Születésnapja alkalmából Isten éltesse sokáig

jó erőben és egészségben

KASSAI ISTVÁN zongoraművészünket!

Ma 100 éve született Joviczky József (Újpest, 1918. március 26. – Budapest, 1986. augusztus 28.)

1986. augusztus 30. -  Magyar Nemzet

Meghalt Joviczky József

(MTI)

Joviczky József, a Magyar Állami Operaház Liszt-díjas nyugalmazott magánénekese életének 68. évében, súlyos betegség következtében elhunyt. Temetéséről később intézkednek — közli a Magyar Állami Operaház gyászjelentése. •
*
Neves kollégája, Fodor János szólt róla mások mellett sok-sok szeretettel, amikor a nagyszerű bassz-baritonistát kitüntetése alkalmából fölkerestük. Nem titkolta el azonban aggodalmát sem a miatt, amiért ez a gyönyörű hangú és oly melegszívű énekes nem eléggé kíméli magát, és nem fordít megfelelő gondot művészete karbantartására.

Nem is elsősorban a most 68 éves korában elhunyt Joviczky Józsefnek, hanem az őt kedvelő közönségnek tartozunk az őszinteséggel, hogy elmondjuk: ez a fénylő hangú (művész, aki oly nagyszerűen énekelte a legnehezebb Wagner-, Verdi-, Bizet-főszerepeket, a világ ünnepelt sztárja lehetett volna. Bizonyára egyéni gondokon, nem mindig könnyű természetén kívül a körülményei is okozták, hogy nem lett azzá. Jóllehet Angliától Jugoszláviáig beutazta Európát, alig két és fél évtizedes operaházi tagsága alatt nem vált világjáró énekessé. Pedig oly sokszor megcsodált hangja, amelyet először 1948-ban Siegmund szerepében hallhatott a közönség, alkalmassá tette volna a csillogó karrierre. Ama 23 év alatt, amíg a budapesti dalszínház magánénekese volt, sorra szólaltatta meg az olyan nagy Verdi-szerepeket, mint Radamest az Aidában, az Otellót, de főképpen Wagner műveiben, a Lohengrinben, a Tannhäuserben, a Trisztán és Izoldában volt szinte pótolhatatlan.

Hogy bizonyos feladatokban valóban pótolhatatlannak bizonyult, azt jól mutatja, hogy amikor a Nádasdy Kálmán rendezte, Ferencsik János vezényelte 1959-es Trisztán-fölújításon Delly Rózsi és Székely Mihály partnereként énekelt, majd kivált az együttesből; a továbbiakban csak vendégtenoristával lehetett olykor előadni ezt a monumentális zenedrámát.

Walter Margit és Maleczky Oszkár zeneakadémiai növendéke a vasasból lett tenorista nemcsak a szerénységet, hanem a darabosságot is megőrizte munkás korszakából. Hiába volt olyan csodálatosan zengő ez a hang, és hasztalan volt barátaihoz megnyerően nyájas, kollégáihoz szeretetteljes, ha indulatai olykor elragadták. A kudarcokat nagyon nehezen viselte el: ezért is vonult vissza 52 éves korában a pályától. Pedig Bánk bánja, amelyet tenorrá transzponálva az 1953-as felújítástól kezdve Simándy Józseffel fölváltva énekelt, nem maradt el társáétól. Ha mégis — ebben az esetben talán indokolatlanul — elmarasztalták, ezt nagyon nehezen tűrte. De egyetlen lemeze is, az Erkel-opera címszerepében bizonyítja, milyen kiváló énekes volt. Joggal bánthatta azonban, hogy önálló felvétel nem készült vele, és nem kerülhetett bele abba a nem is mindig a legnagyobbakat fölvonultató lemezgyűjteménybe sem, amely Operaházunk csillagait mutatja be. Utoljára Varga Lívia Wagner-lemezén hallhattunk archív felvételről egy duettben; recenziónkban pusztán nevének megemlítését is hálás levélben köszönte meg.

Jó szóra, több elismerésre vágyó - és azt joggal megérdemlő - nagy művész volt Joviczky József, akit a hálás operaszerető közönség remélhetőleg nem felejt el.
/G.I./

1965 - Kórodi András karmester, Georg Ofs és Joviczky József  operaénekesek az Otelló próbáján

10 bölcs Debussy-gondolat az évfordulón

Csabai Máté á Fidelio - 2018.03.25. 10:01

100 éve hunyt el Claude Debussy, a francia zene egyik legnagyobb mestere, akinek festői, impresszionista hangja semmit sem veszített fényéből. Az évforduló alkalmából korabeli interjúkból válogattunk.

Magyarul is olvashatók Debussy összegyűjtött írásai és beszélgetései. A kötetet a Rózsavölgyi és Társa adta ki 2017-ben a neves Debussy-játékosnak és - hangszerelőnek, Kocsis Zoltánnak ajánlva.

"Debussy egyike azon kivételeknek, akik zeneszerzőként a szavak mesterei is voltak. 1901-től haláláig rendszeresen közölt hangversenykritikákat, amelyeknek hangja vállaltan volt szubjektív, szellemes és vitriolos.
A kötet második felében Debussy interjúi olvashatók. Ezekből az írásokból választottunk tíz tanulságot, meghökkentő vagy bölcs részletet, amelyek éppúgy megvilágítják a zene lényegét, mint Debussy forradalmi személyiségét és művészetét."

Enrique G R A N A D O S

(1867.VII.27., Lleida - 1916.III.24., La Manche)

102 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el tragikus körülmények között Enrique GRANADOS spanyol zeneszerző és zongoraművész. Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

A Pesti Napló beszámolója (1916. április 13-i szám):

„Egy spanyol zeneszerző tragikus halála. Madridból írják:

Enrique Granados, a modern Spanyolország legkiválóbb komponistája a Sussex katasztrófája alkalmával a tengerbe veszett.*

Granados 1867. július 27-én született a katalóniai Lleidaban. Tanulmányait Barcelonában, Juan Battiste Pujol-nál kezdte meg, majd Felipe Pedrell-nél, a kiváló theoretikusnál folytatta. Később Párizsba utazott, ahol Charles Wilfried de Bériot-nak, a híres hegedűművész hasonló nevű fiának a tanítványa lett.

Granados hangulatos kis zongoradarabokkal és dalokkal** lépett először a nyilvánosság elé, de nemsokára megjelent egy zongora-hármasa, egy kvartettje és egy szimfóniai költeménye.

Első operája «Maria del Carmen» csak Madridban került színre, a «Folleto» című dalművét pedig Barcelonában mutatták be. «Goyescas» című operáját azonban már a New Yorki Metropolitan-operában hozták először színre, még pedig spanyol nyelven. Ez az opera tulajdonképpen egy zongora-suiteből keletkezett s a nagy spanyol festő műveinek egyes jeleneteit vitte színpadra.

Granados, vagy a „spanyol Schubert" — amint honfitársai nevezték — darabja előkészületeit vezette Amerikában, s a Sussex-en szándékozott visszatérni Spanyolországba. A hajó katasztrófája alkalmával azonban ő is áldozatul esett. Halála érzékeny vesztesége a spanyol zeneéletnek.”

*      A hajót egy német tengeralattjáró megtorpedózta.

**   Álbum de melodías: Carezza-Vals, Dans le Bois, La sirena, stb.; 12 Danzas Españolas.  - Kiváló zenedarabok, a kedvenceim közé tartoznak.

Granados plays Granados, Danza espanola no 5, Andaluza

Granados - La serenata del espectro from Goyescas

Ma 113 esztendeje halt meg Jules Verne.

Verne tudományos-fantasztikus-, és kalandregényeiben olykor felbukkannak zenére, zeneszerzőkre és műveikre, vagy képzőművészeti ágakra vonatkozó utalások.  Például Az úszó sziget;  Nemo kapitány; Párizs a XX. században; Disz úrfi és Esz kisasszony; A várkastély a Kárpátokban…

Egy-egy könyvéből vett részlet felidézésével emlékezem a nagy francia íróra – halála  évfordulóján:

Ismert regénye A várkastély a Kárpátokban, amelyben egy megszállott báró olaszországi útján megismerkedik egy csodálatos hangú és szépségű operaénekesnővel, aki azonban meghal. Megszállott rajongója előzőleg egy tudós segítségével fonográffal hangfelvételt készít Stilla hangjáról és egy találmány segítségével ki is tudja vetíteni az énekesnő alakját. Így őrzi a báró Stilla hangját, örökké kínzó emlékét. (Íme, a hangosfilm bizonyos őse, előképe a regényben.)

A várkastély ura, Gortz báró, miközben a modern kutatásokat finanszírozó, és a saját kastélyát mindenféle elektromos és vegyi kütyükkel telerakó arisztokrata XIX. századi eredetű toposzát is megjeleníti, egyszersmind a romantika korának jellegzetes operarajongója: annyira rabul ejti a zene, hogy ott ül páholyában minden előadáson, és amikor végül elhatalmasodó bolondériája elraboltatja vele a tehetséges és gyönyörű szopránt, azt sem a nő szépsége, hanem az énektudása miatt teszi. Az arc bája csak másodlagos.

Gortz báró végigvezeti az ifjú Telekit a kastély egyik termén, és a zenei gyűjteményét mutogatja neki: "Tessék, ez itt Hector Berlioz karmesteri pálcája, Beethoven írótolla, és Rossini marhaszelete". Vagy amikor a gróf kitörni próbál a lezárt szobából, és az őt kísérő Ignác a zeneszerző szobrát nyomja a kezébe, Teleki felkiált: "Az isteni Beethovent faltörő kosnak? Nem!" Aztán eltűnődik, és: "Végül is... csak egy operát írt... igaz?". És péppé zúzzák szegény Ludwig fejét az áttörhetetlen ajtón.

/Forrás: Limonádé gróf (Várkastély a Kárpátokban)
Kerékgyártó György, 2007-02-02 [ Főtéma ] Momus!/

[...] "Ebben az időben egy híres énekesnő szerepelt a San Carlo Színházban; tiszta hangja, kiforrott előadásmódja, drámai játéka a szenvedélyes zenebarátok csodálatát érdemelte ki. Stilla addigsohasem keresett külföldön babért, s nem énekelt mást, mint olasz zenét, amely első helyenállt a kor művészetében. Sorjában fellépett a torinói Carignan, a milánói Scala, a velencei Fenice, a firenzei Alfieri, a római Apollo és a nápolyi San Carlo Színházban, és e diadalútjanyomán egyáltalán nem sajnálta, hogy még nem szerepelt Európa más színpadain.Stilla ekkor huszonöt éves volt és csodálatosan szép: hosszú haja aranyszínben játszott, mélytüzű fekete szemében lángok villóztak, vonásai tiszták voltak, arcszíne meleg tónusú, alakjapedig olyan, hogy Praxitelész vésője sem formálhatta volna tökéletesebbre. És ez a teremtésnagyszerű művésszé, második Malibranná fejlődött, akiről ugyancsak elmondhatta volna Musset:

„És a kínt éneked mennybe ragadta fel!”

És a hang; melyet a költők legnépszerűbbike halhatatlan stancáiban így magasztalt:

„...s e szívből fakadó hang hat csak el a szívig...”

- éppen ilyen volt a Stilláé a maga kimondhatatlan nagyszerűségében.Ez a  művésznő, aki olyan tökéletesen ábrázolta a gyöngédség hangjait, a lélek leg-hatalmasabb érzéseit - saját szívében állítólag sohasem érezte ennek rezdülését. Sohasemszeretett, szeme sohasem viszonozta a színpadon rászegeződő ezernyi pillantást. Úgy látszott,csak a művészetében és kizárólag a művészetéért akar élni."

Az ideális város c. fantasztikus írásában egy helyen elektromos koncertről víziónál, ahol egy zongorista Párizsban hangversenyezik, s produkcióját \"villamos huzalok kapcsolják össze amiens-i, londoni, bécsi, római, pétervári és pekingi zongorákkal\".

Vagy ott van pl. egy 1863. után íródott regénye, amelynek címe: Párizs a XX. században. A fantasztikus történet 1962-ben játszódik. Az egyik fejezetből idézem: \"...egy magyar rendszer jóvoltából kétszáz zongora villanyvezetékkel volt összekötve egymással és más hangszerekkel is, így az áram segítségével egyetlen művész egyszerre tudta megszólaltatni valamennyit. Egyetlen zongora kétszáznak a hangerejét szolgáltatta tehát!....\"

Ugyanebben a könyvében egy másik fejezetnek ezt a címet adta a szerző:

\"amelybena régiés a modern zenéről esik szó, valamint néhány hangszer gyakorlati felhasználásárólis\". Igazi Verne-i humorral találkozhatunk itt is, amikor szarkasztikusan fogalmaz a jövőben élő emberek zene imádatáról Offenbach, Berlioz, Meyerbeer, Verdi és Wagner apropóján, ésamikor kifigurázza a zenekar \"fejlődését\", a hangszerek teljesítményének előtérbe állítását a minőség rovására. Az egész könyv egy orwelli látomás egy humánum nélküli világról Tényleg, látnoki képességekkel megáldott író volt, aki előre látta az autó, a metró, a számítógép, a telefax, a szintetizátor működését, de azt is, hogy a XX. század második felében sivár ésüzleties lesz az élet.

Jules Verne: Az úszó sziget

1. fejezet: A vonósnégyes - részlet

[…] A vonósnégyes társaság pedig jó húsz mérföldnyire járt még San Diegótól.

De ugyan bizony mit is keresett ez a négy művész - mégpedig négy francia, sőt, mi több, négy telivér párizsi - Dél-Kaliforniának e barátságtalan vidékén?...

Hogy mit kerestek?... Mindjárt számot adunk róla röviden, a négy művészt is lefestjük pár vonással. Mert hogy a véletlen, ez a szeszélyes szereposztó, őket is osztályossá tette abban a csodálatos történetben, amelyet elmondandók vagyunk.

A szóban forgó év folyamán - legföljebb harmincévnyi pontossággal határozhatjuk meg - az Amerikai Egyesült Államok szövetségzászlóján megkétszerezték a csillagok számát. Iparuk és kereskedelmük tetőpontján állanak, mióta a szövetséges államtestbe Kanadát fel a sarktenger legszélső határáig, továbbá Mexikót, Guatemalát, Hondurast és Costa Ricát egészen a Panama-csatornáig bekebelezték. Az országokat rabló jenkik szívében fölébredt a műérzék is, és habár saját alkotásaik a szépművészetek terén még nagyon gyámoltalanok voltak, valamint a nemzeti szellem a festészettől, szobrászattól és a zenétől egy kissé idegenkedett: mindazonáltal a szépművészetek termékei iránt az érzék köztük általánosan elterjedt. Régi és újabb mesterek festményeit mesés áron megvásárolták, nyilvános és magánképtáraikat velük megtöltötték; a hírneves énekeseket és színészeket, valamint a legkiválóbb zenészeket hallatlan áron vendégszereplésekre szerződtették, és így az amerikaiakból hiányzó érzéket a szép és nemes dolgok iránt lassanként fölébresztették.

Ami a zenét illeti, az Újvilág műkedvelői eleinte a XIX. század

mestereinek műveiért lelkesedtek, mégpedig ezekért: Meyerbeer,Halévy, Gounod, Berlioz, Wagner, Verdi, Massé, Saint-Saë ns, Reyer, Massenet és Delibes. Majd lassacskán kezdették felfogni Mozart, Beethoven és Haydn mélyebb értelmű műveit is, és áhítoztak annak a legnagyobb művészetnek a forrásaira, amelyek a XVIII. század folyamán oly dúsan buzogtak. Az operákra következtek a lírai drámák, a lírai drámákra a szimfóniák, szonáták és a zenekari hangversenydarabok. Az idő tájt, amikor történetünk játszódik, az Egyesült Államokban a szonátákért rajongtak. Szívesen megfizették akár hangjegyenként: a felet húsz, a negyedet tíz, a nyolcadot öt dollárjával.

E divatos hóbortról tudomást szerzett négy kiváló hegedűművész, és eljöttek az Egyesült Államokba, hogy dicsőséget és kincset arassanak. Négy jó barátból állott a művésztársaság, a párizsi konzervatórium egykori növendékeiből; Párizsban személyiségük általános elismertségnek örvendett, és főleg az Amerikában eladdig ismeretlen "kamarazenét" művelték, s ezért köztiszteletben álltak. Csakhogy micsoda páratlan művészettel, felséges összjátékkal és mélységes értelemmel szólaltatták is meg Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Haydn és Chopin, e halhatatlan zeneszerzőknek négy vonós hangszerre írt (első és második hegedű, mélyhegedű és gordonka) darabjait! Semmi lárma, semmi hatáshajhászat, csak tökéletes összhang és páratlan művészet! A kvartett sikerének nagyságát azmég jobban magyarázza, hogy a műértő közönség kezdett már kifáradni a rengeteg harmonikus és szimfonikus zenekari hangverseny végighallgatásában. Mert igaz ugyan, hogy a zene nem egyéb, mint művészileg kombinált tetszetős hanghullámok által való megihletése a léleknek, csakhogy e hullámokat nem szabad siketítő viharzúgássá fokozni!...

Szóval a mi négy művészünk azt akarta, hogy az amerikaiakkal megismertesse a kamarazene szelíd, szóval ki nem fejezhető élvezetét. Összetanakodtak, és két évvel ezelőtt az Újvilágba utaztak; a jenki műkedvelők ez idő alatt bőségesen részesítették őket "hurrá"-ikban és szórták lábaik elé nem kevésbé épületesen csengő dollárjaikat. Zene-matinéiket vagy soirée-ikat a közönség rendkívül kívánatos csemegének tartotta. A "Koncert-Quartett" - így nevezték el őket - alig győzte elfogadni a dúsgazdag amerikaiak meghívását. E nélkül valamire való ünnepség, mulatság elképzelhető sem volt, avagy ha akadt is, nem képezte közérdeklődés tárgyát. Ez az általános lelkesedés immáron tekintélyes összegek birtokába juttatta a művésztársaság tagjait, ha ugyan egyre-másra berakosgatták volna a New York-i bankba!...

Verne: A Nemo kapitány

XI. fejezetből (A”Nautilus”)  - részlet

[...] Az egyszerű rajzú falikárpiton vagy harminc festmény ékeskedett egyforma keretben: megannyi mestermű. A képek között, ügyesen elrendezve, itt is, amott is csillogó, középkori fegyvergyűjtemény. A festmények óriási értéket képviseltek: legtöbbje ismerős volt nekem: európai magángyűjteményekben s képkiállításon csodáltam meg egykor ezeket a ritka szép darabokat. A régi mesterek ilyen képekkel szerepeltek: Rafael egy Madonnával, Leonardo da Vinci egy Szűz Máriával, Correggio egy nimfával, Tiziántól egy női arckép, Veronesétől a Három királyok, egy Murillo-mennybemenetel, egy Holbein-arckép, Velazqueztől egy szerzetes, egy Ribera-vértanú, vásári jelenet Rubenstől, két Teniers (flamand táj), két kis életkép Metsutól és Paulus Potterstől, egy Prudhon-vászon, egy egész sor tengeri tájkép Backhuysentől és Vernet-től. A modern mesterek képei Delacroix, Ingres és még mások kézjegyét viselték. A pompás múzeum szögleteiben elhelyezett talapzatokon a legszebb antik szobrok csodálatos, kicsinyített márvány- vagy bronzmásolatai álltak. Nemo kapitány előre megmondta, hogy csodálatos látványok egész sorában lesz részem a Nautiluson, s valóban, csak ámultam és bámultam...

- És a muzsikusok? - kérdeztem, a partitúrákra mutatva.

A terem végében egy kis beépített orgonán hevertek. Weber, Rossini, Mozart, Beethoven, Haydn, Meyerbeer, Herold, Wagner, Auber, Gounod és más zeneszerzők nevét olvastam a kottákon.

- Ezek a muzsikusok - felelte Nemo kapitány - számomra Orpheus kortársai. A halottak emlékezetében elmosódik az idő. Én halott vagyok, professzor úr - olyan alaposan meghaltam, mint az ön elhunyt barátai, akik hatlábnyi mélységben feküsznek a föld alatt!...”

