4192 godot 2004-10-24 16:31:53 [Válasz erre: 4191 Búbánat 2004-10-24 13:17:40]
Bándi szíve vágya Stolzinger (-gi) Walter!
Bándi szíve vágya Stolzinger (-gi) Walter!
4191 Búbánat 2004-10-24 13:17:40 [Válasz erre: 4189 ? 2004-10-24 12:52:14]
Csak csatlakozni tudok a Karizs Bélát illető hozzászólásodhoz! Bándi Siegmundja pedig meg sem közelíti Molnár Andrásét. Bándinak javaslom, ne erőltesse Wagnert, javaslom, maradjon az olasz-francia-szláv repertoár határain belül. Ennek nem mond ellent, ha időnként \"kirándul\" a Wagner hősők közé, csak ne maradjon közöttük végleg.
Csak csatlakozni tudok a Karizs Bélát illető hozzászólásodhoz! Bándi Siegmundja pedig meg sem közelíti Molnár Andrásét. Bándinak javaslom, ne erőltesse Wagnert, javaslom, maradjon az olasz-francia-szláv repertoár határain belül. Ennek nem mond ellent, ha időnként \"kirándul\" a Wagner hősők közé, csak ne maradjon közöttük végleg.
4190 ? 2004-10-24 12:54:11 [Válasz erre: 4189 ? 2004-10-24 12:52:14]
Hibákért, és tegezés-magázás keveréséért elnézést!
Hibákért, és tegezés-magázás keveréséért elnézést!
4189 ? 2004-10-24 12:52:14 [Válasz erre: 4188 WiseGentleman 2004-10-23 23:25:58]
1. Karizs Béla az utolsó percéig megtartotta szépséges hanszínét! 2. Mario del Monaco nemigen forszírozott, mert, ha emlékszel a Bajazzokra-Budapesten, nemigen tudta volna elénekelnni a Prológgal együtt -HATVANÉVESEN! 3.Csodálatos-érthető Bándi művész úr szövegkiejtése, ha Ön meg tudja különböztetni előadás közben az I, ill. Y közti kiejtési különbséget! 4. Írjon neki (Bándi J.-nek) egy feljegyzést, bizonyosan megszívleli!
1. Karizs Béla az utolsó percéig megtartotta szépséges hanszínét! 2. Mario del Monaco nemigen forszírozott, mert, ha emlékszel a Bajazzokra-Budapesten, nemigen tudta volna elénekelnni a Prológgal együtt -HATVANÉVESEN! 3.Csodálatos-érthető Bándi művész úr szövegkiejtése, ha Ön meg tudja különböztetni előadás közben az I, ill. Y közti kiejtési különbséget! 4. Írjon neki (Bándi J.-nek) egy feljegyzést, bizonyosan megszívleli!
4188 WiseGentleman 2004-10-23 23:25:58
Egyébként én is szeretek partitúrákat olvasni, de németül tudóknak ajánlatos a címlapon a \"Bearbeitun von\" feliratot elolvasni, és az sokmindent elárul. Szerintem ilyen esetben persze meddő vitát jelent az eredetiség, illetve, hogy melyik a \"jobb\" verzió, köztudott példa Muszorgszkij Borisz Godunovja és Hovanscsinája, ami például a Rimszkij-Korszakov-féle áthangszerelésben hódította meg a világot, persze igaz, hogy számos rekonstrukciós változat létezik... Más dolog. A Bándi-féle Tannhauseren én is jelen voltam, annyit fűznék hozzá, hogy egyértelműen Sümegi Eszter volt az est fénypontja. Bándi Tannhauser-alakítását értékes produkciónak tartom, és, amit egyesek ordításnak vélnek, azt a \"tenore di forza\" (lásd Mario del Monaco) természetes megnyilvánulásának érzem, amellett, hogy minden magyar hőstenornak óvnia kell magát a \"karizsbélásodástól\" (Sapienti sat). Emellett, úgy érzem, hogy Bándinak még fel kell nőnie ehhez a szerephez (és, talán, Wagnerhez, ezt annak dacára írom, hogy Siegmundként fergeteges sikert aratott), tudniillik néhányszor úgy éreztem, hogy a Pikk Dáma Hermann-jaként megszokott manírt hozta át a Tannhauserbe (többek között az őrület megnyilvánulását), ami, valljuk be, helytelen, nemcsak azért, mert Wagner más súlycsoport, mint az általam igen szeretett Csajkovszkij, Puccini vagy Verdi, hanem, mert Tannhauser - kiátkoztatása ellenére - nem lesz őrültté, tehát ebben az esetben az őrültséget tettető színjátszás modorosságnak hat. Amellett, voltak intonációs és ritmikai problémák is, például a harmadik felvonás legvégén az \"Ich höre\" sajnos kegyetlenül félre lett intonálva, a második felvonás végén pedig a \"Nach Rom\" felkiáltás belépésével sajnos cudarul elkésett. Mindamellett, úgy érzem, hogy Bándi, mint Wagner-énekes nagy ígéret, és lesz még alkalom visszatérni erre az alakításra. Berczellyvel kapcsolatban (gyerekkorom nagy kedvence volt, mint félelmetes Scarpia - annak ellenére, hogy életem első Scarpiája az utolérhetetlen Radnai volt) sajnos, úgy érzem, a hang \"kiadásának\" kényszere sajnos, már a frazeálás rovására megy, ugyanakkor elnézem ezt örök második szereposztásra kárhoztatott, becsületes operaházi veteránnak (mindenesetre Hagenként félek tőle, Kurt Rydl félelmetes alakítása után - sajnos idén nem ő énekli Bécsben). Ami Busa Tamást illeti, én leginkább a német dikcióban találtam kivetnivalót (persze Bándinak is jó lenne tudomására hozni, hogy a \"Nymphen tanzende Menge\" esetén a német ipszilont nem i-nek, hanem ü-nek kell ejteni).
Egyébként én is szeretek partitúrákat olvasni, de németül tudóknak ajánlatos a címlapon a \"Bearbeitun von\" feliratot elolvasni, és az sokmindent elárul. Szerintem ilyen esetben persze meddő vitát jelent az eredetiség, illetve, hogy melyik a \"jobb\" verzió, köztudott példa Muszorgszkij Borisz Godunovja és Hovanscsinája, ami például a Rimszkij-Korszakov-féle áthangszerelésben hódította meg a világot, persze igaz, hogy számos rekonstrukciós változat létezik... Más dolog. A Bándi-féle Tannhauseren én is jelen voltam, annyit fűznék hozzá, hogy egyértelműen Sümegi Eszter volt az est fénypontja. Bándi Tannhauser-alakítását értékes produkciónak tartom, és, amit egyesek ordításnak vélnek, azt a \"tenore di forza\" (lásd Mario del Monaco) természetes megnyilvánulásának érzem, amellett, hogy minden magyar hőstenornak óvnia kell magát a \"karizsbélásodástól\" (Sapienti sat). Emellett, úgy érzem, hogy Bándinak még fel kell nőnie ehhez a szerephez (és, talán, Wagnerhez, ezt annak dacára írom, hogy Siegmundként fergeteges sikert aratott), tudniillik néhányszor úgy éreztem, hogy a Pikk Dáma Hermann-jaként megszokott manírt hozta át a Tannhauserbe (többek között az őrület megnyilvánulását), ami, valljuk be, helytelen, nemcsak azért, mert Wagner más súlycsoport, mint az általam igen szeretett Csajkovszkij, Puccini vagy Verdi, hanem, mert Tannhauser - kiátkoztatása ellenére - nem lesz őrültté, tehát ebben az esetben az őrültséget tettető színjátszás modorosságnak hat. Amellett, voltak intonációs és ritmikai problémák is, például a harmadik felvonás legvégén az \"Ich höre\" sajnos kegyetlenül félre lett intonálva, a második felvonás végén pedig a \"Nach Rom\" felkiáltás belépésével sajnos cudarul elkésett. Mindamellett, úgy érzem, hogy Bándi, mint Wagner-énekes nagy ígéret, és lesz még alkalom visszatérni erre az alakításra. Berczellyvel kapcsolatban (gyerekkorom nagy kedvence volt, mint félelmetes Scarpia - annak ellenére, hogy életem első Scarpiája az utolérhetetlen Radnai volt) sajnos, úgy érzem, a hang \"kiadásának\" kényszere sajnos, már a frazeálás rovására megy, ugyanakkor elnézem ezt örök második szereposztásra kárhoztatott, becsületes operaházi veteránnak (mindenesetre Hagenként félek tőle, Kurt Rydl félelmetes alakítása után - sajnos idén nem ő énekli Bécsben). Ami Busa Tamást illeti, én leginkább a német dikcióban találtam kivetnivalót (persze Bándinak is jó lenne tudomására hozni, hogy a \"Nymphen tanzende Menge\" esetén a német ipszilont nem i-nek, hanem ü-nek kell ejteni).
4187 WiseGentleman 2004-10-23 23:03:01 [Válasz erre: 4172 egy kívülálló 2004-10-22 12:53:21]
A premieren, ha jól emlékszem, jelen voltam, és ott elhangzott a Kostelnicka teljes monológja, én operaházi személyzettől értesültem úgy később, hogy Marton Éva kérésére húzták meg. Na mindegy, ha viszont valaki az eredeti Kostelnicka-monológra kíváncsi, annak mindenképpen ajánlatos a zseniális Eva Randovát meghallgatni a minden szempontból etalonnal számító Sir Charles Mackerras féle felvételen.
A premieren, ha jól emlékszem, jelen voltam, és ott elhangzott a Kostelnicka teljes monológja, én operaházi személyzettől értesültem úgy később, hogy Marton Éva kérésére húzták meg. Na mindegy, ha viszont valaki az eredeti Kostelnicka-monológra kíváncsi, annak mindenképpen ajánlatos a zseniális Eva Randovát meghallgatni a minden szempontból etalonnal számító Sir Charles Mackerras féle felvételen.
4185 janomano 2004-10-23 21:46:02 [Válasz erre: 4184 frushena 2004-10-23 20:27:18]
Írj bővebben magánba\'!
Írj bővebben magánba\'!
4184 frushena 2004-10-23 20:27:18 [Válasz erre: 4183 janomano 2004-10-23 20:26:15]
Jut eszembe Janomano! Péntek Agrippina! :) Jöszizel?
Jut eszembe Janomano! Péntek Agrippina! :) Jöszizel?
4183 janomano 2004-10-23 20:26:15 [Válasz erre: 4182 ? 2004-10-23 20:03:05]
Ezzel most bekerültél a világirodalomba! Egy fiók-Karinthy...
Ezzel most bekerültél a világirodalomba! Egy fiók-Karinthy...
4182 ? 2004-10-23 20:03:05 [Válasz erre: 4181 frushena 2004-10-23 00:08:19]
Nem Márok. Inkább Szárok.
Nem Márok. Inkább Szárok.
