Ma 111 évvel ezelőtt halt meg Edvard Hagerup Grieg,   norvég zeneszerző és zongoraművész

 (Bergen, 1843. június 15. – Bergen, 1907. szeptember 4.)

• Muzsika, 1964., november (11. szám)

GRIEG OTTHONÁBAN

Bergentől helyi vonattal vagy autóbusszal néhány perc alatt eljutunk Hop megállóig, innen csendes, árnyas, autó nem járta erdei úton sétálhatunk a Troldhaugen villához.

Edvard Grieg, Percy Grainger, Nina Grieg and Julius Röntgen. July 1907.

Grieg egykori lakhelye magányosan áll itt a magas fák borította dombon. Környéke még ma is csak gyéren beépített, — annál nagyobb forgalma van az egyetlen sétaútnak, melyen a legkülönbözőbb nemzetiségű látogatók érkeznek. Szép, világos, noha zárt tornácával „tornyos" kiképzésével nem jellegzetesen norvég stílusú, emeletes épület a Troldhaugen. Földszinti szobáit, régi berendezését, az ajándék- és értéktárgyakat múzeummá alakították át. Fényképek ismertetnek meg a családdal, a zeneköltő szüleivel, feleségével, pályatársaival, látjuk Grieg kottáit, könyveit stb. De a villa értéke elsősorban nem is gazdag hagyatékában keresendő — inkább a varázsos hangulatban.

A fagerendázattal bélelt nagy fogadószalonban középen túldíszített, gyertyás csillár, az ablakokon selymes áttetsző fehér függöny, falain az arcképek mellett néhány festmény: tájképek, közülük az egyik éppen a környező erdőt és sétautat mutatja búcsúzó, vöröses napfény világításában. Oldalt áll a nyitott hangversenyzongora, távolabb kényelmes, plüssborítású karosszékek, rokokó asztallal. könyvekkel, szobrokkal, virágokkal, ahol lehet, norvég mintás díszítéssel és szőnyegekkel. Szinte ott látjuk magunk előtt az idős mestert a zongoránál ülve, az őt körülvevő bámuló-tisztelő-ünneplő vendégek körében. De mintha ismerős volna ez a kép! Es valóban, Liszt Ferenc híres, pazar weimari házának hangversenyszalonjára emlékeztet. A Troldhaugen villa nagyvilági pompája azonban nem ad teljes képet Grieg életmódjáról.

Rövid sétával elhagyott sziklás, füves ösvényen ereszkedünk az igazi otthonhoz, a kis bordószínű „komponáló" fakunyhóhoz.

Ma már csak ablakán pillanthatunk be, de a kíváncsi tekintet pillanatok alatt feltérképezi az itt látottakat: balra egy vaskályha, egyszerű hintaszék, pianínó gyertyákkal és metronómmal, asztal, puritán fekhely, a fogason nagykabát és kalap, a falon egy hegedű. Ide már nem hallatszik semmiféle zaj, valóban ideális alkotóhely! Néhány méterrel lejjebb haladva „kinyílik" az erdő, teljesen kitárul előttünk az a kép, melyre a felső ablakokból nézve csak következtetni lehetett. Körülöttünk mindenhol víz, a tenger ősidőkben ittfelejtett maradványa, a fjord, benne kis szigetek, a gyakori esőzésekkel üde zölddé konzervált dús növényzet — és mindenekelőtt: nyugalom, csend és béke. Csak százméterekkel tovább látunk egy kis halászkunyhót, emberek nemigen járnak erre, legfeljebb halászok, de azok úgyis hallgatnak, miként a természet. Itt érthetjük meg, miért ragaszkodott annyira Grieg életének utolsó két évtizedében ehhez a csodálatos környékhez.

A Troldhaugen villától egy másik ösvény is vezet lefelé, ugyancsak vad, szerpentines, elhagyatott és kis tisztásban végződik. Hátunk mögött hatalmas sziklafalba vésve — kívánságának megfelelően — fenn, a magasban Grieg sírja.

A buján tenyésző növényzet és moha a kopár kőtömböt is zöldre színezte, csak a zeneköltő nevének felirata maradt érintetlen. Szemben a fjord nem meghökkentő, félelmetes, több száz méteres függőleges sziklafalak közé szűkített zordságú, hanem kissé lankás, széles, sima és idilli — mondhatnók: „lírai". A helyszín óhatatlanul szuggerálja a hasonlatot: mindez úgy hat, mint a szélsőséges szenvedélyű nagy romantikusok mellett megszületett fátyolos harmóniájú, meghitten rajongó, miniatűr-művű Grieg muzsika világa . . .

Juhász Előd

215 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Alekszander Lvovics GURILYOV orosz zeneszerző, zongoraművész és tanár.

(Moszkva, 1803. szeptember 3. – Moszkva, 1858. szeptember 11.)

         „Alekszander Lvovics Gurilyov műveinek jellegét tekintve, nem állt messze Varlamovtól; lehet, hogy néha tudatosan is utánozta őt. Emellett azonban van saját művészi egyénisége, ha nem is domborodik ki túlságosan.

          Gurilyov életéről keveset tudunk. 1803. szeptember 3-án született, Moszkvában. Apja egyházi zeneszerző, aki az Udvari Kórusban dolgozott, és származását tekintve paraszti eredetű. A gyermek zenei képzését először apja irányítja, később Fieldnél is tanul.

          A 30-as években Moszkvában él, mint zongoratanár. Ebben az időben jelennek meg első művei: románcai és zongoradarabjai. Az utóbbiakban a közkedvelt, széles körökben elterjedt művek témáira írt táncok és variációk népszerű műfajai vannak túlsúlyban. Érdekesek Varlamov „Ne keltsd fel őt hajnalok hajnalán” című románcára írt variációi, amelyek eléggé hatásos és virtuózan csillogó darabok.

          Gurilyov működési területe az egyszerű és őszinte líra Varlamov szellemében, de az utóbbit jellemző érzelmi ellentétek, kitörések, és éles hangulatváltozások nélkül. A csipkeszerűen finom, csendes és ábrándos érzelmek kis és szűk világa vonzza őt. De ebben a szűk körben gyakran nagyobb finomságot és tökéletesebb kifejezőkészséget mutat, mint Varlamov. Műveinek írásmódja is kedvesebb, csiszoltabb, nincs benne Varlamov stílusának durva elnagyoltsága. Melodikája és harmóniai fordulatai néha finom ízlésre vallanak.

          Gurilyov Varlamovhoz hasonlóan legnagyobbrészt igen egyszerű, mindennapi műfajokkal foglalkozik, amelyeket bizonyos fokig szalonzeneszerűen kezel. E vonatkozásban jellemzőek „orosz dalai,” ezekben rendszerint táncritmusokat használ fel. Ilyen például „Repdes a kékszárnyú fecske” című dala, amely tipikus szentimentális keringő, lassú ütemben, hajlékony, lengő ritmussal és lágy, elmélázóan kecses melódiával. Hasonló jellegű egy másik, ugyanilyen műfajú s nem kevésbé népszerű alkotása, az „Egyhangúan cseng a kis harang” című románc.

          Gurilyov az orosz románc polgári válfajának elindítója volt, de ugyanakkor az intim és elmélázó lírában sokkal mélyebbet és tartalmasabbat adott. Itt mindenekelőtt Kolcov ismert versére („A rózsafelhős ifjúság hajnalán”) írt kifejező erejű „Elválás” című románcot kell említeni.

          Gurilyov számos románca, akárcsak Varlamov legjobb alkotásai is, igen elterjedtek és népszerűek voltak. Cigánybandák játszották és gyakran szerepeltek házi muzsikálások műsorán. Sokszor hallás után énekelték őket, gitárkísérettel, akárcsak a népdalokat.

          Életének utolsó éveiben megbénult, elméje elborult, Moszkvában hunyt el 1858. szeptember 11-én, mindössze, 55 évet élt.”

Forrás: J.V. Keldis: „Az orosz zene története”, 1958.

Repdes a kékszárnyú fecske - А ГУРИЛЕВ - ВЬЕТСЯ ЛАСТОЧКА СИЗОКРЫЛАЯ

Egyhangúan cseng a kisharang - Гурилёв - Однозвучно гремит колокольчик

Elválás - Гурилев Разлука романс

Horváth Zoltán 90 – Ókovács Szilveszter beszélget a rendezővel – videó

(23: 58 perc)

Magyar Állami Operaház honlapján és YouTube

 Közzététel: 2018. aug. 31.

„A magyar operarendezés doyenje, Horváth Zoltán 90 éves lett. E jeles alkalomból Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója kérdezte pályája alakulásáról a még mindig aktív művészt.

Kapcs. 621., 619. sorszámok

25 éve halt meg Erdélyi Miklós, Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas karmester, Érdemes és Kiváló művész

Erdélyi Miklós emlékére álljon itt ez a nekrológ-cikk:

• Muzsika, 1993. október (10. szám)

ERDÉLYI MIKLÓS
1928. február 9. - 1993. szeptember 2. (egyes helyeken  szeptember 1.)

„Nem tudom, más hogy van vele, de számomra elviselhetetlen, ha rossz muzsikálást hallok; letör, kedvetlenné tesz. Az átlagosan jó muzsikálással pedig valahogy így áll a dolog: hát igen, ez szép volt, ez jó volt - de menjünk tovább. A nagy művészi élmények, amelyek lelkem mélyéig megráznak - igen ritkák.
Pedig minden művészetben csak a legkiválóbbnak van érvénye. Ami középszerűen, úgy általánosságban jó, az kevés. De amikor valamire azt tudom mondani, hogy ’ez az’, amikor megszűnik bennem minden meggondolás és lappangó kritika, akkor az nevezhető számomra az igazi művészetnek. A művészi kiválóságot azonban nem lehet akarni, foggal és körömmel. Ahhoz, hogy valami naggyá érlelődjön, idő kell, egy egész élet kell hozzá."

Erdélyi Miklósnak talán egyetlen cikkéből idéztem. Klempererről írta, kinek teljes Beethoven-ciklusát 1960 tavaszán, a Bécsi Ünnepi Heteken hallgatta végig (Muzsika, 1960. szeptember 16.). Ám csupán formailag szól Klempererről e két passzus, valójában önnön ars poeticáját fogalmazta meg a 32 évesen pályája kezdetén álló karmester.

Meglehet, szégyenérzésből diktálta zenei lexikonjaink Ki kicsodáink íróinak: 1951-től az Operaház karmestere. Korrepetitor volt, 1959-66 között, amikor már dirigált, jogilag vezető korrepetitor. Karmesteri kinevezését 1966-ban kapta kézhez csupán. Dalszínházi tagsága első nyolc évében legfeljebb az előadások lebonyolításához nélkülözhetetlen színpadi zenéket vezényelhette színfalak mögé rejtőzve. És taníthatta a szerepeket az óriás-gárdának: Pallónak és Svédnek, Fodornak és Székelynek, Simándynak és Röslernek, Báthynak és Osváthnak, Németh Annának, Tiszaynak meg Dellynek.
 

Hogy nem zenei segédmunkásnak született, titok maradt, hosszú időre. Pedig nem ezt ígérte a pályakezdése: egy Erdélyi Miklós nevezetű 19 esztendős főiskolai növendék, a Zeneakadémia kistermében működött Vígopera újdonsült korrepetitora a Szerelmi bájitalt vezényelte az 1947/48-as évadban. Hanem ennek közvetlen folytatása nem lett. A Vígopera utolsó szezonja volt ez, megszűnt szubvenció híján, hasztalan kért-követelt pénzt a fenntartására Kodály. Erdélyi a közlekedési dolgozók amatőr Harmóniazenekarához, majd az alakuló Rádiókórushoz szegődik másodkarmesternek-betanítónak. Meglehet, életfogytiglan be kell érnie a másodhegedűsi poszttal, ha nem emigrál 1956-ban a magyar karmestergárda fele.

Nem volt könnyű visszatérése a dobogóra. Karmesteri kvalitásait hevesen vitatták némelyek, szenvedéllyel magasztalták mások. Füst Milán személyében akadt patrónusra. A költő, kibe tizenkét dühös ember indulata szorult, lángot vető írásban állt mellé. (A Kortárs közölte harmincegynéhány éve; emlékezetemre hivatkozhatom csupán, újságkivágatom lappang valahol.) De mi jogon szólt bele a poéta a muzsikusok dolgába? Volt judíciuma hozzá, fejlett zenei kvalitásérzéke. Pontosan felismerte, körülírta a fiatal Szigeti József Bach-játékának újdonságát egykor (Nyugat, 1909).

Klempererről cikkezve Erdélyi a naggyá érlelődéshez szükséges időt említi. Csakhogy az ő órája dupla sebességgel forgott. Nem illik szóba hozni, hogy a vezénylés a legnehezebb fizikai munkához fogható emberpróbáló tevékenység, mely ép szervezetet kíván. Erdélyi Miklós súlyosan beteg ember volt. Hogy veleszületett vagy szerzett baj gyötörte-e, nem tudom. Hajlott háttal járt-kelt emberemlékezet óta, iszonyú fájdalmak gyötörték.
Testi állapotát szigorúan magánügyként kezelte. Prospero pálcáját fogta, a nyomorúság eltűnt az első intésre, hogy semmi ne álljon a remekmű és tolmácsolója közé. Roppant hangzásigénnyel áldotta - vagy verte meg a sors. Személyes sértésnek tekintett egy hamis hangot, pontatlan ritmust, alaktalan frázist. Semmiféle kompromisszumba nem ment bele. Inkább otthagyta a biztonságot adó dalszínházat s lett világvándora, mihelyt hanyatló operakultúránkban a saját produkcióinak felelősségét nem tudta vállalni többé.

Erdélyi Miklós nem tartozott a virtuóz pálcaművészek, pódiumzsonglőrök közé. Nem a keze, lobogó szelleme irányította a zenét, mély költői meggyőződése. Legalább tízszer hallottam vele Puccini Manon Lescaut-ját, megindultan, ahogy az 1. felvonás fény-árnyjátékait felvillantja, ahogy zenekara a közzenében felsír s ahogy a karmester is meghal, miként az opera hősnője, az utolsó felvonásban. Poétikusabb Puccini-előadással nem volt találkozásom, soha.

Élménygyűjteményemben őrzöm egy Mozart-matiné emlékét. 1965. december 19én a Rádiózenekart vezényelte. A 482-es számú Esz-dúr zongoraverseny nagy találkozása volt Fischer Annie-nak és karmesterének. Eltelt azóta majd három évtized, de szinte ma is a fülemben cseng a c-moll lassú tragédiahangja, a finálé elevenen pulzáló ritmusa, benne közzeneként az Andante cantabile mézillatú fúvósszerenádja, Kamarazenei harmónia varázslatos árama kapcsolta egybe Fischer Annié zongoráját Erdélyi zenekarával. Csillagos órán született produkció volt ez, akár a Jupiter-szimfónia csupa élet megszólaltatása.
Bármennyire különbözzék is, Mozart és Puccini Erdélyi Miklós repertoárjának két pillére. Vezényelte szinte a teljes operaházi Mozart-, Puccini-literatúrát. Első önálló premierje a Cosi fan tutte (1960. november 24.), s másodszereposztásban akkor már megkapta Ferencsik legendás Turandotját. Talán az Erdélyire annyira jellemző érzékenység az összekötő kapocs a két mester között.

Harmadiknak Schubert, akiről könyvet is írt (1961, 2. kiad. 1979, Gondolat kiadó).

„Ezt a könyvet nem hivatásos író és nem is zenetudós írta,hanem muzsikus,akinek az a hivatása,hogy mint előadóművész keltse életre a nagy mesterek muzsikáját”-vallja Erdélyi Miklós.
 

Pedig ritkaság, hogy karmester zeneszerző-monográfiára adja a fejét. Bruno Walter Mahlerjén kívül hirtelen nem is jut eszembe példa. Amikor írta, Erdélyi talán még nem bízott abban, hogy hamarosan vezényli is. A „nagy" C-dúr szimfónia megannyi szépséges előadása fűződik a nevéhez. Schubert miséit meg éppen ő fedezte fel újból a számunkra.
Az oratórium jellemző műfaja volt a koncertkarmesternek, attól fogva, hogy 1963-ban Händel Saulját elvezényelhette. Händel, Haydn monumentalitása iránt kivételes érzéke volt. Bachra még várt talán, elkerülte a passiókat, a h-moll misét. Meglehet, úgy érezte, Bachhoz nem gyűjtött elegendő élettapasztalatot.
Korosztályából az új zenével szemben alighanem ő volt a leggyanakvóbb. A Korunk Zenéje ciklusaitól távol tartotta magát. Vezényelt Kadosát, az Operában Mihályt, Ránkit, a saját generációjához tartozó, vagy éppen fiatalabb szerzőktől szinte semmit. Nem tudhatom, az újabb termésre vonatkozó burkolt kritika nyilvánult-e meg ebben, vagy egyszerűen a tulajdon művész-habitusától álltak-e távol „új időknek új dalai".

Különös mód, öt mondatnál többet egyszer váltottunk, azt is Velencében, 1977 őszén a San Giovanni e Paolo előtti tágas téren találkoztunk véletlenül. Rómából hazautaztában állt meg fél napra kedves városában, mely egyszersmind Monteverdi Poppeájának városa is (Poppea megkoronázása, 1968. január 9., vezényelt Erdélyi Miklós). Megállt, hogy benézzen a Santa Maria dei Miracoli templomba, a késő-reneszánsz építészet eme apró remekművébe. Ha nem vezet el, soha nem találom meg nyomát a Velence nevű labirintusban, pedig öt percnyi gyalogútra sincs a Gianipolótól. A város varázsáról beszélgettünk, mezei turisták. Zenéről csak annyit, hogy Prokofjev Háború és békéjének koncertelőadását vezényelte épp a Római Rádióban. Még kikísértük a bécsi gyorshoz, este.

A Ferencsik-generáció még hosszú életű volt e földön. Nem tudom, mi az oka, hogy a karmesterség veszélyeztetett foglalkozássá vált. 51 évesen elment Borbély Gyula, a hatodik iksz táján Breitner Tamás, el Kórodi és Lehel, külhonban Blum, Kertész, Rozsnyai. Szeptember 2-án követte őket Erdélyi Miklós. Beethoven Missa Solemnisét vezényelte volna 8-án, az Egyházzenei Fesztivál záróhangversenyén. „Von Herzen - möge es zu Herzen gehen." Meg soha nem tudjuk többé, miként varázsolta volna hangokká a partitúra elejére írt jelmondatot. Egy költővel ismét kevesebb van közöttünk: a mindössze 66 évet élt Erdélyi Miklós a Magyar Állami Operaháznak immár átvitt értelemben s az idők végezetéig örökös tagja.

BREUER JÁNOS

A kilencvenéves Horváth Zoltán operarendezőt telefonon felhívta Nagy Ibolya, a Dankó Rádió "Túl az Óperencián" operettadásának szerkesztő-műsorvezetője; a születésnapi apropóból készített rövid telefoninterjúban Horváth Zoltán visszatekintett az elmúlt évtizedek (65 év) szakmai munkájára (vidéki színházakban egyebek mellett sok operett sikeres rendezése is  a nevéhez fűződik),  de még ma is aktív, dolgozik,  sőt a jövőre vállalt új feladatait, a felkért rendezéseit is előrevetítette...  Nagy Ibolyának  a 90 éves Horváth Zoltán rendezővel folytatott  beszélgetését a Dankó Rádió délelőtti adásában hallhattuk. Ismétlése ma18 és 19 óra között.

          203 évvel ezelőtt, e napon született

          MOSONYI MIHÁLY, eredeti nevén Brand Michael  (Boldogasszony /ma: Frauenkirchen/ 1815.09.02.-Pest,1870.10.31.), a német iparos családból származott, magyar(rá lett) zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró és kritikus.

          Sokan és sokat írtak és írnak róla ma is, a halála óta eltelt, közel 150 év után. Ha valaki hanganyagot keres tőle, számos művét megtalálja a YouTube-on is, mely tény ma már – mondhatni - zenéje továbbélésének a biztosítéka.

          2015-ben, szeptember 11. és 22. között a MÜPÁ-ban, az Európai Hidak fesztivál keretében koncerttel és az életút eseményeit bemutató kiállítással emlékeztek meg róla.

          A zeneszerző születésnapja alkalmából azt az írást idézem kivonatosan, amely az - életművének taglalásakor mindenkor megemlített, ám valójában kevesek által látott és hallott – „Álmos” c. dalművének 1934. évi ősbemutatójáról szól:

           „Mosonyi Mihály: «Álmos», dalmű két felvonásban, 6 képben.

            A magyar zenetörténet „nagy” korszakának egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb hérosza volt Mosonyi Mihály. […] Nagy műveltségű, végtelen jólelkű, melegszívű, kedélyes művésznek jellemzik kortársai. Zenei műveltsége, technikai felkészültsége még ellenségeinek csodálatát, hódolatát is ki tudta vívni. Ábrányi Kornél, Erkel Gyula, Erkel Sándor, Mihalovich Ödön, Zimay László, Bertha Sándor, Langer Viktor és még sokan mások keresték fel remetelakában az «Öreg»-et, hogy beavassa őket a zeneszerzéstan titkaiba. Mihalovich Ödön és Erkel Gyula elbeszéléseiből tudjuk, hogy Mosonyi elsőrangú pedagógus volt. […] Lelkes rajongója volt a klasszikus mestereknek, de bátor lendülettel szállott síkra Liszt és Wagner akkor még «merésznek» tartott reform-törekvéseiért. Épp ez a megalkuvást nem tűrő lelkes elszántsága vonta magára Erkel Ferencnek és baráti környezetének elhidegülését. Kétségtelen, hogy az «Álmos» előadásának elgáncsolása is ebből a feszültségből fakadt.
           […] Az «Álmos» megírásához már Ünnepi nyitányának 1861-i bemutatása idejében fogott hozzá. […] még Radnótfáy Sámuel intendáns rezsimje alatt nyújtotta be a Nemzeti Színház Igazgatóságánál. Pár év múlva Richter János karolta fel Liszt Ferenc egyenes utasítására, az «Álmos» színrehozatalának ügyét. […] A próbák lanyhán mentek előre, és «titokzatos kezek» húzták halasztották a bemutató kitűzését. 1870. október 31-én váratlanul elhunyt a szerző; a partitúra irattárba került és ott porosodott egész mostanáig.

          Okos és nobilis cselekedete volt az operaház igazgatóságának, hogy Mosonyi dalművének előadásával igazságot szolgáltatott az elhunyt kiváló Mester emlékének. […] az «Álmos» valóban becsülettel megállja helyét nemcsak a «maga korában,» hanem ma is, hét évtizeddel keletkezése után […].
          Komoly, invenciózus, nagy színpadi érzékkel készült tartalmas muzsika […]. Meglepően szépek a kórusrészek. Hálás énekszámok követik sűrűn egymást […]. Hova fejlődött volna Mosonyi, ha idejében szóhoz engedik jutni!

          Szigligeti Ede szövegkönyvéről […] kevés jót mondhatunk. […] Döcögős, cselekményhiányban szenvedő vérszegény sorstragédia […]. Minden történettudás és kortanulmány híján […].
          Márkus László lelkesen, kegyeletes kézzel nyúlt az «Álmos» zongorakivonatához, hogy a fölösleges vérszegény részek kihagyásával […] épkézláb képsorozatot állítson össze a dalmű valódi szépségeinek megmentésére. Ez mintaszerűen sikerült is neki. Palló Imre Álmos fejedelem alakját eszményien nobilissá varázsolta, Závodszky Zoltán pedig Árpád alakját retusírozta, hatásos játékával. Bodó Erzsi és Budanovits Mária gyönyörű orgánumuk szépségével bűvölték el a hallgatóságot. Dicséretet érdemel Losonczy főpapja és Réthy Eszter csengő hangú tündére. Lendvay Andor, Tutsek Piroska, Kőszeghy Teréz és Diósy Edit is pompásan illeszkedtek a kiváló együttesbe. A mű betanításáért és ritmusban, tempóban kifogástalan, lendületes vezényléséért Berg Ottó karnagyot illeti elismerés. A nagyon szép díszleteket ifj. Oláh Gusztáv készítette el. Az újdonságot a közönség szeretettel fogadta, zajos tapsokkal ünnepelve karmestert, rendezőt és szereplőket egyaránt. […] S.A.”

(Megjelent „A ZENE” XVI. évfolyamának, 7. számában, 1934. december 15-én.)

Végezetül pedig - a fenti írás egyetlen mondata kapcsán (Hova fejlődött volna Mosonyi, ha idejében szóhoz engedik jutni!) - idézem Tusnády László cikkének egy részletét, amelynek tanulsága túlmutat a Mosonyi Mihályról leírtak lényegén:

         „Mosonyi Mihály hazaszeretete és a megtisztulás kérdése

          […] Mosonyi Mihályra a „hivatal” kétszáz évvel a születése után is a közöny jéghegyét zúdítja. Scholcz Péter, a hollandiai Liszt Ferenc Társaság elnöke, ezt tapasztalta, emlékét akarta idézni, de szándéka hajótörést szenvedett: a Művészetek Palotájában Mosonyinak nincs helye. Kassai István kiváló zongoraművészünk rengeteget tett Mosonyi zenéjéért, de hivatalos személytől döbbenetes „kioktatást” kapott: Mosonyi harmadrendű zeneszerző. Minderről a Magyar Nyelv Múzeumában volt szó. A Mosonyi-konferencián, 2015. június 27-én. Kassai István itt mutatta meg, hogy Liszt valóban tanult Mosonyitól magyar zenét, és szeretett barátja emlékét olyan bensőséges gyászzenével idézte fel, amelyhez fogható kevés van. A hamis, a torz vélemény mindnyájunkat sért. Vigaszunk mégis van, az ily förtelmes hamisságok hirdetői, szándékukkal ellentétben, magukat ítélik meg. […]

          Zenei lexikonunk mai alkotói vajmi keveset akarnak tudni Mosonyiról. Ez az ő dolguk, de akkor méltatlanok arra, hogy összeállításukat a magyarság komolyan vegye. […]”

Forrás: SZÉPHALOM 25. (2015)

MOSONYI MIHÁLY: AVE VERUM

Tegnap ünnepelte  90. születésnapját Horváth Zoltán, a magyar operarendezők doyenje.

Az Operaház Emlékgyűjteményének fotóján 1964-ben Delly Rózsi portréfilmjének rendezése közben.

Forrás: Magyar Állami Operaház facebook oldala

Sudlik Mária (Budapest, 1942. május 25. – Budapest, 2015. augusztus 22. ), Liszt Ferenc-díjas, a  Magyar Állami Operaház örökös tagja, érdemes művész. Kovács János karmester felesége volt.

Ma három éve hagyott itt bennünket.

Film Színház Muzsika Évkönyv, 1970

Reflektorfényben: SUDLIK MÁRIA

(szerző: Gách Marianne)

„Megszerettem Erzsébetet…”

Hogy’ hívják? Sudlik Mária.  Amikor a főiskolára került, rábeszélték, keressen magának egy jól csengő színházi nevet. Esze ágában se volt. S igaza lett. A Sudlik név feltűnő és senkiével össze nem téveszthető.
Egész életében az ár ellen úszott, mindent elkövetett, hogy semmire se vigye. Hogy ösztöndíjas létére rögtön az ének-irodalom nagy szerepeivel aratott rendkívüli sikereket az Opera színpadán, az csak annak a törvényszerűségnek köszönhető, hogy az igazi tehetség tűzön-vízen keresztül tör utat magának. Tizenkét éves korában — hogy, hogy
nem — eljutott egy Bohémélet-előadásra, halálra unta. Aztán később a Bethlen moziban műsorra tűzték a Traviata filmváltozatát, két hétig minden nap megnézte és zokogott az elragadtatástól. A viszontagságok akkor kezdődtek, amikor tizenhat éves sem volt még és felvették a konzervatóriumba. Tüneményes hangszíne elbűvölte tanárait. De aztán odacsapta az egészet, elment autóbuszkalauznak Nagy nehezen megint visszakerült a konzervatóriumba. Majd 1961-ben dr. Sípos Jenő lett a mestere a Zeneművészeti Főiskolán, de két és fél év után onnan is távoznia kellett. Ide-oda hányódott, állást keresett, pénztáros lett, eladó lett, közben meg akart halni...