"FEKETÉN-FEHÉRE"N - A hugenották az Erkel Színházbam

„Talán akad olyan a lap olvasói között, aki ismeri Jules Verne (Verne Gyula) fantasztikus novelláját, amely a Doktor Ox teóriája címet viseli. Ebben a lassú, álmos, és szenvtelen flandriai kisváros, Quiquendone lakói ördögi tudományos kísérlet alanyaivá válnak. Doktor Ox és laboránsa, Ygène (a két név együtt az oxigén szó francia alakját adja ki) azzal az ürüggyel, hogy bevezeti a városban az oxihidrikus gázzal működő közvilágítást, felgyorsítja, agresszívvé és harciassá teszi a lakókat. Pedig ez nem is olyan egyszerű feladat:

„mivel Quiquendone-ban semmit sem csináltak gyorsan, a drámai műveknek is alkalmazkodniuk kellett a quiquendone-iak vérmérsékletéhez. Jóllehet a színház kapuit rendszerint négy órakor nyitották, és tízkor zárták, nem volt példa arra, hogy e hat óra alatt két felvonásnál többet játszottak volna. Az Ördög Róbert, A hugenották vagy a Tell Vilmos rendszerint három színházi estét töltött be, olyan lassú tempóban játszották ezeket a remekműveket. A vivace valóságos adagióvá nyúlt a quiquendone-i színházban. Az allegrónak sosem akart vége szakadni. A zenei hatvannegyed hosszabb ideig hangzott, mint a közönséges egész hang bármely más országban. A leggyorsabb futam a quiquendone-iak ízlése szerint gregorián himnusznak hatott, a könnyed trilla pedig elbágyadt, kimért lett, hogy ne sértse a műértő füleket." Ilyen volt tehát Verne szerint Quiquendone, amelynek lakói azonban a Doktor Ox-féle oxihidrikus gáz hatására szokatlanul gyorssá és energikussá váltak, olyannyira, hogy „A hugenották negyedik felvonása, amely máskor óraműszerű pontossággal hat óra hosszat tartott, [...] fél ötkor kezdődött, és öt óra előtt tizenkét perccel végződött. Vagyis tizennyolc percig tartott!"

Jules Verne (magyarosan Verne Gyula (Nantes, 1828. február 8. – Amiens, 1905. március 24. ) francia író,  egyben a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakja.

Jules Verne and Madame Verne ca. 1900

A könyveiben említett száznyolc terv és találmány döntő többségét mára már megvalósították.

Kiemelkedő művei között szerepel a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a Nemo kapitány, a Sándor Mátyás, a Sztrogof Mihály, az Utazás a Föld középpontja felé, A rejtelmes sziget, a Grant kapitány gyermekei, az Utazás a Holdba és a Hold körül, a Hódító Robur, A tizenöt éves kapitány, A prémvadászok, a Kétévi vakáció, de ismertek még: a Hatteras kapitány, az  Észak Dél ellen, A Dél csillaga, a Lángban álló szigettenger, A francia zászló, A világ ura, a Névtelen család, az Antifer mester csodálatos kalandjai, a Cirkuszkocsival a sarkvidéken át, A dunai hajós, a Várkastély a Kárpátokban, az Egy kínai viszontagságai Kínában, A makacs Keraban, a Robinsonok iskolája, az Öt hét léghajón stb.

Ma 179 éve született meg Muszorgszkij

Negyvenkét évre méretezett rövid élete csupa ellentmondás volt. Katonának nevelték, de hírnévre zongoristaként és főleg zeneszerzőként tett szert. Ősi, jómódú birtokoscsalád sarja, de legjobban az egyszerű nép és a muzsikok között érezte magát. Kiegyensúlyozott, alkotásban gazdag életre vágyott, ehelyett megélhetési gondokkal, egyre súlyosbodó idegbajával és alkoholrohamaival kellett küzdenie. Ellentmondások szorították béklyóba életét, s mégis ő az – s talán épp ez a legnagyobb ellentmondás -, aki a legkiemelkedőbb és a legtöbb újat hozó egyénisége a XIX. század orosz zeneirodalmának. És ha a moszkvai Tretyakov Galériában rátekintünk a kortárs Ilja Jefimovics Repin (1844 – 1930) realista művész festményére, melyet alig valamivel halála előtt készített a zeneszerzőről, megdöbbent a festő éleslátása. A portrén visszatükrözteti modellje életének minden gyötrelmes küzdelmét.

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij 1839. március 21-én született a Toropec városka közelében fekvő Karevóban, a családi birtokon. A zenei hajlam hamar jelentkezik nála. Kilencéves korában már feltűnően jól zongorázik, az atyai elképzelés mégis más irányba tereli életének folyását. Pétervárott katonaiskolába kerül, elvégzi a gárdatiszti iskolát is, és a szülői akaratnak engedelmeskedve megmarad a szinte gyűlölt katonatiszti egyenruha mellett. Tizenhét évesen zászlósként belép a még Nagy Péter alapította híres Preobrazsenszkij testőrezredbe, de nem marad itt sokáig. Megismerkedve Pétervár zenei életének egyéniségeivel, vágyaira hallgatva, kilép a hadseregből, s elindul a zenei pályán. Érdekes megnyilvánulása a sorsnak: kezdetben legnagyobb hatással éppen a katonaorvos zenész Borogyin (1833 – 1887) volt rá, aki azonban élete végéig kitartott az orvosi hivatás és zeneszerzés mellett. A katonai pályára való készülés éveiben is magánszorgalomból bővíti zenei ismereteit, tökéletesíti zongoratudását, de amikor függetlenné válik, nagy tudásszomjjal és akaraterővel kezd foglalkozni az akkor már kitűnően zongorázó ifjú a zeneelmélettel.

Tanulmányainak irányítója Balakirev (1837 – 1910), az „új orosz zenei iskola” vezető egyénisége. Az orosz zene történetében oly kiemelkedő zenészcsoport, a „hatalmasok kis csoportja”, illetve az „ötök” néven válik ismeretessé. Tagjai: Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov és Borogyin. Ez az öt oly különböző képzettségű zeneszerző céljául – Glinka (1904 – 1857) örökségeként – a nép életének valóságos ábrázolását tűzte ki, stílusuk alapját pedig az orosz népdalban látták.

A csoport legzseniálisabb – itt is micsoda ellentmondás, hogy zsenialitása és zenei felkészültsége között nincs meg az ideális összhang – és legradikálisabb tagja éppen Muszorgszkij volt.

Értékeit a Gyermekszoba-dalok című ciklus alapján Liszt Ferenc is felismerte, és foglalkozott a gondolattal, hogy saját igényeihez igazítva átírja őket zongorára.

Több operai szárnypróbálgatás után (Flaubert Salambo című regénye alapján, majd Gogol Házasság című vígjátékából merítve) találkozott élete nagy témájával, Puskin Borisz Godunovjával.   Hogy a stílusa és a nyelve mennyire új ennek a gigantikus alkotásnak, és hogy mai szemmel is mennyire korszakalkotó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy cári színházak igazgatósága egyből elutasította és előadhatatlannak minősítette az operát, mivel – Rimszkij-Korszakov közlése alapján tudjuk – „a mélyen tisztelt bizottság nem tudta megérteni az újszerű és szokatlan zenét”. Ezek után Muszorgszkij új színekkel gazdagítva és a régieket elhagyva átdolgozta a művet, melyet azonban még így is ismét visszautasítottak. Csak hosszú harc után – miután már Pétervárott egyes részleteit bemutatták – engedélyezték Moszkvában a bemutatót. Ott azonban az opera igazi sikert aratott. A mű további sorsáról még meg kell említeni egy érdekességet. Hogy a szerző halála után a segíteni akaró barát, Rimszkij-Korszakov a művet színpadon tarthassa, a zenekari részt átdolgozta, hangzását „megfinomította”, éleit lekerekítette és „jobban hangzóvá” tette. Ez a módosított változata, melynek fő propagálója, Fjodor Saljapin, a legendás hírű basszista volt, ma is él, s a Moszkvai Nagy Színház is ezt tartotta sokáig műsorán. Pedig hát világszerte egyre gyakoribb az eredeti Muszorgszkij-hangszereléshez való visszatérés.

A Borisz Godunov mellett életművének másik tartópillére egy további történelmi népi zenedráma, a Hovanscsina.

A közismert és népszerű Muszorgszkij-művek között meg kell említeni Az éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményt, a Kiállítás képei címen ismert zongorakompozíciót, amelyben karakterisztikus portrét fest elhalt barátja képeiről. A mű népszerűsítéséhez sokban hozzájárult a francia Maurice Ravel zseniális, a művel egyenértékű hangszerelése is.

Sajnos, a komponista magánélete roppant zilált volt. A jobbágyság eltörlése után ősi családi birtok már nem jelentett anyagi biztonságot, lélekölő hivatalnoki állást kellett vállalnia, és albérletbe kényszerült. A rendezetlen viszonyok következtében egyre inkább hatalmába kerítette végzetes szenvedélye, az alkohol. Társasága szemében a Borisz Godunov ünnepelt alkotója elveszett ember. Élete utolsó éveinek, amikor még mindig ragyogó pianista, egyetlen napfényesebb eseménye egy dél-oroszországi hangversenykörút. Ennek végeztével azonban visszazuhan szenvedélyébe, s rövid kórházi gondozás után 1881. március 16-án megváltja kínjaitól a halál.

/Búbánat/

179 évvel ezelőtt, ezen a napon született Modeszt Petrovics MUSZORGSZKIJ orosz zeneszerző, a 19. század zenetörténetének egyik kimagasló alakja.

(1839.III.21 – 1881.III.28.)
 

V. V. Sztaszov: MUSZORGSZKIJ
 

Sztaszov a XIX. század második fele orosz zenetörténetének és zenekritikájának Szerov mellett legnagyobb alakja, a forradalmi demokrácia bátor harcosa, Csernisevszkij hű tanítványa volt. Muszorgszkijról szóló írása, melyet most magyar nyelven is kezébe vehet az olvasó, különös érdekkel bír: Sztaszov a kortárs és a barát, forró szeretetével vázolja fel Muszorgszkij élettörténetét, bemutatva művészetének népi jellegét, kritikai realizmusát és kimagasló helyét az egyetemes zenetörténetben.

Sztaszov szerint Muszorgszkij művészetének titka: népi jellege és realista mélysége. Elemzéseiben kiemeli, hogy Muszorgszkij minden jelentős művében, operáiban éppúgy, mint románcaiban, mindenütt az orosz nép játssza a főszerepet. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy a Muszorgszkij által képviselt zenei alkotómódszer és világnézet a zenetörténetben megfelel annak a fejlődési vonalnak, melyet az irodalomban Gogoly indított el. Így ír a Borisz Godunovról, Muszorgszkij életének főművéről:

«A valóság ilyen megközelítése, ahogy Muszorgszkij zenéjében látjuk, csak Gogoly és Osztrovszkij legjobb alkotásaiban fedezhető fel. . . . A történelem megértése, a néplélek, a néphangulat, a népi bölcsesség és balgaság, a népi erő és gyengeség, tragikum és humor számtalan árnyalatának mély-értelmű ábrázolása — mindez egyedülálló Muszorgszkijnál.»

Ugyanezeknek az elveknek a győzelmét mutatja be Muszorgszkij románcainak elemzésénél is: «ez, . . . a nemzeti muzsika és speciálisan ... a mélyen népi, tökéletesen új, gogolyi módon realista jelenetek és képek előadása volt.»

Sztaszov könyvét az elemzések mélysége mellett is közérthető előadásmódja alkalmassá teszi arra, hogy Muszorgszkij hallgatóinak egyre növekvő tábora jobban megismerkedhessék a mester életével és életművével.

Z. D.

(Művelt Nép.)

TÁRSADALMI SZEMLE, 1952. (11. szám)

56 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el kiváló operaénekesnőnk,

Sándor Erzsi (1885-1962)  

1931-ben énekesnői működésének 25. évfordulóját  a muzsikus világ, szoborleleplezéssel, szónoklatokkal és a Magyar Királyi Operaházban tartott díszelőadással ünnepelte meg. Ebből az alkalomból a következő írás jelent meg róla:

 „[…] Ritka eset, hogy valaki művészi kvalitásainak hervadatlan virágzásában érhet el hasonló, énekeseknél igazán kivételes jubiláris dátumot. Kolozsvárott kezdte meg énektanulmányait s Budapesten a Zeneakadémián fejezte be. Az évzáró vizsgán oly tüneményes sikert aratott páratlan csengésű hangjával, muzikalitásával és már akkor jelentős koloraturatechnikájával, hogy az Operaház rögtön tagjai sorába szerződtette. Lakmé szerepében hódította meg akkor a pesti közönséget és ma, huszonöt év után, ismét a Lakmé címszerepebén ünnepelte őt tomboló tapsokkal a jubileumi előadás ünnepi hangulatú hallgatósága. E két végpont között különböző korszakok különféle stílusok dalműveinek több, mint félszáz főszerepét játszotta. Sokoldalúsága valóban imponáló, ha elgondoljuk, hogy a múlt század divatos olasz operáiban (Lucia, Rosina) Verdi és Puccini dalműveiben, Mozart örökéletű gyöngyeiben, azonkívül Mayerbeer, Offenbach, Wolff-Ferrari és Strauss operáiban épp oly nagyszerű, felülmúlhatatlan volt, mint Erkel Bánk bánjában és Hunyadi Lászlójában. Sándor Erzsi azokhoz a kiválasztottakhoz tartozik, kiknél a természetnek pazar bőkezűségével adományozott hanganyaga mellé még nagyszerű színészi kvalitások is járultak. […]“

(A ZENE, 1931 / 7. SZÁM)

Delibes: Lakmé - Csengettyűária – Énekli: Sándor Erzsi

(További bejegyzések e témában: „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei“ topikban, a 450.,451.,452.,453. sz. alatt )

82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov orosz zeneszerző, karmester és tanár.

Az orosz muzsika egyik legkiemelkedőbb alakja.

(1865.VIII.10. Szentpétervár – 1936.III.21. Neuilly-sur-Seine)

Glazunov halálhírét kapták a Pesten vendégszereplő művészek

Nagy részvétet keltett vasárnap Budapesten a művészvilágban Alexander Konstantinovics Glazunov, a nagy zeneszerző halálának híre. Magda Tagliaferro olasz zongoraművésznő, aki minapi hangversenye után még a magyar fővárosban tartózkodik, szombaton este telefonon beszélt párizsi impressziójával: ő közölte vele Glazunov halálhírét.
 

— Ma este egy hangversenyünkön éppen Glazunov hegedűversenyét játszotta egy művész, — mondotta a párizsi impresszárió a telefonba — amikor értesültem Glazunov haláláról.

A műsorszám után kimenteni a pódiumra és bejelentettem a közönségnek. A hangverseny publikuma mély meg-illetődéssel fogadta a hírt.
 

Glazunov, aki 1865. augusztus 10-én született Szentpéterváron, a régi nagy orosz zeneszerzőgárda csoportjához tartozott. Művészete folytatása volt Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borodin muzsikájának. Első szimfóniáját, mint reáliskolai tanuló 16 éves korában írta. 1899-ben lett a zeneszerzés tanára a Szentpétervári konzervatóriumban. Sok szimfóniát, zenekari művet, szimfonikus költeményt, vonósnégyest komponált, és több színpadi művet is. Borodin «Igor herceg» című operáját Rimszkij-Korszakovval együtt ő hangszerelte és fejezte be. Később igazgatója lett a pétervári konzervatóriumnak. A szovjet-uralom elején el akarta hagyni Oroszországot, ez azonban nem sikerült neki, csak később, betegsége miatt engedték meg, hogy Franciaországba költözzék.
 

Glazunov unoka-húga Budapesten él. Amikor Melles Béla,* Operaházunk hangversenymestere orosz hadifogoly volt ismerkedett meg a leánnyal, feleségül vette és magával hozta Budapestre.
 

Beszéltünk tegnap Issay Dobrovennel, az ugyancsak Budapesten tartózkodó híres orosz karmesterrel, aki nagyon jól ismerte személyesen is Glazunovot és szintén értesült haláláról.

— Nagy szomorúsággal hallottam Glazunov halálának hírét, — mondotta nekünk Dobroven. — Engem is tanított Szentpéterváron. Olyan jó ember volt, hogy legendákat mesélek róla. Ingyen tanultak nála a tehetséges művészek, akiket még anyagilag is támogatott. Jascha Heifetz, Mischa Elman és egy sereg más nagy muzsikus nála lakott Szentpéterváron. Mert felismerte bennük a tehetséget, szívesen látta őket. Párizsban élt állandóan az utolsó időben és ott, komponálgatott. Halála igen nagy vesztesége a zenei kultúrának.

AZ EST, 1936. március 24. (27. Évfolyam, 70. szám)

*Melles Béla (Baja, 1891. június 26. – Bp., 1939. február 4.): hegedűművész.

Hadifogsága idején Szentpétervárott Auer Lipót és Glazunov tanítványa.

(Megj., A.)

„SZÜLETÉSNAP

UGYANAZNAP HÁRMAN

Dalos László írása

Úgy látszik, zenés hónap ez a március, huszadik napja még muzsikásabb. Miért? Száz esztendeje, 1890. március 20-án született Beniamino Gigli, és ugyanaznap, csak huszonöt évvel később, 1915-ben: Carelli Gábor és Szvjatoszlav Richter. Két operaénekes, ráadásul tenorista, meg egy zongoraművész.

1.
«Non ti scordar di me» — énekelte Beniamino Gigli, ráadásul, végső befejező számként, búcsúhangversenyén, 1955-ben, tavasszal, «alla stagion dei fior» virágok évadján.
«Ne felejts el...» — énekelte, s az eredeti olasz mondatban félreérthetetlenül benne van az is, hogy engem. Te ne felejts el engem. Ültünk a rádió előtt. „Nem magyarul énekel a bácsi?” — kérdezte négyéves kisfiam, mert ő is végighallgatta a koncertet. Nem, nem magyarul énekelt. De azért mind a hárman értettük.

A hang páratlanul szép volt még mindig. De a hatvanöt éves férfi — hallatszott az is! — már keményen megvívott az elegendő levegőért. Egy ember búcsúzott színpadtól, pódiumtól, egy ember, aki, mint mindannyiunk, esendő, s a lélegzetvétele már nem a régi.

No de a Hang, a voce! Ezt a hangot, ennek a mesterhangszernek érzelmi gazdagságát, lágyságát, hajlékonyságát és — miért ne mondanám ki?! — örömbe ringató édességét siratta el valaki egyszer, a második világháború sötét idejében, a rádió mikrofonja előtt, mert az a hír érkezett: bombatámadás ölte meg Beniamino Giglit. A rádió-előadó a «L’arlesiana» című Ciela-opera nevezetes tenoráriáját forgattatta le a stúdió korongján, s elemezte, miként építi föl — akkor azt hittük: ez már visszavonhatatlanul múlt idővé változott — a nagy olasz az

«E la solita storia del pastore» kezdetű áriát.

A halálhír: álhírnek bizonyult; Gigli jóval később, 1957-ben hunyt el. Lírai tenorista volt, az érzés volt a világa, sőt, talán a nemes érzelmesség. Vigyázat! Nem érzelgősségről van szó. Művész nem lehet az. Márpedig a Recanatiban száz éve született dalnok az operatörténet legnagyobb művészei közé tartozik. «E come vivo? Vivo!» — senki nem tudta a Bohémélet Rodolphe-jának ezt a garasos hencegését, ezt a hét hangot, olyan bájjal elénekelni, mint ő. Rigoletto-beli hercege sem annyira csak könnyelmű, mint inkább charmeur; «Ella mi fu rapita» kezdetű áriájában az őszinte érzelem is megszólal. No és az álomária, Massenet: Manon-jából?!

Többször járt nálunk is. Őrzök egy ötvenhárom éves műsorfüzetet, amely a Városi Színház (a mai Erkel Színház) Magyar Királyi Operaház rendezte rendkívüli vendégciklusáról szól, s címoldalán arról, hogy 1937. május 18-án este 8 órakor «Az álarcosbál» című operában lép fel — „Gigli Beniamino”. (Mert akkor még így „magyarosítottunk”.) Három nappal később a «Parasztbecsületben», s utána hangversenyen, ugyanott. (Érdekes párosítás volt ez: egy egyfelvonásos opera, utána szünet, majd koncert.)

