• Délmagyarország, 1953. március 25.

A nagy muzsikus - Glinka

színes szovjet film

(filmismertető)

1828. Pétervár. Kegyetlen vihar korbácsolja a Névát. A víz ereje elsodorja a hidakat, megrongálja a házakat. A folyó kiöntött a Finn öbölnél és elárasztotta a szegények negyedeit. A nép bátran harcol az áradattal. Puskin az egyszerű emberek hősies küzdelmét Nagy Péter szobra mellől figyeli. A kép vigasztalanul sötét; a víz ólomszürke, ömlik az eső. Itt-ott jelzőtüzek narancssárga fénye villog. A viharzó vízen bárka közelít. A lángok nyugtalan tánca megvilágítja a költő arcát. Micsoda drámai élmény ez háborgó lelke számára!  A bárkában a költő egy fiatal barátja ül: Mihail Glinka, zeneszerző. A mentő munka hősei, szegény munkásemberek — énekelnek. Vajon milyen érzéseket mozdít meg ez az ének a bárka utasának lelkében? Az erős és bátor orosz emberek végre is legyőzik a dúló elemeket. És Puskin mindkettőjük gondolatát formálja szavakba: „Csodálatos nép ez! Erős a bajban!"

Glinka hangversenyt rendez, azonban nincs sikere. A főnemesek megszokták az olasz muzsikát, a népi dallamokon felépülő orosz zenét „műkedvelésnek" tartják. Váratlanul olasz énekesek érkeznek, s a főurak azonnal megfeledkeznek Glinkáról.

Glinka pétervári lakásában barátai: Puskin, Gogol, Vijelgorszkij, Odoljevszkij és Zsukovszkij veszik közre a nagy muzsikust. —Ennek a zenének - mondja Glinka - ki kell fejeznie az orosz ember nagyszerű sajátságait, hősiességét, elszántságát, hazaszeretetét, lelkének kincseit... Itt az ideje, hogy megalkossuk végre az első nagyszabású zeneművet, mely a népről - a néphez szól. — Gogol elmélázva fűzi hozzá: - Milyen nagyszerű operát lehetne írni az orosz népdalok motívumaiból... Nincs még egy nép a földön, amelynek több dala tenne, mint a miénknek! Az orosz szerzőkre hatalmas munka vár - teszi hozzá elgondolkozva Glinka. — Megteremteni az új orosz zenei stílust!... És megszületik az első nagyszabású orosz opera: Glinka dalművében megörökíti Iván Szuszanyint, az orosz paraszti hőst, aki életét áldozta hazájáért, népéért!

A következő képben Glinka vezényli a kórust. Harsog, szétárad a dal: „Dicsőség néked, te nagy orosz nép!..." A próba a színház büféjében folyik. A színpadon egy olasz karmester dirigálja a zenekart, valami érzelmes melódiát játszanak; Glinka mesteri zenéje úgy tör be ide, mint a fergeteg. A színház igazgatója ordítva parancsolja, hogy szüntessék meg ezt a hangzavart. De a „Dicsőség..." hangjai tovább zengenek, diadalmasan; jelezve hogy megszületett az első orosz opera — az „Iván Szuszanyin". A bemutató az orosz zenei kultúra valóságos ünnepe. Az ifjúság lelkesen köszönti a szerzőt. Barátai: Puskin, Zsukovszkij, Vijelgorszkij, Cserepányin forró szívvel üdvözlik őt. Glinka alkotó szelleme nem pihenhet. Új mű izzik már szívében, amelyben benne él — a soknyelvű haza —a nagy orosz hon valamennyi népének zenéje.

Tárgyául Puskin gyönyörű költeményét a „Ruszlán és Ludmillá"-t választja. A z új mű hatalmas orosz zenei alkotás. A cár azonban más véleménnyel van az operáról; mikor megtudta, hogy szövegkönyvét a gyűlölt Puskintól vették, előadás közben elhagyja a színházat.

Súlyos évek következnek Glinkára. Műveit nem játsszák. A színpadokon átvette az uralmat a külföldi zene. A nagy orosz zenei zseni lelkét azonban nem törhették meg. Mellette állottak barátai és hűséges harcostársa, nővére Ludmilla. Az uralkodó osztály megnemértése csak átmenetileg kényszerítheti idegenbe a nagy muzsikust. Amikor visszatér hazájába, a legszebb elégtételt kapja. Pétervár utcáin Szevasztopol hősei vonulnak, akik dicsőség koszorújával övezték az orosz zászlót. Szárnyaló énekük messzire száll. „Dicsőség a hazai földnek, dicsőség Oroszországnak!..." A dal az „Ivan Szuszanyin"-ból való. Glinka kimondhatatlanul boldog.  A legnagyobb öröm jutott osztályrészéül. Azt, hogy zenéjét átveszi a nép, indulója hangjaival vonul a harcba. „Úgy akarok élni, hogy mindig és mindenben egy lehessek népemmel, egy legyek vele bánatban és dicsőségben, borúban és fényben ..." — mondja Glinka a film utolsó jelenetében s ezzel művészi hitvallását fejezi ki.

• Somogyi Néplap, 1953. április 9.

„[…] A film egyik legérdekesebb jelenete Glinka találkozása Liszt Ferenccel. A régi Pétervár hóborította utcáin Glinka szánon Liszt hangversenyére igyekszik. A kavargó hó, a rohanó lovak, a trojka merész száguldása,  mintegy visszatükrözik a nagy muzsikus lelkében izzó feszültséget, izgalmat, várakozást. Liszt boldogan szorít kezet Glinkával, akinek partitúráját ismeretlenül játszotta el, de amelyről a szerzőt nem is sejtve felismerte a zenei zsenit. […]”
 

Érdekesség, hogy a filmben Liszt Ferenc szerepét

Szvjatoszlav Richter  zongoraművész alakítja - lásd: filmbejátszás!

A film rendezője: Grigorij Vasziljevics Alekszandrov (Szverdlovszk  - ma: Jekatyerinburg-,  1903 – Moszkva, 1983)

214 éve született a nagy orosz zeneszerző, Mihail Ivanovics GLINKA emlékére

(1804.VI.1. – 1857.II.15.)

„A NAGY MUZSIKUS“
Színes szovjet filmalkotás

„A Glinkáról szóló új szovjet film ismét egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek azt bizonyítják, hogy a zene történetét s általában a kultúra fejlődését is csak abban a küzdelemben lehet mélyen és hitelesen ábrázolni, amelyet az alkotó vív a kifejezés szabadságáért, művészi erejéért, igazságáért; abban a küzdelemben, amely elválaszthatatlanul egybeforr az osztályharccal. Glinka zenéje haragra lobbantja a cárt, elképeszti a finnyás és nemzetietlen arisztokráciát. az orosz nép lelkének legbensőbb megnyilvánulását lefitymáló nemességet, de felgyújtja s harcra lelkesíti az orosz nép legjobbjait, írókat, költőket, zeneszerzőket — Puskint, Gribojedovot, Gogolt, Dargomizsszkijt, Sztaszovot.

A film története — ennek a harcnak a története, fordulói ennek a harcnak fordulóit, élesedését jelentik. Azért nagyszerű, azért magával ragadó. mert sohasem egy önmaga problémáiba zárt s azokkal vég nélkül bajlódó zeneszerző kínlódásait — hanem egy, a népért élő, annak küzdelmeit segíteni akaró, azzal szorosan egybeforrt nagy művész bátor és megalkuvást nem ismerő harcát mutatja be nagyszerű művészi eszközökkel Glinka jelszava — «dicsőség néked nép!» — a film mondanivalóját fejezi ki. A nagy zeneszerző eszét és szívét az a felismerés ragadja meg s viszi előre pályáján, amit egy öreg ezermester jobbágyparaszt fogalmaz meg neki: «Ha a jobbágy szabad lenne, az egész ország képét átformálná».

A film Glinka gazdag és harcos életéből azokat a fordulópontokat emeli ki, amelyek döntően befolyásolták a művész életét és művészetét. Három nagy eseményre épül a film: az «Iván Szuszanyin» opera munkájára. a «Ruszlán» meg születésére s végül a harcokban megerősödő öreg mester nagyszerű tettére: a szimfonikus nemzeti zene megteremtésének első orosz kísérletére. Ebben a három fordulópontban sűrítve látjuk nemcsak Glinkának, de korának és kortársainak életét

Glinka kora az orosz nemzeti kultúra, művészet és irodalom első nagyszerű virágzásának ideje. A film művésziesen mutatja meg, hogy ez a bátor és szárnyaló alkotó — megtanulja ugyan a külföldi nagyoktól mindazt, ami számára szükséges, de félreérthetetlen nyíltsággal és világossággal harcol az orosz nemzeti zenéért A film feltárja, hogy Glinka milyen kapcsolatban állt kora legnagyobbjaival, Puskinnal, Gogollal, Gribojedovval. Az-az összefüggés, amelyet a film feltár, mélyen törvényszerű, igaz összefüggés — a nagy művészek közös küzdelmének, együttes harcának törvénye a nép szabadságáért, fejlődéséért. Gribojedov már a kezdő lépések elején óva inti a művészt, vigyázzon, kár lenne, ha örökös műkedvelő maradna, mint a legtöbb orosz zenei tehetség. Puskin, az ünnepelt, nagy költő, könnyekig meghatottan üdvözli az első igazán orosz operát, a Szuszanyint, a fiatal Dargomizsszkij boldogan szorít kezet a nagy művésszel — s valamennyien együttesen azon fáradoznak, hogy Glinka közös ügyüket, a nemzeti kultúrát sikerre vigye. Ez a közös harc nem csupán a keretét, hanem a tartalmát is megadja a műnek, nem egyszerűen kortársak barátságát, hanem harcostársak küzdelmét látjuk.

Puskin, a «Szuszanyin» bemutatója után mondja ki a cár színházában, hogy: «Először érzem magam e helyen otthon».

Gogol nagyszerű pátosszal és perzselő szenvedéllyel beszél Glinkának az orosz népdalok kifejező erejéről, arról a népről, amely megteremti ezeket a dalokat: «Daltól zeng a végtelen ukrán föld, a Volgán a hajó-vontatók éneklik édes, bús, csodálatos dalaikat, dalolva építi kunyhóját a paraszt. nótaszó mellett jár kézről kézre a tégla, énekszóra nőnek ki a városok a földből! Nekünk ne lenne egy operára való anyagunk?»

A hazaszeretetnek a meleg barátságnak ez a felbecsülhetetlen segítsége ad szárnyakat Glinkának ahhoz, hogy hozzákezdjen munkájához s győzelmesen be is fejezze azt. De a barátok és harcostársak önzetlen és nyíltszívű odaadásán túl Glinka egy még mélyebb forrásból merít — a nép életéből.

A film egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy megmutatja — minden egyes nagyobb munkánál az alapgondolatot a nép adja Glinkának, a nép, amely bánatát és örömét dalban fejezi ki, a nép, amelyről egy élet tapasztalatát foglalva össze, igy beszél a művész- „Én mindig tudtam, hogy az igazi zenét a nép alkotja és mi zeneszerzők csupán formába öntjük”

Glinka már fiatal zeneszerző korában megérzi nemcsak hivatásának, hanem e hivatás eszmeiségének fontosságát A hatalmas pétervári árvíz idején, a csónakon átcsapó hullámok erejét legyőző parasztok énekére figyel, itáliai utazása során pedig még jobban megerősödik igazában — a nép zenéjének nagyszerűségében, erejében. A velencei lagúnák tűzijátékos forgatagában Meyerbeerrel és Berliozza! ü! egy asztalnál. Itt mondja ki Meyerbeer a maga kozmopolita tételét: «Csak kétféle zene van, jó és rossz. A művészetnek nincs hazája.» S Berlioz válaszát — «csak abban az esetben, ha a művésznek sincs hazája» — Glinka a felcsendülő csodálatosan szép olasz dal hallatára még meg is erősíti: «Ennek a dalnak van hazája, tisztelt Meyerbeer úr! Ez az igazi Itália hangja»

De a nagy élményt, a döntő lökést, az elhatározó szándékot hazatérve kapja meg. Glinkát megrázzák s magasba emelik azok az élmények, amelyek a nép csodálatos alkotóerejét mutatják, amelyet még az elnyomatás sem tud teljesen visszafojtani.

Glinka első nagy sikerei egyúttal a cári elnyomás elleni harc kezdeteit is jelentik. Első operáját, a «Szuszanyint» maga a cár ellenőrzi, ő rendeli ki hozzá a szövegírót, ő adja meg az opera címét. — «Életünket a cárért» — s személyesen nézi végig az első előadást. Aligha kérdezhet a cár jellemzőbbet Zsukovszkijtól, amikor először terjesztik elébe az opera elképzelését: «Puskinnak ehhez nincs semmi köze?» Miklós cár itt nem egyszerűen saját félelmét, minden haladástól való rettegését jellemzi, hanem világosan megmutatja Puskin szerepét is a forradalmi-demokratikus mozgalmakban. Am Puskinnak mindehhez köze van, mint ahogy köze van az új, a készülő nagyszerű műhöz az ő verses elbeszéléséből kiboruló «Ruszlánhoz» is. Glinka ekkorra már felkészült a harc vállalására. Puskin mutatja itt is az utat; «Életünket a cárért? — mondja —... jobb lenne: életünk a cár nélkül».
Puskint megölték a cár bérencei — de Glinka Puskin szavaival szívében indul országjáró kőrútjára, hogy összegyűjtse a népek dalait, a soknyelvű haza minden ritmusát készülő, új művéhez, a Ruszlánhoz. Zenei forrást keres? A zene óceánját találja!

A színekben gazdag film legszebb jelenetei közé tartoznak a vásári forgatag vidám, dalokkal, tánccal teljes képei. Glinka szinte habzsolja a nagyszerű élmény) — a nép teli szívvel, gazdagon ömlő dalos kedvét, játékos mulatságait. Oroszok és grúzok, ukránok és kaukázusiak — a hatalmas ország minden részéből összesereglett népek dalai csendülnek fel, hogy újból és újból bizonyítsák Glinkának, amit már úgyis régen tudott — csak a népről és a népnek szóló zene az igazi zene. A nagy műhöz itt is megkapja a legnagyobb segítséget — a dallamok bőven ömlő folyamát. Bátorságánál csak munkakedve nagyobb — nekilát a munkához. Hatesztendei küzdelem után megszületett a nagy alkotás. .

Ám a «Ruszlán» megbukik. A cár, akit feldühít a Puskinra való emlékezés az opera kezdetén, otthagyja az előadást s az udvaroncok, mint süllyedő hajóról a patkányok, hanyatt-homlok menekülnek uruk nyomában. S Glinka mégsem marad magára — szegényen, gondokkal küzdve, de barátaitól támogatva harcol tovább az orosz, nemzeti zenéért, a népért, amely felemelte őt. s akit ő is felemelt.

A film bővelkedik feledhetetlen jelenetekben.

Akár a Liszt Ferenccel való találkozás, akár a befejezett Ruszlán partitúrájának elolvasása, amikor a mester az elromlott zongorán már nem is tudja lejátszani s csak olvasva mutatja be barátjának Dargomizsszkijnek, akár a csodálatosan szép zárójelenet, amikor Szevasztopol védői az öreg Glinkát ünnepelve, az ő indulóját énekük a hősi menetben — mindezek azt bizonyítják,a nagy művész élete eltéphetetlenül egybeforrt a néppel s azokkal, akik, a nép ügyét akarják szolgálni.

Az életrajz-filmeket általában az a veszély fenyegeti, hogy nem tudják ábrázolni az életet, csak illusztrálják, hogy az események menete vagy túlságosan egy pont köré sűrűsödik, vagy nagyon szétomlik s ennek következtében az eszmei mondanivaló nem, alkotja művészi gerincét is a filmnek. «A nagy muzsikus» rendezője, Alekszandrov. példát mutat arra, hogyan kell a világos eszmei mondanivalót világos művészi kompozícióval kifejezni. Glinka élete — a nép és a művészet közös igazságát kereső és megtaláló zeneszerző élete, nemcsak a maga mozgalmasságában, győzelmeiben és kudarcaiban, hanem a maga szenvedélyességében erejében, nagyszerűségében is megmutatkozik előttünk.

A rendező kiváló munkáját, a rendezés eszmei-művészi mélységét nagyszerűen támasztja alá, egészíti ki és fejleszti tovább a színészek, az operatőr munkája. Szmirnov, Glinka szerepében, nemcsak a nagy művészt, de a nagy embert is bemutatja, akinek egyéni élete, egyéni sorsa, művészetének, a népnek van alárendelve. Egyszerű s mégis megrendítő eszközökkel fejezi ki például a nagy művész honvágyát. hazaszeretetét: torkot fojtogató keserűsége a lagúnák színes és forgatagos világában kitör belőle, szinte eltorzítva arcát, de ez az arc kisimul, tele lesz derűvel. vidámsággal, nyugatommal, amikor a művész orosz földre lép. Nagyszerű színész — Duraszov — játssza Puskint, az orosz nép csodálatos költőjét. Egy-egy mondata, mozdulata, arcjátéka, az a pillanat, amikor nagy versének, az «Emlékművem»-nek sorait szavalja — feledhetetlen. Meghatóan egyszerű és kedves Orlova, Glinka húgának szerepében De különösképpen kiváló munkát végzett a főoperatőr, a sokszoros Sztálin-díjas Tissze. Felvételei szinte elkápráztatják az embert, a legkülönbözőbb világokban és hangulatokban tud eleven étetet teremteni, nemcsak mozgalmassá, de rendkívül széppé is varázsolja a film egyes jeleneteit. A velencei karnevál színes áradata tökéletesen más. mint az orosz vásár dalban és táncban gazdag forgataga, az operatőr itt a mozgalmasságon túl megragadta a nemzeti sajátosságokat. Szépek és hatásosak az operajelenetek, megrázó a pétervári árvíz képe, a jobbágyarcok sorozata, (akik, amikor a cár kijelenti, hogy isten akarata ellen már ő sem tehet semmit), teljes erejük megfeszítésével azon dolgoznak, hogy mentsék, ami menthető, hogy megmásítsák «Isten rendelését.»

A felvételek, amelyek tökéletes összhangban vannak a film eszmei mondanivalójával, a rendezői és színészi munkával — sok tanulságot szolgáltathatnak filmgyártásunk számára is.
 

A «Nagy muzsikus» a szovjet filmművészet új sikerét mutatja. Megismerteti népünkkel az orosz nemzeti kultúráért vívott évszázados harc egy kiemelkedő részletét, fontos állomását.”
 

Aczél Tamás (1921-1994) író, újságíró [megj., A.]

SZABAD NÉP, 1953. III. 24. (11/83)

*

Aczél Tamás filmkritikája – a kornak megfelelően – erősen vonalas. Glinka életéről szóló film jó volt. Glinka zenéje, azóta is a kedvenceim közé tartozik.( megj.,A.)

135 éve, ezen a napon született

Arányi Jelly hegedűművész

Budapest, 1883.05.30. – Firenze, 1966.03.30.

Rá emlékezve idézem az alábbiakat:

„(Magyar művésznő sikere Stájerországban.) Kiváló sikerrel érkezik hír Stájerországból, amelyet egy tizennégy esztendős, fiatal hegedűművésznő, Arányi Jelly, dr Arányi Taksony fővárosi rendőrtanácsos leánya aratott Cilliben, a stájer fővárosban. A művésznő Hubay Jenő legtehetségesebb tanítványa és büszkesége az országos zeneakadémiának, amelyet ez idén fog elvégezni. A kis városnak mintegy tizenhétezernyi lakosságát szlovének és németek teszik, akik örök időktől fogva a legelkeseredettebb ellenségei egymásnak, annyira, hogy mindenkinek külön temploma van. A művésznő a szlovének felkérésére egyik vasárnap az ünnepi istentisztelet alatt eljátszotta Bachnak Air-jét és Schumann Träumerei–ét, és oly óriási hatást keltett, hogy másnap az egész város csak róla beszélt. Nagyon megirigyelték ezt a németek s nagy deputációban járultak hozzá, hogy legközelebb az ő templomukban játsszék, de ő már ekkor a szlovénekhez ígérkezett. Így aztán megtörtént az a hihetetlen eset, hogy a szlovén templomot zsúfolásig megtöltötték a németek. Így a fiatal magyar művésznő bűvös játékával kiegyenlítette az ellentéteket, amelyek két nemzet fiait régóta keserítették. […]

PESTI HÍRLAP, 1907.08.11.

*

„[…] Ismeretes, hogy Bartók a két hegedű-zongora szonátát Arányi Jellynek, az Európa-hírű Hubay-tanítványnak (1893-1966) komponálta és ajánlotta. Számos levél tanúsítja, hogy Bartók már zeneakadémiai éveitől kezdve jó kapcsolatban állott az Arányi családdal. Édesanyjának írta 1902 novemberében: „[...] ez az Arányi família igen érdekes: először mert közeli rokonságban van Joachimmal [...] másodszor mert ebben a családban soha német szó nem hangzik fel. Ebben a tekintetben talán nincs párjuk Budapesten.“ A három Arányi-lányból Adila és Jelly hegedűsként, Hortenzia pedig kiváló zongoraművészként írta be nevét a húszas-harmincas évek európai zeneéletének történetébe. Eleinte Hortenziával alakult ki Bartóknak bensőségesebb barátsága, de kapcsolatuk mögött ott áll az idealizált Jelly alakja. Az iránta táplált érzelem egyfajta Geyer Stefi-élményre emlékeztető mozzanat, amely Bartókot új művek komponálására ösztönözte. A később Londonban élő három Arányi lánnyal való kapcsolat azért is fontos életrajzi szál, mert elősegítette Bartók megjelenését az angol zeneéletben. Az első szonáta 1922. februári londoni sikere után április 8-án volt az az emlékezetes házi koncert a Revue Musicale főszerkesztője, Henry Pruniéres párizsi lakásán, ahol Jelly csodálatos játékával bemutatták a művet, s ahol — miként Bartók írta édesanyjának - „a világ legelső komponistáinak több mint a fele jelen volt, [...] ”.

Részlet KÁRPÁTI JÁNOS: PÁRKOMPOZÍCIÓK A BARTÓKI ÉLETMŰBEN c. dolgozatából

Bartók az Arányi testvérpárral, Jellyvel és Adilával Londonban (1922)

*

„Kitüntetett magyar művésznő. A hagyományos rendjel-eső, amely VI. György király hivatalos születésnapját kísérni szokta, ezúttal csak két zeneművész számára hozott kitüntetést. Az egyik közülük magyar: Arányi Jelly, a Londonban élő híres hegedűművésznő, aki az angol birodalom érdemrendjét kapta kiváló közszolgálatai jutalmául. Arányi Jelly a háború alatt nagyon sokat játszott jótékony célra. Különösen sikeresek voltak az angol székesegyházakban tartott hegedűhangversenyei.“

KIS UJSÁG, 1946.07.04.

Jelly D'Arányi plays Hubay : Poemes hongroises Op.27, No.6.

Mily Alexeyevich Balakirev: Overture on 3 Russian Themes

108 éve hunyt el Milij Alexejevics BALAKIREV orosz zeneszerző, az „Ötök” megalapítója.

Balakirev halála (1837-1910)

(A Pesti Hírlap tudósítása)

A napokban meghalt Péterváron hetvenhárom éves korában Balakirev orosz komponista, Glinka után a legnemzetibb orosz zeneköltő. Az ő művészi ideálja is a nemzeti művészet megalkotása volt. Ami Glinka működésében befejezetlen maradt, azt Balakirev valósította meg. Az ifjú orosz komponisták az Ő gyámkodásával szövetkeztek a moszkvai "Kucska" nevű körben, közös művészi feladatokra. A zenei élet minden ágában fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki. Művei (szimfóniák, zenekari költemények, kamarazene kompozíciók) bejárták az egész világot. Művészetének légfőbb jellemvonása: erős, sokszor féktelen nemzetiessége s ez magyarázza meg, hogy munkái külföldön is érdeklődésre és szíves fogadtatásra találtak.

Az agg költő (!), már évek óta teljes visszavonultságban élt.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1910. június 5. (30. Évfolyam, 133. szám)

Svéd Sándor, Kossuth-díjas énekes, ma 112 éve született.

Svéd Sándor - Figaro belépője - Rossini: A sevillai borbély (video)

Svéd Sándor: Ereszkedik le a felhő (videó)

213 évvel ezelőtt hunyt el LUIGI BOCCHERINI.
 

Luigi BOCCHERINI olasz zeneszerző 1743.február 19-én született Luccában.

Vanuccinak volt a tanítványa, Rómába, Párisba s végül Madridba ment, ahol az udvar előtt nagy tekintélyben állott. Spanyol udvari karmester lett Madridban, ahol 1805. május 28-án hunyt el. Virtuóz csellista volt, mint zeneszerző – kétségtelenül az újítók sorába számítható – a triónak először adott szilárd jelleget. Rengeteg kamara-művén (vonósnégyesek, ötösök, triók stb.) kívül két oratóriumot s az egyház számára egy Stabat matert írt. Kitűnő szerzeményei annak-idején igen kedveltek voltak, egy népszerű menüett kivételével ma már letűntek a műsorokról.