1966 januárjában az Operaház az énekkarba szerződtette, a következő év májusában szólópróbát énekelt, s utána, még akkor, a szezon végén, rábízták Monteverdi Poppeá- ját. Ezen kívül hat szerepet énekelt az Operában, illetve az Erkel Színházban. A Trubadúrban Inezt, a Rigolettóban Ceprano grófnét, a Nabuccó- ban Anna Zakariást, A Rajna kincsében Woglindét, az Aidát és legutóbb a Don Carlos Erzsébetét.

— Az Aida szívem szép gyermeke — mondja. — Ügy érzem, illik hozzám, hiszen nézzen rám, olyan vagyok én kívülről-belülről, mintha néger volnék. Csupa ösztönösség, vadul kitárom érzelmeimet.
Minden megfontolás és óvatoskodás nélkül adja ki magát. Az újságírónak csakúgy, mint operai munkatársainak. Titkai nincsenek, mert kikiáltja őket a világnak. Minden megnyilvánulásában a végletek embere.

— A Don Carlos Erzsébetétől eleinte idegenkedtem — mondja — ez a fajta angyali lélek nem az én lényem, nagyon küszködtem vele, hogy legalább hozzávetőlegesen megközelítsem. A premieren is még valósággal vért izzadtam, hogy sikerüljön. De később nagyon is megszerettem ...

Így harcol mindig önmagával és a szerepeivel...

— Mert gátlásos vagyok. Mondtam is a próbákon: vajon Sudlik a Dembinszky utcából, honnan az ördögből tudja, hogyan kell viselkednie a spanyol udvarban? Bizony jó lenne, ha az Opera stúdiót szervezne, ahol színjátszást, jellemábrázolást, szép mozgást tanulhatnánk! Mert mi, operai fiatalok igyekvő nemzedék vagyunk!
Bámulatos, hogy olykor milyen plasztikusan fejezi ki magát. De általában nemigen válogatja meg szavait, a „klassz” meg a „krapek”, a „pacák”, az „állati” és társai úgy hemzsegnek a mondataiban, mint az iskolásgyerekében.

De az éneklés, és az operai szereplés ízére rájött, és most szenvedélyesen tanul. „Harisnya helyett inkább kottát veszek.” Noha zongorára még nem futotta, talán egyszer majd az is lesz. Apja azelőtt szabó volt a Thália Színházban, most öltöztető ugyanott. A sikeres énekesnő szüleivel lakik a szoba-konyhás lakásban.

A nyáron Petrovics Emil: „Bűn és bűnhődés”-ének Sonjájára készült. S közben a Figaró házassága Grófnéját tanulta. „Remélem, szeretjük majd egymást!” — jegyzi meg elmélázva. Az idei évadtól fogva már rendes tagja az Operának. Három évre szerződött, szezononként emelkedő fizetéssel.

Boldog? Olykor-olykor. Mert inkább depresszióra hajlamos, a tartós boldogsághoz éppúgy nincs tehetsége, mint a tartós önfegyelemhez sem. És még arról is meg akar győzni, hogy rendkívül önző. Nekem rokonszenves, hogy több rosszat mond magáról, mint jót. Nem mer bízni a sikerében. Pedig csakis rajta áll, hogy idei diadalmas kiugrását felfelé ívelő pálya kövesse. Minden adottsága megvan hozzá: hangjának bensőséges drámaisága, érzelmi-érzéki telítettsége, színpadra illő arca-termete. Csak önbizalma, bátorsága és szívóssága legyen, ennek arányában.

442 évvel ezelőtt, 1576 augusztusában hunyt el

BAKFARK BÁLINT, Európa hírű magyar lantművész és zeneszerző.

(Születésének és halálának pontos dátuma nem ismert, a Magyar Életrajzi lexikon szerint: Brassó, 1507? – Padova, 1576. augusztus 8. 15. vagy 22.)

Péterffy Ida a „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” c. könyvében (Móra Ferenc Könyvkiadó 1959) így ír róla:

          „Királyi udvarok lantosa

          Már egy évtized telt el azóta, hogy a brassói születésű, nagyszerű lantművész, Bakfark Bálint elhagyta a budai királyi palotát, Szapolyai János udvarát. Azóta magas pártfogóra talált Franciaországban I. Ferenc francia király nagyhatalmú minisztere, Tournon gróf személyében. Nagy sikereiről, rendkívüli ügyességéről, páratlan lantművészetéről a francia költők dicsőítő verseket zengtek. Bőven termett a babér Bálint mester számára, s az elismerés nemcsak szép szavakban, hanem csengő aranyakban is megnyilvánult.

          Az ünnepelt művész nem elégedett meg csupán előadói sikerekkel. Többre vágyott. Egyre tovább tanult, s nagy tudásszomja nemcsak a lantjáték technikájára irányult - hiszen azt olyannyira elsajátította, hogy alig akadt már lantvirtuóz, ki vele ki mert volna állni versenyre -, hanem a zeneirodalom remekeinek tanulmányozására is. Különösen az énekkar nagy mestereinek alkotásai sorában talált csodálatra és követésre méltó példát. A bonyolult szerkesztésű énekkari művek lantra való átültetése közben a lantjáték technikáját addig nem hallott tökéletességre emelte. A hangszer teljesítőképességének fokozása újabb, még nehezebb feladatok megoldására sarkallta, s új zenei gondolatokra ihlette: önálló lantfantáziákat komponált. Miközben II. Henrik francia király udvarát bűvöletében tartotta játékával, fényes ajánlatot kapott II. Gyula pápától, aki Rómába hívta. Végül úgy döntött, hogy a virágzó reneszánsz kultúrájáról híres lengyel király udvarába megy. A litván fővárosban, Wilnában – ahol akkor II. Zsigmond Ágost lengyel király udvartarása volt – házat vett magának, s abban rendezkedett be családjával. Felesége Katharina Narbutowna, litván nő volt.

          Bálint mester nem nélkülözte a főrangúak bőkezű pártfogását. Legszorosabb – mondhatni baráti – kapcsolat Albrecht königsbergi porosz herceghez fűzte, ki a lengyel királynál többször eljárt érdekében, s családját ő maga támogatta anyagilag, míg ő szabadsága idején Francia- és Olaszországot járta. Bálint mester többször is megfordult Königsbergben. Egy ízben lantjának gyógyító hatásáról ír a herceg a lengyel királynak:

          «Művészete és kedves muzsikája által gyengeségemből teljesen magamhoz tértem és betegágyamból felkeltem. Olyan zenész ő, akinek ebben a művészetben nincsen párja, és akihez hasonlót aligha mondhat magáénak bármelyik király is.»

          Bálint mester alacsony termetű volt. Ezért a lenyelek „kis magyar”-nak mondták a nagy népszerűségnek örvendő művészt, aki valóban muzsikálásával bűvölte el hallgatóit, mert megjelenésével ezt el nem érhette volna. Melchior Padlowski költeményében, amely művészetének dicsőítésére készült, megemlíti csúnyaságát. Szépségben nem veheti fel a versenyt Arionnal, Orpheusszal vagy Dávid királlyal – írja, – de ha megragadja a lantját, még Dávid király is leteszi a hárfáját. A lengyel költők Bálint mestert dicsőítő verseinek hosszú sorából kiemelkedik érdekességével Kochanowski költeményének egy sora:

          „Nie kazdi wezvie po Bakfark lutnie. Magyarul: „Bakfark után nyúlnak a lanthoz.”

          Ez a költeménysor közmondássá vált a lengyelek között. Akkor használják, ha olyan emberről van szó, akiben nagyobb a vállalkozó-kedv, mint a rátermettség. Lantjának húrjai gyakran zengtek lengyel dallamokat. Ez csak növelte sikerét. Mégis, a Krakkóban kiadott gyönyörű lantkönyv ajánlása búcsúzás volt a lengyelek királyától és az udvartól.

          1556 júniusában honfitársához, Dudics András császári követhez írott leveléből megtudjuk, hogy Bécs felé igyekszik, II. Miksa császár udvarába. Pár hétre ezután évi háromszáz tallér fizetéssel alkalmazzák is. Ez volt életében a negyedik királyi udvar, ahol működött. De úgy látszik nem érezte jól magát Bécsben, mert egy év elteltével szabadságot kért, hogy még ifjúkorában elhagyott, régen látott hazájába látogasson. János Zsigmond erdélyi fejedelem szívesen fogadta hazaérkezésének hírét. Annál is inkább, mert úgy látszott, hogy az öregedő művész megunta már Európa járó fárasztó utazásait, szűkebb hazájában, Erdélyben akar megpihenni.

          […] Már úgy látszott, hogy öregségére nyugodt napokat tölthet szülőföldjén, hol annyi szeretettel és elismeréssel fogadták. De hamarosan másképp alakult sorsa az események sodrában. A beteges, gyenge szervezetű János Zsigmond fejedelem jó félévre a birtokadományozás után, alig harmincegy éves korában meghalt. Vele kihalt a Szapolyai ház. Utóda Báthory István lett. Ez a személyi változás elkedvetlenítette az öregedő művészt. Különben is már évek óta távol volt szeretteitől. Családja Wilnából Páduába költözött. Szabadságot kért hát az új fejedelemtől, majd útiköltségre és családja Erdélybe való felhozatalának költségére 1571 nyarán elzálogosította birtokát. Amikor ez is megvolt, elbúcsúzott gyulafehévári barátaitól és tisztelőitől, s elutazott Páduába.[…]

          A lantvirtuózok fellegvárában

          A barátságos olasz városkában otthonosan érezte magát a világjáró művész. Több mint húsz erdélyi ifjú tanult akkoriban az egyetemen, akik mind rajongó szeretettel és csodálattal vették körül. Gyakran részeltette őket művészetének gyönyörűségében. Ami egészen új és meglepő volt a sokat látott és tapasztalt művész számára, az az itteni szabad, független élet, melyet nem kötött gúzsba a királyi udvarok etikettje. A „királyi udvarok lantosa” Páduában ismerte meg először a függetlenséget. Nagy hatással volt rá a lantgyártás igazi hazájában, az egyetemi városban összegyűlt kitűnő lantosok sokasága, az ott kibontakozott élénk zenei élet. Valójában Pádua akkor az európai hírű lantosok gyülekezőhelye, valóságos fellegvára volt. Bálint mester becsvágyát csak fokozhatta, hogy ennyi kitűnő művész között is az első lehetett. Hatalmas tudásának, a lant teljesítőképességének határát súroló zeneszerzői és előadói technikájának igazi, komoly megméretéséhez soha életében nem talált ennyi szakértőt, mint itt. Nem csoda, hogy a Páduában töltött idő észrevétlenül hónapokra, majd évekre szaporodott.

          Már régen lejárt az erdélyi fejedelemtől kapott szabadság. Báthory István hiába várta vissza Gyulafehérvárra a század legnagyobb lantosát, Bakfark Bálintot. Hozatott helyette olasz zenészeket. Idővel a János Zsigmond által adományozott birtokot is visszavonta. Így aztán Bálint mester és családja Páduában maradt. Pedig talán jobb lett volna, ha az erdélyi havasok egészséges levegőjét szívja, mert ott délen, a meleg éghajlatban gyilkos ragály terjedt el: pestisjárvány ütötte fel a fejét. A nagy művész öregedő szervezete nem bírt ellenállni a szörnyű kórokozóknak. Hogy teljes legyen vándor művész életének tragédiája, nemcsak ő maga, hanem egész családja is elpusztult.

          Páduában 1576-ban Bakfark Bálint halálával Európa nemcsak utánozhatatlan lantművészét, hanem a század középső évtizedeinek nagy zeneszerzőjét, Magyarország pedig első világhírű zenészét vesztette el.”

Valentin (Balint) Bakfark-Lute pieces I

Állami áruház - Glauziusz bácsi dala - Feleki Kamill

Részlet az 1952-ben készült filmből...

Zeneszerző: Kerekes János

Ma 110 éve Törökbálinton megszületett  Feleki Kamill  színművész, Kossuth-díjas érdemes és kíváló művész.  Az operett műfaj hazai legnagyobbjainak egyike. Zseniális táncos és nevettető volt.

(1908. augusztus 21., Törökbálint- 1993. október 18., Budapest)

• Film Színház Muzsika Évkönyv, 1977

„Nekem élet a színház, nélküle nincs más " - FELEKI KAMILL

Jelen van akkor is, ha éppen nem játszik új szerepet: régi alakításainak emléke évek múlva is elevenen él bennünk. A Kabaré operettszínházi előadásában most Schultz úr szerepére készül.

Ha holnapra kellene beadnom és megvédenem doktori disszertációmat FELEKI KAMILL színészi pályájáról, készséggel vállalkoznék rá, hiszen betéve ismerem ezt a szívemhez közelálló témát: 1971. február 27. és június 12. között tizenhat folytatásban közölte a Film Színház Muzsika regényes életrajzi riportsorozatomat Feleki Kamill művészi pályáról Én nem vagyok már gyermek ... címmel. De hogy most csupán szemelgessek ebből a máris oly gazdag életműből — máris, mondom, hiszen örökifjú színészünk jövőre lesz mindössze hetvenéves —, ez a feladat zavarba ejt. Hol kezdjem, mivel folytassam?

Azzal talán, hogy Kamillt édesapja, látva gimnazista fia olthatatlan színházszeretetét, valami nagyon szép színházi élménnyel akarta megajándékozni? Hát az így történt: Elviszlek fiam. a Magyar Színházba. Megnézzük Törzs Jenővel a Peer Gynt-öt.
Sajnos, elnézte a színlapon a dátumot, s aznap este, amikor elmentek a Magyar Színházban a Charley nénjét adták. De Kamill ezt sem bánta, mert érzékei már akkor nyitva álltak a színpadi komikum minden ízének, színének, árnyalatának a befogadására.

A tánc mágiája azonban leginkább a Király Színházban és a Fővárosi Operettszínházban ragadt rá már diákkorában. Az operettelőadásokon a nagy, népszerű, táncoskomikusok minden mozdulatát a nézőtérről leste, figyelte, az agyába véste. Aztán otthon addig gyakorolta. amíg meg nem tudta ő is csinálni.
Több volt ez puszta utánzásnál, mert már a saját karakterét, egyéniségét, humorát is próbálgatni kezdte a táncmozdulatokban. Egész kis koreográfiákat képzelt el, s ezeket a legnagyobb könyörtelenséggel hajtatta végre önmagával. Mindent egymaga tanult meg és egymaga talált ki. S minden otthoni próba addig tartott, amíg az aznapra kitűzött tánc tökéletesen nem ment. Valóságos akrobatikus mutatványokat sajátított el autodidakta módon.

Gimnáziumi évei alatt ez volt az igazi iskolája.
A család csöndes béketűréssel figyelte.
A mikor aztán Rákosi Szidi híres színiiskoláját elvégezte, a vizsgaelőadáson ötperces boszorkányos táncos magánszámával frenetikus sikert aratott. Ott volt a tapsolok közt Z. Molnár László, a közismert epizódszínész, a fiú odaadó patrónusa.

„— Jól figyelj rám, Kamill — mondta a siker boldogságától szinte lángot vető fiúnak az öltözőben —, néhány percen belül felkeres téged két színigazgató. Az egyik Lázár Ödön, a Király Színház direktora, aki maga is tanúja volt a sikerednek. Azonnali szerződést fog neked felajánlani, erre, ha kívánod, mérget veszek. De ne válaszolj neki rögtön, mert néhány perc múlva megérkezik ide Wertheimer Elemér, a Magyar Színház igazgatója is, akinek az imént én telefonáltam, hogy rohanjon, van itt egy neki való tehetség. ö is szerződtetni akar, de neki se válaszolj rögtön. Habozz a két ajánlaton. Majd amikor már kellően egymásra licitáltak a gázsidat illetően, várd meg az adut, Lázár Ödön utolsó ajánlatát, s akkor aláírhatod a szerződést. De eszedbe ne jusson Wertheimerhez elszerződni, ott prózai szerepeket kellene túlnyomórészt játszanod, te pedig selypítesz, orrhangon beszélsz és kicsi vagy. A táncban van a te varázserőd, a Király Színház a te világod ...”

Z. Molnárnak igaza is lett, meg nem is. Mert Feleki Kamill képessé vált az operett és a zenés, táncos komikum terén megszerzett virtuóz tehetségét összeegyeztetni, sőt — ez a jobbik szó rá —, összetársítani a prózai szerepekben megkívánt sokoldalúsággal. Akkor idézi emlékezetünkbe, hogy valóban selypít, orrhangon beszél és alacsony termetű, és akkor feledteti el mindezt velünk, amikor akarja, illetve amikor a szerepe, figurája megkívánja. Nem bizonyította-e be elégszer a legutóbbi egy-két évtizedben a Vígszínház, a Madách Színház, a József Attila Színház színpadán, hogy milyen sajátos egyéniségű nagy prózai színész is. A nadrág, a Spanyolul tudni kell, a Hotel Plaza, a Vam- piloo-egyfelvonásosok, A Waterlooi csata, a Harmónia, a Napsugár fiúk című színdarabokban nyújtott teljesítményei egyenrangúan sorakoznak a Csárdáskirálynő Miska főpincérje, a Luxemburg grófja Sir Basilja, az Állami áruház Glauziusz bácsija, a Koldusopera Peacokja, a Tűzijáték Gusztávja, a Hello, Dolly Vandergeidere, vagyis a zenés, táncos szerepek sokasága mellé.

Vegyünk elő egy gyorsfényképet egyik legnagyobb és személyiségére talán legjellemzőbb szerepéről. Sir Basil belépője a Luxemburg grófja második felvonásában. Három elegáns angol lord, bizonyos Lanchester, Winchester és Worchester várja a jöttét türelmetlenül, mert újabb ugarandai koncessziókat remélnek tőle. És Sir Basil hátul megjelenik, mint egy divatlapból kivágott szeladon, magakelletően, lábujjhegyre emelkedve. Lazán lecsüngő karral előresiet, mondhatni begördül a színre. Megszokott mozdulattal nyújtja a botját az egyik, a kürtőkalapját a másik lordnak, míg a harmadik a prémes bundát segíti le róla.
S akkor ott áll talpig zsakettben, vén kecskéhez illő szakállal, cicabajusszal, s félig kopasz fején két helyes frufruval. És kesztyűje, mint a kisgyereknek, egy madzagon a nyakában lóg, hogy el ne veszítse.
Ezt a figurát Feleki Kamill találta ki mindenestől, hogy annál komikusabb legyen, amikor nyafogva, selypítve, sóváran, epekedőn, ömlengve és „vaccsolva” ezt énekli: Én nem vagyok már gyermek, ki papírsárkányt kerget, de gyermekké tesz már egy szép szempár.

De volt Feleki még gyermek ezután is — s akkor is Honthy Hanna oldalán — pöttömnyi, aranyos, mókás kis portás-boy a Három tavasz című Lajtai-operettben. És ezt énekelte: Nekem élet a színház, én csak ott vagyok én, Nekem nélküle nincs más, a nagy Föld kerekén.

Lehet, hogy szentimentálisnak hangzik, de — ez az ő dala.

257 évvel ezelőtt, ezen a napon született

JEVSZTYIGNYEJ  IPATOVICS  FOMIN

(1761. augusztus 16. – 1800. április 27. Szentpétervár)

„J.I. Fomin népi származású: egy tüzér fia, 1761. augusztus 16-án született Szentpétervárott. Apja hatéves korában meghalt, nevelőapja – aki szintén katona (Fedotov) – beadja a Művészeti Akadémiára. Itt zenét tanul. Az akadémia elvégzése után Itáliába küldik, hogy zeneszerzési szakon tovább képezhesse magát. A bolognai Zeneakadémiára iratkozik be, s azt 1785-ben kitüntetéssel végzi el. Megszerzi a „zeneszerzés mestere” címet, és az akadémia tagjává választják. Amikor visszatér Oroszországba, számos operát és színpadi kísérőzenét ír, melyekkel nagy hírnevet és elismerést szerez. Ennek ellenére, hazájában sohasem élvezte azokat az előnyöket, és sohasem részesült abban a megbecsülésben, amelyet az udvar oly bőven osztott a külföldi művészeknek. Csak 1796-ban, miután már tíz évig dolgozott az orosz színháznak, kapott szerény „zongorakísérői” beosztást.

Fomin műveiben a népi komédia, a falusi idill, a mese és a hősi tragédia témaköre egyaránt szóhoz jut. Abban az időben a nép mindennapi életének témakörét felhasználó daljáték volt az orosz operairodalom legelterjedtebb műfaja. Ehhez a típushoz tartozik a „Kocsisok a bakon vagy a véletlen játéka”, amelyet 1787-ben mutattak be. Az opera szövege rendkívül gyenge volt, s ezért a mű nem aratott sikert. Zenéje azonban tehetségre vall. Különösen a népi stílusú kórusok sikerültek jól, melyek egyike-másika igazi népi témából készült. Operájának néhány dallama elterjedt a nép körében.

Egészen más stílusú mű Fomin „Amerikaiak” című operája. Ezt is az 1780-as években írta, de csak 1800-ban, közvetlenül a szerző halála előtt került színpadra. Az opera szövegkönyve Krilovtól származik, aki mint ismeretes, nagyon szerette a zenét, és irodalmi tevékenysége elején több operaszöveget írt. Az „Amerikaiak” zenéje közel áll az olasz vígopera mestereinek: Paisiellónak és Cimarosának a stílusához. Ügyes, találó és jellegzetes vígjátéki alakokon és helyzeteken kívül megvan benne a gáláns kor érzelmessége is, amely azonban néha modorosságba és kényeskedésbe fullad.

Fomin zenedrámai alkotásai közül, elgondolását tekintve, legjelentékenyebb az „Orfeusz és Euridike” című melodráma, amelyet Knyazsnyin ismert drámaíró szövegére komponált 1791-1792-ben (színre-került 1800-ban). Itt az igazi tragikum magaslatára emelkedik. Mind az alkotás témája, mind a választott műfaj azt mutatja, hogy a szerző szoros kapcsolatban áll a 18. század haladó, az operaművészet megreformálására irányuló törekvéseivel. Az a gondolat, hogy az éneket zenével kísért deklamációval helyettesítsék, Rousseau-tól származik, aki azt „Pygmalion” című drámai monológjában valósítja meg.

Fomin Rousseau-nak itt kifejtett elveit követi az Orfeusz és Euridikében. A szöveg egyes frázisait rövid zenei részletekkel váltogatja, melyek a szavak kifejezőerejét fokozzák, és a színész hallgatásának mély és jelentős értelmet adnak. Például Orfeusz monológjában, amikor szeretett feleségének váratlan és végzetes halálát siratja, ez a szakadozott beszéd, melyet sok szünet és megállás részekre tör, kitűnően tükrözi a nagy felindulást, bánatot és elkeseredést. Ezt a tragikus, pátosszal teli jelenetet nagyszerűen tetőzi be az istenek akaratát kinyilatkozó, komor és fenséges kórus.

Fomin melodrámája a deklamáció és a kórusok mellett hangszeres táncszámokat is tartalmaz, drámai pantomim jelleggel. Ilyen a fúriák tánca, mely önkéntelenül is Gluck Orfeuszának megfelelő epizódját idézi emlékezetünkbe. Fomin zenéjének egyik legnagyobb értéke a tiszta, kifejező és díszes hangszerelés. Érdekes az Orfeusz és Euridike nyitánya, mely nemes, drámailag emelkedett stílusával nagy szimfonikus készséget árul el.

Fomin három legjelentősebb alkotása mellett meg kell még említeni a „Bojeszlavics, a novgorodi hős” epikus és meseszerű operáját, az „Aranyalma” című balett-operáját és néhány orosz tragédiához írt kórusszámait. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy ő írta át Szokolovszkij : „A varázsló, csaló és házasságközvetítő molnár” című operáját. Fomin nagy, sokodalú tehetség és technikailag teljesen érett mester, aki nemcsak hogy a korabeli európai zenedráma különféle formáihoz értett, hanem új utakat is keresett és számos különféle művészi feladatot tűzve maga elé, bátran kísérletezett.

Fomin fiatalon, 1800. április 27-én hunyt el Szentpétervárott, alig érte el alkotóerőinek kibontakozását.”