Akkor, két fellépése között készült vele az a Gách Marianne-interjú, amelynek riportképein látható Gigli „bűvészmutatványa”: hogyan lesz két sósperecből egy. ... (S amely egy tizenkét és fél éves kis gimnazistában az elhatározást szülte: színházi hírlapíró lesz.)

Erre gondolok most, századik születésnapja közeledvén: hogy nemcsak a hangja ragadott magával már igen korán, de — akaratlanul — egy kissé a későbbi sorsom, az életem alakítója lett.
 

2.
Melyik lehetett az a film, amelyben Gigli egy bizonyos Carelli nevű tenoristát alakított? A Te vagy a boldogságom? Az Ave Maria? Az Egyedül csak te? Vagy az Enyém vagy?

Carelli Gábor, Amerikából évről évre hazalátogató tenoristánk az „Utam a Metropolitanbe” című könyvében elmondja: Beniamino Gigli nemcsak a meghallgatója, támogatója, mentora és mestere volt, nemcsak atyai jó barátja, hanem — keresztapja is: egyik filmbeli nevét „adta át” művésznévül.
 

Ez már négyévi ismeretség után, 1938-ban történt.
Az első találkozáskor, még 1934-ben, amikor a budapesti Hungária Szállóban meghallgatta Gigli a magyar fiatalembert, már kiderült a véletlen (!): ugyanaznap születtek.

Vannak ilyen sorsszerű véletlenek.
Carelli Gábor nemcsak könyvében ír sokat Gigliről, de rádióelőadás-sorozatának egyikében talán a legtöbbet mondta el a rajongva szeretett példaképről.
 

Egyszer régen, vagy harminc esztendeje, a MUOSZ-ban, csak a hírlapíróknak, külön hangversenyt adott Carelli Gábor. Ott hallottam tőle a — «L’arlesiana» tenoráriáját. «E la solita storia del pastore . . . Anch’io vorrei dormir cosi...» — s megcsapott annak a háborús években hallott rádióelőadásnak hangulata! Képzavargyanús, de leírom: a mester „szellemujja” érzett a Cilea-ária előadásán: Carelli mindenben követte — nem utánozta, mert az más! — Giglit, és közben Carelli volt és maradt.

Jólesett aztán vele másnap végigjárni gyermek- és ifjúkora színtereit. A legendás hírű Markó utcai gimnáziumban — ahol osztálytársa volt feledhetetlen pályatársunk, Mátrai-Betegh Béla, — a Metropolitan tenoristája beült a régi padba; s mert természetrajzi szertáros volt, kerestük a mai szertárban a régi, kitömött baglyot. De nem találtuk. Ó, a Berzsenyi Gimnázium! Vajthó Lászlót tanár úr! Carelliék, vagy akkor még: Krausz Gabiék osztálya adta ki a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban „A törvények útja” című Bessenyei György-művet.
 

Carelli Gábort 1939-ben Gigli juttatta ki Amerikába.

Évtizedeken át énekelte a lírai szerepkör szerelmes és kedves, szomorú és derűs figuráit. A háború befejezése után, mihelyt lehetett, hazajött vendégszerepelni, a Traviátában, aztán a Lammermoori Luciában. Amióta nem aktív énekes: fáradhatatlan tanár. Szinte évenként tart mesterkurzust a Zeneakadémián. Kifogyhatatlan az érdekes és hasznos történetekből a rádió mikrofonja előtt.

És történt vele például valami, még az érettségijén. Az elnök hallott már róla, hogy szépen énekel. Fölszólította tehát, hogy miután Balassi Bálintról beszélt, adja elő az «O, sole miót...» A maturandus bele is fogott, ám az elnök ekkor megjegyezte: mégsem illendő itt és most (!) énekelni. Mondja el hát a népszerű olasz dal versét, dallam nélkül. ... És ő teljesítette a kérést. Alighanem az egyetlen tenoristája a világnak, aki az O, sole miót nemcsak énekelte, de — egyszer legalábbis — elszavalta. ...
 

3.
Hárman jutnak eszembe, akik amúgy egyből berobbantak hozzánk.  
 

Szilva Kaputikjan örmény költőnő kezdte, talán 1950-ben. Egy versét mondták el a rádió mikrofonja előtt: Elment. ... Nagy poétatárs, Szabó Lőrinc fordította. (Később úgy ír valahol: a magáénak is szívesen vállalná!) Másnaptól a levelek megállíthatatlan áradata zúdult a rádióra, mindenki a Kaputikjan-költeményt kérte. Soha nagyobb sikert.

Húsz évvel később egy ismeretlen fiatal basszista jött, énekelt és győzött, Jevgenyij Nyesztyerenko. Ugye, mondanom sem kell: azóta nemcsak a hazájáé, nem csupán a nagyvilágé, a miénk is.

Valahol a költőnő meg az operaénekes között — félidőben, félúton — érkezett Budapestre egy hangszeres művész, pianista. Akkor még — ide-oda átírással — így jelent meg a neve: Rihter. Pedig Richter ő, c-vel (mint a magyar gyógyszerész-gyáros, a névrokona), keresztneve Szvjatoszlav. Nehéz kiejteni, de nem is nagyon kell, mert ez a zongoraművész lángelme, azonmód, puszta családi nevével lett fogalommá: Richter.
 

Olykor váratlanul toppan be hozzánk, vagy jelzi: holnap-holnapután itt lesz. Nem kell mást tenni, mint kiírni a nevét egy falragaszra! Hogy mi lesz a műsora, mit fog zongorázni? Teljesen mindegy. Akármit. Az úgyis: a csoda maga.

 
Elhiggyük, hogy ezen a napon — amely az ottani, régi naptár szerint korábbi nap volt — ő is hetvenöt éves?

Járja a világot. S ha néha, pihenésül hazautazhat az Oka folyó mellé, valahova, nem messze Taruszától, abba az erdei dácsába, hát — ott is zongorázik. Erről Konsztantyin Pausztovszkij lírai hangú tárcája mesél. Saskin, a bójaőr mondja az írónak: „Igazán nem tudta, hogy muzsikus lakik itt mifelénk? Jólelkű egy ember. De nem szereti, ha zongorázás közben zavarják. A falunkbeliek értelmes, tisztességtudó népek, szeretik is a muzsikát. Elkerülik a házat, a cserjésben rejtőznek el, a folyóról hallgatják. ... Mindennap leskelődnek, kiváltképp a lányok: mikor kezd Richter játszani. Aztán meg arról vitatkoznak, mit zongorázott. Én is szinte mindennap idesompolygok és várok. És egyszer csak az erdőből, a ház felől: zongoraszó. Amolyan könnyű futamok. Azután szétrepül a fák között, mint galambsereg a zivatarfelhőben. Szíven markol a muzsika, és visz-visz, nem tudom, hová? ...”

Egyszer, iszonyú meleg augusztusi napon, vitt minket a kishajó a dubrovniki öbölben, Lokrum szigete felé. S ki tűnik fel ott, a kikötőnél, a parton, pepita úszónadrágban s micisapkával? Szvjatoszlav Richter! Fényképezőgépemből éppen addigra lődöztem el valamennyi filmkockát. Milyen felvételről maradtam le!

Másnap este: több ezer ember a Dóm mellett, a téren. A ljubjanai szimfonikusok zenekarának fehér szmokingos szólistája Richter, Brahms B-dúr zongoraversenyét játssza. A szellemes, lendületes és förgeteges utolsó tételt meg kell ismételnie, akkora és oly hosszú-hosszú a taps, olyan dörgő az ünneplés az augusztusi csillagok alatt. ...

Mintha tegnap lett volna.

És vajon mikor volt az, amiről Petőcz András: Üzenet, b-moll című verse beszél a Holmi nevű folyóirat legutóbbi számában? „Szvjatoszlav Richter /zongorázik, mondta néhány pillanattal/ korábban a kellemesen fátyolos hangú /bemondónő, és nyugalom áradt szavaiból: / szavaiból megvesztegethetetlen bizalom / sugárzott. Csajkovszkij b-moll / zongoraversenye szól a rádióból.”

Egyikünknek, igen, a B-dúr; másikunknak a b-moll.
Egy mágus, egy varázsló, egy ember ujjai alól: a zene! A zene, amely — akár a szeretet — soha el nem múlik. ... „

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1990. március 17. (34. Évfolyam, 11. szám)

103 évvel ezelőtt, ezen a napon született a 20. század egyik legnagyobb  zongoraművésze:  az  orosz Szvjatoszlav Teofilovics RICHTER.

Ha az ember néhány évig nem hallotta, emléke valósággal legendává szublimálódik. S ha azután megint eljön, megint játszik - oda a legenda, és valami egyszeri, teljesen lenyűgöző, elementáris, felemelő csodában van részünk... Az ötvenes évek óta hangversenyre járó magyar közönség senki mástól nem kapta meg ilyen intenzitással a koncertpódiumon az újjáteremtés, a hasonlíthatatlan kínok és gyönyörűségek közötti genezis, az interpretálás valóban kongeniális, döbbenetes alkotói élményét, mint Szvjatoszlav Richtertől.

(Hamburger Klára)

Beethoven Piano Sonata Pathétique No. 8 - Sviatoslav Richter

Christa Ludwig tegnap unnepelte 90.-dik szuletésnapját. A bécsi STOP matinét rendez az unnepelet számára - mácius 25.  

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa

81 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el HUBAY JENŐ világhírű hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus.

(1858. szeptember 15. Pest – 1937. március 12. Budapest)

HUBAY JENŐ, a magyar zenekultúra vezére, nesztora a Központi városháza üléstermében halt meg tragikus hirtelenséggel 1937. március 12-én, pénteken délután hat óra 12 perckor. A főváros városgazdasági bizottsága ankétot tartott az idei Szent István-ünnepségek megrendezése tárgyában. Az értekezlet több pontjának részletes letárgyalása után Cselényi Pál bizottsági tag felvilágosítást kért Hubaytól, hogy nem lehetne-e a Városi Színházban, augusztusban opera előadásokat rendezni.

Hubay erre így, felelt:

«Én is erre gondoltam, ez a legjobb megoldás, mert az Operaházban nagyon költséges dolog lenne nyáron előadásokat tartani. Amint Márkus László barátom mondotta, az augusztusi előadások kétszázezer pengőbe kerülnének az Operaháznak. A Városi Színház minden tekintetben megfelelne ennek a célnak is, nem kellene egyéb, mint kiváló művészek szerepeltetése. Fellner barátom, az Operabarátok elnöke, aki azonban ennek a bizottságnak nem tagja, mindig azt hangsúlyozta, hogy a külföldi sztárok, . . .»

Amikor idáig jutott, hirtelen elsápadt, ráborult az asztalra és melléből hörgő hangok fakadtak. A bizottság konsternálva tódult köréje, orvosért, mentőkért telefonáltak. Mire segítség érkezett, az ősz Mester kilehelte nemes lelkét.

A ZENE, 1937. március 16. (XVIII. Évfolyam, 10. szám)

Ma 111 éve született Polgár Tibor, zeneszerző, karmester  (Budapest, 1907. március 11. - Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.)

Bónis Ferenc: Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor és Ránki György

/www.hitelfolyóirat.hu/

Idézem a Polgár Tiborra vonatkozó írást:

A Magyar Rádió első hőskorának, 1925-től 1950-ig, felejthetetlen művészalakja volt Polgár Tibor. Róla túlzás nélkül elmondható, hogy munkássága elválaszthatatlan az intézmény történetétől. Működött ott mint karmester, zongorakísérő, zeneszerző, hangjáték-komponista, művészi értékű zenei tréfák kiötlője, feldolgozások készítője – rádiós pályája csúcsán pedig, 1950-ig, mint művészeti igazgató. Ha Bartók zongorázott a stúdióban – mert abban a korban, 1940-ig, viszonylag gyakran került erre sor –, Polgár Tibor nem röstellte, hogy kottalapozóként teljesítsen mellette szolgálatot, vagy a jobb hangzás kedvéért, ő maga tologassa a mikrofonállványt a kötelességét félvállról vevő rendező helyett. Polgár Tibor, maga is kitűnő művész, jól tudta: ezekben a rendkívüli pillanatokban van a legközelebb a nagy zenetörténet sodrához.

Nevét hamarabb megismertem, mint őt magát. Családunk krónikája szerint az első összefüggő mondat, melyet jelen emlékezés írója (akkor még: a beszéd elemeit felfedező csecsemő) ki tudott mondani, így hangzott: „zongorán kíséri Polgár Tibor”. Amiből semmi más nem következik, mint az, hogy nálunk állandóan szólt a rádió. És abban ez a mondat hangzott el a leggyakrabban.

Sok víz folyt le a Szinván, míg személyesen is találkozhattam gyermekkorom legendás személyiségével – sőt: hogy együttműködhettem vele. Rádiós pályám hajnalán Tibor még dolgozott egy ideig a Bródy Sándor utcában; mint zeneszerző és karmester pedig később is gyakran megfordult ott. Középtermetű, sovány ember volt merészen ívelt orral, homlokába hulló hajtincsekkel, jellegzetes, kis fekete bajusszal. Beszédében enyhe pöszögésre figyeltem fel – ez azonban valahogy hozzátartozott egyéniségéhez. Kezdettől fogva csodáltam sokoldalúságát, munkabírását, átfogó zenei tudását. Új művek előadásakor, amikor is a zenekari tagok kézzel másolt szólamokból játszanak, elkerülhetetlenek az íráshibák. Ezeket, rögtön az első próbán, kapásból „fülön csípni” és az írott anyagot legott „tisztába tenni”: elsőrangú hallást és hangszerelési jártasságot kíván. Tanúja voltam ilyen „rend-próbáknak”. Tibor, lekopogva a zenekart, habozás nélkül közölte a szóban forgó muzsikussal, hogy egy-egy hang helyett milyen hangot kell igazában játszania. Ebben nem ismert tréfát.

Mert máskülönben nagyon is ismerte a tréfát. Kiváló megfigyelő és elbeszélő volt. Egy ízben Karinthy Frigyesnél vendégeskedett, ahol éppen az eszperente-játék járta. Minden feladott szót egy másikkal kellett helyettesíteni, előre megszabott, azonos magánhangzókkal. Tibor a maga nevét „adta fel” a házigazdának, azt kellett csupa e-betűs szóvá vagy szavakká formálnia. Karinthy – az ilyen nyelvi játékok nagymestere – gondolkodott, gondolkodott, de nem jutott eredményre. Későre járt, elbúcsúztak megoldás nélkül. Tibor hazament.

Otthon távirat várta Karinthy Frigyes aláírásával. Szövege ez volt: „Nemzet gyermeke, te meg te, hegy leve.” Nemzet gyermeke – vagyis „polgár”. Te meg te: vagyis „ti”. Hegy leve: vagyis „bor”. „Polgár Tibor”, csupa e betűvel. Nevezett „nemzet gyermeke” kifogyhatatlan volt az ilyen és ehhez hasonló történetekből. Kérésemre néhányat, élete végén, hangszalagra mondott. 1961-ben ugyanis feleségével, Nagykovácsi Ilonával, a negyvenes évek énekes sztárjával, elhagyta az országot. Előbb Németországban, majd haláláig Kanadában élt. Néhány emlékét önnön fiatalságáról és mesteréről, Kodályról, megőrizte a hangszalag:

• „Mi, mai idősek, akkori fiatalok, mind tekintélytisztelők voltunk, általában minden felnőttnek megadtuk a kellő tiszteletet. Nem nehéz elképzelni tehát, mit éreztem Kodály Zoltán iránt, aki a Zeneakadémia zeneszerzés professzora volt, azonkívül pedig – bár aránylag kevés művet írt – nagy zeneszerző is. Elérkezett a félve várt nap: megjelenésem Kodály tanár úr színe előtt, amikor megtudhatom tőle, hajlandóe tanítványául felvenni. Képekről már ismerem őt, de most, élő valóságában, mégis meglepett. Megjelenésében volt valami nagyon romantikus – ilyennek írta le Bohémélet című regényében Henri Murget Rodolphot, a költőt –, e romantikus külső mindamellett merőben különbözött minden más földi halandóétól. Vörhenyes, dús haja homlokába hullott, arcát rövid, sűrű szakáll borította. Lavallier-nyakkendőt viselt: széles, fekete szalagot, amely fent nagy csokorba volt kötve, két vége szabadon lelógott. Nagy, bocskorszerű cipőt hordott akkoriban, s ha az utcán járt, kabát helyett köpönyeget. Kétféle tekintete volt: egy szelídebb meg egy másik, amellyel ha ránézett az emberre, annak kocsonyává vált a lába. Halkan, kimérten, rendkívül keveset beszélt. Hangja kissé magas színezetű volt, nem átható; legtöbbször úgy hangzott, mintha álomból ébredt volna. Egész magatartása olyan volt akkoriban, mintha el akart volna különülni a világtól, mely vajmi kevés megértést tanúsított iránta. Ilyen volt Kodály tanár úr, akkor, 1923-ban, amikor nem kis szorongással léptem színe elé, kérve, hogy fogadjon tanítványának. Kodály meghallgatott. Hosszú szünet után rám nézett azzal a bizonyos „kevésbé barátságos” tekintetével, és tompa hangon annyit mondott: Agyrém. Jóval később realizáltam, miért mondta ezt egy pályát választó fiatalembernek – a saját hivatásáról. Azt akarta értésemre adni, hogy itt minden inkább lehetsz, szabó, suszter, hivatalnok, még miniszter is, csak új utakat kereső, komoly zeneszerző nem. „

Elvégezvén Kodály zeneszerző-iskoláját, Polgár Tibor mestere lett a zenei tréfa műfajának is. Gyakran mondogatta, hogy csak kétfajta zenét ismer: jót vagy rosszat. Másfajta megkülönböztetésről hallani sem akart. Ezt az elvet nemcsak hirdette, de gyakorolta is. Szerzőként, előadóként otthon volt a művészi és a szórakoztató muzsika minden ágában. Pompás humorát is kamatoztatta műveiben. Tanú rá, egyebek közt, A törpe és az óriás című zenei tréfája, melynek főszereplői: a piccolofuvola meg a tuba. Talán nem kell elárulnom, hogy melyik hangszer melyik „karaktert” alakítja.

Sokoldalú művész volt. Örömmel vett részt az elfeledett Erkel-kortársak feltámasztását célzó terveim megvalósításában. Doppler Ferenc és Károly, Thern Károly, Császár György és mások operarészletei az ő vezényletével elevenedtek meg, és váltak a rádióműsor szerves részévé. Legfontosabb ilyen jellegű vállalkozása Erkel Ferenc Dózsa György-operájának felélesztése volt. E mű felújítását hosszú évekig tervezte az Operaház: színpadra állítására külön munkabizottságot hozott létre. Ám akkoriban ez a testület sem tudta a művet „életre hívni”. Jókai és Erkel Dózsa-figurája nem egyezett az 1950 körüli vezető politikusok Dózsa-képével – és ezen semmiféle átdolgozás nem segíthetett. Operaházi felújítása tehát nem került napirendre. Annak azonban, hogy az opera legszebb részleteit bemutassuk a Magyar Rádióban, nem volt akadálya. Ennek zenei irányítása Polgár Tibor munkája volt 1953-ban. Emlékezetes sikerrel látta el feladatát.

Tibor nemcsak a Bródy Sándor utcai stúdióban volt otthon, hanem a hangversenytermekben és a filmgyárban is. Nagyon sok filmhez komponált zenét – ezek egyike-másika örökzöldnek bizonyult. Egy magyar játékfilmben, a Gázolásban önmagát alakította. A film egyik jelenete a Zeneakadémia nagytermében, hangversenyen játszódott: azon néhány másodpercig látni lehetett Polgár Tibort, amint Liszt Esz-dúr zongoraversenyét vezényli. Ennél több mozgókép nemigen maradt fenn karmesteri munkájáról.

Annál többet őriz zeneszerzői tevékenységéről a celluloidszalag. Például a Halálos tavasz című Zilahy-film muzsikáját. A negyvenes években alig volt olyan ember Magyarhonban, aki ne hallotta volna e film slágerét Karády Katalin előadásában: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.”  És egy másik magyar filmben, Nyíri Tibor Díszmagyarjában hangzott el tengerész-díszindulóként az a matrózdal, melyet eredeti formájában – valcerritmusban – feleségének, Nagykovácsi Ilonának írt Polgár Tibor: „Tengerész, óh szívem tengerész.”

