Vita? Gyozelem? Vereseg? Ugyan mar ;-) Kordialis eszmecsere, amit talan mar maga a beregszaszi / debreceni / pesti maestro vagy megbizottja is kovet. Mi masnak tudhato be az, hogy ropke ido elteltevel ismet kinosan es rut csusztatasokkal telve magyaraz/kodik a keszseges mikrofonallvanynak? Hidd el, lassan olyanok vagyunk mint a reklamszoveg szlogenje: "En es a Maggi lefozhetetlen paros!" ( Udvariassagbol lehetek en "a Maggi".)

Ezúttal sem találom az „interjú” készítőjének nevét. Nemzeti nyelvünk fogalmazási és írásbeli helyessége érdekében nem ártott volna egy nyelvi lektor közreműködése.

Az általam említett nagy nevek átmásolása sem téveszt meg: ez a bekezdésnyi hozzászólás elejétől a végéig rólam szól. A végén kicsit rólad, aki, velem szemben, emelkedett, nemes lélek. Nem muszáj egy vitának győzelemmel és vereséggel végződnie, de a személyeskedés még ennél finomabb formában is igazolás lenne számomra.

Mindenkinek szíves figyelmében ajánlom az Origo internetes felületén megjelent, nagyon hosszú Vidnyánszky Attila interjút. Az interjú itt érhető el:

https://www.origo.hu/kultura/20190829-interju-vidnyanszky-attilaval.html?utm_source=hirkereso

Az interjú megismétli az eddig már többször tárgyalt témákat: úgy mint a Nemzeti Színház gazdálkodását, a TAO támogatás helyzetét, a független színházakkal kapcsolatos hivatalos álláspontot.

Újdonság viszont az előző nyilatkozatokkal szemben, hogy most már név szerint említi Alföldi Róbertet, szintén név szerint bírálja az Örkény Színház és a Katona József Színház különállását.

Ami viszont abszolút új volt, sajnálom, hogy a kultúrpolitika eddigi megnyilvánulásait nem kísértem figyelemmel és csak most tudtam meg: A Fővárosi Nagycirkusz Nemzetstratégiai Intézmény lett!!!

Nevezett az interjújában felsorolja a jelenlegi Nemzetstratégiai Intézményeket. Semmi irónia nincs szavaimban, de ismereteim szerint, ezek közül már csak a Fővárosi Nagycirkuszban nem rendezett produkciót Vidnyánszky Attila!

Amikor azt írtam, hogy "lefelejtetted Törőcsiket", ennek az igének a humorosnak szánt használata mellett reménykedtem legendásan jó kedélyedben, kiváló humorodban és a személyemhez fűződő ugyancsak hagyományos jóindulatodban, szívélyességben. A jelek szerint, főleg, hogy a többi tapaszalt művészre kiterjesztőleg gondoltad, hogy feledékenynek véltelek könyvtárnyi feljegyzésed birtokában és ellenére: nos úgy tűnik, valamelyik feltételezésemben tévedtem. Kár. Követhetném gyakorlatodat, amit minden egyes alkalommal alkalmazol, amikor más, múltbéli példákat idézek mint most te és írhatnám: jelen eszmecserénk tárgya  nem Major Nemzetije, nem Ádám Ottó Madách Színháza, nem Várkonyi, majd Horvai Vígszínháza, nem Fodor Imre József Attila Színháza, nem Gáspár Margit (majd kb. 3 utódja) Fővárosi Operettszínháza, nem Kazimir Károly Tháliája és színházaik társulatai, és hozzátehetném: nem Kerényi Imre Szigligeti majd Madách Színháza és nem is az ő MSzMP-s rendezvényei, SzDSz-es-Chartás sétái, MDF-es ténykedése végül Fideszes "művészeti" ...khm... munkássága (Nemzeti Könyvtár, Magyar Krónika/"Kinyílott a pitypang. Megírom.", Színművészeti Egyetem elleni kirohanásai, b**izása stb.), hanem Alföldi, majd Vidnyánszky Nemzetije és társulataik valamint valós (törzs)közönségük (már amelyiknek van olyan)...de nem teszem. Ilyen kifinomult eleganciát és a "Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem"-sláger idézgetését nem illendő utánozni. Megjegyzem, egy valamirevaló színház valamirevaló igazgatójának személye elementárisan nyilvánul meg színházának előadásaiban, beleértve a fölsorolt színházak fölsorolt igazgatóit is. Lehet, hogy Vidnyánszky bonmot-ja -" a Nemzeti nem egy fővárosi színház, hanem a nemzet színháza"- jól hangzik, ám az ő Nemzeti Színháza még csak a főváros színháza sem: a senki színháza, már második ciklusban, kormányzati (köz)pénzekkel kitömött biodíszlet, ahol "az ország legtávolabbi falvából" importált gyerekeknek osztogatott ingyenjegy-hegyekkel hamisítják meg kozmetikázzák a látogatottsági statisztikát. Tavaly "sajnos" megfeledkeztek a valós bevételi statisztikák kozmetikázásáról, de jövőre talán már oda is eljut a kozmikus kozmetikus. Nem tudom, milyen a "klasszikus nemzeti színházi eszmény", de azt tudom, hogy ha van olyan, akkor folyamatosan változik, változnia kell a változó világgal együtt. Az olyasféle lakonikus minősítés pedig, miszerint ő (Alföldi Róbert, nemde?) "nem művész, csak ismert közéleti ember", már megbocsáss, de inkább a minősítőt minősíti. Az egyetértés ellenségét minősíti. Nem én minősítek, hanem eme minősítésed minősít. Ilyesfélét én soha nem írnék le ... még Vidnyánszky Attiláról sem.

Nem lennék az egyetértés ellensége, de ne vezessünk félre senkit se: nem hiszem, hogy közeledtünk egymáshoz. Addig semmiképpen sem, amíg nem vagy képes ferdítés nélkül vitázni. Ha Törőcsikre írtad, hogy lefelejtettem, akkor sem kicsit, sem nagyon nem érthettem félre, hogy a nagy nevek teljes körét hiányoltad.
Minden valamire való színháznak volt olyan igazgatása vagy művészeti vezetése, korszaka, amely alatt mindegyik színészgenerációból kiválóságokat szerződtetett társulatába. (Örökségül kapta és megtartotta őket, csábította a főváros, a vidék és az elcsatolt területek színházaitól, a főiskoláról.) Hogy csak azokból említsek példákat, amelyek nagy korszakából még nekem is jutott valamennyi. Major Nemzetije, Ádám Ottó Madách Színháza, Várkonyi, majd Horvai Vígszínháza, Fodor Imre József Attila Színháza, Gáspár Margit (majd kb. 3 utódja) Fővárosi Operettszínháza, Kazimir Károly Tháliája. A társulat összeállíása azonban csak egy fontos eleme a színházigazgatásnak. Igen, impozáns volt a Nemzeti tagságának névsora is 2013-ban, de ez nem minden egy színházi korszak nagyságához, és ez nem is tette az ország első színházává a Nemzetit, amely Alföldi igazgatása alatt megosztotta a kritikusokat és a közönséget is, sőt a közönség egy részét kirekesztette, visszataszította.
Észrevehetted, hogy az igazságtalan és ordináré tónusú támadásokat, amelyek Alföldit vezérigazgatósága idején, előtte és utána érték, váltig elítélem, és remélem, ez a tétel sohasem lesz ferdítésed tárgya. Ezek azonban valamilyen mértékben (lehet, hogy teljesen) elkerülhetők, megúszhatók lettek volna, ha Alföldi személye nem nyilvánul meg elementárisan színházának előadásaiban. Ezt, ugye, nem én találtam ki, megfogalmazta Kerényi Imre és Vidnyánszky is, meglehetősen jól – kár, hogy helyes és jól fogalmazott szakmai megítéléseik mellett poitikai és emberi ítéleteik és személyük közönséges énje is megnyilvánult. Státusát elnyerve Alföldi maga is megfogalmazta, senkinek se legyenek kétségei afelől, hogy a Nemzeti működésére az ő személyes ízlése fogja rányomni bélyegét. Bárka-beli korszakát (is) jól ismerve, sajnos tudtam, hogy ebből csak baj lehet. Itt (ismét sajnos) igazat kell adnom Vidnyánszky Attila azon véleményének hogy a Nemzeti nem egy fővárosi színház, hanem a nemzet színháza. Ma, amikor ő a Nemzeti iránti általános érdektelenséget igyekszik menteni, nyilván nem ugyanazt érti ez alatt, mint én, valamint azok, akiknek van egy klasszikus nemzeti színházi eszményünk, és akik nem tartjuk a művészet feltételének a permanens provokációt, még a progresszív művészetének sem. Márpedig Alföldinek a műsorpolitikájától a rendezéseiig és személyes nyilatkozataiig folyamatosan jelen volt (van) a provokálás. Ezt sokan nem értik, és akik értik, azok sem szeretik feltétlenül. Nem akarok egyik téren sem példákat sorolni ezekre, őszintén megmondom, azért sem, mert ez a Társművészetek topicja, ahol olyan személyről szóló vitához érkeztünk el, aki szerintem nem művész, csak ismert közéleti ember. Egy tisztázatlan, ezért csalásnak is nevezhető fölkenés és egy gusztustalan trónfosztás közötti, kívül-belül botrányokkal szennyezett öt év – ennél több nem járt neki. És ez független attól, hogy mi lett és mi lesz utána.

A legutóbbi előtti hozzászólásodból még ki kell gyomlálnom egy ferdítésedet (nem az elsőt és nem az utolsót):
„Szintén pozitívum, hogy színvonalasan utálod Alföldit (is)”
Nem ismerem Alföldit, a személyéhez semmi közöm! A művészetiek közt nyilvántartott tevékenységei közül egyiket sem tartom valódi művészetnek, és ezt olykor le is írom. Az „(is)”-t, gondolom, Vidnyánszkyra értetted, rá ugyanez vonatkozik!
Érzelmi vallomásaimat meg tudom fogalmazni, ne tegye helyettem senki se!