Forrás:   J.V. Keldis: „Az orosz zene története” c. könyve

https:// www.youtube.com/watch?v=zxTmhJn4Keo&index=1&list=RDEMvojCQhDW04oeGsjgj4n9-w :

Nyitány Fomin „Orfeusz és Eurydike” c. operájából

https://www.youtube.com/watch?v=BstpDAMr63c :

A fúriák tánca Fomin „Orfeusz és Eurydike” c. operájából (1791)

https://www.youtube.com/watch?v=JpzbTui6eeY&list=PLg9HkS2UUmMLjeEcMDWpOAco56gkY6CeB&index=5 :

Az istenek hangja Eurydike visszatértéről (zenével kísért deklamáció)

https://www.youtube.com/watch?v=0j7QPfKIMGM :

Rövidfilm orosz nyelven az „orosz Mozart”-ról, „JEVSZTYIGNYEJ  FOMIN – Abszolút hallás” címmel

108 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

JOACHIM JÓZSEF

hegedűművész, zeneszerző karmester és tanár

„Egy elfelejtett évforduló margójára

          A nemrég búcsúztatott esztendőben múlt kereken ötven éve, hogy Berlinben meghalt Joachim József, a nagy magyar hegedűművész és pedagógus, akit a „hegedűsök királyának" neveztek.
          Sokan nem tudják róla, hogy magyar volt. Pedig az volt — annak ellenére, hogy egészen fiatal korától külföldön élt. Magyar volt nemcsak azért, mert a magyarországi Köpcsényben született, hanem mert magyarságát nem egyszer hangsúlyozta, szerzeményeiben épp úgy, mint cselekedeteiben. Mendelssohn londoni barátjának, a költő Klingemannak, a „magyarországi Joachim Józsefet" ajánlja figyelmébe, és 1844-ben az angol fővárosban „Hungarian boy”-ként hirdetik az ifjú művész első londoni felléptét.
          Ifjú? De még milyen ifjú! Első fellépése a pesti Nemzeti Kaszinóban 1839-ben volt, nyolc éves korában. Tíz éves, amikor, pesti tanulmányai után a híres bécsi mesteriskola vezetője, az ugyancsak magyar származású Böhm József fogadja tanítványai közé. Amikor onnan Lipcsébe került, még mindig csak 13 esztendős. De ott már kész művészként fogadták. Bemutatkozásán maga Mendelssohn kísérte zongorán, következő hangversenyein pedig a Schumann házaspárral lépett fel.
          Mégsem volt Joachimnak egy percig sem „csodagyermek”-híre. A Londoni Filharmóniai Zenekar hagyományai szerint ott akkor nem is léphetett volna fel. „Rendkívüli képességű, noha fiatal korú, nagy művész" — jelentette ki róla a kritika. Weimarba került Liszt Ferenc környezetébe, majd Hannoverbe, végül Berlinbe, ahol mint a Hochschule — a világhírű főiskola — vezetője egyedülálló befolyást gyakorolt a hegedűművészet egész újkori fejlődésére.
          Működését felmérve, nehéz sorrendet megállapítani. Mégis, elsőnek azt említenénk, hogy ő keltette új életre a hegedűirodalom elfelejtett hatalmas műveit. A zenetörténetben először Joachim József játszotta pódiumon Bach szólóhegedűre írt szonátáit! Spohr, Viotti, Tartini, sőt Mozart hegedűversenyeit is, sok emberöltőnyi „pihenő" után, a lipcsei Gewandhaus nevezetes hangversenyein Joachim ismertette meg a világgal. (Mozart A-dur koncertje például az elfeledtetés félszázadát követően szólalt meg 1863-ban a magyar művész hegedűjén.) Beethoven hegedűversenye pedig tulajdonképpen az ő előadásában aratott először — és véglegesen — döntő sikert. Az 1806. évi bemutatást követően csak háromszor adták elő, mérsékelt fogadtatással, míg Londonban a 13 éves Joachim egyszeriben kivívta e csodálatos mű vezetőhelyét. Két év múlva már pesti hangversenyén is műsorra tűzte.
          Joachim azonban nemcsak régi műveket adott vissza az életnek, hanem játékával és egyéniségének hatásával új remekműveket is életre segített. Brahms, Schumann, Bruch, Dvorzsák stb. neki is ajánlották hegedűkoncertjüket.
          Készséges segítőtársa volt mindenkinek, akiben a tehetség szikráját érezte. A klasszikusok utáni korszak legnagyobb mestere, Brahms, sohasem felejtette el azt a pillanatot, amikor Joachim elvitte őt Schumannhoz, s ezzel elindította a sikerek és küzdelmek útján. Természetes tehát, hogy Brahms Joachimmal beszélte meg hegedűversenyét, neki ajánlotta, ő mutatta be és írt hozzá kádenciát.
          A nagy előadóművész pedagógiai jelentősége is egyedülálló. Korának hegedűsei zarándokhelynek tekintették berlini mesteriskoláját. A legnagyobbak is, mint például Burmester vagy Huberman, nála sajátították el azt a technikát, amely a hegedűt az emberi hang kifejezőképességével ruházta fel.
          Vele folytatódott, teljesedett ki, ért legmagasabb csúcsra az a folyamat, amely a vezető szerepet játszó, nagy magyar hegedűsöket adta a világnak.
          Hegedűs nemzetté lettünk! Ezt Waldbauer Imre — a Waldbauer—Kerpely vonósnégyes felejthetetlen primáriusa — egy tanulmányában azzal magyarázza: mivel a cigányhegedű eljutott a legkisebb faluba éppúgy, mint a társaságokba, „hegedűkultusz" alakult ki nálunk, s így … a hegedű-hangérzék jóformán már velünk születik".
          Úgy érzem, hogy amikor Joachim szerepét értékeljük, legalább vázlatosan beszélni kell erről a folyamatról.
          Tény, hogy amikor a „magyaros" zenei stílus, a verbunkos kialakul, feltűnnek a híres hegedűvirtuózok is: Bihari János, Csermák Antal. Lavotta János, Rózsavölgyi Márk. Őket követően Hauser Mihály, Singer Ödön, majd Reményi Ede vonója hódította meg a világot. Ez utóbbiak valamennyien a pesti születésű Böhm József tanítványai, aki a nagyjelentőségű „bécsi iskola" alapítója volt. Böhmről maga Beethoven állapította meg, hogy a nagy emberi érzések hű tolmácsolója.
          Böhm iskolájából került ki azután Joachim József is, aki itt szerzett művészi hitvallását igyekezett továbbadni kortársainak. Elmondhatjuk: majdnemhogy minden ma élő hegedűs közvetlenül vagy közvetve Joachim tanítványának vallhatja magát. Mert nemcsak a legnagyobb előadóművészek nevelkedtek iskolájában, hanem a mai hegedűs-generáció nagyjelentőségű nevelői is, mint például Auer Lipót és Hubay Jenő.
          Az ugyancsak magyar származású, veszprémi születésű Auer Lipót — Joachim növendéke — alapította a világhírű leningrádi orosz hegedűiskolát, ahonnan olyan hegedűsök kerültek ki, mint Jascha Heifetz, Mischa Elman és közvetve a mai világhírű szovjet hegedűs-gárda jórésze. Auer Lipót élete végén New Yorkban működött, s ott új alapokra helyezte az amerikai hegedűképzést. Hubay Jenő működéséről pedig, aki már a budapesti Zeneakadémiáról bocsátotta világgá a nagy hegedűsök sokaságát, éppenséggel nem kell sokat beszélnünk. Vele kanyarodott vissza a hegedű külföldre szakadt „magyar iskolája" arra a földre, ahonnan egykor Joachim József is elindult.

          Sok tanulmány foglalkozik Jochim működésével. Jelentőségét éppen nekünk, magyaroknak kell figyelembe vennünk, hiszen Böhm után ő a második kimagasló egyéniség, akinek révén — Waldbauer Imre szavaival — „mi, magyarok, a hegedűskultúra kezdetleges fokáról egy ugrással a szerves fejlődésbe nemcsak bekapcsolódtunk, hanem annak ormára kerültünk."

Reményi-Gyenes István

Forrás: Muzsika, 1958-02-00/2. szám

Ld. még „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 122.,123.,124.,125. és 126. sz. bejegyzését!

― Aljabjev művei közül az énekes kamaraművek a legjelentősebbek. Több mint 150 ilyen kompozíciót írt. Egyéb művei (operái, hangszeres darabjai) gyorsan feledésbe merültek, jóllehet közülük nem egynek komoly művészi értéke van. Lírájában megvan az a szemlélődő, mélabús érzelmesség, amely a 19. század elejének nemesi érzelgős stílusára jellemző.

― Ilyen lágyan szentimentális színezetű legtöbb úgynevezett „orosz dala.” Találunk közöttük világhírű darabokat is, mint a Delvig szövegére írt „Csalogány.”

― De a szentimentálisan szemlélődő elégikus élményekkel egyáltalán nem merül ki Aljabjev lírájának tartalma. Műveiben számos, a múlt század kezdetének romantikus művészetét jellemző dolgoz fel. Romantikája komor; kiábrándultság árad belőle. Áthatja a bánat és a reménytelenség, az élet mulandóságának és az elkerülhetetlen korai halálnak a gondolata. Lírájában a Zsukovszkij korai költeményeit jellemző „temető-romantika” érzelemvilága is megtalálható. Gyakoriak műveiben a tájleírások. Ezeket a romantikára jellemző módon, nem önálló elemnek, hanem belső lelki állapotok háttereként és tükrözőjeként használja fel.

― Egyik legszebb románcában, az „Esti harangszó”-ban a távolból érkező harangzúgás gyönyörűen olvad össze az epekedő ábrándozással.

― A szomorú lírai hangulatoknak megfelelően a természeti képek is rendszerint sötét, komor színekben tündökölnek. Legszívesebben a megdermedt téli tájat vagy az éjszakát írja le. Zenei ábrázolásmódja különösen kifejező Puskin: „Téli út” című versére írt románcában.

Szereti visszaadni a zenében a „helyi kolorit”-ot. Különösen közel állt hozzá e tekintetben a Kaukázus, amely Aljabjev sok kortársát nyűgözte le romantikus varázsával, s megihlette Puskint, Lermontovot és a kor más orosz költőit. A Kaukázus festői tájai nála gyakran összefonódnak az egyedüllét, a távoli haza iránti vágyakozás témájával. S ez – ha meggondoljuk, hogy a Kaukázus volt a „kegyvesztett” nemesi értelmiségiek leggyakoribb száműzetési helye – egészen természetes is.

― Abban a törekvésben, hogy a szöveget dramatizálja, gyakran eltér az egyszerű kuplészerű szerkezettől és nagyobb, szakadatlanul fejlődő formát választ, többrétű és ellentétes anyaggal. Így írja balladáit, amelyekben nagyobbrészt népies szöveget használ. Ezekben a műveiben kiváló harmonizálási készség nyilatkozik meg. Ezt egyébként már kortársai is észrevették. Érdekes és igen hatásos harmóniai fordulatokat találunk a „Sír” című románcban, amelynek komor és reménytelen hangulatú, a halálra és a sötét sírra tekintő témája igen jellemző Aljabjevre.

― Életének utolsó időszakában Béranger és Ogarev szociális tartalmú szövegeit zenésítette meg. Ilyenek: „A nincstelen,” „A falusi strázsa,” „A kunyhó,”  „A kocsma.” Ezekben realisztikusan mutatja be a súlyosan nélkülöző, szegénységre ítélt, szenvedő és kisemmizett emberek életét. E művekben Aljabjev a gúny és az együttérzés fegyvereivel küzd a társadalom igazságtalanul elnyomott „alsó” rétegeiért.

Ez a hang később Dargomizsszkij és Muszorgszkij művészetére is jellemző.

Aljabjev 1851. március 6-án hunyt el Moszkvában.”

Forrás: J.V. KELDIS: „ Az orosz zene története” (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1958)

Aljabjev: A csalogány - Énekli: Sándor Erzsi

Megj.: Az orosz YouTube-on rengeteg művét megtaláljuk Aljabjevnek, többek között az itt említett románcok zömét is:

https://www.youtube.com/watch?v=j4WAb_anJf0&list=RDj4WAb_anJf0&t=11

A csalogány - Евгения Мирошниченко - Соловей (А.Алябьев) - хороший звук!

https://www.youtube.com/watch?v=9DNWgrUbyt8

Esti harangszó  - "Вечерний звон". Сл. Д. Давыдова, муз. А. Алябьева

https://www.youtube.com/watch?v=ax75hpgi1Lw

Téli út - 21-Алябьев-Пушкин. Зимняя дорога. Дмитрий Григорьев, Н.Арутюнова

https://www.youtube.com/watch?v=wSJGK0nWAtg

A nincstelen - Тамара Калинкина - "Нищая"

https://www.youtube.com/watch?v=FRTUr6dsSK0

„A kunyhó”, „A kocsma” - Алябьев "Изба", "Кабак" Огарёв ( Aliabiev "Izba" "Kabak" Ogariov)

https://www.youtube.com/watch?v=3PWnnkPS82s

Két holló - Два ворона. А.Алябьев. Ростислав Кузьмин

ALEKSZANDR ALEKSZANDROVICS

A L J A B J E V

(Tobolszk, 1787. augusztus 04. /15./ -  Moszkva, 1851.02.22. /03.06./)

„Az orosz romantikus líra Glinka előtti időszaka Aljabjev, Varlamov és Gurilev nevével forr össze. Bár tevékenységük időben nem annyira megelőzi Glinkáét, mint inkább egybeesik azzal, stílus tekintetében korábbi fejlődési fokot képvisel. Mindhárom zeneszerző ugyanazt az irányzatot jelenti, s ezt nagymértékű szentimentalizmussal vegyített romantikának nevezhetnők. Alkotásaik romantikus jellege nem következetesen megvalósított művészi törekvésekben, hanem inkább általános érzelmi beállítottságukban, érzelmeik belső összetételében mutatkozik meg. Aljabjev, Varlamov és Gurilov a közkedvelt műfajokat karolják fel alkotásaikban, az azokra jellemző intonációkkal, formákkal és kifejező eszközökkel. Zenei nyelvükben még nagy szerepet játszanak a tipikus fordulatok, melyek néha sablon jelleget is öltenek.

Ennek ellenére, mindhármuknak van művészi egyénisége és stílusa, s az nemcsak egyéni alkotómódjukat fejezi ki, hanem a korabeli orosz zeneművészet különféle irányzatait is.”

Ma Aleszandr ALJABJEVRŐL emlékezem meg, aki (az Európában használatos naptár szerint) 231 évvel ezelőtt, ezen a napon született. 

„[…] Apja magas állású állami tisztviselő volt, és kitűnő általános és zenei képzésben részesítette őt. A fiúra fényes pálya vár, ha hivatalnoknak megy. De nyugtalan, örökké elégedetlen természete és heves vérmérséklete miatt nem érhette be azzal, amit egy magas állású tisztviselő sorsa biztosíthatott volna számára. 1812-ben a hazafiúi hévtől buzdítva, önként jelentkezik a hadseregbe, és részt vesz az orosz hadak győzelmes európai hadjáratában, üldözve Napóleon szétvert seregét. Ekkor köt barátságot Gyenisz Davidov partizánköltővel. A háború befejezése után Aljabjevet először Pétervárott, majd Moszkvában találjuk a haladó szellemű, a felszabadító eszméket képviselő nemesi értelmiség körében. Személyes barátai között ott találjuk Gribojedovot és számos dekabristát. Ebben az időben bontakozik ki zeneszerzői tevékenysége. Különféle műfajokban alkot. Ír énekes és hangszeres kamarazenét, szimfonikus műveket, s mindegyikben kulturált, sokoldalú, tehetséges mesterként jelentkezik. A színház is közel áll hozzá. Több vaudeville-t és vígoperát komponál, s ezek ismertté teszik nevét.

― Magánélete ezekben az években távolról sem alakul ilyen szerencsésen. Valami ostoba eset miatt ott kell hagynia a katonai szolgálatot, majd a húszas évek végén homályos kártyabotrányba keveredik; a játék egyik résztvevője meghal. A szokatlanul hosszú, két évig húzódó bírói eljárás után (Aljabjev egész idő alatt vizsgálati fogságban volt), Szibériába száműzik. Legvalószínűbb, hogy I. Miklós kormánya nem sokkal azután, hogy véresen leszámolt a dekabristákkal, egyszerűen úgy döntött, hogy mint „gyanús” személyt eltávolítja. A cári kormány számos más esetben is így járt el.

― Aljabjev hosszú száműzetés és bolyongás után csak a következő évtized közepén térhetett vissza Moszkvába. Itt élt élete végéig. Újból zeneszerzéssel kezdett foglalkozni. Sok románcot írt, népdalokat dolgozott fel, színházi zenedarabot és számos egyéb művet szerzett. 

(Folyt. köv.)

153-évvel ezelőtt, ezen a napon született

Alexander Konstantinovics GLAZUNOV (1865.VIII.10., Szentpétervár - 1936.III.21. Neuilly-sur-Seine,  Franciaország), orosz zeneszerző, Rimszkij-Korszakov mellett ― akinek tanítványa volt ― az orosz muzsika egyik legkiemelkedőbb alakja.

Rimszkij-Korszakov így emlékezik egykori tanítványára:

„[…] Tanítványaim (kezdetben, megj. A.) nagyrészt a Bitkin és a Glazunov család tagjai közül kerültek ki. Egyszer Balakirev elhozta egy 14-15 éves reálgimnáziumi diák, Szasa Glazunov egyik kompozícióját. Gyerekes módon írt zenekari partitúra volt, mégis kétségtelenül megmutatkozott, hogy a fiúcskának jó képességei vannak. Nem sokkal később (1879-80-ban) Balakirev elhozta a fiút, hogy nálam tanuljon. Édesanyja, Jelena Pavlovna Glazunova (aki szintén jó zongorista volt, megj., A.) nálam vett elméleti órákat, és most az ifjú Szasával is elkezdtem foglalkozni. Kedves fiú volt, gyönyörű szemekkel és egészen ügyesen zongorázott (Jelenkovszkij tanította zongorára). Zeneelméleti alapismereteket és szolfézst nem kellett tanulnia, mert kitűnő volt a hallása, és Jelenkovszkij bizonyos fokig már az összhangzattant is átvette vele. Néhány összhangzattani óra után azonnal áttértünk az ellenponttanra, amelyet szorgalmasan tanult. Emellett mindig bemutatta rögtönzéseit vagy kis darabjait. Így tehát egyidejűleg foglalkoztunk ellenponttannal és szabad kompozícióval. Szasa Glazunov szabad idejében sokat zongorázott, és a maga erejéből mindinkább megismerkedett a zeneirodalommal. Abban az időben különösen Lisztet szerette. Nem is naponként, hanem óránként fejlődtek zenei képességei. Ismeretségünk és a tanár-tanítványi viszony – a köztünk lévő nagy korkülönbség ellenére – lassacskán barátsággá változott. Balakirevnek abban az időben szintén jelentős szerepe volt Szasa fejlődésében; sok mindent eljátszott neki, beszélgetett vele, s ezáltal kétségtelenül megszerettette magát a fogékony lelkű fiúval. Néhány évvel később mégis elhidegültek egymástól, őszinte vonzalmuk elenyészett, és nemsokára véglegesen szakítottak. […]”

Rimszkij Korszakov később ezt írja:

„[…] A 16 éves Szasa Glazunov nem is naponként, hanem óráról órára fejlődött. Március 17-én (1882, megj., A.) fejezte be (nekem ajánlott) I. E-dúr szimfóniáját. Az Ingyenes Zenei Iskola második hangversenyén Balakirev vezényletével előadták. Mindannyiunknak, a pétervári új orosz iskola valamennyi tagjának valóban nagy ünnep volt ez a nap. A fiatalos lendületű, technikailag és formailag már érett szimfóniát hatalmas sikerrel mutatták be. Sztaszov tombolva ünnepelte. A közönség nagyon meglepődött, amikor tapsaira egy gimnazista egyenruhás zeneszerző jelent meg a színpadon. […]”

Forrás: RIMSZKIJ-KORSZAKOV: MUZSIKUS ÉLETEM KRÓNIKÁJA. (1906)  

A.K.Glazunov / Symphony No.1 E-dur, Op.5

Glazunov Balakirevvel

Glazunov egykori mesterével, Rimszkij Korszakovval

Ma 73 esztendeje hunyt el Pietro Mascagni 

(Livorno, 1863. december 7. – Róma, 1945, augusztus 2. ), olasz zeneszerző, karmester

• Magyarság, 1935. augusztus 8.

SZÍNHÁZ

Mascagni Szegeden nyilatkozik a „Parasztbecsület“ szabadtéri előadásáról és a magyar—olasz barátságról

Hétfőn este érkezett Mascagni Pietro, a Parasztbecsület világhírű szerzője Szegedre, s kedden és szerdán délelőtt már vezényelt a zenekar próbáin. Vacsoránál kívánságára magyaros ételeket szolgáltak föl.   Mascagninak nagyon ízlett a borjúpörkölt, csak nem találta elég erősnek. Kívánságára újabb paprikaadagot tettek a pörköltbe, de a mester még így is gyengének találta. Ekkor az étterem igazgatója az ereszen függő paprika- füzérből vágott le egy paprikacsövet és tette a pörköltbe. Mascagni megkóstolta az ételt és amikor kicsordultak a könnyei, mosolyogva mondta, hogy most már elég erős.

A Magyarság szegedi munkatársa előtt Mascagni nyilatkozott szegedi benyomásairól

 — Nem sokat láttam még Szegedből — mondotta — a Dóm-teret azonban már alaposan megnéztem és csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetek róla. Monumentális és csodálatosan szép ez a tér, kiválóan alkalmas szabadtéri előadásokra s így a Parasztbecsület is érvényesül. A szegedi szabadtéri előadásoknak Olaszországban is nagy visszhangjuk van. Egész Olaszország a legnagyobb érdeklődéssel fordul Szeged felé. A hatóságok az ideutazókat meleg támogatásban részesítik. Annakidején Ciano miniszter magához hivatott és közölte velem, hogy nevemben elfogadta a szegedi meghívást s hogy nekem okvetlenül el kell mennem. Egy percig sem ellenkeztem, hanem jöttem, hiszen én Magyarországra szinte hazajövök ...

- Többször jártam Magyarországon és jól ismerem ezt az országot. 1892-ben jártam először itt. Megismerkedtem a cigányzenével és azóta nagyon szeretem. Sajnos, újabban hanyatlást tapasztalok a cigányzenészeknél. Emlékszem, volt akkor az egyik pesti szállodában egy zenekar, — csodálatos szépen játszott. A szomszéd szálló igazgatója titokban átjárt a konkurenséhez, hogy meghallgassa a csodálatosan szép muzsikát. Különben én is magyar zenét csinálok, csak figyeljék meg...

— Én Magyarországon magyar vagyok, cigány vagyok és úgy muzsikálok, mint a cigányok. Az olasz—magyar barátság számomra nem újság, én régóta testvérük vagyok. Érzem, hogy a két nemzetet régi, közös sors fűzi egybe. Csak Garibaldi, Türr István és Tüköry nevét kell említenem. Magyarországot súlyos csapás érte Trianonban, de érzem, hogy nemsokára felkel a nap. És ezt érzi minden honfitársam.

/Kép forrása: Delmagyar.hu/

Mascagni nyilatkozata után folytatta a próbát, amely estéről-estére a késő éjszakai órákba nyúlik.

Pietro Mascagni és a többi olasz vendég tiszteletére 9-én este nagy kerti ünnepélyt rendeznek Szegeden.

21 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a 20. század egyik legnagyobb zongoraművésze,

Szvjatoszlav Teofilovics RICHTER

(1915.03.20.-1997.08.01.).

Rá emlékezve idézem Kocsis Zoltán írását:

„SZVJATOSZLAV RICHTER TÁVOZÁSÁRA

[December hője, nyarak jégverése,

drótvégre csomózott madár,

mi nem voltam én? Boldogan halok.]

(Pilinszky János)

Mit lehet még mondani róla? Az emberről, a művészről, akiről jószerével már mindent leírtak, amit csak lehetett? Hogyan is tudnánk néhány sorral érzékeltetni azt a nagyságot, erőt s ugyanakkor esendőséget, amely belőle áradt? Milyen esztétikai méltatás lenne képes szavakkal kifejezni azokat az értékeket, amelyeket ránk hagyott? Lehet-e elégséges akármiféle tudományos attitűd apollóinak éppen nem nevezhető művészetének jellemzésére, pontos körülírására?

Oszlop dőlt ki közülünk, tartópillér, aki Atlaszként vette vállára a tradíciók ébren tartására, ápolására és továbbfejlesztésére irányuló igény roppant terhét. Megközelítőleg sem létezett hangszeres előadóművész, aki a zeneművészet ennyi géniuszával állt volna közvetlen kapcsolatban. Senki más nem dicsekedhetett ekkora repertoárral, ilyen méretű diszkográfiával. Akik részesülhettünk abban, hogy időről időre közvetlen tanúi legyünk a remekmívű csúcsokat ostromló gigászi küzdelmeinek, tér és idő korlátait szétfeszítő szellemi telitalálatainak, akik esetenként elkísérhettük őt újabb és újabb, izgalmasnál izgalmasabb felfedező útjaira, csak találgathatjuk, mi maradhat fenn, mi lesz a közelebbi és távolabbi jövőben is megfogható ennek a hatalmas méretű életpályának gyümölcseiből. Fizikai léte híján milyen időbeli távolságra szólhatnak vajon azok az üzenetek, amelyeknek perzselő igazságát szinte még a bőrünkön érezzük? A vitathatatlan értékek válságának ebben a hihetetlen eszkalációjában ugyan ki merné megjósolni, hogy száz, kétszáz, ezer év múlva is emlékezni fognak-e rá, s vele együtt arra, amit ma muzsikának nevezünk?

Csakis ilyen jelenség távozásakor szembesülhetünk e nyomasztó kérdésekkel igazán. S nem elégedhetünk meg azzal, hogy legtöbbjükre odaát esetleg tudják már a választ.”

(MUZSIKA, 1997/9. szám)

Schumann - Etudes symphoniques - Richter studio

Ma 89 éve  született, de már több mint két éve nincs köztünk Vámos Ágnes, szoprán opera-énekesnő, érdemes művész.

Vámos Ágnes mint Margit Gounod Faustjában

Vámos Ágnesre emlékezve itt van egy korabeli cikk, melyben a recenzes a művésznő új operaszerep-beállásáról fejti ki meglátásait:

Magyar Nemzet, 1962. május 18.

OPERA

A bemutatók és vendégszereplések eseménysorozata közötti néhányhetes "csendesebb időszak" végre lehetőséget ad arra is, hogy egy-egy pillantást vessünk az operai "hétköznapokra" — hiszen adódnak események (néha nem is érdektelenek) a budapesti Operaház hétköznapjaiban is.

A szerdai Faust-előadást a Margit szerepében debütáló Vámos Ágnes kedvéért hallgattuk meg. Az új szereplő bemutatkozásától eltekintve a szokásos repertoár-előadások egyike — magáról az előadásról most nem is volna megfelelő alkalom beszámolni: nem lenne helyénvaló, hogy egyetlen repertoár-előadást, ötletszerűen kiragadva, a bírálat mérlegére tegyünk szélesebb áttekintés és összegező tanulságok nélkül. (A népszerű repertoárdarabok előadási színvonalának problémájával — mert ilyen problémák bőven akadnak — más, speciális alkalommal kell majd szót ejteni) így hát Vámos Ágnes új szerepe kerül figyelmünk középpontjába.

Törekvő, komoly felkészülése igen rokonszenves; s friss készületének eredményeképp teljesítménye érezhetően kiemelkedett az előadás környezetéből. Alakítása finom és illúziót adó, ha a személyiség átütőereje szerényebb keretek között mozog is. Kultúrával és muzikálisan közelítette meg énekszólamának megoldását; néhány szép pillanatot szerzett a szólam egy-egy finomabb árnyalatával is. Szerep-betanulásában láthatólag a zártabb zenei egységekre — ariozus részekre, együttesekre — koncentrált; a második felvonás záró-kettőse talán teljesítményének legszebb részlete volt. Viszonylag kevesebb figyelmet fordított a recitatív részek csiszolt megoldására: a szerep egységéhez pedig ez is hozzátartoznék. A "Thulei király balladájában" ("zárt" és kötetlenebb szakaszok sűrű egymásbafonódásában) például föltűnő volt ez a színvonal-különbség.

Éneklésében is bizonyos fejlődés mutatkozik ezzel a szereppel. Pianói többnyire szépen és puhán sikerülnek (s ezzel az alakítás lírai színezete gazdagodik) — bár épp a piano, a halkabb árnyalat pillanatnyilag legfőbb erénye éneklésének, s ahol erősebb hanghatásokra, markánsabb kifejezésre, drámaibb szenvedélyre van szükség, ott bizonyos erőltetést, forszírozást figyelhetünk meg. Kissé "testetlen" ez a hang még mindig — bizonyára szín-váltásai, törései is ebből erednek — bár kétségtelen fejlődést érezni már e hiányok leküzdésében. Fiatal énekes új alakításaként Vámos Ágnes friss szerepe kielégítette a várakozást; idővel bizonyára jelentékenység dolgában is erősödni fog.

Vámos Ágnes mellett a főbb szerepekben Gera Istvánt (Faust), Losonczy Györgyöt (Mefisztó), Turpínszky Bélát (Valentin), Koltay Valériát (Siebel), Németh Annát (Márta) hallottuk; az előadást Varga Pál vezényelte.

Kovács János

268 éve hunyt el ezen a napon Johann Sebastian BACH a zeneművészet egyik legnagyobb alakja.

(1685.III.31. – 1750.VII.28.)

A ma 111 éve született Sárdy János emlékére

A fotón: Danilo A víg özvegyben

Kacsóh Pongrác-Bakonyi Károly – Heltai Jenő: János vitéz - Sárdy János - Én, a pásztorok királya

Jancsi belépője az. felvonásból

• Magyar Nemzet, 2007. július  26.