Rengeteg kompozíciója közül e kettő vált a legismertebbé. A maga műfajában, kétség kívül, klasszikussá.

Polgár Tibor

Születés: Budapest, 1907. március 11.

Halálozás: Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.

Szülei: Polgár Géza újságíró, Sziklay Sarolta Karolina
Nagybátyja vitéz Sziklay György István tábornok
Díjai: Erkel-díj (1952, 1953)

Gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Tudományegyetemen esztétikát és művészettörténetet hallgatott, ezzel párhuzamosan a Nemzeti Zenedében és a Zeneakadémián Kodály Zoltán, Siklós Albert és Keéri-Szántó Imre tanítványa volt zeneszerzés és zongora szakon. A Magyar Rádió megalakulásakor (1925) a Rádió zeneszerzője, 1929. december 1-től karnagya, 1945-től a zenei osztályának vezetője, 1949-től 1950-ig művészeti igazgatója volt. A 30-as években egy ideig a Nemzeti Színház karmestere volt. 1944-ben a zsidótörvények megszigorítása miatt nem dolgozhatott, későbbi felesége, Nagykovácsi Ilona bújtatta. 1958-1961 között a Petőfi és a Jókai Színház zenei vezetője. 1961-ben emigrált; előbb az NSZK-ban, 1964-től Kanadában élt, ahol 1966-tól 1975-ig az University of Toronto zenei fakultásának tanára volt.

1929-ben áttért a református hitre. 1947. július 10-én feleségül vette Nagykovácsi Ilona énekesnőt.

A harmincas évek közepétől kedvelt zeneszerző, számos nagy filmsiker fűződik a nevéhez. Zilahy Lajos filmjeit mindig ő hangszerelte. Népszerűsége a háború után is töretlen volt. Egyik utolsó, 1957-es filmjében meg is jelenik egy operaházi zenekar élén.

Sokoldalú zeneszerzői életműve magában foglalja a komoly- és a könnyűzene egész területét.

Főbb művei - a számtalan filmzenéje mellett, 

Florentin kalap (1948); A furfangos özvegy (1948); A kérők - opera (1955); A szókimondó asszonyság – rádiódaljáték (1960);  A lepecsételt asszony – rádiódaljáték  Krúdy Gyula elbeszélése nyomán, Kristóf Károly szövegére és verseire (1962); A Strange Night (1973).

Polgár Tibor vezényletével készült opera-, operett- és daljátékfelvételei közül:

Erkel: Dózsa György - keresztmetszet

Ránki: Pomádé király új ruhája

Részletek, Huszka (Bob herceg), Suppé (Boccaccio); Hervé (Nebáncsvirág) stb.  műveiből

Hervé: Lili

Zeller: A madarász (1959)

Kacsóh: János vitéz (1959)

Lecocq: Angot asszony lánya (1960)

Polgár: A szókimondó asszonyság (1960)

BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, Op.14 - ez a darab is felhangzik ma este a Müpában - a koncert összeállítói gondoltak a komponista halálának mai évfordulójára...

149 évvel ezelőtt hunyt el Louis Hector BERLIOZ nagy francia romantikus zeneszerző, karmester, író és zenekritikus.

(1803.december 11. – 1869.március 8.)

„Minden idők egyik leghatalmasabb zenei zsenije” – írta róla Romain Rolland.

Ma 93 éve született Lehoczky Éva, koloratúrszoprán énekesnő (férjezett nevén Lammel Erichné)

(Debrecen, 1925. március 7. –Budapest, 2016. december 6.)

A Film Színház Muzsikában jelent meg az alábbi képes-szöveges cikk Róla, abból az alkalomból, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készített vele

(1981. március 14. /11. szám)

PORTRÉFILM LEHOCZKY ÉVÁRÓL (1981)

„Lassan érünk messzire…”

- vallja a Magyar Állami Operaház érdemes művésze, akiről az elmúlt napokban portréfilmet forgatott a Magyar Televízió. Teljesítménye szinte páratlan az operairodalomban, 25 esztendeje énekli a koloratúra szopránok bravúr-szerepét, Mozart A varázsfuvola című operájában az Éj királynőjét az Operaház színpadán.
Lehoczky Évát a Zeneakadémia elvégzése után „világviszonylatban figyelemre méltó hangjával” - ahogyan vizsgájáról a kritikusok írtak - a Fővárosi Operettszínház szerződtette.

— Ezt tulajdonképpen Gáspár Margitnak, a színház akkori igazgatójának köszönhetem — mondja -, és hálás vagyok érte. A klasszikus operettek egész sorában léptem fel, ugyanakkor Oláh Gusztáv főrendező meghívott az Operába, hogy énekeljem el az Éj királynőjét. így azután egyik este operettben énekeltem, táncoltam, a másik napon pedig az operairodalom egyik leghanggyilkosabb szerepét énekeltem el.  Nagyon nagy kerülővel jutottam el az operához. Sokszor éreztem úgy, hogy feladom, nem tudom tovább csinálni sem idegekkel, sem hanggal.

Sok-sok év után mégis sikerült. Tíz esztendeje tagja a budapesti Operának.

— Közben rengeteg minden történt velem. Szólistája lettem a Filharmóniának, ám egy idő után szabadúszóként jártam az országot, dallal, operával, operettel koncerteztem itthon és külföldön. Akkoriban tanultam meg, hogy csak tudással és szorgalommal lehet érvényesülni.

Az egri Gárdonyi Géza Színház szerződtette, megint operettprimadonna lett, ám egy szerencsétlen pillanatban megszűnt a színház.

— Lehet, hogy nekem ez szerencsét hozott, mert utána az NDK-beli Kari Marx Stadt-i Operához kerültem. Többek között elénekelhettem a Szerelmi bájital Norináját, a Hoffmann meséiben mind a három szerepet, Britten Albert Herring című operájában a tanítónőt, a Szöktetés a szerájból című opera Constanzáját. Mindig vágytam valami után, mindig szerettem volna elérni valamit. Nem öt szerepet akartam egyszerre megkapni, hanem esetleg egyet, de azt nagyon jól megcsinálni.

Lehoczky Éva még egy kerülő után - két évig a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának tagja volt - végül is megérkezett a budapesti Opera színpadára. A sevillai borbély Rosinájaként mutatkozott be megérdemelt nagy sikerrel. Azóta több szerepben — Lammermoori Lucia, Gilda — igazolta, hogy különleges hangi adottságaival, fényes, töretlenül friss, biztonságos technikájú koloratúra szopránjával igazi értéke a magyar operajátszásnak.

Az Egy hang — nyolc maszk című televíziós portréfilmet Ruitner Sándor szerkesztette, Békés András rendezte.

„Lehoczky Éva operaénekesnő a koloratúrszoprán fogalmának ideális megtestesítője volt, lírai és drámai szerepeket egyaránt énekelt, emblematikussá vált alakítása A varázsfuvola című Mozart operából az Éj királynője.
Lehoczky Éva előadásában elhangzó művek: Verdi: Az álarcosbál - Oszkár áriája; Thomas: Mignon - Philine áriája; Vincze Ottó: Bolero - dal; Cole Porter: Easy to love - sanzon; Del Campo: Ugye, gondolsz rám? - sanzon; Mozart: A varázsfuvola - Éj királynőjének áriája.”

A Dankó Rádióban -  "Túl az Óperencián" - Kodály Zoltánra emlékezett a felelős szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

A műsor elején felcsendültek a Székelyfonó dallamai - a bejátszott felvételeken énekelt Palcsó Sándor és a Magyar Rádió Énekkarának Nőikara, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Ferencsik János vezényli.

Délután, a 6 órakor kezdődő ismétlésben, újra meghallgatható ez az adás.

51 évvel ezelőtt hunyt el KODÁLY Zoltán dr.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét - 1967.március 6. Budapest)

Mai születésnaposok:

Kalmár Magda  - szoprán, opera-énekesnő

Póka Éva – színésznő, rendező         

Mai napon emlékezhetünk eltávozottainkra is:

Simándy József, tenor, opera-énekes – ma 21 éve hunyt el (1916. szeptember 18. - 1997. március 4.)
 

Delly Rózsi, szoprán, opera-énekesnő – ma 18 éve hunyt el (1912. december 16. - 2000. március 4.)

Petress Zsuzsa, operett-primadonna - ma 17 éve hunyt el (1928. december 11. - 2001. március 4.)

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) Emlékév jegyében

Ma este a Bartók Rádió közvetíti (19.35 – kb. 22.00)

Kapcsoljuk a Zeneakadémia Nagytermét

Arany-dalok

Az Arany János Zeneszerzőverseny Díjkiosztó Gálahangversenye

Az Arany János Emlékév alkalmából kiírt zeneszerzőverseny győztes pályaművei

Km.: Halmai Katalin, Kiss Judit Anna, Rálik Szilvia, Szakács Ildikó, Kéringer László, Najbauer Lóránt, Pataki Bence, Szappanos Tibor (ének),

Virág Emese, Kiss Péter (zongora), és a

Liszt Ferenc Kamarazenekar (művészeti vezető: Tfirst Péter)
Vezényel: Madaras Gergely

1. Arany János: a) A hegedű száraz fája, b) Igyunk biz azt egy-egy kicsit, 
2. Kadosa Pál: Csendes dalok - dalciklus, 
3. Reinitz Béla: Bor vitéz, 
4. Mosonyi Mihály: Letészem a lantot, 
5. Szendy Árpád: Az elhagyott lak, 
6. Reinitz Béla: Mátyás anyja, 
7. Kodály Zoltán: a) Kádár Kata, b) Barcsai, 
8. Molnár Viktor: Vörös Rébék, 
9. Szabó Barna: Kintsugi, 
10. Dragony Tímea: Virradás, 
11. Sáry László: Tamburás

Km.: Hegedűs D. Géza (színművész)

Mv.: Bősze Ádám

(Ism. március 14., 12.36)

Nagyszerű ez a link. Köszönet, azt hiszem, mindannyiunk nevében.

A Parlando folyóiratban találtam: "1073 magyar zenepedagógus és zeneművész születési évfordulója".     http://www.parlando.hu/2018/2018-1/2018_evi_szuletesnaposok.htm      Köszönet és tisztelet a szerzőknek. Érdemes beleolvasni... akár "elfeledett vagy kevéssé ismert művészek", akár "a komolyzene jelene és jövője" (múlt nélkül nincs jelen, s jövő) és még sok más aspektusból is. 

branyicskai báró Jósika Miklós, író, újságíró, a magyar romantikus regény megteremtője ma 153 esztendeje halt meg, emigrációban. (Torda, 1794. április 28. - Drezda, 1865. február 27.)

Lásd: Wikipédia

Ősbemutatót tartottak a Millenáris Teátrumban 2001 novemberében:

A zenés színházi esték sorozatában Sáry László Adoriánok és Jenők című kamaraoperáját vitték színre.

Az Adoriánok és Jenők librettóját - Jósika Miklós színműve alapján - Sáry László állította össze. Az 1995-ben komponált darab története szerint a két család között emberemlékezet óta viszály dúl: támadást megtorlás követ, a megtorlást újabb csapás, de a gyűlölség eredetéről senki nem tud.

Az előadás narrátora: Maros Ákos; énekes közreműködői Fodor Gabriella, Nógrádi Gergely, Laborfalvi Soós Béla, zenész résztvevői Csalog Gábor zongora, Salamon György szoprán szaxofon, Csalló Roland basszetkürt és Bajusznács Mihály basszusklarinét. A darabot Harangi Mária rendezésében mutatták be.

Jókai mellett máig legkedvesebb magyar regényíróm Jósika, az összes művét beszereztem (döntően első és második kiadások), elolvastam, könyvtáram polcain nagy becsben tartom.

Találtam egy szép cikket, amely Jósika halála centenáriuma alkalmából jelent meg a Magyar Nemzetben.

Ebből a méltatásból idézek:

Magyar Nemzet, 1965. február 27.

Ma 100 éve halt meg  JÓSIKA MIKLÓS

1865. február 27-én, száműzetésének tizenhatodik évében, hetvenegy éves korában halt  meg Drezdában Jósika Miklós, a magyar regényírás megteremtője. A nagy múltú erdélyi főnemesi család sarja lelkesedéssel vett részt a reformkor s a szabadságharc küzdelmeiben: tagja lett az országgyűlésnek, a Honvédelmi Bizottmánynak — amiért a bukás után száműzetésbe kényszerült, s itthon a haditörvényszék jelképesen halálra ítélte. Száműzetéséből „Az Eszter szerzője" álnévvel küldözgette haza sűrű egymásutánban regényei kéziratát, hogy szorongató anyagi gondjain enyhítsen. „Az Eszter szerzőjé"-ben a hazai közönség hamar fölfedezte az Abafi szerzőjét, a megelőző évtizedek legnépszerűbb, legsikeresebb regényének íróját. Mert Jósika már az emigráció előtt kezébe vette a regényíró tollat. Amikor Vörösmarty és Bajza biztatására — s mágnás rokonsága heves ellenzésére — 1836-ban megírta lényegében első s máig is legismertebb regényét, az Abafit — — irodalomtörténeti tettet vitt véghez.

A könyvtárban egyszer eltűnődtem egy olvasón. Nem kapta meg a kért Jókai-köteteket, erre odaült a katalógushoz, kikereste és kiírta a Jósika-regények jelzeteit, s önelégülten vitte haza a könyveket, mint zsákmányát a vadász. Tudta, hogy hasonlót talált, az olvasó ösztöne csalhatatlan.
Akkor is az volt, amikor Jósika Miklós regényei első ízben láttak napvilágot, másfél századdal ezelőtt. Akkor már ismerték Magyarországon Dugonics Andrást, olvasták Fáy és Vajda Péter regényeit. Dugonics Etelkájának köszönhették a magyar lányok a reformkorban az Etelka nevet. De három első regényírónk nem tudta megfogni a magyar olvasó szívét. Első ízben ez Jósikának sikerült.
Értette a módját, született elbeszélő volt. Amit elmond, tüstént megelevenedik előttünk. A regény kényesebb jószág a versnél, hamarább romlik. Százéves prózán már lépten-nyomon rozsdafoltokra akadunk. Csodálatos az igazi író ereje: prózája is dacol az idővel. Jósika regényei rég kimentek a divatból, pedig ereje és zamata van bővérű prózájának. Előttem a Csehek Magyarországban, Jósika egyik legjobb műve.  Jósika leíró tehetsége is megmutatkozik benne; színes és hiteles festő, aki akkora erővel tudta "szellőztetni a múlt kárpitját”, ahogy az előszóban maga írja, meghódította a magyar olvasót.
Értett a katonai bravúrhoz. Fiatal korában, mint huszártiszt, az olaszországi Mincio melletti csatában kitüntette magát. Napóleon seregével állott harcban, csatatéren léptették elő hadnagyból főhadnaggyá. "Nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy!* — mondotta Jósikának a tábornok. Az osztrák generális aligha gondolt arra, hogy Napóleonnál is veszélyesebb ellenfelet kell legyőznie a hetyke bajszú, piros orcájú ifjú tisztnek: az olvasói közönyt. Neki kell összetoboroznia az ország olvasóit s odaültetnie óraszámra saját műveihez. Látta, hogy Kisfaludy Sándor dunántúli várregéi milyen kapósak, a mily lelkesedéssel olvassák a fiatalok Vörösmarty elbeszélő költeményeit. Ír néhány röpiratot Széchenyi szellemében a népnevelésről, nép- egészségügyről, az erkölcsi nevelésről. Minden idegszála azért feszül, hogy tegyen valamit a hazáért, "Merjünk cselekedni!” — írja egyik röpirata. Egyszerre csak ott áll előtte a magaszabta feladat: megeleveníteni a magyar múltat, regényben és elbeszélésben.
Hosszú, vékony, szenvedélyes vonalú betűivel megírja első történeti regényét. Mondják, hogy ifjúcska korában otthon, a csöpp tordai kastélyban a cselédség közé vegyült s hallgatta a meseszót és dalokat, ahogy nők és öreg férfiak ajkán munka közben előbuggyan. Most olvassa a régi erdélyi emlékirat-írókat, fellapozza a magyar történeti kútfőket, krónikák ódon szövegét bújja. Egy-egy szép mondás, egy-egy szállóige úgy rakódott rá, mint gyümölcsre a harmat. S egy regényes főúri és katonaélet után, és mivel házassága nem sikerült, keresi a magányt s elvonul egy erdélyi zugba, tollat ragad, írni kezd.
Idehaza nincsenek mintaképei, a határon túlra néz, mit mívelnek a németek s az angolok.  S Kisfaludyt és Vörösmartyt idézve egy-egy fejezete élén: megírja a magyar múltat, Zrínyit és a Rákócziak korát, Báthory Gábor és Bethlen Gábor Erdélyét, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás Magyarországát, Izabella és János   Zsigmond idejét, a tatárjárást. A Szegedi boszorkányokban a XVIII. századot is. "Egy új világ tárult” Jósika műveiben elém — írja róla halálakor a mesternél nagyobb tanítvány, Jókai Mór.
Nevelő gondolata is van a múlt felelevenítésével. Azt kívánja, az olvasó ne csak belemerítkezzék a múltba, okuljon is belőle. Kitűnő érzékkel elsősorban a nőolvasókkal gondol. Ismeri őket, tudja, ha őket megnyerte, megnyerte a magyar olvasóközönséget.
Nem múló sikerre pályázott. Tudja, mit jelent az, ha az "élet eleven, igéző színekkel festetik”. Hitelesen rajzolja környezetét, pompás leírásai reálisak. Például hosszan öltözteti hőseit és hősnőit, hogy alkalmunk legyen elgyönyörködni a ruhákban. Az eleven és hitelesen vázolt háttérben történeti és költött figurákat elegyít, de mind a valóságon túlcsorduló természettel mozognak. A romantikus szenvedélyek izzása elragadta az olvasót.
Jósika tudta a titkot, hogy ha a főalak túlságosan komor, oda kell cseppentenie a mellékalakokba a humor aranyló színét. A hazát sem úgy kapjuk örökségbe, hogy tétlenül üljünk rajta, mint egy lisztes zsákon, s hörcsög-mosollyal malmozzunk ujjainkkal, hisz megvan a liszt. Minden nemzedéknek harcolnia kell az országért. Ez a Jósika tanítása, mely azóta minden regényírónké is. S nemcsak királyokat és főurakat szerepeltet műveiben, hanem a történeti erő jogán elsőnek mutatja be a nép millióit. Száz szép magyar parasztarc, száz bátor katonafej, száz csillogó menyecskeszem tekint ránk Jósika sűrű, tömött sorú regényeiből. Ez a báró, akár Eötvös József, nem maradt állva a kastély lépcsőjén, lejött a nép közé, elvegyült az udvaron a parasztok és katonák társaságában. S ez nem gesztus volt, hanem meggyőződése, magatartás, őszinte emberség. S még egy érdekes vonás. Jósika szeretettel és barátsággal szól a régi Magyarország nemzetiségeiről is, akár románok, akár szlávok, jó szomszédokat lát bennük, akár később Jókai, Mikszáth, Krúdy és Móricz.

Közismert megállapítás, hogy Jósika az angol Walter Scott módszerét követte, magyar Scott lett belőle, történeti regényírásunk atyja. S ez nem kis érdem. Walter Scottnak lenni Magyarországon párhuzamos erőfeszítés volt az európai prózával. Jósika nem másolt, hanem alkotott. Könyvei a hazai kiadás után már hónapokon belül külföldön is megjelentek. A németek tizenhét regényét fordították le. Scottnak jelentős érdemei vannak, romantikája átível a realizmusba, Balzac nagy írónak tartotta, tőle tanulta a leírást. Az írói energiák sem vesznek el, akár a fizikaiak.
Ezért érezzük jelentősnek Jósika Miklós kezdeményezését, most, száz évvel halála után is. A versolvasó magyarhoz elővarázsolta a regényolvasó magyart.  A levett kalap, mellyel egykor Abafi-ját köszöntötte a kritikus, ma is esedékes.

/Szalatnai Rezső/

Jósika Miklós báró sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben.

131 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el (1887. február 27.)