Már annyira közel vagyunk mint még tán sosem :-) csak kicsit félreértettél: nem a nagy nevek teljes körét hiányoltam. Azt írtam: "...jóval többen mint ahányat fölsoroltál" mármint azok az akkori fiatalok voltak jóval többen annál a négynél, akit megneveztél. Az egyszerűség kedvéért itt van a 2008-2013 közötti teljes gárda azaz a társulat névsora. Színházba nem vagy keveset járó emberek számára talán kevésbé, de számodra, aki járatos vagy a színház világában is, impozáns e névsor ma is. Hű tükre annak, hogyan és ahogyan Alföldi képes volt a tapasztalt, nagy nevek: negyvenes és idősebb művészek és egy gárda ifjú csapat fiatal színész halmazából egy olyan együttest összekovácsolni, ami hosszú idő, mondhatni évtizedek után valóban az ország első színházává tette az ország -névleg mindig, valójában ritkán- első színházát. Megengedem: olykor -ízlés dolga: ritkán vagy gyakrabban- vitatható, kevésbé sikeres - balhés? produkciók nehéz göröngyein keresztül ... de tette, összekovácsolta mint Siegfried a Nothungot. (Bocs, zenei fórumon nem bírtam kihagyni ezt a hasonlatot.) És ez bizony ma már színháztörténeti tény. Ez nem semmi...volt. Nem nulla volt. Nem "La Morte è il Nulla.."...volt. Volt. Egy súlyosan alulfinanszírozott, ráadásul folytonos és nemtelen külső támadásoknak kitett társulat igazgatójaként, tagjaiként: vállalták, csinálták, megcsinálták. Múlt időben. Elmúlt idő(k)ben. Egyesek maradtak, sokan távoztak. Semmi nem lesz már többé "úgy".

Ha „Pl…” „…és a többieket” között említettem öt színész nevét, akkor nyilván nem is volt szándékomban teljes felsorolás, Törőcsiket tehát nem „lefelejtettem”, ahogyan pl. Bodrogit, Söpteit, Blaskót sem.
Amit alapos ismeretek és tapasztalatok nélkül kinevezel színháztörténeti ténynek, nem egyéb, mint a blöffölésed. Az általad Alföldi ifjú gárdájának nevezett, a Színház és Filmművészeti Egyetemen a XXI. század első évtizedében tanult színészek valamennyi vizsgaelőadását láttam (többet a nem nyilvánosak közül is), a színházi előadásokban teljesített jelentősebb gyakorlataikat is, sőt, többükre már az Új Színház és a Bárka stúdiójában felfigyeltem, akadt, akire már gyerekszereplőként is. Azért jegyeztem meg őket, arcukat és nevüket, és kísértem figyelemmel kibontakozásukat (már akkor), mert feltűnő és figyelmet érdemlő tehetségnek mutatkoztak, amibe nemcsak egyéniségük csillogása tartozott bele, hanem az a képességük is, hogy otthonosan illeszkedtek a társulatokba, később egyetemi osztályuk alkotóközösségébe. Nem állítom, hogy Alföldi rendezései és igazgatása alatt ezek a vonásaik nem fejlődtek tovább, hiszen az alkalmas színész minden munkából és életélményből tanul, de színésszé és összecsiszolásukat nem lehet profán módon Alföldinek tulajdonítani. Természetesen nemcsak a kiemelt fizetés miatt szerződtek a Nemzetibe, hanem annak vélhető rangjáért is, a neves színészkollégákért, sőt még azért is, mert az egyetemnek már régóta nincs növendékelhelyezési kötelezettsége: egyik fiatal színész sincs abban a helyzetben, hogy visszautasítson egy felkérést.
Természetesen többen vannak az általam felsoroltaknál (kb. tízen, a szám szemlélettől függően képlékeny), de egy gárdába sorolásuk már azért is torzítás, mert az Alföldi közelébe, illetve a Nemzetihez kerülésük/ott maradásuk útja és története is annyira különböző (és nem is érdektelen), mint a későbbi távozásuké a Nemzetiből, illetve néhányuk ott maradásáé.

Nézd, kedves IVA, engem kielégít az, hogy Vidnyánszky Attila érték-, színház- és más egyebeket romboló munkásságával kapcsolatos véleményünk  közel azonos, legalábbis hasonló. Szintén megnyugtató, hogy te sem találod Vidnyánszky és/vagy az ő -azaz a jelenlegi kormányzat- szellemiségét követő közönséget. Azért nem, mert nincs. Persze mindez és amúgy egyáltalán nem "megnyugtató", hanem elszomorító. A "nem"-gyűjteményed fölött a további kordiális kapcsolatra tekintettel átsiklom, gyerekkorom nagy slágere jut róla eszembe: "Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem..." (Táncdalfesztivál'66) ... és nem is megyek bele. Előző beírásom lényegét nem érintő dolgok. Szintén pozitívum, hogy színvonalasan utálod Alföldit (is) és mindazt, amit ő képvisel. Én sem "szeretem" őt (szeretni a szeretteinket szoktuk) és en bloc munkásságát sem magasztalom az egekig, mivel nem vagyok színvak, szemellenzős fan-típus. Botrányait nagyrészt olyanok generálták, akik soha a(z) büdös illatos életben nem látták egyetlen produkcióját sem, de ezt írtam már. Ám az ma már színháztörténeti tény, hogy Alföldi "ifjú gárdája" az ő igazgatása alatt, az ő igazgatói-rendezői irányítása alatt bontakozott ki és csiszolódott össze és jóval többen mint ahányat fölsoroltál. Természetesen a fölsorolt nagy neveket (Törőcsiket pl. lefelejtetted, akárki szerződtette!) nem ő nevelte ki/föl és ugyancsak nyilvánvaló, hogy az ifjú gárda nem a csúcsgázsi kedvéért lett és volt a társulat tagja, ám a Nemzeti Alföldi idején igenis súlyosan alulfinanszírozott volt, önmagában véve, nemhogy a jelen időkhöz képest.

Húsz évvel ezelőtt kezdtem figyelemmel kísérni Vidnyánszky rendezéseit. Akkor még, sőt azután is, léteztek a „demokratikusnak mondott” oldal sajtóorgánumai, nyomtatott és elektronikus formában, és azok a mértékadónak mondott esztéták is éltek, akik ma már nem. Miközben sok mindenkit írtak le és ki a pályáról, egyikük sem írta le Vidnyánszky művészetéről, amit én most nem először, ezért csak nagyon röviden: lufi. Ha megtették volna, legalább ők, Vidnyánszky egy-egy Magyar, illetve Új színházi rendezése után sohasem kerülhetett volna a Csokonai Színház közelébe (sem). Vidnyánszky debreceni évei alatt annyi sem tűnt fel nekik (vagy hallgattak róla vétkesen), hogy ha egy igazgató az igazgatás mellett egy évadban 18 előadást rendez az anyaszínházában és még számosat máshol vendégként, ott eleve nem születhet művészet, legfeljebbi ipar a művészet álcájával. Csoda-e ezek után, hogy Vidnyánszky egész mai tevékenységét az igaz művészet főpapjaként végezheti?

Nem az én érveim ellen hozol érveket, azokat csak túl akarod kiabálni.
Nem állítottam, hogy Alföldi is a magyar színházi élet urává akart válni. De ezen kívül még számos ellenszenves vonás és tett létezik, amelytől a második legtekintélyesebb színházi vezető sokaknak (az eredmény szerint a többségnek) nem a szívügye és amelyek megkönnyítik az elmozdítását, amikor arra törvényes keretek közt (ciklus letelte, pályáztatás) lehetőség van.
Nem kuriózumként utaltam Alföldi 40 évére, amikor megkapta a Nemzetit, hanem mint olyan életkorra, amikor még nem a most vagy soha a tét. A pályázatok elbírálásakor 2007-ben csalás történt, amelyben lehet, hogy Alföldi teljesen vétlen volt, de miután nem ragaszkodott az ügy kivizsgálásához, ebben már nem lehetünk olyan biztosak. Kár. E tekintetben pályázatának megnyerése nem tisztább, csak kevésbé regényes, mint később a Vidnyánszkyé. Miután sem Németh Antal, sem Radnay Miklós tevékenységét, forradalmaik eredményét nem tapasztalhattad meg (temészetesen én sem), Alföldi személyét és bemutatóról bemutatóra botránnyal kísért tevékenységét nem állíthatod az ő sorukba, ehhez valószínűleg Alföldi munkásságáról sem tudsz eleget. (Elégtelen érv, ha hasonlításuk egy újságírótól származik.) Alföldi Bárka-beli múltját és a pályázat-értékelési botrányt emlékeztető példaként hoztam fel és nem mértem az őt ért támadásokhoz: a jogos és a nemtelen közötti skálán.
Ha azt állítod, hogy Alföldi idején „fuldokoltak a forráshiányban”, akkor ragaszkodom ahhoz, hogy a Nemzeti akkor „nem volt anyagilag olyan erősen támogatott, mint Vidnyánszky óta”. Alföldi egész ciklusa alatt sokakat eltaszított a színháztól, azokat mindenképpen, akik egyfajta nemzeti színházi stílust és formátumot kerestek és kedveltek volna. Az utolsó hónapok rohama részben politikai tüntetés volt, részben azok aggodalma, akik bizonyos előadásokat valamikor meg akartak nézni, de már tudták, hogy azokra másik évadban már nem lesz lehetőségük.
Alföldi nem nevelt fel színészgárdát. Azok is többnyire komoly tehetségek voltak, akiket nem rúgott ki. (Pl. Molnár Piroskát, Udvarost, Básti Julit, Kulkát, Stohlt és a többieket még Jordán Tamás szerződtette.) Alföldinek jó szeme volt a kivételes tehetségű fiatalokhoz (Tompos Kátya, Radnay Csilla, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás), őket a maguk tehetsége nevelte, és ha fuldokolni kellett volna a forráshiánytól, nem tudta volna biztosítani a „nemzeti színházi fizetést” sem a művészeknek, sem a többi dolgozónak.
Kerényi Imre elhíresült kijelentése az Új Színház botrányos pályázati eredményhirdetésétől datálódik. Abban az ügyben számomra (aki részt vettem a döntés elleni tüntetésen) az volt a legszomorúbb, hogy az Új Színház művészi színvonala akkor már jó ideje menthetetlen volt. Amint a korabeli színházi életé is, szinte egészében, és ez politikai erő nélkül mozdíthatatlan lett volna. Hogy merre mozdult azóta, más kérdés. Nem állok elő történelmi példákkal. Biztos, hogy az a stílus, amilyent Kerényi később megenegedett magának, és amely miatt Vidnyánszky Attila sem csapott az asztalra (kényszeredett mosollyal nyugtázta), tűrhetetlen. A sajnálatos gyakorlat szerint azonban mégis „tűrhető”, és ennek is megvannak a racionális okai.