Boccherini nagy hírnévnek örvendett, Joseph Haydn-nal szoros baráti viszonyban volt. II Frigyes Vilmos porosz királytól nyugdíjat nyert oly föltétel alatt, hogy évente néhány quartettet és quintettet küld Berlinbe. (Ahol 1787-1797-ig szolgálatában is állott).

Boccherini művei a zenei klasszicizmus nagy korszakának előhírnöke, s könnyed szellemességükkel, behízelgő dallamosságukkal, s érzelmi kifejezésében érzékenységükkel vívott ki magának előkelő helyet a XVIII. század zenéjében.  

*

Luigi Boccherini hamvait Madrid egyik templomából szülővárosába: Lucca-bа szállították. A hamvakat, amelyek egy évszázadnál hosszabb ideig voltak Madridban, most a Szent Ferenc történelmi nevezetességű templomában fogják elhelyezni. A nagy olasz komponista szülőházát most fedezték fel a San Salvatore-piazzán, ahová áthelyezték azt a márványtáblát is, amely eddig tévesen a Via della Dogana falát ékesítette. (ZENE, 1927. 4. szám.)

*

Luigi Boccherini XVIII. századi neves olasz zeneszerző eddig elveszettnek hitt oratóriumát most megtalálták a milánói konzervatórium könyvtárának kézirattárában. Az oratórium szövegét Metastasio írta. A zeneszerzőnek másik ismert vallásos műve egy nagyhatású «Stabat Mater.»

(ÚJ EMBER, 1960.VI.26. 16/26)

Stabat Mater Boccherini completo

Az alkalomhoz illően, a Bartók Rádió ma éjjeli műsorán szerepel; hamarosan kezdődik az adás:

22:00 – 23.00

Ars nova

- a XX-XXI. század zenéje

Hidas Frigyes műveiből

1. Csembalóverseny (Dobozy Borbála, Concentus Hungaricus), 

2. Majdnem B.A.C.H. (Budapest Symphonic Band, vez.: Marosi László), 

3. Oboaverseny (Lencsés Lajos, Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Alan Gilbert)

, 
4. Versenymű két harsonára és zenekarra (Hőna Gusztáv, Balogh Sándor, Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Medveczky Ádám)

A mikrofonnál: Varga János
Szerk.: Bánkövi Gyula

Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel (1990. 01. 11.)

Főnix – Sarok

Emlékszoba és kiállítóhely

Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”

(Budapest, 1928. május 25. – Budapest, 2007. március 7.)

Hans Koessler 1906-ban végzett tanítványaival
(balról, ülő sor: Jacoby Viktor, Meszlényi Róbert, Kovács Sándor; álló sor: Szirmai Albert, Kodály Zoltán, Lendvai Ervin, Szendrey Aladár, Müller Károly, Weiner Leó)
Forrás: Fejezetek a Zeneakadémia történetéből / szerk. Kárpáti János. - Budapest : Liszt F. Zeneműv. Főisk., 1992. - 343 p.

KOESSLER: Trio-Suite for Violin, Viola and Piano (1922) I. Adagio.Allegro

92 évvel ezelőtt hunyt el, ezen a napon Koessler János a neves zenepedagógus, zeneszerző és orgonista.

(1853.I.1. – 1926.V.23.)

„Koessler János a pedagógus és zeneszerző.
Írta: Perényi Géza.
 

Röviddel második nyugalomba vonulása után, gyászhír érkezett hozzánk a tavasszal: Koessler János meghalt. Hirtelen roppant össze ez az egészségesnek látszó hatalmas szervezet. Még emlékszem a budai hegyekben tett sétáira (ott érezte magát legjobban); ruganyos léptein nem látszott meg magas kora, hacsak tiszteletet parancsoló érdekes ősz feje nem sejttette volna azt.
 

A Mester élete nem volt mozgalmas. 1853-ban született a bajorországi Waldeckben; középiskoláinak elvégzése után orgonista lett, majd 1874-ben az orgona és zeneszerzési tanszakon a hírneves Rheinberger tanítványa Münchenben.

Pedagógiai tevékenységét 1877-ben a drezdai konzervatóriumban kezdte meg, és mint karmester először a drezdai „Liedertafel” férfikar élén működött. A kórus vezetése terén bevezetett újításaival nagy elismerést vívott ki magának, úgyhogy a vezetése alatt álló férfikar az 1880-iki kölni nemzetközi dalosversenyen első díjat nyert.

1881-ben a kölni városi színház karmesterévé szerződtette. Ebben a minőségben a következő évig maradt, mikor is az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia 1882-ben az újonnan rendszeresített orgona és karének tanszakra hívja meg. Itt Volkmann Róbertnek 1883-ban bekövetkezett halála után a zeneszerzési tanszak tanítását is ő veszi át és néhány évi megszakítással egyfolytában szolgálja az intézetet és a magyar kultúrát.

Bennünk, volt tanítványaiban különösen tanítási módszere hagyott maradandó emléket. Ezt igazán nagy művészettel csinálta. Nemcsak gondolkodásában és zenei meggyőződésében nyilvánult meg az ő magasztos, előkelő felfogása, hanem külsőségekben is. Egész lényében, egész fellépésében ünnepélyesség volt. Mikor órára jött, úgy lépett a terembe, mintha templomba jönne. Nem csekély hatással volt reánk az-az ünnepélyes átszellemült komolyság, mellyel minden előadását bevezette. Nyelvezete, előadási modora közvetlen volt. Nagyon érdekes és változatos részletekkel tartotta ébren a figyelmet. És amikor nagy mesterek műveit taglalta, mikor Bach fugáit vagy pl. Beethoven szimfóniáit boncolgatta, magyarázta, lelkesedése hallgatóit is magával ragadta. Mindenkor emelkedett hangulatban távoztunk órájáról. Az ellenpont tanításánál sohasem volt száraz, sohasem volt unalmas; olyan művészettel tudott tanítani, sokoldalú és évtizedes tapasztalatait oly közvetlenül tudta közölni, hogy a figyelmet önkénytelenül is mindig ébren tartotta. Korán megtanított az önkritikára; sohasem hagyott jóvá egy dolgozatot megokolt kritika nélkül, szigorú kritikájával erőt és akaratot, szívós kitartást, szorgalmat öntött tanítványai lelkébe és tény az, hogy köztudomású lett: aki Koessler iskoláját végezte, annak biztos alapokon nyugszik a zenei képzettsége és dologbeli készsége.

Csak felülről szemlélt mindent, csak a legmagasabb szempont lebegett előtte minden iránt, ami művészet, ami tudás. Volt benne sok abból a Hans Sachs-i lélekből, fölényes felfogásból is, ami Wagner hősében megvan a színpadon. Ez a felfogása természetéből fakadt és oka volt annak, hogy tanítási módjának híre az ország határain is elterjedt. 

Bár tevékenységének súlypontja pedagógiai működésén nyugodott, mindazonáltal alkotóművészi működése is jelentékeny. A szimfonikus zene-irodalmat számos érdekes művel gyarapította. Alkotásai klasszikus érből fakadva Brahms romantikáján szűrődtek át. Művei teljesen objektívek; kiválnak klasszikus formájukkal, a technikai készség művészies tökéletességével. Szenvedélyesség sohasem teszi ezeket a műveket dagályossá, az abszolút zenei szép volt az ideálja. Mindig emelkedett és magasan szárnyaló tematikája taktusról-taktusra bizonyítják nagy tudását.

Különösen a kórusok állottak közel a lelkéhez. Úgy szólamvezetésben, mint hangzás tekintetében teljesen uralja ezt a stílust. A pedantéria, mely kórusainak tanulmányozása közben mindinkább szembetűnik, feltűnően bizonyítja rátermettségét.

Nem tartozott a bőbeszédű, termékeny szerzők közé; aránylag keveset komponált. De ami nyilvánosság elé került, az erős önkritikával a legrészletesebb aprólékosságig kicsiszolódott formában jutott oda.

[A zenei formák majd mindegyikében dolgozott. Bár összes műveiről pontos adataink nincsenek, úgy kiadott, mint kéziratban levő műveinek nagy részéről sikerült a Zeneművészeti Főiskola könyvtárában folytatott kutatásaim alapján bibliografikus összeállítást készítenem.] "

A ZENE, 1926.november 15. (VIII. Évfolyam, 4. szám)

Ma 30 éve hunyt el  Somogyi László karmester

(Budapest, 1907. június 25 – Genf, 1988. május 20.)

Bónis Ferenc: Emlékcsillámok Somogyi László karmesterről​​​​​

/Magyar Szemle, 2017. december 10./

Az előadóművész híre-neve – szomorúan látom – utolsó fellépésének utolsó percétől halványulni kezd; néhány évvel azután, hogy elhagyta a pódiumot, már csak az idősebb beavatottak emlékeznek rá. E művészekre gondolva, nagyon is érdemes megszívlelni a 16. század magyar históriás énekesének buzdítását: „Jersze, emlékezzünk!” 

Somogyi László karmester (1907-1988) azok közé a művészek közé tartozik, akik nélkül nem teljes a 20. század magyar muzsikájának története. 1946 és 1956 között, jó egy évtizeden át volt zenei életünknek egyik meghatározó személyisége. A II. világháborút követő szellemi romeltakarításban és szellemi újjáépítésben nélkülözhetetlennek bizonyult. Magyarországon működött szellemi pályatársai közül Fricsay Ferenc a béke első esztendeiben külföldre ment, Sergio Failoni, miután egy évadot a New York-i Metropolitanben töltött, idő előtt meghalt. Ottó Klemperer pedig, aki üstökösként jelent meg a magyar operai és hangversenyélet egén, megcsömörlött a zenei élet diktatórikussá váló állami irányításától, és 1950-ben, fájó szívvel, de eltökélten örökre búcsút mondott Budapestnek. Két karmester maradt, akire mindenki odafigyelt, akire a legfontosabb bemutatók feladata hárult, aki a legjelentősebb szólistákkal és zenekarokkal dolgozott együtt: Ferencsik János és Somogyi László. Kettejük kapcsolata a legcsekélyebb mértékben sem volt barátinak mondható: beteljesedett rajta az „egy csárdában meg nem férő két dudás” példázatának igazsága. Vetélkedésük azonban, épp azért, mert mindketten bizonyítani akartak, felejthetetlen estékkel ajándékozta meg a magyar közönséget.

Ferencsik első embere lett az Operaháznak, de szívesen látott alakja volt a hangversenytermeknek is. Somogyi a koncertéletre koncentrálta munkásságát. 1945-ben újjászervezte a Székesfővárosi Zenekart, melyből 1953-ban az Állami Hangversenyzenekar, jóval később a Nemzeti Filharmonikusok együttese formálódott. 1949 és 1956 között a Zeneművészeti Főiskolán tanított, új alapokra helyezve a karmesterképzést. 1951-1956 között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestereként működött. Hangfelvételeinek itteni gyűjteményét alaposan megtépázta ugyan az eltelt hat évtized egynémely kulturális vihara (vagy inkább: kulturális viharmadara) - ám még a fennmaradt katalógus is imponáló munkáról számol be.

Mozart, Bartók, Kodály, az újabb és régebbi magyar zene: ez állt első helyen repertoárján. Az elsők egyikeként folytatta a küzdelmet a Liszt- és Erkel-kortárs Mosonyi Mihály zenéjének reneszánszáért, Dohnányi Ernő nyomdokaiban és Ferencsik Jánossal párhuzamosan haladva.

Gyermekkora óta muzsikált. Hegedülni tanult, majd fiatalemberként elvégezte Kodály zeneszerzés-kurzusát. Kreatív hajlamai nemigen voltak, de azzal mindenképpen tisztában akart lenni, hogy miképp „készül” a zenemű. Kodály is, osztálytársai is kritikus szellemnek ismerték, aki gyorsan és biztosan rá tud mutatni egy-egy új mű gyenge pontjaira. Zeneszerző-kortársai ezért szívesen rábízták új darabjaik betanítását és bemutatását, próba közben is sok megszívlelendő tanácsot kapva tőle.

Már kezdő karmesterként hitet tett Bartók mellett. A harmincas évek elején, amikor a Tánc szvit inkább rettegett, mint közkedvelt műnek számított, Somogyi már műsorára tűzte. 1938. március 6-án pedig ő volt a karmestere annak a koncertnek, melyen Bartók Béla működött közre Bach d-moll zongoraversenyének szólistájaként. Bartók igen elismerően nyilatkozott Somogyiról: „magas színvonalon győzött meg előadásának mind szabatosságával és kiegyensúlyozottságával, mind művészi elképzelésével” – írta róla. E sorokat a karmester bízvást mutathatta volna fel „nemesi levélként”. De soha nem tette.

A Rádió hangfelvétel-tárában, a sors szeszélyéből, egyetlen tekercsnyi Bartók-, vagy Kodály-mű sem maradt fenn Somogyi vezényletével.

Aki 1950 táján vezető pozíciót töltött be az állami vezérlésű magyar zenei életben, annak – hivatalból – gondot kellett fordítani az orosz-szovjet zene bemutatására és műsoron tartására is. Ez, természetesen, Somogyira is vonatkozott. O úgy felelt meg kényes feladatának, hogy az orosz zene múltjának és jelenének legjelentősebb műveit tolmácsolta a magyar közönségnek: Glinkát, Csajkovszkijt, Ljadovot, Sosztakovicsot, Hacsaturjánt, Prokoljevet.

Sok új magyar művet dirigált elsőnek: Kodály, Weiner Leó, Veress Sándor, Farkas Ferenc, Kadosa Pál, Sugár Rezső, Szervánszky Endre, Kókai Rezső, Sárai Tibor és mások kompozícióit. Köztük olyan műveket, mint Sugár Hunyadi-oratóriuma, a Hősi ének, Kadosa Zongora-concertinója, Szervánszky Endre József Attila-concertója, Farkas Ferenc Márciusi szvitje, Kókai Rezső Hegedűversenye. Ezek a művek ma is világítótornyok egy ellentmondásos, sötét korban.

1956 őszének nagy népvándorlása Somogyit is elsodorta Magyarországról. Eleinte Nyugat-Európában működött, majd az Egyesült Államokba tette át székhelyét. 1964 és 1970 között Rochester filharmonikus zenekarát vezette. Itt sem volt sikertelen, de tény, hogy „a nagyvilágon e kívül” soha többé, sehol nem vált a zenei élet meghatározó tényezőjévé.

Nagyon művelt muzsikus volt, akit sokat foglalkoztattak a stílus kérdései. Magyarázataiból a zenekarok többet tanultak, mint vezénylő mozdulataiból. Bizonyos, hogy ütéstechnikai értelemben volt virtuóza a karmesterségnek. E felismerés türelmetlenné, nemegyszer gorombává tette. De ha sikerült elképzeléseit kifejezésre juttatni: mindenkor nagy élményt szerzett hallgatóinak.

A múlt század hetvenes éveiben visszatért Európába, és Genfben telepedett le. Magyarországra is többször ellátogatott. Vezényelt a Zeneakadémián, a Rádióban; mesterkurzust vezetett Szombathelyen, a Nemzetközi Bartók Szemináriumon. Mindez azonban már csak epilógusa volt hazai pályafutásának. Távoztával gyorsan benőtte lába nyomát a fű.

Magam 1987-ben, nyolcvanadik születésnapjának előestéjén találkoztam vele utoljára, Svájcban. Felesége halála óta magányosan élt, példás rendben tartott, pályája dokumentumaival kibélelt genfi otthonában, a Dinu Lipatti-parkban. Még mindig tele volt érdekes, de irreális tervekkel. Mindhiába: a zenei világ lokomotívja elszáguldott mellette. Egy évre rá meghalt.

188 éve született GOLDMARK Károly magyar zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus. (1830. május 18. – 1915. január 2.)
 

"Ferenczi Frigyes érdekes visszaemlékezései nagybátyjáról: Goldmark Károlyról
 

A Goldmark centenárium alkalmával igen érdekes dolog került nyilvánosságra (A cikket 1930-ban írták, megj., A.).

Kitudódott, hogy Ferenczi Frigyes, az Opera főrendezője, a nagy zeneszerző közeli rokona. Édesanyja ugyanis Goldmark Károly húga volt.
Ferenczi íróasztala tele van Goldmark-relikviák-kal, amelyeket a jubileum vetett felszínre. Ott sorakozik hosszú sorban egy bronz Goldmark-plakett, a nagy komponista szüleinek az arcképe, meg a „Házitücsök” zongorakivonata, amelyben a bejegyzéseket még Goldmark Károly csinálta.
 

Ferenczi Frigyes kezébe veszi a kottát és beszélni kezd:
— Akkor csinálta a nagybátyám ezeket a bejegyzéseket, amikor én a szegedi színház főrendezője voltam és a „Házitücsök“ előadására készültünk, ő akkor már világhírű volt, Európa minden operaháza játszotta a Sába királynőjét. Én Bécsben kerestem őt fel, hogy utasításokat kérjek tőle. Adott is, nagyon részletesen és szívesen, de — gondolom — csak a rokonság révén, mert egyébként gyűlölte a rendezőket. Azt mondta, hogy a Sába királynőjét minden városban, minden rendező más módon tette tönkre. — „A rendező arra kell, fiam, — mondta, — hogy a szerző intenciói szerint kerüljön a darab a közönség elé és nem azért van, hogy a saját ötleteit ugrassza a nyilvánosságra az ugródeszkává degradált színpadról. Soha ne feledkezz meg erről. ...“
 
— Nézze meg ezt a képet, — mondja Ferenczi Frigyes, ahogy a boltozatos homlokú, mély tekintetű Goldmark Rubinnak, a komponista apjának arcképét mutatja — ez az-az ember, akit a zene történelem, mint „egyszerű zsidó kántort“ könyvelt el. És alig néhányan tudják, hogy ez a kántor, akinek apja Lublinban előkelő és gazdag selyem-nagykereskedő volt, egyetemre járt és ügyvédnek készült. Így került az egyetemi ifjúság nihilista csoportjának élére, amely miatt végül is menekülnie kellett Oroszországból. Kántor lett belőle Magyarországon.

— Húsz esztendő múlva kapott csak amnesztiát. Akkor visszament Lublinba, hogy a család hatalmas vagyonából megmentsen valamit gyermekeinek. De már akkorra a rokonok mindent széthurcoltak, csak az egyik öreg nénike őrzött meg a számára egy remekmívű arany sakkot, amelyet még az apja kapott egy orosz nagyhercegtől. Ezt az arany sakkot aztán egyik fiának Józsefnek adta, aki Amerikába menekült, amikor a 48-as forradalom után, amelyben a bécsi diákság vezére volt, kimondták rá az ítéletet, bárhol érik, akasszák fel. Amerikába magával vitte ezt az arany sakkot is és az még ma is családja birtokában van, mint az egyetlen érték, ami a Goldmark-család hatalmas vagyonából megmaradt.
 
— Jó ember volt Goldmark Károly — folytatja visszaemlékezéseit Ferenczi Frigyes. — Még bécsi színi akadémista koromban történt, hogy vizsga előtt álltam és nem volt ruhám, amiben fellépjek. Végső elkeseredésemben elmentem a nagybácsihoz és a segítségét kértem. Azonnal összeszedett egy csomó ruhát, összepakolta és ideadta: használd, ahogy tudod. Csupa szalonkabát volt, mert mindig abban járt az öreg.

Mellesleg megjegyezve: én akkoriban olyan sovány voltam, hogy a szél is átfújt rajtam, ő meg erősen köpcös volt. Így hát aztán a szabó egyet talált csak, amelyet úgy, ahogy lecsökkentek az én alakomra. A többit azonmód eladtam egy ócskásnak. Adott még a nagybátyám tizenhat fehér nyakkendőt is, ezzel aztán fehér nyakkendő-szükségletem egész életemre fedezve is volt. Így történt, hogy valamennyi színiakadémiai vizsgámon Goldmark Károly fekete szalon-frakkjában és fehér nyakkendőjében álltam színpadra.
 

Ferenczi Frigyes elhallgat. A boldog időre gondol, mikor még a nagybácsi bő ferecjózsef kabátjába takaródzott fiatal és tarka álmaival."

U. M.

ESTI KURIR, 1930. május 22.

A 106 évvel ezelőtt született VÉGH SÁNDOR hegedűművész és karmester emlékére:

(1912.V.17. – 1997.I.7.)

«Rendkívüli művészi élmény volt a Károlyi-Végh hangverseny

Nagy zenei élményben részesült Pécs város zeneértő közönsége a Pécsi Művészi hetek keretében rendezett hétfő esti hangversenyen. A Pécsi Nemzeti Kaszinó díszes terme előkelő közönséget fogadott oszlopos falai közé, amely szinte önfeledten hallgatta a két művész, Károlyi Gyula zongora és Végh Sándor hegedűszámait.

Pécs még néhány év előtt is kedvenc hangversenyező helye volt a világot járó külföldi és nagy magyar művészeknek, akik igen sokra értékelték a pécsi közönséget. Pár éve azonban sajnálattal nélkülözzük ezeket a hangversenyeket. Éppen ezért csemegeként hatott Károlyi Gyula és Végh Sándor együttes hangversenye. Mindkét művész az élen levő magyar muzsikusok legkiválóbbika.

Bemutatkozásuk Brahms d-moll szonátájának együttes előadása volt. A gyönyörű szonáta minden szépsége a közönség elé vetítődött. Együttes muzsikálásuk páratlan tökéletességű. Nem volt olyan ritmikai mozzanat, amit ne a legprecízebben hoztak volna. Végh Sándor hegedűje és Károlyi Gyula* billentése a zongorán teljesen a mű szellemében muzsikált.
Károlyi nagy művésze a zongorának.  Nem csak mi pécsiek állapítottuk ezt meg róla, hanem az európai zenevárosok hívatott muzsikusai.

Billentése valóban széles skálájú. Benne van a dinamikai legfinomabb árnyalatától a „velőket rázó húrok” fenséges fortissimójáig minden. A lágy finomság éppen olyan szép volt a Brahms szonáta második tételében és különösen Chopin: e-moll Nocturne-jében, mint amilyen gyöngyözően hibátlan az oktávfutamok száguldása. Technikája olyan tökéletes, amilyent csak ideálisan képzelhetünk el.

Hiszen a Dohnányi: f-moll Capricciot, vagy pl. a Chopin Fantasie impromptu-t olyan tempóban játszotta, aminél gyorsabbra még gép sem képes. És ezek mellett az ideális adottságok mellett nem maradt adós a tartalommal sem. A Chopin: g-moll Ballada és az érdekes Liszt: Spanyol rapszódia a tanulság erre. Színesen, szinte zenekarszerűen szólt a zongora ihletett ujjai alatt.

Temperamentumos hegedűs Végh Sándor. Neve és művészete rokonszenves a rádió-hallgatók előtt. Külön öröm volt nekünk pécsieknek hallgatni mesterien előadott számait. Méltó társa Károlyinak, ami a Brahms szonátában tűnt ki. Kitűnő hegedűje nagyszerűen visszaadta Végh Sándor érzelmeit. Meleg tónusa különösen a lassú tételeknél — szinte énekel. Kodály: Adagiója, vagy a Brahms szonáta második tétele és a ráadásként játszott szám valósággal elbűvölte a hallgatóságot. Az a technikai rendkívüliség azonban, amivel Paganini: La Campanelláját és a Sarasate darabot játszotta, szinte bámulatra méltó. Veress: Nógrádi verbunkosának kadenciája egyike volt az est legszebb számainak. Vonókezelése rugalmas, kettős hangjai ideálisan tiszták. Elhivatott művésze a hegedűnek, aki még nagyon sokat ígér a magyar muzsikának.

Méltó kísérője, aki szintén nagy művész, Wehner Tibor,* együtt muzsikált lélekben is Végh Sándorral. Látszik, hogy nemcsak a technikában, de a valódi muzsikában is összeforrtak.

A Pécsi Nemzeti Kaszinó kitűnő akusztikájú termét megtöltő szépszámú közönség lelkes tapssal honorálta a kitűnő művészek rendkívüli sikerű számait, akik néhány számot műsoron kívül is játszottak.»

(A.L.)

DUNÁNTÚL, 1941. január 8. (31. Évfolyam, 5. szám)

*Károlyi Gyula (1914-1993), magyar zongoraművész

*Wehner Tibor (1918-1977), Liszt Ferenc díjas magyar zongoraművész

Végh Sándor portré

Ma négy éve hagyott itt minket Andor Éva operaénekes, főiskolai tanár

 (Budapest, 1939. december 15. – 2014. május 16.)

Népszava, 1986. október21.