Alexander Porfirjevics BORODIN,

a kiváló orosz zeneszerző és kémikus, az „Ötök” tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi riportot:

„Borodin: Igor herceg

Gách Marianne:

Beszélgetés Issay Dobrovennel

Mi a titka, hogy ennek a furcsa, tehetséges, átszellemülten lángoló tekintetű embernek, akinek nevétől és sikerétől hangosak ma az Operaház és a hangversenytermek falai, nincsen talán egy ellensége sem? Ma Dobrovent meghallgatni az Operában éppen olyan kötelező jó-szokás, mint politizálni. Dobrovenről beszélgetnek nálunk mindenütt. Nem vitatkoznak, hanem társalognak, rajonganak boldog együttértésben. Ebben a zavaros és fárasztó idegenforgalomban aligha akad Budapestnek népszerűbb és dédelgetettebb vendége, mint ez az Oroszországból jött, kiváló karmester, aki norvég állampolgársággal járja a világot, és akinek az otthona a karmesterpult, bármelyik ország minden városában.

Az Operaházban, a nap valamennyi órájában mindig másfelől hallatszik a hangja. Halk szóval és türelmes biztonsággal tanít, magyaráz és lelkesít a házi színpadon, a nagy színpadon, a karteremben, a szobájában. Külön dolgozik a szólistákkal, a kórussal, a zenekarral és a balettal. Készül Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.

Kérem, beszéljen Borodin egyetlen és nálunk ismeretlen operájáról?

— Borodin világhírű kémikus és műkedvelő zenész volt. Saját szórakozására komponált, az Igor herceget csak felvázolta, nem is akarta befejezni. Csak barátai unszolására dolgozott rajta. Mielőtt elkészült a munkájával, meghalt. A temetésén, a sírja mellett mondta Sztaszov, a kitűnő orosz zenekritikus Rimszkij-Korszakovnak: „Most azonban be kell fejezni az operát!” Rimszkij-Korszakov és Glazunov hozzáláttak a munkához és három év múlva nagy sikerrel bemutatták az Igor herceget. A nyitányt, amelynek a vázlatát sem írta le Borodin, csak néhányszor elzongorázta barátainak, Glazunov emlékezetből írta le. Rimszkij-Korszakov, aki nem nagyon eredeti és önálló tehetség, de rendkívül finom stiliszta és tudós volt, tisztelte Borodin zenei elképzelését és semmit sem változtatott azon.

— Nemcsak a zenéjét, hanem az opera szövegét is, amelynek hiteles történelmi háttere van, Borodin írta. Kétszáz évvel ezelőtt egy orosz kolostor szerzetesi cellájában találták meg a legrégibb okmányt, amely Oroszország történelmével foglalkozik „Igor hadseregéről szóló történet” címen. Ezt a zseniális, lírai hangú elbeszélést Homérosz műveivel hasonlítják össze. Történelmi hitelességéről sokat vitatkoztak. Akadnak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a 16—17. században írt fantázia csupán, de többen bebizonyították, hogy kétségtelenül hiteles. Legutoljára 2—3 héttel ezelőtt jelent meg Párizsban egy könyv, amely szintén ezt bizonyítja. Nos, Borodin egyetlen operájának szövegét ebből a régi okmányból merítette. Természetesen feldíszítette, regénnyé szépítette a történelmet, amelynek azonban a valóság-magva megmaradt.

Az Igor herceg kórus-opera: több a kórus benne, mint a magánszám. Zenéje erősen keleti tatár-jellegű, annak ellenére, hogy Borodinra a legnagyobb hatással Liszt Ferenc volt. Rajongón szerette Lisztet, mesterének, mintaképének tekintette. (Leveleiben érthetetlen módon: „az én fehér Vénuszomnak” nevezte.) Liszt sokat tanította és gyakran ötletekkel segítette munkájában. Az Igor herceg első felvonásában, hirtelen elsötétedik a nap, itt komorodik el Igor sorsa is. Borodin sokáig tanácstalan volt, nem találta meg ennek a feszült pillanatnak zenei megoldását. Liszt tanácsára bedobta ide Beethoven V. szimfóniájának sors-motívumát. Ebben a misztikus hangulatban megrázón hat ez a két ütem.

— Borodin mielőtt az Igort komponálta, sokat foglalkozott a keleti népzenével. Ennek a hatását erősen érezzük operájában. Népdal-motívumok bukkannak fel és népi hangnemek, azonban csak az utolsó a capella-kórus az egyetlen teljes és valódi orosz népdal az operában.

További kérdésemre Dobroven elgondolkozón felel:
— Most hirtelenében nem is tudom megmondani, hogy hány városban dirigáltam az Igor herceget már. Mindenütt óriási sikere van az operának. Oroszországban minden harmadik napon műsoron volt, és ma is sűrűn játsszák. Saljapin legnagyobb sikereit az Igorban érte el: felváltva énekelt két szerepet benne, Galiczkijt és Koncsakot. (Budapesten Losonczy György és Székely Mihály szerepei.) El vagyok ragadtatva a budapesti szereposztástól — Báthy Anna, Bu- danovits Mária, Tutsek Piroska, Palló Imre, Székely Mihály, Losonczy György, Rösler Endre, Somló József, Komáromy Pál, —- de ezt nemcsak udvariasságból, hanem őszintén mondom.

Kiváló munkatársammal, Oláh Gusztávval együtt rendezem az operát. Többnyire magam rendezem az operákat mindenütt, mert rettenetesen zavar, ha a színpadon másképpen történik valami, mint ahogyan elképzeltem. Az énekesek minden mozdulatának a zenéből kell fakadni. Nagyon nehéz és kényes munka volt a szöveg fordítása, annál is inkább, mert Borodin minden szó hangzását a zenéhez illesztette. Sajnos, nem értek egy szót sem a kitűnő Nádasdy Kálmán fordításából, de hallom a szavak muzsikáját, amelyek gyönyörűen alkalmazkodnak a mű Stílusához.

— Az Igor herceg bemutatóját 1938. január 20-án vezénylem. Január 10-én és 31-én a Filharmonikus hangversenyem lesz. Az elsőn, egy Budapesten ismeretlen műből is vezénylek, Manuel de Falla: Halásztánc című balettjéből részleteket mutatok be, a második estén csupa orosz szerző műveit hallják majd. Februárban, Olaszországban hangversenyezek, azután a Faruk király esküvőjének ünneplésére rendezett négy hangversenyt vezénylem Kairóban. Utána Palesztinában lesz 18 hangversenyem Hubermann zenekarával. Áprilisban ismét Budapesten leszek és valószínűleg a Faustot tanítom be akkor.

Sietve fejezi be a mondatot, mert újra próbára hívják. Pedig nagyon szeretném megkérdezni még, hogy a Hovanscsina, a Bohémélet és az Igor herceg után miért választotta éppen Gounod operáját?”

Forrás: ÚJSÁG, 1938. JANUÁR 1.

Borodin: Igor herceg, nyitány

Aki a fenti interjút adta:

Issay Dobroven (1891-1953), orosz származású, norvég karmester, zongoraművész, zeneszerző

1878 ban szuletett Ema Destinn.

„A PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

tisztelettel meghívj Önt

2018. március 1-én, 16 órára a Bajor Gizi Színészmúzeumba.

„AZ ÖRÖK PRIMADONNA”
 

125 éve született Honthy Hanna

 Rá emlékezünk.

Vendégeink:

Nemlaha György író,
Rátonyi Hajni színművész

Házigazda: Gajdó Tamás színháztörténész

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Belépő: 500 Ft”

Leo Delibes síremléke

PESTI HÍRLAP, 1893. DECEMBER 31.:

„A párisi Montmartre temetőben a napokban leplezték le Leo Delibes, a korán elhunyt jeles zeneszerző síremlékét, melyet Jean Girette szobrász készített. Sírfelirat gyanánt egy mondás van Delibes „Lakmé“ című operájából, mely így hangzik:

 „Tu m’as donné le plus doux réve“ (A legédesebb álmot adtad nekem)

s körülte díszül faágakon daloló madarak. Közepén pedig ez a felirat:
Leo Delibes 1836—1891.

A homlokzatán az elhunyt zeneszerző vonásai láthatók medaillonban. A leleplezésnél az irodalmi és művészvilág színe-java volt képviselve.”

Lehár: Friderika c. operettje (1930)

Békássy István és Honthy Hanna

Lehár Ferenc 1930 áprilisában ünnepelte 60. születésnapját, akit Budapesten is felköszöntöttek. Az ünnepségsorozatnak része volt október 31-én a Friderika bemutatója a Király Színházban.

Gál Róbert írja „Óh, lányka, óh lánykám…” - Lehár, az  operett fejedelme című könyvében – melyből idézek sorokat:

„A darab próbái a forró augusztus után kitűnő hangulatban, a nyár végén kezdődtek. A színház csőd közeli helyzete egyelőre lekerült a napirendről. A bankok hiteleztek.

Lázár Ödön igazgató vette a fáradságot – ritka dolog -, és a lakásán kereste fel a Király Színház első számú díváját, Honthy Hannát.

- Mi szél hozta hozzám, direktor úr? kérdezte várakozóan Honthy? Baj van a színházban, vagy tisztelgő látogatás talán? kérdezte várakozóan.

- Nem, nem, Hanna, tudja, nagy tisztelője vagyok Önnek. Évtizedek óta csodálom, ámulom és bámulom az Ön rendkívüli tehetségét. Gyönyörködteti, andalítja és elbűvöli az emberiségnek azt a részét, amelyet egyszerűen közönségnek nevezünk. Mint az operett koronázatlan királynője, őrzi a műfaj hagyományait, az operettvilág törvényeit, szabályait, és senkitől sem engedi megszegni.

- Ne udvaroljon, Lázó!

- Hanna, Lehárbemutató lesz a Király Színházban. Ha elfogadja ajánlatomat, a női főszerep az Öné.

- Miről van szó?

- Nem szokványos operettszerep. Ha meglátja a zongorakivonatot, egyetért majd velem. Két szóval: opéra comique.

- Lázó, csak  nem azt kívánja tőlem, hogy operát énekeljek?

- Hanna, drága, én semmit sem kívánok, csak azt, hogy vállalja el Lehár Friderikájának címszerepét. Lehár ragaszkodik hozzá, hogy maga legyen Friderika.

[…] A Friderika premierje péntekre esik… kinn zuhog az eső, hideg köd gomolyog a főváros fölött. … Bent a Király Színházban meleg van, egyre forróbb a hangulat. Budapest társadalmi és művészi életének színe-java ott tolong az előcsarnokban. Horthy Miklós kormányzó Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel és Ripka Ferenc főpolgármesterrel beszélget. Odébb Kálmán Imre, Rátkai Márton és Beöthy László társalog.

Lehár kicsit feszeng, kipirulva hallgatja a jubileumi ünnepség háziasszonyát, operettjeinek kedvenc primadonnáját, Lábass Jucit – ki felidézi neki a régi időkből az 1918-as Pacsirta-premiert, melyben játszott és Lehár dirigált és lám, tizenkét év elteltével ismét az ő kezében van a karmesteri pálca… De még az előadás elkezdése előtt sorba mutatja be neki azokat a jóbarátokat, akik üdvözölni kívánják, és az ünnepi szónokokat  jelenti be: Lehár szülővárosának, Komáromnak főpolgármestere, Alapy László; a Király Színház igazgatója, Lázár Ödön;

Harsányi Zsolt szavait viharos tetszésnyilvánítás kíséri:

„Kormányzó urunktól már megkaptad a polgári érdemrend másodosztályú keresztjét. De hordasz te egy másik keresztet is – a sorsodat, hogy magyar vagy. Bízzunk benne, hogy az utóbbi kereszt nemsoká lesz súlyos teher. Ellenkezőleg, dicsőség és büszke öröm.”

[…] Az ünnepség és a Friderika premierje után a színház színpadán svédasztal várja a vendégeket. Lehár alig tud kiszabadulni a barátok gyűrűjéből.  Honthyhoz igyekszik.

Hanna Beöthy családi páholyában, a bal négyesben Kálmán Imrével beszélget.[…] Lehár megáll Hanna előtt. Zsebkendőjével titkolni igyekszik, hogy szeme csupa könny. Hanna kezére hajol, megcsókolja.

- Friderikámmal Berlinben, Münchenben, Lipcsében, Bécsben és Prágában jártunk, csodálatos előadásokban volt részem. De ilyen Friderikám, mint maga, Hanna, sosem volt, és sosem lesz többé. Imre ismeri azt az érzést, azt a hangulatot, amikor nem hallom saját melódiáimat. A zenekart sem. Csak azt érzem, hogy valaki kilép a múltból, és visz magával olyan világba, amelyről eddig csak álmodnunk adatott. Most a maga jóvoltából nemcsak álmodunk róla, hanem át is éljük…

A 182 évvel ezelőtt született LEO DELIBES francia zeneszerző emlékére (1836.II.21. – 1891.I.16.)

1836. február huszonegyedike. …

Egy francia vidéki postaalkalmazott kisfiának, Clément Philidor Léo Delibes-nek születésnapja.

Szülőfalujának templomterén ércszobor, szerte-szét a világon a «Coppélia,» «Sylvia» és «Lakmѐ» simogató dallamai, válogatott harmóniái, változatos ritmusai és csillogó zenekari színei hirdetik Léo Delibes, Franciaország egyik legnagyobb zeneszerzőjének dicsőségét.

Delibes szüleinek szerény falusi hajlékában otthonos volt a zene, hiszen Delibes édesanyja (a párisi Opéra-Comique egyik baritonistájának leánya és a párisi Conservatoire egyik tanárának testvére) maga is képzett és lelkes zenész. Ő volt egyetlen gyermeke korán mutatkozó zenei hajlamának első irányítója.

A gondtalan gyermekéveknek az apa korai halála vetett véget. Az özvegy tizenegy-éves fiacskájával postakocsi tetején elindult Párisba és a napsütéses falu játékos szabadságát felváltja a Conservatoire egyik solfége-osztályának szigorú fegyelme. A kis Delibes derekasan állja meg helyét, már az első évben második, a következő évben első díjat nyer. Már a zsenge korban nehezednek Delibesre a kenyérkereset gondjai is. E tekintetben segítségére van kellemes csengésű hangja, és feltűnő muzikalitása, mely megnyitja előtte az utat a Madelaine-templom és a nagy Opera fiúkarába. A Conservatoire-ban folytatott tanulmányai egyre bővülnek, egyszerre látogatja az orgona-, zongora-, elméleti, majd zeneszerzési tanszakokat. De ugyanígy megnőnek a megélhetés gondja is. Nagynevű és befolyásos zeneszerzési tanára, Adam (a világsikert elért

«A lonjumeaui postakocsis» szerzője) korrepetitori álláshoz juttatja a Thѐâtre-Lyrique-ben. Egyidejűleg, mint templomi orgonista működik, tanítgat, sőt ha kell, házi mulatságokon tánczenét játszik.

A tanulóévek fárasztó szükségességét, mely nem kedvezett önálló, magasabb művészi célkitűzéseknek, váratlanul töri át a szerencse első mosolya. A 19 éves színházi korrepetitort felkereste Hervé, aki akkor már maga is neves operett-szerző és színigazgató volt és felkérte egy bohózat megzenésítésére. Delibes tanácsért siet mesteréhez, ki kacagva válaszolta: «aki ilyen korban ilyen ajánlatot kap, az áldja a sorsot és ne habozzék.» Így sodródott Delibes a könnyebb fajsúlyú zene terére és tehetségének előkelőségére és ízlésének biztonságára vall, hogy a tizennégy év, mely alatt további 14 operettje és zenés játéka került sikeresen színre, csak előnyösen fejlesztette technikai, különösen hangszerelési készségét.

Az 1866-os év végre meghozta a sorsdöntő fordulatot. Delibes-et bízták meg a III. Napóleon császár tiszteletére az Operában rendezett ünnepi előadás céljára az «Alger» című kantáta megírásával. A császár aranyéremmel és egy gyémánttűvel ajándékozza meg a szerzőt, kinek e sikere után tehetségéhez méltó újabb feladat jut; az Opera igazgatója az időközben az intézethez kinevezett fiatal korrepetitort bízta meg a lengyel Minkus-szal együtt (ki akkor már Párisban is ünnepelt balett-szerző volt) «A forrás» című (később «Naila»-ra átkeresztelt) balett megírásával. A «Nailá»-t ismét néhány operett követte, majd 1870-ben színre-került a «Coppélia,» mellyel Delibes a balett terén új korszakot nyitott meg. A bemutató előadáson a mű nem talált túlságosan lelkes fogadtatásra, mire Delibes, ki művészete irányításában mindig nagy szerepet juttatott a «közönségsiker»-nek, a balettől a víg opera felé fordult. 1873-ban mutatta be az Opéra-Comique «A király mondta» című vígoperát. A bemutatót követő negyven sorozatos előadás ugyan jelentős sikerre vall, de a mindig aggályoskodó Delibes művének többszörös átdolgozása után mégis ismét elfordul a víg-operától is.

Ebbe az időbe esik Delibes látogatása Bayreuth-ban, mely lenyűgöző hatással volt a francia művészre. Wagner művészetéhez való viszonyát legjobban Delibes saját szavai jellemzik: »Érzem Wagner szédületes nagyságát, de ez az óriás félelemmel tölt el. Arra, hogy kövessem és arra, hogy elzárkózzam előle, egyaránt képtelennek érzem magamat.»

De, az ízig-vérig francia művész féltette a francia zenét a német befolyástól és mintegy jó példával akart elől járni, mikor a német zenei titán iránt érzett személyes csodálata dacára rendületlenül haladt tovább saját útjain és megírta főművét, az 1876-ban színre került «Sylvia» balettet. E mű, bár meghozta szerzőjének a becsület-rend szalagját, a Conservatoire zeneszerzési tanszakát és a maradandó világsikert, hazájában csak lassan hódította meg a közönséget. Századik párisi előadása csak 1925-ben volt. A francia közönség e tétovázó magatartása ismét más irányba terelte Delibes munkásságát. 1883-ban került bemutatásra «Jean de Nivelle» című operája, mely egy év alatt száz előadást ért meg, majd 1886-ban a «Lakmѐ.»

E művén dolgozott Delibes a legnagyobb szeretettel (11 hónap alatt komponálta és a már megkezdett próbák alatt hangszerelte) és e műve hozta meg részére az első teljes sikert és egyúttal az utolsót. «Kassya» című operája már csak 1891. január 16-án bekövetkezett halála után került színre és csak rövid ideig maradt műsoron.
 

Delibes több-ízben járt Magyarországon, legutóbb 1885-ben, mint a Magyar Királyi Operaház vendég dirigense. Magyarországi emlékeinek egyik-másik művében is hódol. «Coppélia» első felvonásának régebbi keletű csárdásán kívül zongoradarabjai közt van a «Magyar románc» és dalai közt a «Chanson hongroise,» melynek szövegét Petőfi nyomán Coppée írta.

Színpadi művei közül Budapesten (részben még a Nemzeti Színházban, utóbb a Magyar Királyi Operaházban) a «Coppéliá»-t 1877-ben (eddig 214 előadás), «Sylviá»-t 1878-ban (eddig 165 előadás), «A király mondta» című operát 1879-ben (12 előadás) és «Lakmѐ»-t 1887-ben (eddig 129 előadás) mutatták be.

 Dr.M.R.

A ZENE, 1936. 12. szám.

Delibes: Sylvia

Ma hallhattuk ezt a színpadi szereplését Honthy Hannától, egy régebbi rádióinterjúban -  Nagy Ibolya műsorában, ismétlés, ma 18.00-tól, Honthy emléknap.

https://www.mediaklikk.hu/danko-radio-elo

Egyszer, idősebbkorban Vitray beszélgetett vele és megkérdezte, mikor lépett először színpadra? - "Hát Lohengrin szerepében" és mondott egy írtó messzi dátumot. Persze Vitray hitetlenkedett, mire kiderült, hogy amikor vagy 5 éves volt, olyan rendezés ment, hogy Lohengrin előbb feltűnik a messzi távolban, majd néhány ütemmel később a színpad közepén terem. Ő volt a "kis Lohengrin"...

Ma 125 éve született Honthy Hanna!

Honthy Hanna (eredetileg Hügel Hajnalka - Budapest, 1893. február 21. - Budapest, 1978. december 30.) - Kossuth-díjas színművésznő,  operettprimadonna, érdemes és kiváló művész.