Vidnyánszky Attiláról írt soraidhoz nincs mit hozzátennem, pontos jellemzés. Azt talán kétlem, hogy "politikai oldaltól függetlenül felelős a színházi szakma". Nem lapozok vissza, de alig hinném, hogy minden "oldal" körbelihegte. Egymást követő kinevezései, sarzsijai politikai indíttatásúak, ami máskor, máshol sem ritkaság, ha ilyen mértékben -demokratikusnak mondott országban és viszonyok közt- nem is.  

Alföldi Róbert művészi képességeiről nem nyitnék vitát, messzire vezetne és esztétikai-ízlésbeli síkra terelné az eszmecserét, ami nem baj, csak nem itt, nem most. Alföldi -ellentétben utódával- szerintem sosem törekedett a teljes, ismétlem: a teljes színházi élet egyszemélyi urává válni. Igen, visszalapozhatunk Alföldi karrierjének állomásaihoz és még visszább, egészen Ádámig és Éváig, akiknek a Teremtő volt az "igazgatójuk". Amióta van Nemzeti Színházunk (vagy pl. Operaházunk), ott mindig a politika volt az úr és az Úr. Hol kevésbé, hol "többé". Annyira mint napjainkban, talán még soha, egyikben sem. Az sem kirívó, hogy Alföldi 40 évesen lett (fő)igazgató. Németh Antal 32 évesen lett a Nemzeti igazgatója és egyetlen nap, pontosabban egyetlen éjszaka alatt forradalmat csinált 1935-ben nyugdíjazások, elbocsátások és szerződtetések sokaságával majd mélyreható változásokat hozó művészi koncepciójával. Valami hasonló történt -mutatis mutandis- Alföldi kinevezésekor ill. azt követően is.Tudjuk: Radnay Miklós 33 évesen lett az Operaház igazgatója és igazán nagyot, maradandót alkotott fiatal kora és korai távozása ellenére éspedig egy nehéz időszakban, persze mindig minden időszak "nehéz". Életszerűtlen, hogy az Alföldi elleni egészpályás, dühödt támadásokhoz az ő Bárkás múltjának vagy Balikó Tamás pályázatának a legcsekélyebb köze lett volna. Azoknak, akik a -mint írod- "támadások", én úgy mondanám, alávaló, személyeskedő hecckampány élére álltak, pláne akik "csak" tüntetni mentek a színház elé (és nem legalább 1-1 előadást megtekinteni!), azoknak ezekről a belterjes színházi ügyekről fogalmuk sem volt. Az, hogy "Alföldi uralma idején a Nemzeti Színház valóban nem volt anyagilag olyan erősen támogatott": eufemizmus; emlékeim szerint szenvedtek, fuldokoltak a forráshiánytól. Vidnyánszkyék tocsognak a pénzben ... a valódi eredmény pedig lehangoló. "Előadás-látogatási roham" nem csupán (Alföldi) "ciklusának utolsó hónapjaiban" volt, hanem úgy ciklusának félidejétől -természetesen nem minden produkciónál!- tehát úgy félidejétől, amikorra beérett művészi koncepciója, amit lehet vitatni, tették is nem kevesen vagy 1/1 elítélni, tették is nem kevesen és amikorra beérett a nagyrészt általa fölnevelt és összecsiszolt színészgárda. De tegyük fel, elméletben, hogy Alföldi és egész koncepciója kukába való, lejárt a mandátuma, -ezt szokták felhozni eltávolítása "legális" magyarázataként- tehát tegyük fel: ennyi, eddig volt, ahogy Kerényi Imre mondotta vala: "most mi jövünk"! Oké. Ám kérdem én: hol van Vidnyánszky tényleges közönsége? Hol a nemzeti-népi-keresztény vagy bármilyen színházlátogató közönség, ami estéről-estére Vidnyánszkyval, produkcióival és az általa vagy más által megtestesített kétharmados szellemiséggel rokonszenvez, nem csak "úgy", otthonról, hanem előadásokon, közbeszédben, akár -mint más konstellációban írtad- politikai rokonszenvtüntetést rendez jelenlétével,tapsaival? A jelek szerint:sehol.Semmi. Nulla. "La Morte è il Nulla.."

Semmi sem előzmény nélkül való, mindennek érdemes keresni és meg lehet találni az okát – ami nem azt jelenti, hogy a következmények, illetve az okozatok egyúttal igazságtétel értékűek.
Azért, hogy Vidnyánszky Attila személyében ilyen dráma-, opera- és (immár) operettrendezői, valamint színháziélet-irányítói és -megkavarói személyisége van a nemzetnek, politikai oldaltól függetlenül felelős az a színházi szakma (a szakkritikusok feltétlenül oda sorolják magukat), amely körbelihegte őt magyarországi megjelenésétől kezdve. Nem vették vagy nem akarták észrevenni, hogy igazi szemfényvesztő, a szó legrosszabb értelmében, ami nemcsak a rendezéseiből tűnik ki egyértelműen, hanem vehemens művészetpolitikai működéséből is.
Sajnos Alföldi Róbertet sem tartom igazi művésznek, egyik tevékenységét tekintve sem. Amikor arról beszélünk, hogy nemzeti színházi vezérigazgatósága alatt Vidnyánszky Attila jobb- és szélsőjobboldali politikusokkal karöltve milyen aknamunkát folytatott ellene, hiba megfeledkezni Alföldi hatalomra jutásának előzményeiről és körülményeiről. Egyszer talán akadnak független, elfogulatlan színháztörténet-kutatók, akik kibogozzák Alföldi és az azóta elhunyt Balikó Tamás pályázati dolgozata értékelésének körülményeit, amelyeket nem ment az a tény, hogy azóta más pályázatok elbírálásának is voltak botrányos, sőt politikailag botrányos körülményei. Azokra az „elveszett oldalakra” gondolok, melyek zavaros ügyének tisztázásáig Alföldinek Hiller István kikiáltása nyomán is hiba volt elfogadnia a kinevezést. Célszerű lett volna követelnie ezt a tisztázást, sok későbbi, részben igazságtalan támadástól óvhatta volna meg magát és a közélet viszonylagos tisztaságát – persze kockáztatva azt, hogy 40 évesen a Nemzeti vezérigazgatója lesz. De hogy számára milyen fontos a hatalom, azt tudni lehetett abból, hogy az őt korábban igazgatónak meghívó/ajánló Bárkából kirúgott féltucatnyi nála tehetségesebb színészt. Ám ez után is meghökkentő volt, hogy nemzeti színházi vezérigazgatósága első két évadjában kéttucatnyi nála tehetségesebb színészt tett lapátra. (A tárgyilagosság töretlen kedvéért: tehetségeseket szerződtetett is. Vidnyánszkynak e téren már könnyebb dolga volt: több színész spontán vagy finomabb tempóban elmenekült előle.) Alföldi uralma idején a Nemzeti Színház valóban nem volt anyagilag olyan erősen támogatott, sem olyan népszerűtlen, mint Vidnyánszky óta. Azt viszont tudni kell, hogy azt az előadás-látogatási rohamot, amelyről ciklusának utolsó hónapjai elhíresültek, elsősorban az ellenzékkel rokonszervező nézők részben politikai tüntetéseként érdemes értékelni.

...tipikus kettős mércéről is: elődje (nem nevezte meg, de az ellenzéki médiumok által körberajongott Alföldi Róbertre utalt) öt évadjából négyszer veszteséges volt a Nemzeti, és ráadásul sokkal nagyobb veszteségről volt szó.
Persze ugyanezeket a médiumokat akkor ez nem zavarta.

Arról is beszélt, hogy a támadások valódi oka, hogy ő maga harcolt a rengeteg csaláshoz vezető színháztámogatási adókedvezmény, a tao megszüntetéséért... A tao bevezetése még a szocialista kultuszminiszterhez, Hiller Istvánhoz kapcsolódik.

Ld. 1345

Úgy látszik tényleg bevett gyakorlat bizonyos körökben, médiumokban, hogy sokszor kell valamit ismételgetni, akkor majd elhiszik...oké, akkor én is ismétlek: repetitio est...

A Nemzeti Színház 2018-as 150 milliós veszteségét nem az ellenzék vagy az ellenzéki sajtó "hajtogatja", hanem a színház éves jelentése tartalmazza. Ha Vidnyánszky Attila nem hisz a saját színháza saját éves jelentésének, akkor járjon utána. Az egyenesen szánalmas, ahogyan ebben a dologban (is) Alföldi Róbertre mutogat vissza, "elmútnyócévezik". "Nagyvonalúan" megfeledkezik arról, hogy az ő 150 milliós tavalyi vesztesége 2 milliárdos állami támogatás mellett azaz ellenére keletkezett, amit idén további 450 millióval még megfejeltek. Alföldi ilyen támogatásról nem is álmodhatott, sőt. Még a "ballib" években sem, a fülkeforr után pedig egyenesen fojtogatták -anyagilag is- őt és színházát. Ha pedig "elképesztő gyűlöletet" emleget, akkor talán lapozzon vissza, mi folyt Alföldi ellen teljes ciklusa alatt és nem csupán a sajtóban, hanem szervezett utcai csőcseléktüntetésektől kezdve országházi (!) interpellációkig. Önmagában véve nemes gondolat Vidnyánszkytól, hogy "az ország legtávolabbi falvából is eljuthasson minden gyerek a Nemzetibe, és hogy ezért nekik ne kelljen fizetni." Csakhogy ez valószínűleg vaskos csúsztatás. A "gyerekeknek" -és  ki tudja, még kiknek- osztogatott ingyenjegyek sokasága, hívhatjuk akár szervezett jótékonysági vattázásnak, súlyosan rombolja a színház tekintélyét, közönség és társulat oldaláról egyaránt. Kiváncsi vagyok, hogy töltik majd fel "gyerekekkel az ország legtávolabbi falvából" mondjuk az új Rocco és fivérei-produkciót, ami "18 éven felülieknek". A szeptember 19-ei protokoll (értsd: ingyenjegyes) premiert követő első előadásra, október 7-ére pl. jelenleg -a nyilván protokoll célú páholyokat leszámítva- gyakorlatilag a teljes ház szabad, csakúgy mint október 8-9-én. Több Roccót -szerencsére?- nem játszanak októberben...