"Sárdy János holnap lenne százéves"

Filmcsillag, az Operett Színház és az Opera ünnepelt művésze volt. Akik látták a színpadon - akár János vitézként, Bob hercegként vagy Papagenóként -, nem felejtették el. Azoknak ott van a szívében, a halhatatlanok páholyában. Többek között olyan partnerekkel lépett fel, mint Bajor Gizi, Karády Katalin vagy Honthy Hanna. Sárdy János egy nap híján száz évvel ezelőtt, 1907. július 27-én született a Somogy megyei Nagykónyiban.

1922-ben a pápai tanítóképzőbe iratkozott be, de a szerető családi közösségből kiszakadva képtelen volt megszokni új környezetét. Egyetlen menekülést talált az idegen kisvárosi világ elől: a színházat. Kevéske pénzéből, ha csak lehetett, színházba járt. Egy Zerkovitz-operett oly nagy hatást tett rá, hogy már nem akart mást, mint a színház valóságának részesévé válni.

Az álmok beteljesedésére azonban várnia kellett. Kántortanító lett, műkedvelő társaságokban lépett fel. Szabadidejében énekelni tanult. Családja aggódva szemlélte szárnypróbálgatásait, Rózsahegyi Kálmán színidirektor egy alkalommal eltanácsolta a színészi pályától.
Egy operaházi próbaéneklés után végül szerződést kapott, s 1936 októberében Ottóként Erkel Bánk bánjában lépett a színpadra. Egy évvel később már a kritika is felfedezte, könnyű, hajlékony, lírai tenorként méltatta. Nem sokkal tenorként méltatta. Nem sokkal később már nagy énekesi feladatokkal bízták meg. Sárdy az Operaháznak 1958-ig volt a tagja, ekkor szerződött a Fővárosi Operettszínházhoz, ahol 1969-ig, haláláig játszott. Érzelmes énekstílusa mellett a közönség rendkívül szerette amiatt, hogy üde, természetes jelenségként friss levegőt vitt a magyar színpadi művészetbe. Elegáns színészi eszközeivel megfogta a publikumot, ugyanakkor ízes magyar beszédével a nép gyermeke maradt. Rendkívüli kedvessége a színpadon túl is tartott.

Természetessége, derűje filmszerepeiben is érvényesült. Népszerűségét az 1940-ben készült Te vagy a dal című film alapozta meg, majd összesen tizenöt magyar mozgóképben kapott többnyire énekes feladatokkal is bíró szerepet. Emlékezetes alakítása többek között a Mágnás Miska mérnöke. Népszerűsége Karády Katalinéval vetekedett. 38 éve nincs közöttünk.

/Tölgyesi Gábor/

DOHNÁNYI ERNŐ EMLÉKÉRE:

141 évvel ezelőtt született DOHNÁNYI ERNŐ, a nagy magyar zongoraművész, karmester, zeneszerző és pedagógus. 

PAPP VIKTOR:

DOHNÁNYI ERNŐ MISÉJE.

Dohnányi Ernő Szegedi miséje annak a pályázatnak eredménye, melyet gróf Klebelsberg Kunó volt vallás- és közoktatásügyi miniszter 10.000 pengős pályadíjjal 1929 őszén tűzött ki a szegedi Fogadalmi templom felszentelési ünnepségére. Ilyen nagyarányú zeneművészeti pályázat még nem akadt a magyar zeneéletben. Meg is volt az eredménye, mert értékes művekkel gazdagodott általa egyházzenei irodalmunk. Ezek közül kiemelkedett Dohnányi miséje, mely a bírálóbizottság egyhangú javaslatára az első díjat nyerte el.

Dolmányinak régi vágya volt, hogy sokoldalú művészetét a zene- irodalom legtisztultabb műfajával: misével koronázhassa meg. Némi zárkózottságra hajlamos, nemes, puritán lelke valósággal predesztinálja őt arra, hogy a mise elvont, letompított formáiban művészete legértékesebb eszközeivel nyilatkozzék meg. Pozsonyi gimnazista korában a templom kórusán szívesen foglalatoskodott. írt egy misét is, melyet az édesapja vezetése alatt működő ének- és zenekarra komponált gyermekkorában. A misét évek folyamán gyakran játszották a pozsonyi kóruson. Az orgonarészt legtöbbször a fiatal szerző adta elő. A mise zenekarában fúvósok nem voltak. A mű kézirata abban a hét lakattal ellátott dobozban van, melyben Dohnányi gyermekkori feljegyzéseit, szerzeményeit őrzi. Írt még a misén felül Ave Máriá-t, Offertoriumokat, de a kísérletektől eltekintve, ötvenegy műve között egyházzenei mű nincs.

Pályadíjnyertes nagy miséjével az 1930. év elején kezdett foglalkozni a mester, s május 9-én fejezte be. Úgyszólván három hónap alatt készült el. Csodálatraméltó munkabírás, mely a lélekösztönző ereje teljességének tüzével magyarázható. Csak ennyire átszellemült művészi energia hozhatott létre ilyen tökéletes művet, mely a magyar zeneművészet örök büszkesége. A magyar egyházi zene egyik oszlopa, értékességben Liszt Ferenc «Magyar Koronázási Miséjé»-nek testvére s az általános egyházzenei irodalom egyik legjelentősebb alkotása. Szerzőjének mélységes vallásossága, a Hit-be vetett rendíthetetlen hite, művészetének rendkívül gazdagsága és páratlan stílusérzéke emeli ezt a misét a legnagyobb zeneköltők munkái mellé, sőt néhol fölé is, mert liturgikus szempontból: példaadó mintakép.

*

Dohnányi új miséjét Szegedi misének keresztelték el. Maga a szerző ezt a címet írta vezérkönyvére: «Missa in dedicatione Ecclesiae» (Templomszentelési mise.) Opus-száma 35. Négy szólóénekre, kettős kórusra, zenekarra és orgonára készült. Zenekara 2 fuvolából, 2 oboából, 2 klarinétból, 2 fagótból, 2 kürtből, 2 trombitából, 3 harsonából, 1 üstdobból és vonósötösből áll. Tíz főrészre oszlik: Introitus, Kyrie, Gloria, Graduale, Credo, Offertorium, Sanctus, Benedictus, Agnus és Communio. A mise állandó és változó részekből áll. Az állandó rész minden misében azonos szövegű. Változó rész az Introitus, Graduale, Offertorium és Communio. Ezek szövege ünnepek szerint más és más. Dohnányi műve a templomszentelési miseszöveg teljességét felöleli. A változó részeket azonban úgy komponálta meg a mester, hogy azok elhagyhatók, anélkül, hogy az állandó részek eszmei egysége szenvedne. Így a mise más változó részekkel más ünnepen is előadható. Szerző az állandó és változó részeket azzal is megkülönböztette, hogy az állandó részekben az éneken felül zenekart és orgonát alkalmaz, a változó részekben az éneken felül csak orgonát.

A mise a legnagyobb egyházi zeneköltő, Palestrina műveihez hasonlóan: erősen vokális (énekes) jellegű. Állandó nyolcszólamú kar énekli, mely a hozzákapcsolódó négy szólóénekkel több helyt tizenkét-szólamúnak mondható. Ez is mutatja Dohnányi abszolút stílusérzékét, hiszen Beethoven mondta: «Tiszta egyházi zenét csakis énekhangokkal volna szabad előadni, kivéve a Glóriát vagy más hasonló szövegű részt. Ezért szeretem Palestrinát, de ostobaság őt utánozni anélkül, hogy az emberben az ő szelleme és vallási szemlélete meg volna.» Az egyházi zeneművészet emelkedettségének alapja mindig a vallásosság. Dohnányi azért alkothatott ilyen abszolút művet, mert belső vallásossággal kereste Istenével való beszédének zenei formáit.

A mű egyensúlyozottságában feltűnik, hogy a szerző milyen gonddal, szeretettel és mégis mennyire a természetes lehetőségek szerint bánik az énekhanggal. Ez tizenkét szólamnál: mesteri feladat. A szólók nem dominálnak, legtöbbször beleolvadnak a nyolcszólamú karba. Tisztán zenekari rész: alig néhány ütem s a szöveg értelmének zenésítése annyira logikus, hogy azonos szavakra az egész misén végig azonos zenét használ, mert úgy gondolta, ha egy szó zenei fogalmazását megtalálta, annak ismételgetésével egységesebbé válik a mű.
Az egész alkotás a mise liturgikus szövegének zenei nyelvre való tökéletes lefordítása.

A mise kontrapunktikája Bach magaslatán áll.

*

Dohnányi Ernő miséje az Egyházzenei Kódex (X. Pius: Motu Proprio) követelménye szerint: «tartalmában szent, formájában művészi, hatásában általános és vallási áhítat keltésére alkalmas.»

Beethoven írta: «Semmi se magasztosabb, mint a többi embernél közelebb jutni Istenhez és innen árasztani az Istenség sugarait az emberiségre.»

Dohnányi Missa in dedicatione Ecclesiae miséjével ezt a magaslatot elérte.

(A ZENE, 1938/13.-14. szám.)

Dohnányi Ernő: Locus iste - Graduálé a Szegedi Miséből

A ma 115 éve született Vaszy Viktor emlékére

(Budapest, 1903. július 25. – Szeged, 1979. március 12.)

• Film Színház Muzsika, 1969. március 8.

„Karmester, zeneszerző, művésznevelő”

Vaszy Viktor a kamerák előtt

Vaszy Viktor érdemes művészről, a zeneszerzőről, karmesterről, művésznevelőről és színházi szakemberről készített háromnegyedórás portréfilmet a Magyar Televízió. Hamarosan műsorra tűzik.
Negyvenegynéhány percbe nem fér bele minden.

Röviden, mintegy lapszéli jegyzetben hadd egészítsük ki a műsort.

EGYSZER. Mikor találkozott először a televízióval? És hol? Londonban, 1936-ban látott először tévékészüléket és adást a képernyőn. „Csak néztem, néztem és csodálkoztam! Bámultam!” — emlékszik vissza több mint három évtizeddel az izgalmas pillanat után.

ELŐSZÖR. Dirigensként először a prágai televízió adásában szerepelt: Prágában, Karlovy Varyban, Marianske Laznéban vezényelte a brnói szimfonikus zenekart. Csehszlovák és magyar művészek működtek közre. Ez 1958-ban történt.

TIZENÖTSZÖR. Alighanem Vaszy Viktor az a dirigens, aki a tévé képernyőjén eddig a legtöbbször jelent meg operakarmesterként. A szegedi nyári „Aida”, „Turandot”, „Don Carlos”, „Bánk bán”, „Hunyadi László”, „Faust” — hogy csak néhányat említsünk —, s a Szegedi Nemzeti Színházból közvetített „Nabucco”, „A varázsfuvola”, „A köpeny” vezénylése fűződik a nevéhez. Tizenöt tévédirigálás.

KÉTSZER. Az imént említett „Nabuccó”-t kétszer közvetítette a Magyar Televízió. És ez nemcsak
hogy nem „ártott” az opera további látogatottságának. Sőt, növelte! „A televízió történelmi jelentősége — mondja Vaszy Viktor —, hogy eltörli az országban a távolságokat, és egyazon képernyőre képes összehozni az egész ország művészeti életét. Nincs főváros és nincs vidék: produkció van!”

INTERJÚALANY. A tévéközvetítések zömének szüneteiben szóra bírta a televízió riportere. Sokszor láttuk és hallottuk, amint egy-egy műről vagy tervekről beszél. Jó interjúalany.

MUNKAMÓDSZER. Viszonylag keveset látni ebben a portréfilmben a betanító karmester munkamódszeréből. A művek nyers betanulását hosszú hetek elemző munkája követi: egy-egy opera jellemeinek, szituációinak részletes kibontása. Vaszy kitűnően ért ahhoz, hogy kit-kit a saját képességei szerint vezessen rá arra: hogyan illeszkedik be a rábízott figura a nagy egészbe. Száműz minden rögtönzést. Nagy gondot fordít a tiszta szövegkiejtésre s az operaénekesek középhangjainak kultúrájára.

TÉVÉTERVEZGETÉSEK. Régóta tervezi, hogy a Magyar Televízióval közösen kamaraoperákat mutat be a közönségnek. A Szegedi Nemzeti Színházban vennék fel ezeket, a színpad lenne a stúdió, mert így könnyebb és egyszerűbb a megoldás: mindössze egy vagy két kamera kell hozzá. Több Offenbach-műről esett már szó, Bizet „Djamileh”-jéről és másokról.

A 115 évvel ezelőtt, ezen a napon született VASZY VIKTOR karmester és zeneszerző emlékére:

«Negyven év»

LÁTOGATÁS VASZY VIKTORNÁL

»Tisztelt Kápolnai Úr! Kérem újrázni a vörös bor áriát. Tenor Solo, írta Tisztelője Erkel Ferencz. 1883.«

Először ez a néhány kedves szó kerül elő az íróasztal fiókjaiban rejtőző emlékekből, ez a néhány szó Erkel Ferenc névjegyének hátán. Kápolnai úr jeles kolozsvári tenorista volt, bort is termelt, ebből kapott a «Bánk bán» zeneköltője s ezt kívánta «újrázni». A névjegy a Kápolnai hagyatékból Janovics Jenőhöz került, Janovics pedig Vaszy Viktornak ajándékozta.

A jubiláns Vaszy Viktor — aki négy évtizeddel ezelőtt vette kezébe a karmesteri pálcát a Gellért Szállóban, a Fővárosi Népművelési Bizottság hangversenyén, amikor is Mendelssohn «Hebridák»-nyitányát és Mozart «Jupiter-szimfóniájá»-t dirigálta, — a jubiláns, aki azóta oly sokszor vezényelte a «Bánk bán»-t s a «Hunyadi László»-t, most meghatottan forgatja kezében a kis kartonlapot.

— Mindig muzsikus akartam lenni — mondja, — kisgyermek koromban két bottal «hegedültem».

A Zeneakadémián hegedű- és zeneszerzés tanszakra jártam, s 1925—26-ban a Székesfővárosi Zenekar hangversenymestere voltam.

Koesler János és Kodály Zoltán növendéke, Állami Művészi Oklevelet 1927-ben kapott s két esztendő múlva már tanára a Zeneakadémiának.

A muzsikus, a zeneszerző, a karmester és a pedagógus Vaszy azóta szüntelen és lázas munkában él.

— Mire emlékszem igen szívesen? 1934 áprilisára, akkor vezényeltem először Kodály

«Psalmus Hungaricus»-át és Sztravinszkij hegedű- versenyét. 1936-ra, Sibeliusnál jártam akkor (s mutatja a látogatáson készült képet), a hetven éves mesternek a magyar Zeneakadémia köszöntését tolmácsoltam. Novemberben a Palestrina Kórusnak tanítottam be Bartók Béla «Cantata Profana»-ját, s decemberben vezényeltem is a Vigadóban. Bartók ezen a hangversenyen Rapszódiáját zongorázta. Nagy élményem volt!

— Ezerkilencszáznegyvenötben szerveztem meg a Szegedi Nemzeti Színház operai tagozatát. Ez már a második operai szervezésem volt. Színházunk akkor tulajdonképpen az első államosított vidéki színház, gazdaságilag is együvé tartozott a budapesti Nemzeti Színházzal és az Állami Operaházzal.

Sajnos, az operát Szegeden 1949-ben megszüntették. Pedig onnét kerültek ki, Vaszy pedagógus-karmesteri keze alól operakultúránk olyan képviselői, mint Takács Paula és Simándy József.

— Ezerkilencszázötvenhétben jöttem vissza Szegedre, akkor Paulusz Elemér, majd Rubányi Vilmos jóvoltából itt már évek óta virágzott ismét az opera.

Élethivatása: mindig valami újat csinálni! Fiatalokat felfedezni s útjukra indítani! A zenei életet decentralizálni, mivel a művészet követelményei — mint mondja — «minden szélességi fokon azonosak!» Bővíteni az operai műsorrendet: «Ivan Szuszanyin», «Nabucco», «A szicíliai vecsernye», «Danton halála», «A három narancs szerelmese» — hogy csak néhányat említsünk az elmúlt évek nagy visszhangú szegedi bemutatók közül!

Vaszy Viktor indította el új útjára 1959-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokat is.

Miközben emlékeit idézi, ugyanaz a lobogás, lendület érezhető benne, mint a korrepetitori szobában, ha énekeseit tanítja az új szerepekre, vagy ha a dirigensi emelvényen áll. Most éppen a teljes Puccini-ciklus előadásai folynak, ennek rendeli alá minden erejét; mint nemrég a nagy Verdi-ciklusnak. Készül a Játékokra, de már egy Mozart-ciklus tervét melengeti a jövő szezonra.

Első hangversenyén, negyven évvel ezelőtt, széket is hordott, hogy mielőbb elkészüljön a zenekar helye s a nézőtér. Van ebben a buzgalomban valami négy évtizedre és még többre is jelképesen előremutató. Aki ismeri, úgy érzi: a hajdani, az-az alig huszonkét esztendős, ifjú dirigens munkál a jubiláns Vaszy Viktor tevékeny kedvében is. ...

Dalos László"

Film, Színház, Muzsika, 1965. április 23. (9. Évfolyam, 17. szám)

Ma 100 éve annak, hogy megszületett

RUGGIERO RICCI olasz-amerikai hegedűvirtuóz, „a XX. század Paganinije“

(San Bruno, 1918.07.24.-Palm Springs, 2012.08.06.)

PESTI NAPLÓ, 1932.09.18.:

„Egy kisfiú hegedül a kóbor zenekarban ...
Rugglero Ricci a tlzenegyéves (1) amerikai hegedűfenomén, csütörtökön repülőgépen Berlinbe érkezett

Az amerikai lapok tele vamnak cikkekkel, amelyek Ruggiero Ricci meglepő karrierjéről számolnak be. Már a Magyarország megemlékezett arról, hogy ez a kis hegedűvirtuóz hogyan keveredett harcba szüleivel és hogyan békült ki velük, — az amerikai lapok híradása nyomán a Pesti Napló most néhány új adatot közöl:

Ruggiero Ricci édesapja rézöntő volt San Franciskóban. Hat gyermeke volt a rézöntőnek, két fiú és négy leány. A családban olyan nagy volt a szegénység, hogy mivel az öreg Ricoi értett a fúvóshangszerhez, szabadidejében zeneórákat adott. Később muzsikára tanította gyermekeit is és egy kis családi zenekart állított össze, amelyben az ötéves Ruggiero volt a prímhegedűs. Az apa puzont, a hétéves Giorgio hegedűt, Róza zongorát, Emma cimbalt, Dorraine kürtöt játszott, a kétéves Virginia pedig énekelt. Városról városra kóborolt a kis család, amíg egy szép napon egy mecénásnő felfedezte a hétéves Ruggiero Ricci talentumát, kiemelte a fiút a zenekarból, adoptálta, úri módon neveltette és a legelső mestereknél taníttatta. Kilencéves volt Ruggiero, amikor Newyorkban a Manhattan Symphonie Orchesterrel bemutatkozó hangversenyt tartott. Mozart A-moll koncertjét, egy Mendelssohn hegedűversenyt és Vieuxtemps egyik szerzeményét játszotta. Óriási sikere volt, a közönség tombolva fogadta és a kritikusok másnap három-négyhasábos tudósításban számoltak be az új csodáról. Ruggiero Ricci  a legnagyobb nyugalommal fogadta az ünneplést, de kitörő örömmel az édességeket és játékokat, amelyekkel valósággal elhalmozták. A kritikusok a gyermek Mozarttal hasonlították össze. Sauborn, a híres amerikai kritikus párhuzamot von közte és jelenlegi vetélytársa, Menuhin között. Ezt írja: »Menuhin jövője már biztosan ívelő, de Ricci startjánál oly elementáris erővel nyilatkozott meg őstehetsége, hogy felülmúlja Menuhint.«

Ruggiero Ricci legutoljára Hollywoodban játszott, az ottani Bowl-ban, 10 000 hallgató előtt. A közönség és a kritika el volt tőle ragadtatva. Most októberben kezdi meg európai vendégszereplését Ruggiero Ricci, aki már Berlinben van, ahova Cherbourgból repülőgépen érkezett. Néhány hét múlva Budapestre jön ahol Dohnányi Ernő vezénylete mellett a Filharmónia megnyitó hangversenyén és egy önálló hangversenyen játszik. Tőlünk Olaszországba megy (nagyanyja olasz), ahol meghívást kapott a királyi udvarhoz is.“

Ruggiero Ricci - Plays Wieniawski (Full Album)

(1) Kérdés, hogy a hegedűművész valójában melyik évben született. A neten szereplő adatok szerint 1918-ban, az idézett cikk azonban 1932-ben egy 11 éves fiúcskáról szól. Ez viszont azt jelentené, hogy R.R. születési éve 1921. A hónap és a nap biztosan helyes.

Eine unverkennbare Stimme
Erinnerungen an Hermann Prey
22.07.20148 | 15:05 | Ö1 

Kelemen Éva

„ELFELEDTETÉSE NEMCSAK MULASZTÁS, DE BŰN IS VOLNA”

Vécsey Jenő, a magyar zenetudomány fáradhatatlan munkása

109 évvel ezelőtt született

Vécsey Jenő zeneszerző, zenetudós

(Cece, 1909. júl. 19. – Bp., 1966. szept. 18.)

„Vécsey Jenő emlékére

Vécsey Jenő: Sestetto per archi (tre violini, viola, violoncello e contrabasso). Zeneműkiadó, 1974.

          Hatvanöt éves lenne e Vonóshatos szerzője — nyolc éve immár, hogy 1966. szeptember 18-án a halál pontot tett életének és életművének zárómondata után. Élete a feltűnést kerülő, csendes munkálkodás volt. Míg élt, egyetlen eredeti műve sem jelent meg nyomtatásban; mennyiségben és mondandóban egyaránt számottevő oeuvrejéből most első ízben, halála után nyolc évvel lát nyomdafestéket egy kompozíciója, az utolsók egyike.

          Zeneszerző volt és zenetudós: nálunk megalapozója e két mesterség határmezsgyéjén álló műfajnak: a zeneművek kritikai igényű közreadásának. Különösen Joseph és Michael Haydn világában meg más eszterházi és kismartoni komponistákéban mélyedt el: az általa kezdeményezett Musica rinata-sorozat nagynevű vagy méltatlanul elfeledett zeneszerzőket segített kései sikerhez. De nemcsak a klasszikus zene kisebb és nagyobb mesterei vonzották: felfedezője és új életre keltője volt Vécsey a magyar zenei múlt számos alkotásának is. Erkel és Mosonyi sok operarészletét értő restaurátor módjára adta át a közönségnek (ma is az ő partitúráiból szólalnak meg a rádió műsorában) — s ahol kellett, ott ragyogó hangszerelőként vagy stílusos, finom és fantáziadús feldolgozások szerzőjeként adott új köntöst régi dallamoknak.

          Átdolgozásai, tudományos kotta- és könyvkiadványai, könyvtárosi munkája mellett (1942-től munkatársa, 1945-től haláláig vezetője volt az Országos Széchényi Könyvtárnak) már életében is kevés szó esett saját kompozícióiról. Pedig jelentékeny költő volt a maga világában. S bár birodalma nem volt határtalan: szép és önálló kisvilág volt. Vécsey Kodály zeneszerzőiskolájából indult el, anélkül, hogy ő maga valaha is a mester epigonjává lett volna. Egzotikus végletek vonzották: Debussy pasztellszínei, Krúdy Gyula ember- és tájfestészetének különös varázsa. Szerette Stravinsky Sacre-jának, Bartók Mandarinjának „ritmus-robbanásait", Ravel Daphnisának vagy Muszorgszkij hangszerelésének orkesztrális bűvöletét. Ő maga is értett minden hangszer nyelvén, gondolatai a zenekari partitúrában fejezték ki leghívebben önmagukat. És szerette a „felfedező utakat", nemcsak régmúlt századokban, hanem a „jövőben" is: erről vall a most megjelent, 1956-ban komponált, 1958-ban bemutatott Vonóshatos is. Formálásában sok még a hagyományos elem, ám a három hegedűvel szembeállított három mélyvonósnak már önmagában is szokatlan hangzása, különös effektus-világa, sajátos ízeinek gráciája, a szabad tizenkétfokúsággal játszó témamodelljeinek sora merőben újszerű volt nálunk a mű keletkezése idején — s ma is vonzóan, frissen és finoman hat.
          Mi minden követhette volna még a Vonóshatost, ha a szerzőt, ereje teljében, el nem ragadja a halál! Ám Boldogkő vára című szimfonikus triptichonja, zongora- és nagybőgő-concertinója, két zongorára írott Bagatelljeinek sorozata s mindenekelőtt Krúdy-concertója megérdemli, hogy a Vonóshatos után „musica rinata", „újjáéledt muzsika" legyen.

Bónis Ferenc“

(Megjelent a MUZSIKA, 1974/11. számában.)

Jenő Vécsey: Concerto for Piano and Orchestra part 1/3

Jenő Vécsey: Concerto for Piano and Orchestra part 2/3

Jenő Vécsey: Concerto for Piano and Orchestra part 3/3

Rimszkij-Korszakov így emlékezik vissza egykori tanítványára:

„[…] Az ősszel (helyesen 1906 februárjában) a halál elragadta Arenszkijt. Egykor tanítványom volt, s a pétervári konzervatórium elvégzése után a moszkvai konzervatórium tanári karába kerülve, hosszú évekig élt Moszkvában. Minden amellett bizonyít, hogy életét a kicsapongások, részegeskedés és kártyázás őrölte fel, ennek ellenére meglehetősen termékeny zeneszerzői munkásságot fejtett ki. Egy időben elmebaj vett rajta erőt, amiből teljesen kigyógyult. A 90-es években elhagyta a moszkvai konzervatórium tanári állását, átköltözött Pétervárra, és nem sokkal Balakirev távozása után az udvari kórus vezetője lett. A kicsapongó élettel itt sem hagyott fel, noha kissé mérsékelte magát. Amikor a kórus élére Seremetyev grófot állították, Arenszkij irigylésre méltó helyzetbe került: az udvartartási minisztérium különleges ügyekkel megbízott tisztviselői közé sorolták, s öt-hatezer rubel nyugdíjat kapott, és idejét egészen a zeneszerzésnek szentelhette volna. Sokat foglalkozott komponálással, de ugyanakkor fokozott tempóban kezdte eltékozolni életét. Dorbézolt, kártyázott, felelőtlenül visszaélt egyik gazdag tisztelőjének anyagi eszközeivel, időlegesen szakított feleségével. Végül is erőt vett rajta egy gyors lefolyású tüdővész. Nizzába már csak haldokolni ment el, azután Finnországban örökre lehunyta a szemét. Attól kezdve, hogy Pétervárott élt, mindig barátiak voltak kapcsolatai a beljajevi körrel, de mint zeneszerző távol tartotta magát, s ebben némileg Csajkovszkijra emlékeztetett. Tehetségének jellege és zeneszerzői ízlése Anton Grigorjevics Rubinsteinhez állt legközelebb, s ámbár zeneszerzői tehetségben nem érte el az utóbbit, a hangszerelés terén, mint jóval modernebb idők gyermeke, felülmúlta Anton Grigorjevicset. Fiatal korában egy kissé a hatásom is érződött rajta, később Csajkovszkij befolyása alá került. Hamar el fogják felejteni.*[…] ".

* Szerencsére ez nem következett be, értékes zeneművek maradtak utána. Megj. A.