Emlékét idézem az alábbi cikk ide bemásolásával:

Megkésett születésnapi beszélgetés HONTHY HANNÁVAL,  aki színész-díjat alapit  és életrajzát írja

Film Színház Muzsika, 1962. március 16. / 11. szám

Honthy Hannáról olykor úgy beszélünk, mint afféle fogalomról. Valaki egyszer elmésen azt mondta róla, hogy valóságos „nemzeti intézmény”, olykor még idegenforgalmi attrakció is. Miért? Alighanem azért, mert igazán csak egy van belőle, a maga nemében egyszeri tüneménye az operettszínpadnak, ezt elismeri az is, aki nem kedveli a műfajt. S aztán, ahogy telnek-múlnak az évek, lassan-lassan valamiféle csodabogárrá is válik, hiszen nem mindennapos jelenség az a sokat emlegetett örökifjúsága,  tágra nyílt égszínkék szeme, ránctalan arca, aranyszőke haja és egész tejszínhabos lénye. A hangja is olyan, most, amikor beszélgetek vele, mint egy üde fiatal leányé, pedig éppen csak kilábolt a divatos influenzából. Legutoljára 38.6-tal játszotta végig a Csárdáskirálynőt, ami valóban hősies erőfeszítés lehetett.
De nemcsak beteglátogatóba mentem hozzá, hanem azért is, mert valahol azt olvastam: kerekszámú születése napját ünnepelte, s mivel tudom, hogy sohasem titkolja éveinek számát, sőt kérkedik vele, ez a kérdés is izgatott.

— Ki kell ábrándítanom — mondja, és máris csilingel a nevetése — egy év még hiányzik a kerek számból, habár a születésnapom óta már taposom. Az egyik lexikon tévesen azt írta, hogy 1892-ben születtem, holott csak 1893- ban. Szóra sem érdemes az az egy év, dehát mégiscsak ez az igazság ...
 

Csak úgy dobálódzik az évszámokkal!
— Sok mindenre voltam hiú életemben — mondja elbűvölő mosollyal — de életkoromra sohasem. Például igen sokáig nem viseltem nappal szemüveget, még akkor sem, ha kevéssé jól láttam ...

Ami a hiúságot Illeti, azt hiszem, most meg éppen hiúságból beszél az évszámokról. Most arra hiú, hogy sokéves korában is megmaradt a régi Honthy Hannának. Dehát mitől maradt ilyennek, mint amilyen? Meséli, hogy az utóbbi években hatszázszor játszotta el a Csárdáskirálynőt. Ebbe nem számítja bele régi fellépéseit, mert valamikor Sylviát is alakította a Kálmán-operettben. Csak azt nem értem, hogyhogy nem unja ennyiszer eljátszani ezt a káprázatos parádét! Ez a kérdés akkor is felmerül, hogyha a művel kapcsolatos vélemények és ízlések különfélék ...

— Semmit sem unok, amíg a nézőtéren nem unják, amit csinálok — feleli.— Mindig más-más közönségnek játszom. S valahányszor kimegyek a színpadra, elönt a boldogság, amikor az emberek tapssal fogadnak. Én körülnézek, és azt mondom magamban, „szervusztok édeseim!” S máris megkezdődik a teniszezés a közönség és köztem. Engem rendkívül lelkesít, ha érzem, hogy játékom hat a közönségre. Ettől valósággal elérzékenyülök... Az én legnagyobb színpadi élményem: az összjáték a közönséggel...

Minden művésznek mást és mást jelent a színpad. Mindenki mást és mást vár és kap tőle. Honthy Hanna magányosan él itt, fent a Deres utcában, kulturált ízléssel megteremtett gyönyörű otthonában, s a szeretetet, a gyöngédséget, ami nélkül senki sem érzi jól magát az életben, ő a közönségtől kapja meg ...

— Mióta színész?
— Ötven év óta - mondja. S amikor elcsodálkozom ezen, rögtön meg is magyarázza: — Tudom, tudom, már évekkel ezelőtt ünnepeltük ezt a jubileumot, de akkor beleszámították az én balettéveimet is, mert én már 12 éves koromban táncoltam a Babatündérben.  Most azonban csak az operettszínpad éveit sorolgatom. Szívesen gondolok vissza a hosszú évtizedekre, és nem szégyellem, hogy soha semmit sem kaptam ingyen. Én mindenért mindig megküzdöttem…

Így, kívülről pedig úgy látszik, mintha egész pályáján játszi könnyedséggel szerezte volna meg a sorozatos diadalokat. De mit nevez ő küzdelemnek? Egy olyan példát mond el, amely ma valósággal kortörténetnek hat az operettek egykori kulisszavilágából.

— A Király Színház vezetősége annak idején kiosztotta rám a Mézeskalács Örzse szerepét. Petráss Sárit pedig meghívták a királykisasszony eljátszására. Ő azonban rögtön kijelentette, hogy csakis Örzsét hajlandó alakítani, mert olyan szerepet nem vállal, amelyben a férfi nem marad az övé. Kétségbe voltam esve a szerepcsere miatt, de aztán mégis sikerem volt...

— Másképpen játszik-e ma, mint régen?

— Én mindig arra törekedtem, hogy emberi legyek a színpadon... Akik nem szeretik az operettet, többnyire azzal érvelnek, hogy ebben a műfajban a szereplők minden ok nélkül váratlanul táncra perdülnek és énekelnek... Nos, hát éppen ez az: erre vigyáztam mindig, hogy a tánc és az ének természetes következménye legyen az előzményeknek. Nemegyszer mondták nekem: hogyan lehetséges, hogy 37-es lábad van, amikor a színpadon 35-ösnek se látszik? Ez igaz is, mert én a színpadon nem Honthy Hanna vagyok, hanem az, akit játszom...

Ezzel ugyan nem értek egyet, mert az ő egyénisége, az ő kialakult játékstílusa minden maszkon és kosztümön keresztülsüt. Éppen ez az, hogy mindig Honthy Hanna...
Nemsokára ismét Játszik a Fővárosi Operettszinházhan, az influenza nehezebbik felén már túljutott. Mit csinált itthon egész nap?

— Vagy ötezer könyvem van, így hát sosem unatkozom. Azonkívül megkezdtem az önéletrajzom írását...
— Önéletrajzot ír? Hogyan?
— Egyelőre magnetofonba mondom be, ami éppen eszembe jut, a kezdettől máig. A pályámat és a magánéletemet akarom megírni ... Azt hiszem, érdekli majd a fiatalokat is az én sokféle színészi tapasztalatom. Az az elképzelésem, hogy könyvem jövedelméből díjat alapítok fiatal színészeknek ...

—Mi volt a legfontosabb tapasztalata?
— Tálán az, hogy az operettszínész is neveli a maga módján a közönséget. Mondjuk jó ízlésre. Én mindig óvakodtam attól, hogy valaha is frivol, ízléstelen, vagy éppen közönséges legyek a színpadon. Pedig sokan hajlamosak erre a nagyobb és olcsóbb siker érdekében. Valamikor a Fifi című francia vaudeville-ben játszottam. Másnap az egyik kritikus azt írta rólam, hogy még a Sacre Coeur növendékei is megnézhetnek, még ők is tanulhatnak tőlem illemet és jó modort... Pedig csak egy kis kokottot alakítottam ...

— Nem bánta meg. hogy az operett műfaját választotta élete hivatásául?

— Amióta a világ világ, minden operettszínész azt nyilatkozza, hogy a lelke mélyén Shakespeare-t és Szophoklészt szeretné játszani ... Nem, nem, ezt ne várja tőlem ... Még akkor sem, ha régi, jól sikerült prózai szerepléseimre utal... Én ma is változatlanul szeretem az operettet.

Az operett is őt...

Gách Marianne

198 évvel ezelőtt, ezen a napon született Henri VIEUXTEMPS, belga zeneszerző és hegedűművész.(1820.II.17 – 1881.VI.6.)

 HUBAY Jenő a «Párizsi éveim» című írásában – találkozásuk és megismerkedésük alkalmából – így emlékezik vissza a neves hegedűművészre:

 „[...] Életem legszebb kora az, amelyet Párizsban, a fény városában éhezve eltölthettem. Tizenkilenc éves voltam, s a kor legnagyobbjaival barátkozhattam: Munkácsy, Massenet, Coppée, Daudet, Zichy Mihály tartoztak barátaim sorába. A legnagyobb francia írók versenyeztek, ki írjon számomra operaszöveget, s így keletkezett François Coppée Cremonai hegedűse. […]”

 „[…] Hubay francia barátjának, Charles Bergernek villájában meghitt órákat töltött, és néhány nagyon szép dalt szerzett. — Ismered-e a híres hegedűművészt, a brüsszeli konzervatórium tanárát, Vieuxtemps mestert? — kérdezte tőle egyszer Berger, és a tagadó válasz után rábeszélte, hogy keresse fel. Ezzel kezdődik a nagy fordulat. Magában véve is érdekes, de abban a módban, ahogy megismerkedésük végbement, benne rejlik Hubay egész jelleme és jövendő sorsa.

Minden tekintetben komoly művész volt Vieuxtemps. A Rue Chaptalon-ban lakott bénán, zárkózottan, gyanakvással telve, — mindennel leszámolt már, és nem engedte, hogy új ismerős közeledjék hozzá. A világ tiszteletben tartotta a francia mester végleges visszavonulását. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy betörjenek magányába, ...  és Hubaynak megvolt a bátorsága hozzá. Így ír életének e döntő eseményéről:

«Egy napon kopogtattam Vieuxtemps-nak, a nagymesternek, ajtaján. Egészsége ekkor már oly nagyon leromlott, hogy orvosai megtiltották neki a hegedülést. Ez számára halálos ítélet volt. Emlékszem, lánya, Landovska asszony, elmondta, hogy Vieuxtemps szembeszállt ezzel az orvosi rendelkezéssel s egy éjszaka felmászott lakása padlására, ahol azóta, hogy nem volt szabad játszania, gyönyörű hegedűit elrejtették előle. Többször rajtacsípték ezeken a megismétlődő éjszakai kirándulásokon hegedűi álombirodalmába, s csak erőszakkal tudták visszatartani. Ilyenkor a nagymester, zokogásba tört ki, s engedte, hogy mint valami gyereket lehozzák a padlásról.

Engem nem akart mindjárt fogadni. Mikor ez végre sikerült, a következőképpen történt. Ismeretes, hogy Vieuxtemps oly technikai nehézségeket halmoz kompozícióiban, mint Paganini. Mialatt várakoznom kellett, egy új hegedűversenyét pillantottam meg egy állványon. Anélkül, hogy valaha láttam volna, játszani kezdtem ezt a darabot. Erre bejött a mester. Hatvan év körül járt, csontos arcát rendkívül markánssá tette fehér pofaszakálla, s olyan volt, mint egy nyugdíjazott tengernagy. Alakja szikár s erőteljes volt, tekintete átható és egyben okos; az ember azt hihette, ha kinyitja száját, megsemmisítő ítéletet fog mondani.

[…] Gyerekkorom óta játszottam, és szerettem Vieuxtemps szerzeményeit. Számomra ő jelentette a virtuozitás csúcsteljesítményét, s így most, hogy így szemben álltam vele, képtelen voltam végtelen rajongásomnak akár egy szóval is kifejezést adni. Nagyon féltem.

Bizalmatlanul vett szemügyre. «Mit óhajt ön tőlem?» — kérdezett botjára támaszkodva, mert szegény akkor már többszörösen gutaütött ember volt. «Magyar hegedűművész vagyok és a nagymestert üdvözölni jöttem, — volt a válasz. «Oh, ön magyar! Rendkívül örvendek,» — mondá Vieuxtemps — «szép emlékek fűződnek az én magyarországi körutamhoz, ismerem az önök nagy zeneszerzőjét, Erkelt, aki az én hangversenyemet a Nemzeti Színházban vezényelte, s akivel együtt egy fantáziát is írtam. Különösen jó emlékezetemben maradt az a kitűnő magyar nemzeti étel, a paprikás csirke.» Aztán csevegni kezdtünk minden egyébről s végül megkérdezett, nem játszanék-e neki valamit. «Hogyne,» — válaszoltam — «hiszen itt a hegedűm.» «Bravó! Hát mit fog játszani?» «Ha megengedi, mester, egyik versenyművét, — ha tetszik, az ötödiket.» «Nagyon jól van, az az én kedvencem is.» Elővettem hegedűmet, ő a zongorához ült s miután sohasem tudott jól zongorázni, s gutaütött is volt, nagyon gyarló kíséretben részesültem. De mindegy volt az nekem, noha a kíséretekre rendesen nagyon kényes voltam, szárnyakat adott nekem a mester jelenléte. A versenymű befejezése után Vieuxtemps fölugrott, botját görcsösen markolva rázta az öklét, odajött hozzám, mintha nekem akarna jönni, de csak állt, állt, nézett; szemében szeretet sugárzott s végül azt mondta nekem: «Várjon csak egy kicsit», ezzel kiszaladt a szobából.

Én már félni kezdtem, hogy valami baja lett. Csakhamar visszatért az ő imádott Julie leányával, aki rajongással csüngött atyján, s kitűnő zongoraművésznő volt; utána jött férje, Landovski, egy lengyel eredetű naturalizált francia orvos, akivel későbben Algírba költözött.
Még egyszer el kellett játszanom az egész versenyművet, ezúttal Landovskiné kísért. Mikor ezt is befejeztem, Vieuxtemps megölelt, megcsókolt s azt mondotta: «Lássátok, ez lesz az én utódom Brüsszelben!» […]”

Hubay Jenő, Párizs, 1878.

Vieuxtemps: Ballade et Polonaise:

https://www.youtube.com/watch?v=_0KTC0B4XAE

Osváth Júlia

"A TV képernyője előtt" 

• Szolnok Megyei Néplap, 1984. január 11. / 8. szám

"És végül az Osváth Júliával készült beszélgetésről — hisz az előbbiekhez akár csatlakozhatna is ez a portrénak is beillő „kerti diskurzus”; amelyben a művésznő meglehetősen nyersen mondta ki igazát: életről, művészetről, sikerről. Csak úgy áradt belőle a szigorúság és ugyanakkor a kedély! A lényeges dolgok iránti feltétlen tisztelet szigorúsága, ugyanakkor szavai mögül fel-feltört a művészetben örömét lelő ember aranyló derűje. A színpad hajdani királynője — Ferencsik illette őt ezzel a jelzővel — ott, a kerti széken is úgy festett, mint egy királynő, aki nem babérjain trónol — akit kiküzdött sikerei tesznek joggal büszkévé. Nyílt, őszinte embersége imponált. Jó, hogy viszontláthattuk az immár csak könyveinek, zongorájának élő, a világtól kissé elhúzódó Osváth Júliát — akinek csodálatos hangja emlékezetünkből sohasem tűnhet el.
/VM./

• Pest Megyei Hírlap, 1984. január 7. / 5. szám

TV figyelő

Osváth Júlia. Előfizetői emlékezet óta nem iktattak be olyan zenés beszélgetést a híradó utáni főműsorba, mint most, szerdán, amikor Osváth Júlia, kiváló énekesnőnk kezdte meg emlékeinek idézgetését. Hogy mely okok késztették a programgazdákat erre a szokatlan lépésre, nem tudni, de tény, hogy a sokszereplős tévéjátékok, mozidarabok adásidejében egyetlen operaénekesnő szólt, illetőleg dalolt a régi celluloid szalagokon. Aki persze szereti az operát, a mesterien iskolázott hangot — no meg a művészvilág pikantériáit —, az kétségkívül jól szórakozott, de egy ilyen párbeszéd azért mégis olyan rétegműsor, amely vagy korábbi, vagy későbbi időpontba kívánkozik. Úgy, mint az Osváth-interjú második része, amelyet csütörtök este tíz után élvezhettek végig hívei.

/Akácz László/

• Beszélgetés Osváth Júliával: MTV - 1984. január 4., 20.45.
• Beszélgetés Osváth Júliával, II. rész: MTV - 1984. január 5., 22.10

EGY ÓRA OSVÁTH JÚLIÁVAL

Két Osváth Júliát ismerek.
Az egyiket a színpadról; azt, akit legutóbb kétszer egymásután is meghallgattam a Rózsalovagban. Osváth Júlia eszményi tábornagyné, s ebben a szerepében a világ legnagyobb és leghíresebb tábornagynéival vetekszik, rendkívüli stílustudása, nagykultúrájú éneklése és bensőséges átélése talán a bécsi Lotte Lehmannéra emlékeztet. S azok az ezüstös, légies, könnyes piánók, amelyekkel a tábornagyné elfojtott szenvedélyét és fájdalmas lemondását szólaltatja meg, a hallgatókat is mindig elérzékenyítik.

Ami pedig a külsőségeket illeti: szépségével és elragadó játékával nemcsak illúziót kelt, hanem hihetővé teszi a figurát; azt, hogy egy fiatal fiú szívét lángra lobbantja. Erre pedig, ebben a szerepben,

aligha akadt eddig példa a világ operaszínpadain. Osváth Júlia a színpadon, nemcsak a Rózsalovagban, hanem akkor is, amikor Mozartot vagy egyebet énekel, csupa komoly fegyelmezettség, művészi áhítat és a legjobb értelmű tudatosság.

S a másik Osváth Júlia? Az, akit otthonában látogatok meg?

Csupa szertelenség, csapongó indulat, a féktelen jókedv és a zord nekikeseredés keveréke. Merőben másféle alkat és magatartás, mint a színpadon. Am az, hogy érdekes, tehetséges, furcsa és eredeti egyéniség, akkor is kiderül róla, amikor hétköznapi dolgokról beszélgetünk, például arról, hogy az ablakon milyen szép az új függöny, amelyet maga varrt a minap. Fent lakik a Rózsadomb legtetején, egy szép kis házban. Az ő keze-nyomát, ízlését és jó ösztönét dicséri a lakás minden kis zuga és a madárfüttyöt, jószagú kert bája és ápoltsága.

Mert ő maga gondozza: kertészkedik, kaszál, gereblyézik és szénát hord, mindenhez ért, amihez akar. „Nehogy ilyesmikről írj, mert ez unalmas” — mondogatja közbe-közbe.

A zongorán pedig Beethoven szonátáinak vaskos kötete. A címlapon egy rúzsos száj nyoma. Mert a Kossuth díjas, érdemes és kiváló művésznő rajongása olykor, mint a gyermeké: esténként, amikor e kottától búcsúzik, megcsókolja. Igen, Beethovent játszik minden este, magát gyönyörködteti vele.

— Kislánykoromban tanultam zongorázni — mondja, — s csak véletlenül lettem énekesnő. A családban senki sem volt muzsikus, csak egyről tudok: anyám unokanővére, Bartóki Matild a 900-as években a Metropolitan szopránénekesnője

S ő mégis véletlenül énekesnő lett, mert véletlenül nagyon tehetséges volt. Tizennyolc-éves korában a Lichtenberg-kórus tagjai sorába került: „tíz pengőt fizettek havonta, és ott tanultam meg blattolni." Később a Palestrina-kórusban énekelt és csak azután iratkozott be a Zeneakadémiára. Közben pedig varrt és azzal kereste kenyerét. Az operában egy csapásra sikeres énekesnő lett: alig egy év után Toscanini Salzburgba hívta, hogy az ünnepi játékokon az Éj királynőjét elénekelje.

S a tábornagyné? Szereti ezt a szerepét?

— Most már nagyon — feleli. — De sokáig nem mertem elvállalni, öt évvel ezelőtt mondták nekem az Operában, hogy tanuljam meg. Hozzá se fogtam. Hiszen ezt a szerepet mindig nagy, drámai hangú énekesnők alakították, s én, aki Mozart világában nevelkedtem, el sem képzeltem, hogy tábornagyné legyek.

Tavaly nyáron kezdtem el tanulni, éjjel-nappal foglalkoztam vele. Eleinte idegen volt számomra, furcsának és megközelíthetetlennek éreztem a folytonosan változó hangnemeket.

Most ellenben már annyira belémrögződött a szerep minden hangja, hogy észre sem veszem, milyen ingoványos talajon járok, milyen ijesztőn meredek szakadék szélén lépegetek. Zeneileg rettenetesen nehéz szerep ez, de most már megbirkóztam vele, így hát gyönyörködöm benne, örülök neki minden alkalommal.