4181 frushena 2004-10-23 00:08:19
Márok Tamás Beköltözők Giuseppe Verdi: Nabucco Luxus manapság opera-előadást tartani. Olyannyira, hogy \"egy példányban\" nem is nagyon lehet elkészíteni. Mindenesetre nem költséghatékony. Merthogy pazarló műfajról van szó. Ez az oka, hogy az idei nyári fesztiválok operabemutatói közül legkevesebb három egy-egy kőszínházzal koprodukcióban készült el. Csajkovszkij Anyegin jével kevesebb a gond, mert a Miskolci Operafesztiválon, a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be, s az ősztől kezdődő évadban ugyanezen a színpadon (no és Kassán) fogják játszani, jórészt más szereplőkkel. A Margitszigeten az Attilá t adták, ez meg a Debreceni Csokonai Színházzal volt közös vállalkozás, nem tudni, hogyan fogják az utóbbi színpadára beszuszakolni. Szegeden az együttműködés házon belül megoldható, hisz a Dóm tér és a Vaszy tér (a Szegedi Nemzeti Színház új címe) egyazon intézmény. Az efféle koprodukcióknak legalább annyi előnyük, mint hátrányuk van. A fő előnyük a takarékosság. Egy díszlet, egy jelmezkollekció kell csak, ráadásul spórolnak a művészi energiákkal is. Az apparátus tömegének, kórusnak, zenekarnak, műszaknak csak egyszer kell megtanulnia a rendezést. A másik oldalról viszont mindenkinek van ideje és helye alaposan megtanulni mindent, hisz a kőszínház helyet és időt tud erre biztosítani, s ez csökkentheti a fesztiválprodukciók közismert esetlegességét. S a próbák nem vesznek kárba, hisz az őszi reprízhez rövidebb fölkészülési idő is elegendő. Igen ám, de a szabadtéri játszóhelyeknek legtöbbször szegényesebbek a színpadtechnikai lehetőségeik. A színpaduk viszont általában sokkal nagyobb, és a hangulatuk is más. Például ami jól mutat egy nyári éjszakában, a csillagos ég alatt, az gyakran nem való zárt térbe. Ilyen produkció volt az idén a Dóm téren Juronics Tamás Új világ című táncjátéka, amelyben a koreográfus-rendező konkrét és átvitt értelemben is a tűzzel játszott. A darab első része erre az őselemre épült, amelynek \"tömeges\" színpadi alkalmazása még szabad téren is istenkísértés. (A főpróbán ki is gyulladt a díszlet.) A második rész vízözönét talán meg lehetne kockáztatni belső színpadon is, de az egész darabról sütött, hogy ide és ekkorra lett elképzelve. Noha a produkciót a Szegedi Kortárs Balett jegyezte, föl sem merült, hogy esetleg beköltöztessék a kőszínházba. Viszont az alkotók erősen azon törik a fejüket, hol tudnák még előadni a darabot szabad ég alatt. Jelenet az I. felvonásból Veréb Simon felvétele Persze az opera abban különbözik a tánctól, hogy nehezebb ráunni. A közönség és különösen a műfaj fanatikusai, ha a produkcióban kicserélnek pár énekest, máris úgy érzik, másik előadás született. \"Én még láttam a Bánk bán t Simándyval! Hogy ő mennyivel jobb volt, mint a korszak többi tenoristája, pedig mindegyikükkel megnéztem. Talán csak Ilosfalvy léphet a nyomába.\" Egy katonás Három nővér rel vagy egy kaposvári Mester és Margaritá val persze megeshet, hogy elszánt rajongók többször is megnézik, ám ami az operánál napi gyakorlat, az más színházi műfajban inkább szabályt erősítő kivétel. A kilencvenes években a szegedi fesztivál a Magyar Állami Operaházzal hozott létre közös produkciókat. Az Aida (Nagy Viktor), A trubadúr vagy az Otello (Vámos László rendezésében) a Dóm térről került az Andrássy útra vagy a Köztársaság térre. A fesztivál régebbi vezetői még ügyeltek arra, hogy a nyári bemutatóra külföldi sztárokat is szerződtessenek, de aztán jöttek ínségesebb évek, más ambíciójú igazgatók, köztük olyanok, akik ünnepi játékok gyanánt visszahozták a kész produkcióban a pesti Operaház első szereposztását. Az eredeti előadásra általában még beszereztek néhány tevét, de a reprízhez már csak lovakra futotta. Milyen érdekes, hogy \"saját koprodukciónak\" néhány éve épp a Nabuccó t tervezték! Meg is volt a bemutató a kőszínházban, Szikora János mai, arab-izraeli terroristatörténetet faragott a darabból, de mire mindez kiért volna a Dóm térre, addigra vezetőségváltás történt, és az újaknak nem tetszett az ötlet. Persze most se Kesselyák Gergelyre gondoltak először, de a nagy garral beharangozott olaszországi magyar Giorgio Pressburger visszatáncolt, az ifjú rendező-karmester meg jó helyettesötletnek tűnt. Szikorának annak idején Rózsa István tervezett kihozható díszleteket. Most Kesselyák ugyanőt kérte föl, hogy készítsen kintről bepréselhető hátteret. A szegedi szabadtéri sajátossága, hogy a Dóm a háttere, ezért jóízű vitákat lehet folytatni arról, hogy egy-egy mű ideillik-e avagy sem. A látványtervezők számára pedig örök szorgalmi feladat, hogy nemcsak a darabhoz meg a koncepcióhoz, de a templomhoz is alkalmazkodjanak. Mostani tervezőnk (nomen est omen) a homlokzat hatalmas kőrózsáját célozta meg lépcsősorával. Egyetlen piramisszerű óriást húzott föl a színre rengeteg kisebb-nagyobb lépcsősorral és több platóval. A középső lépcsőket két, ferdén előreálló hatalmas ágyúcsőre emlékeztető oszlopsor keretezi. Rendeltetésük homályos, és a szélső szektorokból nézve eltakarják a középen álló énekest. Látványos, nagyszabású, funkcionális játéktér; szinte bármelyik fent említett operát el lehetne benne játszani. Bár a nézőnek erős kételyei támadnak, hogy fog ez majd beférni a kőszínházba, s még inkább arról, hogy fog ott mutatni. Persze most nem ez a téma, de hát kettős fölhasználásnál mindig fölmerül, hogy ami kint hatásos és jól mutat, az bent hatástalan lesz. És persze nem arról van szó, hogy majd bent teszünk rá egy kis mimikát, meg kevesebb kórustag fog a lépcsőkön téblábolni. Nem kóruslétszámról meg oldalsó díszletkiegészítésekről van szó, hanem arról, hogy a Dóm téren egészen máshogy kellene gondolkodni a Nabuccó ról (az Aidá ról, A trubadúr ról, a Turandot ról stb.); Kesselyák Gergely megszédült az irreálisan nagy térben. Épp azt nem használja ki, ami a Dóm-színpad legfőbb lehetősége: a távolságokat. A teniszpályányi teret pingpongasztalnyi részekben kezeli: hol az egyik, hol a másik asztalon pattog a labda. A Nabucco olyan, mint egy görög dráma, Verdi lépten-nyomon egyetlen embert állít szembe a kórussal. A rendező ilyenkor ahelyett, hogy óriási távolságokat és feszültségeket jelölne ki, egy-egy kis platóra zsúfolja össze a jelenetet. Kapaszkodhat szegény Papp Janó, hogy ruhaszínnel, formával, eleganciával valahogy kiemelje a szólistát környezetéből! Amikor a Nabucco sztorijáról érdeklődtek nálam, évtizedekig lelkifurdalással telten dadogtam el néhány jelenetet, és röstelkedve lapoztam föl századszor is a Till Gézát. A mostani bemutató kapcsán sikeresen szabadultam meg szorongásomtól. Rájöttem ugyanis, hogy ennek az operának nincs története. Minden logikátlan, zavaros, követhetetlen benne, ezért aztán nem is lehet elmesélni. Csak pompás dallamokból, remek szituációkból és néhány fölemelő pillanatból áll. Ha valaki megpróbálja a széteső eseménysort összefércelni, többnyire bukás a vége, de legjobb esetben is fáradságos féleredmény. Ami igazán fontos és hatásos lehet, az a nagy pillantok méltó fölmutatása. Ehhez azonban nagyformátumú énekes-művészek kellenek. Ezúttal nem találtak a Dóm térre ilyen művészeket. \"Fél berúgás - pénzkidobás!\" - hangzik az örök érvényű piásmondás. Ha már van pár ezer vendéghívásra, akkor tegyünk hozzá még valamennyit, és igazi nagyságot hozzunk. Az igazi világnagyság képes maga köré rendezni a művet, a partnereket - a világot, s megemelkedik minden, ami köznapi. Marco Vratogna jó hangú, képzett baritonista, de korántsem hangfenomén, nem is kifinomult művész. Nem kápráztat el, és nem is indít meg. Pedig csak az emberfeletti teheti hitelessé azt az embert, aki istennek képzeli magát, majd az ellenség istenéhez könyörögve nyeri vissza az öntudatát. Marina Fratarcangeli lírai mezzóból tornászta föl magát drámai szopránná. A torokgyilkoló Abigél-szólam éppen el van énekelve, de hát hol van belőle az önfeledt virtuozitás, a gátlástalanság zenei képe? Hol a fölényes dallammintázás, ami ennek a nagyon tehetséges, de kevéssé jellemes lánynak a plaszticitását megadná? Gábor Géza a legmegfelelőbb énekes a gárdában. Pedig Zakariás a leglehetetlenebb figura. Állandóan csak áriákat énekel, alig kerül viszonyba a többi szereplővel. Csak a hang áradásával és kisugárzó belső hittel lehet életre kelteni. Az ifjú basszista zengő orgánuma elsőrendű minőségű, a szükséges tartása is megvan, és szerencsésebb csillagzat, inspirálóbb partnerek mellett minden bizonnyal nagyobb erőt sugározna. Hogy mi is ez az erő, az pontosan kiderült a két Nabucco -előadás közötti Rost Andrea-koncerten. Éppen az a hangvarázs, éppen az a kifinomult művészi ábrázolás, éppen az az átélés volt jelen, ami az előző estén oly fájdalmasan hiányzott. Bármilyen sokan is énekelnek a Nabucco kórusában, akárhány tömegjelenet is van benne, jó néhány pillanatában intimitást igényel. Látnunk kellene Zakariás szomorú szemét, Nabucco elgyötört arcát, Abigél fájdalmas fintorát. Az óriásszínpad arányai erre nem adnak lehetőséget, szereplőink pedig nem képesek áttörni a távolságot. Túlzott kívánság egy nyáresti operálástól átélhetőséget elvárni? Emlékeim Pál Tamás Álarcosbál ja vagy Piergiorgio Morandi Otelló ja kapcsán azt súgják, hogy nem. Molnár László pálcájával inkább a biztonságot, mint a költészetet célozta meg. Sajnos a zenekar mintha az évek óta nem üzemelő Barátság-2. kőolajvezetékből szólt volna, a minősíthetetlen hangosítás miatt nem lehetett képet alkotni játékáról. A beköltöző operaprodukciók problémája azonban csak látszatra technikai. Az igazi feladat - éppen ellenkezőleg - az volna, hogy a vonulgatásokon, tablókon, tűzijátékokon kívül valami kifejezetten idevaló jöjjön létre, tehát olyan produkciót kellene tető alá hozni, amit nem lehet tető alá vinni, ami csak itt, csak nyáron él meg és ad művészi élményt. A szabadtéri előadás ugyanis akkor jó, ha kőszínházba egyáltalán nem költöztethető. P. S. Az idei szabadtéri programból ki akarták hagyni az operabemutatót. Székhelyi direktor úr nagyívű elképzelésébe, hogy ugyanis az árvíz százhuszonötödik évfordulóján azokból a városokból hívjanak előadásokat, amelyek annak idején segítették a szegedi újjáépítést, nem akart beleférni. Hogy sem Bécsben, Berlinben, sem Rómában nem találtak alkalmas előadást, az furcsa. Mindenesetre a két estén zsúfolt ház talán meggyőzte a vezetőket arról, amit hetvenhárom éve mindenki tud: az opera a legnépszerűbb és leginkább a Dóm térre való műfaj. Verdi: Nabucco (Szegedi Szabadtéri Játékok) JELMEZ: Papp Janó. DÍSZLET: Rózsa István. KARIGAZGATÓ: Koczka Ferenc. ZENEI RENDEZŐ: Gyüdi Sándor. VEZÉNYEL: Molnár László. RENDEZTE: Kesselyák Gergely. Szereplők: Marco Vratogna, Marina Fratarcangeli, Gábor Géza, Szonda Éva, Vajda Juli, Kóbor Tamás, Buzás Viktor, Altorjay Tamás.