Vidnyánszky Attila: Ez nem egy város színháza, ez a Nemzet Színháza

ORIGO2019.08.22. 20:13

Interjút adott a TV2 Tények Este című műsorának Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója. Beszélt az őt ért támadásokról, a tao általa (is) régóta kívánt megszüntetéséről és az ellenzéki médiumokban oly szívesen hajtogatott 150 milliós veszteségről - ami természetesen nem úgy van, ahogy azok állítják.

Soha ennyi nézője nem volt a Nemzeti Színháznak – ezt most hallottam az ATV Egyenes beszéd című műsorában. Vidnyánszky Attila mondta.
(Véletlenül eredetiben láttam, akit érdekel, biztosan megtalálja a műsort.)

Újabb öt évre, 2024. november 30-ig, Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum jelenlegi főigazgatóját bízta meg az intézmény vezetésével Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a főigazgatói álláshelyére kiírt pályázat eredményes lezárulta után.Forrás: MTI - hirado.hu.

:)))!

Lujza + IVA: nekem sem jön be a Katona alagsori önkiszolgáló ruha- pontosabban szekrénytára, főleg ha érkezésig a nagy szekrények már elkeltek, de -mint a közértben- biztosan gyorsabb az önkiszolgálás mint a kétszeri sorbanállás. A mosdó használata miatt pedig a legtöbb néző legalább egyszer úgyis lemegy :-)

Lujza + IVA: a Nemzeti borzasztó, gicces, sehová nem passzoló, anakronisztikus külsejéről már mindenki mindent megírt, nem szaporítom, már csak azért sem, mert az egész projekt súlyosan átpolitizált, Erzsébet téri Gödörtől kezdve máig. A belsőépítészeti megoldásokat, burkolásokat stb. is sok bírálat érte, ízlés dolga. Azt azonban el kell ismerni, hogy számomra Budapesten a legnézőbarátabb nézőtérrel a Nemzeti Színház dicsekedhet és tudtommal a technika is 21. századi, továbbá szó szerint pincétől a padlásig (ki)használható: Osborne Redl ezredesét (Hazafit nekünk! címmel) pl. a nagyszínpad alatt, Sperr Vadászjelenetek...-darabját a padlástérben lévő festőműhelyben láttuk és mindkettő igen élvezetes volt. És a kettő közti terekben is..

Senki sem szereti a sorbaállást a ruhatárnál, noha szerintem sohasem több 5 percnél. A ruhatárosokat pedig, gondolom, simán lapátra tették.
Köszönöm a választ. Azt a Bűn és bűnhődést eszem ágában sem volt (sincs) megnézni, pedig Orosz Ákost és Stohl Andrást igazán nagy tehetségnek tartom. Valószínűleg addig nem megyek a Vígbe (sem a Pestibe), amíg nevében az í nem áll a talpára…

Nem kegyeletsértés a vélemény, de éppen találkozva a hírrel nem éreztem annyira sürgősnek…

Az öltöző rondaságát illetően igazad van, bár gyanítom, ez volt a legolcsóbb megoldás. Ugyanakkor én utálom a sorbanállást a ruhatárnál, főleg előadás után, vagyis nem bánom ezt a változást (a lépcsőzést kivéve). A Nemzeti számomra a jómódú, ám ízlés nélküli ember öltözékére emlékeztet. Szerencsére csak hátulról szoktam megközelíteni, így az előtte lévő borzalmakat nem szoktam látni.

A Bűn és bűnhődést hagytam ott már az első rész alatt.

Nyugodjék, de attól még érdekel a gondolatod. Kizártnak tartom, hogy kegyeletsértő. Véleményt mondani pedig mindenkinek szabad mindenkiről.

A Katonának nem csak az előcsarnoka lett ronda. Színháztól idegen kitaláció, hogy felszámolták a ruhatárat, helyette az alagsorban vannak strandöltözőre emlékeztető, deszkákból tákolt „szekrényrekeszek”. A mosdók burkolatát is szétverték, a csempék között szándékoltan tátong a habarcs. A műnyomor kialakításának ilyen barmolási rohamában határozottan szerencsésnek tűnik, hogy a színpadhoz nem tudtak hozzányúlni.
Az „új” Nemzeti Színház egy olyan emberre emlékeztet, akinek a külsejében megannyi szép részlet van, de valamiért mégsem csinos, mégsem szép. Hiányzik belőle a báj és az összhang. Már a tájolása is zavaró: gyönyörű Duna-parti telken áll, pompás kilátással, de nem lehet megfejteni, merre néz, minek akar hátat fordítani. (Ugyanezt mondhatom a Müpáról is, ráadásul a két épület köszönőviszonyban sincs egymással, és a helyzetet tovább rontja a Bábel tornya.) Miután azonban hosszú évekig sokat jártam a Bárkába, az egykori Budapesti Kamaraszínház három jászóhelyére, a Merlinbe, a Szkénébe, a Trafóba és más ilyen helyekre, hajlamos vagyok értékelni a Nemzeti színházszerűségét. Amitől megfosztanám, ha rajtam múlna, az a jelképekkel terhelt hajóorr-medence, amelyből kiállnak az egykori Nemzeti romjait idéző épületelemek. Az emlékezés szép és tiszteletre méltó dolog, de nem lehet mindennapos. Tegyük fel, hogy egy vígjátékhoz megyek a Nemzetibe, egy jó hangulatú estére vágyom: nem akarok bemenet és kijövet emlékezni a lerombolt Nemzetire, sem jelképeken elmélkedni. Olyan ez, minha valaki elveszíti a társát, de az élet mégis ad neki egy új kapcsolatot – ám a hálószobába csak az előző hitves hamvait átlépve juthat be.
A Katona előadásairól írt kritikák konklúziója újságírónként és laporgánumonként borítékolható. Titok, hogy melyik vígszínházi előadásról szöktél meg?

A Katona tényleg ronda, még a romkocsma is találó az előcsarnokára, de a Nemzeti is csúnya, csak másképp. Nekem egy giccses operett-színház jut eszembe róla. Egyébként a Katonát az első átépítésekor pont  Siklós Mária öntötte annyira betonba, hogy azóta nem lehet hozzányúlni a színpadához. De engem a formánál mindig jobban érdekelt a tartalom. Nem láttam se Troilust, se Kazamatákat, jól meggondolom, hogy mire veszek jegyet, igyekszem nem pocsékolni a pénzemet és időmet. A Katona jó szokása, hogy a darabjairól írt kritikák linkjei ott vannak a honlapon. És mindig megnézem, ki a rendező, és kik a szereplők, épp úgy, mint egy operánál. Láttam sok jó előadást náluk, Csehovban és Ibsenben pl. különösen erősek, de kortársakban is. Bár már onnan is jöttem el szünetben, de előadás közben (szerencsére sor széléról) csak a Vígszínházból futamodtam meg.

Hátha vizuális típus vagy, a díszlet felidézésével próbálok fogódzót adni a Kazamatákhoz. A meglehetősen sötét színpadot az MSZMP, majd MSZP Köztársaság téri székháza jellegzetes homlokzatának (a televízióknak minden híradáshoz szokásuk volt mutatni) kicsinyített részlete töltötte be. Egyedül ez tetszett az előadásban, talán nem véletlenül: Gothár Pétert nagyon jó dísztettervezőnek tartom, de nagyon változó eredményű rendezőnek.
Csak kicsit, de félig sem értek egyet az öndicséret két esetének megkülönböztetésével. Míg A csárdáskirálynő egy több, mint évszázados alkotás, értékeiben és világsikerében valóban nincs érdeme az „új Operettszínháznak”, illetve Vidnyánszky rendezésének, amelyet a bemutatás előtt magasztaltak, a Kazamaták bizony egy Katona-produkcióval azonos darab. 2006-ban a színházak a forradalom fél évszázados jubileumára pénzt tudtak szerezni (vélhetően pályázat útján) '56-os témájú alkotás bemutatásához. (Vidnyánszky Attila sem volt rest megrendezni Liberté '56 című előadását a Debreceni Csokonai Színházban, és azzal egyidőben leforgatni az azonos című, annál is gyengébb mozifilmet.) A Papp András–Térey János alkotópáros erre az alkalomra írta darabját a Katonának (vagy annak felkérésére), a Katona fogadta el, Fodor Géza, a Katona vezető dramaturgja és Morcsányi Géza, valamint a Katonában rendszeresen rendező Gothár Péter gondozásában került a színpadra. Ezek után ilyen zavarba ejtő felsőfokokkal ajánlani egy darabot: egyértelműen egy saját produkció előzetes dicsérete.

A Három nővérhez és a román rendezőkhöz kapcsolódva írtam volna egy gondolatot a Bárka 2003. évi Csehov-bemutatójáról. Hogy pontos ékezetekkel írjam a rendezőnő nevét, rákerestem a Google-ban – de sajnos egy friss és szomorú hírben találtam meg: augusztus 3-án „81 éves korában elhunyt Cătălina Buzoianu színházi rendező”. Nyugodjék békében.