A pianinó tetején a Rózsalovag zongorakivonata is ott látható. Bele is lapoz mindjárt, s az első felvonás szerelmi jelenetének legszebb motívumát kezdi játszani. Mert Osváth Júlia önmaga korrepetitora. Otthon mindig egymaga tanulja szerepeit, így, a zongora mellett, elmerülve és minden másról elfelejtkezve.

Sokat vagyok itthon egyedül! — mondja. Nem értem azokat az embereket, akik eszpresszóban üldögélnek, füstben, lármában beszélgetnek. Inkább itthon olvasok, vagy tanulok. Már amikor nem próbálok, vagy nem szerepelek. Ha ráérek, akkor festek is.  ...

No lám, csaknem megfeledkeztünk arról, hogy Osváth Júlia nemcsak énekel, hanem fest is. Temérdek kedves, hangulatos akvarellje díszíti lakása falait. Interiőrök, tájképek, csendéletek. Bámulatosan termékeny festő még olyankor is, amikor rengeteget énekel.
Mert ilyen sok és különféle arca van a tehetségnek.
 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1949.V.29.(3/22)

Ma 110 éve született Osváth Júlia operaénekesnő

Rákospalota, 1908. február 15. - Budapest, 1994, augusztus 20.)

Osváth Júlia

• Film Színház Muzsika, 1977. július 16. / 29. szám           
• RÁDIÓ: Szombati jegyzetek

OSVÁTH. — Vasárnapi szenzáció? Az: tiz óra ötvennégy és tizenhárom óra harmincnyolc között. A varázsfuvola Toscanini vezényelte előadása Salzburgból, 1937 nyaráról. Negyvenéves szenzáció ez a felvétel, rádiónk csak most jutott hozzá. És túl Toscaninin nekünk azért is becses, mert átörökítette a mába Osváth Júlia Éj Királynőjét! Azt a salzburgit, a németül énekeltet, a páratlanul példamutatót, a Toscanini zsenijével átsugárzott autentikusat. Szerencsénk van. A hangfelvétel bizonyos egyenetlenségei, technikai gyöngéi elkerülték azokat a perceket, amikor az Éj Királynőjéé a szó: sistergés, zörej nem kíséri a bravúros két áriát!

Másnap délután Osváth Júlia otthonában beszélgetünk a negyven évvel ezelőtti nagy élményről. Albumba gyűjtött fényképek, lapkivágások segítenek. Osváth Júlia mindössze két éve volt az Operaház tagja a salzburgi események küszöbén, hiszen 1935. június 17-én a Hunyadi László Gara Máriájával debütált. De Toscanini előtt már más nagy dirigensekkel is dolgozott együtt: 1936. januárjában Erich Kleiber vezényli a Szöktetés-felújitást, Osváth Júlia akkor énekli első Konstanzáját; 1937. május 11-én pedig ő az Issay Dobrowen betanította és vezényelte Bohémélet Musette-je.

Közben érkezik egy bécsi telefon: Toscanini Éj Királynőjét keres a nyári salzburgi játékokra; szeretnék, ha Osváth Júlia is „előénekelne’' neki. Otto Burghauser professzor, a bécsi filharmonikusok igazgatója hallotta már Budapesten a fiatal énekesnőt, ő hívta föl az illetékesek figyelmét; így érkezik meg aztán a Staatsoper távirata: egy bizonyos áprilisi hétfő délután lesz a meghallgatás.

Osváth Júlia magyarul tudja a két áriát. Betegen ül föl az Árpád-sínautóbuszra, fáradtan érkezik Bácsbe. Alig van ideje megebédelni, máris a Zeneakadémiára siet. Ott Toscanini korrepetitora átveszi vele a két áriát (Az egyik újság riportere, a próbáról írva, kedves túlzásba esik: „Az első áriát a rendes tempóban vette, a másodikat azonban vagy tízszer olyan gyorsan(!), mint ahogyan nálunk szokták énekelni.”) Arturo Toscanini a Staatsoperben hallgatja meg az Éj Királynő-jelölteket. Osváth Júlia éneke után a maestro kijelenti: nincs értelme a további meghallgatásoknak, minthogy megtalálta a salzburgi Éj Királynőjét! A magyar énekesnőnek pillanatok múltva kezében a szerződés.

Júniusban Bécsben, Toscanini asszisztensével, Erich Leinsdorffal tanulja a szerepet németül. A prózát is, ami a nehezebb. S amely sokkal bővebb, mint ahogyan idehaza fölhangzik.

— Sok gondom volt a Mutter szó kiejtésével. Aztán a zurück szó helyes hangsúlyával küszködtem. Toscanini el is nevezett, tréfásan, „zurück-kisasszonynak…”

Júliusban már a salzburgi Festspielhaus színpadán folynak a próbák.
— Július 17-én próbáltam Toscaninival először — emlékszik vissza Osváth Júlia —. A szívem a torkomban dobogott, annyira féltem. Mihelyt azonban elkezdődött a próba, eloszlott a félelmem. A maestro meg volt velem elégedve. Bene, bene — mondta. Naponta este nyolctól tizenkettőig, sőt néha éjfél után is tartottak a próbák. Toscanini úgy ült, mintha aludnék, de a legkisebb hibára is fölkapta a fejét, és ismételtetett. Megmagyarázva, hogyan kell helyesen megformálni egy-egy frázist. Július 30: a premier napja! Úgy éreztem magam a színházban, mint egy idegenbe tévedt madár. Sehol egy ismerős!
Egy baráti tekintet milyen jólesett volna. Amikor a színpadra kerültem, már teljesen Toscanini  szuggesztiv hatása alatt álltam. Ha sikert arattam, csak neki köszönhetem. Csodálatos ember volt!

Négyszer adták elő A varázsfuvolát. Sarastro — Alexander Kipnis. Pamina — Jarmila Novotná. Tamino — Helge Roswaenge. Papageno — Willi Domgraf-Fassbaender, öreg pap — Alfred Jerger ... s a többiek. Mindnek itt a dedikált fényképe Osváth Júlia albumában.

Jó esztendeje volt a magyar operaművészetnek 1937! Akkor vették föl lemezre a glyndebourne-i fesztivál Don Juanját Pataky Kálmán fölülmúlhatatlan Don Ottaviójával. És akkor készült ez A varázsfuvola, Osváth Júlia Éj Királynőjével. Erre most, hogy a magyar rádió jóvoltából hallhattuk, ugyanolyan büszkék vagyunk, mint az előzőre. Milyen öröm, hogy Mozartból két ilyen tökéletes példát adhatott két magyar művész a nagyvilágnak!

(déel) – Dalos László

161 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Mihail Ivanovics GLINKA, a nagy orosz zeneszerző. (1804.VI.1. – 1857.II.15.)

"V. Protopopov: GLINKA

Zsdanov 1948-ban a szovjet zenészek vitáján idézte Glinkát: „A zenét a nép alkotja. Mi, művészek, csak rendszerezzük." Glinka nagyszerű szavai zeneművészetének mély demokratizmusából, a népi zene termékeny talajából táplálkozó magas-fokú műformájából következnek, ó az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, az orosz opera nagyszerű fejlődésének elindítója.

Protopopov könyvecskéjében az olvasó közérthető módon megtalálhatja Glinka életművének leírását. A földesúri családból származó Glinkát végigkísérjük életútján: látjuk az 1812-es hősies honvédő háború élményeit magában elraktározó kisfiút, a dekabristákkal rokonszenvező, a nép dallamvilágát mohón kutató, jobbágyzenekart szervező ifjút, majd a tüneményes zongoraművészt; megismerjük kemény harcait az orosz nemzeti opera megteremtéséért. A szerző az életrajzhoz szorosan kapcsolódva közérthetően elemzi Glinka főbb alkotásainak eszmei és formai jelentősegét, s mindenütt arra törekszik, hogy Glinka zeneművészetét egyrészt a kor osztályharcaival, másrészt az általános zenetörténet fejlődésvonalával szerves egységben mutassa be. Így például a nagyszerű «Ivan Szuszanyin» című operánál meggyőzően kimutatja: „A világ operatörténete nem ismer még egy művet, amely ily tisztán és ily eleven hatással domborítaná ki történelmi eseményekben a nép vezető-szerepének eszméjét" — majd részletekbe-menően is elemzi, hogy ennek a magasrendű eszmei tartalomnak Glinkánál igen magasrendű művészi forma felel meg, mely az orosz népi zene intonációjára épít.

— Protopopov ezen túlmenően felveti azt a rendkívül fontos kérdést is, hogy miért vált éppen az opera az orosz klasszikus zeneművészet vezető műfajává. Ugyanilyen alapos elemzést kap az olvasó Glinka másik kiváló operájáról, a «Ruszlán és Ludmilláról.» Így világosan felismerhetjük Glinka alapgondolatát: a „tündéropera" fantasztikuma mögött a népi hős emberi tisztaságát és nagyságát kifejezni a zenei forma művészi eszközeivel.

A könyv komoly segítséget nyújt mindenkinek, aki érdeklődik a zeneművészet kérdései iránt. Komoly segítséget nyújt kultúrmunkásainknak is a szovjet zene nagy elődeinek ismertetésében és propagálásában.

Z. D.
(Művelt Nép Könyvkiadó), 1952."

 Részlet a könyvből:

… […] „Glinka nagysága abban rejlik, hogy zenéje, sajátszerűen nemzeti formában, az orosz nép életét tükrözi, nagy szeretettel és mélységes tudással tolmácsolja az orosz ember jellemének leglényegesebb vonásait és a haza nevében hősi tettekre ösztönöz. Hatásának ezt az erejét és alkotóművészetének haladó voltát nagy íróink és kritikusaink – Puskin, Gogol, Belinszkij – már az ő korában értékelték. Így például Belinszkij egyik 1838-ban írt cikkében rámutatott, mennyire pozitív tényező Glinka «Ivan Szuszanyin» operájában «a törekvés a népzene elemeinek a műzenében való fölhasználására.» Később ugyanezt a gondolatot fejtették ki kritikai műveikben Sztaszov, Szerov, Csajkovszkij. […] …

 B.ΠΡΟΤΑΠΟΠΟΒ

Μ.Ν. ΓЛΝНΚА

(МУЗГИЗ,1949.)

205 éve született, ezen a napon

Alekszandr Szergejevics DARGOMIZSSZKIJ orosz zeneszerző.

(1813.február 14. Tula -1869. május 17. Szt.Pétervár)

Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij a híres ötök hatodik tagja volt.

Ez így talán kissé ostobán hangzik, de lényegében erről volt szó: szorgalmasan eljárt az orosz zenét forradalmasító öt fiatal — Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov — összejöveteleire, sőt, olykor a saját lakására hívta meg őket, de csak „pártoló tagja” volt a mozgalomnak.  

Hatással mindenesetre volt rájuk: Rimszkij-Korszakov például nem tagadta, hogy «Mozart és Salieri» című operája Dargomizsszkijnak is köszönhető, hiszen tőle, az ő «Kővendég» című operáját hallgatva tanulta el a hajlékony deklamációt, a „végigrecitáló” megoldást. Alekszandr Szergejevics tehát amolyan híd volt az orosz opera kezdete (Glinka) és kiteljesedése (Muszorgszkij) között.

… Az első olyan orosz zeneszerző, aki Glinka nyomdokaiba lépett és magáévá tette az ő művészi vívmányait. Művészete fejlődésének körülményei, a környezet, amelyben képességei kibontakoztak, hasonló az ifjú Glinka életkörülményeihez és zenei környezetéhez. Művészi kialakulásában nagy szerepet játszott személyes ismeretsége Glinkával.

Glinka halála után Dargomizsszkij a legnagyobb orosz zeneszerző, így ő kerül az érdeklődés középpontjába, és ő foglalja el az orosz zenei élet egyik vezető helyét

Mindettől függetlenül más beállítottságú és irányzatú művész, sok tekintetben éppen ellentéte zseniális elődjének.

Dargomizsszkijt nem jellemezte oly klasszikus világosság és világszemléleti teljesség, mint Glinkát. Ő inkább a reális valóság ellentmondásainak feltárására és tudatos hangsúlyozására törekedett. Glinka minden lelkiállapotban és lélektanilag jellemzett alakban az általánost, a tipikust kereste. Dargomizsszkij viszont figyelmét az egyedire, a különlegesre és sajátosra fordítja.

Alkotó módszerének ezek a vonásai, éppúgy, mint műveinek tematikája, közel állnak az 1840-es évek orosz irodalmának és képzőművészetének új törekvéseihez. E művészi irányzatok vezérelve a mindennapi élet hű és pontos tükrözése és ugyanakkor a téma tudatos, kritika felfogása. A művészetet világosan kifejezett szociális szándék kezdi áthatni.

Dargomizsszkij egyik jellemvonása az éles lélektani megfigyelőképesség és a lelkiállapotok részletes elemzésére való hajlam. Például, amikor Párizsban tartózkodott, azért érdekelték a büntetőbíróságok tárgyalásai, mert gondosan tanulmányozhatta az emberi lelkiséget, szemléltetően feltárultak előtte az emberi cselekedeteket irányító motívumok és indulatok.

… Működési területe szűkebb Glinkáénál, de a maga területén eredetit alkotott, önálló úton járt, nagy, erőteljes mélyreható műveket írt. …

Az életet ellentétes jelenségek bonyolult összefonódásának és harcának tekinti. Ezért természetes, hogy a kifejezés drámai formái vonzották. Egyszer maga mondta, hogy feladata „az orosz népiség drámai elemeinek megtestesítése.”

… Glinka személyes példája arra lelkesíti Dargomizsszkijt, hogy ő is operát írjon. Victor Hugo „Notre Dame-i toronyőr” című regényének témáját választja ki, melyből Hugo operaszövegkönyvet írt «Esmeralda» címmel.

Számára a közvetlen minta a Meyerbeer-féle párizsi „nagyopera,” a maga hatásos drámaiságával, emelkedett romantikus pátoszával, éles és feszült bonyodalmaival. Később ő maga is igen bíráló hangon nyilatkozott első operájáról. Az opera zenéje önállótlan és helyenként banális ugyan, de egyes jelenetekben kiütközik az „igazság és az erő nyelvezete.” Az 1839-ben befejezett «Esmeraldát» csak nyolc évvel később mutatták be a moszkvai Nagy Színházban

A «Vizitündér» (más-néven Sellő, vagy Ruszalka) című operáját 1855-ben fejezte be és 1856. május 16-án adták elő Pétervárott, a Marinszkij Színházban. Ez volt Glinka Ruszlánja után az első, nagy, önálló stílusú orosz opera. Szerzője tudatosan követte Glinkát, akinek Dargomizsszkij szavai szerint; „eddig egyedül sikerült az orosz zenét szélesebb méretekben kibontania.”

Az opera alapja Puskin egyik legérettebb realista műve, a Vizitündér. Maga a mese olyan általános emberi probléma, hogy az századról századra visszatér a különféle korok és népek irodalmában. Puskin ezt az egyszerű történetet az igazi tragikum magaslatára emelte, s a lélektani hatás tiszta erejét ízes nemzeti jelleggel párosította. Az opera fantasztikus jelenetei a külsőleges, festői háttér szerepét töltik be. Dargomizsszkij nem értett a hangfestéshez és ezek a jelenetek a Vizitündérben távolról sem bűvölnek el annyira varázslatos színekkel, mint Glinka «Ruszlán és Ljudmilában.»  

Betegen, ágyhoz kötötten írta utolsó művét. 1869. január 17-én halt meg, a «Kővendég» című operáját nem tudta befejezni. A befejezetlenül maradt I. képet halála után Kjui írta meg, az egész opera hangszerelését pedig Rimszkij-Korszakov végezte el. A Kővendéget (Don Juan története), Dargomizsszkij fiatal barátai és hívei fejezték be, 1872-ben mutatták be a pétervári Marinszkij Színházban.

 Dargomizsszkij művészete Puskin és Glinka korszakában gyökerezik, de túlnő e korszak történelmi határain. Sok tekintetben közvetlen elődje az 1860-as évek fiatal nemzeti-realista

zeneszerző iskolájának, és nagy hatással van művészi nézeteik és zenei módszereik kialakítására. Ennek a zeneszerző iskolának egyik legtehetségesebb képviselője, Muszorgszkij, úgy nyilatkozik Dargomizsszkijról, hogy ő „az igazság nagy tanítója” a zenében.

 Dargomizsszkij a zenét az idealista klasszikus és romantikus magaslatokról a mindennapi élet talajára vitte le annak minden fogyatékosságával, ellentmondásával, negatív és árnyékos oldalával együtt.

 „Az orosz zene története”
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”

Estély Munkácsynál.

Ambroise Thomas tiszteletére rendezett fényes estéllyel nyitotta meg Munkácsy Mihály vendégszerető házában az idei soireék sorozatát. Az agg «maestro», ki nejével együtt jelent meg, minden oldalról a legszívélyesebb üdvözlések tárgyát képezte és előrehaladott kora dacára nagyon jól találta magát a túlnyomóan ifjabbak társaságában.

Ebben a főérdem első sorban Munkácsyné asszonyt illeti, ki szép megjelenésével és páratlan előzékenységével mindent megtett, hogy az estély a legsikerültebbek közé tartozzék. Munkácsyné asszonyon ibolya-színű bársonyruha volt, díszítve égszínű kék betétekkel és arannyal átszőtt valódi csipkékkel. Fején gyönyörű diadém.

A nagy-számú vendégek közt a fényesnél, fényesebb öltözékekben megjelent bájos hölgyek képezték a nagy többséget, ott voltak az irodalom és művészet, valamint a pénzarisztokrácia sok jelese. A többek közt Wolf Albert, Daudet Alfonz, a Chaplain család, báró Hausmann, a III. Napoleon korabeli hírneves prefektus és a diplomáciai kar több kiváló tagja.

A koncertet Diémes, a konzervatórium zongoratanára, Liszt rapszódiájával nyitotta meg, majd saját szerzeményeit mutatta b. Utána Marchesiné két tanítványa: Ernst és Horovitz kisasszonyok hallatták szépen csengő hangjukat. Hangjuk tiszta és érces s Horovitz kisasszonyé már eléggé iskolázott, utóbbi főleg «Mignon» dalával ért el nagy sikert. A buffet, mint rendesen, most is kitűnő és látogatott volt.

(Fővárosi Lapok, 1888.I.14./14. szám.)

​​​​​​​

• Pesti Hírlap, 1894. május 17.  /137. szám

* (A jubiláló Mignon.) Ambroise Thomas hervadhatatlan örök szépségű dalművének, a Mignonnak ezredik előadását a párisi opera comique-ben pünkösd vasárnap tartották meg. E díszelőadásra már hetek óta készültek a francia művészvilágban és a jelenlevő agg zeneszerzőt zajos ovációkkal ünnepelték. Az előadást ingyen lehetett megtekinteni, az olcsóbb helyeken belépti díjat nem szedtek és miután ez már jó eleve köztudomásra jutott, ennélfogva a közönség egy része már 8 órakor reggel foglalt állást a színház előtt, csakhogy estére bejuthasson. Midőn Thomas páholyába lépett, az egész közönség felállással és zajos vive kiáltásokkal, a zenekar pedig hármas tussal fogadta. A második felvonás után a művészvilág ajándékait, továbbá a közreműködők részéről egy hatalmas koronát élő virágokból és Verdi egy üdvözlő táviratát adták át Thomasnak nyílt színpadon, a közönség szemeláttára.

— A párisi községtanács egy utcát nevez el Thomas után, kedden pedig nagy zeneünnepélyt rendeztek a nagy operában Thomas tiszteletére.

Ambroise Thomas ez idén tölti be 83-dik életévét, 1871-ben lett Auber utódja a párisi nagy-zenede igazgatói állásában és aggkora dacára még mindég erőteljes és lankadatlan munkakedvű.
A Mignon ezredik előadása alkalmából rendezett diszestélyen, mint ma sürgönyözik, Carnot elnök átadta Thomas Ambroise-nak a becsületrend nagykeresztjét. Midőn a jubiláns az elnöki páholyban Carnot és neje között megjelent, és már mellén viselte a széles szalagot, a közönség ujjongva üdvözölte. Utóbb Spuller miniszter a színpadon érmet adott át Thomasnak, ki könnyezve ölelte meg a minisztert. Az estélyen, melyet az opera igazgatója rendezett, reggelig maradt együtt a fényes társaság.