Felhasznált irodalom:

J.V. Keldis:„Az orosz zene története” (1958)

Nikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov: „Muzsikus életem krónikája” (1974)

A. ARENSKY - Piano Concerto in F minor op. 2 "Russian Concert". A. Cherkasov, piano

Tamara Orlovsky performs "Fantasia on Russian Folksongs" by A. Arensky

157 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Anton Sztyepanovics ARENSZKIJ, orosz zeneszerző, zongoraművész, karmester és konzervatóriumi tanár

(Velikij Novgorod, 1861. július 12. – Zelenogorsk, Saint Petersburg,1906. február 25. /a Gergely naptár szerint/)

„Arenszkij műveinek értéke a közvetlen, egyszerű, őszinte kifejezésben, a nagy művészi hozzáértéssel és finom érzéssel tolmácsolt mondanivalóban, népe életének és a hazai népdalnak a szeretetében rejlik. Ezeknek köszönheti, hogy számos műve annyira népszerű lett. Alkotásának jelentősége azonban elmarad az olyan kiváló kortársak mögött, mint Glazunov és Tanyejev.

Kompozícióinak eszmei tartalma nem túl mély, nem is túlságosan eredeti, kifejezőereje sem átütő. Hangulatainak, gondolatainak köre nem nagy. Őszinte és lelkes muzsikájában nincs túláradó erejű kitörés és szenvedély, s felismerhető bennük a szárnyalásnak az a hiánya, ami a nyolcvanas évek orosz értelmiségének egy részét jellemezte.

Anton Sztyepanovics Arenszkij 1861. június 30-án (illetve, július 12-én) született Novgorodban. Atyja orvos. Anyja Potyehin, ismert dramaturg nővére. A zeneszerző szülei irodalom- és zenerajongók.

Arenszkij a Szentpétervári konzervatóriumban tanult zenét. Rimszkij-Korszakov zeneszerzési előadásait hallgatta, tanulmányait 1882-ben fejezte be.

1883-ban meghívják a moszkvai konzervatóriumba, ahol elméleti tárgyakat tanít. 1889-től kezdve a konzervatórium kinevezett professzora; elméleti tárgyakat és szabad zeneszerzést oktat. Itt tanul nála Rahmanyinov is. Konzervatóriumi tanársága idején néhány zeneelméleti művet ír:

„Vezérfonal az összhangzattan gyakorlati tanulmányozásához,”

„1000 összhangzati feladat” és

„Vezérfonal a hangszeres és vokális zenei formák tanulmányozásához.”

E tankönyvek a pedagógiai gyakorlatban igen jól beváltak.

Kapcsolata a moszkvai muzsikusok körével igen jelentős szerepet játszott művészi egyéniségének kialakításában. Szoros barátságba került Tanyejevvel. De különösen jelentős volt számára Csajkovszkijjal való megismerkedése, aki igen erősen hatott művészi fejlődésére. Csajkovszkij nagyra értékelte a fiatal zeneszerző képességeit, s mint „rendkívül tehetséges emberről” és „igen érdekes zenei egyéniségről” nyilatkozott róla. Maga Arenszkij nagy tisztelője volt Csajkovszkij zsenijének és személyiségének, feltétlen tekintélynek ismerte el mindabban, ami a zenét és általában a művészetet illette. Alkotó munkájában gyakran fordult Csajkovszkijhoz tanácsért és útmutatásért.

Csajkovszkij barátian felajánlotta Arenszkijnek korábbi, megsemmisített operájának, a Vajdának, Osztrovszkij „Álom a Volgán” című darabja nyomán írt szövegkönyvét. Ez a téma már akkor érdekelte Arenszkijt, amikor Rimszkij-Korszakovnál tanult. Az opera egyes részleteit még a konzervatórium elvégzése előtt megírta. A mű teljes befejezése a nyolcvanas évekre esik. Az „Álom a Volgán” első előadása a moszkvai Nagy Színházban volt 1890-ben. A premiert maga a szerző vezényelte. Az opera mind a zenei körökben, mind a közönség körében sikert aratott. Csajkovszkij nem sokkal a premier után ezt írta Tanyejevnek: „a legjobbak közé sorolom, helyenként pedig egészen kiváló orosz operának tartom.”

A nyolcvanas évek kezdetétől a kilencvenes évek közepéig Arenszkij Moszkvában élt és ez az időszaka zeneszerzés szempontjából igen termékeny volt. Ekkor írta a h-moll és az a-dúr szimfóniát, a g-moll zenekari szvitet, két vonósnégyesét, a d-moll triót zongorára, hegedűre és csellóra, ezen-kívül számos zongoradarabot és románcot. 1894-ben megrendelést kapott a «Rafael» című egyfelvonásos operára, melyet a művészek első összoroszországi kongresszusa alkalmával mutattak be.

1895-ben Balakirev ajánlására Arenszkijt kinevezik az udvari énekkar karmesterének és így Szentpétervárra utazik.

1901-ben megválik az Énekkartól és egészen az alkotásnak él, közben hangversenyeket vezényel. A kilencszázas évek elején oroszországi hangverseny-körútra indul. 1901-ben Rigában lép fel, mint karmester, 1902-ben nagy turnén vesz részt a Mecklenburg-Strelitz kvartettel, Kijevben, Orelben, Nyizsnyij-Novgorodban, Szaratovban, Rosztovban, Jekatyerinoszlávban, Ogyesszában és Kisinyevben.

Úgynevezett ”pétervári” korszakának művei közül kiemelkedik az 1894-ben befejezett «Nalj és Damajantyi» opera. Puskin „Bahcsiszeráji szökőkút” című versének megzenésítése és az «Egyiptomi éjszaka» balett. Ez utóbbit a perzsa sah 1900. évi peterhofi látogatásának alkalmára írta. (Akkor a balett nem került színre. Csupán a szerző halála után mutatta be Fokin, Gyagilev egyik párizsi rendezvénye keretében).

Egy zenekari kíséretes zongorafantáziát is írt, „Rjabinyin bilina” témáira, továbbá egy hegedűversenyt zenekari kísérettel, egy zongora kvintettet, a 2. zongoratriót (f-moll) és néhány sorozat zongoradarabot és románcot.

Évek múlva azonban csökken Arenszkij lendülete. Ennek nagyrészt rendszertelen életmódja az oka, nem szokta meg a rendszeres, szervezett munkát. Mindig lázas sietséggel dolgozott, könnyen fellobbant, de ugyanolyan gyorsan belefáradt abba, hogy terveit, elhatározásait végrehajtsa. Így például csak félig írta meg a 24 prelűdre és 24 zongora-etűdre tervezett ciklusát. [Nagy kár, mert amiket addig megírt, nagyon jó zongoradarabok. Megj. A.]

Alkotó tevékenységének csökkenéséhez élete utolsó éveiben hozzájárult megromlott egészségi állapota is. Tuberkulózisban megbetegedett. Jaltába, Nizzába, Sorrentóba utazott egészsége helyreállítása céljából, de utazásai nem hozták meg a kívánt eredményt. 1903-ben le kellett mondania hangversenyét. Utolsó művét, Shakespeare Viharának megzenésítését, melyet már úgyszólván betegágyában írt, a Kis Színház adta elő. Finnországi nyaralójában halt meg, 1906. február 13-án (illetve 25-én).”

(Folytatom.)

Ma 9 éve, hogy  meghalt Illés Sándor Táncsics Mihály-díjjal és Aranytoll elismeréssel kitüntetett újságíró, költő, író, műfordító, aki a II. Világháborúban haditudósító volt.

(Temerin, 1914. február 12. – Budapest, 2009. július 8.)

Illés Sándor költőt, írót, személyét mára szinte elfeledték, pedig versei, regényei, könyvei és műfordításai különösen a hatvanas-hetvenes esztendőkben, igen népszerűek voltak és sokan olvasták, rádiós jegyzeteit pedig sokan hallgatták;  de még inkább a ’89 utáni időszak alkotó termése vált idehaza közkinccsé, amikor már idős korban hírlapokba publikált és az ott megjelentetett tárcáiban, írásaiban megfogalmazott gondolatait a szívünkben is magunkhoz közel éreztük. 

Hiába telt el  halála óta kilenc esztendő,  mintha most is itt élne köztünk! Magyar vonatkozású, történelmi korszakokat felidéző elbeszéléseit, de akár a saját korának aktuális, viselt dolgaira, eseményeire reflektáló sorait mind hálásan fogadta olvasóközönsége; körükben népszerű  és szeretett író volt, ám akit a hivatalos irodalmi kánon saját körén kívül tartotta….  Természetleírásaiból is kiragyogott nyelvezetének gazdagsága, tisztasága, szépsége, ami mindig hat rám  - még ma is - ha valamelyik könyvét felütöm.  Illés Sándor megtisztelt barátságával, személyes ismerősömnek mondhattam, akire felnéztem.  Művei kiemelt, megbecsült helyet foglalnak el könyvtáram polcain.

Illés Sándor 1914. február 12-én született a vajdasági Temerinben. 1936-tól a zombori Új Hírek, 1941-től a Délvidék szerkesztője volt. A világháború idején a keleti fronton volt haditudósító és a Honvéd című lap szerkesztője.

A Szabad Szó munkatársaként dolgozott 1944-től, parlamenti tudósító is volt, majd 1949-től a Friss Újság szerkesztőjeként tevékenykedett. 1950-ben a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, pályája jelentős részét itt töltötte. A veszprémi Új Hírek főszerkesztőjeként dolgozott 1992-93-ban, 1992-től a Magyar-Horvát Társaság elnöke volt.

Első verseskötete, a Csillaghullás 1932-ben Újvidéken jelent meg, ezt regények, riportok, tanulmányok követték több mint húsz kötetben. Utolsó műve - a Magyar Nemzetben kiadott tárcáinak gyűjteménye - 2006-ban jelent meg Búcsúzik a kapitány címmel. Ismertek műfordításai is: szerb, horvát, szlovén és bolgár írók, köztük Miroslav Krleza, Ivo Andric műveit ültette át magyarra. 

Illés Sándor munkássága elismeréseként megkapta a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll elismerését, a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) Petőfi Sándor Sajtószabadság Díját, a Vajdasági Irodalmi Díjat, a Táncsics Mihály-díjat, a Magyar Örökség Díjat, 2005-ben a Prima Díjat és a Mikszáth Kálmán-díjat. 

Pósa Zoltán nekrológja

/Magyar Nemzet, 2009. július 8., szerda 19:36/

"Legutoljára életének egy nagyon boldog és sikeres pillanatában találkoztunk. Akkor, amikor a Magyar Írószövetség klubjában vette át Illés Sándor – a Kárpát-medencei magyar élet enciklopédikus tudású írója, a karcolat, a tárca, kiváltképpen a riport kis- és nagymestere, lapunk, a Magyar Nemzet doyenje – a Mikszáth Kálmán-díjat Fábián Gyula írótól. 

Időskorában is tele volt tervekkel és energiával, nem akarta letenni a tollat, pedig ötvenkötetnyi életművével, költői-irodalmi riportjaival elérte azt, amit kevesen közülünk, hogy ő tényleg megírta azt, ami számára e világon elrendeltetett. Ám Sanyi bácsi számára az olvasó szent volt, s tudta, hogy a szombati magazint nagyon sokan azért nyitják ki, hogy elolvassák Karcolatait, olykor szülőhazájáról, a lenyűgöző délvidéki tájról vagy a lakásához közeli parkban csivitelő fecskékről. Kis- és nagyprózai írásaiban, de még fiatalkori verseiben is ott feszült a nagy történelem és a kis hétköznapok történéseinek minden íze, színe, árnyalata. 

A második világháborús apokalipszis végnapjaiban bátorsága miatt kellett menekülnie a szerb partizánok elől Temerinből, ugyanis vezércikkben ünnepelte a magyar csapatok bevonulását Délvidékre. Az 1956-os forradalom után is sokáig volt osztályrésze a mellőzés, ám ő mindig hűséges maradt a Magyar Nemzethez és annak olvasóihoz. 

Az utóbbi időben, kivált feleségének halála után elmaradtak a cikkei, s bár tudtuk, hogy beteg volt, mégis megrázott a hír mindőnket: Illés Sándor író, újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa visszatért Isten birodalmába. Gyászunkat enyhíti, hogy Sándor bácsi, mesterünk, példaképünk, atyai barátunk már életében a halhatatlanok lovagrendjének tagja volt."

Új Ember Hetilap – Kipke Tamás, 2009. július 19.

Elhunyt Illés Sándor - Minden embernek emberi hangja van – de van, akiről ezt érdemes külön is elmondani. Különösen, ha író ember, mert manapság annyi másféle hanggal találkozhatunk, ha beleolvasunk az újságoknak nevezett nyomtatott oldalakba, a könyvszerűvé összefűzött nyomdaipari termékekbe.

Valószínűleg ezért szerették őt olvasói, ezért az emberi hangért. Ennek az emberi hangnak köszönhetően lettek és maradtak sokan olvasói. Ez a bizonyos hang rezgésbe hoz valamit az olvasóban –;talán az életét: emlékeit, örömeit és fájdalmait, félelmeit és vágyakozásait –, és ettől kezdve nemcsak azok a hősök kezdenek élni az olvasóban, akikről éppen olvas, hanem fásultságától megszabadulva ő maga is élő, érző emberré válik újra. Nem akármilyen élmény ez, és újra meg újra átélhető, megismételhető. Tanú vagyok rá: hosszú éveken át – munkakörömből adódóan – én olvastam elsőként a két-három hetente az Új Embernek küldött tárcáit, amelyeknek gyerekkori élmények, mindennapi „apróságok”, különös vagy éppen nagyon is hétköznapi emberek voltak a témái. De nem ezekről szóltak ezek az írások, hanem sokkal többről: ezekről beszélve szinte mindig arról, ami kimondhatatlan, és amit olyan jó átérezni. Olvastam az évek múltával már kissé kuszább gépelésű lapokat, a reszketeg kézírással beszúrt javításokat, és nemegyszer megesett velem – ami kéziratokkal bajlódó szerkesztőkkel bizony nagyon ritkán –, hogy a második lap aljára érve valami gombócot éreztem a torkomban, és egy-két percig nem tudtam megszólalni.

Egy kollégám mesélte két évvel ezelőtt, hogy éppen az ő könyvét olvasta a buszon. Váratlanul megszólította a mellette álló fiatal nő: „Bocsánat, hogy beleolvastam a könyvébe… Ki írta, hol lehet ezt megkapni, mert nagyon szép, olyan emberi hang ez…” Kollégámon elhatalmasodott a szívjóság, és odaadta a könyvet, ha már ennyire megtetszett neki pár mondat alapján… Hozzánk küldött írásain túl olvastam regényeit, kötetbe gyűjtött novelláit is: ez a sajátos írói hang közös volt szinte mindegyikben. Témái változatosak, de célja és hatása szinte mindig ugyanaz, amit jobb szó híján gyökérkezelésnek mondhatnék. Ez volt művészetének lényege: a haza, az otthon, a gyerekkor, az emlékek, a mama… – erről szóltak az írásai. A gyökerekről. A gyökerekhez való ragaszkodást erősítette olvasóiban. Mert tudta, addig él az ember, amíg többé-kevésbé ép gyökerekkel bír. A gyökerek épsége emberségünk mértéke és záloga. Sérült gyökérzettel lehet ugyan vegetálni – egy egész világ burjánzik körülöttünk -, de nem lehet emberi életet élni. Ezt tudta az öreg író, akiben már fiatalon is ott érett valami bölcsesség, és aggastyán korában is őrizte magában a gyermeki lelkét.

Ezt tudta az író, aki legjobb írásaiban már-már úgy látta a gyarló embert, ahogyan talán csak az Isten lát minket: azzal a bizonyos irgalmas tisztánlátással. Ilyen író volt a július 8-án, kilencvenöt évesen meghalt Illés Sándor. Köszönet érte a Gondviselésnek.

Művei:

• Csillaghullás (versek, 1932, Újvidék)
• Halott mesék (versek,  Nagybecskerek, 1934)
• Virradatban (elbeszélés, Zombor, 1938)
• Egyenes úton (ifjúsági regény, 1950)
• Vihar a Tiszán (regény, 1951)
• Találkozás (kisregény, 1952)
• Első szántás (elbeszélés, 1952)
• A dolgozók egészségéért (riportok, 1952)
• Új ház a domboldalon (regény, 1955)
• Tiszazug (szociográfia,1961)
• Morzsi (gyermekregény, 1969)
• Bakonyi legények (Sobri Jóska regényes élete, 1975)
• A túlsó part (regény, 1975)
• Pripady podporučika Bartosa (elbeszélés; [ford.: Ján Konôpka, eredeti cím: Az áruló névtábla], Pozsony,1979)
• A homok óriása (Kocsis Pál életregénye, 1977)
• Sirató (regény, 1977)
• A fecskék délre szállnak (kisregény, elbeszélések, 1978)
• Kaland a szigeten (ifjúsági regény, 1979)
• A pénzcsináló (regény, 1980)
• Az utolsó napok (regény, 1982)
• A fekete bárány (regény, 1983)
• Felszáll a köd (regény, 1983)
• Vihar után szivárvány (regény, 1988)
• Akiért nem szólt a harang (regény, 1991)
• Irgalom nélkül (elbeszélés, Békéscsaba, 1994)
• Újvidéki kaland; Cnesa–Püski, Kanizsa–Bp., 1995
• A reménység hídja; Logos, Tóthfalu, 1998
• Imádság és vallomás. Karcolatok, tárcák, jegyzetek; vál., előszó Varga Gabriella; Estrade-City Kft., Bp., 1999
• Hajnali madárfütty. Karcolatok, tárcák, jegyzetek; vál., sajtó alá rend. Varga Gabriella; Estrade-City Kft., Bp., 2000
• Egy marék föld. Versek; Logos, Tóthfalu, 2000
• "Miképpen mi is megbocsátunk"; Kairosz, Bp., 2005
• Búcsúzik a kapitány; Nemzet Lap- és Könyvkiadó, Bp., 2006
• For whom the bell did not toll (Akikért nem szólt a harang); angolra ford. Márta McConnell-Duff; Erdélyért Alapítvány, Bp., 2007

Rigó Magda (szoprán) emlékére – aki ma 108 éve született

 (Máramarossziget, 1910. július 6. – Budapest, 1985. szeptember 17.)

Nyírvidék - Szabolcsi Hírlap, 1940. január hó 5.

Rövid telefoninterjú Rigó Magdával, a M. Kir. Operaház nagynevű művésznőjével.

„A tegnap délután befutó budapesti gyorsvonattal érkezett Nyíregyházára a ma esti Jótékony Nőegyleti est egyik országos hírű szereplője, Rigó Magda, a m. kir. Operaház kiváló énekesnője. Rigó Magda, aki az édesanyjával érkezett, mosolyogva szállott ki a gyorsvonat egyik másodosztályú fülkéjéből, és amikor észrevette, hogy egy kis kolónia várja kint, akik között ott látta volt tanárát és egynéhány iskolatársát, hirtelen elfogódott és alig tudott szóhoz jutni.

Az örömteljes, boldog viszontlátás után Rigó Magda autóba szállt és Lénárt István, a Nemzeti Bank nyíregyházi fiókjának főnök-helyettese vendéglátó otthonába vonult. 

Nemsokára rá felhívtuk és rövid telefon-interjút kértünk.

— Mikor járt utoljára a művésznő Nyíregyházán?
— Amióta elmentem innen, még nem voltam Nyíregyházán. Pedig annyi sok emlék fűz ehhez a városhoz, amelyek mind-mind felém tódulnak most. Bevallom őszintén, hogy elszorult a szívem, amikor az állomáson megláttam ezt a szót: „Nyíregyháza“. Úgy éreztem, hogy hazajövök. Haza, ahová oly gyakran visszavágyom. Ide kötnek gyermekkori emlékeim, a nyíri akácok, az iskola és sok-sok minden. Valami különös fojtogató érzés fogott el, amikor a rám várakozók között megláttam a volt iskolám igazgatóját és egykori osztálytársnőim közül néhányat..

— El ne felejtse megírni, — mondotta a művésznő a telefonba —hogy a taliga viszontlátása mérhetetlen örömet okozott. Bejártam már a világ igen sok részét azóta, de a nyíri taligásnak párját sehol sem találtam. Egyáltalán minden úgy tűnik fel nekem, mintha hívogatóan csábítanának. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. De nemcsak én vagyok boldog; hanem édesanyáim is, aki velem jött.

— Mondjon valamit nyíregyházi emlékeiből?
— Jaj, hogy is tudnék felelni erre a kérdésre, mikor annyi minden emlék tódul felém. —Egy kis szünet. A mikrofon rövid pihenője után lelkendezve mondja: — Legszebb emlékem éppen ehhez a január 5-iki dátumhoz fűződik. Leányálmok első nehezen várt beteljesedése. Az első bál... Nehéz lesz a dobogóra lépnem, mert a nőegyleti bál, a Korona nagyterme, az ismerős arcok, a nyírségi emberek szeretetének különös melegsége mind
mind, mint egy láthatatlan megafón, kiáltják felém azt, amikor kipirult arccal s talán lámpalázzal először hoztak el a nőegyleti bálra, amikor először álltam ki a nagyközönség elé, mint a megnyitó párok egyik táncosa...

— Mondjon magáról és a férjéről valamit?
— Magamról... csak annyit, hogy nagy lelkesedéssel készülök egy-egy újabb szerepre, és mint minden művész, én is boldog vagyok, hogyha sikerem van. Különös öröm töltene el, ha saját hazámban is próféta lehetnék és igaz sikerem lenne. A kedves, drága jó nyíregyházi közönségnek meghódítása győzelem lenne számomra.
— A férjem, sajnos, nem tudott velem jönni, mert minden idejét lekötik a próbák — mondta. — Január 8-án az opera-együttessel Milánóba indul vendégszereplésre, ahová én is elkísérem. Ebből láthatják, hogy jó feleség is vagyok.

Rövid interjúnk ezzel véget is ért és a ma esti Jótékony Nőegylet estéjén való viszonthallás reményében vettünk búcsút Rigó Magda művésznőtől.”

Megjegyzem: az interjúban Rigó Magda említett férje Losonczy György volt,  úgyszintén az Operaház magánénekese (basszbariton) –(Lébény, 1905, június 21. – Budapest, 1972. május 4.)  

18 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Rajter Lajos (Ludovit Rajter) a kiváló magyar karmester, zeneszerző és pedagógus.

Ebben a hónapban (július 30-án) lesz születésének 112. évfordulója is.

(1906. július 30. – 2000. július 6.)

A bécsi Franz Schmidt és Joseph Marx, valamint Dohnányi Ernő egykori tanítványa, Clemens Kraus tanársegédje, a Magyar Rádió első karnagya, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára és a Budai Zeneakadémia Zenei Igazgatója. A pozsonyi Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának két ízben vezető karnagya (1945–1949, 1968–1977).   A Szlovák Filharmónia alapító első karnagya (1949–1976), pozsonyi Zene- és Drámaművészeti Főiskola karvezető tanszakának pedagógusa (1949–1976). Együttműködött az összes szlovák, számos kiváló cseh és európai zenekarral.

Nyolc éves volt, amikor a Pozsonyi Színház előtt, homlokon csókolta a híres egykarú Zichy Géza, aki a csókot Liszt Ferenctől, az pedig magától Ludwig van Beethoventől hozta.

Vajon Rajter Lajos tovább adta a híres homlokcsókot valakinek?

Ludovit Rajter: Suite miniature

"Suite miniature was composed for the Slovak Jeunesses Musicales Orchestra, first performed in Piestany, conducted by the composer, in July 1986."

Ternészetesen: 94 éve született Zentai Anna. (elírtam, sorry)

Ternészetesen: 94 éve született Zentai Anna. (elírtam, sorry)

Ma 94 éve hunyt el

Zentai Anna, Zentay (Budapest, 1924. június 29.  – 2017. január 24.) Jászai Mari-díjas színművésznő, érdemes művész.

A tavaly januárban élete 92. évében elhunyt nagyszerű szubrett-énekesnő emlékét két cikk idemásolásával idézem meg:  

• Szabad Föld, 1981. augusztus 16.

Zentai, színház nélkül

Zentai Anna ugyanolyan vidám, tűzrőlpattant, gömbölyded, mint amilyennek megszoktuk.
Valahányszor megjelent operettszínpadon, mintha forgószél érkezett volna, igazi szubrett volt, lelkesítő, nevettető, olyan, mint amilyen nem minden esztendőben terem.

Volt?
Bizony, a múlt időt használni kell, ha sajnálattal is. Bokorugró szoknyái, krinolinjai, fejkendői, pompázatos kalapjai az öltözőszekrény mélyén hevernek. A Fővárosi Operettszínház szomszédságában lakik, de valójában messzire került tőle.
Faggatnám, miért, de nehezen tud válaszolni. Gondolom: nem is akar. Úgy felelni, hogy senkit se bántson az ember, aligha lehet. S ő már ezt elintézte — úgy ahogy magával.
A szubrett nyugdíjban van,  így döntött, s most is helyesnek találja ezt a lépést. Pihenni akart? Nem hinném. Sokszor kerestem telefonon, soha ne találtam otthon. Fellép, utazik, külföldön van, vidéken jár, tévében próbál — ezeket a válaszokat kaptam.

Ő maga is megerősítette: dolgozik, fellép, rendszeresen találkozik a közönséggel személyesen, és sokkal ritkábban a tévé képernyőjén.
Mit visz magával ezekre az olykor fárasztó utakra?  Magyar nótát, operettet, sok mosolyt, s azt a megnyugtatást, hogy az évek szállnak ugyan, de az optimista, a lelkileg kiegyensúlyozott ember nem veszti el önmagát.

Ennek a derűlátásnak a titkát keresném szűkre szabott beszélgetési időnk alatt. Nyár van, Zentai Anna időnként pihen, napozik, főzőcskézik balatoni üdülőházukban, élvezi a vizet, a napot, a csendet.
Ez is a titokhoz tartozik, ahogy mindennek örülni tud. Nézőtől érkezett levélnek, frissen sült kenyérnek, jól sikerült ruhának, nyugodt alvásnak.
Mindez hozzátartozik az életéhez. Az emlékek is, nagy sikerekről, kedves kollégákról — hányan elmentek már közülük!— szép utakról, belföldiekről, óceánon túliakról.

Van ma új operett? S lesz az operettnek jövője? Erre sem könnyű a válasz.

Hosszas tanulmányt érdemelne, hogy a közönség, aki Zentai Annáért ment be többek között a színházba, milyen kárpótlást talál. Sok mindenről lehetne filozofálni, de a szubrett nem szereti ráncolni a homlokát. Jó feketekávét főz inkább, gyönyörű porcelánban szervírozza, körülötte szép bútorok, szőnyegek, két élet munkájának eredménye.

Férje ugyancsak nyugdíjas már, neves operarendező. Otthonukban ott van a zene világa, jó barátok látogatása, jóleső séták teszik színessé az életüket. És sűrűn csendül meg a telefon, felkérések, meghívások, üdvözlések tarkítják a napot. Sok minden megváltozott esztendők óta. A tehetség marad, sokfélét tudna még játszani Zentai Anna, s talán fog is egyszer.

Ha megkérdezik tőle, hogy van, mindig azt ragyogja: jól. Őszintén mondja, mert azon szerencsések közé tartozik, akik mindig találnak valami örömet. Zentai Anna a községi művelődési házak színpadától a televíziós műtermekig mindenütt egyforma ambícióval pattan a mikrofon elé. És most is mindenki érti, tudja, kikhez szól, kiket akar felvidítani.