Asztalizenét láttam, úgy emlékszem, tetszett, de ennyi. Feljegyzés híján nem tudok többet. Milyen jó is, hogy pár éve pár beírásom jóvoltából emléknek, emlékeztetőnek megmarad néhány színházi, operai, koncertélményem! Kazamaták: dettó: láttam, nem emlékszem. Egy dologban azonban vitáznom kell. A belinkelt szöveg nem az előadást azaz nem a (Katona József) színházat és művészeit, a produkciót  "dicsőíti", tehát nem önmagukat, hanem magát a darabot, a nyersanyagot. Óriási különbség! Fölfogható akár úgy is, hogy éppen azért mutatja be a színház, mert sokra tartja ... még egyszer: nem önmagát, hanem a művet magát. Ellenben a Csárdáskirálynő esetében nem erről van-volt szó. A Csárdáskirálynő nem is szorul afféle előzetes "dicsőítésre", beharangozásra mint egy még ismeretlen kortárs magyar dráma (ős)bemutatója. A Csárdáskirálynő sajtókampánya nem Kálmán Imre operettjéről szólt, hanem Vidnyánszky Attila rendezését, produkcióját emelte az egekbe már a margitszigeti bemutató előtt, sőt mint emlékszünk rá, az egyik médium már órákkal a premier előtt óriási sikerű premierről tudósított.

Köszönöm. Érdemben nem tudok reagálni,  nem láttam, ha láttam volna, akkor sem emlékeznék már feljegyzés/beírás nélkül. Azonban nem vagyok meglepve. Purcarete Nemzetis Ahogy tetszikje is részben rossz fogadtatást kapott, részben hasonló eszközökkel dolgozott: nemi identitás, nők férfi- és férfiak női szerepben szakmányban és hasonlók. Ha jól emlékszem Eperjes Károly rövidesen ki is szállt belőle mint "Rusnya parasztlány" stb.Talán egy más ízlésvilágot hoz(ott), csakúgy mint Serban ugyanonnan és akinek pl. Angyalok Amerikában-rendezése nekem túl "sok", túl harsány volt, noha az előadás, a szédületesen játszó színészek -és maga a darab- számomra az Alföldi-korszak egyik legemlékezetesebb produkciója volt. Három nővérjének csak a nyílt próbájára mentem el és nem kaptam kedvet hozzá, hogy megnézzem.

Térey János elhelyezését a kánonban ismertem. Költészetét nem, csak a Kazamaták előadásáról írtam. Pár évvel később (2008-ban, illetve 2009-ben) megnéztem Asztalizene című darabját is a Radnóti Színházban, majd az SZFE Padlásán. Sem jó, sem fontos darabnak nem találtam, az ajánlás szerinti költőiségét költőieskedésnek minősítettem. A szerző korai távozását sajnálom.
A Kazamatákról 13 évvel ezelőtt írt véleményemet egy különös „aktualitás” miatt is szívesen adom közre. Nemrég tárgyaltuk ezen a fórumon, milyen visszatetsző, ha egy színház már a bemutató előtt a saját produkcióját fényezi. Az Operettszínház Csárdáskirálynő-előadásának előzetes sajtókampámyára gondolok, amely korántsem eredeti típusú és stílusú...

Kazamaták – budapesti Katona József Színház, 2006. május 18.
Vannak a Kazamatákkal kisebb bajok, nagyobb bajok, és van vele legnagyobb baj is.
De hogy inkább a pozitívumokkal kezdjem: akadnak benne szép pillanatok. Néhány órával az előadás után csak az 58-as villamos csengetésére tudok visszaemlékezni. A többi szép pillanat... – attól tartok, tíz év múlva sem fog előjönni.
A kisebb bajok, ahogyan eszembe jutnak: 1956-ban sem dohányzott mindenki a látókörünkben, sőt kevesebben, mint ma; a nők közül pedig lényegesen kevesebben. Utcán csak közönséges nők, és akik annyira bagósok voltak, hogy a minősítések nem érdekelték őket. Füstszűrős cigaretta nem volt, Magyarországon biztosan nem (egyszerű lett volna az előadáshoz lenyisszantani a filtereket). Sem a férfiak hajhosszába, sem a nők frizurájába nem akarok belekötni: kár lett volna ehhez az előadáshoz nyiratkozni, dauerolt parókákat húzni stb., és ez nem is lényeges. Jordán Adél térden felül végződő ruhája viszont lehetett volna hosszabb, ilyent csak gyermeklányok viseltek. Szirtes Ági szürke, krokodilbőrt utánzó (műlakk?) retikülje 10-20 évvel későbbi idők divatja. Már nem tudom, melyik színésznő szövege kifogásolja Érsek-Obádovics Mercédesz „sminkjét”. Ez a főnévi alak akkoriban legfeljebb színházi miliőben élt (tévénk nem volt), civil nők egyszerűen csak (ki)festették magukat, szóhasználat szerint is, gyakorlatban is: ajakrúzs, arcpirosító, púder – ennyi volt a maximum. Az obszcén szavak terén – az előttem szólók olvastán – rosszabbra számítottam. Tény, hogy a trágárság fél évszázada nem volt olyan közkeletű, mint a '70-es évek „szabadságérzésének kifejezése” és majd az amerikai filmek térhódítása után, vagyis manapság. De lehettek a Köztársaság tériek között is sóderfuvarozó kocsisok, vagy olyanok, akik a „sereg” hétköznapjaiból hozták magukkal a stílust.
Rátérek a nagyobb bajokra, pontosabban kettőre. Az első az, hogy ez a darab rossz, drámának elfogadhatatlan. Az eleje táján egy műanyag (!) rekeszre emlékeztető alkalmatosságba rakják a bűzös ruhákat elégetésre, és szereznek rá két tábla szalonnát, hogy azzal együtt égetve tompuljon e máglya bűze. Nos, a másik nagyobb baj az előadással van: akárhány tábla szalonnát – Rezes Judit kívülálló figurája, a valóságshow-s gagyi, a toleráns krónikás (homofóbot jellemző) „buzi-e vagy?” ide nem illő beszúrása (másik gagyi) –, szóval akármennyi füstölt szalonnát dobnak is e máglya tetejére, nem tudja elvenni az előadásnak azt a szagát-ízét, amely politikai rendszereken és kormányokon át az állami ünnepségek dramatizált, szavalókórussal megtűzdelt műsoros megemlékezéseit idézi. Egy és negyed óra elteltével átsuhant rajtam a huncut gondolat: szélső széken ülök, miért is ne szökhetnék ki az előadásról? Aztán maradtam: a színészekért. Vagyis ugyanazért, amiért a hivatalos ünnepségek televíziós közvetítéseit is meg szoktam nézni.
Legnagyobb bajnak azt tartom, hogy az előadás színlapjának hátoldalán, illetve a Katona honlapján az alábbi szöveget olvashatom:
„A tragédia nagyszabású és sikeres kísérlet arra, hogy a történelmi dráma legmagasabb rendű modelljét, Shakespeare krónikás játékainak dramaturgiáját újrateremtse. Ez a dramaturgia lehetővé teszi egyrészt a pártházon belüli, illetve a kinti, a Köztársaság téri figurák nézőpontjának, perspektívájának állandó szembesítését-ütköztetését, másrészt a különböző tudati szinten álló figurák árnyalt karakterizálását. Mindebből a drámai ábrázolás magas fokú objektivitása következik, a műfajnak e legnagyobb értéke nem csupán irodalmi, hanem színházi érték is a dráma nyelvi-költői minősége, amely meggyőzően bizonyítja, hogy a költői nyelv színházi erővé válhat. A Kazamaták tehát több szempontból is a mai magyar dráma egyik legnagyobb teljesítménye, amelynek sok érdeme közül ma alighanem az a legnagyobb, hogy kényes problematikához nyúl, mer sebeket feltépni és mély ellentmondásokkal szembesíteni – olyan bátorság és becsületesség ez, amilyenre régen nem volt példa a magyar drámairodalomban.”
Ki írta ezt az elragadtatott, fellengzős méltatást? Netán a szerzők? A dramaturg? A rendező?... Akárki írta is, maga a színház szól, saját produkciójáról. Tegyük fel, hogy igaz, és tegyük fel, hogy nem túlzó. Hogyan nevezhetnek egy kísérletet sikeresnek a bemutató előtt, vagy a széria elején? A további dicsőítések vitatását mellőzöm. Ez az öntömjénezés kísértetiesen a politikai kampányok és a „csúcsminőségű” termékeiket öndicsérő kereskedelmi reklámok erkölcsiségét és gusztustalanságát követi: szégyenletesnek tartom, hogy egy színház nem várja meg, amíg előadását a kritika és a közönség (pl. jelen fórumon) méltatják szuperlatívuszokkal, hanem megteszi előzetesen saját maga.

Köszönöm az érdeklődésedet. Nincs okom arra, hogy privátban írjam meg a véleményemet régebbi előadásokról. Ha egyéb topicokban van helye régi anyagok felidézésének a régi zenei, operai életről (hogyne lenne!), talán a Társművészetek szerényebb topicjában sem idegen ilyesmi.
A néhai szinhaz.hu fórumán írtam véleményeket a Troilus és Cressida és a Kazamaták friss előadás-élményei után (ott is az ittenivel azonos, hárombetűs nicken), azokat másolom ide. Változtatás nélkül, s ezzel inkább hagyom, hogy megfogj: kiderül belőle, hogy a Troilus és Cressida idején már sok kifogásom volt a Katona ellen. De tény, hogy ezzel az előadással szakítottam a kétségtelen kötődéseimmel is.