LÁTOGATÓBAN SZOT-DÍJASOKNÁL

ANDOR ÉVA operaénekes

Film Színház Muzsika: A hét portréja Andor Éváról (a Liszt-díj átvétele alkalmából):

„Az első riportot 1955-ben írtam róla. Akkor a Vendel utcai tanítóképző első osztályának volt a növendéke, s a csodálatos Andor Ilona Kodály-kórusában énekelt... Prácser Éva két hosszú szőke hajfonata csak úgy világít az énekkarban. Szép hangja akkora terjedelmű, hogy nemcsak szopránt énekel, hanem mezzót meg altot is ... Prácser Évából főiskolás korában lett Andor Éva: ez a név jobban csengett a színpadon, s még szorosabbra fűzte a kapcsolatot az annyira szeretett és tisztelt Andor Ilonával.” (Gách Marianne)

Ez a névváltoztatás lett Andor Éva talán első úgynevezett művészi sztorija. Minden róla szóló interjú így kezdődött akkoriban. Kellett is ez a sztori az azonosítás végett, hiszen — mint láthatjuk — jó korán indult a pálya felé, szakmai körökben ismert volt már az a „szőke hajfonatú” kislány, aki úgy akart másként a Nagy Színpadra lépni, hogy az út visszafelé később is járható legyen. Ugyanakkor a legjobb amerikai sztárcsinálók sem találhattak volna ki jobb kezdősztorit egy kezdő sztár számára: megható és tiszteletre méltó gesztust, amely igazán stílusos egy lírai szoprán esetében, aki később majd Butterfly lesz és Mimi lesz, és Görög Ilona, Manon, Euridike, Ophélia ... aztán persze Mozart bűbájos Paminája… Két zseniális szerző írta szerepeit: Mozart és Puccini.

— Igen, én nagyon szerencsés voltam. Mert a legjobb zenei nevelőanya kezébe kerültem. Andor Ilona csodalény volt, csodatanár, csodálatos művész. Gyerekként elindulni ilyen ember segítségével, felmérhetetlen előny. Zenében éltem, amely olyan volt számomra, mint a levegő, amit belélegzek. Úgy tanulok, hogy az nem tanulás, hanem csupa öröm. Fantasztikus. Ha minden gyerek ilyen tanárral találkozna, azt hiszem, még sokkal több tehetség bontakozhatna ki. Pedig hát így is, a főiskolán olyan tanítványaim vannak, olyan hangok, olyan tehetségek, hogy az káprázatos! Nem tudom, mi lesz itt néhány év múlva, amikor azt látom, hogy mennyire nem tudunk gazdálkodni a tehetségekkel ... Igen, én nagyon szerencsés voltam.

Új Tükör (1983. dec.): Erzsébet arcai:

„Éppen húsz éve történt, szezonkezdéskor. Zenekari ülőpróbát tartottak az Operaházban. Már mindenki elfoglalta a helyét... még egy perc és belép a karmester. S akkor a magánénekesek sorából feláll egy ismeretlen szőke kislány, megilletődötten körbenéz és csengő hangon azt mondja: Tisztelt művésznők és művész urak, nagy kitüntetés számomra, hogy mától fogva önök között, az ország legkiválóbb muzsikusaival együtt dolgozhatok. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Andor Évának hívnak. Megtapsolták. S ezzel megkezdődött ragyogóan felívelő operai pályafutása.” (Kerényi Mária)

— És nagyon jó szerepeket kaptam. Méghozzá nem azonnal főszerepeket, ami nagyon fontos, mert meg kell szokni a színpadot, a kollégákat, a légkört, egyáltalán fokozatosan kell eljutni a csúcsig. Lehetnek ugyan rendkívüli tehetségek, akiknek joguk van berobbanni üstökösként, de még náluk is meg szokta bosszulni magát a hirtelen nagy feladat. Szerencsésebb érni hagyni a művészt, különösen a mi szakmánkban. Az énekesnőnek be kell érnie, különben tönkremegy. Ha egy kezdőre, mert jól megold valamit, azonnal rámondják, hogy zseniális, akkor hova tud tovább fejlődni? Ha egyszer zseninek nevezték, utána már csak azt akarja hallani, nem? Különben ma világjelenség, hogy csak fiatal énekesnők az énekesnők. Harminc fölött már szóba sem állnak az emberrel. Ebből pedig rettenetes tragédiák szoktak következni. Ha egy hanggal hazardíroznak, akkor az a hang elvész. Nem lehet nagyobb súlyokat cipelni, mint amekkorát elbír az ember.
— Ellenkező esetben?
— Az énekesnőnek magának kell tudnia, mire képes. Lennie kell benne annyi önismeretnek, hogy nem vállal el a hangi adottságait meghaladó feladatokat. Ügy kell énekelni, mintha könnyedén pingpongozna. Abban az esetben a hang erősödik, izmosodik, fényesedik — ahogy az élet az embert pofozza, vagy éppen szépségekkel megáldja — érzelemdúsabb lesz, de ez harmincadik életéve előtt ritkán következik be. Ez biológiai törvényszerűség, amelyet ma egyszerűen elvetnek. A kezdő énekes tehát kénytelen sietni, mindent elénekelni, iszonyatosan megerőltető feladatokat elvállalni, és azután idő előtt tönkremegy. Amikor én az Operába kerültem olyan „nagy vadak” énekeltek még főszerepeket, mint Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Orosz Júlia, akik akkor már bizony a hatvanadik életévük felé jártak. Egy színház különben sem lehet meg a középgeneráció nélkül. Az Operában volt olyan hét, hogy négy előadás maradt el.
— Emlékszem, voltak évek, amikor két Pillangókisasszony volt összesen az Operában. Ma hány van?
— Ma? Hat, vagy hét. És — ezt add össze! — elmaradt Pillangókisasszony-előadás, mert egy címszereplő sem vállalta az éneklést. Ilyen azért még nem volt. Meg az sem volt, hogy az elmúlt két-három évben annyi előadás maradt el, amennyi az Operaház fennállása óta soha.
Én még az aranykor utolsó éveit élhettem át ennél a színháznál és megtanulhattam, hogy a legszuverénebb egyéniségek milyen alázattal szolgálták a társulatot. Nem tudom, bennünk még az volt, hogy menteni az előadást. Hogy előadásnak muszáj lennie. Ha betegen, ha rokkantan, de ki kell állni a színpadra. Most ez nincs. Ez valami súlyos erkölcsi lazulás, nem?
Egy előadás elmaradása Gyurkovics Mária, Székely Mihály idejében egyenlő volt a katasztrófával. Négy énekesnő van most a Cosi van tuttere, és a napokban az előadás mégis elmaradt. Hogy lehet ezt megérteni? Bizonyára lesznek majd színháztörténészek, akik később kiderítik, hogy ez a hanyatló korszak hogyan, miként következett be. A probléma etikai oldalával is foglalkozniuk kell. A szinte elképesztő értékeltolódások, a tehetségek elfecsérlése óhatatlanul' megbosszulja magát: a színház nem az életünk egyetlen biztos színtere, hanem olyan munkahely, amelyen legjobb hamar túllenni, s ez a művészetben katasztrofális. Mindehhez hozzájárul, hogy rengeteg a valóban káprázatos tehetség, akik — bebizonyosodott — kiválóan megállják helyüket a világban súlyos dollárokért is. A Magyar Állami Operaházban pedig az átlagfizetés nem több nyolcezer forintnál. Az más kérdés, hogy egy igazi művész, aki úgy dönt, hogy itthon marad, énekeljen forintért is, kevés forintért is, vagy csak azért, hogy énekelhessen, mondjuk, becsvágyból, de ha ezt megteszi, akkor különösen becsüljük meg.

„Figyeltük, merre visz az útja — talán Desdemona, Tatjana, a Boccanegra Ame- liája — ám Andor Éva egyszercsak eltűnt a szemünk elől. Volt olyan szezonja, amelyben mindössze négy előadásra tűzték ki, holott repertoárja mintegy félszáz szerep.” (Új Tükör: Kerényi Mária)

— Az utolsó nyolc év. Iszonyú volt. Hogy nem bolondultam meg? Nem is értem. Ástam, kapáltam, gyomláltam, halálos fizikai fáradtsággal este ágyba dőltem és jól aludtam. így sikerült átélnem.
— És ilyenkor nem lehet szervezni valamit?
— Nahát, ezt nem tanultam meg. Ez a szerencse hátránya. Hogy azt sem tudom még ma sem, hova, kihez kell menni egy dalest megrendezéséért ... nem tudom, képtelen vagyok rá. Várok. Valakinek majd csak eszébe jutok. Persze, az igazság mégiscsak az, hogy a Filharmónia elég sok vidéki koncerttel keresett meg, oratóriumokban működtem közre. (A Ferencsik János vezényelte Liszt-emlékkoncerten Szent Erzsébetet énekelte lenyűgözően.) Szóval azért volt munkám, de az Operaház ... megkérdeztem a direktoromat, miért nem jutok színpadhoz, azt mondta kedves mosollyal: nem tudom Éva, valahogy nem jutottál eszembe. Hát erre mit lehet mondani ?
Hát persze azt lehet mondani — ha ez érv egyáltalán a szakmában —, hogy kérem, AndorÉva énekelt külföldön Geddával, Tito Gobbival, vezényelte Claudio Abbado, Doráti Antal, Lovro von Matacic — valamint nem kisebbek magyar partnerei sem: Ferencsik János, Melis György, Réti József és a többiek. Dehát érvek helyett szerepek kellenek egy énekesnőnek! Mert amúgyis ki van szolgáltatva egy természeti tüneménynek, amely törékeny, amely addig él, amíg használják, amely a legkedvezőbb körülmények között a legszebb (— ha ideges vagy, ugye, megszólalni sem bírsz, kapkodod a levegőt, hát akkor képzeld el, milyen rossz idegállapotban énekelni!), amely előbb múlhat el, mint maga az élet, amely azonban mégis akkora hatalom, hogy maga köré szervezi az élet legalapvetőbb közegét, a boldogságot és a boldogtalanságot. Lerobbant, kiégett, tönkrement lelkiállapotban nem lehet művészetet teremteni. Egy szerűen nem szólal meg a hang.
— Most Szokolay Sándor Ecce Homo című operájának egyik szerepét tanulom Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia című művéből írta Szokolay az operát. Huszonöten vagyunk a szereposztásban — én már két Szokolay-operában énekeltem, úgy gondolom, kötelességem is részt venni ebben a Vérnász és a Hamlet után. Nagy munka, sokat kell rajta dolgozni, de remélem, hogy január 25-e, a premier, siker lesz.

Kovács Júlia

36 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Ádám Jenő Kossuth-díjas zeneszerző, kóruskarnagy, zenepedagógus és népdalgyűjtő

(Szigetszentmiklós, 1896.12.12.-Budapest, 1982.05.15.)

„Tevékenysége fontos területének számított népművelő, zenenépszerűsítő munkássága is. Már a harmincas évek végétől tartott e témában előadásokat a rádióban, az ország számos településén, majd 1958-tól tévé-előadássorozata révén a zenei műveltség országosan népszerű ismertetőjévé vált. Nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba ezt a munkásságát, még az amerikai magyarság körében is emlékezetes előadásai voltak. Maga Kodály is nagyra tartotta ebbéli képességét: „szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival”. (Wikipédia)

Ádám Jenő szülőháza Szigetszentmiklóson ma Emlékház:

„[…] négy termében gazdag anyag szemlélteti Ádám Jenő életét és munkásságát. Az első teremben tekinthetők meg a Tanár úr 60 éves pedagógusi pályafutásának emlékei, tárgyai, iratai, könyvei.

A második teremben született egykor Ádám Jenő és testvére, Lajos. Itt állítottuk ki a Tanár úr egyik zongoráját, bútorait, a szekrényekben könyveit. Külön vitrinben látható karnagyi ruhája, karmesterpálcái. A falakon családi fényképek, festmények, koszorúk sorakoznak.

A harmadik szobában a 9 éves Ádám Jenő festményeiből három képet mutatunk be. Kevesen tudják, milyen festőtehetség volt: felnőttként énekeskönyvei kéziratában ő rajzolta az ábrákat. Ugyanakkor köztudott, hogy a Tanár úr négy nyelven beszélt és hat tanári diplomája volt, így külföldi utazásaihoz sem volt szüksége tolmácsra. Ebben a teremben láthatók egyház-zenei munkásságának emlékei, zsoltárfordításai, feldolgozásai, kitüntetései és oklevelei. Külön vitrinben kaptak helyet a híres emberektől kapott, dedikált könyvek, képeslapok, kották, Bartók- és Kodály-levelek.

Az utolsó teremben könyvtára és irodájának bútorai láthatók festmények és más személyes vonatkozású tárgyak társaságában: itt tekinthető meg az a rengeteg koszorú-szalag, amely a temetésére hozott illetve küldött halotti koszorúkról származik.“

Az Ádám Jenőről megjelent könyv és a zeneszerző emlékházzá alakított szülőháza:

Ádám Jenő portréműsor  Bartalus Ilona  szolfézs-zeneelmélet tanár, karnagy, zenei műsorok szerkesztőjének a kommentárjával

Ádám Jenő: Krisztusom kívüled

Ádám Jenő: 8. zsoltár (Ó, Felséges úr, mi kegyes Istenünk)

142 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Clement Károly zeneszerző

(Selmecbánya, 1876.05.15.-Budapest, 1935.01.07.)

Nem jegyzik a legnagyobbak között, de Papp Viktor, a kiváló zeneesztéta, akinek még volt alkalma hallani Clement szerzeményeit, érdemesnek tartotta őt arra, hogy megemlékezzék róla. Megfelelő hanganyag hiányában nekünk sajnos már nem áll módunkban megítélni e zeneszerzőnk műveinek az értékét, de arra van lehetőségünk, hogy emlékét – a zeneszerző műveinek esetleges újraélesztéséig - életben tartsuk.  

Papp Viktor így vezeti be a Clement Károlyról szóló írását:

          „Alkatra olyan volt, mint egy hódító olasz »maestro«. Erőteljes, magas növésű, kifogástalan férfi szépség. Jóbarátja, Stróbl Alajos, az »Ifjúság« szobrát róla mintázta. A szoborral a párizsi kiállításon díjat nyert. Hullámos, dús fekete haj, fínomvonalú magyaros bajusz, halavány arc, erős, szabályos vonásokkal és melegbarna két nagy szem, melyből rajongás, ábrándosság, melegség és szerénység sugárzott. Egyik ősét, Clement Jánost, Mányoki Ádám festő legjobb barátját, kit az osztrák császár Zólyom piacán kerékbe  töretett, mint Rákóczi bizalmas emberét emlegették a családban. Egy másik ősét, a szabadságharc katonatisztjét, halálra ítélték. Volt is valami hősi vonás ebben a szelídlelkű Clement Károlyban. Az az eltökélt megadás és töretlen önbizalom, mellyel utolsó napjáig viselte az élet megcsúfolásait. Édesanyja révén, ki olasz Svájcból származott, latin vér is keringett ereiben. Talán innen kapta a zene szeretetét. A muzsikára rögtön felfigyelt, mint harci mén a kürtszóra. Melódia volt az egész ember. Fantasztikus rajzú, meleg, szenvedélyes, olasz melódia. Széles karimájú fekete kalapjában, fehér művésznyakkendőjében, romantikus körgalléros felöltőjében úgy járt-kelt az utcákon, mintha most jönne az Operaházból, hol nagysikerű művének egyik előadását vezényelte, - vagy most szállt volna le a Koronázó Mátyás Templom kórusának dirigensi emelvényéről, hol ünnepi miséjét zengette el. Mintha mindig frakkot viselt volna, csak az utcára vette fel a felöltőjét. A lelke mindig frakkban volt. Gondolatainak és érzéseinek csak a díszeit mutatta meg. Bensejében megostromolhatatlanul zárkózott és mégis közvetlen, vonzó, kellemes és kedves. Talán soha senki sem sejtette, hogy Clement Károlyon, a szeretetreméltó emberen kívül van egy másik Clement Károly: a vérzőszívű művész. Pedig miséi s főként dalai, melyekre nem fordítottak elég gondot kortársai, árulók lehettek volna.

          Most már késő. Az embert néhány évvel ezelőtt (Megj.: ez az írás 1940 körül született.) Rendkívül érzékeny szíve, művész-sorsának mostohasága és a szokásos magyar közönyösség ásta meg korai sírját.

          Egy magyar tehetséggel több, ki a művészet elhivatottja lehetett volna. Egy zeneköltővel kevesebb, aki magyar lélekkel dalolt.

[…]

Művei: Trilby, 3 felvonásos opera, Radda, 1 felvonásos opera. Bajusz, 1 felvonásos opera. (Részben hangszerelve.) Fortuna, balett. Szerencse fel. Balett. Lavinia. (Csak részletekben van meg.) Négy Nagymise. (Zenekar, énekkar.) Budavári mise. (Énekkari. Két Kisebb mise. Ötven dal. Zenekarra írott több kisebb műve és zongorára írott több darab, melyek közül különösen Allegro Appasionata-jára volt büszke.“

Az interneten elérhető egyedüli hanganyag:

A nagyréti öregtemplom - Clement Károly szerzeménye, énekli: Koréh Endre

Clement Károlyról bővebben később „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei“ topicban írok.

Daniel Francois Auber francia zeneszerző, a víg- és nagyoperáiban a könnyed és kecses francia stílus kialakítója Caen-ben született 1782. január 29-én. A portici néma, a Fra Diavolo komponistáját a maga idején a francia zene koronázatlan királyaként ünnepelték.1857-ben III. Napóleon udvari karmestere lett. Összesen 49 operát, számos dalművet, egy misét és néhány alkalmi kantátát is alkotott. A francia fővárosban érte a halál 1871. május 13-án. (Megjegyzem: május 12-e is előfordul a halála napjaként feltüntetve.)

• Fővárosi Lapok 1868. március 3.

Párisi levelek.
(Február 27.)

(Részlet) 

(L—y.) Balsac-kal egykor egyik írótársa egy sajtos boltja előtt ment, melynek kirakatában a rochefort-, strachino-. chester- s egyéb sajt neműek közt egy árudarab feküdt, mely Balsac egyik regényéből kiszakított levélbe volt csomagolva. A költő maga ezt művei egy kis profanizálásának tartotta, míg barátja azt a találó megjegyzést tévé : „Hja, barátom, így lesz az ember népszerű.“
Ennek megemlítésével Feuillet Oktávra célzunk. Mint olvasóim jól tudják, Párisban a „boeuf de gras“ szokása dívik, azaz: a nép ujjongó kíséretében farsangi, vagy ha úgy tetszik: böjti ökröket vezetnek körül az utcákban, melyekkel kapcsolatban a tisztességes mészáros-céh többé-kevésbé élces álarcos menetet rendez. Ez ökröknek az ünnepélyes körmenet alkalmával külön neveket adnak, melyeket rendesen a lefolyt év feltűnőbb politikai, társadalmi vagy irodalmi eseményeiből vesznek. Az idén az egyik ökör neve — Monsieur de Camors volt. Ha Balsac barátjának nézetét osztjuk, — e ledéralapú, de gyönyörű irályú műnek három ember fog alkalmasint leginkább örvendeni: Feuillet maga, a kiadó és — tán nálunk is egy kissé — Ráth Mór.

Kár, hogy Auber legújabb dalművét az „Opera comique“ néhány héttel elébb nem adta elő: akkor az egyik ökör neve bizonyára „Le premier jour de bonheur“ (a szerencse első napja) lett volna. A halhatatlan istenek és istennők közül senki boldog sorsát nem irigylem annyira, mint Hébeét: az örök ifjúság istennőjét. Örök ifjúság! van-e a világ 800 nyelve közt még két szó, mely ily igéző hatalommal, ily varázsos hangzattal bírna? Örök ifjúság! — mondd csak édes szép, de örökké szépnek nem maradható olvasónőm! nem adnád-é oda annak, ki ezt számodra megszerezhetné, kezedet, szívedet, szerelmedet, legyen az bár kicsoda ? Auber bölcsőjét Hébe ringatta. A maestro 87 éves, s oly korban, midőn mások agya már kiszáradt, vére meglomhúlt, tagjai reszketnek, lelkéből oly dalok ömlenek, melyek nem csak frissek, kellemesek, de vidorak, ifjak, pajzánok is.

Franciaországban hiányoznak a „homi novi“-k, az új emberek, s kezdem hinni, hogy korunk ifjú emberei egyúttal annak öregei is. A nemzedék, mely XVIII. Lajos kormánya alatt virágzott, a Ninon de Lenclos kiváltságával bír: dacol az idővel és a ráncokkal.

A most lefolyt napok két hőse is két aggastyán volt: Berryer és Auber. Az elsőnek a bírók megvesztegetése ellen intézett nagyszerű beszéde — e menydörgő csapás, melynek zaja elterjedt egész Franciaországban — még mindig beszélgetés tárgya; a másiknak operája Páris minden műkedvelőjét vonzza és lelkesíti. A csodálásba egy kis meg döbbenés is vegyül : lehetséges-é, hogy férfiak, kiknek egyike fél lábbal már a sírban áll, s kiknek másika három év múlva kilencven éves aggastyán lesz, mindeddig megőrzék tűzüket, szellemüket, tetterejüket! Berryer ép oly elragadólag, oly gyújtólag és logikusan szólt, mint ötven év előtt, midőn a képviselőház terme először hangzott beszéde zajától, s a mi Aubert illeti, ő ma is oly ifjú még, mintha a conservatoriumnak nem igazgatója, hanem tanítványa lenne.

Időm megengedő, hogy mind a két férfiú diadalánál jelen lehessek. Minő különbség!, s menyire érzem az űrt, mely a szónokot, kinek egész élete az elv, az eszme, az igazság védelmének volt szentelve, a művésztől választja el, kinek egész föladata abban áll : kortársait s utódjait gyönyörködtetni, élvezetben részesíteni! Midőn Berryer lelépett a tribünéről, a nagy társaságban elszórt néhány barátja szorítá meg kezét. A szónok remegett, homlokáról a verejték gyöngyözött, melle lihegett. De szemében látszott ama nemes büszkeség, melyet a megtett kötelesség érzete, néhányak rokonszenves barátsága és mindnyájunk csodálása, becsülése nyújt. Láttam körülöttem ifjakat, kiknek szemében könnyek csillogtak.

Auber sikere zajosabb volt. Midőn a függöny utoljára legördült, az egész közönség látni akarta az örökifjú mestert; virágokkal kívánta elborítani. Auber nem jelent meg, de a közönség — kárpótlást keresve — az utcán várta meg a színházból való kijövetelét. Ritkán láttam hasonló ittasságot. Kiabált, tapsolt, ujjongott, brávózott a közönség, még pedig oly elragadtatással, hogy egy mellettem álló jámbor munkás, ki valószínűleg azt hitte, hogy ez valami hivatalos tüntetés, azon pillanatban, midőn a fehér hajú, tanítványnőitől körülvett Auber az ajtón megjelent, elkiáltotta magát: „vive le prince imperial!“

Berryer és Auber két férfiú, kikre hazájuk méltán büszke lehet. De nincs-e az első sikerében valami egyszerűbb, igazabb, őszintébb, mint a másodikéban? E bohó tüntetések, e nevetéssel és ököldöfésekkel elegy utcai zajongások előttem komédiának látszanak, melyekben a közönség viszi a színészek szerepét.
S mit szólott Auber e tüntetésekhez? Fájlalta — öregségét. Igaz ugyan, hogy midőn évek előtt Meyerbeer meghalt, Auber — noha Rossini tizenegy évvel ifjabb nála — ezt jegyezte meg : „most a szegény Rossinire kerül a sor“ ; de azért diadala alkalmával még sem fojthatta vissza a sóhajt: „Ah tout cela est bon sans doute; mais on ne devrait pás vieillir! ... Je suis triste, d’etre vieux .... Voilä mon dernier mot.“ („Oh, mindez kétségtelenül igen szép; de csak ne kellene megöregedni! . . . Szomorkodom, hogy agg vagyok ... íme, ez utolsó szavam.“) A mi magát a dalművet illeti, sem zenéjéről, sem szövegéről itt nem szólok, — megteszi az majd körútját a világban. Csak annyit említek meg, hogy a cselekmény a múlt század közepén Indiában foly, az angol háborúk közepette, s hogy — a mi nagyon természetes — a francia vetélytárs győz az angol fölött, és a szerelmes pár az utósó fejezet végén karöltve énekli :

„ .... a moi sa main, h moi son coeur !
Je te salue, ő douce aurore
De mon premier jour de bonheur!“

E helyett inkább néhány adatot szolgáltatok a zeneköltő magánéletéből: Auber soha nem volt házas. Magányosan lakik saját kicsiny házában a rue Saint-Georgesben. A szolgák, kik őt körülveszik és ápolják, kortársai, s majd oly idősek, mint ő. Nagy társaság nem igen szokott lakásában összegyűlni, s a ház belrendezése is csak kevés csínra mutat. Dolgozószobája éktelen, s mi sem tűnik föl benne, mint egy alacsony ágy, mely nem igen ébreszti föl a nyugvágyat, és egy kis zongora, melyen a mester teremté dicsőségét megörökítő dalait. Auber nem csak hogy nem bánta meg nőtlenségét, de nyíltan örvend ennek, s az ifjabb művészeket inti: óvakodjanak a házas élet terheit magukra vállalni. Nem rég Capaul-nak (a „premier jour de bonheur“ hősét jelesen személyesítő énekesnek) azt mondá: „Hallja, kedves Capaulom, ne házasodjék meg soha. A színháznál a függetlenséget meg kell őrizni. Ha tudná, menyire örvendek én is, hogy nőtlen vagyok! Mint házas, most 70 éves feleségem volna, — este haza sem mehetnék.“

Lesznek, kikre kedvetlenül hatnak az öreg párisi „don Juan“ e ledér szavai, de vegyük tekintetbe, hogy „A fekete dominó“ költője mondá azokat, s hogy nem élte soha „a szerencse első napját“ : azon napot, melyen oltárhoz vezetjük a kedvest, s élvezzük az első apai örömek napját.”
[…]

137 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Durigo Ilona énekesnő

(Budapest, 1881.05.13.-1943.12.25.)