Márok Tamás Beköltözők Giuseppe Verdi: Nabucco Luxus manapság opera-előadást tartani. Olyannyira, hogy \"egy példányban\" nem is nagyon lehet elkészíteni. Mindenesetre nem költséghatékony. Merthogy pazarló műfajról van szó. Ez az oka, hogy az idei nyári fesztiválok operabemutatói közül legkevesebb három egy-egy kőszínházzal koprodukcióban készült el. Csajkovszkij Anyegin jével kevesebb a gond, mert a Miskolci Operafesztiválon, a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be, s az ősztől kezdődő évadban ugyanezen a színpadon (no és Kassán) fogják játszani, jórészt más szereplőkkel. A Margitszigeten az Attilá t adták, ez meg a Debreceni Csokonai Színházzal volt közös vállalkozás, nem tudni, hogyan fogják az utóbbi színpadára beszuszakolni. Szegeden az együttműködés házon belül megoldható, hisz a Dóm tér és a Vaszy tér (a Szegedi Nemzeti Színház új címe) egyazon intézmény. Az efféle koprodukcióknak legalább annyi előnyük, mint hátrányuk van. A fő előnyük a takarékosság. Egy díszlet, egy jelmezkollekció kell csak, ráadásul spórolnak a művészi energiákkal is. Az apparátus tömegének, kórusnak, zenekarnak, műszaknak csak egyszer kell megtanulnia a rendezést. A másik oldalról viszont mindenkinek van ideje és helye alaposan megtanulni mindent, hisz a kőszínház helyet és időt tud erre biztosítani, s ez csökkentheti a fesztiválprodukciók közismert esetlegességét. S a próbák nem vesznek kárba, hisz az őszi reprízhez rövidebb fölkészülési idő is elegendő. Igen ám, de a szabadtéri játszóhelyeknek legtöbbször szegényesebbek a színpadtechnikai lehetőségeik. A színpaduk viszont általában sokkal nagyobb, és a hangulatuk is más. Például ami jól mutat egy nyári éjszakában, a csillagos ég alatt, az gyakran nem való zárt térbe. Ilyen produkció volt az idén a Dóm téren Juronics Tamás Új világ című táncjátéka, amelyben a koreográfus-rendező konkrét és átvitt értelemben is a tűzzel játszott. A darab első része erre az őselemre épült, amelynek \"tömeges\" színpadi alkalmazása még szabad téren is istenkísértés. (A főpróbán ki is gyulladt a díszlet.) A második rész vízözönét talán meg lehetne kockáztatni belső színpadon is, de az egész darabról sütött, hogy ide és ekkorra lett elképzelve. Noha a produkciót a Szegedi Kortárs Balett jegyezte, föl sem merült, hogy esetleg beköltöztessék a kőszínházba. Viszont az alkotók erősen azon törik a fejüket, hol tudnák még előadni a darabot szabad ég alatt. Jelenet az I. felvonásból Veréb Simon felvétele Persze az opera abban különbözik a tánctól, hogy nehezebb ráunni. A közönség és különösen a műfaj fanatikusai, ha a produkcióban kicserélnek pár énekest, máris úgy érzik, másik előadás született. \"Én még láttam a Bánk bán t Simándyval! Hogy ő mennyivel jobb volt, mint a korszak többi tenoristája, pedig mindegyikükkel megnéztem. Talán csak Ilosfalvy léphet a nyomába.\" Egy katonás Három nővér rel vagy egy kaposvári Mester és Margaritá val persze megeshet, hogy elszánt rajongók többször is megnézik, ám ami az operánál napi gyakorlat, az más színházi műfajban inkább szabályt erősítő kivétel. A kilencvenes években a szegedi fesztivál a Magyar Állami Operaházzal hozott létre közös produkciókat. Az Aida (Nagy Viktor), A trubadúr vagy az Otello (Vámos László rendezésében) a Dóm térről került az Andrássy útra vagy a Köztársaság térre. A fesztivál régebbi vezetői még ügyeltek arra, hogy a nyári bemutatóra külföldi sztárokat is szerződtessenek, de aztán jöttek ínségesebb évek, más ambíciójú igazgatók, köztük olyanok, akik ünnepi játékok gyanánt visszahozták a kész produkcióban a pesti Operaház első szereposztását. Az eredeti előadásra általában még beszereztek néhány tevét, de a reprízhez már csak lovakra futotta. Milyen érdekes, hogy \"saját koprodukciónak\" néhány éve épp a Nabuccó t tervezték! Meg is volt a bemutató a kőszínházban, Szikora János mai, arab-izraeli terroristatörténetet faragott a darabból, de mire mindez kiért volna a Dóm térre, addigra vezetőségváltás történt, és az újaknak nem tetszett az ötlet. Persze most se Kesselyák Gergelyre gondoltak először, de a nagy garral beharangozott olaszországi magyar Giorgio Pressburger visszatáncolt, az ifjú rendező-karmester meg jó helyettesötletnek tűnt. Szikorának annak idején Rózsa István tervezett kihozható díszleteket. Most Kesselyák ugyanőt kérte föl, hogy készítsen kintről bepréselhető hátteret. A szegedi szabadtéri sajátossága, hogy a Dóm a háttere, ezért jóízű vitákat lehet folytatni arról, hogy egy-egy mű ideillik-e avagy sem. A látványtervezők számára pedig örök szorgalmi feladat, hogy nemcsak a darabhoz meg a koncepcióhoz, de a templomhoz is alkalmazkodjanak. Mostani tervezőnk (nomen est omen) a homlokzat hatalmas kőrózsáját célozta meg lépcsősorával. Egyetlen piramisszerű óriást húzott föl a színre rengeteg kisebb-nagyobb lépcsősorral és több platóval. A középső lépcsőket két, ferdén előreálló hatalmas ágyúcsőre emlékeztető oszlopsor keretezi. Rendeltetésük homályos, és a szélső szektorokból nézve eltakarják a középen álló énekest. Látványos, nagyszabású, funkcionális játéktér; szinte bármelyik fent említett operát el lehetne benne játszani. Bár a nézőnek erős kételyei támadnak, hogy fog ez majd beférni a kőszínházba, s még inkább arról, hogy fog ott mutatni. Persze most nem ez a téma, de hát kettős fölhasználásnál mindig fölmerül, hogy ami kint hatásos és jól mutat, az bent hatástalan lesz. És persze nem arról van szó, hogy majd bent teszünk rá egy kis mimikát, meg kevesebb kórustag fog a lépcsőkön téblábolni. Nem kóruslétszámról meg oldalsó díszletkiegészítésekről van szó, hanem arról, hogy a Dóm téren egészen máshogy kellene gondolkodni a Nabuccó ról (az Aidá ról, A trubadúr ról, a Turandot ról stb.); Kesselyák Gergely megszédült az irreálisan nagy térben. Épp azt nem használja ki, ami a Dóm-színpad legfőbb lehetősége: a távolságokat. A teniszpályányi teret pingpongasztalnyi részekben kezeli: hol az egyik, hol a másik asztalon pattog a labda. A Nabucco olyan, mint egy görög dráma, Verdi lépten-nyomon egyetlen embert állít szembe a kórussal. A rendező ilyenkor ahelyett, hogy óriási távolságokat és feszültségeket jelölne ki, egy-egy kis platóra zsúfolja össze a jelenetet. Kapaszkodhat szegény Papp Janó, hogy ruhaszínnel, formával, eleganciával valahogy kiemelje a szólistát környezetéből! Amikor a Nabucco sztorijáról érdeklődtek nálam, évtizedekig lelkifurdalással telten dadogtam el néhány jelenetet, és röstelkedve lapoztam föl századszor is a Till Gézát. A mostani bemutató kapcsán sikeresen szabadultam meg szorongásomtól. Rájöttem ugyanis, hogy ennek az operának nincs története. Minden logikátlan, zavaros, követhetetlen benne, ezért aztán nem is lehet elmesélni. Csak pompás dallamokból, remek szituációkból és néhány fölemelő pillanatból áll. Ha valaki megpróbálja a széteső eseménysort összefércelni, többnyire bukás a vége, de legjobb esetben is fáradságos féleredmény. Ami igazán fontos és hatásos lehet, az a nagy pillantok méltó fölmutatása. Ehhez azonban nagyformátumú énekes-művészek kellenek. Ezúttal nem találtak a Dóm térre ilyen művészeket. \"Fél berúgás - pénzkidobás!\" - hangzik az örök érvényű piásmondás. Ha már van pár ezer vendéghívásra, akkor tegyünk hozzá még valamennyit, és igazi nagyságot hozzunk. Az igazi világnagyság képes maga köré rendezni a művet, a partnereket - a világot, s megemelkedik minden, ami köznapi. Marco Vratogna jó hangú, képzett baritonista, de korántsem hangfenomén, nem is kifinomult művész. Nem kápráztat el, és nem is indít meg. Pedig csak az emberfeletti teheti hitelessé azt az embert, aki istennek képzeli magát, majd az ellenség istenéhez könyörögve nyeri vissza az öntudatát. Marina Fratarcangeli lírai mezzóból tornászta föl magát drámai szopránná. A torokgyilkoló Abigél-szólam éppen el van énekelve, de hát hol van belőle az önfeledt virtuozitás, a gátlástalanság zenei képe? Hol a fölényes dallammintázás, ami ennek a nagyon tehetséges, de kevéssé jellemes lánynak a plaszticitását megadná? Gábor Géza a legmegfelelőbb énekes a gárdában. Pedig Zakariás a leglehetetlenebb figura. Állandóan csak áriákat énekel, alig kerül viszonyba a többi szereplővel. Csak a hang áradásával és kisugárzó belső hittel lehet életre kelteni. Az ifjú basszista zengő orgánuma elsőrendű minőségű, a szükséges tartása is megvan, és szerencsésebb csillagzat, inspirálóbb partnerek mellett minden bizonnyal nagyobb erőt sugározna. Hogy mi is ez az erő, az pontosan kiderült a két Nabucco -előadás közötti Rost Andrea-koncerten. Éppen az a hangvarázs, éppen az a kifinomult művészi ábrázolás, éppen az az átélés volt jelen, ami az előző estén oly fájdalmasan hiányzott. Bármilyen sokan is énekelnek a Nabucco kórusában, akárhány tömegjelenet is van benne, jó néhány pillanatában intimitást igényel. Látnunk kellene Zakariás szomorú szemét, Nabucco elgyötört arcát, Abigél fájdalmas fintorát. Az óriásszínpad arányai erre nem adnak lehetőséget, szereplőink pedig nem képesek áttörni a távolságot. Túlzott kívánság egy nyáresti operálástól átélhetőséget elvárni? Emlékeim Pál Tamás Álarcosbál ja vagy Piergiorgio Morandi Otelló ja kapcsán azt súgják, hogy nem. Molnár László pálcájával inkább a biztonságot, mint a költészetet célozta meg. Sajnos a zenekar mintha az évek óta nem üzemelő Barátság-2. kőolajvezetékből szólt volna, a minősíthetetlen hangosítás miatt nem lehetett képet alkotni játékáról. A beköltöző operaprodukciók problémája azonban csak látszatra technikai. Az igazi feladat - éppen ellenkezőleg - az volna, hogy a vonulgatásokon, tablókon, tűzijátékokon kívül valami kifejezetten idevaló jöjjön létre, tehát olyan produkciót kellene tető alá hozni, amit nem lehet tető alá vinni, ami csak itt, csak nyáron él meg és ad művészi élményt. A szabadtéri előadás ugyanis akkor jó, ha kőszínházba egyáltalán nem költöztethető. P. S. Az idei szabadtéri programból ki akarták hagyni az operabemutatót. Székhelyi direktor úr nagyívű elképzelésébe, hogy ugyanis az árvíz százhuszonötödik évfordulóján azokból a városokból hívjanak előadásokat, amelyek annak idején segítették a szegedi újjáépítést, nem akart beleférni. Hogy sem Bécsben, Berlinben, sem Rómában nem találtak alkalmas előadást, az furcsa. Mindenesetre a két estén zsúfolt ház talán meggyőzte a vezetőket arról, amit hetvenhárom éve mindenki tud: az opera a legnépszerűbb és leginkább a Dóm térre való műfaj. Verdi: Nabucco (Szegedi Szabadtéri Játékok) JELMEZ: Papp Janó. DÍSZLET: Rózsa István. KARIGAZGATÓ: Koczka Ferenc. ZENEI RENDEZŐ: Gyüdi Sándor. VEZÉNYEL: Molnár László. RENDEZTE: Kesselyák Gergely. Szereplők: Marco Vratogna, Marina Fratarcangeli, Gábor Géza, Szonda Éva, Vajda Juli, Kóbor Tamás, Buzás Viktor, Altorjay Tamás.