Bende Ibolya

Színház és Mozi - 1954. július 25.- VII. évfolyam. 26. szám - Zentay Anna: 'Két szerelem' - Jane Salinas: 'Szicíliai vérbosszú' (filmművészeti folyóirat)

Film Színház Muzsika, 1988. november 5.

„Válogatott jelenések”

Zentai Anna

Emilytől Cecíliáig, A mi kis városunk leányalakjától a Csárdáskirálynő főrangú mamájáig terjed az az út, amelyet Zentai Anna a színpadon végigjárt. Sőt, nem is Thornton Wilder az első drámaíró, akit megszólaltatott, hanem - Ibsen. Zentai Annának, a temperamentumos, csupa derű, csupa jókedv, csupa egészség színésznőnek a színművészeti akadémiai vizsgaelőadáson — ugye, milyen hihetetlenül hangzik?! — a Kísértetek Reginája jutott. Utána Szegeden lett Emily, és szinte vele egy időben - a Szöktetés a szerájból szubrettje, Blonde. Egyik nap tehát próza, másik nap muzsika. Operai szerepei — A sevillai borbély Rosinája, a Windsori víg nők Annuskája, a Figaro házassága Cherubinója, az Eladott menyasszony Esmeraldája után már természetes, hogy A denevér Adél szobalánya vagy A mosoly országa Mije is felsorakozott Zentai Anna repertoárjába. Az Operaház is meghívta Blonde szerepére, majd az államosítás második évében a Fővárosi Operettszínház színpadán az Aranycsillag kirobbanó sikerű primadonnája. Ezen a színpadon marad három évtizeden át, játszik, énekel és táncol Lehárt, Kálmán Imrét, Suppét, Offenbachot, Miljutyint, Farkas Ferencet, Vincze Ottót, Eisemann Mihályt és másokat. Ismét operaházi vendégként ő lett a Csínom Palkó Éduskája és a János vitéz lluskája. Zentai Anna most a Fővárosi Operettszínházban lép fel, a Szép primadonna, csodál a világ című Németh Marika-show vendégeként.

D. L. (Dalos László)

Ma 40 éve hunyt el Bordy Bella  (Gyula, 1909. november 21. – Budapest, 1978. június 28.) magyar balett-táncosnő, színésznő, táncpedagógus. 

(Fotó: Inkey Tibor)

Beszélgetés Bordy Bellával

 nyári nagytakarításról, főzésről, ruhákról...

(Film Színház Irodalom, 1942. július 10. )

A Bordy lakásban friss »nagytakarítás szag« van. Ragyognak az ablakok, csillognak a kilincsek és a parkett olyan fényes, hogy egyenesen fáj a szívünk a gondolatra, hogy össze fogja karcolni Escher mester a fényképezőgéppel.

— Úgy-e gyönyörű?— kérdi Bordy. — Ma lettünk kész a nagy takarítással.
— Nagytakarítás nyáron, utazás előtt?
— Én mindig ilyenkor nagytakaríttatok, mikor már bezárt az Opera és mielőtt nyaralni megyek. Most itthon vagyok, ráérek utánanézni, hogy minden rendben legyen. A héten elutazom Szovátára, a lakást tisztán bezárom s mikor hazajövök teljes rend fogad.
— Ki hinné, hogy egy ballerina ilyen jó háziasszony. Íme, lehet tőle újdonságot tanulni, a nyári nagytakarítást. Még kiderül, hogy főzni is tud?
— Tudok ám, de még milyen jól. Igaz, hogy leginkább franciás ételeket.

Térjünk a tárgyra, szeretnénk fényképezni egy pár szép Bordy toalettet.

— Éppen most hozták haza új ruháimat, melyeket magammal viszek, nézd csak ezt az édes, háromrészes piros-fehér csíkos strandruhát.
Nagyon csinos, lehet fényképezni.
— Viszek magammal hűvösebb napokra egy orgonalila kötött ruhát is, ezt a ruhát Böske húgom kötötte, orgonalila fekete pettyes selyemblúzt viselek hozzá és a blúz anyagából virágot a hajamban. A virágot különben is nagyon szeretem, minden ruhámhoz készül egy virág is.

Amíg Bordy felöltözik piros-rózsaszín csíkos taft estélyi ruhájába, körülnézünk toalett-asztalán. Az asztal közepén egy liter 4711-es kölnivíz, zöld kristályüvegekben, púderpamacs, barna púder. Rózsaszínű bőr neszeszer teljes felszereléssel, ez »jár« Bordyval fellépni az Operába, filmgyárba és vidéki vendégszereplésekre.

— Szovátai nyaralás előtt fellépek Keszthelyen és Kolozsvárott, - meséli Bella, paraszt versikéket mondok és parasztnótákat énekelek. Táncolni egyelőre nem fogok, vigyázok még kificamított lábamra.

Lefényképezzük a remekszép sióagárdi parasztruhát, melyet igazi „paraszt-varróné" varrt, melyben Bordy fellép Keszthelyen és Kolozsvárott. A ruha szoknyája paraszt-rózsaszín brokát, piros hímzéssel. Hímzett brokát a ruha dereka is, barna brokát a kötényke, rózsaszín és piros hímzett rózsákkal, piros masnis sötétkék cipő és eredeti sióagárdi hosszúszalagos párta való a gyönyörű parasztruhához. Finom kis fehér santung ruhát mutat még Bordy, melyet azsúr díszít és cyklámenszínű, pettyes, francia emprimé, bőszoknyás, angolos derekú kis délutáni ruhát. Közben még azt is elmondja, hogy augusztus elsején jön vissza Szovátáról és augusztus első hetében kezdik forgatni új filmjét, mely varieté-film lesz. Nagy táncos szerepet játszik benne.

— Addig is jó pihenést kívánunk és sikert az új ruhákhoz.

Bordy Bella első filmszerepében, a Piros bugyellárisban  (1938)

Bordy Bella, Pécs, Kikelet Szálló, 1942

(Fotó: Kotnyik Antal)

187 évvel ezelőtt, ezen a napon született egy Pozsony megyei kis sváb községben, Köpcsényben […]” - ahogyan Sebestyén Ede (író, műfordító, újságíró) állítja –

„a XIX. század legnagyobb hegedűművésze”:

JOACHIM JÓZSEF (1831.06.28.-1907.08.15.)

Születésének 100. évfordulója alkalmából e kiváló hegedűművész, zeneszerző karmester és tanár életéről és munkásságáról „A ZENE” c. folyóirat 1931.08.01-i számában számos értékes írás jelent meg . De Joachim József a korabeli sajtónak is szinte állandó szereplője volt, mind bel-, mind külföldön.

Nehezen hihetnők, hogy amikor Joachim József apja elvitte fiát az idősebb Georg Hellmesbergerhez, a nagy hegedűpedagógushoz meghallgatásra, a mester a következő véleményt mondta:
„— A fiú vonóvezetése oly reménytelenül merev, hogy sohasem lehet belőle valamirevaló hegedűs.” Szerencsére a többi neves mesternek más volt a véleménye …

A  8 esztendős Joachim József első pesti fellépéséről mind a Honművész c. irodalmi lap, mind a Der Spiegel c. német lap nagy elismeréssel írt.

Sebestyén Ede AZ UJSÁG 1939.05.28-i számában hosszan ír Joachim Józsefről, mely cikkből most csak egyetlen részt idézek:

„JOACHIM JÓZSEF

a hegedő fejedelmi művésze

[…]

„The celebrated Hungarian boy“

          A fiatal művész híre ekkor (1843-ban) már régen eljutott Londonba és 1844 elején, meghívták, mutatkozzék be az, angol főváros közönségének. Mendelssohn és mások ajánlóleveleivel felszerelve, minden izgatottság nélkül indult neki a tizenhárom esztendős fiú a szárazföldi és hajóútnak. És minden baj nélkül érkezett Londonba, ahol megszállt a neki ajánlott hotelben. Másnap megkezdte az ajánlólevelek kézbesítését s ekkortól fogva el volt látva jóságos és figyelmes gondviselőkkel.

          Első szereplésének színhelye a Drury Lane színház volt. Őelőtte Moscheles, Ausztria nagy zongoraművésze szerepelt, ezután a fiú. Ernst Frigyes Vilmos Otelló-fantáziáját adta elő, végül a „Bohemian girl“ című operára kerüli a sor. A színház az előzetes propaganda-hírben így jelentette be az ifjú hegedűst:
          „A hangversenyen a „Bohemian girl" előtt Joachim József, a hírneves (celebrated) magyar fiú fog bemutatkozni.“
          Ezt a szereplést olyan viharos tetszés kísérte, hogy május 19-én ismét fellépett Joachim. Ezúttal csupa hírességgel szerepelt együtt, ami a legnagyobb bizalom jele volt. Mendelssohn és Thalberg zongorázott, Lablache baritonista és Grisi Julia énekelt, volt hegedű- és gordonkaszám is. Valamennyi szereplő annak a kornak egy-egy kiválósága volt. És a tizenháram esztendős magyar fiú ebben a súlyos környezetben is feltűnt ragyogó tehetségével!
          Annyira, hogy a Filharmóniai Társaság is meghívta. A május 27-én tartott hangversenyen, amelyet Mendelssohn vezényelt, leírhatatlan hatással játszotta el Beethoven hegedűversenyét, kotta nélkül. A tomboló közönség többízben félbeszakította játékát és percekig nem tudta folytatni a zajos ovációktól.
          Egész London beszélt az ifjú művészről és a legelőkelőbb családok vetélkedtek érte. Igy aztán eljutott híre a királyi udvarhoz is. Viktória királynő meghívta arra az ünnepi estélyre, amelyen I. Miklós cárt, II. Frigyes Ágost szász királyt és nagyszámú főnemes családját látta vendégül. A fiatal művész minden elfogódottság nélkül játszott a felséges és excellenciás vendégeknek, akik a legnagyobb elragadtatással hallgatták előadását. Több magyar darabot is eljátszott.       Viktória királynő nagyon megdicsérte és gyönyörű ajándékkal örvendeztette meg.
          Joachim ekkortól fogva gyakran szerepelt Londonban. Hangversenyei mindig a szezon legszebb eseményei közé tartoztak. Mendelssohnnal is szerepelt még egyszer: 1847 tavaszán, amikor mestere Éliás oratóriumának hat előadását vezényelte.
          Joachim ekkor — tizenhat éves korában! — már a Konzervatórium tanára és a Gewandhaus második karmestere volt. […]”

E témában további részletek olvashatók „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 122.,123.,124.,125. és 126. sz. bejegyzésében

Joseph Joachim plays Brahms Hungarian Dance #1

„«Himfy»

Poldini bemutató az Operaházban

(2. rész)

A zenei jellemzés a harmadik felvonásban éri el csúcspontját, amidőn a költő a kesergő szerelem legszebb strófáit írja. De nemcsak itt értékes Poldini zenéje, hanem az egész műben mindenütt. Sok tekintetben emlékeztet magyarsága a Farsangi lakodalom színmagyar muzsikájára, de vajmi gyakran elmélyültebb annál. A verbunkos stílus úri zenéje csendül meg a Himfy majd minden taktusában. Az első felvonás szüretelő kara, azután Kisfaludy és Szegedy Róza kettőse, majd Róza ariosoja valóságos gyöngyei a partitúrának. A második felvonás zenéjébe természetesen már idegen elemek keverednek, mert a helyi színezetet ki kell domborítani a muzsikában is. Poldini csupán okkal-móddal él ezzel a lehetőséggel, csak annyira, amennyire éppen szüksége van rá a változatosság miatt. Bájos keringővel kezdődik a felvonás, a zene azonban később, különösen Kisfaludy, Splényi és Vizkelety jeleneteinél mindig magyarrá válik. A harmadik felvonásban a fiatal Poldini Ede franciás finomsága, könnyed eleganciája kel ismét életre. D’Esclaponné, majd pedig D’Esclapon Karolina jeleneteiben. A magyar foglyok zenéje azonban itt is magyar marad. Újból színmagyar muzsikát ad Poldini a negyedik felvonásban, amelynek érdekes táncjelenetei alkalmat adtak a kiváló szerzőnek arra is, hogy tüzes ritmusú pattogós magyar csárdást írjon.
        Ötletes, finom és érdekes ez a zene. Sok részlete mindjárt az első hallásra megkapja a hallgató lelkét. Meleg dallamai őszinték, közvetlen hatásúak, szívből jönnek és szívhez szólnak. Magyarsága elvitathatatlan. Kidolgozása szellemes, jellemző ereje nagy. Hogy mesterségbelileg pompásan csinálta még a világhírű zeneköltő ezt a művét is, azt felesleges felemlítenünk.
          Az Operaház a művet megillető gondossággal és szeretettel mutatta be Poldini Ede új alkotását. Rékai András rendezése valóságos színpadi remekelés. Élettel és elevenséggel tölt meg minden jelenetet. A szöveg mindén lehető hatását nagyszerűen érvényesíti. Fülöp Zoltán színpadi képei gyönyörűek, elragadók. Az énekesek szintén átérezték a nagy felelősséget, amely a kiváló zeneszerző munkájának megszólaltatásánál terheli őket s valamennyien tehetségük és tudásuk teljességét állították a siker szolgálatába.

          Pataky Kálmán, a címszerep személyesítője gyönyörűen énekel és szépen játszik. Reá igen nagy és nehéz feladatot rótt a szerző. Hatalmas szerepe vetekszik a legsúlyosabb hősi tenor szerepekkel. Pataky Kálmán dicséretére kell mondanunk, hogy mindvégig remekül győzte hanggal, erővel s alakítása szinte kifogyhatatlan volt a művészi ötletekben. Hámori Imre, Vizkelety Zsigmond személyesítője, ezúttal szintén nagy és igényes szerephez jutott. A fiatal énekes szép hangon szólaltatja meg Poldini dallamait s kedves közvetlenségű játékával is méltán rászolgált sikerére. Szegedy Róza, Rigó Magda minden tekintetben kitűnő alakítása. Gyönyörűen énekel s megindítóan játszik. Nemesség és poézis van ábrázolásában. Orosz Júlia, Medina személyesítője, finom, ízléses és szép énekével is rászolgált sikerére. Tamás Ilona üde hangja, gyönyörűen érvényesül Karolina megkapó dalában. Bájos játéka is igen tetszett. Szilvássy Margit D’Esclaponné kis szerepében elragadó. Maleczky Oszkár ezúttal is megmutatta, hogy jelentéktelen szerep nincsen, mert művészete még a kis szerepet is jelentőssé tudja tenni. Splényi bárója remekbe formált kabinetalakítás. Szabó Ilonka kedves Pannikája, Sárdy János szép-hangú és tehetséges Skublicsa, Székely Mihály gyönyörűen éneklő és remekül játszó prépostja egytől- egyig rászolgáltak a legteljesebb dicséretre csak úgy, mint Dósa Mária, Horányi Karola, Egri Lili, Kóréh Endre, Szomolányi János, Lendvay Andor, Fekete Pál, Ifj. Toronyi Gyula, Vitéz Tibor, Jeney Klára és Maily Győző alakításai.

          Az ének- és zenekar szintén feladatának magaslatán állott, Roubal Vilmos karigazgató pompásan tanította be a nem mindig könnyű énekkari szólamokat, Berg Ottó karmester pedig finoman, szépen vezényli a zenekart és az előadást. A zenei rész betanításában Varga Pál korrepetitor segédkezett neki, aki szintén érdemes és szép munkái végzett.

          A közönség szívesen és melegen fogadta az újdonságot. Többször nyíltszíni tapssal jelezte tetszését, felvonások után pedig igen sokszor szólította a függöny elé a kitűnő előadás minden tényezőjét és lelkesen ünnepelte az illusztris szerzőt.”

Ebből az operából a neten, sajnos, nem találhatók részletek. De meghallgathatók a következő művei:

https://www.youtube.com/watch?v=K9t5fHfiG_g&list=RDEMWgqcmOKQRNxbcQ2-qCXiMA&start_radio=1

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Poldini Ede magyar zeneszerző (1869.VII.13. – 1957.VI.28.).

Rá emlékezve idézem dr. Gajári István zeneszerzőnek és zenekritikusnak (1884-1939) AZ UJSÁG 1938.04.13-i számában megjelent cikkét, helyesebben annak kivonatát:

 „«Himfy»

Poldini bemutató az Operaházban

           […]

          Poldini Edét, a nagy magyar zeneköltőt […] rég óta foglalkoztatta az eszme, hogy Kisfaludyról írjon operát. Kapott is szövegkönyvet, de az nem volt megfelelő. Amidőn Bodrogh Pál megírta Kisfaludy című verses színjátékát, egy példányt küldött Poldini Edének is. A nagy zeneköltő úgy látta, hogy ez az a mag, amelyből a Kisfaludy-operát fel lehet építeni. Bodrogh Pál színjátékából Mohácsi Jenő írt Poldini Ede számára szövegkönyvet s az új magyar dalmű baleset okozta elhalasztás miatt kedden este került bemutatóra Operaházunkban.
          Poldini Ede művéről lévén szó, mindenki felcsigázott várakozással, felfokozott érdeklődéssel hallgatta ezt az új operát. […]
          Mohácsi Jenő szövegkönyve négy epizódot ragad ki Himfy életéből. Mindegyik hatásos kép és alkalmas a megzenésítésre.

          A darab a Badacsonyban kezdődik, ahol egy szüreti mulatság alkalmával Kisfaludy Sándor lángra lobban Szegedy Róza iránt. Az intrika azonban nem engedi meg, hogy a szerelmesek zavartalanul megtalálhassák boldogságukat. Kisfaludy szerelmi bánatát feledni Bécsbe megy, ahol testőrtiszt lesz.

          Esterházy-kastélyt ábrázolja a második felvonás, s itt ismerkedik meg Kisfaludy Sándor Medinával, aki őt némi tekintetben Rózájára emlékezteti, Ez a szerelme sem lesz boldog, mert nyomban a harctérre rendeli őt Splényi testőrkapitány, aki ugyancsak Medináért lángol.

          Draguignan provencei városkába visz a harmadik felvonás, Kisfaludyt itt D'Esclapon Karolinának, a jeles költőnőnek a bája hódítja meg, de mielőtt komoly szerelemmé fejlődhetnék a még csak ébredező rokonszenv, máris kicserélik a foglyokat és a költő visszakerül hazájába.

          Az Utolsó felvonás ismét Badacsonyt állítja a néző elé. Kisfaludy és Szegedy Róza most már megtalálják boldogságukat.
          A szöveg szerencsésen domborítja ki Kisfaludy életének azokat a mozzanatait, amelyek a birtokos úriemberből, a vitéz katonából költőt csináltak. A honvágy és a szerelem ébresztették fel a költői vágyat Kisfaludy lelkében főleg az utóbbi ihlette őt örökéletű verseinek a megírására. Poldini muzsikájában is főleg az domborodik ki, hogyan lett költővé Kisfaludy Sándor.    

(Folyt. köv.)    

Nagy Ibolya,  a Dankó Rádió szerkesztő-műsorvezetője operettműsorában megemlékezett eltávozott két nagyszerű operett-énekesünkről, születése illetve halála mai évfordulóján:

 Németh Marika (Pécs, 1925. június 26. – Budapest, 1996. február 26.) 

Lehár Ferenc: A három grácia  - Hélène dala: Szív, óh, szív, tán a mennybolt hív, oly forrón hív, van-e szebb ennél…./ Vigyázz, szomorú szerelmes sose légy! Vigyázz, hogy a délibáb vagy a szív hova hív!...” (Németh Marika, km. az MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Sebestyén András (a felvétel bemutatója: 1962. július 8., Kossuth Rádió)

Kovács József  (Budapest, 1946. május 21. – Budapest, 2010. június 26.)

Lehár Ferenc: A cárevics - Volga-dal: (Kovács József, km. az MRT Szimfonikus Zenekara,  Pál Tamás vezényel) 

A "Túl az Óperencián" délelőtti adását ma délután hat és hét óra között újra meghallgathatjuk a rádióban.

140 éve született, ezen a napon SIKLÓS Albert magyar zeneszerző, gordonkaművész, főiskolai tanár, zenetörténész és lapszerkesztő.

(1878. június 26. – 1942. április 3.)
 

Rá emlékezve idézem egyik írását:

Siklós Albert:

„Zenekari hangversenyek — karmester nélkül.

Akik azt hiszik, hogy a karmesternélküli zenekarok csak a múlt szezon óta divatoznak Európában, tévednek. Hans Richter, a győri születésű világhírű karmester, Wagner egyik legbizalmasabb barátja, budapesti vendégszereplései alkalmával (1894—1900) Csajkovszkij: VI. „Pathétique” szimfóniájának ötnegyedes keringő tételében mindig megcsinálta azt a «tréfát,» hogy a negyedik ütemnél letette a pálcát, mereven állott a helyén és csak az utolsó akkordoknál intett újra be. Ennek a tételnek lejátszása karmester nélkül persze nem nehéz, különösen a trióban nem, ahol az üstdob D-orgonapont mozgása viszi a zenekart.

Ez a divathóbort különben az utóbbi években a bolseviki Oroszországból indult ki.

Itt inkább politikai propaganda tendenciája volt az egész intézménynek, mert a karmester mellőzésével akarták kifejezésre juttatni az egyenlősége művészi közösség eszméjét. Moszkvában járt politikusok, írók és művészek útirajzaiban olvashatjuk, hogy nemcsak kisebb szimfóniákat, szviteket és nyitányokat játszottak el a moszkvai filharmonikusok karmester nélkül, hanem nagyszabású karművek interpretálására is vállalkoztak, így többek között Beethoven kilencedik szimfóniájára és egy Zalieff nevű ifjú orosz titánnak a bolsevizmus áldásait dicsőítő kantátájára.

Karl Anton Prinz Rohan írja a következő érdekes sorokat (Moskau — ein Skizzenbuch aus Sowjetrussland):

«1927. március huszonegyedike. Ma bevették Shanghait és az orosz politikai öntudat nagy megértéssel kíséri a kínai eseményeket. Ünnepi hangverseny. Megjelenik valaki a dobogón és beszédet mond; ezt követi természetesen az Internacionálé, melyet állva kell végighallgatni. Most következik csak a hangverseny: Beethoven kilencedik szimfóniája — karmester nélkül. Mindenki, aki már játszott vonósnégyesben, tudja mit jelent kollektív zenét produkálni, . . . nemcsak a saját részemet játszom, hanem mint apró kis mozaik-gyöngye az egésznek illeszkedem be a mű szólamaiba. Ehhez persze szükséges, hogy az előadott művet alaposan ismerjem. E kísérletnek azonban a hallgatóságra tett összhatása a legérdekesebb része. Jól tudjuk, hányféleképp lehet ugyanazt a művet interpretálni és hogyan váltakozik különböző karmesterek pálcája alatt ugyanazon kompozíció legbensőbb tartalma. Azt hinnők tehát, hogy a karmesternélküli zenekar kísérlete néhány fanatikus teoretikus elszomorító rögeszméje. Ez azonban nem így fest a valóságban. Háttérbe szorulnak itt a díszítővonalak, apró finomságok, lírikus ellágyulások, mikre karmesterek oly szívesen „ráfeksznek,” helyettük előtérbe lép a nagy Ritmus, a mű szívének lüktetése és dominálnak a nagy kontúrok; a mű legfontosabb, legelőször megrajzolt körvonatai. A mai kor embere nem lát többé szépséghalmazt a klasszikus zenében és nem is hasonlítja magában valami díszes porcellán figurához. Ma vadul, elszántan közeledünk a klasszikusok interpretálásához, ha pedig idegtúlfűtöttség tombol az előadó vérmérsékletében, akkor játékában szadisztikus önkény is megnyilatkozhatik. Mi már csak ilyenek vagyunk! Élettel dacoló, minden finomságot széttördelő barbárok, kik Hamletet szmokingban játsszuk, kiknek bűbájos asszonyai mulatókban professzionátusokkal lejtenek csúf négertáncokat. ... A kilencedik szimfónia előadásának pozitívumát nem szabad figyelmen kívül hagynunk, a kollektív víziónak kell itt a karmestert helyettesítenie. Ez elvontan hangzik ugyan, hatásában azonban mégis pozitív. A «konkrét ember» lebeg az előadók képzeletében, őt iparkodnak kollektíve megtestesíteni, őt, aki önálló életre kelt, aki erősebb, vaskosabb, brutálisabb, szenvedélyesebb, mint minden karmester. A zenekar tagjai persze, karmester híján, nagyobb és személyesebb feszültségben játszanak; épp ezért izzik a mű oly hallatlanul kezük alatt.»

Orosz mintára a Leipziger Sinfonieorchester muzsikusai próbálkoztak meg a karmesternélküli összjátékkal a lipcsei Alberthalle-ban. A pódiumon való elhelyezkedési módot is az oroszoktól kölcsönözték. Karmester híján elavult persze a régi rendszer, a félkörű ültetési mód, melynél a félkör középpontjában állott a dirigens, ide futottak össze a zenekari tagok tekintetének, figyelmének rádiusz vonalai. E helyett a muzsikusok teljes kört zárnak be; a külső körben a vonósok ülnek, a belsőben a fúvók. Pontosan a centrumban az ütőhangszerek. Legfontosabb, hogy minden egyes zenekari tag jól lássa orkesztertársát. Lipcsei tudósítások kiemelik, hogy az így bemutatott három Beethoven- opusban: az Egmont-nyitányban, a hegedűversenyben és az Eroicá-ban olyan szépségek érvényesültek, színhatások, dinamikai hullámzások és tempóingadozások, melyek karmester vezetésével sohasem bontakoztak volna ki.

Persze a karmester nélkül való összjáték nem boszorkányság, az egésznek a kamarazeneszerű összejátszás a nyitja, csak hatványozott, felfokozott szólamszámban. Ha nincs is karmestere a zenekarnak, de van egy vezetője, irányítója az összjátéknak, ez mindig az a muzsikus, vagy muzsikus-csoport, mely adott helyen az összjáték szempontjából a vezetőszólamot — mely lehet a dallam, de lehet középszólam vagy basszus is — intonálja. Ehhez persze szükséges, mint a kamarazenénél, hogy a zenekar minden egyes tagja ismerje a művet, annak szólamokra való felbontását, majdnem azt mondanám, tematikus és formai analízisét. E nélkül alig lehet boldogulni. Évekkel ezelőtt Nedbal, a Wiener Tonkünstler zenekarral több ízben eljátszotta nyilvánosan a Figaro lakodalmának nyitányát, karmester nélkül, sőt kotta nélkül. (Nálunk is 1913. november 28-án.)

A karmesternélküli orkeszterjáték persze abban a pillanatban válik értéktelenné, amint ez heteken vagy hónapokon át tartó szorgalmas gyakorlás, magolás, szóval katonai «Drill,» zenei fegyelem eredménye. E fajta produkciók csak addig érdekelhetnek, amíg kiérezzük bennük, hogy a zenekar minden egyes tagjának művészi ösztönei érvényesülnek benne szabadon, a kamarazene stílusához simulva, anélkül, hogy ez a szabadság, a precíz összjáték rovására menne.

Az elmúlt évad sikerein felbuzdulva, a Leipziger Sinfonie-Orchester e hónapban két hangversenyt rendez karmester nélkül, egyet Lipcsében, egyet a berlini Volksbühnen. Előbbinek Pauer tanár, utóbbinak Havemann Gusztáv a szólistája.”

(A ZENE, 1928. 2. szám )

[További hivatkozások: A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei: 717., 720-724 és 848. sz. beírás] A.
 