„… pályája kezdetén a budapesti Operaház tagja volt, majd Frankfurt am Mainban, később pedig a bázeli operaházban énekelt. Nagyszerű dalénekesnő volt, aki pályafutásának későbbi szakaszában szinte kizárólag az oratóriumok és dalok világának szentelte magát. Elsősorban Händel-oratóriumok, valamint Schubert-, Mahler- és Kodály-művek ihletett tolmácsolójaként tartják számon.”

Tanítványa, Sándor Judit operaénekesnő, 1981-ben így emlékezett meg

„Durigo Ilonáról

- egy Bartók ősbemutató kapcsán

          Most, amikor a Bartók-centenárium alkalmából azokról a művészekről is megemlékezünk, akik egy-egy nevezetes Bartók-bemutatóban szerepet vállaltak, nem feledkezhetünk el az op. 16-os dalsorozat: öt dal Ady Endre szövegeire első magszólaltatójáról, Durigo Ilonáról. Az európai hírű, nagy magyar énekesnő (1881—1943) egyfolytában csak életének utolsó hat évét töltötte itthon; ezt megelőzően 1921-től 1937-ig a zürichi konzervatórium tanára volt, és jelentős szerepet játszott a svájci, valamint a holland zenei életben. Idehaza éppen ezért kevésbé ismert, bár szülőföldjéhez mindvégig erős szálak kötötték.
          Pályáját — veleszületett ragyogó képességei mellett — széles skálájú és magas fokú (Budapesten, Bécsben és Frankfurtban végzett) zenei tanulmányai alapozták meg; mestere a kor híres művésztanára, Julius Stockhausen volt, aki viszont a nagy Manuel Gardánál nyerte kiképzését. Több hangszeren is játszott; mondják, hogy sokszor hegedű segítségével tanult egy-egy kényesebb énekszólamot, valószínűleg azért, hogy intonációjának tisztaságát kétszeresen ellenőrizhesse. Legendás hírű lapról olvasó volt, aki még avval is elkápráztatta zeneszerző barátait, hogy az elé tett új kompozíciókat nemcsak hangi és ritmikai pontossággal, de azonnal művészi formában szólaltatta meg. Kósa György visszaemlékezése szerint Illés oratóriumának altszólóját úgy „blattolta el" Durigo, mintha máris a koncertpódiumon állna. S ugyancsak Kósa volt fültanúja annak, amikor Durigo az Öt Ady-dalt kéziratból, szinte hibátlanul énekelte le. Azoknak a különleges perceknek a varázsára pedig már magam is emlékszem, amikor Durigo dalestjei végén, a ráadásszámokban, a zongorához ülve saját magát kísérte.
          Ilyen kivételes zeneiség nem állhatott meg az opera világánál. Durigo Ilona igen hamar búcsút vett a színpadtól, hogy teljesen az oratórium- és daléneklésnek szentelhesse magát. S tette ezt valóban egy papnő áhítatával. Hajlékonnyá művelt, pasztózusan áradó hangját kezdettől fogva a zenei mondanivaló és a kifejezés alázatos szolgálatába állította, s ez avatta őt minden zenei korszak vokális irodalmárnak hiteles tolmácsolójává, Monteverditől a kortárs-zenéig. Tóth Aladár egyszer ezt írta róla: „Alig ismerünk olyan énekesnőt, aki azokat a költői tartalmakat, melyeket ki akar fejezni, olyan egyszerűen, simán és természetesen tudná beilleszteni a zenei formák keretébe, mint Durigo Ilona."
          Pályája indulásától fogva felváltva és párhuzamosan énekel itthon és külföldön. Már egy 1911-ből származó svájci kritika mint a közönség kedvelt énekesnőjét tartja számon, 1913-ban pedig a magyarországi oratórium-kultúra kezdetének számító, Lichtenberg-vezényelte nevezetes Máté-passió altszólójával arat elismerést.
          Egy néhány évvel későbbi Durigo estről szóló méltatásában Kodály Zoltán így jellemezte művészetét: „Mind többen tudják, hogy kivételes zenész-volta, rendkívüli stílusérzéke és ízlése külön helyet biztosít számára nemcsak a magyar, hanem a külföldi énekesek közt is." Kodály kiemeli, hogy Durigo a koncerten magyar szerzőknek is lerótta adóját, ő azonban nem az adózás kötelességével, hanem hittel és meggyőződéssel vette műsorára a magyar műveket: így Bartók 1919. április 21-i szerzői estjén az öt Ady-dalt (op. 16.) Durigo mutatta be a komponista zongorakíséretével. Péterfi István megállapította, hogy a dalok Durigo Ilonában kitűnő interpretálóra találtak; a Magyarország című lap kritikusa szerint „az »Ady-dalok« mint kongeniális megzenésítése az elhalt forradalmi költő fájdalmasan szomorú megnyilatkozásainak, megdöbbentő erővel hatottak Durigo Ilona tökéletes előadásában." Ezt a dalsorozatot néhány Bartók-népdalfeldolgozással kiegészítve előadta azon a Svájcban rendezett három Bartók-kamaraesten is, melyek (Bartók, Geyer Stefi és Durigo szereplésével) mérföldköveknek számítanak az új magyar zene külföldi előretörésében.
          Nagyszerű művészi és emberi tulajdonságait magam is megismerhettem; Durigo Ilona ugyanis 1938-tól haláláig a Zeneakadémia tanára volt, és az utolsó két évben tanítványa lehettem. Évenként adott dalestjeinek és a népszerű Nemzeti múzeumi matinéknak emléke mind a mai napig felejthetetlen számomra, de óráit is azzá tette a lényéből közvetlenül sugárzó zene. Nem ismerte a rutin üresjáratait, légköre szenvedélyesen szuggesztív volt. Magas, imponálóan délceg alakja, minden méltánytalanság ellen lázadó igazságérzete romantikus fényt kölcsönzött személyiségének. Alighanem bátorságának köszönhette, hogy 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején megalakult Zenei Előadó Művészek és Alkotók Szakszervezete — melynek elnöke Dohnányi Ernő volt — Bartókkal és sok más neves művésszel együtt bizalmi tagjává választotta.
          A zenei igazságok mellett is a végsőkig kitartott; sok kottám őrzi kezevonását, mely a legaprólékosabb instrukciók rögzítésével közvetítette ezeket az igazságokat. Egész pályámon abból a tőle örökölt kottából énekeltem az Ady-dalokat, melyet ő látott el bejegyzéseivel, s mely így számomra Bartók szellemét szinte érzékelhető közelségbe hozta.”

 Megjelent a MUZSIKA, 1981. évi, 10. számában.

(További bejegyzések e témában: A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei, 130., 131.)

Az említett Kacsóh-daljáték, a Rákóczi rádiófelvételéről hallhattuk ma a Dankó Rádió operettműsorában ("Túl az Óperencián") és majd  még 18 és 19 óra között újra, az ismétlésben:

A daljáték bejátszott részletei között az operaénekesek prózában mondott dialógusai is helyet kaptak - felvezetve az énekszólamaikat, és a felvételen közreműködő szereplők  mindegyike hallható volt az adásban elhangzott jelenetekben.

• Persze felcsendült a daljáték legismertebb dala is, Udvardy Tibor előadásában, a  Rákóczi megtérése: „Szívemben csendül egy nóta még…”
• Rákóczi várása a táborban, tárogató jelzi Rákóczi és híveinek érkezését (próza + tárogató hangjai)
• A labancok támadása előtti készülődés a táborban (próza)
• Kuczug Balázs dala, II. felv.: „Csillagos az ég, az éj csöndes, jöjj ki, galambom, senki sem lát…” (Palócz László)
• Jelenet, Katica és Andris dala, kuruckar: „-Ne bántsátok, ő a legnagyobb vitéz!…/-Összebújunk csöndesen, míg a labanc elmegyen… /-Kuczug Balázs olyan vitéz, aki mindig előrenéz.../-…Kocsmárosné haragjában elájul… Dunán túl, Dunán túl…”  (Andor Éva, Palcsó Sándor, Palócz László, a férfikar)
• Rákóczi táborában - próza: Gróf úr! Teljesítse parancsom, kísérje a hercegnőt Bécsbe! – Isten veled! Mikor látlak újra? -Vajon látlak-e újra?...
• Csatajelenet – (Prózában –dialógus; ének, kórus: - Nagy urunk él!  - Merre van Bercsényi? – Folyik a harc. Ott vannak. Csapdát állítottak és nem vettük észre!… Nagyságos fejedelem! El uram el. - Körülkerítettek… Menni kell nagyságos fejedelem,… )
• Rákóczi búcsúja - prózában: „Bercsényi! Hazánk határára értünk. Búcsúzunk!... Én elmegyek. Messze, idegen országba. Azoktól, akik visszafordulnak, búcsúzunk. … Még a szél is velünk zokog, amikor: búcsúzunk…. „ Folytatva dalban: „Szívembe csendül egy nóta még…” ( Udvardy Tibor)

A felvételen a színészek mellett, a felsorolt dalbetéteket éneklő operaénekesek is a saját hangjukon szólalnak meg a jeleneteket bevezető dialógusokban! 

163 éve született Anatoly Ljadov orosz zeneszerző, tanár és karmester.(1855. május 12. – 1914. augusztus 28.)

„Ljadovot nyomban Glazunov után kell említeni, mert a 19. század végének és a 20. század elejének egyik legnagyobb orosz zeneszerzője, aki az „Ötök” hagyományait folytatta. Glazunov és Ljadov művészi egyéniségének minden különbözősége ellenére alkotásaik tartalmában és irányzatában sok közös vonás van. Műveik alapján az orosz népi életnek ugyancsak a motívumai adják, jóllehet különbözőképpen tolmácsolják azokat. 

Ljadov az orosz klasszikus zenei iskola virágzásának tetőpontján kezdi művészi tevékenységét. Rimszkij-Korszakov legkedvesebb tanítványa, később munkatársa, és mint ilyen, a hetvenes évek közepén csatlakozik az „Ötök” –höz, közeledik Balakirevhez, Borodinhoz, Sztaszovhoz. Később Beljajev körének tagja lesz, ahol az „öregeknek” ahhoz a csoportjához tartozik, amely fenntartja e kör kapcsolatát az „Ötök”-kel. Rimszkij-Korszakov ezt írja naplójában; „A korábbi Balakirev-féle és az újonnan keletkezett Beljajev-féle kör között az összekötő szerepét Borodin, én és Ljadov, Borodin halála után pedig Ljadovval kettesben töltöttük be.

Ljadov művészetének színe-java a hatvanas évek orosz művészete realista elveinek termékeny befolyására vezethető vissza. E művészet valamennyi képviselőjéhez hasonlóan tiszteletet érez és őszintén érdeklődik a népdal iránt és be tud hatolni a népdal szerkezetébe és jellegébe. Glinka, Balakirev és Rimszkij-Korszakov irányzatát folytatva nagy figyelmet fordít a népdalfeldolgozásokra, gyakran használ fel alkotásaiban népi dallamfordulatokat.

Zenéje egyszerű, őszinte és az érzelmek kifejezésének sajátságos belső szerénységét mutatja. Ljadov számára Puskin költészete és Glinka zenéje a művészi alkotás legmagasabb-rendű mintaképe. Ezen elvekhez, amelyek még ifjú éveiben alakultak ki benne, egész életében hű maradt. […]

A néppel szemben tanúsított magatartásában néha megmutatkozik, hogy szereti a patriarchális falusi életet, de ennél tovább nem jut. Jellemző, hogy nagy hatást gyakoroltak rá Lev Tolsztoj tanításai, nézetei. A nyolcvanas években az „Anna Karenina” hatása alatt nyáron, falun muzsiknak öltözik és a parasztokkal együtt kimegy a mezőre dolgozni. […]     

Ljadovban az ihletet az életjelenségek eléggé széles és sokoldalú világa váltja ki; érdekelték az ember belső élményei, a természet és a mindennapi élet képei, a népi eposzok és mesék hősei. De mindezeket mintha bizonyos „óvatossággal” szeretné; saját alkotásait vegyes érzelmekkel ítéli meg, lelkes melegséggel és gyöngédséggel, de enyhén hitetlenkedő gúnnyal is.

Tehetségének jellege szerint miniatűrista. Alkotásainak kis méreteit dicsérve, szerette tréfából azt mondogatni, hogy azok „legfeljebb öt percig tartanak.” Zongora és kamaraművei, vokális és zenekari alkotásai egyaránt rendkívül tömörek és a zenei eszközök fukar felhasználásával készültek. Barátai hiába nógatták, hogy igazi hivatása nemzeti orosz operák és szimfóniák alkotása, nem volt hajlandó túllépni a kecses és finom zenei miniatűr keretein.

Ez a makacs önkorlátozás képességeinek helyes ismeretéből eredt. Zenéjében a „nagy lélegzetet” finoman kidolgozott motívum, kecses vonalvezetés és az egyes részletek csiszoltsága pótolja. Kicsi, de önálló körében Ljadov nagy művészi tökéletességet ér el. A mesteri, tartalmas, élettel teljes alkotások egész sorát írja (Baba Jaga, Az elvarázsolt tó, Kikimora), s azokat igazi művészet, szépség és költői érzelem hatja át. Nagyobb méretű alkotása a «Variációk Glinka témájára (op. 35.).» […]

Ljadovnak súlyos fájdalmat okozott az orosz művészet demokratikus virágzása „utolsó mohikánjának,” Sztaszovnak az elvesztése, akihez szoros személyi és eszmei barátság fűzte.

Sztaszov halálát (1906.X.23., megj. A.) követő napon ezt írta:

«Este meghalt Sztaszov. Újra átolvastam hozzám intézett leveleit. Nagyon elszomorodtam. Ilyen embert többé nem találok az életben! Mindig bátorított mindenkit. Engemet mindenkor egy fagyos, de napsütéses tiszta téli napra emlékeztetett.» […] 

Ljadov 1914. augusztus 28-án halt meg.”

[Részletek]

J.V. Keldis: „Az orosz zene története” című könyvéből.

Lyadov: Baba-Yaga, op. 56 - Slobodeniouk - Sinfónica de Galicia

Liadov: The Enchanted Lake

Ma 315 éve  történt

A breznai kiáltvány vagy brezáni pátens vagy brezáni kiáltvány a legnevezetesebb okirat a II. Rákóczi Ferenc által kiadott pátensek (a korabeli latin szaknyelvben a latin patens jelentése az parancs, törvényerejű rendelet, elöljárói engedélyirat, nyíltparancs, nyílt levél volt) sorában. 1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán (Brezna, Bržezan, régi magyar nevén Brezán, lengyel nevén Brzeżany) várában. 1703. május 12. keltezéssel II. Rákóczi Ferenc  herceg, magyar főnemes és Bercsényi Miklós gróf kiadta a "nemes és nemtelen" országlakosokat hadba hívó " Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós.…" kezdetű „breznai kiáltványt”. Ennek a fegyverbe szólító pátensnek három magyar nyelvű példánya, a szabadságharc publicisztikájának első emléke, Bercsényi kézírásában maradt fenn, melyeket Thaly Kálmán fedezett fel (Egész terjedelmében közölte A székesi gróf Bercsényi család, 1470-1835 című művében, 469—471. o.)

(Wikipédia)

A breznai kiáltvány szövege

Kacsóh Pongrác Rákóczi című történelmi daljátéka ezt a kort eleveníti fel:

A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964. január 4. Kossuth adó 20.25 – 22.00

Szövegkönyv: Bakonyi Károly (alapötlet és dialógusok), Endrődi Sándor, Pásztor Árpád (dialógusok) és Sassy Csaba (versek). 

Km.: az MRT énekkara (Karigazgató: Vajda Cecília) és szimfonikus zenekara

Vezényel: Kerekes János
 
Zenei rendező: Ruitner Sándor

Rendező: László Endre

A szereposztásból:

II. Rákóczi Ferenc: Udvardy Tibor

Reutheim Magda: Sándor Judit

Andris: Palcsó Sándor

Katica: Andor Éva

Kuczug Balázs: Palócz László

Sienawski hercegnő: Neményi Lili

Amália: Barlay Zsuzsa

Heister Hannibál: Bende Zsolt (Kálmán György)

Badinyi: Horváth Jenő

Bercsényi Miklós: Újlaky László

Makra Pál: Agárdy Gábor

Galgóczi Imre: Ambrus András

Esze Tamás: Zenthe Ferenc

Göröncsér: Márkus Ferenc

Gránátos Mihály: Rajz János

Wratislaw gróf: Horváth Tivadar

I. hang: Zoltai Miklós

II. hang: Szoó György

A Dankó Rádió Túl az Óperencián adásában délelőtt részletek szólaltak meg ebből a daljátékból. Ma délután hat órai kezdettel ismét meghallgathatjuk ezt a műsort, benne a szép Kacsóh-melódiákat. Felvezeti a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, aki felidézi a Breznai Kiáltvány megfogalmazásának történetét, e naptól számítjuk a Rákóczi Szabadságharc kitörésének idejét.

Az alábbi írás I. részének a beillesztésekor véletlenül eltévesztettem a dátumot. Papp Viktor  u.i. 1954. május 10-én hunyt el, tehát ma van halálának 64. évfordulója. Tegnapi tévedésemért  - amelyet már nem volt módom helyesbíteni - most kérek elnézést.

Papp Viktorra emlékezve 

(II. rész)

E műfajnak ő a leghivatásosabb művelője, mestere. Tessék csak elolvasni a Dohnányiról és Hubayról, Bartókról, Kodályról, meg Szendyről írott, tanulmányait! Egyaránt megkap bennük tudásával, színes stílusával, a zene írásába átömlesztésével. Papp Viktor ritka szerelésével fejezi ki a zenén keresztül az embert s az ember megértésével és megértetésével a zenét, amit teremtett. Ez munkáinak fő vonzóereje. S mindezt valami kedves könnyedséggel, graciózus bájjal írja le, mintha szavakkal zenélne.

Szinte nehéz lenne egyik arcképét a másik fölé emelni. Legföljebb egyik-másik portréja szélesebb kezelésű, nagyobb térre elképzeli, de a rajz tisztasága és tömörsége mindegyikben markáns erővel hat. Mily kedves, igaz, meleg arckép például a Poldini Edéé, a szerencsétlen végzetű Nagy Jánosé, a Szabados Béláé. ... A Waldbauer-Kerpely négyes bravúros fölvételét szinte hallhatóan kíséri a hegedű siráma, a viola búgása s a cselló mély, érző éneke. Mögéjük képzelteti velünk a nagy, sárgaernyős lámpákat s szinte a szobánkban szólal meg a Geister-trió.

Operaházi arcképei szintén ilyen szuggesztív erejűek és szépségűek. A külföldi zenevilágot ábrázoló portréi elénk jelenítik a nagy muzsikusokat, akik csak a Zeneakadémia, és a Vigadó csillárjai alatt a zongora előtt ültek és hegedűjük zengésével elragadták a budapesti publikumot. Beethovenről és Bachról írt könyve szintén értékes két breviárium. A zene fejedelmének s egyik legnagyobb titánjának élete, munkássága könnyed és mégis mélyenjáró megírása ez. Haydn Józsefről is maradandó értékű portrét festett Papp Viktor. E lelkes, színes és meleg írások már fölülemelkedek a rajz nívóján, fölérnek a reprezentáns portré színvonaláig, tökéletes képet adnak a zene e héroszairól. Kívánatos lenne, hogy Papp Viktor teljessé tegye a muzsika díszeinek e megkezdett galériáját. Tolla és tudása egyaránt hivatott erre.

A magyar zenekedvelő közönség legkedvesebb írásai közé fogadta Papp Viktor könyveit. E finom, gondos, ékes magyarsággal megírt tanulmányok mindenképpen reá is szolgáltak erre az érdeklődésre, megbecsülésre és szeretetre. — Zeneirodalmunk sokat, nagyon sokat köszönhet a Papp Viktor tollának, meleg szívvel írott könyveinek, melyekben szavakba kottázta az egész virágzó és mindenfelé ünnepelt modern magyar muzsikát.

Ezek a könyvek méltóan őrzik és fejezik ki egy Dohnányi, Bartók, Hubay és Kodály munkásságának, zenei zsenijének a lelkek mélyéig elérő, forró rezonanciáját, méltóan magyarázzák Beethoven örök szféráit, Bach lángelméjét.

Aki ezt el tudja érni, olyan hálát és elismerést vált ki az olvasóból, mint a hangverseny-terem meghatott hallgatójából az előadóművész, aki műveiket méltó módon zsongatta föl sóvár lelkében.

Marlay Ödön.“

SZÓZAT, 1925. május 24. (7. Évfolyam, 116. szám)

Szerettem volna Papp Viktorról beilleszteni egy fotót, de az egyetlen róla készült felvétel csupán a Színházi Élet 1918. évi, 52. számának a letöltésével tekinthető meg, annak 12. oldalán: http://epa.oszk.hu/02300/02343/00238/pdf/EPA02343_szinhazi_elet_1918_52.pdf

Papp Viktorra emlékezve

(Előzmény 685)

A jeles zenei szakíró, zenekritikus, a „Muzsika” című újság szerkesztője, a Magyar Rádió zenei tanácsadója, a Kisfaludy Társaság és a Greguss Bizottság tagja(egy nap híján) 64 évvel ezelőtt, hunyt el Budapesten. (1880.IV.13. – 1954.V.10)

*

"Papp Viktor könyvei

Papp Viktor, zeneéletünk ékes magyar tollú íródeákja, zene-világunk finom grafikusa. A magyar zenekedvelő közönségnek emelkedett ízlésű, nagy kultúrájú kalauza. Az ő tömör, pregnáns stílusában így kell jellemeznünk azt a hármas, mindenféle elismert működést, melyet Papp Viktor kifejt. Ez a működés oly hézagpótló, oly szükséges, oly hasznos, hogyha nem lenne Papp Viktorunk — nevelni kellene egyet!

De szerencsére itt él, ambiciózusan dolgozik, szorgoskodik közöttünk, írásait sűrűn olvashatjuk, szavát gyakran hallatja s most, hogy híressé vált közkedvelt, zenevilági arcképei bővített, új kiadásban kerültek a magyar könyvpiacra, bizonyára szívesen fogadja a zenekedvelő közönség, ha ezúttal róla rajzolunk egy ceruzával, szívvel odavetett portrét.

Bensőjét megrajzolják kapós, szép könyvei, melyekről később beszélünk. Most az embert próbálom pár vonással leskiccelni.

Magas, nyúlánk, elegáns alak. Aki csak egyetlenegyszer látja, megérzi benne a művész-embert. Kiérzi lelkes, intelligenciát sugárzó szeme-párjából, a mindig intenzíven gondolkodó embert jellemző mély vonalból, melyet szája köre véstek a munkában eltöltött évek, a hegedű karcsú nyakát szeretettel fogó kézből, a járásából, fejtartásából, egész lényéből.

Szilágysági ember. Együtt tanult Ady Endrével, akinek legszűkebb baráti köréhez tartozott az iskolai padoktól kezdve a költő haláláig. De sokszor búsult a Papp Viktor hegedűje mellett. Több versét meg is zenésítette. Meleg dedikációja, féltve-őrzött arcképek beszélnek ezekről a feledhetetlen időkről. (Egy Ady-arcképet is meg kell még Papp Viktornak rajzolnia, vázlatát már odavetette egy meleg szordinált hangú megemlékezésben, melyet a költő halálakor irt. Sok, sok kedves emléket őriz Papp Viktor Ady Endréről, finom, lélekbevilágító apróságok halk kottáit, melyek csak hangszerelésre várnak, hogy egy újabb értékes tanulmányt nyerhessünk a pacsirtaálcás sirályról.