4180 cilike 2004-10-22 18:01:36 [Válasz erre: 4171 Szilgyo 2004-10-22 12:27:34]
Igaz, ezért nem erről a szerepről véleményeztem.
Igaz, ezért nem erről a szerepről véleményeztem.
4179 ? 2004-10-22 17:51:50 [Válasz erre: 4178 alberich 2004-10-22 16:53:03]
Jó-jó, de valaki fejezze be!
Jó-jó, de valaki fejezze be!
4178 alberich 2004-10-22 16:53:03 [Válasz erre: 4176 orlandofurioso 2004-10-22 15:40:28]
Kedves Orlandofurioso! Nem véletlenül Heiner Lajos kezdte? Igazán nem vagyok elfogult.
Kedves Orlandofurioso! Nem véletlenül Heiner Lajos kezdte? Igazán nem vagyok elfogult.
4177 Orfeusz 2004-10-22 16:19:50 [Válasz erre: 4174 W.A.M. 2004-10-22 13:23:21]
igen, novemberben Toscát énekel. És biztos, hogy nagy sikert fog aratni, esetleg nagy áttörés is lesz a számára.
igen, novemberben Toscát énekel. És biztos, hogy nagy sikert fog aratni, esetleg nagy áttörés is lesz a számára.
4176 orlandofurioso 2004-10-22 15:40:28 [Válasz erre: 4172 egy kívülálló 2004-10-22 12:53:21]
Köszönjük ezt az észrevételt. Már uncsi hogy mindig a Kovarevic-verzióval hozzák hírbe a pesti előadást. Hogy ki kezdte, nem írom le, mert még negatív elfogultsággal vádolnának.
Köszönjük ezt az észrevételt. Már uncsi hogy mindig a Kovarevic-verzióval hozzák hírbe a pesti előadást. Hogy ki kezdte, nem írom le, mert még negatív elfogultsággal vádolnának.
4175 orlandofurioso 2004-10-22 15:36:19
Toscálkodni fog 12-én. Eredetileg Coelho volt kiírva. A partnerek maradtak: Ikaia-Purdy, Grundheber
Toscálkodni fog 12-én. Eredetileg Coelho volt kiírva. A partnerek maradtak: Ikaia-Purdy, Grundheber
4174 W.A.M. 2004-10-22 13:23:21 [Válasz erre: 4173 Orfeusz 2004-10-22 13:10:17]
Ha jól tudom,Sümegi fog énekelni a bécsi Operában,azt hiszem novemberben.
Ha jól tudom,Sümegi fog énekelni a bécsi Operában,azt hiszem novemberben.
4173 Orfeusz 2004-10-22 13:10:17 [Válasz erre: 4166 ravaszróka 2004-10-22 08:59:22]
Hidd el, szívesen járnék oda..most \"csak \" a bécsi operába járok, de az a legjobb.. Valóban Sümegi bárhol megállná a helyét.
Hidd el, szívesen járnék oda..most \"csak \" a bécsi operába járok, de az a legjobb.. Valóban Sümegi bárhol megállná a helyét.
4172 egy kívülálló 2004-10-22 12:53:21
Bár már nem aktuális, de megjegyezném, hogy a Sekrestyésné monológja már a márciusi premieren sem hangzott el a Jenufa első felvonásában - szövegkönyvvel hallgattam a rádióközvetítést, és ott bizony kettőt lapozni kellett. De ez a húzás nem Kovács Jánostól, még csak nem is Karel Kovarevictől, hanem Janácektől származik (a brnói felújítás - 1908 - előtt ő maga törölte a darabból). Charles Mackerras és John Tyrell, az eredeti partitúra közreadói illesztették vissza a darabba (természetesen zárójelek között), mondván, hogy a történet érthetősége szempontjából fontos. (Bővebben ld. J. Tyrell et al.: Leos Janácek - az Idegennyelvűben olvasható, benne az összes Janácek-átdolgozások bonyolult történetével.)
Bár már nem aktuális, de megjegyezném, hogy a Sekrestyésné monológja már a márciusi premieren sem hangzott el a Jenufa első felvonásában - szövegkönyvvel hallgattam a rádióközvetítést, és ott bizony kettőt lapozni kellett. De ez a húzás nem Kovács Jánostól, még csak nem is Karel Kovarevictől, hanem Janácektől származik (a brnói felújítás - 1908 - előtt ő maga törölte a darabból). Charles Mackerras és John Tyrell, az eredeti partitúra közreadói illesztették vissza a darabba (természetesen zárójelek között), mondván, hogy a történet érthetősége szempontjából fontos. (Bővebben ld. J. Tyrell et al.: Leos Janácek - az Idegennyelvűben olvasható, benne az összes Janácek-átdolgozások bonyolult történetével.)
4171 Szilgyo 2004-10-22 12:27:34
Szerintem nem szabad anélkül véleményezni egy énekest, hogy nem halljuk az adott szerepben.
Szerintem nem szabad anélkül véleményezni egy énekest, hogy nem halljuk az adott szerepben.
4170 csupafül 2004-10-22 12:01:34
Ha Bándi olyan szörnyű volt, akkor miér bravózott annyira a közönség? Sümegi gyönyörűen énekelt. Soha rosszabb előadást. Kíváncsi vagyok, a Molnár-Felber párosról mit írtok majd.
Ha Bándi olyan szörnyű volt, akkor miér bravózott annyira a közönség? Sümegi gyönyörűen énekelt. Soha rosszabb előadást. Kíváncsi vagyok, a Molnár-Felber párosról mit írtok majd.
4169 cilike 2004-10-22 10:58:44
Én sajnos nem hallottam a Tannhäusert, de előre balsejtelmeim voltak Bándival kapcsolatban. Az utóbbi időben inkább rossz, mint jó, és ez nem jó tendencia. Radamest hallottam tőle, minősíthetetlen volt. El kéne gondolkozni,nem rossz technilai megoldásokat talál-e? Valóban nem lehet erőből énekelni. De ha tudom, megnézem majd.
Én sajnos nem hallottam a Tannhäusert, de előre balsejtelmeim voltak Bándival kapcsolatban. Az utóbbi időben inkább rossz, mint jó, és ez nem jó tendencia. Radamest hallottam tőle, minősíthetetlen volt. El kéne gondolkozni,nem rossz technilai megoldásokat talál-e? Valóban nem lehet erőből énekelni. De ha tudom, megnézem majd.
4168 karnagy 2004-10-22 09:01:18
Bocs: Tannhauser...
Bocs: Tannhauser...
4167 karnagy 2004-10-22 09:00:32
A tegnapi tannhauserről...Végülis, beértem az elejére. A rendezésről már annyi mindent leírtunk az elmúlt években, minek ragozzuk tovább. Az új beállók mindegyike nyereség szerintem. Nem igaz, hogy Somogyi Eszter hatodrangú énekes. Sokszor írtunk már arról, hogy milyen nehéz kezelni a nagy drámai hangokat. Ha egy énekest nem foglalkoztatnak, nyilvánvaló, hogy nem fogja jól kezelni a hangját. Márpedig nálunk igazán régi jó szokás az, h. a drámai hangokat mellőzik, a lírai szopránokat meg feltupírozzák... Meg lehet nézni (azaz hallgatni) az eredményt. Sümegi Eszter szépen abszolválta a szerep vokális részét, de adós maradt azzal az atmoszférateremtő erővel, amit pl. Csavlektől megszoktunk - mondjuk a III. felvonásban, amikor a zarándokok között izgatottan keresi Tannhausert. Bándinak meg kellene tanulnia, hogy ha Wagner-szerepeket akar a jövőben énekelni, akkor bizony takarékosabban kellene bánni a hanggal. A II. felvonásban csapnivalóan énekelt, és tulajdonképpen szinte végig alulintonált, ám a római elbeszélés felejthetetlen volt, és tetszett ez az őrületbe tartó szenvedélyesség. A régi szereplőkről: Busa zavaróan modoros, sötétít... nem is sorolom. Berczelly a hang kopottsága ellenére is remek Őrgróf. A kórus tisztességes, a zenekar gyenge közepes teljesítményt nyújtott. Nemcsak a rezek, de a vonósok is elképesztő kócosan szóltak.
A tegnapi tannhauserről...Végülis, beértem az elejére. A rendezésről már annyi mindent leírtunk az elmúlt években, minek ragozzuk tovább. Az új beállók mindegyike nyereség szerintem. Nem igaz, hogy Somogyi Eszter hatodrangú énekes. Sokszor írtunk már arról, hogy milyen nehéz kezelni a nagy drámai hangokat. Ha egy énekest nem foglalkoztatnak, nyilvánvaló, hogy nem fogja jól kezelni a hangját. Márpedig nálunk igazán régi jó szokás az, h. a drámai hangokat mellőzik, a lírai szopránokat meg feltupírozzák... Meg lehet nézni (azaz hallgatni) az eredményt. Sümegi Eszter szépen abszolválta a szerep vokális részét, de adós maradt azzal az atmoszférateremtő erővel, amit pl. Csavlektől megszoktunk - mondjuk a III. felvonásban, amikor a zarándokok között izgatottan keresi Tannhausert. Bándinak meg kellene tanulnia, hogy ha Wagner-szerepeket akar a jövőben énekelni, akkor bizony takarékosabban kellene bánni a hanggal. A II. felvonásban csapnivalóan énekelt, és tulajdonképpen szinte végig alulintonált, ám a római elbeszélés felejthetetlen volt, és tetszett ez az őrületbe tartó szenvedélyesség. A régi szereplőkről: Busa zavaróan modoros, sötétít... nem is sorolom. Berczelly a hang kopottsága ellenére is remek Őrgróf. A kórus tisztességes, a zenekar gyenge közepes teljesítményt nyújtott. Nemcsak a rezek, de a vonósok is elképesztő kócosan szóltak.