Ma 175 éve született Edvard Hagerup Grieg (Bergen, 1843. június 15. - Bergen, 1907. szeptember 4.)  zeneszerző és zongoraművész

Grieg emlékét az alábbi méltató cikk idemásolásával idézem fel:

BOROS REZSŐ:  GRIEG (1843-1907)

A Zene – 1943 (15. szám)

1869. újévkor egy kis levél repült Olaszországból a posta szárnyain Norvégiába:

„Uram,
nagyon jól esik, hogy megmondhatom Önnek, mily őszinte tetszéssel olvastam szonátáját (8. mű.).
Erős, tudatos, gazdag, kiváló zeneköltőtehetségre vall, melynek csak természetes útját kell követnie és magas fokra fog jutni. Bizonyos vagyok benne, hogy megtalálja Hazájában a megérdemelt elismerést. Ezek másutt sem fognak elmaradni az Ön számára,  s ha e télen eljön Németországba, kérem, tekintsen be egy kissé Weimarba is, hogy közelebbi ismeretségbe juthassunk. Fogadja, igen tisztelt Uram, kiváló nagyrabecsülésem nyilvánítását.

Róma, 1868. december 29-én
Liszt Ferenc."

A levél Grieg Hagerup Eduárdnak, a huszonhatodik évében levő, kevéssé ismert s még kevésbé elismert norvég zeneköltőnek szólt, ki akkoriban Christianiában (a mai Oslóban) barátjával, Svendsen Jánossal az ő alapította Zeneegyesület filharmonikus hangversenyeit vezette. Küzdött a tömeg tompaságával, közönyével, a csekélyszámú műkedvelő szeszélyességével és kicsinyességével. Szervezete gyönge, törékeny — lizenhétéves korában átszenvedett mellhártyagyulladása megfosztotta egyik tüdejétől. De a beteges kis testben nagy lelki erő, erős akarat, hit, lelkesedés lobog. Nem hiába írta emlékkönyvébe hazája legnagyobb költője, Ibsen Henrik, ezt a kesernyésen lelkes kis verset, elmésen gúnyolva a tömeg tompultságát:

Orpheus zengtén állatokba

 lélek szállt s a kőbe szikra.
Kő van nálunk garmadával

s mennyi állat közel, távoli

Játssz, hogy a kő áttüzesedjen,

 állathéj embert teremjen!

(Egy zeneköltő emlékkönyvébe.)

A hazáját nevelni akaró Grieg, sisyphusi munkájában olykor meg-megroskadva, már-már csüggedést érzett. Az oslói fjordot (télen hosszú hónapokon át borító jégpáncél fojtogatón ülte meg ziháló gyönge mellét. Ekkor tört át a ködön a napsugár, az új zene atyamesterének és legnagyobb tekintélyének, a geniális reformátornak, minden tehetség önzetlen fölkarolójának sorai.
A levél, mint minden Liszt-levél: elegáns, sima, udvarias, — de mögötte meleg, érző nagy szív dobog, törhetetlen hit a művészetben és haladásban. Mintha parányi gúny lappangana benne, ahol annyira „bizonyos“ a hazája elismerésében — ő, ki mint alkotóművész, a közönség annyi visszautasítását átélte s annyi csalódást!
A Mester kezeibe csupán a véletlen s nem a szerző maga juttatta a szonátát.

 Liszt levele megszerzi Griegnek a norvég állami ösztöndíjat, mellyel az év őszén Rómába utazhatik. Váratlanul be is toppan a Mesterhez (1870), de ez nincs otthon. Erre Lisztnek valósággal kerestetnie kell a szerény fiatal művészt és udvarias mentegetőzéssel kéreti újra magához. A maga kompozícióiból alig tud előkeríteni valamit a fiatal muzsikus; végre második (G-dúr) hegedűszonátáját és az op. 9, dalfüzetet viszi Liszthez a Santa Francesca Romana kolostorba. „Leveleztünk, ugye, egy kicsit?“ veti oda a Mester mosolyogva s mentői előbb zenét akar hallani fiatal pályatársától. Örvendezve kiált föl Grieg muzsikája minden egyéni, színes, norvég népies fordulatán:

„Ej, be hetyke! Hallja csak, ez tetszik nekem! Ezt kérem még egyszer!“

Szegény Griegnek hegedűszólamot és zongorát együtt kell játszania; majd átveszi a Mester a hegedűszólamot és csodás, zengő kifejezéssel játssza fönn oktávában a zongorán. Mikor Grieg kis zongoraműveiből játszik, Liszt hősies pátosszal énekli vele a zongoradarabocska — menüett — dallamát, el van ragadtatva a muzsika különleges nemzeti színezésétől.
Majd Grieg kéri a Mestert, hogy játszon s döbbent csodálattal hallja tőle Tasso hatalmas gyászzenéjét. A Mester lenyűgöző játéka után még az ő unszolására sem meri folytatni szonátáját; mire Liszt pazar színekkel lapról játssza le az ismeretlen hegedű-zongoraszonátát „szőröstül-bőröstül“ a zongorát teltebben, szélesebben, a hegedűszólamot,a zongoraszólam közepette.

„Kacagtam, azt hiszem, mint egy idióta“ — festi levelében elképedő lelkesedését szüleinek az ifjú költő. „No, csak fölteszi rólam, hogy lapról is tudok játszani, elég régi, gyakorlott muzsikus vagyok“ — mormogta a Mester fiatal kollégájának ámuló, dadogó szavaira.
Legközelebbi alkalommal a moll zongoraversenyének kéziratát hozza magával Grieg. Liszt hatalmasan játssza az ismeretlen kéziratból, közben beszél, bírál, dicsér, majd fölugrik játék közben, hatalmas léptekkel méri végig a termet s elragadtatva valósággal „bömböli“ a témát...
„Folytassa csak! — mondja utána Griegnek — s ne engedje, hogy eltántorítsák!“
Acélos erőt adtak Liszt szavai a fiatal mesternek.
 

Grieg (szül. 1843. jún. 15.) családja skót származású volt, lovagősei szilárdan kitartottak királynőjük, Stuart Mária ügye mellett s inkább száműzetésbe mentek utóbb. Számos példáját adták a szívós energiának; a kitartó erős akaratot tőlük örökölte Grieg. Közvetlen ősei nagykereskedők. A polgári józan életmód az ő örökségük; semmi bohém vonást sem látunk az északi mesterben.

Szülei lelkes zenekedvelők, de konzervatív ízlésűek. A gyermeket a norvég csodahegedűs, Bull Ole személye és példája igézi meg. Lipcsében tanult zeneszerzést Hartmann Mórictól és Reinecke Károlytól, kissé rendszertelenül ugyan, de tehetsége átsegítette a nehézségeken. Hatással volt rá a skandináv zene vezére, a dán Gade is, de ennek a lágyabb, mendelssohnos irányával rövidesen szakított. Felvillanyozón hatolt rá a tüzes, temperamentumos és szeretetreméltó ifjú zenetitán, a fiatalon elhunyt Nordraak Richárd barátsága és — bár technikában fogyatékos, de biztató tehetsége. Halála hírére aznap gyászindulóba önti fájdalmát. Közvetlen elődje Norvégiában az eredeti tehetségű Kjerulf  Halfdán (többek közt a Norvég nászmenet karmű szerzője), kihez barátság fűzi. Az ő példájuk nyomán merül el a norvég népzenében. Geniálisan dolgozza föl népe táncait s fölszívja e dallamok minden keménységét, hetykeségét, paraszti erejét és humorát. Az előző feldolgozók (Lindeman, Hartmann) elpuhították e paraszttáncokat; Griegnél kapják meg igazi arculatukat. Harmonikus alátámasztásai elmések, egyéniek, sokszor érdekesek. Dac, nyakasság, mélabú és bohókás kedv árad ebből a muzsikából.
A szerény Grieg magát mindig a romantikusok közé sorolja. Alapjában és „formálásban“ német romantikus maradt ő — hangoztatja több helyütt —, csak nemzeti elemeket szőtt e formákba.
Népszerűsége delelőjén álló öregedő mesternek nem ártott meg ez a szerénység. De a jelenkor tudós esztétikusai túlszárnyalják ezt a „minősítést“. Mulatságos, hogy korunk, melynek zenéje elkeseredett, sisyphusi küzdelmet folytat a múlt század mindent elnyelő romanticizmusa s ennek utóhajtásai ellen, mennyire nem tud eléggé alábecsülni és lesajnálni mindent, ami e korszakban termett. Egyik kitűnő zenetörténet írónk is elintézi költőnket egy lexikonban azzal, hogy rafinált eklektikus, aki számító ügyességgel adagolta bele a kopott formákba és témakörökbe a népi „exotikumot“. (Várhatjuk-e akkor, hogy a nyugati nemzetek mást halljanak ki az új magyar zenéből is, mint pikáns, exotikus különlegességeket?)
Nem tudjuk, milyen hátsó fiókban porosodik tudós elméletírónknál a költői hangulat és átélés elavult fogalma.
 

Mert, hogy költő a javából, költő mindenütt és mindig Grieg, azt csak egészen érzéstelen ember tagadhatná. Igen, a német zene megihlette és vezette, ezt eleget emlegeti. Szívének kedvence Schumann, tőle veszi át a kis hangulatkép, genrekép formáját. Hangulataiban is sokszor rokon marad vele s mindkettejük, Grieg is, lelke mélyén nőies természet, — ezt itatják át mesterünknél nemzeti, hazafias és népies erők s a Hit, Akarat férfiassága, mely olykor — például a zongoraversenyben — hatalmas hullámokig fokozódhat.
Ezért nem meglepő, hogy a német romantikus művészet másik pólusa is lelkesítette s — különösen későbbi éveiben — formálólag hatott rá: Wagner. Pedig törékeny lírizmusától elég messze állott a hősies monumentalitás. Mégis próbálkozott vele barátjának, Björnson Björnstjerné-nek Olaf Trygvason nemzeti hősről szóló drámájához készült zenéjében.

Nem is tudta kikerülni a Wagner-reminiszcenciákat.
A „költői hangulat“, mit föntebb emlegettünk, persze olcsó szó s könnyű vele visszaélni. Százával meg százával vannak epigonok, akik csak úgy öntik az olvatag dallamokat, a lágy hangzatokat, érzelgős késleltetéseket s azt hiszem, s az átlagos hallgató is elhiszi nekik, hogy magas művészetet produkálnak.
Az igazi költő más! Benne mindig érzik valami kesernyésség, valami érdesség, dac vagy szeszély, az egyéni fájdalomnak valami sajgó hangja. Az igazi költő pacsirtaálcás sirály. De ezt bizony a nagy tömegek vagy nem érzik meg; vagy ha megérzik, elidegeníti őket.
Ez a disszonancia teszi frissé a hangot, őszintévé, igazzá a művészetet, teszi egyéni sajáttá, személyes élménnyé. S ez az érdes mellékhang vagy alaphang sokszor a nép nyersebb őserejéből gyökérzik föl.
A norvég parasztlegények hetyke kurjantásai, bohókás rikkantásai, topogása, ugrálása, a lányok ringása, tipegése szublimáltan mind felszívódott Grieg melódikájába. A Norvég táncokat (op. 35.) Grieg a maga dallamaira írta s a hallgató megesküdne rá, hogy éppoly eredeti népi táncdallamokat hall, mint a 25 északi tánc és népdal-Ъап (op. 17.).
Ez a népies, mondhatnám „tipegő-kurjantó“ attitűd ott lappang dalainak melódiaszövésében is és visszatartja a lágy érzelmességtől, romantikus epigon-stílustól, melybe nagy orosz kortársa és barátja, Csajkovszky oly könnyen beleesik. Frissesség, kedvesség, gyermekded üdeség, titkon sajgó fájdalmak naiv, őszinte kibomlása, — olyan szemérmes, intim vonások, melyeket a nagytömeg ritkán ért meg. Ezért csak néhány dala lett népszerű, nálunk meg éppen csak egy-kettő. A 2 Solvejg-dal, Szeretlek, Csolnakon, néha az Álom, nagy néha a Monte Pinción; ez az egész, amit tőle hall közönségünk, de ezek meghitt poézisét is alig akad egy-két művészünk, ki átélni tudná. Pedig, cigányzenéből és úri- nótából táplálkozó vizenyős, dilettáns népszerű dalirodalmunk közepette, micsoda emelkedés volna, ha fölérhetnénk Grieg minden ízében nemes, gyermekien tiszta, igaz dalköltészetéhez!
Olyan szűzi tisztaságú forrás ez, melyhez az irodalomból tán csak Gárdonyi Géza költészetét állíthatnék párhuzamul.
És micsoda gazdag virágbomlás ez a daltermés annak, aki ismeri. A természet, a fjord, a nagy hegyek magánya, a szökdelő gödölyék, az ősz, a kisgyermek, családi boldogság, ifjú női báj, szerelmi boldogság és bű, az élet csapásai, halálsejtelem, gyermeksirató, bölcsődal, elválás, merengés, hazafiúi áldozatkészség — mind oly keresetlenül törnek elő, mint a gyermek ajkán. A költők részben honfitársai: Ibsen, Björnson, Paulsen, Andersen, Holger-Drachmann, Vinje — de németek is. (Heine, Chamisso).
Kongeniális tolmácsolót találtak a mester dalai unokahúgában, Hagerup Ninában, ki, ha nagy hangja nem is volt, de annyi kifejezéssel és  a költői szöveg oly finom árnyalásával adta elő férje dalait, hogy ebben világhírű művésznők is ritkán érték utol.  Odaadó, praktikus érzékű élettársa és hűséges támasza lett gyönge szervezetű, álmodozó férjének.

Grieg kis faházikót építtetett a fjord fölé, odahozta kedves partitúráit (főként Wagnert) és zongoráját; ott dolgozott, télire levitette a házikót a tengerpartra, tavasszal újra felköltözött magasabbra. . ;
Instrumentális párhuzama a 125 dalnak 70 kis zongoraköltemény, a hangulatok és jellemképek nemrég még oly kedvelt sorozata, a „Lírai darabok”. A már föntebb megismert természeti, emberi, családi, szerelmi, falusi életképekhez mesevilág is járul, tündértánc, manók, szilfidek.
Milyen neki való feladat volt, mikor Ibsen megkérte, írna kísérőzenét a Peer Gynthez. Bár Ibsent emberileg sohsem tudta úgy szeretni, mint Björnsont, de a Peer Gyntért lelkesedett. Nyilván elsősorban a mesemotívumok, a néprajzi elemek kapták meg. Mindenki ismeri geniális illusztrációit a híres drámai költeményhez, 'a napfölkeltét, az anya haldoklását, az arab táncokat és a hegyimanó barlangjának szédítő táncforgatagát.
A Holberg-szvitben, melyet zenekarra tervezett, de zongorára írt meg, a kétszáz éves rokokó-táncokat utánozza, Holbergnek, a híres dán vígjátékírónak, Észak Moliérejének korát. Az ősszel nyitány saját dalainak motívumaiból fölépített megragadó hangulatkép. Ifjúkorából való, akár hatalmas, gazdag költőiségű а-moll zongoraversenye.

Szemére hányják, hogy mozaikszerű bőséggel rakja egymás után költői ötleteit. Vérbeli romantikus létére több benne a szín és költői ötlet, mint az egységes építkezés. G-moll vonósnégyese is csupa egyéni érdekes hangulat, de önálló szólamszövés helyett inkább a zenekar és à zongoradarab technikája szerint épült. Gazdag költői tartalmúak a három hegedű- és az e-moll zongoraszonáta is.

Igaz, nem lett belőle korszakalkotó reformátor. Csak erős költői egyéniség. Többre nem is vágyott. Harmóniái elmések, merészek, változatosak, máskor a legegyszerűbbek. Megemlékszik róla, milyen boldog mikor ötéves korában fölfedezte a zongorán a nónakkordot. Ez a hangzat egész életére kedvence maradt. Újszerűén s líraian alkalmazza; e technikájával Ravelnak mutatott utat (Ravel ismert Pavanejában nem egy helyütt Grieg-hangok csendülnek föl).
Wagnertől tanult, de nagy ritkán esik wagneri hangulatokba vagy reminiszcenciákba. Bolygó hangjaiban tristanos kromatika csak elvétve akad.
Gyermekded vonás és dalköltőre vall, hogy a szekvenciákkal kissé túlságos bőven él; továbbá azzal a fogással is, hogy a feldolgozott dúr- témát egyszerre mollban hozza és viszont.
Hogy a nagyépítkezésre nincsen elég „lélegzete“, azt jól érezte a — némi túlzással — zenei „miniatűr festőnek“ tartott mester; szimfóniát, operát nem írt. De a — vokális és instrumentális — dalköltőnek örökké üde és igaz marad művészete.

424 évvel ezelőtt hunyt el

ORLANDE DE LASSUS, a késő reneszánsz legnagyobb flamand zeneszerzője.

(1532? – 1594.VI.14.)

Emlékére:

«EGY ÉNEKESFIÚ TÖRTÉNETE

 1540-ben (a ma Belgium területén található) Mons városában történt, hogy a Szent Miklós templom énekkarába új tagot vettek fel. Abban az időben egész Európában elterjedt szokás volt, hogy a nagyobb templomokban énekkart szerveztek férfiakból és fiúkból. Külön énekiskolákat tartottak fenn azért, hogy az arra alkalmas, tehetséges gyermekeket kottaolvasásra, a többszólamú éneklés magas művészetére oktassák. Aki ügyesnek, tehetségesnek bizonyult, annak felnőtt korában életpálya lett a kórusban való éneklés vagy énekkarvezetés. Még századokkal később is sok híres zeneszerző – pl. Bach, Haydn, Schubert – mint énekes fiú kezdte zenei pályafutását.

A monsi Miklós-templom kórusa próbára készült az énekiskolában. A felnőtt férfi énekesek mellett több fiúgyermek is volt. Kisebbek, nagyobbak, de olyan apró egy sem, mint az a nyolc és fél éves, eleven szemű, csinos arcú emberke, aki most érkezett, azazhogy édesapja vezette ide kézen fogva, hogy beírassa a kórus tagjainak sorába. A karmester már ismerte a fiúcskát. Mielőtt felvette volna az énekkarba, alaposan kipróbálta hallását és hangját. A gyermek illedelmesen meghajolt, úgy köszönt. A karvezető megveregette a vállát és intett egy mosolygós arcú nagyfiúnak, hogy pártfogolja az új kis tagot. Az látható örömmel vállalta a rábízott feladatot.

― Gyere te apróság! Mindjárt meglátjuk, vajon tudsz-e kottából énekelni?

Azzal fél-karjával felemelte és maga mellé állította kis társát egy székre. Amikor éneklésre került a sor, átkarolt, úgy tartotta elé a saját kottáját.

A fiúcska eleinte kissé elfogódott volt annyi idegen arc láttán, de amikor elkezdődött a próba s a magas és mély hangok lágyan összefonódó harmóniában zengtek, a gyermek egyszeriben otthonosan érezte magát. Szépen, halkan ő is elkezdett énekelni. Társa bíztatóan mosolygott rá. Kis- és nagyfiú, régi és új kórustag hamar megbarátkoztak az éneklésen keresztül. Hangjuk a közös szólamban szépen csendült össze, mint az ezüst csengő meg a kis harang. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a fiúcska önállóan is biztos szemmel követi a kottát. Sőt! Éneklés közben még arra is volt ideje, hogy körülnézzen. Persze csak a közelében álló énekeseket láthatta, mert hátrafordulni nem illett volna ott, ahol mindenki olyan mozdulatlanul állt a helyén, mintha szobor lett volna. Csak ajkuk mozgása és a torkukból áradó hangok meleg zengése mutatta, hogy élő emberek.

Az énekes fiút édesanyja már nehezen várta az első próbáról. Valósággal elhalmozta kérdéseivel:

― Sokan voltatok-e? Milyenek a többi fiúk? Mit énekeltetek? Ügyes voltál, kisfiam?

A gyermek, sorban válaszolt a kérdésekre. Azt is elmondta, hogy milyen jó pajtásra, pártfogó barátra talált az énekiskolában. 

Ahogy telt-múlt az idő, a fiúcska hangja mind szebb lett. Csillogott, mint a gyémánt, hajlott, mint a nád. Ha a zene jellege úgy kívánta, erőteljesen, ércesen zengett, szabadon, bátran szárnyalt. Hamarosan mindenki elismerte, hogy az „apróság”-nak van a legszebb hangja az egész énekkarban. De nem irigyelte őt a többi fiú, mert kedves, jó pajtásuk volt, akit mindnyájan szerettek, becéztek. Az énekkar sokat tanult, próbált és gyakran szerepelt. Így rövid időn belül az egész város közönségének feltűnt az énekes fiú gyönyörű hangja.

Mons városában sok idegen járt. A híre helybeli gyapjú- és pamutfonók, vasöntők és más iparosok gyártmányait is szívesen vásárolták. A város élénk kereskedelme sokakat ide vonzott. Akik pedig Monsban jártak, mind megnézték a város nevezetességeit, s meghallgatták a Miklós-templom kórusának szép énekét. Így terjedt el a város falain kívül is az elbűvölő hangú énekes fiú híre, akinek nincsen párja Monsban, de talán még messzi vidékek nagy városainak híres kórusaiban sem.

Egy este hiába várta haza a kisfiút édesanyja. Apja aznap is – mint annyiszor máskor – eléje ment. De az énekiskolában azzal fogadták, hogy a próbának már vége. Az énekesek eltávoztak.

― Talán elkerültük egymást útközben? – gondolta az apa, és hazament, remélve, hogy a gyermek már otthon várja.

De nem így volt.

― Vajon hol lehet ez a fiú ilyen sokáig? – kérdezte az édesanyja aggódva. – Sohasem szokott elmaradni próba után.

Kopogtak az ablakon. Sietve mentek ajtót nyitni, mert azt hitték, a várva-várt gyermek érkezett haza. De nem. Csak a szomszéd jött át egy kis beszélgetésre. A szülők elpanaszolták neki, hogy milyen aggodalommal várják haza fiúkat. A szomszéd, ki maga is családos ember volt, indítványozta, hogy menjenek együtt a keresésére. Így is történt.

Az énekiskolában bentlakó fiúk csak annyit tudtak, hogy kis társuk a próba után hazament.

― A felnőtt énekesekkel együtt távozott – mondta a karvezető. – Talán azok többet tudnak róla.

A két férfi, sorban felkereste az énekeseket. Már éjfélre járt, amikor végre megtudtak valamit.

― Láttam – mondta az egyik énekes, - amint egy idegen, jól öltözött úr igen kedveskedve beszélgetett vele. Ott mentek el a városháza előtt. Egy másik énekes arra emlékezett, hogy egy idegen hintót látott hazamenet az egyik mellékutcában. Ez volt minden, amit megtudtak. Az édesapja felsóhajtott:

― Bárcsak otthon lenne azóta már a fiam!

De otthon csak a feleségét találta, ….kisírt szemmel. Az asszony kezét tördelve sóhajtozott:

― Hová lett az én drága gyermekem? Ki tudja, hol van? Ezóta talán már nem is él szegénykém. …

― Asszonyom, nyugodjék meg! – szólt a szomszéd. – Egészen bizonyos, hogy a gyermeknek semmi baja nincs.

― Akkor miért nem jön haza? – kérdezte az édesanya, sírástól fuldokolva.

― Mert, . . . ellopták! – hangzott a váratlan felelet. A kis énekes fiú szülei csodálkozva néztek a jó-barátra.

― Honnan gondolod? – kérdezte az apa.

― A gyermeknek messze földön híres, szép hangja van, s hallottuk, hogy egy idegen úr kedveskedve beszélt hozzá, ….. idegen hintót láttak egy mellékutcában. …. Nos, nem elég minden ahhoz, hogy nyoma vesszen? De különben is. Ugyan mi történt volna vele, mint hogy ellopták?

Ma már szinte hihetetlennek hangzik ez a feltevés, de nagyon is valószínű volt abban az időben, amikor jó pénzért mindig akadt valaki, aki a királyok, főurak kórusát ily módon gyarapította egy-egy szép-hangú új taggal. Ebben az esetben is így történt. A monsi énekes fiú apjának igen sokfelé kellett keresnie fiát, míg végre egy távoli kastélyban rátalált és hazavihette. Volt is öröm, amikor újra láthatták aggódó szülei, s méghozzá teljes épségben. Az énekiskolában is nehezen várták már. Amikor megérkezett, pajtásai kitörő örömmel fogadták. A felnőtt énekesek kedveskedve becézték, tréfálkoztak vele. A karmesternek a meghatottságtól könny csillogott a szemében, amikor visszakapta már régen nélkülözött legjobb énekesét.

De nem sokáig tartott a zavartalan öröm, mert a páratlan zenei képességű, gyönyörű hangú éneklő gyermeket másodszor is ellopták! Szüleinek ismét sok aggodalmába, fáradtságába és pénzébe került, míg visszaszerezték. Édesanyja ezután legszívesebben ki sem engedte volna a házból.

― Csak baj lett belőle, hogy annyian hallották a hangját! – mondta. De nem lehetett már kalitkába zárni a híres gyermeket. Továbbra is énekelt a kórusban az emberek nagy gyönyörűségére. Amilyen mesébe illő volt szép hangja, rendkívüli zenei tehetsége, olyan meseszerű volt élettörténetében az is, hogy tizenkét éves korában – harmadszor is ellopták. Ezúttal azonban végleg. Szülei most is nyomára akadtak, épp-úgy mint az első két esetben, de amikor megtudták, hogy a dúsgazdag, nagyhatalmú tábornok – Ferdinand Gonzaga – pártfogolja, nehéz szívvel bár, de beleegyeztek ottmaradásába, gyermekük jövője érdekében.

A szülők lemondása nem volt hiábavaló. Gonzaga nemsokára Szicilia alkirálya lett. Amikor elfoglalta új állomáshelyét, magával vitte a csodálatosan szép-hangú monsi énekes fiút. A hosszú utazás közben a már ifjúvá serdült gyermek, világot látott, egy életre szóló műveltséget szerzett. Olaszországon végigutaztában megismerte a zenészek, festők, szobrászok, építészek remekbe készült alkotásait, meghallgatta a világhírű kórusokat és énekeseket, a legnagyobb mesterektől tanulta meg a zeneszerzés művészetét.

A háromszor is ellopott énekes fiúból felnőtt korában európai hírű zeneszerző lett, kit kortársai a „zene fejedelmé”-nek neveztek. Ezt a kitüntető címet nemcsak azzal érdemelte ki, hogy műveit nagy tudással, választékos művészi ízléssel írta meg, hanem avval is, hogy fejedelmi bőséggel alkotott: több mint kétezer kórusművet irt. A művészi kóruszene kedvelői még ma is – több-száz évvel halála után – tisztelettel és csodálattal ejtik ki nevét: Lassus!»

 Forrás: Péterffy Ida: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről”

Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1959  

Orlande de Lassus - Lagrime di San Pietro: I. Il magnanimo Pietro

Ma 90 éve született Botka Valéria, kórus-karnagy, a Magyar Rádió gyermekkórusának megalapítója,  Liszt Ferenc-díjas.

( Arak, 1928. június 10. – Budapest, 2013. szeptember 28.)

Botka Valéria emlékére legyen itt  ez az alábbi cikk: a  nyolcvanadik születésnapján kereste fel a karnagyot a Hetek.hu munkatársa,  Cserháti Ildikó

(2008. 08. 15.)