Papp Viktor érzéssel, lélekkel énekelteti a hegedűt. Meleg melódiájú dalokat, graciózus bájú zeneműveket termel maga is. Van vagy három mesterhegedűje hol egyiken, hol másikon mélázik el szűkebb baráti körét gyönyörködtetve szép otthonában a pompás ébenfa zongora mellett.

Ha leteszi a hegedűt és rágyújt elgondolkoztató, örökös szivarjára: továbbra is a zene, zsongó birodalmában él. Járja a hangversenyeket s beszámol minden nevezetesebb zeneeseményről. A kották birodalmában mindenütt egyformán otthonos. A Szózat olvasói évek során át élvezhették tiszta, világos hangverseny és operakritikáit. Most a Napkelet zenei-szemléjét írja, szerkeszti. Ezek a kritikák sonorus szépségűek. Az ember szinte hallja a zeneszám édes bugását, csengését, amelyről ír és látja a muzsikust, aki azokat megszólaltatja. Operakritikái az Ybl Miklós pompás palotájába szuggerálják az olvasót. Papp Viktor hamar ráeszmélt arra, mily elképzeltető erő tömörült kritikusi tollába s így kezdte megrajzolni zenevilági arcképeit, melyek egy-kettőre ismertté és kedveltté tették nevét.

Tömör tanulmányai az egész számottevő magyar zenevilágot megismertetik a magyar muzsikakedvelő, közönséggel. Mindegyik ilyfajta tárcacikke példája lehetne a kevés szóval sokat mondásnak. Ezek az arcképek a nemes erejű rézmetszetek nagy kvalitásaival ékesek. Papp Viktor eldob minden fölösleges sallangot, cikornyát, emberről és muzsikájáról azt mondja, ami a legjellemzőbb. Mélyen kivési a portrét és a legpregnánsabb kivonatban kottázza le a zeneszerzők munkásságát. Aki a Papp Viktor megrajzolta muzsikusokat jól ismeri, úgy érzi, mintha éppen azt a portrét kapta volna meg róluk művészi kivésésben, melyet önmaga elképzelt. Aki meg a tolla révén ismerkedik meg velük, oly élményen megy át, amit aligha mulaszt el a valósággal fölfrissíteni magában.

«Arcképek a magyar zenevilágból» című műve — mely a Stádium Sajtóvállalat kiadásában most jelent meg kibővítve, új köntösben, — a szerzőnek azokat a dolgozatait tartalmazza, melyeket az 1919-től 1925-ig terjedő évközben írt.

Papp Viktor igazán túl-szerény (olyan szerény, hogy még fénykép sem található róla, megj. A.), mikor bevezető soraiban azt írja, hogy ha könyvének más érdeme nincs is, mint új és pontos adatok nyújtása, akkor sem dolgozott hiába, mert anyagot adott egy valaha megírandó magyar zenészeti lexikonhoz vagy zenetörténethez. Nem e kis tanulmányok maradandó értékűek! Azzá teszik a szép, emelkedett magyar stílus, a komolyság és elmélyedés s a zenei tudás, melyek Papp Viktor minden mondatából kicsillannak. A szerző e munkájával egy pompás kis magyar zenei breviáriumot teremtett, melyben a szakember épp oly élvezettel lapozhat, mint a laikus.

Ez a kis könyv vezérfonál a mai magyar zenei életben. Ez a portrésorozat a muzsika híveinek tudását elmélyíti s a még távolabb figyelőket becsalogatja a zene édesbús. bűvkörébe. Különösen alkalmas a Papp Viktor könyve arra. hogy a magyar középosztály embereinek figyelmét reáterelje a végtelenül jelentős zenekultúrára, s hogy e szép világban kalauzuk legyen. E téren valósággal missziót teljesít Papp Viktor.

(Folytatom.)

195 évvel ezelőtt született

Székely Imre zongoraművész, zeneszerző

(Mátyfalva, 1823.05.08.-Budapest, 1887.04.08.)

„[…] Székely Imre, a fényes míveltségű Temzevárosban dicsőített művészetét s elragadó zongorahangjait honosai közé, hazája fővárosába ülteté át. Előadott szerzeményei egytől egyig, de kivált a Napkelte, a Bál ünnepély, a Syren, a Fenyőlombok és magyar ábrándjai magas teremtő lélek és megható művészi érzelem kinyomatával bírnak. Játéka pedig oly bevégzett művészi képességű s oly tiszta költői formákat lehel, miszerint őt nemzeti hiúság és előszeretet nélkül az elsőrangú zongoraművészek sorába bátran helyezhetjük.“

(Magyar Hírlap, 1852.09.02.)

 „ […] Megjelent műveinek száma megközelíti a százat. Ábrándjai, többnyire magyar népdalmotivuniok fölött, idylljei s másnemű szerzeményei csakhamar népszerű irányba terelték a magyar zeneirodalmat s jelentékenyen elősegítették a magyar műzene megteremtését.
         Nagyobb szabású művekkel is föllépett. így a filharmonikusok is előadtak tőle egy szimfóniát, a kamara-estélyek vonós negyesein pedig egy D-mollban irt szonátáját, valamint egy hegedű és zongora számára E-mollban irott szonátát. Szerzeményeiben költői lélek, melegen érző szív lüktetése nyilvánul.
          Szép sikerű volt működése a. zongora-tanítás terén is. Budapestnek legkiválóbb zenetanárai közé tartozott. Sok évek óta volt a nemzeti zenede tanára, hol a zongorakiművelési magasabb osztályt vezette, melyből nem egy jeles tanítvány  került ki az ő gondos és lelkiismeretes keze alól. […]

(Vasárnapi Ujság, 16. szám, 1887. április 17.)

Ma 35 éve hunyt el 

"Romhányi József a 20. század nagy költője"

Ma 80 éves Juhász Előd zenetörténész és újságíró, a Zenebutik,  Zenehíd szerkesztője és vezetője.

Juhász Előd-életútinterjú

Készítette: Csatári Bence

A beszélgetés időpontja: 2016. május 10., Budapest

Toldy Mária 80 éves

Toldy Mária 80. évi jubileumi gálaestje sztárvendégekkel

Toldy Mária a 60-as évek ünnepelt előadója, énekese 2018. május 03-án ünnepli 80. születésnapját, melynek alkalmából szeretettel vár mindenkit jubileumi gálaestjére, ahol neves tanítványai és családtagjai lépnek színpadra egy nagyszabású színpadi show keretében.

2018. MÁJ 7. HÉTFŐ, 19:30 Erkel Színház

Toldy Mária a 60-as évek ünnepelt előadója, énekese 2018. május 03-án ünnepli 80. születésnapját, melynek alkalmából szeretettel vár mindenkit jubileumi gálaestjére, ahol neves tanítványai és családtagjai lépnek színpadra egy nagyszabású színpadi show keretében.

„Toldy Máriát a hatvanas évek első felében zárta a szívébe az ország, miután Húszéves vagyok című slágerével berobbant a hazai zenei életbe. Ezt követően olyan további felejthetetlen dalokkal ajándékozta meg a könnyűzene rajongóit, mint a Békaszerenád, a Bumcsili, az Egy, velem ugye könnyen megy vagy a Például te.

Az első Táncdalfesztiválokon is komoly sikereket ért el, hiszen 1966-ban Kovács Katival együtt megosztott első díjat vehetett át, egy évvel később pedig Zalatnay Sarolta oldalán állhatott a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Ám hiába a hazai és külföldi sikerek - Németországban például két lemeze is megjelent - a hetvenes évek elején úgy döntött, hogy tíz év után hátat fordít az éneklésnek.

1971-ben kezdett el éneket tanítani, előbb a Postás Zeneiskola táncdalstúdiójában, majd a Vasutas Zeneiskolában, ahol 1990-ben egy musicaliskolát hozott létre, amely 2001 óta az Operettszínházzal együttműködve neveli az utánpótlást. Több évtizedes tanári munkásságát 2016-ban Megyei Prima díjjal ismerték el, amit meghatottan vett át.

Toldy Mária május 3-án ünnepli 80. születésnapját. Malek Miklóstól született gyermekei örökölték művészi vénáját, hiszen Malek Andera sikeres színésznő-énekesnő, ifj. Malek Miklós pedig elismert zeneszerző és producer lett.”

https://femina.hu/hazai_sztar/toldy-maria-tancdalfesztival/

Ma 10 éve hunyt el Marczis Demeter (Ostoros, 1931. nov. 29. - Budapest,  2008. ápr. 28.) operaénekes (basszus), Liszt-díjas, érdemes művész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja, aki 1984. augusztus 1-től 1988. július 31-ig állt a pécsi operatársulat élén.

Ma 17 éve halt meg Kelen Tibor tenor operaénekes, és izraelita kántor (eredeti nevén Klein Tibor) (Budapest, 1937. szeptember 18. – New York, 2001. április 28.)  - Kelen Péter operaénekes bátyja.

Ismert operettfelvételei:

Karl Zeller: A bányamester  - Részletek 

„Bemutatjuk új felvételeinket” - 1964. szeptember 6., Kossuth Rádió 14.55 – 15.20

A két főszerepben:

A grófnő – Házy Erzsébet
Martin, a bányamester – Kelen Tibor

Közreműködik a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Bródy Tamás

Az operett stúdiófelvételén csak a két főszereplő dalai találhatók!
A rádiófelvétel-újdonság az alábbi dalrészleteket tartalmazza az operettből:

1.) Nyitókar (énekkar)
2.) Martin belépője (Kelen Tibor)
3.) A grófnő belépője (Házy Erzsébet)
4.) A grófnő és Martin kettőse (Házy Erzsébet, Kelen Tibor)
5.) Martin dala (Kelen Tibor és énekkar)

Kálmán Imre: A cigányprímás - részletek

Rácz Pali – Radnay György
Juliska – Petress Zsuzsa
Sári – Zentai Anna
Laci – Kelen Tibor
Gaston – Kishegyi Árpád

Km.a Magyar Állami Operaház Zenekara és a Fővárosi Operettszínház Énekkara. Vezényel: Breitner Tamás 

- Rácz Laci és Juliska kettőse: "... Száll, száll, tovaszáll a nyár, hervad a csók, mint a rózsák…” (Petress Zsuzsa, Kelen Tibor)

A Magyar Hanglemezgyár  felvételéről (LP 1965) – mely CD-n is megjelent 2004-ben.

Ma 102 éve született Yehudi Menuhin (New York, 1916. április 22. – Berlin, 1999. március 12.), amerikai hegedűművész és karmester 

„Sok út visz az igazsághoz”

Beszélgetés Yehudi Menuhinnal

• Kritika - 1990 / 7. szám

- Mi most franciául beszélgetünk, de ha nem tévedek, ön még vagy öt másik nyelven is tudna interjút adni...

- Angolul természetesen igen, németül és franciául szintén, de olaszul és spanyolul nem túl jól, oroszul szinte egyáltalán nem. Pedig oroszul folyékonyan tudnék beszélni, ha lenne alkalmam gyakorolni. Olvasni ugyan tudok oroszul, de túl sok szót meg kell néznem a szótárban. Tehát a fő nyelveim az angol, a francia és a német.

- Héberül nem beszél?
- Hároméves koromig beszéltem, sajnos később nem folytattam, így csak azt a néhány szót ismerem, amit még kisgyerekként használtam. Amikor Izraelben hallom, az számomra ismerősen cseng. Egyébként még beszédeket is tartottam héberül úgy, hogy a szöveget fonetikusan átírtam. Az ábécét ismerem, s le tudom írni a nevemet héberül, de ez minden. Kár, mert az orosz és a héber állhatna hozzám a legközelebb, hiszen a szüleim ezt a két nyelvet beszélték, s ezek hiányoznak nekem leginkább. De ha a sors adna még nekem annyi évet, amennyi kellene, akkor mindkét nyelvet megtanulnám.

- Mit jelent önnek a zsidósága?
- Azt jelenti, hogy egy néphez tartozom, s ezt a rokonságot szüleim azzal is nyilvánvalóvá tették, hogy a Yehudi nevet adták nekem . ..

- ... ami héberül zsidót jelent.
- Igen, így tehát a legcsekélyebb esélyem sem volt arra, hogy „elkerüljem a sorsomat”. Megismertem, figyelemmel kísértem és kicsit meg is értettem mindazon elemeket, amelyekhez e nép története kapcsolódik: vallási és morális téren, az előítéletek, a reakciók, az intolerancia tekintetében egyaránt, s ami nagyon fontos: a gondolatiságában. Hiszen a zsidók évezredek óta az intellektusukba, a szellemükbe, az istenhitükbe menekültek, vagyis csupa absztrakt dologba. Nincs meg bennük a más népeknél föllelhető intuitív elem, amelyhez Bartók is kapcsolódott népdalfeldolgozásaiban, mert a zsidók legfőbb közegüket — éppen állandó üldöztetésük miatt — szellemi síkon, absztrakciókban találták meg (az isteni és emberi törvényekben, az erkölcsben stb.). Csak manapság fordulnak a fizikai erőhöz — a harckocsikhoz, páncélautókhoz és katonai repülőkhöz —, s ezzel bizonyos értelemben megsértik saját örökségüket. Mert arra ítélték magukat, hogy nemzetként éljenek. Azzal a régi mesével tudnám érzékeltetni, hogy mire gondolok, mely szerint az ember, aki isten volt, elhatározta, hogy ismét ember lesz, s el kellett szenvednie a halált, mert már nem isten volt, hanem ember. Ez az, ami engem nagyon elszomorít: a zsidók hátat fordítottak isteni rendeltetésüknek, s emberek lettek, mint bárki más. Megvannak az eszközeik, hogy megsemmisítsék az ellenséget, de gondolkodásuk a kézzelfogható erők kapcsolatára szűkült. A cionizmus persze a zsidóság régi álma volt, s a Holocaust miatt vált valósággá. A háború után a világ országai tiszteletben tartották ezt az álmot, részint a lelkiismeretük megnyugtatása végett, s ugyanakkor némi cinizmussal, azt gondolván, hogy Izrael úgysem tudja majd megvédeni magát. A zsidók mégis megvédték az országukat.
 

- Régebben a zsidókra nem volt jellemző a harciasság, az erőszak, úgy gondolom, a körülmények kényszerítették őket arra, hogy ezt is megtanulják.

- Így van. Meghozták ezt a döntést és győztek. Nagy áldozatok árán elnyerték a nemzeti létet. A földi, halandó életet. És egy kicsit elvesztették az örökkévalóságot. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, az örök csak úgy létezhet együtt a halandóval, ha megvan a vágy arra, hogy az igazságosság uralkodjon az emberek között. Nemcsak a zsidók között, hanem a zsidók és a palesztinok között is. Mindig adni kell, akkor is, ha visszautasítják. A jelenlegi helyzet szörnyű veszélyeket rejt magában. Nem biztos, hogy Izrael katonai fölénye mindig megmarad, hiszen az erőviszonyok kiegyenlítődhetnek. Erősnek kell maradnia, hogy megvédhesse magát, de mindent el kell követnie, hogy az abszolút igazságot képviselje, amely nem akar mások kárára előnyhöz jutni.

- Úgy látom, ön filozofikus hajlamú ember. Ebben talán India hatása is érződik, nem?
- Igen, de ez zsidó örökség is, hiszen chaszid őseim nagy bölcselők voltak. Ugyanolyan mélyen vallásos filozófusok, mint a legnagyobb indiai bölcsek. Ezen a szinten már mindegy, hogy egy nagy chaszid rabbiról, egy nagy szufi-ról, egy nagy jógiról, vagy Lao-céről, vagy Jézusról van szó. Csakhogy az emberek úgy akartak hatalomra és befolyásra szert tenni, hogy e nagy bölcsek gondolataiból kategóriákat állítottak fel. Például: aki nem hisz Jézusban, nem hisz az igazságban. Tévedés azt állítani, hogy csak egyetlen út visz az igazsághoz. Sok út van! A kizárólagosság vágya igen veszélyes, sőt halálos eszme.

- Talált-e valami olyat Indiában, amit azelőtt nem ismert?
- Úgy éreztem, ott találtam meg a civilizációk forrását. Zeneileg is sokat adott nekem. Mi ismerünk bizonyos skálákat (dúr, moll, kromatikus, egészhangú), de Indiában ezek mellett még kétszáz másik létezik. Volt idejük, hogy rendszerezzék a gondolataikat. Világos elképzeléseik voltak az atomokról, az idegekről stb. Az életüket a változatlanság, az állandóság jellemezte, s így rengeteg ismeretet tudtak felhalmozni a tudományok minden ágában, a csillagászattól a biológiáig. A zenéjükben, a táncaikban minden szimbolikussá vált, s ugyanakkor szenvedéllyel telítődött. Ravi Shankar játékából nemcsak mesteri tudás sugárzik, hanem hallatlan szenvedély is.
A test, a lélek, az egészség karbantartása terén is sokat tanultam az indiaiaktól.

- Még mindig jógázik?
- Igen, minden reggel, öt percet, húsz percet, egy órát — attól függ, mennyi időm van. De kiegészítettem sok olyan gyakorlattal, amit magam találtam és fejlesztettem ki, a saját szükségleteim szerint.

- Adott-e önnek valamit India a zenei interpretáció terén?

-Az indiai zenészek improvizációja hatott rám, amennyiben ott minden egyes hangjegynek jelentősége van. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes hangjegyet megízlelnek. Az ő fülük sokkal élesebb és kifinomultabb, mint a miénk. Mi a temperált skálánkkal lemondtunk a tökéletes pontosságról. Tiszta kvintről beszélünk, de ez a kvint a zongorán már nem tiszta. Az indiai zenében viszont mindig abszolút tiszta kvintet találunk. Ha már négy húrt kell hangolni, nem lehet abszolút tiszta kvintre hangolni. Az indiaiak hangszerén ellenben csak három főhúr van, s azzal lehet. Náluk nincs harmónia, nálunk van, s így szükségképpen engedményeket kell tennünk, ami persze minden hangnemben lehetővé teszi a modulációt, de azon az áron, hogy pontatlan hangközökkel operálunk. A ritmussal is hasonló a helyzet. Az ő ritmusaik sokkal összetettebbek, mint a mieink. Bár Stravinsky és Bartók óta mi is ismerjük a népzenék hetes és ötös ütemegységeit, ezek létezését Németországban és a nyugati országok zenéjében évszázadokon keresztül egyszerűen nem ismerték el, csak bizonyos hangnemekben (dúrban, mollban), és mindig hármas és négyes ütemegységekben komponáltak. A klasszikus zenében — olyan ritka kivételektől eltekintve, mint például Csajkovszkij bizonyos melódiái — szinte soha nem találni hetes ütemegységet. Pedig a népzenében létezett, s Bartók alkalmazta is. Az indiai zenében viszont nemcsak hetes, de tizenegyes, tizenhármas ütemegység is van. A hallgatónak követnie kell a páros és páratlan ütemek küzdelmét. Ha a hangsúlyok minden negyedik hangra esnek, s tizenegyes ütemegységben játszunk, a kettő csak negyvennégynél esik egybe. A tanult indiai közönség képes ezt követni, s ha tényleg egybeesik a negyvennégynél, a hallgatóság szinte extázisba esik, hiszen az előadónak nemcsak a négyre, hanem a tizenegyre is figyelnie kell. Ez egyfajta intellektuális s ugyanakkor szenvedélyes játék. Ez a zene tehát szellemi téren fejlettebbnek, a harmóniát tekintve pedig elmaradottabbnak mondható.

- Elképzelhető, hogy az indiai zene hatással lehet a kortárs zenére, és segíthet annak megújulásában?
- Hogyne, a hatás máris kimutatható, különösen az ütősöknél s mindenekelőtt a jazzben. Ma már vannak olyan ütőegyüttesek Franciaországban, Angliában, Amerikában, amelyek ugyanolyan jók, mint az indiaiak. Ez igen figyelemreméltó tény.

- Hangszeres művészként hogyan viszonyul az elektroakusztikus zenéhez?
- Fontos kísérletnek tartom, amelynek feltétlenül van létjogosultsága. Én magam azonban túlságosan hegedűs vagyok ahhoz, hogy inspirációs forrást találjak benne. Azt szoktam mondani, hogy óriási szókincse van, de még nincs nyelvtana.

- Pályája során ön több zeneszerzőnek adott megbízást egy-egy mű megírására. Köztudott, hogy Bartók az ön megrendelésére komponálta Szólószonátáját. Voltak-e olyan zeneszerzők, akik felkérés nélkül önnek dedikálták valamely kompozíciójukat?
- Sok ilyen volt. A legelső közülük Emest Bloch, aki legnagyobb meglepetésemre hétéves koromban bekopogtatott San Franciscó-i otthonunkba, s hozott nekem egy egyházzenei darabot, amely a héber Avoda címet viselte. Csodálatos darab, nagyon sokszor játszottam. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nekem, a hétéves gyereknek írt egy darabot ez a nagy zeneszerző. Aztán még két szólószonátát ajánlott nekem, melyeket közvetlenül a halála előtt írt számomra. Még számos más zeneszerzőt említhetnék, hirtelenjében nem is tudnám felsorolni őket.

- Koncerteken mi jelenti önnek az igazi sikert: ha a közönség lelkesen tapsol (amihez nyilván hozzászokott), vagy ha saját maga elégedett a játékával?
- A közönségsikert hálásan és alázattal fogadom, de én vagyok önmagam legszigorúbb kritikusa.

- Azért elolvassa az újságokban megjelent kritikákat?
- Szinte soha. Számomra azaz érdekes, menynyire sikerül megfelelni annak az álomképnek, amit a zenéről a képzeletemmel kialakítottam, s mennyire tudom megközelíteni az ideált. Vannak szerencsés pillanatok, amikor elérni is sikerül. Azonban nemcsak egyfajta tökéletesség létezik. Nem mondhatom, hogy ma este ugyanúgy fogok játszani, mint tegnap. Nem lehet ismételni, csak újrateremteni.

- Gondolom, egyazon mű interpretációja is változik az idő múlásával.
- Nemcsak azért játszom másképp valamit, mert esetleg már jobban értem, hanem azért is, mert gazdagodott, színesedett a palettám. És persze minél jobban ismer egy művet az ember, annál több részletre figyel föl benne.

- Ön azon művészek közé tarozik, akik nem zárkóznak be művészetük elefántcsonttornyába, hanem politikai, közéleti kérdések iránt is élénken érdeklődnek. Ezért szeretném, ha elmondaná, reálisnak tartja-e az egyesült Európa eszméjét, s mi a véleménye arról, hogy hamarosan újra kell rajzolni Európa térképét.
- A föderációnak különböző fokozatai vannak. Egy nagy bürokratikus apparátus Brüsszelben önmagában még nem elegendő. Szükséges az is, hogy minden egyes régió autonóm kultúrája kibontakozhasson, s ezeket egész Európában tiszteletben tartsák. Létre kell jönnie egy olyan erőnek, amely nemcsak Európában, hanem a világ más részein is fenntartja, illetve megteremti a békét és az egyensúlyt. Nyugalmas Európára van szükség, amely azért meg tudja magát védeni. Magába kell foglalnia a Szovjetunióban élő népek kultúráját is, amennyiben azok képesek magukévá tenni az európai szellemet, amelyet remélhetőleg a tolerancia hat majd át. Engem egyetlen dolog aggaszt: az újraéledő nacionalizmus, amit pedig feltétlenül el kell kerülni. A majdani egyesült Európát ezer és ezer kis régiónak kell egyensúlyban tartania, amelyek lehetőséget kapnak arra, hogy kialakítsák, illetve megőrizzék kulturális autonómiájukat. Ennek megvalósulása lesz Európa fejlettségének mércéje.
 

Az interjút készítette: ARADI PÉTER

(Az Interkoncert RT szervezésében Yehudi Menuhin 1990. május 9-én és 11-én két hangversenyt adott Budapesten.)

204 éve született, ezen a napon Egressy Béni (1814.április 21. Kazincbarcika – 1851. július 17. Budapest)

               
Egykori metszetek tanúsága szerint körülbelül olyan lehetett az 1814. április 21-én született Egressy Béni, amilyennek Gábor Miklós alakította az Erkel című magyar filmben. A színész Egressy Gábor öccse, maga is színész lett, vidéki tanítóskodás után. Zenét szerzett, zenei szövegeket írt. Az ő tollából ered a „Hazám, hazám, te mindenem, …” mert Katona József tragédiájából, ő készítette a Bánk bán librettóját Erkel Ferencnek, két másik opera, a Báthory Mária és a Hunyadi László szövegkönyve után. Egressy Béni zenésítette meg Petőfi Sándor Nemzeti dalát azonmód, 1848. március 15-én; de már öt évvel korábban ő nyerte a Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére kiírt pályázat első díját. Petőfi Sándor dalait ― A virágnak megtiltani nem lehet, Ereszkedik le a felhő, Ez a világ amilyen nagy, meg a többi ― később már szinte népdalként énekelték országszerte. Egressy Béni részt vett a szabadságharcban, hadnagyságig vitte, ő komponálta a híres Klapka-indulót („Föl, föl, vitézek a csatárai”). Harminchét évesen, tüdőbajban hunyt el.
 