4166 ravaszróka 2004-10-22 08:59:22
Kedves Orfeusz! Nem is tudom, talán a MET-be, vagy a Scalaba kéne járnod? - Bár Sümegi Eszter ott is megállná a helyét.
Kedves Orfeusz! Nem is tudom, talán a MET-be, vagy a Scalaba kéne járnod? - Bár Sümegi Eszter ott is megállná a helyét.
4165 Orfeusz 2004-10-21 23:17:09
Ma egy igen középszerű Tannhausert láttam. \"Megcsodálhattam\" újra, hogy Szinetár milyen primitiv eszközökkel dolgozik, a 2. felvonás színpadképe ritka ronda, főleg a második vgh-s katonákkal..igaz még mindig ez a legnézhetőbb rendezése. Számomra egyetlen értékelhető énekesi teljesítmény volt: Sümegi Eszteré, összeszedetten, magabiztosan, csodálatosan énekelt és formálta Erzsébet szerepét, ahogy ez egy nemzetközileg jegyzett énekesnőhöz méltó. Bándi hangja nekem eleve nem tetszik, de ebben az operában végképp nem jó. Rendkívűl nyersen énekelt, és nem ahogy egy Wagner operát kéne, mintha Verdit. Teljesen elütött az éneklése a többikétől, és nagyon sokat ordítozott. Somogyi Eszternek nagy hangja van, de még nem elég összeszedett az éneklése..na és persze Németh Judit utolérhetelen. Busa nagyon formán kívűl volt(megkopott a hangja), Berczelly..no comment. A zenekar is gyengélkedett, főleg a rézfúvosok csináltak észrevehető hibákat. ja és megtudtuk, hogy a nyitány arra való, hogya nézők elfoglalják helyeiket..!
Ma egy igen középszerű Tannhausert láttam. \"Megcsodálhattam\" újra, hogy Szinetár milyen primitiv eszközökkel dolgozik, a 2. felvonás színpadképe ritka ronda, főleg a második vgh-s katonákkal..igaz még mindig ez a legnézhetőbb rendezése. Számomra egyetlen értékelhető énekesi teljesítmény volt: Sümegi Eszteré, összeszedetten, magabiztosan, csodálatosan énekelt és formálta Erzsébet szerepét, ahogy ez egy nemzetközileg jegyzett énekesnőhöz méltó. Bándi hangja nekem eleve nem tetszik, de ebben az operában végképp nem jó. Rendkívűl nyersen énekelt, és nem ahogy egy Wagner operát kéne, mintha Verdit. Teljesen elütött az éneklése a többikétől, és nagyon sokat ordítozott. Somogyi Eszternek nagy hangja van, de még nem elég összeszedett az éneklése..na és persze Németh Judit utolérhetelen. Busa nagyon formán kívűl volt(megkopott a hangja), Berczelly..no comment. A zenekar is gyengélkedett, főleg a rézfúvosok csináltak észrevehető hibákat. ja és megtudtuk, hogy a nyitány arra való, hogya nézők elfoglalják helyeiket..!
4163 ... 2004-10-21 20:30:02 [Válasz erre: 4155 Orfeusz 2004-10-20 12:14:36]
Hogyan lehet Sümegi és Bándi mellé Vénusznak kitűzni a Somogyi Eszter? HATODRANGU énekesné, hangilag, megjelenésben ,zeneileg, színészileg egyaránt!!! Hogyan került be egyáltalán és hogyan , mitől túlélő?
Hogyan lehet Sümegi és Bándi mellé Vénusznak kitűzni a Somogyi Eszter? HATODRANGU énekesné, hangilag, megjelenésben ,zeneileg, színészileg egyaránt!!! Hogyan került be egyáltalán és hogyan , mitől túlélő?
4162 Megén 2004-10-21 18:20:06 [Válasz erre: 4158 Orfeusz 2004-10-20 19:44:59]
Hurrá, egy éve csak requiem-ezett. Igaz a Tannhauser nagy falat, időt kell fordítani a betanulására. Örülök egyébként, ha ez nem jött volna ki a rövid hozzákérdésemből.
Hurrá, egy éve csak requiem-ezett. Igaz a Tannhauser nagy falat, időt kell fordítani a betanulására. Örülök egyébként, ha ez nem jött volna ki a rövid hozzákérdésemből.
4161 karnagy 2004-10-21 09:29:37
Ma sajnos csak a II. felvonásra érek be, nagyon várom Bándi bemutatkozását (és Somogyi Eszterére is kíváncsi lettem volna, majd kedden megnézem az elejétől).
Ma sajnos csak a II. felvonásra érek be, nagyon várom Bándi bemutatkozását (és Somogyi Eszterére is kíváncsi lettem volna, majd kedden megnézem az elejétől).
4160 Orfeusz 2004-10-20 22:41:04
Na ez jó..most már nem René Papé van a honlapon, hanem újra Miles...na mindegy, kicsit beleéltem magam, hogy Papét hallhatom..
Na ez jó..most már nem René Papé van a honlapon, hanem újra Miles...na mindegy, kicsit beleéltem magam, hogy Papét hallhatom..
4159 Orfeusz 2004-10-20 19:50:12
A bécsi opera honlapja szerint mégiscsak René Papé énekli II. Fülöp szerepét az új Don Carlos bemutatón. Hétfőn nézem meg, másnap a Walkürt..majd beszámolok.
A bécsi opera honlapja szerint mégiscsak René Papé énekli II. Fülöp szerepét az új Don Carlos bemutatón. Hétfőn nézem meg, másnap a Walkürt..majd beszámolok.
4158 Orfeusz 2004-10-20 19:44:59
igen Bándi. Már újra énekel a MÁó-ban, okt.1-én hallottam a Köpenyben Sümegivel és nagyon jól énekelt.
igen Bándi. Már újra énekel a MÁó-ban, okt.1-én hallottam a Köpenyben Sümegivel és nagyon jól énekelt.
4156 Szilgyo 2004-10-20 14:12:25 [Válasz erre: 4155 Orfeusz 2004-10-20 12:14:36]
Biztos jó lesz, majd írjátok meg jól, hogy tetszett!
Biztos jó lesz, majd írjátok meg jól, hogy tetszett!
4155 Orfeusz 2004-10-20 12:14:36
ki jön holnap Tannhauserre? Új beálló lesz Bándi, Sümegi és Somogyi Eszter(Venus)
ki jön holnap Tannhauserre? Új beálló lesz Bándi, Sümegi és Somogyi Eszter(Venus)
4154 frushena 2004-10-19 07:53:00 [Válasz erre: 4153 ? 2004-10-18 23:18:43]
Neked sincs mit köszönni! SZÍVESEN! :O)
Neked sincs mit köszönni! SZÍVESEN! :O)
4152 frushena 2004-10-18 08:49:07 [Válasz erre: 4151 Caligula 2004-10-18 08:44:32]
Ne nekem köszönd! ;) Én csak \"ideközvetítettem\"! Azért nincs mit, máskor is!
Ne nekem köszönd! ;) Én csak \"ideközvetítettem\"! Azért nincs mit, máskor is!
4151 Caligula 2004-10-18 08:44:32 [Válasz erre: 4150 frushena 2004-10-18 07:14:00]
Ez búbánati terjedelmű volt! De köszi! :-)))
Ez búbánati terjedelmű volt! De köszi! :-)))
4150 frushena 2004-10-18 07:14:00
GIUSEPPE VERDI: ATTILA \"Egyfelől: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad a legteljesebb mértékben alkalmatlan úgynevezett komolyzenei produkciók befogadására. Akusztikai terének nincsenek határai, benne a hangok reménytelenül elvesznek. Viszont nagy az alapzaj, egy szép nyári estén, hála istennek, a Sziget nem kihalt hely, tücskök, bogarak, buszok és jókedvu emberek mocorognak rajta. A technikai segédlet, magyarán a kihangosítás mindemiatt elkerülhetetlen, bár aggályos. A technikai segédlet színvonala azonban nem egyszeruen aggályos, hanem turhetetlen. Torzított, bedobozolt hangok, enyhe fuvallatra dübörgés, hegeduk futamára zörgés, színpadi zajok komikus felerősítése. Ezt tudja a szerkó. Másfelől: bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy hic et nunc lehet-e jó előadást csinálni Verdi Attilájából. Alföldi Róbert etudje mindenesetre nem oszlatta el a kételyeimet. Alföldi a \"csinálok egy hagyományosat, de jól megkommentálom\" szinetári útján kereste a megoldást, azon meg csak olyat találhatott, amilyet. A külsődleges, ráaggatós aktualizálás - s ennek észrevételéhez nem kell nagy pszichológusnak lenni - akkor válik a rendezők kényszerképzetévé, amikor éppen a darab voltaképpeni aktualitásával kapcsolatban vannak súlyos kétségeik. Kis extra rögtön a nyitány alatt: jellegzetes XX. századi üldözött család, a szülőket félelmetes fekete ruhások kapják el, a gyermek elmenekül. Fogja még ez a gyermek két jelenet közt az anyját keresni, sőt az arra alkalmas pillanatban keményen a zsarnok szemébe is néz. Mindezt nyilván azért, hogy eszünkbe jusson: miközben ezt a korának konvencióiban oly mélyen gyökerező 1846-os olasz dalmuvet hallgatjuk, bizony, rólunk van szó; hogy ez a világrontó hun király végül is volt akkora gazember a maga korában, mint a XX. század bajszos diktátorai és a XXI. posztmodern etnicista kalandorai a magu(n)kéban. Ha a párhuzam történelmileg esetleg meg állna is a lábán, esztétikai értelemben semmiképpen sem. Ha ugyanis elfogadjuk azt a tételt, hogy a bajszos diktátorok uralma és tevékenysége olyan következményekkel járt, amelyek az európai kultúra folyamatosságát, illetve az európai emberkép minemuségét illetően máig ható kételyeket ébresztettek, s még azt is elfogadjuk, hogy e változások döntően érintették azt a területet, amelyet muvészi kifejezésként szoktunk emlegetni, akkor elég világossá válik, hogy Verdi Attilája - legalábbis politice - nem rólunk szól. Annyit legalábbis elmondhatunk, hogy a tudati tartalomhoz, melyet bennünk a néma szereplők 1944-esre - vagy 1937-esre, nem ez itt a lényeg - fazonírozott öltözete felidéz, ahhoz Verdi zenéjének objektíve, s ismétlem, nem egyszeruen történeti, hanem esztétikai okokból, nem lehet semmi köze. A kettő összeházasítási kísérlete a színpadon tehát szükségképpen disszonáns, hiteltelen, érvénytelen. Az előadás több kísérletet is tesz az opera mainapság kétségkívül csak fenntartással élvezhető történelmi heroizmusának dekonstrukciójára. Ám e kísérletek tétovák maradnak - ha el kell gondolkodnunk azon, vajon egy utalás ironikus-e vagy sem, akkor az az utalás szükségképpen elhibázott. Mintha nem lenne például eldöntve, ki is ez az Attila (Konstantin Gorny): Chaplin diktátora vagy Rettegett Iván, nevetséges pojáca vagy paranoid zsarnok, aki a lelke mélyén mégis gáncs nélküli lovag? Aztán, amikor a színpadon való ácsorgás már kezd kínossá válni, jönnek a díszlet falára vetített illusztrációk. Mert lássuk be, az alapvető kérdésre, hogy mi is történjen a színpadon az áriák, eme hosszúra nyúló felfüggesztett pillanatok alatt, a fent jelzett paradigma jegyében álló operarendezés sosem tudott érdemi választ adni. Itt és most például az történik, hogy ha Foresto (Kiss B. Atilla [SIC]) szerelmére, Odabellára gondol, vagyis róla énekel, akkor a háta mögé vetítve megjelenik Kolonits Klára, kibontott hajába belekap a szél. Kétségkívül Kolonits Klára alakítja Odabellát, de hát miért kell a nézőről azt feltételezni, hogy ezt máris elfelejtette? Mert azt nem szívesen gondolnám, hogy Alföldi e ponton tényleg az ária \"tartalmát\" tartotta szükségesnek multimédiásan megvilágítani. Hiszen az igazi rendezés és vele együtt az operaszínpadi karakterek valódi megformálása éppen ott kezdődik, ahol arra kérdeznek rá, hogy mit csinál a szerencsétlen hős, miközben szerelmére gondol. Cigarettára gyújt? Kardját élezi, vagy a falat kaparja? Esetleg újságot olvas? Mikor ugyanezen szerelmesek szöveg s zene szerint egymáséi lesznek, a színpadon néhány suta-patetikus mozdulaton túl, illetve azok helyett nem történik semmi, ami, mondjuk, némi meghittséget fejezne ki Odabella és Foresto között - vagyis az történik, ami meg vagyon írva az operai imbecillitás ősi nagykönyvében. Nem a szerepükre alkatilag nagyon is alkalmas énekesekkel utálatoskodom, akik nyilván készségesen követtek volna árnyaltabb instrukciókat, ha lettek volna; sokkal inkább a rendezéssel, amely valamit megoldani vélt azzal, hogy szeretkezésben összefonódó testeket vetíttetett a hátsó falra. A kitömött sasról már nem is beszélek. Ezúttal Kentaur díszlete is csalódást okozott: a sötétszürke vár-crescent nem vált atmoszférateremtővé; a tömegjeleneteket inkább körülményessé, mintsem látványossá tette a lépcsőépítmények ki-be hurcolása. A helyszín alkalmatlansága, a technikai feltételek méltatlansága és a rendezés fiaskója annál is inkább fájlalható, mivel a főbb szerepeket jó formában levő, jeles énekesek adták, például a már említettek mellett az Eziót alakító Massányi Viktor. Kocsár Balázs vezényelt.\"