Troilus és Cressida – budapesti Katona József Színház, 2005. december 26.
Irigyelhet engem, akinek balul sikerült megörvendeztetnie kedveseit karácsonykor, mert én nagy diadalt tudok a hátam mögött: ellenálltam a kísértésnek, hogy egy szépséges Shakespeare-darab előadására hívjam őket. Dvořak-, Debussy- és Grofé-cd-ket kaptak, én pedig, sokat próbált nézőként, túléltem a Katona előadását – megmenekülve egy nagy égéstől.
Ám vannak dolgok, amik elől nem lehet menekülni. Háborúk rémségei, az élet árnyoldalai. Téved azonban, aki a fényt, az élet szépségeit tagadhatónak gondolja. Haditáborokban is utolérhet bennünket egy bimbózó szerelem, s a szerelmesek itt is szépnek, királyinak, hibátlannak látják egymást. Színpadról ez úgy működik, hogy a közönség ilyennek látja a szerelmeseket. Sznob esztéták ezt a jelenséget azzal a formulával hajlamosak gúnyolni, hogy „szép színészek szép ruhában szépen beszélnek”. Most nyilván el vannak ragadtatva, amikor a trójai pap lányát meglátják félbolond, lompos takarítónőként megjelenítve. Jelmeztárában a nyitott bakancs a kakukktojás. Innen az előadás a Troilus és Cressida bohózati elemekkel tarkított paródiája. Ha kaphattunk volna egy keveset a fényből, a szépségből, egyszerűen működhetett volna a darab dramaturgiája, amelynek fő vonala egy csalódás zuhanásszerű íve. Sajnos ez a különben is rossz ritmusú előadás áldozatául esett egy nagyon tehetségtelennek tűnő vendégrendezőnek, és a Katona József Színház üldözési mániájának: a görcsös félelemnek attól, hogy szépséget is merjen ábrázolni, örömet is merjen sugározni – így védve ki a giccs gyanújának árnyékát is. Valóban, az élet, amelyet tükröznie kell a színháznak, meglehetősen pocsék: elég volt kisietnem a Katonából, a Ferenciek terének aluljárójában mint katonai táborban, feküdtek – fekszenek – rongyaik közt a hajléktalanok. Az élet ronda – de nem oly permanensen, mint azt a Katona előadásai sugallják. És ha a Troilus és Cressidában elejétől a pocsék világot látjuk, mi hozhat katartikus döbbenetet a drámai fordulat után? A Katona, illetve Silviu Purcărete megkíséreli a hatást: hangos zenével, horrorisztikus látvánnyal, harsány játékkal és olyan naturalizmussal, amely már a múlt század második harmadfordulóján is nevetséges paródiának számított. Kínos gonddal elkerüli a romantikus giccset – átlendülve a harsányság, a vérgőz giccsébe.
A közönség kacagással nyugtázta, hogy Pandarus (Haumann Péter) felfedi Troilus (Keresztes Tamás) biztatásául Cressida (Rezes Judit) combját, s – amint a színészek megadással teljesítették – megadással tapsolt a rendezői ripacsériának.
A díszlet valóban ügyesen kihasználta a Katona színpadának sajátos (széles, mély és alacsony) terét; a mélységet tovább növelni tükörrel jó, bár nem új ötlet. Ettől azonban még rossz volt (a mosdók sora nagyon sokat takart a színészekből és a játékból, legfeljebb a középen ülők számára nem), stílustalan és ronda (hangsúlyos, viszont a kábelkötegeket esze ágában sincs eltakarni), ráadásul a második rész közepéig nem változik, és ez még egy lapáttal rárak az unalmasságra.
Mára semmi eredetiséget vagy új gondolatot nem látok abban, hogy a katonák hol ókori katonai ruhák teátrális változatát, hol valamilyen XX. századi generál-katonai jelmezt viselnek. A látványbeli stílustalanság ugyanolyan gondolati fedezet nélkül való divatmajmolás, mint Priamus és Calchas szerepének színésznőre osztása.
Az „achilleusi meleg vonulat” ilyen erőteljes jelentkezése ennek az előadásnak az egyik leggyengébben megoldott eleme. A rendező mintha nem tudná, hogy a tekintetek találkozása (színpadi kapcsolat), vagy a kisujj megérintése sokkal drámaibb és erotikusabb (homoerotikusabb) hatást kelthet, mint két szereplőt csaknem folyamatosan lepedőkkel takart ágyba ítélni, amely inkább feltételezhető egy férfiszauna pihenőjébe, semmint katonai táborba. Nagy Ervin és Koloszár András szép és kedves játéka némileg mentette a dolgot, viszont – többek közt – ez az elem is elnyomta a címszereplők szerelmének dimenzióit, azok lettek volna a fontosabbak.

(Egy fórumozó reklamálta, hogy nem dicsértem a dráma „achilleusi meleg vonulatának” szerinte nagyon szépen végigvitt és finom kidolgozását. Erre válaszoltam:)

Egyrészt azt magam is elismertem, hogy „az akhilleuszi melegvonalnak” vannak szépen és finoman megoldott vonásai: íróilag és színészileg. A rendezésben nem is erős a súlya, viszont torzított. Noha Troilus, később Troilus és Cressida, és időnként mások is tartózkodnak ágyban, amikor nincs jelenetük, a rendezés normálisan mozgatja őket, ahogyan kell is a színpadon: hogy mit tesztnek, hogyan élnek, amikor nincsenek a színen, csak akkor tudjuk, ha róluk beszélnek. Akkor sem biztosan, hiszen lehet, hogy nem igaz, amit mondanak róluk (v. ö. Othello). Titkaik vannak, mint az embereknek általában, akiket magunk körül látunk. Purcărete színpadán Achilles és Patroclus, amint jeleneteik véget érnek, ágyba térnek, egy elleplezett ágyba. Ők a drámai személyek közt a „melegek”, akik, ha nem beszélnek, nem cselekszenek, akkor ágyba bújnak: titoktalanok, nyilvánvaló, hogy életük minden percét szexuális irányultságuk jegyében töltik. Míg „normális" drámai személyeknek ágyjelenetek adódhatnak egy előadásban, ennek a párnak a játékidő (=életük) túlnyomó részére ráterpeszkedik az „ágyjelenet”, fölöslegesen. Ezt is lehet megoldásnak tekinteni, lehet tetszéssel fogadni, de én hadd ne nevezzem szépen végigvitt és finom vonalnak.

***

A Troilus és Cressida Katona József Színházban látott előadása után nem állhatom meg, hogy elismeréssel és hálával hódoljak Kazimir Károly emléke előtt. Lehet, hogy a darab csupán jó, de Kazimir, választott színészei (Domján Edit, Kozák András, Drahota Andrea, Pécsi Ildikó, Inke László, Orbán Tibor és sokan mások) remeket alkottak belőle. Valószínű, hogy a darab jó, de a Katona vendégrendezője, Silviu Purcărete, dramaturgjai (ketten is munkálkodtak Shakespeare – „megsegítésén”!) – érdemes színészekkel, ám súlyos szereposztási tévedésekkel – színházhoz méltatlan produkciót hoztak létre.

Sajnálatos. Nem vagyok sem Katona-fan (semmilyen fan nem vagyok), még kevésbé ottani alkalmazott vagy bármi, csak sima néző (a "mezei" jelző már foglalt). A Kazamatákat talán láttam, de semmire nem emlékszem már belőle. A kánon szerint mindenesetre Térey Jánossal napjaink egyik legjelentősebb költője, drámaírója, írója, műfordítója távozott nemrég, tragikusan fiatalon. Őszintén örülnék, ha -akár privátban, természetesen köztünk marad- megírnád, mi bántott, mi sértett a két produkcióban.

Amint az előzményt tartalmazó topicban írtam, az előadás minőségével sértettek meg. Ha nem így történik, megsértettek volna pár hónappal később a Kazamatákkal. A Katona új arculata nemcsak esztétikumot képvisel, hanem szellemiséget is. Egy közönségrétegnek kedveskedett, engem pedig (mint aki utálja a pazarlást és nem szeret rondát látni) kirekesztett. Az új küllem a Katona látogatóinak kedvét nem vette el, az enyémet, mint írtam igen. A 107 %-os látogatottságot nem kétlem, én nem járultam hozzá az eredményhez. Tűzrendészeti gond akkor szokott támadni, amikor tűz üt ki vagy leég valami.

Itt vagyok. Troilus és Cressidát nem láttam, nem tudom, mivel sértettek meg: én nem szoktam elhatározni, hogy nem megyek valahová többé. A színházat a "pénztártól a mosdókig szétverték", ők felújításnak nevezték: nekem sem tetszik, de a nézőtér szerintem nem vagy alig változott. Lehet, hogy nagyon is elveheti a néző kedvét egy színháztól egy látogatás élménye, hát még kettőé...vagy még többé. Katona látogatóinak kedvét a jelek és ami fontosabb: a statisztikák szerint az átalakítások nem vették el a látogatásoktól azaz a színdarabok megtekintésétől, mert mint olvastam -és senki nem vonta kétségbe tudtommal- a látogatottságuk valahol 107% körüli ... csak nehogy ebből tűzrendészetileg gond támadjon egyszer, valahol...A belbeccsel = a produkciókkal kapcsolatban véleményem vegyes, néhány beírásom tanúskodik erről és vannak produkciók számosak, amikről -akár ottaniak, akár máshol láttam- be sem írok, mert nincs időm, nincs kedvem rá vagy nem érdemesítem azokat beírásra, nem terhelem vele magamat és fórumtársainkat. Lehet, hogy Katona is -divatos szóval- kisebb-nagyobb "válságban van", de ez csak költői kérdés, mert nem tudom. 37 év alatt mindenhol vannak hullámhegyek-hullámvölgyek. Katona még így is az ország egyik vezető társulata, bár nézetem és aktuális véleményem szerint csak Bp.-en "megelőzte" egy, talán két másik társulat ill. azok produkciói is azok közül, amelyeket gyakrabban látogatok.

A kormány reagált egy „Miért hagyják veszteségesen működni a Nemzeti Színházat” című képviselői kérdésre. Mint ismeretes, a Nemzeti Színház 2018-ban közel 2 milliárdos állami támogatás mellett 150 milliós veszteséget termelt. A Nemzeti igazgatója, Vidnyánszky Attila a tao-támogatás megszüntetéséért küzdött: ebből a -jegybevételhez kötött- támogatási formából csak 76 milliót sikerült összegyűjteniük tavaly. Ehhez képest a tao-pótlására létrehozott alapból idén 400 milliót kaphat a Nemzeti, miközben több, korábban szakmailag és gazdaságilag is jól működő teátrum, a jegybevétele után beszedhető bevételnek csak a töredékét  kapta.A cikk hvg.hu-n itt olvasható. A tao-t kiváltó új támogatási rendszerről, kedvezményezettjeiről pedig az origo.hu-n olvasható írás.