Elsősorban a Szózat zeneszerzőjeként tartjuk számon. Hadd említsük meg, hogy Dohnányi Ernő a negyvenes években kiváló zenekari és kórusfeldolgozást készített a Szózatból, ezt akkor rádiónk be is mutatta. Dohnányi tapintattal kiigazította Egressy kompozíciójának prozódiai hibáit, „egyesítette” a zenei hangsúlyokat a költemény szóhangsúlyaival, ezt a dallam helyenkénti átritmizálásával érte el. Dohnányi Ernő Szózat-feldolgozásának kottaanyaga a Zeneművészeti Főiskola könyvtárában, vagy másutt, nyilván megtalálható.

A rádió helyesen járna el, ha fél évszázad múltán ismét bemutatná, hangszalagra rögzítené, és alkalmanként műsorára tűzné.
 

(déel)

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1989.IV.15.

Ma hat éve halt meg Barabás Sári 

Barabás Sári emlékére

2012. április 18., Opera-vilag.net

A 98 évesen elhunyt Barabás Sárira, a müncheni Gärtnerplatztheater ünnepelt énekesnőjére emlékezünk –JÁNOSI ILDIKÓ írása

Ma 118 éve született Lajtai Lajos zeneszerző (Budapest, 1900. április 13. - Budapest, 1966. január 12.)

„Az újrakomponáló”
Műhelye a stúdiók világa

Pest Megyei Hírlap Rádió és Televízió Újság melléklete - 1983. január 11.

Részlet a cikkből:

"Talán tíz esztendeje történt, pontosan nem emlékszem rá. Akkoriban az évtizedek óta Stockholmban élő Lajtai Lajos már minden nyáron hazalátogatott — és természetesen bejött a Rádióba is. Egy alkalommal bevittük valamelyik magnóhelyiségbe és lejátszottunk neki valami felvételt — írja a rádióújságban Földényi Ervin. A hangszóróból lüktető, sodró lendületű muzsika szólalt meg; a dobok tompa dobogása elé a trombiták húztak fémfüggönyt, hogy aztán lágy fuvolahangok építsenek hidat a következő témához, amelyben már az elektromos gitáré volt a főszerep. Lajtai feszült figyelemmel hallgatta az egyveleget.
— Ki írta?
Valamennyien nevetni kezdtünk.
— Te írtad, Lajos!
— Játsszátok le megint. ..
Lajtai második hallásra már úgy figyelt, mint aki nem akar hinni a fülének. Az új feldolgozásban az emlékeket idéző lágy melódiákat nem forgatta ki a hangszerelő - csak újraköltötte őket. S a szöveg nélküli egyvelegben a mai Óbudát, a modern Tabánt és a közelmúltbeli nyarat énekelte meg.
— Remek — tört ki Lajtaiból —, valóban én írtam ezeket a dalokat, de először csak a modern, ötletes hangszerelésre tudtam odafigyelni. Ki az, aki újrakomponált engem?

Bemutattuk neki Körmendi Vilmost…"

Búcsú Lajtai Lajostól

Film Színház Muzsika, 1966. január 21.

Élete utolsó évtizedeiben Stockholmban élt Lajtai Lajos, magyar zeneszerző, mégsem szakadt el egyetlen pillanatra sem a várostól, melyről dalai szóltak. Hiába járta a nagyvilágot, az ő világa Pest volt; az óbudai utcák, a Sziget, s az óra a régi Nemzetinél, ahol már nem áll meg a hatos villamos.

A fasizmus elől ment el Svédországba, de szinte minden év nagyrészét itthon töltötte. Természetes volt, hogy feltűnt a Hungária mélyvizében, a Kellér-asztalnál, vagy az Operettszínházban, ahol ma is Honthy a primadonna, s a Fészekben, színészek, muzsikusok, hírlapírók között. Talán az volt a furcsa és szokatlan, amikor ottjáró magyarok Stockholmban találkoztak vele. Az egyik búcsúztatóban olvastuk róla, hogy hazánkban vendégeskedő magyar zeneszerző — nos, Lajtai sohasem volt vendég Budapesten, ő itthon volt, itthon is halt meg, a körúti hotelben, mely előtt abban az utolsó pillanatban is elsuhant a megzenésített hatos villamos.

Kedden temették, a főváros által adományozott díszsírhelyen, nem mint idegenbe szakadt honfitársat, hanem mint finom, mindig pesti zeneszerzőt, s a magyar művészvilág kedves, rokonszenves alakját.

Papp Viktor emlékezete

A jeles zenei szakíró, zenekritikus és a „Muzsika” című újság szerkesztője, aki 137 évvel ezelőtt, ezen a napon született. (1880.IV.13. – 1954.V.10)

„Szász Károly és ifj. Hegedűs Sándor rendes tagok, a KISFALUDY TÁRSASÁGBAN az 1931. évi tagválasztó rendes közgyűlésen betölthető írói helyre tisztelettel ajánlom Papp Viktor zenekritikust és zenetörténészt.

Társaságunknak régi hagyománya, hogy a tagok sorában legyen zenebírálattal és a zene történetével foglalkozó író is, sőt — különösen mióta megvan a GREGUSS-JUTALOM — egyenesen szükség van ilyen tagra, aki a GREGUSS-BIZOTTSÁGBAN a ZENÉSZETI előadói tisztet kellő szakértelemmel töltheti be. Már háromszor történt, hogy a ZENÉSZETI GREGUSS-JUTALOM odaítélésekor kénytelen volt a Társaság külső embert kérni föl az előadói tisztre, s két esetben éppen Papp Viktor volt szíves kérésünkre a nagy tudást igénylő s nem csekély munkával járó előadói tisztet elvállalni. Így hát szinte tartozik is a Társaság Papp Viktornak azzal, hogy őt tagjai sorába iktassa.

Papp Viktor — aki gyakorlatilag is műveli a zenét, s mint zeneköltő és hegedűművész több hangversenyt is adott — kora ifjúságától kezdve foglalkozik zenekritikával, s mint több lapnak és folyóiratnak munkatársa, három évtized óta állandó figyelője a magyar zenei életnek. Két év óta a rádiónak is egyik zenei tanácsosa. Mint a zenével foglalkozó irodalom munkásának, tizenkét önálló kötete jelent meg, melyek közül jelentősebbek a következők;

a) Arcképek az Operából — tíz operaházi nagy énekművészünk életrajza és művészetének jellemzése 

b) Arcképek a magyar zenevilágból — a magyar zenei élet tizenhét mesterének életrajza és méltatása

c) Dohnányi Ernő tüzetes életrajza és művészetének méltatása.

E három kötet a magyar zenetörténet megírásánál hézagpótló mű és teljesen új adatok feldolgozása.

Éppen egyik jeles esztétikus társunk, Négyesy László, állapította meg az operaházi arcképekről, hogy azok «jórészt úttörő jelentőségűek».

d) Beethoven és a magyarok — a mesterek mestere halálának százados évfordulójára készült. A magyar vonatkozásokat teljesen felöleli, módszeresen adja elő, több teljesen ismeretlen adatot dolgoz fel, s mint az egész centenáris irodalomban talán legtöbb új adatot tartalmazó mű: értékességével igen jelentősnek mondható.

Papp Viktor e négy kimagasló művének, de talán egész működésének is egyik legkiválóbb tulajdonsága: irodalmi stílusa. Főként előadásának nemessége teszi őt jelentékeny íróvá. Bírálói mind ezt emelték ki — «nemesveretű belletrisztiká»-nak nevezve Beethoven és a magyarok című munkáját.

Nagyobb-arányú zenei dolgozatai közül kiemelendő a zenei Greguss-jutalomról szóló említett két jelentése, melyek az 1917-től 1928-ig terjedő időszak kimerítő magyar zenetörténetét adják. Az első jelentést Négyesy László az 1925. évi műbírálati Greguss-jelentésben «a legjelentősebb zenekritikai dolgozatok egyikének» mondotta.

Papp Viktor a Voinovich Géza társunk szerkesztette «Budapesti Szemlé»-ben évek óta időnként összefoglalja a zenei eseményeket, lexikoni pontossággal, teljességgel és kritikai méltatással. Megalapította állami támogatással és szerkeszti a «Muzsika» című zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóiratot, mely elérte a legjobb külföldi régi zenei folyóiratok színvonalát. A Muzsika az 1929-es teljes és az 1930-as fél évfolyam megjelenése után, jelenleg — anyagiak híján — szünetel.

Tekintettel a fentebb mondottakra, tisztelettel és melegen ajánlom Papp Viktor megválasztását.”

Budapesten, 1930. december 27-én.

ifj. Hegedűs Sándor és Szász Károly
a KISFALUDY-TÁRSASÁG rendes tagja.

A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÉVLAPJA, 1930. (Új Folyam 58.) VIII. Tájékoztató 

*

Ma 112 éve született Koréh Endre (Sepsziszentgyörgym 1906, április 13. - Bécs, 1960. szeptember 21.)  operaénekes (basszus)

• Film Színház Irodalom, 1944. január 6.

„Egy édes, álmos medvebocs...” - Beszélgetés Koréh Endrével

Fül- és szemtanúi voltunk legutóbb annak, hogy Koréh Endre, Operaházunk kiváló énekművésze komoly hangversenyen énekelt Schubert-, Brahms- és Schumann- dalokat, de a közönség a koncert végén egyhangúan kiáltotta feléje:

— A medvebocsot

Koréhnak a »medvebocs« olyan népszerű száma, mint amilyen Lucienne Boyer-nek a »Parlez moi d’amours ...« vagy Paul Robeson- nak, a világhírű néger énekesnek az »Old man river ... ,« esetleg hogy nagyot mondjunk, Saljapinnak az »Ej ubnyem... «Minden kívánsághangversenyen ezt énekli, rengeteg hanglemezt adlak el ezzel a felvétellel.

— Három évvel ezelőtt, — mesélte nekünk Koréh Endre, — egy este nálunk vacsorázott néhány vendég, köztük Zakál Dénes, a nemrég elhunyt tehetséges zeneszerző. Megpendítettem előttük, hogy szeretnék egy jó zeneszámot, amellyel koncerteken szerepelhetek. Zakál leült a zongorához és így született meg az »Egy édes álmos ráncos medvebocs« című dal. Nem vagyok jazzénekes, de nagyon örültem a számnak és bizony valahányszor kérik, elénekelem.

Koréh a legkomolyabb művészek egyike. Egyformán nagy sikere volt »Don Carlos« Fülöp-jében, a »Parsifal-« Gurnemans-ában, az »Istenek alkonya« Hagen-jében, a »Szöktetés a szerályból» Ozmin- jában.

— Csaknem valamennyi műsoron levő darab basszus-szerepét tudom, — mondta aztán. — Most tanulom Ochs szerepét a »Rózsa- lovag«-ban, majd nemsokára utazom Bécsbe. A bécsi Operaház szerződtetett le huszonöt estére. Márciusban kezdem meg a vendégjátékomat és felváltva énekelek Budapesten és Bécsben. Beethoven »Fidelio«-jában Rocco szerepét fogom énekelni.

— Van még egy medvebocs
szerű száma?
— Igen. A »Mély pincében ...«

Könnyű neki, olyan mély hangja van, mint az orgonának.
Szerintünk a medvebocsnak azért van olyan nagy sikere, mert ez a remek művész, noha igen elegáns úriember, mégis mulatságos, ha a medvebocsról énekel. Koréh ugyanis igazi nagy darab ember…

Egy csoda-zongorista emlékére:

31 évvel ezelőtt hunyt el Nyíregyházi Ervin magyar zongoraművész.

(1903.I.19. Bp. – 1987.IV.13. Los Angeles)

Nyíregyházi Ervin fantasztikus vallomása művészetéről, életéről.
 

Egy magyar csodagyermek, amikor 27 éves

Írta: PÁSZTOR ÁRPÁD

― Az utcákon öles falragaszok hirdetik a 13 éves Yehudi Menuhint. És este kigyúlnak a Vigadó szikrázó bronzcsillárjai, Budapest hölgyei felöltik legszebb ruháikat, a termek megtelnek fénnyel, ragyogással, — egy név, egy kisgyermek furcsa zengésű neve, a világhír, a reklám utolsó erőfeszítésre fokozza ezt a szegény várost, az autók négyes sorban gördülnek a Vigadó elé, már az előcsarnok, a vörös-szőnyeges lépcső is káprázat, amint felvonul egy világváros estélykarneválja. Fenn a terem zsúfolva szépséggel, gazdagsággal, a művészet élvezetének feszültségével.

― Yehudi Menuhin. ... Yehudi Menuhin!, ...zsongja, ragyogja, veri vissza a márványos falakról a tömött nagy- és kisterem, amely a hangverseny rendezővállalatnak legalább 30.000 pengő bruttó bevételt jelent, azután morajló, udvarias taps, bevonul a pódiumra egy kis buggyos, rövidnadrágos fiúcska, mögötte a felnőttek komoly, ünnepélyes frakkjában a kísérő zongorista, a-mögött a kottaforgató.

— Ez a kis fiúcska 3000 dollárt kap ezért az egy estéért! — gondolja öntudatlanul az elcsendesülő sokadalom, de a gyermek álla alá fészkeli Stradiváriusát, felemeli vonóját és megkezdődik a pszichológiának egy felderítetlen problémája: a zenei csodagyermek titokzatos kérdése.

― Brahms izgatott, férfias dekadenciája még kissé a vonóban maradt. Bach, az abszolút zene már szárnyal. Mendelssohn édes futamai a szívekbe lopják magukat, a zene, kerítő, érzéki hatalma hozzáadva egy gyermekfenomén misztériumát, elkábítja, halk sóhajra, morajló álmélkodásra, dübörgő tapsra ragadja a csilláros csarnokot. Már megbocsátják, elfelejtik a szőke fiúcskának a 3000 dollárt, az isteni hangok elöntik a szíveket, láz ül az arcokra, a szemekbe, de megoldatlan marad a csodagyermek nagy problémája.

― Technika, az érzés túlérettsége, az egyéniség ereje, vagy alárendeltsége-e? ... Ki magyarázza meg a zenei csoda-gyermeket? És mi lesz a csodagyermekből, ha megnő? Megmarad-e a reprodukáló művészet legelső sorában, vagy az évek kiütik kezéből a csodálatos vonót?

Nyíregyházi Ervinnél

― Csengessünk be a Lendvai utca 18. számú villa egyik lakásába, ahol K. G. úr családjának már hetek óta kedves vendége Nyíregyházi Ervin.

― Gyermekkorában az ő nevét is öles falragaszok hirdették, az ő zongorahangversenyére szintén kigyúltak a csillárok, világjáró csoda volt ő is, Révész Géza tanár könyvet írt róla, nyolcéves korában az angol király előtt játszott, egyike volt a világ legnagyobb zene ígéreteinek, mert nemcsak reprodukáló, de alkotó csoda is volt. Komponált, egy új Mozartot láttak benne, — azután felnőtt, a gyermekkor megoldatlan csodája elmúlt, megkezdődött a harc a művészettel, az egyén fejlődése széttörte a gyermek varázslatát. ... Nyíregyházi Ervin ma 27 éves!

― Tizenhárom éves külföldi kóborlás, nagyrészt amerikai tartózkodás után visszatért szülővárosába, de mi lett belőle, meg van-e elégedve sorsával, mi a véleménye magáról, eddigi útjáról, a kritikáról, a közönségről, mi életének művészi célja? Kérdezzük meg, hallgassuk meg. Milyen ma, férfikora kezdetén a hajdani világhíres csodagyermek?

― Megjelenésében van valami feminin neuraszténia, látszik róla, hogy teljesen idegéletet élt. elpuhultnak látszik, karja, lába hosszú, indaszerű, szeme álmodozó, elmélyedő, hosszúkás arca töprengő, a haja szökés.

― Nem szokásos interjúról van szó ― kezdtem. ― Kérdéseimben sokszor kegyetlen és fájó leszek, és ha gondolja, hogy ne folytassuk ezt a beszélgetést. ...
― Miért ne?, ― feleli szomorú mosollyal. ― Mindent elmerek mondani.

— Kinn a város Yehudi Menuhinnal van tele. Maga is volt egyszer ilyen Yehudi Menuhin, a világ csodája! Ha visszanéz művészpályáján a kezdettől máig, mit felel, ha azt kérdezem, hogy meg van-e elégedve?

Egy pillanatig gondolkodik, s aztán halkan feleli:

― Nem.
― Miért? Részletezze ezt.
― Mert a vágyaim nem teljesültek olyan arányban és módon, amint óhajtottam volna.
― Mit óhajtott volna elérni?

Váratlan felelet

― Amikor ezt kérdeztem tőle, zenei pályára, zenei eredményekre, sikerekre vagy kudarcokra gondoltam, egy emberre, akinek egész életét a zene tölti be.
 
Nyíregyházi Ervin rám-nézett és szaggatottan felelte:
― Nem tudtam elérni azt, amire vágytam, ... a nőknél.

― Furcsán, értelmetlenül néztem rá. Mit ért ez alatt, hogyan magyarázza meg?

És ő folytatta:

― Nemcsak szexuális kielégülésre gondolok. Mert mi sem könnyebb, mint így egy nőt találni, hanem a szellemi erotikában nem volt szerencsém. Hogy reális megnyilatkozásba is átvihessem azt a pszichikai és művészi inspirációt, amelyet a másik nemmel való együttlét adhat.

― Ezt röviden szerelemnek nevezik.

― Nem egészen, ― feleli Nyíregyházi. ― Mégpedig két szempontból nem. Az egyik, hogy lényege nem a fiziológiai kielégülés, a másik pedig az, hogy nem játszik benne fontosabb szerepet, a szeretet, amelyet a szerelem szóval össze szokták vegyíteni. Ezért nevezem erotikának és nem szerelemnek és az életben (tehát a művészetben is) ezt az erotikával színezett felfokozást keresem. Ez magyarázza meg művészi sikereimet és kudarcaimat. ... (Persze, most nem gyermekkoromról van szó). Művészi meggyőződésem, hogy nem kell a művésznek magán uralkodni, és mindig a legintenzívebben önmagát kell adni.

― Most New Yorki kritikáira emlékeztetem, — vágtam közbe. — Azt vetették szemére, hogy teljesen önkényesen bánik a klasszikusokkal.

Kritika és tradíció

― Nem vagyok meglepve, ha a kritika megtámad,― felelte a művész. ― Lenézem és megvetem azokat a kritikusokat, akik olyan sokat törődnek a tradícióval. Ki tudja azt, hogy Beethoven hogyan gondolta, hogyan játszotta valamelyik szonátáját? ... És ha tudnák is? …

Mit jelentene az? A művész úgy élje ki magát, ahogy annak szükségét érzi. Az a princípiumom, hogy az ember élje ki magát minél intenzívebb módon, hogy minden percét töltse meg szívéből fakadó, intenzív tartalommal, amennyire azt csak teheti, hiszen az életben úgyis olyan sok akadály van. A koncertpódium a zenészé, neki ott kell kiélnie magát, önmagát adni és nem a tradíciót. Utoljára Los Angelesben hangversenyeztem májusban. Schumannt, Debussyt, Schubertet, Lisztet, Chopint játszottam, — Beethovent nem! Nem mintha nem szeretném, de beléje kapaszkodik leginkább a tradíció. Én nem tartom be az előírásokat, úgy játszom, ahogy abban a pillanatban érzem, lehet, hogy a lassúnak előírt tételt gyorsabban veszem, ki nem hagyok semmit, de megesik, hogy némely részt, amelyet szeretek és szépnek tartok, kétszer is eljátszom. ... Intenzíven kiélem magam. Sok embernek, aki nem ismert, mint csodagyermeket és nem ragaszkodik a tradícióhoz, élmény a játékom, sokan megütköznek rajta, hogy így mégsem lehet! Ez utóbbiak azok, akik a zenét technikának tekintik, akik az úgynevezett szakemberek és az-az általános nézet, hogy a zenéhez ők értenek igazán.

― Ön forradalmár?, ― jegyeztem meg tréfásan.

― Forradalmár, de annyira, hogy a szakemberek, akik a technikában keresik a forradalmat, nem is veszik észre. Hogy egy nagyon bonyolult kérdést durván és kategorikusan leegyszerűsítsek, így fejezhetném ki, amit mondani akarok, hogy nem én állok a zene szolgálatában, hanem a zene áll az én szolgálatomban. A zene is csak eszköz a célhoz.

― És mi a cél?

― A szellemi erotikában kiélni magam, amelynek határa már-már a tragikumba vész. Az erotikus és tragikus érzések foglalkoztatnak és az, hogy megközelítsem ezek zenei megnyilatkozásának jellemzőit.

― Komponál még?

― Komponálok, de nem írom le. Nem mondom, hogy nem szeretném, hogy érzésvilágom erotikus realizálódása zenei tökéletes és kiható kifejezést ne nyerjen. Talán ez volna életem legnagyobb álma.

― Mit ért ez alatt?  
― Hogy egy nagyszabású kompozícióm legnagyobb mértékben kihasson a tömegre.
Tudjuk, hogy „mit nem lehet mégsem”

― Mit tart ön eddigi életéről, eredményeiről küzdelmeiről és a helyről, amelyet ma elfoglal? ,

Szinte gondolkodás nélkül felelte:
 — Tudom, hogy általában fiaskónak tekintenek! «Tehetséges, de nem fejlődött azzá, aminek indult,» — ez az általános vélemény.

― És nem nyugtalan emiatt?
― Emiatt nem. De általában véve szomorú vagyok.
― Szomorú? Hiszen csupa harc és lázadás, amiket beszél!
― Igen, szomorú! ― és általánosítva felelte, ― mert tudjuk, hogy «mit nem lehet mégsem!» ... Beláttam az elérhetetleneket. Elsősorban, hogy erotikus vágyam úgy realizálódjék, ahogy azt érzem. Mert ezek az élet legkimagaslóbb eseményei. Az angol király előtt játszani nem kimagasló esemény. Nagy pillanataim azok voltak, amelyekben a valóság megközelítette a belső intenzivitást. De fájdalom, ezek a nagy pillanatok igen-igen ritkák.

― Ki a kedvenc költője?
― Poe.

― Mennyire bevilágít Nyíregyháziba ez a vallomás. Poe is a szellemi erotika örök nosztalgiájának betege volt. ... És elgondolkodva néztem a velem szemközt ülő művészre. Mintha Dosztojevszkij egy regényalakjával beszélnék. Milyen nőies, törékeny és mégis milyen határozottan, keményen kitart művészi elvei mellett.

November tizenhetediki budapesti hangversenyére terelődik a beszélgetés.

― Friedemann Bach-t, Scriabin-t, Liszt-et, Schönberg-et, Debussy-t fogom játszani, ― mondta. ― Kivételesen gyakorlok erre a hangversenyre budapesti barátaim miatt, ― tette hozzá mosolyogva — ismerőseim miatt, tanáraim miatt, akik itt élnek és nem mentek át velem együtt az utolsó tizenkét év eseményein és nem tudják áthidalni az űrt, gyermekkoromtól máig. Nekik nem akarok fájdalmat okozni és szeretném, ha meg lennének: elégedve. Tudom, hogy sokan közülük nagyon szomorúak volnának, ha úgynevezett baleset érne. Én úgy szeretek játszani, ha nem köt semmiféle szempont, remélem, hogy budapesti hangversenyemen ezen a megkötöttségen túl tudom magamat tenni. Célom az intenzív élet keresése! ... Én a zenében keresem ezt, lehet, hogy más a szerelemben, vagy az olvasásban, vagy a footballban. Az mindegy, hogy miben, a fontos csak az, hogy ne hagyjuk kialudni magunkban az intenzivitás lángját. 

* 

― Sokáig és sokat gondolkoztam Nyíregyházi Ervin kijelentésein.
― Mikor szűnik meg hat valaki csodagyerek lenni?

― Alighanem akkor, amikor megkezdi nagy harcát önmagával és a művészettel.

A csodagyermek isteni adottságát hozza magával, és amikor öntudatra ébred és kezdi keresni magában az embert, megszűnik a varázslat.

PESTI NAPLÓ, 1930. november 1.

[Előzmények: «A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei»: 100-106. sz., 114-117 sz. és 130. sz. beírások]

80 évvel ezelőtt (1938. április 12.) hunyt el a világhírű orosz basszista énekes:

Fjodor Ivanovics S A L J A P I N

(1873.II.13. – 1938.IV.12)

Valóságos regény Saljapinnak, a nagy orosz basszistának élettörténete.
 