GIUSEPPE VERDI: ATTILA \"Egyfelől: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad a legteljesebb mértékben alkalmatlan úgynevezett komolyzenei produkciók befogadására. Akusztikai terének nincsenek határai, benne a hangok reménytelenül elvesznek. Viszont nagy az alapzaj, egy szép nyári estén, hála istennek, a Sziget nem kihalt hely, tücskök, bogarak, buszok és jókedvu emberek mocorognak rajta. A technikai segédlet, magyarán a kihangosítás mindemiatt elkerülhetetlen, bár aggályos. A technikai segédlet színvonala azonban nem egyszeruen aggályos, hanem turhetetlen. Torzított, bedobozolt hangok, enyhe fuvallatra dübörgés, hegeduk futamára zörgés, színpadi zajok komikus felerősítése. Ezt tudja a szerkó. Másfelől: bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy hic et nunc lehet-e jó előadást csinálni Verdi Attilájából. Alföldi Róbert etudje mindenesetre nem oszlatta el a kételyeimet. Alföldi a \"csinálok egy hagyományosat, de jól megkommentálom\" szinetári útján kereste a megoldást, azon meg csak olyat találhatott, amilyet. A külsődleges, ráaggatós aktualizálás - s ennek észrevételéhez nem kell nagy pszichológusnak lenni - akkor válik a rendezők kényszerképzetévé, amikor éppen a darab voltaképpeni aktualitásával kapcsolatban vannak súlyos kétségeik. Kis extra rögtön a nyitány alatt: jellegzetes XX. századi üldözött család, a szülőket félelmetes fekete ruhások kapják el, a gyermek elmenekül. Fogja még ez a gyermek két jelenet közt az anyját keresni, sőt az arra alkalmas pillanatban keményen a zsarnok szemébe is néz. Mindezt nyilván azért, hogy eszünkbe jusson: miközben ezt a korának konvencióiban oly mélyen gyökerező 1846-os olasz dalmuvet hallgatjuk, bizony, rólunk van szó; hogy ez a világrontó hun király végül is volt akkora gazember a maga korában, mint a XX. század bajszos diktátorai és a XXI. posztmodern etnicista kalandorai a magu(n)kéban. Ha a párhuzam történelmileg esetleg meg állna is a lábán, esztétikai értelemben semmiképpen sem. Ha ugyanis elfogadjuk azt a tételt, hogy a bajszos diktátorok uralma és tevékenysége olyan következményekkel járt, amelyek az európai kultúra folyamatosságát, illetve az európai emberkép minemuségét illetően máig ható kételyeket ébresztettek, s még azt is elfogadjuk, hogy e változások döntően érintették azt a területet, amelyet muvészi kifejezésként szoktunk emlegetni, akkor elég világossá válik, hogy Verdi Attilája - legalábbis politice - nem rólunk szól. Annyit legalábbis elmondhatunk, hogy a tudati tartalomhoz, melyet bennünk a néma szereplők 1944-esre - vagy 1937-esre, nem ez itt a lényeg - fazonírozott öltözete felidéz, ahhoz Verdi zenéjének objektíve, s ismétlem, nem egyszeruen történeti, hanem esztétikai okokból, nem lehet semmi köze. A kettő összeházasítási kísérlete a színpadon tehát szükségképpen disszonáns, hiteltelen, érvénytelen. Az előadás több kísérletet is tesz az opera mainapság kétségkívül csak fenntartással élvezhető történelmi heroizmusának dekonstrukciójára. Ám e kísérletek tétovák maradnak - ha el kell gondolkodnunk azon, vajon egy utalás ironikus-e vagy sem, akkor az az utalás szükségképpen elhibázott. Mintha nem lenne például eldöntve, ki is ez az Attila (Konstantin Gorny): Chaplin diktátora vagy Rettegett Iván, nevetséges pojáca vagy paranoid zsarnok, aki a lelke mélyén mégis gáncs nélküli lovag? Aztán, amikor a színpadon való ácsorgás már kezd kínossá válni, jönnek a díszlet falára vetített illusztrációk. Mert lássuk be, az alapvető kérdésre, hogy mi is történjen a színpadon az áriák, eme hosszúra nyúló felfüggesztett pillanatok alatt, a fent jelzett paradigma jegyében álló operarendezés sosem tudott érdemi választ adni. Itt és most például az történik, hogy ha Foresto (Kiss B. Atilla [SIC]) szerelmére, Odabellára gondol, vagyis róla énekel, akkor a háta mögé vetítve megjelenik Kolonits Klára, kibontott hajába belekap a szél. Kétségkívül Kolonits Klára alakítja Odabellát, de hát miért kell a nézőről azt feltételezni, hogy ezt máris elfelejtette? Mert azt nem szívesen gondolnám, hogy Alföldi e ponton tényleg az ária \"tartalmát\" tartotta szükségesnek multimédiásan megvilágítani. Hiszen az igazi rendezés és vele együtt az operaszínpadi karakterek valódi megformálása éppen ott kezdődik, ahol arra kérdeznek rá, hogy mit csinál a szerencsétlen hős, miközben szerelmére gondol. Cigarettára gyújt? Kardját élezi, vagy a falat kaparja? Esetleg újságot olvas? Mikor ugyanezen szerelmesek szöveg s zene szerint egymáséi lesznek, a színpadon néhány suta-patetikus mozdulaton túl, illetve azok helyett nem történik semmi, ami, mondjuk, némi meghittséget fejezne ki Odabella és Foresto között - vagyis az történik, ami meg vagyon írva az operai imbecillitás ősi nagykönyvében. Nem a szerepükre alkatilag nagyon is alkalmas énekesekkel utálatoskodom, akik nyilván készségesen követtek volna árnyaltabb instrukciókat, ha lettek volna; sokkal inkább a rendezéssel, amely valamit megoldani vélt azzal, hogy szeretkezésben összefonódó testeket vetíttetett a hátsó falra. A kitömött sasról már nem is beszélek. Ezúttal Kentaur díszlete is csalódást okozott: a sötétszürke vár-crescent nem vált atmoszférateremtővé; a tömegjeleneteket inkább körülményessé, mintsem látványossá tette a lépcsőépítmények ki-be hurcolása. A helyszín alkalmatlansága, a technikai feltételek méltatlansága és a rendezés fiaskója annál is inkább fájlalható, mivel a főbb szerepeket jó formában levő, jeles énekesek adták, például a már említettek mellett az Eziót alakító Massányi Viktor. Kocsár Balázs vezényelt.\"
4149 frushena 2004-10-18 07:11:30
J.P.RAMEAU : ARTEMIS DIADALA Péteri Lóránt A színház persze nem az irodalom szolgálóleánya, s még csak nem is a zeneirodalomé, amivel csupán arra utalok, hogy a színlapokon jobbára fellelhető szerzői név és mucím révén szembesíthetjük ugyan a színházi produkciót a papíron rögzített drámával vagy operával, ám e szembesítés végső soron mégsem lehet alapja az előadás érvényességéről formált véleményünknek. A mure való kritikai hivatkozás alapja tehát nem a hitelesség kergetése lenne, inkább az a kérdés: vajon sikerül-e az előadásnak frappáns választ adnia a muben megfogalmazódó muvészi kihívásra. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ha a frappírozás elmarad, a kritikai zsebben mégiscsak ki szokott nyílni az autenticista bicska (mondván: ami nem muködik, az mindenképpen indokolatlan, pláne ha ráadásul valami muködőképesen élősködik), addig a frappírozás fennáltakor ugyanezen bicska csukva marad (minthogy ami muködik, az szükségszeruen indokolt). Mindez a fentieknél bizonyára jóval okosabban is át lett gondolva akkor, amikor a Zeneakadémia és a Szentendrei Teátrum előadásának - bármiféle \"szerző\" megjelölése nélkül - az Artemis diadala főcímet adták, az alcímben tüntetve csak fel a ténykörülményt, miszerint a produkció bizonyos Jean-Philippe Rameau (1683-1764) Hippolyte et Aricie címu, 1733-ban írt dalmuvén alapszik. Ez a diszkrét elhatárolódás lehetővé teszi, hogy diszkréten ne is bolygassuk, miként lett a prológból és öt felvonásból álló tragédie lyrique-ből körülbelül kétórányi játékideju, hat jelenetből álló, francia és magyar nyelvu egyfelvonásos, Varga Judit hangszerelésében. Zenebarátként és a zenetörténet iránt érdeklődőként azért titokban elmorzsolhatunk egy könnycseppet arra gondolva, hogy épp csak karnyújtásnyira volt a lehetősége annak, hogy Szentendrén színre vigyék Rameau operáját. Jelen írás első bekezdésének szerzője azonban a továbbiakban megembereli magát, s Rameau helyett az Artemis diadalára összpontosít. Az előadás ugyanis muködött, frappírozott. Volt atmoszférája. A július eleji produkció helyszíne a szentendrei Muvészetmalom volt, énekes-előadói pedig a Liszt Ferenc Zenemuvészeti Egyetem végzős operaszakos hallgatói (avagy intézményi zsargonban szólva: növendékei). Tanáruk, Kovalik Balázs rendezte őket. A darab hat jelenetét hat különböző helyszínen adták elő. Diána ligete a Muvészetmalom előtti füves terület lett, Diána templomát az épület egyik csupasz falú földszinti termében rendezték be, a poklot a pince csőalagútjában találtuk meg, Phaedra hálótermébe alulnézetből pillanthattunk be, aztán Theseus palotájához már feljebb kellett másznunk, hogy végül ugyanezen térre a padlásról, tengernyi mécses lángján át lenézve láthassuk meg az égi világot. Mindebből logikusan