Budapest a Liget projekt nyertese

2019. JÚLIUS 22. HÉTFŐ 05:50 Mno.hu - Baranyai Gábor

BAÁN LÁSZLÓ KORMÁNYBIZTOS SZERINT A VÉGÉN MINDIG A VALÓSÁG ÉS AZ ÉRTÉK GYŐZ

„Európában a maga nemében egyedülálló kulturális-rekreációs beruházás a Liget Budapest projekt. A Városliget megújítása 2023-ra fejeződhet be, a még hiányzó projekt­elemek építése az év végén, jövő év elején kezdődik meg. A park zöldfelülete a korábban lebetonozott területek feltörésével nőni fog, ahogy a Városligeti-tó állandó víztükre is hatszor nagyobb lesz a korábbinál. A szakértők szerint a hatalmas állami beruházás pénzügyileg 15 év alatt megtérülhet, Budapest és az ország lakói azonban már néhány év múlva élvezhetik a projekt minden elemének előnyeit."

"Csilláron lógva"

2019. JÚLIUS 21. VASÁRNAP 09:44 2019. 07. 21. 10:48

Ozsda Erika, MNO.hu

HILDEBRAND ISTVÁN A HAJSZÁRÍTÓBÓL KÉSZÍTETT KAMERÁRÓL, A BEBÖRTÖNZÖTT DARVAS IVÁNRÓL ÉS A VÁLTOZÓ SZÍNEKRŐL

Ozsda Erika, MNO.hu

Idén a filmszakma több évtizedes adósságát törlesztette: a 91 éves Hildebrand István kimagasló színvonalú operatőri munkája elismeréseként átvehette a Kossuth-díjat. Hilda, ahogy a szakmában nevezik, a hatvanas-hetvenes évek leglátványosabb produkcióit fényképezte. Keleti Márton és Várkonyi Zoltán alkotótársaként sokmilliós nézettségű sikerfilmek operatőre volt. Minden műfajban kísérletezett. Nem ismerte a lehetetlent. Ahogy ma sem. Beszélgetésünket is azért szakítottuk félbe, mert megérkezett a megrendelt biciklije.

„A forradalom után egy évvel fotografáltam az első játékfilmemet, a Gerolsteini kalandot. A forgatás kezdetén a főhős, Darvas Iván még börtönben volt. A női főszerepet az operaénekes Házy Erzsébet játszotta. A kocsmai párbaj jelenetét a csilláron keresztül, a csillár fölé lógatva vettem fel kézi kamerával.”

Kedves nizajemon, tehát itt vagyok, ahogy ígértem a Hozzászólások...-topikban. Schilling Árpádot, egykorvolt Krétakör-társulatát nem tisztem tárgyilagosan azaz sehogysem megítélni. Confiteor: Schilling és Krétaköre amúgy sohasem volt kedvenc rendezőm és társulatom, nem tetszett minden produkciójuk, amit láttam sőt: meglehet, több produkciójuk nem tetszett mint ahány tetszett. Továbbá közéleti megnyilvánulásainak tartalmával vagy/és kifejezési módjának mindegyikével sem értettem maradéktalanul egyet. Ám az -ha egyesek, nem kevesek tagadják is- tagadhatatlan, hogy fennállása alatt a Krétakör, benne és az élén Schillinggel (utóbbinak néhány vendégrendezése is), a magyar színházi élet meghatározó tényezője volt és színháztörténeti tényezővé vált. Fennállásuk alatt sőt azt követően is számos rangos elismerésben részesültek...legnagyobbrészt külföldön, amit persze lehet -mint oly sok egyebet- a mindent behálózó, sötét háttérhatalommak elfogult, magyarfaló áskálódásának és hasonlóknak tulajdonítani...hadd ne foglalkozzam eme kiirthatatlan elméletekkel. Saját épülettel, de még saját helyiséggel sem rendelkeztek, produkcióikat szűkös forrásokból hozták létre és vitték sikerre itthon és külföldön. Minden ellenkező híresztelés dacára a Krétakör a magyar kultúra hírnevét öregbítette vagy más szórenddel: a Krétakör öregbítette -igazán- a magyar kultúra hírnevét...és nem horrorisztikus méretű állami pénzekkel kitömött társulatok álturnéi, álfesztiváljai, ki- és bevattázott itthoni és pl. new yorki nézőterei, buzgón harsogó magyarkodás és kereszténykedés közepette. Az ő alternatív színházi narratívájukat, természetesen teljesen más módon, más eszközökkel, más "mindennel" Pintér Béla és Társulata folytatta és folytatja, ameddig anyagilag el nem lehetetlenülnek, amely folyamat már elkezdődött: elég, ha honlapjukra kattint a néző-olvasó, a felugró ablak szövege ez: "Támogatókat keresünk", a többit nem másolom ide, mert netán sajtóetikai hiba (tiltott reklám?) lenne, akit érdekel, elolvashatja a honlapjukra kattintást követően.

"Kizöldül” a nagyváradi katolikus püspöki palota: zöldenergiával fűtik és hűtik majd a felújított impozáns barokk épületet

/kronika.ro/erdelyi-hirek/

A zöldenergia felhasználása és a zöldövezet fejlesztése jegyében zajlik a nagyváradi római katolikus püspöki palota épületének és jókora kertjének felújítása. Böcskei László megyés püspök és a felújításon dolgozó stáb képviselői épület- és kertbejáráson mutatták meg a nagyközönségnek, hol tartanak az impozáns palota és környezete helyreállítási munkálatai.

„Szent László király és egy buldózer fogadja a nagyváradi római katolikus püspöki palota kertjébe a főkapun érkező látogatót, sehol a sokat koptatott, aszfaltozott sétányok, sehol a megszokott zöldövezet. A palota főhomlokzatának megújult része viszont biztatóan jelzi, hogy a 2017 végén elkezdett, Magyarország kormánya által közel 2 milliárd forinttal támogatott, teljes körű felújítási munkálatok jó ütemben zajlanak”

A prezentációt követően Matuz Zsolt projektvezető invitálta családias hangulatú sétára az érdeklődőket, akiknek a kíváncsisága legyőzött minden akadályt, és a bottal járó legidősebbek is felkapaszkodtak a padlásra, majd leereszkedtek a pincébe.

Izgalmas terek

Az első emeleten első utunk abba a két helyiségbe vezetett, ahol viszonylag ép freskókat találtak a restaurátorok, figurális barokk alkotásokról van szó, nem egyházi témájúak. Az eredeti tervek szerint téli ebédlőnek készült helyiség Emődi Tamás építész szerint „messze a legizgalmasabb tér”, itt

hegyek, kikötők rajzolódtak ki a lebontott falrétegek alatt, a szomszédos helyiségben pedig kisebb, kevésbé jelentős freskók tengerparttal, csónakokkal rajzolódtak ki a restaurátorok előtt,

akik – mint Búzási Andrea restaurátor az érdeklődőknek elmondta – a tisztítási szakasz végén tartanak, konzerválták a feltárt felületeket.

A gerendák közt látható a díszterem kupolájának a teteje is, ami az egész épület egyik legbonyolultabb struktúrája.

A pince klímáját jól jelzi, hogy a júliusi melegben fülledtté vált folyosóról a küszöböt átlépve azonnal, már a lépcsősor tetején megcsapja az embert a nemes nedűk tárolását elősegítő, hűvös levegő.

Teljesen átalakul a kert

A séta aztán a pince túlsó végében folytatódott – de ez már az átvezetés volt a következő helyszín, a palota kertje felé. Annak meglátogatása előtt azonban még

az 5,5 hektáros kert felújítási munkálatait irányító francia kertész, Beaudet Tancred tartott rövid, vetítéses ismertetőt arról, hogyan zajlik a folyamat.

A francia szakember elmondta, két nagyobb egységet alakítanak ki:

a palota mögött barokk park, az oldalánál fekvő területen pedig táj jellegű kert kap majd helyet.

A palota előtt álló legendás magnóliafák, amelyekhez a tavaszi virágzáskor váradiak – és nemcsak – ezrei zarándokolnak el, természetesen a helyükön maradnak, de ezeket is rendbe teszik.

Megújul a palota mögötti amfiteátrum is, ez már Matuz Zsolt szerint két hét múlva készen is lesz. Lényeges újítás, hogy a nyolcvanas években megépített elődjétől eltérően a háttérben nem a barokk kort imitáló oszlopok lesznek, hanem sövény, így sokkal barátságosabb képet fog nyújtani.

A főhomlokzat előtt lezárult séta végén pedig Böcskei László bejelentette, legközelebb az augusztusban esedékes családi napon lehet belépni a püspöki palota kertjébe, és ha minden jól alakul, szeptemberre már elkészül a főhomlokzat előtti tér.

Előző beírásom (ez alatt) három nappal korábbi mint az érintett médium, hvg.hu újabb, "Nem tudta cáfolni a Nemzeti Színház a HVG-t" című írása és lényegét tekintve is hajaz rá(m): "nem tudja cáfolni, (ti. e cikk megállapításait-ED) hiszen azok saját közhasznúsági jelentésükből származnak". Félreértéseket elkerülendő, egyáltalán nem vagyok ettől boldog:

a) én csak egy szerény mezei néző és mezei kommentelő vagyok, "társadalmi munkában" = semmi "hasznom" az igazamból, az igazságból és ami ennél sokkal fontosabb

b) a Nemzeti Színház főcsővezetője fővezérigazgatója immár második ciklusában folytatja elszabadult hajóágyú-dúlását a nemzet színházában és azon kívül is, a színházi, tágabban a kulturális élet egyre több területén, amit csak hosszabb idő elteltével heverhetnek ki -majd egyszer?- az érintettek: szakma, színház, társulat, színészoktatás, színházi szövetség...közönség. A friss, tegnapi cikk itt olvasható.