Ő maga beszélte egyszer, hogy apja szegény parasztember volt, aki későn tanulta csak meg a betűvetés, meg az olvasás mesterségét; azután falujából felköltözködött a városba, ahol valami írnoki állást kapott és így tengette nyomorúságos életét.

A kis Fjodor nagyon eleven fiúcska volt és már akkor feltűnt harsány, tiszta hangocskája, amikor, pajtásaival játszva, játékukat énekkel kisérték.

Szép hangjának hamar híre ment úgy, hogy nemsokára a templomi énekkarban foglalt helyet, s annak is legkiválóbb muzikális támasza és dísze volt. Szülővárosában — Kazánban — majd minden templomban énekelt. De ekkor a biztatóan megindult művészi pályafutás hirtelen félbeszakadt. Ki kellett lépnie az énekkarból, hogy azzá legyen, ami az apja volt.

A fiatal Saljapin azonban többre vágyott; duzzadó tehetsége tudatában nem tetszett neki a kis hivatalnoki pálya egyhangúsága, kényszerű igénytelensége és kicsinyessége. így tehát 16 éves korában kóbor életre adta magát, amely tele volt nyomorúsággal és bizonytalansággal, de viszont korlátlan szabadsággal és függetlenséggel.

Eleinte, mint vándorló mesemondó kószált szerte hazájában; a falvakban áhítatos gyülekezeteket toborzott maga köré és figyelmes hall­gatóinak elmesélgette azokat a fantasztikus legendákat, amelyeket az orosz paraszt mindenekfölött szeret.

Később Asztrahánba került, s itt vett részt először színielőadásban. Ez a szereplése vitte őt arra a gondolatra, hogy színész vagy énekes-pályán próbálkozzék. Egyik Nyizsnyij Novgorodi vásár alkalmával szerződtette őt egy impresszárió az ufai Színházhoz húsz rubel (50 korona) havi fizetéssel.

Azt hiszi ez a szegény, kopott vándorló, akinek összes vagyona az a néhány ványadt ruhadarab, ami testét födi, hogy most már elért boldogsága küszöbéhez. A színpadon szorosan a súgólyuk elé áll, kezeit mellére szorítja s szemeit állandóan a karmester pálcáján szegezve harsogja a nézőtér felé dalait, amelyek az Ufában előadott francia operettekben előfordulnak.

Bármily esetlenül viselkedik is a színpadon, csodás hangjával valósággal lenyűgözi a közönséget.

Néhány gazdag polgár felkarolja és a moszkvai konzervatóriumra küldi őt, hogy ott tanuljon. De vándorló ösztöne nem hagy nyugtot neki s innen is elűzi őt. Egyszer négy éjjen át fekszik éhezve egy barlangban. . . . Szerencsecsillaga akkor tűnik fel, amikor a véletlen egy jó énekmesterrel hozza össze, aki rendszeres oktatásban részesítve őt, — megvetette alapját Saljapin későbbi dicsőséges pályafutásának.

(Floresztan)

A ZENE, 1913. 10. szám. 

*

Fedor Saljapin tegnap este énekelte a Basiliót a Szevillai borbély-ban. A közönség bizony nem elégedett meg ezzel a kis szereppel, nem csak látni, de hallani is akarta Saljapint. A második felvonás közben a színház illetékesei ezután, el is határozták, hogy Saljapint még egyszer felléptetik. Miután belgrádi szereplése elmarad, meg lehetett valósítani a második estét is: így Saljapin 7-én, hétfőn a «Faust» Mefisztójában fog fellépni. Schwarz Vera és Pataky Kálmán lesznek a partnerei ezen az estén.

*

Saljapin, Schwarz Vera és Pataky Kálmán együttes fellépése «Faust» előadásában hétfőn este a Városi Színházban.

Saljapin, a világ legnagyobb énekesének tegnapi fellépésére háromszor is megtelt volna a Városi Színház hatalmas nézőtere. A művész kolosszális sikere arra késztette az igazgatóságot, - hogy vendégjátékát meghosszabbítsa, ami egy estére sikerült, így Saljapin hétfőn este fellép, még pedig leghíresebb szerepében, a Faust Mefisztójában. Saljapin partnerei a bécsi Staatsoper kiváló tagjai lesznek. Margitot Schwarz Vera, Faustot Pataky Kálmán énekli.

AZ EST, 1927. november 5. (251.szám)

Великий Шаляпин (Фильм 1) (1992)

50 perces film a "nagy" Saljapinról

Montserrat Caballé ma 85 éves

Bartók Rádió mai műsorán szerepel:

12:36 – 13.39

Montserrat Caballé Giuseppe Verdi-áriákat énekel

1. Az álarcosbál - Amélia áriája II. felv., (km.: Római Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Bruno Bartoletti - Római Rádió, 
1969. október 14.),

 2. Ernani - Elvira áriája III. felv. (km.: Milánói Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Rádió, 
1969. március 25.),

3. A trubadúr - a) Leonóra áriája IV. felv., b) Miserere (km.: Giuliana Matteini, Valiano Natali, Richard Tucker - ének, Milánói Teatro Comunale Ének- és Zenekara, vez.: Thomas Schippers - Firenzei Teatro Comunale, 
1968. december 11.),

4. Luisa Miller - a) Luisa áriája I. felv., b) Luisa áriája II. felv. (km.: Ezio Flagello - ének, New York-i Metropolitan Opera Zenekara, vez.: Thomas Schippers - New York-i Metropolitan Opera, 
1968. február 17.),

5. A kalóz - Gulnara áriája II. felv. (km.: Firenzei Teatro Comunale Zenekara, vez.: Franco Capuana - Firenzei Maggio Musicale, 
1967. június 15.)

Ma éjjel az M3 csatorna műsorán

2018. április 10. kedd 23:00 - 00:00

Századfordító magyarok

Fischer Annie (1914-1995)

(2002)

"A nő, aki mindenkit lezongorázott a színpadról. Hogyan élt ez a tündöklő tehetség a hétköznapokban? - Fischer Annie portréja."

Rendezte: Horváth Tünde

Időtartam: 60 perc

MUZSIKUSPORTRÉ: FISCHER ANNIE

A 23 éve elhunyt FISCHER ANNIE, világhírű zongoraművészünk

E M L É K É R E

 «Magyar Örökség: Fischer Annie»

Családi legendárium

«Három szál virágot szorongatva, kicsit megilletődve lépek be a Szent István park-Pozsonyi út sarki ház elegáns lépcsőházába. Végigpásztázom a „lakótelepi szürke” levélszekrények névtábláit, hányadik emeleten lehetett az otthona a két esztendeje meghalt Fischer Annie-nak, a század legnagyobbjai közé tartozó világhírű zongoraművésznőnek, akinek nevét március 21-óta a Magyarországért Alapítvány Aranykönyve őrzi. Mesteri Beethoven-tolmácsolása magyar örökség, arra méltó, hogy ott legyen a magyar szellem láthatatlan múzeumában. Kati (kislány kora óta a művésznő leánya helyett lánya) baráti kalauzolásával liftezünk fel a saroklakásba, amely egy fél évszázadon keresztül Fischer Annie otthona volt, s ahol nem járt előttem újságíró. A kedves közvetlen művésznő szerényen, de határozottan rendszerint elhessegette magánéletétől a sajtót, nem szerette a reklámot, idegenkedett az ilyetén nyilvánosságtól.

Az „eleven kulcs,” a Kati számára is kötelező előzetes bejelentés után Fischer Magda zongoratanárnő, a művésznő húga fogad. 1995-ben, nővére halála után költözött félig-meddig ide át, a Szent István park túlsó sarkán lévő lakásából.

Tágas nappaliba megyünk, bár nem is tudom igazán, minek nevezzem: dolgozószoba, könyvtárszoba, hangversenyterem is egyben. Néhány csodaszép fénykép a művésznőről, ezeket Magda hozta át ide, az ő lakásából, mert Fischer Annie soha nem tűrt meg otthonában fényképet saját magáról.

A házaspár közvetlensége, intelligenciája, műveltsége, embersége olyan szellemi légkört sugárzott, amely szinte vonzotta e baráti körbe, e lakásba a muzsika kiválóságait, még a távol élőket is. Hosszú felsorolni a neveket: Kodály, Klemperer, Sir George Solti, Végh Sándor, Lorin Maazel, Elisabeth Schwarzkopf, Sergio Failoni, Richter, Rácz Aladár, Oláh Gusztáv, Keresztury Dezső, Doráti Antal, Kenessey Jenő, Ungár Imre, Boulanger, ... no és a fiatalok: Schiff András, Franki Péter, Vásáry Tamás.

Számukra természetes volt szívük, otthonuk megnyitása azok előtt, akik valamilyen megalázó, méltatlan helyzetbe kerültek. A művésznőnek így lett életre-szólóan szinte lánya helyett Iánya a kis szőke, copfos, morcos Kati, aki nyaranta ott húzódott meg családja felével az aligai csöpp kis faházban, a művésznő nyaralójának szomszédságában.

Tovább kutakodunk az íróasztal mély fiókjaiban, böngészünk az elsárgult levelek, fényképek között. A Lago di Como elsárgult képe... E tópart környékére utazott koncertezni a fiatal Fischer Annié és ugyanakkor eleget tett a Failoni család meghívásának, ahova Tóth Aladár is meghívást kapott, itt, a Como-tó partján kezdődött a művésznő kritikus, regényes, sírig tartó szerelme, legendás házassága.

Báró Eötvös József levelei Tóth Aladár apjához, Babits levelei Tóth Aladárhoz, Bartók levelei ugyancsak hozzá, Tóth Aladár, az operaigazgató levélpiszkozatai Rákosihoz, Révayhoz, amelyekben hosszasan kéri, hogy a kultúrkormányzat engedje játszani Mozart és Wagner műveit is, és Bartók Csodálatos mandarinját. Gondosan összehajtogatva az 1933-as nemzetközi Liszt-zongoraverseny programja, név szerint felsorolva a zsűritagok: Rahmanyinov, Bartók, Edwin Fischer, Dohnányi, Emil Sauer, a Liszt-tanítvány Thomán István és a többiek. A nemzetközi versenyt száz résztvevő közül Fischer Annie nyerte meg, a négyezer pengős első díjjal egyetemben. Megkezdődött a 19 éves lány, a nyolcéves kora óta koncertező csodagyerek világkarrierje.

Az első koncertről: Aradi Közlöny és az Erdélyi Hírlap, 1922. Interjú egy nyolcéves csodagyerekkel. „Nem szeretünk csodagyerekeket felfedezni, de amikor hallottuk Fischer Annie-kát, megértettük, hogy Mozart hatéves korában elbűvölte a világot... Nem a technikáját méltatjuk, hanem azt a művészi elmélyedést és csodálatos biztos felfogást, amely játékából sugárzik. Nem hihető, hogy nyolc évével a mű szellemét meg is értse, de igazi intuícióval megérzi azt. Annyi színt, annyi hangulatot varázsol elő az acélhúrokból, mintha már felnőtt, érett, beérett művész volna. ...”

És 1973-ban a Magyar Nemzetben Pernye András: „Nincs elveszett ütem, nincs észrevétlenül maradt gesztus, csak a meggyőződés, hogy Beethoven minden hangja mögött eleven érzelmi világ és gondolat rejlik, gyötrelmek és megnyugvások, félbeharapott mondatok és féktelenül szabadjára eresztett, elemi erejű szenvedélyek. Aki az Appassionata utolsó tételét Fischer Annie-tól ezen az estén hallotta, pontosan megérezhette, miért írta Beethoven e remekművet. ...”

És az Appassionata utolsó akkordjai hangzottak fel akkor is, amikor a Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány termében dr. Mádl Ferenc, a Magyar Örökség bírálóbizottságának elnöke átnyújtotta a nemes pergamen oklevelet a Fischer nővéreket képviselő Katinak.

Két éve, néhány hónappal szolnoki koncertje után, április 10-ről 11-re virradóra örökre elszunnyadt.

Nyolcvanegy éves volt. Barátai április 22-én a Budapest Kongresszusi Központban rendeztek tiszteletére emlékhangversenyt. Beethoven 32 zongoraszonátájának a művésznő halála után CD-lemezre áttett felvételei felbecsülhetetlen kincsei a magyar zenekultúrának.»

 Csákváry Margit
Magyar Nemzet, 1997. április 26. (60. évfolyam, 97. szám) 

Beethoven - Piano sonata n°23 op.57 "Appassionata" - Annie Fischer 

144 évvel ezelőtt született LUDWIG (LOUIS) SPOHR (1874.IV.5. – 1859.X.22.) német romantikus zeneszerző, hegedűművész és karmester.

Das Spohr Museum (video)

"— Emlékszobrának leleplezése alkalmából. —

― Azon elévülhetetlen emlék mellé, melyet Spohr műveiben alkotott magának, tegnap szülővárosában, Kasselben (Braunschweigben született, Kasselben halt meg, megj. A.) ércszobrot emeltek és ez-által kifejezték azt az elismerést, mely őt megilleti.

Spohr azon zeneszerzők közé tartozik, kiknek hosszú élet jutott osztályrészül. Nem meteorként ragyogott a művészet egén, közel hat évtizeden át függesztette reá a zenei világ szemét. A művész hírére nézve kétségkívül előnyösebb, ha a művészi alkotás teljében ragadja el a halál, mert hosszabb ideig tartó működés könnyen, alkotó erejének hanyatlását tűntetheti föl. És akkor életében még mérsékelni fogják az ítéletet, de halála után szigorúan pálcát törnek fölötte.

― Más részről az, kinek a szellemi alkotás második természetévé vált, nehezen mondhat le szokott foglalkozásáról, a míg erejének és eleven ihletének tudatában van. Mennél nagyobb ügyessége és technikája, és mennél inkább maradhat naponkinti gyakorlatban, annál szabadabb és könnyebb lesz a zeneszerző foglalkozása. Boldog, aki a kellő pillanatot, az ihlet, lelkesültség óráját felhasználhatja! Spohr működése, nem számítva tanuló éveit számos kísérletével, ötvenhat éven felülre terjed.

― Az utókorra nézve csak, mint zeneszerzőnek van jelentősége. Csak, mint olyannal foglalkozhat vele a kritika. Tevékenysége, mint felül nem múlt hegedűsé, mint lelkiismeretes tanítóé és eszélyes karnagyé, a múlté, a jelen nem tehet egyebet, mint utána mondja az egykorúak nézetét. Mind e sokoldalú foglalkozását kortársai, kik ebben egyedül ítélhettek, csak osztatlan, lelkesült csodálattal említették. Zeneszerzeményei ellen azonban még mindig hallani lehet a tudatlanságon és rosszakaraton alapuló ki-fogásokat.

― Az egyik az, hogy szerzeményei egyhangúak. Igaz, hogy Spohr sokoldalú művészi tehetsége a lágyság, kedvesség, szendeség és mélabús felé hajló. Könnyebben találja a megfelelő kifejezést a panaszra, mint örömre; még vígságára is elégiai árny borul. De azért tud humorának pompás hangokat adni és a vidámságot kecses dallamokba önteni; noha nem annyira naiv, mint szentimentális. Nincs benne szigorú nagyság, szabadság, merészség, de forma-érzéke finom, kifejlett; tud érzést ébreszteni és a hallgató fülét kellemes és szép hangokkal eltölteni. (Ez így igaz, megj. A.)

― Műveiben az a művészi meggyőződésen alapuló törekvés nyilvánul, hogy minden irányban mértéket kell tartani, világosságot megőrizni, minden nem szép, durva hatásra számított zajt kerülni, és maga által kijelölt korlátokat át nem lépni. Bármennyi kísérletet is tett a zenei formák gazdagítására, bővítésére, változatosabbá tételére, soha sem eseng a tömeg kegyéért, mely oly könnyen megnyerhető teljes zenekar vad ujjongásával, féktelen örömével, érzékek és szenvedélyek izgatásával, és köznapi melódiákkal. Nyugodtan, öntudatosan, művészete méltóságától és nagy hivatásától áthatva megy útján.

― Szemére vetették műveinek családi hasonlatosságát, mely kifogás különben minden nagyobb zeneszerző ellen felhozható. Minden szellemileg alkotó egyéniség bizonyos modorban, bizonyos alakban fejezi ki gondolatait, minden jelentékeny embernek jellemző irálya van. A nagy zeneszerzők mind más-más módon nyilatkoznak műveikben, de mégis lesznek bizonyos fordulatok, hangfűzések, melyek az ő sajátságaik s melyek talán öntudatlanul térnek vissza műveikben. Spohr műveiben a modulációk a modorosság hatását teszik és alkotásának gazdagsága és sokoldalúsága mellett teremtő erejének némi korlátozottságára engednek következtetni. Ennek oka azonban a formaszigor, melyet soha sem lép át. A mai nemzedék alig ismeri műveit, és ha helyesen válogatva előadnák, maguk védelmezhetnék magukat a tudatlan és rosszakaratú Ítéletek ellen.

― Említettük, hogy Spohr fáradhatatlanul munkáló szelleme folyton arra törekedett, hogy művészetének kifejező képességét fokozza, formáit új képletekkel gazdagítsa. Ilyen a Goethe Mignon-dalának megzenésítése, 1815-ből. Ez előfutója azon modern zeneszerzeményeknek, melyek a szöveget lépésről lépésre követik, minden szótag számára szívesen külön kifejezést keresnek. Spohr azonnal felismerte, hogy ez úton nem forma-gazdagítás, hanem forma-elfajulás lesz az eredmény és nem folytatta többé e kísérletet. A «Hegyi tündér» és «Keresztesek» című dalművei, egészen a modern zenedráma törvényein alapulnak és Richard Wagner mintaképeinek látszanak. Hogy később e téren minden kinövéstől tartózkodott, mondanunk sem kell.

― Figyelemre méltóbbak Spohr kísérletei, melyekkel a szimfóniáknak programmal igyekezett segítségükre lenni. De mind e művei, bármily érdekesek, jellemzők és művésziek, még sem tartoznak kiválóbb szerzeményei közé. Az öt szimfónia program nélkül határozottan magasabban álló; az ő program-zenéjének legjobb és egyúttal legrosszabb oldala egyéniségének túlságos kifejezése. Szerencsésebb volt a különböző hangeszközök kombinációiban. Kettősök, hármasok, négyesekkel, ötösökkel nem elégszik meg; hatosa, hetese, nyolcasa, kilencese, notturnója fúvó hangszerekre, mesterművek a maguk nemében és gazdagok meglepő hatásokban és nem sejtett összhangokban. Hasonló magasságban áll négy, a zenei irodalomban egyetlen kettős-quartettje, két kettős versenye és négyes versenye. E formákban nem csak egyik későbbi zeneszerző sem érte el, hanem alig is merte egy erejét hasonlóban megkísérelni. (Kiváló kamarazenéket írt! … megj. A.)

― A már említett műveken kívül írt tíz dalművet, tizennégy oratóriumot, kantatát, zsoltárt és himnuszt, kilenc szimfóniát, hat hangverseny-nyitányt, két vonós, két zongora-ötöst, harmincnégy vonós négyest, öt zongora-hármast, hét zongora és tizenöt hegedű-kettőst, tizenöt hegedű-versenyt.  Mily nagy szellemi erő kell ennyi terjedelmes mű szerzésére! És egyiktől sem lehet elvitatni a nemes, fennkölt szellemet, művészi irányt, meleg, mély érzést, a vonzó, eredeti gondolatok tömegét, alaki ügyességet és technikai művészetet. Művészete mesterségi oldalát Spohr a zenei széptan szabályai szigorú megtartásával, csodálatos ügyességgel kezelte; amellett költői tartalom tölti el minden ütemét.

― Spohr valamennyi szerzeménye első sorban a tisztaság és átlátszóság benyomását teszi, innen származik jóleső és összhangos hatásuk. Semmi sem tetszik bennük erőszakoknak, tolakodónak, még a legmerészebb modulációk sem. A mily gazdagok hatásokban, épp oly kevéssé lehet észrevenni a hatás-keltés szándékát. Innen származik előkelő, válogatott, mondhatnók arisztokratikus lényük, ha bennük a lelki tartalom és megkapó kifejezés nem volna túlnyomó és uralkodó. Több zeneszerző később magáévá tette Spohr, a hangszerelés e mesterének hatásos fogásait.

― Spohr zenekari művei ma eltűntek a hangversenyek műsorából, mint operái a színpadokról. Pedig az első, második, harmadik, ötödik és nyolcadik szimfónia (valóban jó művek, .. megj. A.), a nyitányok és operái: «Faust,» «Jessonda», «Hegyi tündér (Der Berggeist, megj. A.)», «Macbeth», «Alruna, die Eulenkönigin (Alruna a baglyok királynője)» «Der Alchymist», «Pietro von Abano», «Zemire und Azor», (utóbbiak … megj., A.) azon szerzeményekhez tartoznak, melyeknek nem kell félniük az összehasonlításoktól.

― Egy műfaj terén sem változik a közönség ízlése, kegye oly hamar, mint a dalmű terén. A zeneszerző itt egyúttal a szövegírótól függ. A zene egy-ideig feledtetheti a szöveg gyöngéit; de a drámai mű sikere első sorban a költeményen alapszik. Spohrnak határozott szerencsétlensége volt szövegeivel. Mindegyikben kísértetek, boszorkányok, ördögök, varázslatok szerepelnek. De a regényes dalmű kora lejárt a romantikus irodalommal.

A Spohr dalműveinek intrikusai valóságos természetellenes és ellenszenves gazemberek, úgy hogy a közönség nem rokonszenvezhet velük és csak sajnálni lehet, hogy oly gyönyörű zenét ily hálátlan szövegre pazarol. Vértes vitézek és tolakodó tündérek nem kellenek már ma. Ehhez járul, hogy az énekhanggal keveset gondol; csupa jeles énekes kellene előadásukhoz. Az egészben véve kedves és bájos «Azor és Elmira» című dalművének még nem annyira a túlságos boszorkányság, mint a hős van kárára, mert rútsága a tenoristák réme. E műve mellett «Faust» és «Jessonda» volna nagyobb vonzó erővel a mai közönségre, ha gondos átdolgozással színre kerülnének.(Ez valóban jó megállapítás, mert mindkettő figyelemreméltó alkotás, megj. A.). Mert nem fordulnak elő a műsoron, nem szabad zenei tartalmukra és értékükre rossz következtetést vonnunk.

― Szerencsésebb volt Spohr az oratórium terén. Itt a szövegek is jobbak voltak. E művekben átlépte a szokásos formákat és nem tagadhatta meg a drámai zeneszerzőt. Három nagy oratóriuma: «Az utolsó ítélet („Die Letzten Dinge” kiváló mű)», «A megváltó végső órái», és «Babylon bukása», hatásos karokat tartalmaznak, sőt az utóbbi műben a kettős karok nagyszerűek; mégsem a kar-szerzés tulajdonképi tere; modulációinak különösen az énekfuga szigorú formája van terhére. Inkább a magán és kar szembeállításával ér el nagyobb hatást. Alig van egy kar is oratóriumaiban, melyet magán-hangok, vagy négyesek ne szakítnának félbe. Ez oratóriumok nem szigorúan vett egyházi, mint jámbor, áhítattal telt világi művek. A templomi zene éppen nem sikerült neki, zsoltárai inkább a hangversenyteremben tesznek hatást.

― Azt állították gyakran, hogy Spohrnál nem lép eléggé előtérbe a melodikus elem, dallamai nem elég kifejezők, pedig kevés zeneszerző merített oly kiapadhatatlan dallamforrásból, mint ő. Zenekari műveinek motívumait is szerencsésen találta ki és alakította. De a zeneszerző vágya, mind ezt a leggazdagabb harmóniai alakba önteni, gyöngéd dalait lágy mezbe öltöztetni, műveinek némi családi hasonlatosságot kölcsönöz. Ha röviden akarnók jellemezni Spohr zenéjét, lírainak, elégikusnak nevezhetnők. Ha kitűnően sikerül is neki a drámai, jellemző a «Faust»-ban, «Jessonda»-ban (talán itt nem eléggé, megj. A.), «Babylon bukásá»-ban mégis a plasztika, a nagy és éles kifejezés nem tulajdonképpeni tere. Jobban sikerül neki az egyszerű lelki állapotok és gyöngéd érzések jellemzése, hol soha sem kell átlépnie ön szabta széptani korlátait. Nemes és fennkölt kifejezést, benső érzést, lágyságot, szép formát, természetes bájt és meglepő változatosságot fejt ki e fajta műveiben, noha a legnagyobb szenvedély kifejezésére is bír hangokkal. Vígsága gyermekded, humora szeretetreméltó, tréfája szellemes, melyhez hozzájárul a művészet magas hivatásáról való ideális felfogása. Es épp ez eszményi irány, tiszta, minden aljas gondolattól mentes benső élete, az őt eltöltő nemes lelkesültség, mely a művész tevékenységét és az ember cselekedeteit vezérelte, okozta, hogy nem tudott népszerű lenni.