következik, hogy az üldögélő-álldogáló közönség minden jelenet után felcihelődött, s követte az előadást a fényből le a sötétségbe, s onnan újra fel, a magasba és a fénybe. A nézők váltakozó terekben való elhelyezkedéséből ugyancsak adódott a bevonó-megszólító játék. Könnyu lenne tehát azt mondani: a produkció beavatási szertartás a javából. Ám a megteremtett színházi helyzet, azt hiszem, ennél összetettebb, sőt ambivalensebb volt. Részint mert az előadás, érzésem szerint, ironikusan, sőt kritikusan viszonyult a darabban megnyilvánuló világrendhez, ahelyett hogy abba mint magától értődőbe avatott volna be. Részint pedig azért, mert a közönségtől sem feltétlen átélést, hanem szemlélődő önállósága fenntartását várták el; sétálgatásra és nézelődésre lettünk felszólítva, nem pedig ájult figyelemre. Az előadás a maga törvényei szerint zajlott, s aki követni akarta, annak éppúgy számolnia kellett azzal, hogy nimfák omlanak a karjaiba, mint ahogy azzal is, hogy rosszul, bárha autonóm módon kiválasztott megfigyelő helyéről csak félig-meddig tud bepillantani a mennyekbő. Jelenet az Artemis diadalából Az előadás legszebb és legerőteljesebb vonulata a két különböző szerelmi paradigma, talán az éginek és a földinek nevezhető szerelem reprezentációja. Hippolytos (Bucsi Annamária) és Aricia (Gál Gabriella) eleinte beteljesületlenségre ítélt, szuzies-testvéries viszonya légies, pantomimikus mozgásokban formálódik; Phaedra ugyancsak frusztrációra ítélt, holott micsoda ígérettel kiáradó erotikája stilizáltan pszichologizáló, hiteles és nagy alakításban jelenik meg előttünk (Mester Viktória). Hippolytos, tudjuk jól, nem áll választás előtt, ő Ariciát szereti, s ráadásul az az emésztő szerelem, mellyel nevelőanyja, Phaedra kecsegteti, úgynevezett bunös vonzalom. E jól tudásunkat azért kellőképpen elbizonyítalanítja az a halálra szánt fegyelem, amely mintha Hippolytos tehetetlenségét leplezné. Gyanús, hogy a lelke mélyén gyötrődik ez a fiú. Gyötrődésben éppenséggel apja, Theseus sem utolsó (Rezsnyák Róbert), csakhogy nála ezt tragikus cselekvési láz kompenzálja. ő, aki halott barátját az alvilágból is felhozná (persze hogy sikertelenül), gyanúba kevert fia elpusztításához egyenesen a nagypapától, Neptunustól kér segítséget (persze hogy időnek előtte). Mitológiai irónia muködik a csodás jelenetekben. A kissé felelőtlen istenek, a lélek e mindenható, megszemélyesített tartalmai show-musort csinálnak az embereknek, magukat is szórakoztatva és hatalmukat demonstrálva. Az alvilági night clubban a Pluto nevu sztár vár minket, formátumos alakítóját (Bretz Gábor) később tengeri szörnyként látjuk viszont, zöldesre mázolt felsőtesttel és csinos sellőfarokkal. A szörny vidáman szivarozik, pezsgőzik s lubickol fürdőmedencéjében, Diánának és kísérőinek vidám társaságában. A nagy kamuflázsra készülnek, Hippolytos látszólagos elragadására. A megfelelő pillanatban a szörny pezsgőt tölt a csatornába, a folyadék sisteregve kap lángra. Így okád tüzet ő. (Díszlet: Horgas Péter) Jó mulatság, mely azonban Phaedra öngyilkosságához vezet. Őt ugyanis elmulasztották értesíteni arról, hogy Hyppolitos halálát csak eljátsszák. Kétségkívül Phaedra, az érzelmeire hallgató lázadó, a tragikus önmegvalósító az, aki semmiképpen sem illik a rendszerbe, melyet a sorsukat elszenvedő emberek s az ő elszabadult projekcióik, vagyis az istenek muködtetnek. Theseus palotája az Artemis diadalában theater.hu Ilovszky Béla felvétele A háttérben a csalfa Ámor, e virgonc gyíkocska (Hajnóczy Júlia) és a nyugodt harmóniát sugárzó Diána istennő (Szabó Veronika) vetélkedése zajlik. Ám Diána olümposzi nyugalmának, természeti eleganciájának igazi ellenpólusa a túlontúl emberi, nyugtalan, szeszélyes és megalázott Phaedra. Ha úgy érezzük, hogy a játszmának végül is köztük kell eldőlnie, az tán azért is van, mert éneklésben és játékban kétségkívül Mester Viktória és Szabó Veronika a legemlékezetesebb. A drámai konfliktus tétje az, vajon jut-e talpalatnyi föld a normalitásnak és a boldogságnak a tragikus emberi létezés glóbuszán. A darab válaszát bajosan nevezhetnénk megnyugtatónak, különösképpen abban a formában, ahogy azt a rendezés interpretálja. Mert ugyan hol is leljük meg Diána istennőnek azt a mennyei ligetét, ahol a szerelmesek, Hippolytos és Aricia végre egymásra találhatnak? Ha a szóban forgó kérdés a túlvilági boldogságot illetné, akkor nem volna feszélyező: az oda vezető utat mindenki ismeri. De hát az ígéret ezúttal arra vonatkozna, hogy a csodás haláltól csodásan megmenekült Hippolytos leli fel kedvesét - vagyis az utópia még ideát megvalósul. Kovalik, ahogy említettem már, mindenesetre nem enged be minket Diána képzetes birodalmába, annak csak külső szemlélői, kukkolói lehetünk. E birodalomban örökzöldeket (ha jól sejtem, tujákat) ültetnek a történet megbékéltnek látszó - akár eleven, akár holt - szereplői (vagy tán inkább már csak az őket játszó színészek). Ez lehetne ugyan a reménység jele, de a XVIII. századi francia szövegösszefüggésben óhatatlanul felidézi a candide-i imperativust, \"de vár ám a munka a kertben\", s ez nem jelentene kevesebbet, mint azt, hogy e világ mégsem a lehető világok legjobbika. Nem mellesleg, e zárójelenetben valódi növények gyökerén valódi földlabdát látunk. A szabad levegő, a víz és a tuz után így jelenik meg végül a negyedik őselem is a színpadon. Vagyis akár fordíthatunk a drámai tét megfogalmazásán: a kérdés talán mégis az, képes-e a vágyai és félelmei révén oly tragikus ember felnőni ahhoz a harmóniához, amit az őt körülvevő kozmosz oly magától értődően sugall. Nem hozhatok itt szóba minden megoldást, ötletet, sziporkát, amelyek révén az egyes jelenetek színházi értelemben formát és jelentést kapnak. Legyen elég Diána papnőjéről említést tenni (Fodor Gabriella), akit istennője hirtelen személyes megjelenése szent őrületbe kerget, amelyben, úgy tunik, tyúknak képzeli magát. A jelenet komikus, miközben nagyon is baljósan vetíti előre azt a metamorfózist, amelyen a többi szereplőnek is át kell majd esnie. Az előadás jelrendszere általában eklektikus (amint Benedek Mari jelmezkollekciója is) és a reflexivitás különböző szintjein mozog. A tuz- és vízpróbának alávetett énekes-színészeket mindenesetre légtornászként is kipróbálja a rendezés: a nyitó kép hetyke falmászásától kezdve úgyszólván folyamatosan nyugtalanító - s korántsem csupán spirituális - mélységek fölött láttuk őket egyensúlyozni padkákon osonva, korlátokra csimpaszkodva, ablakok párkányán imbolyogva. S hogy miért? Gondolom, azért, mert az élet kockázatos vállalkozás; a muvészet meg veszélyes üzem.
J.P.RAMEAU : ARTEMIS DIADALA Péteri Lóránt A színház persze nem az irodalom szolgálóleánya, s még csak nem is a zeneirodalomé, amivel csupán arra utalok, hogy a színlapokon jobbára fellelhető szerzői név és mucím révén szembesíthetjük ugyan a színházi produkciót a papíron rögzített drámával vagy operával, ám e szembesítés végső soron mégsem lehet alapja az előadás érvényességéről formált véleményünknek. A mure való kritikai hivatkozás alapja tehát nem a hitelesség kergetése lenne, inkább az a kérdés: vajon sikerül-e az előadásnak frappáns választ adnia a muben megfogalmazódó muvészi kihívásra. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ha a frappírozás elmarad, a kritikai zsebben mégiscsak ki szokott nyílni az autenticista bicska (mondván: ami nem muködik, az mindenképpen indokolatlan, pláne ha ráadásul valami muködőképesen élősködik), addig a frappírozás fennáltakor ugyanezen bicska csukva marad (minthogy ami muködik, az szükségszeruen indokolt). Mindez a fentieknél bizonyára jóval okosabban is át lett gondolva akkor, amikor a Zeneakadémia és a Szentendrei Teátrum előadásának - bármiféle \"szerző\" megjelölése nélkül - az Artemis diadala főcímet adták, az alcímben tüntetve csak fel a ténykörülményt, miszerint a produkció bizonyos Jean-Philippe Rameau (1683-1764) Hippolyte et Aricie címu, 1733-ban írt dalmuvén alapszik. Ez a diszkrét elhatárolódás lehetővé teszi, hogy diszkréten ne is bolygassuk, miként lett a prológból és öt felvonásból álló tragédie lyrique-ből körülbelül kétórányi játékideju, hat jelenetből álló, francia és magyar nyelvu egyfelvonásos, Varga Judit hangszerelésében. Zenebarátként és a zenetörténet iránt érdeklődőként azért titokban elmorzsolhatunk egy könnycseppet arra gondolva, hogy épp csak karnyújtásnyira volt a lehetősége annak, hogy Szentendrén színre vigyék Rameau operáját. Jelen írás első bekezdésének szerzője azonban a továbbiakban megembereli magát, s Rameau helyett az Artemis diadalára összpontosít. Az előadás ugyanis muködött, frappírozott. Volt atmoszférája. A július eleji produkció helyszíne a szentendrei Muvészetmalom volt, énekes-előadói pedig a Liszt Ferenc Zenemuvészeti Egyetem végzős operaszakos hallgatói (avagy intézményi zsargonban szólva: növendékei). Tanáruk, Kovalik Balázs rendezte őket. A darab hat jelenetét hat különböző helyszínen adták elő. Diána ligete a Muvészetmalom előtti füves terület lett, Diána templomát az épület egyik csupasz falú földszinti termében rendezték be, a poklot a pince csőalagútjában találtuk meg, Phaedra hálótermébe alulnézetből pillanthattunk be, aztán Theseus palotájához már feljebb kellett másznunk, hogy végül ugyanezen térre a padlásról, tengernyi mécses lángján át lenézve láthassuk meg az égi világot. Mindebből logikusan következik, hogy az üldögélő-álldogáló közönség minden jelenet után felcihelődött, s követte az előadást a fényből le a sötétségbe, s onnan újra fel, a magasba és a fénybe. A nézők váltakozó terekben való elhelyezkedéséből ugyancsak adódott a bevonó-megszólító játék. Könnyu lenne tehát azt mondani: a produkció beavatási szertartás a javából. Ám a