"Tanítványból mester"

Botka Valéria nyolcvanéves

Volt egy kórus Magyarországon, amelynek az egész világ csodájára járt. Egy kórus, amely már akkor vendégszerepelt Japánban, amikor magyar ember az országhatárt nem nagyon léphette át. A Magyar Rádió Gyermek-kórusának alapító karnagyával, Botka Valériával nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

„Arrébb rakjam a családomat? Nem zavar?” – kérdezi mosolyogva Vali néni, mikor hellyel kínál. A régi rekamién számtalan, nagy becsben tartott baba, plüssfigura. Mind egy-egy külföldi út emléke vagy régi kórustagoktól kapott ajándék. Vali néni három éve lakik itt, az Ódry Árpád Művészotthonban, amióta elvesztette a férjét. Mozgalmasan telnek a napjai. Meghívásoknak tesz eleget, előadásokat tart pedagógusoknak, folyamatosan dolgozik régi, kopott írógépén: „Szeretnénk összehozni egy kiadványt a kórus történetéről” – magyarázza. És nevet, árad belőle az életkedv. Kérdezem, mi ennek a titka. „Gyönyörű volt ez a nyolcvan év, tele élményekkel – válaszolja. – Persze nem gondok nélkül. Nekem a gyerekek adták az örömet.”

Botka Valéria és férje, Csányi László 1954-ben alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát, amely vezényletükkel bejárta a fél világot, hatalmas sikert aratva, ahol csak fölléptek. A karnagy házaspár ritka pedagógiai érzékkel, hatalmas szeretettel foglalkozott a kezük alatt megforduló több mint tízezer gyermekkel. Nemcsak vezették a kórust, hanem igazi pótszüleik voltak ezeknek a gyerekeknek. Hiszen a szülőktől távol, a világ másik felén gyakran törött el a mécses a honvágy miatt. Arra is volt példa, hogy az egyik kis kóristát egy vidéki út során kellett vakbélgyulladás miatt kórházba szállítani.

„Nagyon sok öröm volt ebben a munkában, de hatalmas felelősség is. A szállodákban, miután lefeküdtek a gyerekek aludni, mindig végigmentünk a folyosón fülelve, hogy nem szűrődik-e ki valamelyik szobából gyanús zaj, pityergés.”

A kórus neve mára egybeforrt a Botka–Csányi házaspár nevével. Olyannyira, hogy lányuk, Csányi Valéria nem is akarta átvenni a kórus vezetését szüleitől, mondván, hogy ez az ő kórusuk. Ezek után ki hinné, hogy Vali néni egy puszta véletlennek köszönhette zenei karrierjét?

 „Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Kislányként is úgy mutatkoztam be, hogy Botka Valéria művésznő. Egy alkalommal aztán, amikor édesapámmal Pestre utaztunk, elszöktem egy meghallgatásra Rózsahegyi Kálmán bácsihoz. Ő azt mondta: ennek a gyereknek a főiskolán a helye. Fel is vettek, de mégsem éreztem magam igazán jól. Egy tanárom, aki a szolfézst tanította, gyakran elkésett. Egyik alkalommal megkért, hogy kezdjem el, és tartsam meg az órát. Aztán megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem a Zeneakadémiára jönni. Hatalmas álmom volt, mindig bőgtem, mikor arra mentem villamossal, hogy bárcsak a portáig eljuthatnék egyszer! Így kerültem a Zeneakadémiára.”

A Zeneakadémiáról pedig 1954-ben a Magyar Rádióba. Akkoriban a Rádióban mindig voltak ifjúsági zenei műsorok, vidéki kórusok vendégszereplésével. Ezeket megszervezni nem kis munka volt, így jött az ötlet: legyen a rádiónak saját gyermekkórusa, budapesti gyerekekből.

„Elmentünk majdnem minden iskolába a férjemmel, meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni. Így kezdődött.”

Nem volt könnyű a választás, előfordult, hogy kétszer-háromszor is visszahívtak gyerekeket meghallgatásra. De annak sem kellett lemondania teljesen a kórusról, aki elsőre nem került be.

 „Létrehoztuk a kicsinyek kórusát, ez volt az előkészítő. Ott figyeltük, hogy ki ért meg arra, hogy bekerüljön a nagy kórusban. Volt olyan is, hogy egy-egy zenész gyerekét nem vettük fel, mert a gyereknek egyszerűen nem volt jó hallása. Erre elmentek még Kodály tanár úrhoz is panaszkodni, hogy az ő gyerekük miért nem énekelhet a kórusban.”

A Somogyi Béla Utcai Általános Iskolában külön osztályt hoztak létre a kórusos gyerekeknek, hogy ne kelljen sokat utazniuk az iskolából a próbákra. A házaspár rendszeresen figyelte a gyerekek tanulmányi eredményeit is, bár túl sok gond nem volt velük.

„Észrevettük mi is, de inkább a tanárok, akik tanították a kórusos gyerekeket, hogy a zenei osztályosokat jobb, könnyebb tanítani. A zenéhez hozzájárul a fegyelem, a koncentrálás, ezek mind beléjük ivódtak. A zenetanulásnak nagyon pozitív hatása van az élet más területeire is.”

A házaspár Kodály Zoltán tanítványaként kezdte a kórusmunkát, így amikor a tanítványból kórusvezető lett, Kodály „tanár úr” mindenben segítette a munkájukat: elment a próbákra is, tanácsokat, iránymutatásokat adott.
A világhírnév sem váratott sokat magára. Mint a kórus történetében annyi minden, az első külföldi vendégszereplés is egy puszta véletlen eredménye volt. Egy alkalommal japán vendégek érkeztek a próbára. A gyerekek énekeltek, mint máskor, aztán a vendégek közölték, hogy ezt a kórust ők kiviszik Japánba. Csak így, egyszerűen. Az első tokiói koncert után ötven-hatvan helyi lapban jelent meg hírként a Magyar Rádió Gyermekkórusának fellépése. Hatalmas sikerük volt.

„Azon az első úton hatvankét koncertet adtunk három hónapon keresztül. A szülők itthon sírtak, a gyerekek kint bőgtek, én is, mindenkinek honvágya volt.”

A japán siker után már nem volt megállás, egymás után jöttek a meghívások, csereutak, felkérések, külföldre és vidékre egyaránt. Japánban összesen tizenöt alkalommal léptek fel, de Európa csaknem valamennyi országában szerepeltek, és meg sem álltak Amerikáig. Bejárták egész Magyarországot is.
Kalandokban tényleg nem volt hiány. 1956-ban, október 23-án a teljes kórus a rádióban ragadt. Minden kapunál őrség állt. A szülőket nem engedték a rádió környékére, ők a múzeumkertben izgultak, a gyerekek bent a rádióban

. „Kimentünk a garázshoz, ott már jöttek a nagy teherautók, tele katonákkal. Mondtam a gyerekeknek, hogy álljanak sorba. Sírtak, nagyon féltek. Aztán egyesével, a teherautók mellett kiszöktettük a gyerekeket. Mondtuk nekik, hogy semmi mást ne csináljanak, csak szaladjanak ki a múzeumkertbe, ott vár édesanyjuk. Nagyon féltem, hogy mi lesz, mindenkinek mondtuk, hogy ahogy hazaérnek, azonnal telefonáljanak. Hála Istennek, mindenki telefonált.”

Arra a kérdésre, hogy milyen üzenetet küldene a mai fiataloknak, Vali néni válasza úgy szól:

„Az a legfontosabb, hogy a hivatásuknak éljenek, és ne kényszerből válasszanak szakmát. Szeressék csinálni, amit csinálnak, és amikor éreznek magukban valamire elhivatást, addig ne nyugodjanak, amíg azt el nem érik.”

A Cole Porter-évforduló jegyében - talán még aktuális is.

Cole Porter balettet is írt, nem is akármilyet

(sze)  Fidelio. hu  - 2017.05.25. 13:22

Az elsősorban jazz-sztenderdek és musicalek szerzőjeként ismert zongorista 1920-ban írt egy balettzenét az amerikai kongresszus által elfogadott bevándorlásellenes törvényekről.  Hogy, hogy nem, most elővették.

127 évvel ezelőtt született Cole Porter, amerikai musicalszerző

(Peru, Indiana, 1891. június 9. – Santa Monica, Kalifornia, 1964. október 15.)

Film Színház Muzsika, 1978. október 28.

UNGVÁRI TAMÁS: Az elmondhatatlan Cole Porter

(A Fővárosi Operettszínházban próbálják Cole Porter: Csókolj meg Katám című musicaljét.)

A Csókolj meg Katám felújítása eszembe idézi azokat a napokat, amikor fordításába belekezdtem. A magyar musical hőskora volt ez s magam éppenséggel egy olyan színház dramaturgja, mely arra esküdött fel, hogy meghonosítja ezt a jellegzetesen amerikai, s ezért éppoly nehezen átplántálható kényes növényt, mint amilyen egykoron a burgonya volt. Musical, sikeres, erőteljes, átültethető éppoly kevés született, mint éposz a világirodalomban. Azóta se tudok többről, mint egyetlen tucatról. Soruk épp a Csókolj meg Katám-mal kezdődik. s valahol a Candide-dal végződik. Általam eddig ismeretlen okból az igazi musical megszületéséhez különös csillagállás kell — jó és pimasz librettó, még pimaszabb versek s végül olyan invenciózus zene, melyet összehozni még egy Bernsteinnek is ritkán adatik.

Ha rangsorolhatom azoknak a musicaleknek a zeneszerzőit, akiket a legjobban szeretek és a legjobban utálok, akkor az előbbi helyre a My Fair Lady muzsikusát, Loewé-t tenném, míg a gyűlölet sugarába habozás nélkül Cole Portert emelem.

Szegény Loewe. Emigráns, bizonytalan, a sikertől éppúgy összeomló, mint a bukástól. Ezeknek a zeneszerzőknek jószerivel csak apokrif életrajzuk van. Loewéről egyetlen hitelesnek rémlő (ám azért bizonyíthatatlan) életrajzi motívum. Az anyagilag sikeres, viszont a My Fair Lady után sorozatosan bukó Loewe egy yachtot tartott Cannes-ban. Ö volt a kapitány egy nagyszámú legénység élén. Amikor felszedték a horgonyt, azonnal lefújta az akciót. Nem kell különösebb pszichológia ahhoz, hogy megfejtsük e non-stop főpróbát. Loewe yachtja sosem futott ki Cannes kikötőjéből.

Szeretni még egy sikeres szerzőben is a gyarlóságait lehet: ezért oly tündöklő Loewe.

Cole Porternek a tehetségét bámulni: igen. De a személyét — idáig soha sem merészkednék. Cole Porter igazából sohasem bukott. Gazdagnak született s csaknem mérhetetlenre gyarapította vagyonát. Peruban látta meg a napvilágot (no nem Dél-Amerikában, hanem az Indiana állambeli Peruban), ahol jelentékenyebb vetélytársak híján a család őt szemelte ki arra, hogy Perut (Indiana) halhatatlanná tegye. Jellemző Porterre, hogy amikor díszpolgárává választotta a városka, még az ünnepségre se jelent meg. Félt az unalomtól. Ennek megfelelően, ha társaságban tört rá az unalom, se szó, se beszéd. köszönés nélkül távozott; ha vendégeket hívott, azokat unalmában gyakran kirúgta. Porter és felesége, Linda, a nála nyolc esztendővel idősebb gazdag örökösnő egy időben a Ca’Rezzonico velencei palotájában húzták meg magukat. A zenetörténet, ha jól tudom, eddig egyetlen szerzőről tud, aki velencei palotáig vitte s ez Wagner volt. De a Ca’Rezzonicó- ban más volt a rend, mint hajdan Wagnernél. Ha valaki egy percet késett a vacsoráról, a hajthatatlan Porter nekiült az estebédnek — állítólag egyszer még Jack Wagnert, a filmcézárt is így leckéztette meg.
Nem is félt mástól, csak az éhhaláltól. Szünet nélkül komponált, s harminchét éves korától, a Paris című daljáték bemutatójától fogva nem kerülte el a siker. Igaz, Porter régen udvarolt a sikernek. Már iskolába érkezvén két esztendőt letagadott az életkorából, s így tizenötesztendősen a tizenháromévesek között kitűnhetett páratlan intelligenciájával. Az első világháborúból hősként tért haza — csak későbbi életírói derítették fel, hogy a fronton soha nem járt s a háborút Párizs luxuséttermeiben vészelte át. Amiképpen életkorából két esztendőt mindig letagadott, magasságához viszont öt centit adott hozzá, mert a természet apró termettel áldotta meg. És mérhetetlenül gőgös és undok volt.
Mindez, persze, édes-keveset számít. A róla készített hollywoodi filmből ugyan egy szó sem igaz, de a zene az valódi, az adott műfajban, az érzelmesség megfelelő koncentrációjában. A Night and Day, a Begin the Beguine, a Let’s Do It megríkatta és elbájolta Amerikát és Európát. Nem volt tudatos giccsőr. Az ilyen zenét csak teljes hittel lehet létrehozni: soha cinizmus slágert nem alkotott. A slágerszerző a hitét bocsátja áruba — a holdfényt, mely őt is megejtette, a napot, melynek áldozatos imádója. Ha a Csókolj meg Katám felülemelkedik az ájult szentimentalizmuson, úgy azzal a slágertől mélyen idegen tulajdonságával, hogy humora van.
Csak azt sejteném, honnan vette. Barátai és ismerősei sorát sorra vettem — nincs köztük egyetlen cím és rang nélküli. Gunzburg grófja, Verdura hercege, még a nevük is oly valószínűtlen, mint amilyen bizonyos, hogy társaságukban elkerülhetetlen az unalom, s messzire kerüli őket a tréfa.

Illyésről terjesztik, neki tulajdonítják azt a bölcs mondást, hogy az operett (s leánya, a musical) a legkövetkezetesebb szürrealista műfaj. Lángelméi közül mindenesetre Cole Porter a legvalószínűtlenebb. Egyfelől egy Wagner életformájával mégiscsak Porter-dalok jutottak eszébe, de még- továbbá: hogyan juthatott egyetlen dallam is eszébe valakinek, aki oly kényszeres hazug és pöffeszkedő sznob volt, mint Cole Porter.

Szegény Loewe. A befűtött yacht sohasem futott ki Cannes kikötőjéből. Porter bezzeg ha arra került a sor, egész flottát tudott hazudni magának.

208 évvel ezelőtt, ezen a napon született Otto NICOLAI német zeneszerző, orgonaművész és karmester. A Bécsi Filharmonikus Zenekar megalapítója.

(1810.VI.9. – 1849.V.11.) 

Emlékére:

«A windsori víg nők» a Városi Színházban.

Tizenöt év (1934-ben, megj. A.), híján száz esztendős ez az opera és annak is éppen tizenöt esztendeje, hogy utoljára játszották Budapesten. És most, ahogy a Budapesti Hangversenyzenekar operaelőadásainak keretében új életre támad a Városi Színház színpadán «A windsori víg nők» elragadó muzsikája és Shakespeare-i eredetű meséje, a mai operanemzedék szinte el sem hinné, hogy nagyapáink és apáink korának legnépszerűbb vígoperáját hallja és látja.

Otto Nicolai, a szerzője, az a bizonyos „alkalmi lángelme,” aki rengeteg operát irt, de csak egyetlenegyet alkotott: «A windsori víg nők»-et és ebben az egyben felülmúlta önmagát, sőt kissé korát is. Mint minden másodrangú zseni, ö is magáévá tette zenéjében a kor nagy és halhatatlan értékeit: egyik pillanatban Mozart kecses szelleme szökell a zenekarban és színpadon, a másik pillanatban Donizetti dallamvarázsa, a harmadikban Rossini pezsgő jókedve, de ahol maga Nicolai szólal meg, ott is színes, zengő, túláradó bőségű dallamforrás nyílik meg. „Aki sokat hoz, az soknak adhat,” — mondja egy német közmondás, és ha ez igaz, akkor Nicolai ma is mindenkinek igaz zenei gyönyörűséget szerezhet, mert azzal a sok mindennel és mindenkivel, aki ott él a zenéjében, már-már valami modern zeneszerző.

Igaz öröme telhetik tehát a mai operaközönségnek abban, hogy a Budapesti Hangverseny- zenekar jóvoltából most megismerkedik ezzel a valóban örökifjú vígoperával, amelynek meséjét már amúgy-is ismeri, részint Verdi: «Falstaff»-jából, amelynek ez az opera cselekményében és alakjaiban vérrokona, másrészt pedig a Shakespeare-i vígjátékból, amelyből operaszínpadra íródott.

Az előadás meglepően jó. Nem az, hogy a zenekar Komor Vilmos vezénylete alatt, most is a legnemesebb hangszer telt és zengő hangpompájában szólal meg, ezt leírni már szinte közhely, annyira köztudomású ennek a fiatal zenekari együttesünknek nagyszerű színvonala. Különösen a vonós és rézfúvós együttes kitűnő, csak a fafúvósok tónusa még nem eléggé telt.

Ami az igazi meglepetést jelenti ezúttal, az a színpadi együttes. Itt sem az előadás középpontjában álló Wenczell Béla, akinek Falstaffja, úgy énekben, mint játékban, igazi és légi mesterábrázolás, hanem a köréje csoportosított fiatalok. Elsősorban Tóth Gabriella, akinek ritka szépségű és erejű szopránja az utóbbi évek egyik legnagyobb operaszínpadi ígérete. Ha ez a hang kiegyenlítettség dolgában méltó lesz anyagának fényéhez és vivőerejéhez, a fiatal énekesnő szép operai pályafutásnak néz elébe.

Általában, mennyi szép hang, mennyi bíztató ígéret. Csak győzze a magyar operai színpad!

Moiser Margit, akinek mezzoszopránja már-már a kontra-alt tömör erejével zeng a mély és magas fekvésben, csak középhangjai lebegők még; Layer Mária, pompás operaszubretti hangjával; Érdy Pál, akinek dús és dallamos baritonja ezúttal különösen érvényesül; Penninger Antal, valóságos meglepetés, mint basszus-bariton, és mint színész, ahogy Csabai László, bár kitűnően énekel és játszik egy kisebb szerepet, méltón énekelhetné Vajda László helyett Fenton főszerepét.

Mennyi fiatalság, sohasem sejtettük, hogy ennyi szép hang és jó színészi tehetség rejtőzik a legújabb énekesi nemzedékben! A Városi Színház „régi gárdájából” meg kell említenünk Jákó Bélát. És nagy elismeréssel kell szólnunk Szentpál Olga tánccsoportjáról, amely finom mesevarázzsal kelti életre a tündérjelenet zenéjét.

Ez a bemutatónak számító felújítás egyik legörvendetesebb és legszerencsésebb eseménye az eddigi szezonnak.

T.J.

PESTI HÍRLAP, 1934. XI.23.

Heves Megyei Népújság, 1968. május 19.

Hacsaturján Budapesten

Hatvanötödik születésnapját ünnepli a többszörös állami- és Lenin-díjas szovjet zeneszerző, a hazánkban is rendkívül népszerű Aram Hacsaturján. Most, hogy néhány napra valósággal „beköltözött’' az Erkel Színházba — a Spartacus című balett próbáinak színhelyére — csodálkozva figyelhetjük meg, mennyire nem látszik meg rajta ez a hat és fél évtized.
A magyar balett művészet ünnepi eseménye az ókori rabszolgavezérről, Spartacusról szóló háromfelvonásos balettmű bemutatója, és esemény ez Hacsaturján számára is. Kétszeresen az; nagyon szereti egyrészt ezt az 1952 -54 körüli komponált munkáját, másrészt nagyon jól ismeri és magasra értékeli a magyar zeneművészetet.

Még tavaly nyáron Leningrádban azt mondta e sorok írójának:
- óriási muzsikusnak tartom Bartókot. Egyik legkedvesebb zeneszerzőm, aki egyszerre európai, magyar és modern is. Bartókot azért tisztelem többek között, mert magam is tisztelem, szeretem a népzenét Én is sokat foglalkoztam örmény földön és másutt népzene-gyűjtéssel, zenémben is sok nyoma van – Bartókhoz hasonlóan – ennek a gyűjtőmunkának.

Amint az Erkel Színházbeli próbán folytatott rövid beszélgetésből kiderült, Hacsaturján egyik első útja a budapesti Zeneakadémiára vezetett, ahol Farkas Ferenc professzor, zeneszerző óráján vett részt A szovjet komponista, aki maga is tanít a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, elragadtatással nyilatkozott azokról a fiatal magyar muzsikusokról, kiknek néhány művét meghallgatta. De nem ez az egyetlen találkozása a magyar muzsikusokkal: ellátogat például a Bartók Archívumba és más zenei intézményünkbe is. Egyébként — mint ugyancsak megtudtuk felőle — személyes ismerőse volt Kodály Zoltánnak.

Aram Hacsaturján nagyon kedvelt zeneszerző hazánkban is. Hosszú idő óta sikerrel játsszák nálunk Gajane című balettjét, és nagyon sok koncerten hangzott el már egyik legjelentősebb műve az 1940-ben írt és Állami-díjjal jutalmazott hegedűversenye. (A Gajane egyébként szintén Állami-díjat kapott.) És ha már művészetéről, a tömegek számára könnyen érthető, népszerű zenéjéről szólunk, érdemes megemlíteni, hogy Hacsaturján jellegzetes példája a szocialista társadalmi rendben kibontakozó nagy tehetségnek.

Az 1903-ban Tbilisziben született Hacsaturján ugyanis csak viszonylag későn, 19 éves korában, az Októberi Szocialista Forradalom győzelme után kezdhetett zenét tanulni. De akkor oly eredményesen, hogy bár még a moszkvai konzervatórium hallgatója volt, művét már megjelentették nyomtatásban. Azután egymás után komponálta meg sikeres, ma is rendkívül népszerű és méltán világhírűvé lett műveit, az I. Szimfóniát 1935-ben, az 1. Zongoraversenyt 1936-ban, a Gajanet 1938-ban, a már említett I. Hegedűversenyt, majd a Csellóversenyt és a Spartacus című balettet. Ez a műve az 1958-as moszkvai bemutató óta, amikor a koreográfiát az ugyancsak világhírű Mojszejev készítette, összesen 19 különféle premiert ért meg.
A budapesti előadás a Spartacus huszadik bemutatója. Új koreográfiáját, szövegét egy fiatal művész, Seregi László készítette modern elképzelések alapján. És ez a bemutató, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját köszöntő jubileumi év egyik kimagasló zenei eseménye, egyben köszönti a 65. születésnapját ünneplő híres szovjet zeneszerzőt is. Aram Hacsaturjánt, aki egyik külföldön tartott sajtókonferenciáján azt mondta: „a népért a népnek muzsikálok, mert tudom, hogy az a nép érti és szereti a muzsikát”.

 Gábor István

115 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Aram Iljics Hacsaturjan, szovjet-örmény zeneszerző

(Tbiliszi, 1903.06.06.-Moszkva, 1978.05.01.)

»HACSATURJAN BUDAPESTEN

  „Kantátát írok …“

          Mennyi derű árad belőle! Nem olimposzi: araráti derű, játékos, kedves, tréfálkozó, friss örmény jókedv. Mindenkit ismer. Mindenkit megismer. Mindenütt ott van. Mintha több példány volna belőle. Aram lljics Hacsaturjan csak három-négy napra jött, de mintha negyvennyolc órából állana egy-egy napja.
          Csütörtök este. Az Anyegin díszelőadása az Operaházban Biesuval, Mazurokkal, Noreikával, Vegyernyikovval. Hacsaturjan az első felvonást az igazgatói páholyból nézi. Szünet után már a nézőtér másik felén látni: a sajtópáholyban.
          — Negyvenkét országban jártam — mondja —, még Japánban is. Ausztráliában nem. De ilyen szép város, ilyen kedves, mint Budapest! Leningrád, Párizs, Budapest, igen... A Magyar Zeneművészek Szövetségének vendége vagyok. Tegnap is, ma is magyar kollégákkal találkoztam. Komoly dolgokról beszélgettünk. Arról például, hogy abban a zűrzavarban, amely a világ egyes tájain a zenében tapasztalható, nekünk, szocialista országok muzsikusainak össze kell fognunk. A nagy kérdésekben, persze! Ha vannak is részletekben véleménykülönbségek közöttünk.
          Pénteken délelőtt. A Hősök terén sétál.
          — Kisinyovból érkeztem, ott a Spartacus bemutatóján vettem részt. Budapestről pedig Lengyelországba utazom, Lódzban lesz a Gajane premierje. Két utazás között persze dolgozom. Gordonkára írt szólószonátámat nemrég mutatta be Natalja Sahovszkaja. Ő lesz most itt, Budapesten, a televízióban gordonkára és nagyzenekarra írt koncertrapszódiám szólistája is. Remélem, megérkezik... Hegedűszóló-szonátámat Pikkajzen, ez a harmincnyolc éves, kitűnő művész mutatta be. Elkészült három dalom Lev Osanyin verseire. És most dolgozom brácsa-szólószonátámon ... Opera? Szeretnék operát írni. De szövegkönyv kellene! Nem tud egyet ajánlani?
          Pénteken délután. Aram lljics Hacsaturjan három óra előtt néhány perccel már a Budapesti Gyermekszínház egyik páholyában ül, a Varázslatos muzsika című meseopera bemutatóján. Ott ül mellette Mark Minkov, a meseopera harmincéves komponistája.
          — A tanítványom volt... Mennyi tehetség van a fiatalok között! Ott van például Vlagyimir Daskevics, ő is tanítványom volt. Egyébként mérnök. S ma már több moszkvai színházban hallani a muzsikáját. És eszembe jut, hogy amikor Kodály Zoltán először járt Moszkvában, Espaj zeneszerző iránt érdeklődött. Mert Espaj a magyarokkal rokon kis nép fia. Ma már a fiát, Andrej Espajt is szárnyára vette a hír. A moszkvai Nagy Színház ebben az évadban mutatja be Angara című balettjét, amelyet az Irkutszki történet című Arbuzov-színműből írtak.
          Szombat délelőtt és este a rádió hatos stúdiójában próbál a rádiózenekarral: a Gajane-szvitet, a Spartacus-szvitet dirigálja és a Koncertrapszódiát. Natalja Sahovszkaja megérkezett! (A jeles gordonkaművésznő annak idején a Szovjet Kultúra Háza megnyitó hangversenyén lépett föl nálunk.)
          Vasárnap délelőtt és délután a televízió négyes stúdiójában rögzítik a három művet.
          A szünetben:
          — A Magyar Néphadsereg Művészegyüttese fölkért egy kantáta megírására. Örömmel vállaltam, igen szeretem a kórust, mint műfajt. Sokat beszélgettünk Görgei György és Pődör Béla karnagyokkal. Remélem, időben be tudom fejezni ezt a művet, mert az együttes 1976 őszén, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében szeretné bemutatni.
          Fáradhatatlan. Ismét fönn áll a karmesteri emelvényen. Drapp pantalló, zöld ingkabát van rajta. Dolgozik. Egy-egy pregnáns ritmust többször is megismételtet valamelyik hangszercsoporttal. Ha valami nem tetszik, szigorúan szólal meg. Ha meg minden rendben van, mosolyog és csókot dob a zenekar tagjai felé. Micsoda varázsa van annak, amikor az ő karmesteri pálcája alatt hangzik föl a nevezetes Kardtánc!
          Búcsúzóul:
          — Amikor Sibeliust, a finn zene- szerzőpátriarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük s elbeszélgettünk vele, egyszer csak ezt mondta: „Van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, és van, aki — a szívével…“
          És Aram lljics Hacsaturjan a szívére teszi a kezét.
                                                                                                      Dalos László«

(FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1975.11.15.)

Gayane Ballet Suites Part 1 (Aram Khachaturian conductor)

Khachaturian - Masquerade Suite - Waltz