― Említettük, hogy Spohr mint hegedűs, tanár és karnagy is jelentékeny volt. Élete ez irányban hosszú diadal volt. Egy korabeli művészt sem tüntettek ki annyira, mint őt. De kevés is volt annyira méltó a tiszteletre, életén nincs folt.

― Mint hegedűst eddig utol nem érték. Virtuóz nagysága nem csak játékában, hanem hegedű-szerzeményeiben is nyilvánul. E téren sem érték utol. E művek jellege is nemes, a legjobbak, melyeket valaha írtak, mert a hegedű kimérte őket és bennük a legfényesebb oldalról mutathatja be a hegedűs művészetét. Már első fellépésével nagy feltűnést keltett, mely valóság csodálattá vált később. Kora így ítélt virtuózságáról:

„Felülmúlhatatlan volt hangjának fensége és tisztasága, előadásának lelki bensősége. Elragadó ábrándozás méltóságteljes bájjal, vidám kedvesség patetikus nagysággal váltakozott. Még a legnagyobb nehézségeket is teljes nyugodtsággal és játszi könnyűséggel győzte le. Nemes erő és esztétika jellemezték játékát, miben egy hegedűs sem érte utol.”

― Mint zenetanár szíve sugallatát követte, a menynyiben szükséglete volt neki a tanítás. Folytonosan érintkezve a fiatal, törekvő tehetségekkel, megőrizte frissességét. Nem volt lelkiismeretesebb, gondosabb, szigorúsága és komolysága mellett szeretetteljesebb tanár nála. Sok tanítvány is sereglett hozzá. Mint karnagy nem tartozott azon aprólékoskodó vezénylőkhöz, kik kicsinységekért elmulasztják a nagyot. Ha a lelkesedés friss lehelete töltötte be az előadókat, kisebb hibák iránt elnéző volt. Innen származott a nagy hatás, melyet vezényletével elért.

― Alakja nagy, erőteljes volt, megjelenésén nemes nyugalom és kimért méltóság honolt, szeme, ragyogó átható, homloka magas, gondolkozó volt. Ez impozáns külseje és klasszikus nyugalma különösen a zenekar igazgatásánál volt előnyére.

― Tegnap a Kasseli Szinház-téren leplezték le a berlini Hatzer által készített szobrát.

A természet szépségei iránt életében oly fogékony művész a szobron szemét a Habichtwald erdős magaslataira szegezi."

 (B.) FŐVÁROSI LAPOK, 1883.IV.6.

"76 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Siklós Albert, magyar zeneszerző, főiskolai tanár, zenetörténész, gordonkaművész és lapszerkesztő. (1878.VI.26. – 1942.IV.3.)
 

Jogásznak készült, az egyetemet el is végezte, hogy közben a legszorgalmasabb és egyik leg kiválóbb növendéke legyen a Zeneakadémiának is. Mint az Akadémiia növendéke elnyerte a Liszt és a Volkmann-díjakat, mire hosszabb tanulmány utakat tett Német-, Olasz- és Franciaországban. A zongora és a gordonka művésze volt, és mint csellista - több éven át — a Filharmonikusokkal is játszott. Nem volt olyan régi, elavult vagy új hangszer, amelynek legalább a szerkezetét ne ismerte volna. Írt egy kétkötetes hangszerelés-tant, amely párját ritkítja még a külföldi szakirodalomban is. Mint a Zeneművészeti Főiskola tanára, Kodály Zoltán mellett ő tanította a Zeneakadémián, a legfelső fokon a zeneelméletet, a hangszerelés-tant és az összhangzattant.

Mint zeneszerző is kiváló volt. Az Operaház «Tükör» című pantomimját Bajor Gizivel a fő szerepben, aki ez alkalommal, mint táncosnő mutatkozott be és a «Hónapok háza» című dalművét nagy sikerrel játszotta. Nevezetesek ezen kívül kamarazenei együttesei, zongorára írt darabjai, dalai és kórusai. A szegedi Dóm-tér híres és gyönyörű harangjátékát is ő állította össze. Egyik legnépszerűbb műve «Ferkó szórakozásai» című zenedarabja, amelyben néhány évvel ezelőtt fiatalon elhunyt, tehetséges újságíró-fiának állított maradandó emléket. Ezt a művét a világon ma is mindenütt játsszák. Ez a népszerű zenedarabja volt a — hattyúdala. Megírta művét, hogy vele és benne emléket állítson egyetlen fiának, aztán az egyébként soha nem betegeskedő művész fizikailag kezdett összeroppanni. Egyetlen fia korai halála teljesen lesújtotta.

Néhány héttel ezelőtt tüdőgyulladást kapott és a súlyos betegséggel nem tudott megbirkózni. 64 éves korában meghalt. A Kerepesi-temetőben, díszsírhelyen, nagy részvét mellett temették el Siklós Albertet, a magyar zeneélet egyik legérdemesebb munkását."

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1942. április 22. (44. Évfolyam, 16. szám)

«Szergej Rachmaninov saját zongorájával érkezik Budapestre
 

A szezon egyik legérdekesebb zenei eseménye Szergej Rachmaninov budapesti hangversenye.

Rachmaninov három zongoráját hozta át Amerikából Európába. Hétfőre már ideérkezik a láda, amely a híres zeneszerző és zongoraművész nagy koncertzongoráját tartalmazza.
Két titkára, egy inasa szintén vele utazik.»

AZ EST, 1928. november 24. (19. Évfolyam, 267. szám)

*

«„Sorsom az üldözötté: rohanni és dolgozni..."

145 évvel ezelőtt, ezen a napon született Szergej RACHMANINOV, a nagy orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester. (1873. április 1. – 1943. március 28.)

Cári útlevéllel csütörtökön megérkezett, hangversenyt adott és még az éjjel elutazott Szergej Rachmaninov
 

(Saját tudósítónktól)

Hét órát töltött Budapesten Szergej Rachmaninov, a nagy orosz muzsikus. Délután négy órakor érkezett a bécsi gyorssal. Fél nyolckor a hangversenydobogón ült a zongora mellett. Tizenegy órakor pedig már elhelyezkedett a hálókocsiban, amely elvitte Párizs felé.

A cári Oroszország egykori ünnepelt zenei nagysága, aki emigrálás óta fejedelmi vagyont szerzett Amerikában, nagyon fáradtnak és megtörtnek látszik. A szállodában, ahol két szobát foglaltak le számára, mindjárt jelentette, hogy az éjszakát már nem tölti Budapesten.

„Oroszország most nem az én hazám"

Rachmaninov minden gazdagsága ellenére egyszerűen, majdnem szegényesen öltözködik. Kopott és gyűrött szürke ruha van rajta. Olyan, mint egy tudós, aki most állt fel íróasztala mellől. Ő maga megvallja, hogy az emigráció, a honvágy és különösen az a családi tragédia, mely félévvel ezelőtt érte, nagyon megtörte őt. Herceg Volkonszkij feleségül vette Rachmaninovék egyetlen leányát. Nászútra mentek és az úton hirtelen meghalt a herceg.

— „Nemcsak a vőmet, de leghűségesebb és legkitartóbb barátomat vesztettem el benne”, — szól csendesen Rachmaninov.

Magas és görnyedt az ötven-nyolcéves Rachmaninov. Feleségével együtt utazik, aki fekete gyászruhát visel. Volkonszkij herceget gyászolja. Október eleje óta tart az európai turné. Az első a háború óta. Legutóbb Prágában és Bécsben hangversenyezett Rachmaninov. Budapesti koncertje után még egyszer, utoljára, Párizsban zongorázik és december 5-én már vissza is indul Amerikába.

— „Már fáraszt a turné”, — mondja csendesen a nagy orosz muzsikus. — „Szívesen töltenék néhány napot Budapesten, de rohannom kell. Ez az én sorsom, a hazájából elüldözött ember sorsa, barangolni a világban, futni és dolgozni. ...”

Nem szívesen beszél emigrálásáról és Oroszországról. Gyűlölettel említi a bolsevista rendszert, amely hiába hívja őt vissza, hiába akarja megbocsátani minden ellenforradalmiságát. Rachmaninov ráncos, sápadt arcára megvető vonás vágódik. A szeme megvillan, ajkát elbiggyeszti és így szól:

— „Nem megyek haza. Oroszország most nem az én hazám. Majd egyszer, talán Moszkvában is fogok még-egyszer játszani. De akkor nem lesznek ott bolsevisták.”

A rejtélyes útlevél

Rachmaninov azért minden izében orosznak érzi és vallja magát.

— „Orosz vagyok”, — mondja határozottan. — „Orosz állampolgár. Ma is orosz útlevéllel utazom.”

És a megjegyzése titokzatosan hangzik. Hogy utazhat, a bolsevistaellenes orosz művész orosz útlevéllel?

A rejtély mindjárt megoldódik: Szergej Rachmaninov régi cári útlevéllel járja ma is a világot. Ugyanaz még mindig az útlevél, amellyel, tizennyolc esztendővel ezelőtt utazgatott Európában. De már csak az első néhány lapja van meg; szétfoszlott és kötött borítékkal. Az amerikai kormány beleillesztett egy külön lapot és ez érvényesíti ma is Rachmaninov cári útlevelét.

Nem akar Oroszországból való meneküléséről beszélni. Csak néhány szóval említi, hogy az orosz birodalommal együtt benne is összeomlott minden. 45 éves korában kezdett tanulni — zongorázni

— „Negyven-ötéves voltam akkor”, — mondja csöndesen. – „Addig csak dirigáltam és komponáltam. Hazámból való távozásom után leültem a zongora-mellé és elkezdtem tanulni zongorázni.”

Furcsán hangzik ez a kijelentés a nagy orosz zongoraművész szájából. Amikor látja a csodálkozást, még-egyszer megerősíti. Igen, alig múlt tíz esztendeje, hogy elhatározta; zongoraművész lesz. S a moszkvai filharmonikusok karmestere, a komponista, csakugyan zongoraművész lett és művészetével egyszerre elbűvölte Amerikát és most meghódítja Európát.

Európai turnéjára három zongorát hozott magával Rachmaninov. Az egyik vele együtt érkezett Budapestre, a másik már Párizsban várja, a harmadik Brüsszelben van.

A cigányzene

Még jól emlékszik arra a Budapestre, amelyet tizennyolc évvel ezelőtt látott. Érdeklődik, hogy vannak-e még cigányok Budapestek, akkor nagyon tetszett neki a cigánymuzsika.

— „Egy étteremben vacsoráztam”, — meséli — „és órák hosszat elszórakoztam a cigánymuzsikával. Pontosan meg tudtam állapítani, hogy amit a cigány játszik, valódi magyar népdal-e, vagy pedig népdal-utánzat. Igazán nem volt nehéz feladat, mert a magyar népdalnak megvan a jellegzetes szépsége, amely kicsendül. Szeretném közelebbről tanulmányozni a magyar nép zenéjét. De látja, nincs időin hozzá. Alighogy befejezem majd a koncertemet, máris a pályaudvarra hajtatok és utazom tovább. Ez az én életem.”

Könnyű Shawnak!

Beszélgetés közben ráterelődik a szó Bernard Shaw-ra, aki jó-barátja Rachmaninovnak.

Könnyű neki, — mondja Rachmaninov. — ő leülhet egy helyen hónapokra. Nézhet és figyelhet. Neki lehetnek véleményei a dolgokról, nekem alig van időm rá.

Ezt a megjegyzést arra a kérdésre mondja: Mi a véleménye a zenei tehetség származásáról?

— „A zenész születik, úgy, mint minden zseni. Nincs átöröklés”, — ezt mondja röviden és mentegetőzik, hogy nincs ideje a nagy rohanás miatt bővebben kifejteni gondolatait.
Megjegyzi, mennyire sajnálja., hogy Dohnányi nincs Pesten, szeretett volna találkozni vele. De aztán legyint és hozzáteszi:
— „Úgy sem lett volna időm, hogy hosszasan beszélgessek vele. Mondom, rohanás az életem.”» 

PESTI NAPLÓ, 1928. november 30.

Ma 115 éve hunyt el 

Dankó Pista Dal- és nótaszerző, daltársulat-igazgató

http://magyarnota.network.hu

Született:
1858. július 13. Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz), Magyarország

Elhunyt: 
1903. március 29. Budapest, Magyarország

75 évvel ezelőtt hunyt el Szergej Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester

«R A C H M A N I N O V

Írta: Reményi Gyenes István

Korunk egyik legnagyszerűbb zongoraművésze, aki a háború alatt hunyt el, ez évben lenne 75 esztendős (1948-ban, megj. A.). Emlékezetére a Szovjetunió városaiban, de különösen Moszkvában nagysikerű ünnepségeket rendeztek. Rachmaninov Szergej Vasziljevics zeneszerzői munkásságából a nagyközönség többnyire csak a világhírű cisz-moll prelűdöt ismeri, amelynek népszerűségére jellemző, hogy jazz-átiratokban is játsszák szerte a világon. Ezek az ünnepségek most azt bizonyítják, hogy Rachmaninov nemcsak zseniális, magával-ragadó, szuggesztív erejű előadóművész volt, hanem jelentős helyet foglal el a legújabb orosz zeneirodalom alkotói között is.

Az ünnepségeket főként a moszkvai Zenekonzervatóriumban tartották, amelynek emléktábláján Rachmaninov neve Tanejev és Szkrjabin mellett szerepel a híressé vált növendékek listáján. Előadóművészi és zeneszerzői pályája is itt indult, amikor 19 éves korában először szerepelt a nyilvánosság előtt I. zongoraversenyének előadásával. Ugyanakkor ítélte neki az aranyérmet a Csajkovszkij elnöklete alatt működő vizsgabizottság «Aleko» című egyfelvonásos operájáért. A mostani emlékhangversenyt Rachmaninov I. szimfóniájával nyitották meg. A szerző annakidején nagy reményeket fűzött e művéhez, meggyőződése volt, hogy alkotásával új utakon jár. A szimfónia azonban első — és szerzője életében egyetlen — előadása, melyet pedig Szentpétervárott 1897-ben maga Glazunov vezényelt, nem aratott sikert. Közel három, évig nem komponált utána. A mostani kritikák azt bizonyítják, hogy ezt a művel érdemtelenül felejtették el és annakidején igazságtalanul bírálták. Erőteljes, forrongó szenvedélyek zenéje ez, megrázó, nyugtalan hangulattal. Szerzője csakugyan új ösvényeken járt.

Nagy érdeklődéssel fogadták a mester kiadatlan műveiről tartott beszámolókat, melyeket a kétzongorás «Orosz rapszódia», a híres «Elégikus trió»-t megelőzően komponált zongorahármas és két befejezetlen vonósnégyes előadása illusztrált. Külön Rachmaninov-ciklusokat rendeztek a Moszkvai Filharmonikusok is. Műsoron szerepelt a III. szimfónia, az elégikus «Holtak szigete» szimfonikus költemény, a kevéssé ismert «Capriccio cigánytémákra» és felhangzottak az énekkarra irt «Harangok» gyászos, borongó motívumai is. Az operaházak sorra játszották «A fösvény lovag» és «Francesca da Rimini» című dalműveit, a zongoraművészek versenyműveivel — különösen a népszerű c-moll koncert-tal — idézték halhatatlan emlékét.

Rachmaninov is — akárcsak Medtner, Saljapin, Sztravinszkij, Prokofjev és sok más nagy kortársa — életének jórészét külföldön töltötte. (Budapesten is tombolva ünnepelték 1929-ben tartott hangversenyén.) De mindnyájuk művészete, bármennyire is nemzetközi kincsesé vált, sohasem tudott teljesen elszakadni az orosz föld varázsától. S a Szovjetunió zenei életének vezetői magát a mindenekfölött-való, örök Művészetet tisztelték meg, amikor Rachmaninov Szergej költészetével a szovjet népeket megismertették.

A magyar zenei körök elfelejtkeztek erről a jubileumról. Pedig Rachmaninov nálunk jórészt ismeretlen műveinek bemutatásával hálára köteleznék a „Szépre szomjas közönséget.”»

ZENÉSZ, 1948. május hó (II. Évfolyam, 5 szám)

167 évvel ezelőtt, ezen a napon született:

Vincent d’Indy francia zeneszerző, karmester és tanár (1851.III.27. – 1931.XII.2.)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

„Megtalálták Budapesten D'Indy «Jean Hunyadi»-ja elveszettnek  hitt kéziratát.

Itt lesz a közel félszázados mű első teljes előadása.

Vincent D’Indy, a francia zenei élet kimagasló egyénisége, «Jean Hunyadi» címen szimfóniai költeményt írt közel ötven esztendővel ezelőtt. Ez a magyar tárgyú munka nagyon érdekelte a budapesti közönséget és Kun László, a Budapesti Szimfonikus Zenekar elnök-karnagya, elő is akarta adatni nálunk a művet. Elkérte a vezérkönyvet D’Indytől még 1913-ban. Közben azonban a szimfonikusok válságba jutottak, a zenekar feloszlott, majd kitört a háború s a békekötés után Kun László Amerikába költözött, hogy életfeltételein javítson.  

A szimfonikusok hangjegyanyaga a Zeneművészeti Főiskola könyvtárába került,

D’lndy kézirata azonban nem volt benne.

A nagy francia zeneszerző a francia követség útján kérte vissza a partitúrát, amely művének egyetlen példánya volt, de kívánságának nem tudtak eleget tenni. Már-már lemondtak arról, hogy az értékes kézirat megkerül, amikor Unger Ernő, a Zeneművészeti Főiskola nagytehetségű fiatal tanára, aki a Budapesti Hangverseny Egyesület karnagyi tisztségét is elvállalta, kutatásai közepette ráakadt D’Indy: «Jean Hunyadi»-jának egy partitúra-másolatára.       

Jean Mistler d’Auriol francia követségi attasé útján azzal a kéréssel fordult a kiváló zeneszerzőhöz, hogy engedje meg a Budapesti Hangverseny Egyesületnek a mű előadását. D’Indyt nagyon érdekelte a dolog s megkérte Unger Ernőt, hogy írja meg, milyen körülmények között talált rá a partitúra másolatára.

Unger kimerítő tudósítására alábbi levélben válaszolt a nagy zeneköltő:

„Mélyen Tisztelt Uram!

Szíves elnézését kérem, hogy csak nyaralásom befejeztével adok hírt magamról.   Engedje meg, hogy teljes szívemből köszönjem meg azt a szeretetteljes érdeklődést és fáradságot, amellyel első szimfóniámnak, «Jean Hunyadi» -nak sorsa iránt viseltetett. Nagyon hálás vagyok önnek, hogy ily hatalmas munka és áldozatok árán mégis sikerül e művem bemutatása.

Kénytelen vagyok azonban leszögezni, hogy művem kéziratát annak idején nem ajándékoztam senkinek és nincs is róla másolatom. Egy úr Budapestről, akinek a nevére már nem emlékszem, kérte tőlem 1913-ban előadásra, körülbelül két-heti időtartamra kölcsön. . . És, azóta nem hallottam, felőle. . . . És ez a tapintatlanság kínos volt rám nézve.

Ha bármely lehetősége akadna, hogy megtalálja és visszakövetelje nevemben művem partitúrájának kéziratát, engedje meg, hogy barátságom jeléül Önnek ajándékozzam, emlékül sok fáradságáért, csupán arra kérem, küldjön nekem egy másolatot, mert nagyon szeretném, ha e fiatalkori művemnek egy példányát megőrizhetném.

Szíves óhajához képest, íme, vázolom e munka, rövid histórikumát: 1875-ben (24 éves voltam), fejeztem volt be zeneszerzési tanulmányaimat César Franck-nál, a nagy muzsikusnál és csodálatos pedagógusnál.

Nagyobb szimfonikus műhöz kerestem tárgyat, amikor véletlenül kezem ügyébe került egy bizonyos Chassin: La Hongrie című könyve. Rövidesen megismertem az önök héroszát, Hunyadit, és nagyon lelkesültem érte. Elhatároztam, hogy egy szimfóniát fogok szentelni neki, amelybe teljes szívemet és minden lelkesedésemet beleviszem. Témául választottam többek közt egy magyar dallamot, amelyről biztosítottak, hogy az a Hunyadinak himnusza. Hévvel és lelkesedéssel dolgoztam. 1876 tavaszán a mű készen volt és mesterem, César Franck meg volt vele elégedve.

Ezt a szimfóniát sohasem adták egészen elő. 1876 és 1877-ben a  „Société Nationale de Musique”előadta az első tételt Colonne vezénylete alatt. További előadására nem került sor.
Az Ön kedves baráti iniciativájának köszönhetem tehát szimfóniámnak első, teljes előadását.

Nyilvánvaló, hogy Ön néhány „fiatalos”dolgot találhat művemben, aminőket ma már talán nem írnék; mégis akad sok kedves része, melyeket nagyon szeretek és sohasem tagadnék meg.

Végtelenül sajnálom, hogy nem jöhetek el az Önök bemutató hangversenyére.  Sajnos, Budapest oly messze van, az utazás nagyon megerőltető volna rám nézve és bizony nincs is szabad időm. (Már 73-ik évében járt, megj. A.)

Higgye el, kedves barátom, hogy lélekben Önökkel fogok időzni azon napon, midőn szimfóniámat bemutatja, és fogadja, kedves uram, hálás köszönetem nyilvánítása mellett őszinte baráti szimpátiám kifejezését.

Vincent D’Indy.”

A levélben foglalt ígéret, hogy D’Indy neki ajándékozza a «Jean Hunyadi» kéziratát, föllelkesítette és újabb kutató munkára ösztönözte Unger Ernőt.

Minden helyet átvizsgált, ahol csak a kéziratnak nyomára vélt akadni. Végül arra az eredményre jutott, hogy nem lehet másutt a kézirat, mint Kun László lakásán, aki valószínűleg hazavitte a vezérkönyvet tanulmányozni s azután ezernyi dolga, majd a háborús és egyéb izgalmak közepette megfeledkezett róla.

Kun László még mindig Amerikában él, Erzsi leánya és fia azonban Budapesten vannak. Hozzájuk fordult tehát Unger, Sereghy Emánuel, a Zeneművészeti Főiskola könyvtárosával együtt. A gyermekek nem tudtak a kéziratról. Megmutatták atyjuk otthon hagyott hangjegyeit, amelyek meglehetős összekevertségben voltak.

Félnapon át kutattak mind a ketten a kézirat után és munkájukat siker koronázta. Unger Ernő egy csomó cimbalom kotta között szerencsés kézzel rábukkant a «Jean Hunyadi» vezérkönyve elveszettnek hitt kéziratára. Az eredményt nyomban közölte D’Indyvel s a művet a novemberi hangversenyen az eredeti kéziratból, fogja vezényelni.”

AZ ÚJSÁG, 1924. október 8. (22. Évfolyam, 211. szám)

Megj.: D’Indy „Jean Hunyadi” c. szimfóniáját teljes egészében először 1924 novemberében adták elő. A Budapesti Hangversenyegyesület által a Zeneművészeti Főiskolában tartott II. zenekari est programjának részét képezte. A karmester: Unger Ernő volt. E műről a YT-on, sajnos, nem találtam felvételt.

D'Indy - Symphonie sur un chant montagnard française, op. 25 - Aldo Ciccolini

100 évvel ezelőtt hunyt el Cezar Antonovics KJUI, orosz zeneszerző, zenekritikus és hadmérnök. Az orosz «ÖTÖK» tagja.

Zeneszerző, katonai szakértő, zenebíráló és közéleti személyiség.

"Március 26-án ünnepelték Cezar KJUI orosz zeneszerző halálának harmincéves évfordulóját (1948-ban, megj. A.). KJUI nemcsak zeneszerző volt, hanem zenebíráló, katonai mérnök és közéleti személyiség.

Hosszú élete folyamán (1835-1918) több mint tíz operát, 300 dalt és sok zenekari szerzeményt írt. Leghíresebb művei Puskin és Lermontov verseinek megzenésítése.

Több mint 700 cikket írt, s ezeket az orosz, a francia és a belga sajtó közölte. Mint az erődítményépítés tudósa 15 tanulmányt írt és különböző katonai akadémiákon, tartott előadást."

KIS ÚJSÁG, 1948. március, (71. szám)

Kapcs. 668. sorszám

A Dankó Rádió "Túl az Óperencián" mai műsorában a Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője, Boros Attila idézi fel emlékeit a ma 100 éve született nagyszerű tenor operaénekesünkről, Joviczky Józsefről.

A műsor második felében, a zenei bejátszásokban először a „Hazám, hazám..."- ária szólal meg a Bánk bánból, majd felcsendült az operából Melinda és Bánk kettőse is, itt Osváth Júlia énekli Erkel operájának nőalakját.  Végül a Tavaszi-dalt halljuk Joviczkytől Wagner A walkür című operájából.

A délelőtti adás ismétlése most kezdődött el a Dankó Rádióban: 18.00 – 19-00 óra