• Budapesti Hírlap, 1908. október 14. (246. szám)

* (Operaház.) A poézis legegyszerűbb, de talán épp ezért legszebb eszközeivel érte el Thomas Ambroise Mignon-ja azt a sikert, melynek jubiláns határjelzője a mű mai századik előadása az Operaházban. Néhány évvel ezelőtt Mignon ezerötszázadik előadását ünnepelték Párisban, s a francia nemzet akkor az ősz szerzőt a becsületrend nagykeresztjével, a legnagyobb jutalommal tüntette ki, melyet francia polgár elnyerhet. Másutt is, a világ valamennyi operaházában, a műsor vezető darabja a Mignon, Kedveltje a közönségnek s biztos támasza az igazgatóknak. Mi lehet ennek a népszerűségnek az oka? Thomas sohasem volt forradalmár, gondolatai sohasem ragadták meg az embereket az újszerűség, a meglepő, lenyűgöző egyéniség erejével. Thomas azt a napsugaras, virágos ösvényt egyengette, ápolta tovább a muzsikában, melynek Mozart volt az úttörője, melyre a franciákat Gounod vezette, kinek a nyomában aztán a Mignon szerzője következett. S a három halhatatlan mestert követte sok százezer ember, kinek a lelke megkívánja a derűt, a verőfényt, a virágot, az illatot, a szépség nyugalmas, harmonikus vonalait. A hellászi gráciának a zenére való átvitele ez, egy elmés, eleven, lobbanékony, impresszióiban érzékeny, kifejezéseiben élénk és gazdag, ízlésében kifinomult nép kecses formáival, könnyűségével, mesterien rejtett érzékiségével. Szélsőségei ennek a művészetnek nincsenek. Mignon könnyezik, de igazán nem sir, mosolyog, de nem nevet; hol egy romantikus szellő suhan át a darabon, hol egy kis parfümös kacérság, mindig változatosan, pompás ellentétekkel és hatásokkal, a mik igazi hatások, noha szinte észrevétlenek.

A mai jubiláns estén ünnepi kedvvel, lelkesen játszották a darabot. Szamosi Elza talentuma gazdagon és érdekesen bontakozik ki Mignon szerepében; Filine Bárdossy Ilona asszony régi kitűnő alakítása, melyben a gonddal csiszolt, könnyű koloratúra jellemzően szegődik a játéknak, az alak illúziójának szolgálatába. Arányi helyenként rendkívül finoman énekel, kár, hogy énekében ez a sima, lágy tónus nem állandó és nem következetes. Szemere Lotáriója túlságosan komor, sötét; ez a szerep több melegséget kíván. Márkus Dezső dirigálása gondoskodik a zenekarban a rajz élességéről s azokról a friss színekről, melyek a századik előadás felé már elmosódni, tompulni szoktak.

(k.a.)

Ney Dávid operaénekes

(Várpalota, 1942.02.12.- 1905.08.31., Budapest)

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ney Dávid operaénekes.

A GYŐRI SZALON.HU – GYŐR KÖNYVTÁRÁNAK KULTURÁLIS MAGAZINJA – Ney Dávid születésének 175. évfordulója alkalmából szép megemlékezést jelentetett meg az énekes életéről és munkásságáról, „Városunk fia”: Ney Dávid, világhírű operaénekes"  címmel. Ebből idézek néhány mondatot:

„…. Amikor 1884-ben megnyílt a Magyar Királyi Operaház, ide szerződött …, és húsz éven keresztül a legbiztosabb tartóoszlopa volt. …..“

„Munkájában a kötelességtudása legendás volt. Bár ő volt az Operaház akkori férfitagjai közül a legnépszerűbb, nem ismerte a szeszélyesség fogalmát. Próbáról, előadásról soha nem késett el, és a legfárasztóbb feladatokat is örömmel, jó kedvvel végezte. Amikor már elismert művész volt, akkor is szívesen vállalt el apró, jelentéktelen szerepeket is. Kezdetektől készséggel állította művészetét a jótékonyság szolgálatába.“

„Ellentétben az agyonképzett, elméleti, analizáló színészmesteremberekkel, Ney az ösztönös művészt képviselte. Szerepeinek jó részét haláláig váltótárs nélkül énekelte.“

Közönsége soha, de a szíve őt is – akárcsak Koréh Endrét – cserben hagyta. 63 évesen hunyt el, Budapesten.

„A 78 darabban játszott 103 szerepét halála után három énekes között kellett szétosztani. ….“

„A Magyar Állami Operaházban az első emeleten látható mellszobra hirdeti az intézményben betöltött kiemelkedő szerepét.“

„… emlékét szülővárosában egy róla elnevezett utca őrzi, valamint az 1961-től évente megrendezett Ney Dávid kórusverseny és egy emléktábla, amelyet Várpalotán a Jó Szerencsét Művelődési Központ impozáns épületében helyeztek el.“

122-évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AMBROISE THOMAS francia zeneszerző (1811.VIII.5., Metz – 1896.II.12., Paris)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

"MIGNON – KÉTSZÁZÖTVENSZER

Január végén ünnepelte a budapesti Opera Thomas világszerte ismert dalművének, a «Mignon»-nak kétszázadik előadását, a Nemzeti Színházban tartott ötven előadás után. Ez a tiszteletreméltóan nagy siker ismét rátereli a figyelmet a rég letűnt korszakból ránk maradt remekműre és a szerzőjére, akinek nevét sok alkotása közül csupán a Mignon és a Hamlet óvja a feledéstől, de ezek igen eredményesen. Még ma is.

Thomas Ambroise Elzászban, Metz városában született 1811-ben, és huszonhat esztendős volt, amikor első dalművét, a «La double échelle(1837)» című egyfelvonásost előadták. A vígoperák és balettek meglehetősen hosszú sora következett az elsőszülött után, anélkül, hogy a szerzőt nagyon észrevették volna. Első nagy sikerét a «Mignon» hozta meg, amelynek szövege tudvalevően Goethének «Meister Vilmos tanulóévei» című regényéből készült, Gounod ugyancsak goethei forrásból merített Faust-jának nagy sikerén fölbátorodva. És fölbátorodva azon is, hogy a francia közönség nemcsak vissza nem utasította a német eredetű szöveget, hanem ugyanolyan nagy szeretettel és tetszéssel fogadta, mint Gounod zenéjét.

A «Mignon» bemutató előadását 1866-ban, november 17-én tartották Párisban, sok más színpadi remekmű sorsától eltérően mindjárt kezdettől fogva nagy sikerrel. Évenként átlag harmincötször került színre huszonnyolc esztendőn át; vagyis 1894-ben, május 13-án megünnepelhették az ezredik előadást, ami Párisban is egészen szokatlan és példátlan eredmény volt. És az ezredik előadás után sem csökkent az érdeklődés. A szomorú sorsú cigányleány változatlanul megtartotta uralmát a Nagyopera színpadán és egyre szélesebb kört hódított Európában és Amerika színpadain.

A közönség akkoriban érzelmesebb volt, mint most és fogékonyabb a szenvedések iránt. A «Mignon» nagy sikere nem csupán Thomas és a szövegírók érdeme; része volt benne annak is, hogy az emberi szolidaritás az elhagyott cigányleányra is kiterjedt, azt is átölelte védő karjával. (Különösen azért, mivel ez a cigányleány igazában grófkisasszony).

*

Pesten hét esztendővel a párisi bemutató után, 1873-ban, szeptember 20-án lépett első ízben a közönség elé Mignon, a Nemzeti Színház színpadán. Nagy érdeklődés előzte meg, hiszen akkor már milliók könnyeztek az elrabolt gyermek szomorú sorsán és már a madarak is a Citrom-dalt fütyölték a fán.  . . .

Az első előadás szereposztása ez volt:

Meister Vilmos --- Stéger Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Ormai Ferenc
Fridrik --- Halmi Ferenc
Jarno --- Kőszegi Károly
Mignon --- Hauck Minnie
Philine --- Balázsné Bognár Vilma

A szereplők közül ki kell emelnünk Ormai Ferencet, a szöveg fordítóját. Halmi Ferencet, a nagy drámai színészt, akitől csak 1878-ban került női szereplő kezébe (Saxlehner Emma) a kissé komikus ficsúr alakja, továbbá Hauck Minniet, Mignon kreálóját, aki New Yorkban született, később bejárta, az egész világot, de nálunk ifjúsága legszebb éveiben szerepelt, 1873-tól 1876-ig, huszonegy éves korától huszonnégy éves koráig. Bognár Vilma, aki Philine szerepét énekelte, európai hírű koloratúr énekesnő volt, és különösen Mozart-szerepekben volt tökéletes. Odry, Stéger és Kőszegi akkor már „beérkezett” művészek voltak, őket nem kell külön aposztrofálnunk.

A Nemzeti Színházban tizenegy esztendő alatt összesen ötvenszer került színre a «Mignon,» utoljára 1884-ben, az utolsó operai szezonban, április elsején. Ez volt a minimális bevételű rekordelőadása a Nemzetiben: a teljes bevétel 288 forint 10 krajcár volt; a maximális bevétel 1878-ban, január 14-én, amikor 1870 forint 70 krajcár volt a pénztári eredmény. Ezek is érdekes számok.

Mignon szerepét Hauck Minnie után, aki egyfolytában hússzor énekelte, Donadio Bianca, olasz énekesnő vette át, utána Ehnn Berta, majd Nádayné Vidmar Katalin és Komáromi Mariska, aki ebben a szerepben lépett föl első ízben, mint szerződött tag, 1883-ban, január 2-án. Philine szerepét Maleczky Vilmosné énekelte.

Az Operaházban csak a megnyitás után való harmadik szezonban került a sor a «Mignon» fölújítására. Első előadását 1886-ban, október 10-én tartották ezzel a szereposztással:

Meister Vilmos --- Broulik Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Kiss Dezső
Fridrik --- Saxlehner Emma
Jarno --- Tallián János
Mignon --- Donadio Bianca
Philine --- Ábrányiné Wein Margit

A két női szerep sokáig maradt a két tüneményes hangú és nagyon rokonszenves művésznő kezében, de utánuk is sok kiváló énekesnőtől hallottuk Mignon bús melódiáit és Philine gondtalan staccatoit és trilláit.

A sok Mignon közül a következőket kell megemlítenünk: Margó Célia, Hilgermann Laura, Várady Margit, Ambrus Zoltánné, Szamosi Elza, Payer Margit, Rothauser Teréz, Basilides Mária, Sámson Mária, Anday Piroska, Marschalko Rózsi, Budanovics Mária, Sándor Erzsi, (aki Philine szerepét is gyakran énekelte); idegenek: Sembrich Marcella, Arnoldson Sigrid, Svärdtröm Valborga, Yvonne de Treville; Philine kiválóbb megszemélyesítői Szilágyiné Bárdossy Ilona, Szoyer Ilona, Adler Adelina, Goda Gizella, Szabó Lujza, Sándor Erzsi, az idegenek közül Donadio Bianca és Lehmann Lili voltak.

Meister Vilmos szerepét Arányi Dezső, Székelyhidy Ferenc dr., Pilinszky Zsigmond, Somló József, Gábor József és Laurisin Lajos énekelték; Lothariot Takáts Mihály, Beck Vilmos, Szemere Árpád, Farkas Sándor, Pusztai Sándor. Fridrik szerepét fölváltva énekelték nők és férfiak, köztük Kaczér Margit, Payer Margit, Gábor József, Kertész Ödön, Toronyi Gyula. Jarnot, a lelketlen cigánykomédiást, Hegedűs Ferenc, Kornai Richárd, Ney Bernát, Kálmán Oszkár és Komáromy Pál énekelték, az utóbbi kettő most is.

Az Operában harminchat esztendő alatt jutottak el a kétszázadik előadásig, tehát ötnél nagyobb évi átlaggal. Egészen bizonyos, hogy a Mignon vonzóereje ma sem csökkent, s talán még azok is megérik — mondjuk — a kétszázötvenedik előadást, akik az elsőn jelen voltak. Éppen ezért nagyon helyénvaló lenne, ha az Opera igazgatósága korszerű fordításról gondoskodna Ormai Ferencnek teljesen elavult és egyébként sem szép fordítása helyett. Vagy legalább a két legexponáltabb dalnak a szövegét javíttatná ki: a citrom-dalét és a fecske-románcét.

A citrom-dal eredetiben így kezdődik:
Connais-tu le pays, où fleurit l’oranger,
Le pays de fruit d’or et des roses vermeilles?

A német szöveg első két sora így szól:
Kennst du das Land, das Land, wo die Citronen blühn,
Im dunkeln Laub die Goldorangen glühn?

Ormai ezt így fordította:
Ismered ama hont, hol a citrom virul,
Hol az aranynarancs lombok között pirul?

Nem kifogásoljuk, hogy a magyar fordító nem az eredeti operaszöveghez igazodott, ahol narancsról van szó, s inkább ragaszkodott Goethe dalszövegéhez, ahol a citrom virul; kifogásolni csak az ama hon kellemetlen hangzását lehet. A sok Mignon közül többen is megérezték ezt, és igyekeztek javítani a szövegen; így keletkezett az ismered-e a hont kezdet, amelynek az a nagy hibája, hogy az e—a hont szintén kínosan érinti a fület, viszont az azt a hont variáns nagyon parlagiasan hangzik. Ezek helyett kétségtelenül lehetne szebb hangzású megoldást is találni. ...

Azután a fecskékkel is van egy kis baj.

Az öreg Lotharis lantjával ezt énekli Mignon az eredeti szövegben:
Légères hirondelles, oiseaux bénis de Dieu . . .

A német szövegben:

Ihr Schwalben in den Lüften

In Gottes blauem Reich . . .

Míg a magyar szöveg ezt a szörnyű laposságot produkálja:

Könnyű fecskék csapatja,

Ott fenn a föld felett . . .

Ha valahol egy bánya mélyén énekelnék ezt, akkor lenne értelme, de ugyanez, a sor, ha Istennek szabad ege alatt éneklik. … Ne szóljunk semmit, Isten nyugosztalja a fordítót, aki bizonyára nem tudta jobban megcsinálni. De most már vannak gyakorlott operaszöveg-fordítóink, akik segíthetnek ezen a régi bajon. Könnyű műtéttel is eltávolíthatnak kellemetlen szépséghibákat.”

SEBESTYÉN EDE

A ZENE, 1932. 12. szám.

Ambroise Thomas: Mignon - Ouverture

Karine Deshayes - "Connais-tu le pays où fleurit l'oranger" - Moscow - 29 April 2015

79 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el FRANZ SCHMIDT, a magyar születésű, de osztrákká vált, kiváló zeneszerző, zenepedagógus, a Bécsi Filharmonikusok egykori briliáns csellójátékosa és zongoraművésze. Magas megbecsülésének eredményeként később a Bécsi Zeneakadémia igazgatója, majd rektora volt.

(1874. december 22., Pozsony – 1939. február 11., Perchtoldsdorf)

Erdélyi Miklós karmester emlékére:

Erdélyi Miklós - Eredeti fényképfelvétel a karmester autográf aláírásával

RÓMAI TAPASZTALATOK

Beszélgetés Erdélyi Miklóssal

• Film Színház Muzsika, 1959. június 12. / 24. szám

Rómában nemzetközi karmesterversenyt tartottak a minap, amelyen harminchét fiatal karmester ragadta meg a vezénylő pálcát. Ezen a versenyen Magyarországot Erdélyi Miklós, az Operaház karmestere képviselte, aki bejutott az első nyolc közé. A jelentős pénzösszeggel járó első díjat végül Thomas Baldner, angol karmesternek ítélték.

— Az adott körülmények között elégedett lehetek az eredménnyel, — mondja Erdélyi Miklós.

- Huszonnégy órával a szereplés előtt sorsot húztunk, amely eldöntötte, hogy a huszonnégy előre kijelölt zenemű közül melyiket kell dirigálnunk. Ehhez a zsűri kijelölt egy-egy ismeretlen modern művet is. A versenyzők el voltak zárva egymástól — pedig nagyon tanulságos lett volna megfigyelnünk egymás munkáját. Négy tagja olasz volt a zsűrinek, az ötödik tag pedig Szenkár Jenő, a neves magyar származású karmester. A verseny a Santa Cecilia Akadémia óriási auditóriumában zajlott le. Az Akadémia zenekara igen kiváló együttes. Elegánsan, hajlékonyan, finoman hangzó zenekar ez.

- Római tartózkodásom alkalmából a Római Magyar Akadémia fogadást adott, amelyen az olasz zenei élet több kiválósága jelent meg, a többi között ott volt Toti dal Monte, Tito Schipa, a tavaly Budapesten járt Francesco Mander karmester, Fellegara zeneszerző és több zenekritikus. Ezen az estén alkalmam nyílt beszámolni az egész világon elismert gazdag és színes magyar zenei életről.

- Nagyon nagy várakozással mentem el a római operába Bizet Gyöngyhalászok című dalművének felújítására. Meg kell azonban mondanom, hogy az előadás csalódást okozott, kivéve a csodálatosan puhán és simán éneklő nagynevű tenoristát, Ferruccio Tagliavinit. Ezzel szemben hallottam egy gyönyörű Trisztán és Izolda-előadást német szereplőkkel. Heinz Wallberg brémai főzeneigazgató vezényelt igen meggyőzően. Az előadás csodája Birgit Nilsson volt, akinek érzéki varázsú hangja, fennkölt líraisága, játékának ünnepélyes egyszerűsége az operaművészet csúcsát Jelenti.

— Hazafelé jövet Bécsben megálltam egy napra, hogy a Staatsoperben Alban Bergnek, a húszas évek elején írott Wozzeck című operáját, - amelyet eddig csak lemezről hallottam — élő előadásban is megismerhessem. Úgy érzem, hogy ez a mű, amelyet mint hallom, a napokban mutatnak be Prágában is, korszakalkotó jelentőségű az opera történetében. Úgy látom, hogy ez az opera egyre inkább repertoár-darabjává válik a világ valamennyi jelentősebb opera-színpadának.

(somogyi)

Előzmény: 618.sz

— Dohnányi Ernő aláírja szerződését a Zeneakadémiával.

Jelentettük a minap, hogy Dohnányi Ernő és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója között ismét megindultak a tárgyalások azzal a céllal, hogy Dohnányi a Zeneakadémiára kerüljön. Mihalovich igazgató már több hónappal ezelőtt, amikor első-ízben folytak a tárgyalások, minden módon igyekezett, hogy Dohnányi hazakerüljön és hogy fáradozása akkor nem vezetett eredményre, annak az volt az oka, hogy a kultuszminiszter nem akarta teljesíteni Dohnányi anyagi feltételeit.

A tárgyalások akkor megszakadtak, de most újra megindultak és miután Mihalovich igazgatónak sikerült rábírnia a művészt feltételei mérséklésére, Dohnányi Ernő — mint értesültünk — valószínűen még ma aláírja azt a szerződést, a mely őt, tekintettel berlini kötelezettségeire; egyelőre egy esztendőre a budapesti Zeneakadémiához köti ugyanolyan tiszteletdíj mellett, aminőt a berlini zenei főiskolán kapott, az összeget természetesen a mi pénznemünkre átszámítva. Dohnányi szeptemberben kezdi meg működését a Zeneakadémián.

Az Est, 1916. június 28.

*

— A Zeneakadémia új titkára.

A Zeneakadémia vezetésében történt változások során, mint ismeretes, a közoktatásügyi miniszter a nyugalomba vonult Moravcsik Géza titkár helyébe igazgatóhelyettesi címmel Kodály Zoltánt nevezte ki. Kodály a titkári teendőknek csak egy részét fogja ellátni és munkásságával főleg Dohnányi Ernőt fogja támogatni az igazgatói teendőkben, míg a titkári hivatal adminisztratív ügyeinek vezetésére a közoktatásügyi miniszter Dohnányi Ernő előterjesztésére dr. Ember Nándor zongoraművész, középiskolai tanárt,
Dohnányi volt növendékét nevezte ki, aki a múlt évben szerezte meg a zenetanári oklevelet. Dr. Ember egyidejűleg átveszi az Oszvald János távozásával megüresedett könyvtárnoki állást is.

Az Est, 1919. március 2.