A cikk illetve a közlemény a hvg.hu cikkének egyetlen megállapítását sem cáfolja. Nem is cáfolhatja, hiszen a hvg.hu írása nem ún. véleménycikk, hanem a Nemzeti Színház által közzétett statisztika -ha nem is átfogó- összefoglalása. Akár 108%-os nézettség mellett is -amit pl. a Katona József Színház produkált az elmúlt évadban, ám valószínűsíthetően eredményesebb gazdasági-bevételi mutatókkal mint a Nemzeti- lehet veszteséget termelni. Sajtóetikailag erősen vitatható eljárás, hogy a közlemény és az azt közreadó médium (origo.hu) nem jelöli meg a "hazug támadás" forrását: sem az azt közreadó médiumot sem pedig magát a Nemzeti Színházat mint a hvg.hu-cikk alapjául szolgáló éves jelentés készítőjét. Ellenben még egy lapáttal rátesz a közlemény, amikor elmarasztalja a színház korábbi vezetését, állítva, hogy utóbbi "az épületben felhalmozódott műszaki hibák kijavítására és a színházi eszközpark korszerűsítésére nem fordított figyelmet." (Kiemelés tőlem. ED) Ez utóbbi toposz ebben a közleményben nagyjából úgy került a cikkbe mint a Nemzeti Színház János vitézének csizmája az Nemzet  Alaptörvény Asztalára.

Idézek az alábbi helyen található, mai közleményből:

https://www.origo.hu/kultura/20190710-2002-ota-az-idei-evadban-volt-a-legtobb-nezoje-a-nemzetinek.html?utm_source=hirkereso

„A Nemzeti Színház az alábbi sajtóközleményt adta ki az ellenzéki médiumok hazug támadásai miatt:

Az elmúlt napokban a Nemzeti Színházat negatív színben feltüntetni szándékozó írás járta körbe az ellenzéki médiumokat. Fontosnak tartjuk egyértelműen leszögezni az alábbiakat.
A Nemzeti Színház előadásainak az elmúlt, 2018/19-es évadban több nézője volt, mint valaha, amióta az intézmény a Duna parton áll. 140 ezer nézőnk a budapesti épületben és soktucatnyi hazai és külföldi vendégjáték során volt szemtanúja előadásainknak.”

A közlemény még foglalkozik – „Az elmúlt nyolc év - Gyurcsány” fogalmának megfelelő adaptálásával az új vezetés előtti öt év hátrahagyott hiányosságaival, melyek felszámolása, hasonlóan „az elmúlt nyolc évhez”, még most is tart.

Mindenesetre örülök, hogy Vidnyánszky Attila napokban küszöbön álló első operettrendezésével kapcsolatos elfoglaltságai mellett időt tudott szakítani, hogy határozott állásfoglalással megfelelő helyre tegye az – idézem – „az ellenzéki médiumok hazug támadásait”

Ennyi adattal szolgálni nem csekélység, okfejtéseid igazán irigylésre méltók!; a kommentár-hozzáfűznivalóid nem különben, ráadásul cseppet sem unalmasak, és igen olvasmányosak.

A témában újabb keletű cikkek íródnak, azokat is érdemes lesz majd szemléznünk – a mindkét oldal nézőpontját megismertetni.

Bocsánat, 1307-ben írottak nem az én mondandóm, hanem a Nemzeti Színház hivatalos statisztikája. Az én mondandóm az, hogy egy színház: színház. Ha jóhiszeműen -értsd: naivan- fogalmazok, akkor azt mondom, hogy egy színház, lett légyen az "a nemzet színháza", előadóművészeti intézmény, nem pedig az iskolai oktatás kiegészítésének-kiterjesztésének terepe. Bennünket is elvittek annak idején néhány színházi előadásra, de -maradva a Nemzetinél- a szinház(ak) még a Kádár-korszakban sem szolgált(ak) kihelyezett iskolai tagozatnak, a Nemzeti sem. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy azokra a darabokra tömik meg diákokkal a nagyszínházat, amikre nem fogynak a jegyek és valamiképp rájuk lehet (rájuk lehet??) húzni a „Nemzeti a diákokért” szlogent. Az, hogy "hat-hétezer diák van feliratkozva hónapokra előre ezekre az előadásokra": egyáltalán nem jelent valós közönség- de még valós diákközönség-igényt sem. Az iskolák és nem a (tanuló)"nézők" iratkoznak fel ezekre a darabokra. A János vitéz esetében minek alapján feltételezi a Főigazgató, hogy azok fizetős jegyek mellett telt házzal mennének? Az Egri csillagokra sem a diákok iratkoz(hat)nak fel, hanem az iskolák ld. feljebb. Nem tudom, milyen jegyárat állapítanak meg ezekre az előadásokra.És honnan tudható, hogy az előadásokra elvitt diákok mekkora hányada nem tudná megfizetni "az alacsony jegyárat"?  Azt is valószínűsítem, hogy amikor a Nemzeti a "vele járó terheket vállalja" az azt jelenti, hogy az így ...khm... "kieső" bevételét kiszámlázza, ha nem az iskoláknak, akkor a fenntartónak. Vagy ha nem számlázza ki, akkor más forrásból és sokszorosan kipótol(tat)ja pl. mint hvg.hu cikkéből is kiderül, a megemelt állami támogatásból. Nincs ingyen ebéd, tartja a régi mondás.

Ha pedig kevésbé vagyok naív jóhiszemű, akkor azt mondom: a tao-támogatások megszüntetése, amiről az általad belinkelt cikk jelentős része szól, tehát a tao-támogatások megszüntetésének élharcosa sem véletlenül volt éppen Vidnyánszky Attila. Két legyet ütött egy csapásra: 1) a saját csekély jegybevétele után járó csekély tao-bevétel helyett immár százmillió-számra, számolatlanul ömlik be a Nemzetibe a kontrollálatlan állami támogatás ld hvg.hu-cikk  2) a tao kinyírása a bukdácsoló Nemzeti javára és/de más színházak, társulatok anyagi ellehetetlenítéséhez, esetenként megszüntetéséhez vezet(het). Az ugyebár már csak puszta képzelgés, hogy e társulatok műsorpolitikája, netán értékrendje-szellemisége nem felel meg a hatalomnak és elsorvadásuk még "hasznos" is arrafelé? De biztosíthatok mindenkit: a tao-támogatástól való megfosztással kinyírásra itélt nehéz helyzetbe került színházak, társulatok produkciói helyett a kutya sem fog Vidnyánszky Nemzetijébe járni, de még a közelébe menni sem.

Mondandódat kissé árnyalja:

„az olyan előadásokat, amiket bármikor, bármilyen körülmények között el tudnánk adni, és tudnánk vele bevételt csinálni, elkezdtük a „Nemzeti a diákokért” program keretében ingyen játszani. Ebben a Csongor és Tünde, az első világháborús Fekete ég – A fehér felhő és az 56-os Tóth Ilonka mellett a János vitéz is szerepel. Ezzel magunkra zúdítottunk egy hatalmas problémát: hat-hétezer diák van feliratkozva hónapokra előre ezekre az előadásokra. Havonta átlagosan 3-4-szer adjuk a János vitézt – vagyis havonta 1800-2400 jegy árbevételéről mondunk le ezzel, mert fontosabbnak tartjuk, hogy olyanok is eljöhessenek színházba, akik ezt alacsony jegyár mellett sem tudják megtenni.

A Nemzeti ezt feladatának tekinti, a vele járó terheket vállalja. És amikor erre valaki azt mondja, hogy persze, ezért van teltházunk, az téved, mert az Egri csillagokat pénzért játsszuk, és ott is hétezren vannak feliratkozva. Vagyis nem minden áron törekedtünk a jegyárbevétel növelésére,”

https://szinhaz.hu/2019/01/29/vidnyanszky_attila_nem_az_volt_a_jani_aki_lopott_hanem_az_aki_nem

Vidnyánszky Attila: „Nem az volt a Jani, aki lopott, hanem az, aki nem”

/www.szinhaz.hu/

Nézd, a helyzet az, hogy ami Beregszászon, 25 évvel ezelőtt -és azt követően- talán kiváló művészi teljesítmény volt, az, ami Debrecenben a 2000-es években talán kiváló művészi teljesítmény volt, az Budapesten a 2010-es évek közepén-végén és a bőséges fővárosi kinálat mellett talán kevés, főleg az "ország első prózai színházában" kevés. A jelek -az immár  statisztikailag is kimutatott érdektelenség- szerint biztosan kevés. Hangsúlyozom, hogy ezzel a megjegyzésemmel nem a vidéki vagy a határon túli színtársulatokat becsülöm le, a 2008-2013 közötti Nemzeti-vezetés sikereire sem hivatkozom, kizárólag a napokban közzétett hivatalos statisztikát osztottam itt meg. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy Vidnyánszky Attila interjúiban -ellentmondásban a statisztikai adatokkal- rendre telt házakról, nagy szakmai és közönségsikerekről nyilatkozik. Hirtelenjében egy egy évvel ezelőtti interjút találtam: 95% feletti nézettségről beszélt. Nem hinném, hogy az ehhez az adathoz képest -stílszerűen szólva- drámai közönség- és bevételcsökkenés csak a most zárult 2018/19-es évadban következett volna be...

MÁO már csak azért is "szerencsésebb" a Nemzetinél, mert a fővárosban gyakorlatilag nincsen konkurenciája, a vidéki operatársulatok pedig már csak valószínűleg szerény(ebb) anyagi helyzetük és ebből is adódó műszaki-személyi lehetőségeik miatt sem versenyezhetnek "az ország első zenés színházával". Az általad igényelt felismerést nem az Operaház felől kellene várni-remélni, hanem a kulturális vezetés-kormányzat részéről, ahonnan azonban éppen az ellenkezője tapasztalható és a folyamat -pestiesen szólva: a helyzet- csak "fokozódik", nem lassan: viharos gyorsasággal.

Valamint megfordítva is: aki a politikában és a közéletben hazug, köpönyegforgató, az a színpadon is az - ettől még veszélyesebb!