megteremtett színházi helyzet, azt hiszem, ennél összetettebb, sőt ambivalensebb volt. Részint mert az előadás, érzésem szerint, ironikusan, sőt kritikusan viszonyult a darabban megnyilvánuló világrendhez, ahelyett hogy abba mint magától értődőbe avatott volna be. Részint pedig azért, mert a közönségtől sem feltétlen átélést, hanem szemlélődő önállósága fenntartását várták el; sétálgatásra és nézelődésre lettünk felszólítva, nem pedig ájult figyelemre. Az előadás a maga törvényei szerint zajlott, s aki követni akarta, annak éppúgy számolnia kellett azzal, hogy nimfák omlanak a karjaiba, mint ahogy azzal is, hogy rosszul, bárha autonóm módon kiválasztott megfigyelő helyéről csak félig-meddig tud bepillantani a mennyekbő. Jelenet az Artemis diadalából Az előadás legszebb és legerőteljesebb vonulata a két különböző szerelmi paradigma, talán az éginek és a földinek nevezhető szerelem reprezentációja. Hippolytos (Bucsi Annamária) és Aricia (Gál Gabriella) eleinte beteljesületlenségre ítélt, szuzies-testvéries viszonya légies, pantomimikus mozgásokban formálódik; Phaedra ugyancsak frusztrációra ítélt, holott micsoda ígérettel kiáradó erotikája stilizáltan pszichologizáló, hiteles és nagy alakításban jelenik meg előttünk (Mester Viktória). Hippolytos, tudjuk jól, nem áll választás előtt, ő Ariciát szereti, s ráadásul az az emésztő szerelem, mellyel nevelőanyja, Phaedra kecsegteti, úgynevezett bunös vonzalom. E jól tudásunkat azért kellőképpen elbizonyítalanítja az a halálra szánt fegyelem, amely mintha Hippolytos tehetetlenségét leplezné. Gyanús, hogy a lelke mélyén gyötrődik ez a fiú. Gyötrődésben éppenséggel apja, Theseus sem utolsó (Rezsnyák Róbert), csakhogy nála ezt tragikus cselekvési láz kompenzálja. ő, aki halott barátját az alvilágból is felhozná (persze hogy sikertelenül), gyanúba kevert fia elpusztításához egyenesen a nagypapától, Neptunustól kér segítséget (persze hogy időnek előtte). Mitológiai irónia muködik a csodás jelenetekben. A kissé felelőtlen istenek, a lélek e mindenható, megszemélyesített tartalmai show-musort csinálnak az embereknek, magukat is szórakoztatva és hatalmukat demonstrálva. Az alvilági night clubban a Pluto nevu sztár vár minket, formátumos alakítóját (Bretz Gábor) később tengeri szörnyként látjuk viszont, zöldesre mázolt felsőtesttel és csinos sellőfarokkal. A szörny vidáman szivarozik, pezsgőzik s lubickol fürdőmedencéjében, Diánának és kísérőinek vidám társaságában. A nagy kamuflázsra készülnek, Hippolytos látszólagos elragadására. A megfelelő pillanatban a szörny pezsgőt tölt a csatornába, a folyadék sisteregve kap lángra. Így okád tüzet ő. (Díszlet: Horgas Péter) Jó mulatság, mely azonban Phaedra öngyilkosságához vezet. Őt ugyanis elmulasztották értesíteni arról, hogy Hyppolitos halálát csak eljátsszák. Kétségkívül Phaedra, az érzelmeire hallgató lázadó, a tragikus önmegvalósító az, aki semmiképpen sem illik a rendszerbe, melyet a sorsukat elszenvedő emberek s az ő elszabadult projekcióik, vagyis az istenek muködtetnek. Theseus palotája az Artemis diadalában theater.hu Ilovszky Béla felvétele A háttérben a csalfa Ámor, e virgonc gyíkocska (Hajnóczy Júlia) és a nyugodt harmóniát sugárzó Diána istennő (Szabó Veronika) vetélkedése zajlik. Ám Diána olümposzi nyugalmának, természeti eleganciájának igazi ellenpólusa a túlontúl emberi, nyugtalan, szeszélyes és megalázott Phaedra. Ha úgy érezzük, hogy a játszmának végül is köztük kell eldőlnie, az tán azért is van, mert éneklésben és játékban kétségkívül Mester Viktória és Szabó Veronika a legemlékezetesebb. A drámai konfliktus tétje az, vajon jut-e talpalatnyi föld a normalitásnak és a boldogságnak a tragikus emberi létezés glóbuszán. A darab válaszát bajosan nevezhetnénk megnyugtatónak, különösképpen abban a formában, ahogy azt a rendezés interpretálja. Mert ugyan hol is leljük meg Diána istennőnek azt a mennyei ligetét, ahol a szerelmesek, Hippolytos és Aricia végre egymásra találhatnak? Ha a szóban forgó kérdés a túlvilági boldogságot illetné, akkor nem volna feszélyező: az oda vezető utat mindenki ismeri. De hát az ígéret ezúttal arra vonatkozna, hogy a csodás haláltól csodásan megmenekült Hippolytos leli fel kedvesét - vagyis az utópia még ideát megvalósul. Kovalik, ahogy említettem már, mindenesetre nem enged be minket Diána képzetes birodalmába, annak csak külső szemlélői, kukkolói lehetünk. E birodalomban örökzöldeket (ha jól sejtem, tujákat) ültetnek a történet megbékéltnek látszó - akár eleven, akár holt - szereplői (vagy tán inkább már csak az őket játszó színészek). Ez lehetne ugyan a reménység jele, de a XVIII. századi francia szövegösszefüggésben óhatatlanul felidézi a candide-i imperativust, \"de vár ám a munka a kertben\", s ez nem jelentene kevesebbet, mint azt, hogy e világ mégsem a lehető világok legjobbika. Nem mellesleg, e zárójelenetben valódi növények gyökerén valódi földlabdát látunk. A szabad levegő, a víz és a tuz után így jelenik meg végül a negyedik őselem is a színpadon. Vagyis akár fordíthatunk a drámai tét megfogalmazásán: a kérdés talán mégis az, képes-e a vágyai és félelmei révén oly tragikus ember felnőni ahhoz a harmóniához, amit az őt körülvevő kozmosz oly magától értődően sugall. Nem hozhatok itt szóba minden megoldást, ötletet, sziporkát, amelyek révén az egyes jelenetek színházi értelemben formát és jelentést kapnak. Legyen elég Diána papnőjéről említést tenni (Fodor Gabriella), akit istennője hirtelen személyes megjelenése szent őrületbe kerget, amelyben, úgy tunik, tyúknak képzeli magát. A jelenet komikus, miközben nagyon is baljósan vetíti előre azt a metamorfózist, amelyen a többi szereplőnek is át kell majd esnie. Az előadás jelrendszere általában eklektikus (amint Benedek Mari jelmezkollekciója is) és a reflexivitás különböző szintjein mozog. A tuz- és vízpróbának alávetett énekes-színészeket mindenesetre légtornászként is kipróbálja a rendezés: a nyitó kép hetyke falmászásától kezdve úgyszólván folyamatosan nyugtalanító - s korántsem csupán spirituális - mélységek fölött láttuk őket egyensúlyozni padkákon osonva, korlátokra csimpaszkodva, ablakok párkányán imbolyogva. S hogy miért? Gondolom, azért, mert az élet kockázatos vállalkozás; a muvészet meg veszélyes üzem.
4148 WiseGentleman 2004-10-17 21:29:08 [Válasz erre: 4116 orlandofurioso 2004-10-13 21:58:17]
Lehet, hogy a hamburgi Rózsalovag is Konwitschny rendezése volt, miszerint a Marschallin az opera végén öngyilkosságot követ el? Ebben nem vagyok biztos, de mindenesetre az idei salzburgi Rózsalovagban is voltak bizonyos merész - ugyanakkor érdekes - rendezői ötletek.
Lehet, hogy a hamburgi Rózsalovag is Konwitschny rendezése volt, miszerint a Marschallin az opera végén öngyilkosságot követ el? Ebben nem vagyok biztos, de mindenesetre az idei salzburgi Rózsalovagban is voltak bizonyos merész - ugyanakkor érdekes - rendezői ötletek.
4147 WiseGentleman 2004-10-17 21:21:36 [Válasz erre: 4145 ... 2004-10-17 09:50:17]
A monológból a húzás a bemutató óta történt, mivel az első előadáson még egészében elhangzott (egyébként igen értékes zenei anyag). Ezt természetesen nem úgy említettem, mintha a tegnapi produkció értékét csökkentette volna, ugyanakkor általában a húzásokkal nem értek egyet, mivel a legtöbb esetben megcsonkítják a művet és ellentétesek lehetnek a szerzői akarattal (kivéve persze olyan esetben, ahol a szerző hagyott jóvá bizonyos rövidítéseket, mint például a Lohengrinben a Grál-elbeszélés második része).
A monológból a húzás a bemutató óta történt, mivel az első előadáson még egészében elhangzott (egyébként igen értékes zenei anyag). Ezt természetesen nem úgy említettem, mintha a tegnapi produkció értékét csökkentette volna, ugyanakkor általában a húzásokkal nem értek egyet, mivel a legtöbb esetben megcsonkítják a művet és ellentétesek lehetnek a szerzői akarattal (kivéve persze olyan esetben, ahol a szerző hagyott jóvá bizonyos rövidítéseket, mint például a Lohengrinben a Grál-elbeszélés második része).
4146 ... 2004-10-17 09:54:38 [Válasz erre: 4144 WiseGentleman 2004-10-17 05:19:13]
A FŐIGAZGATÓ ÚR biztosan szokás szerint félt, hogy nem kell a közönségnek a darab és nyakán marad a műsorfüzet! - Emlékezzetek a \"Grand macabre\"-nál is , hogy úgy mondjam berezelt és a stáb ellenzőire hallgatott. Már rég idejétmúlta az öreg!
A FŐIGAZGATÓ ÚR biztosan szokás szerint félt, hogy nem kell a közönségnek a darab és nyakán marad a műsorfüzet! - Emlékezzetek a \"Grand macabre\"-nál is , hogy úgy mondjam berezelt és a stáb ellenzőire hallgatott. Már rég idejétmúlta az öreg!
4145 ... 2004-10-17 09:50:17 [Válasz erre: 4143 WiseGentleman 2004-10-17 05:16:51]
Na és ha húztak a monológból? Mozarttal, Verdivel, Puccinivel is megteszik. Általában ezek hagyományokon múlnak, és Kovács János tudja, hogy mit csinál és meddig mehet el. Más, Janacek fia (ha él még), de a menye biztosan itt élnek Budapesten!
Na és ha húztak a monológból? Mozarttal, Verdivel, Puccinivel is megteszik. Általában ezek hagyományokon múlnak, és Kovács János tudja, hogy mit csinál és meddig mehet el. Más, Janacek fia (ha él még), de a menye biztosan itt élnek Budapesten!
4144 WiseGentleman 2004-10-17 05:19:13
A probléma csak az volt, hogy az Operaháznak nem futotta ezúttal műsorfüzetekre, és kiragasztott plakátokon lehetett - németül és angolul - olvasni az egyébként nehezen érthető cselekvést. Igazság szerint motoszkált is bennem a gondolat, hogy elvtársak, közalkalmazottéknál már műsorfüzetre sem futja?
A probléma csak az volt, hogy az Operaháznak nem futotta ezúttal műsorfüzetekre, és kiragasztott plakátokon lehetett - németül és angolul - olvasni az egyébként nehezen érthető cselekvést. Igazság szerint motoszkált is bennem a gondolat, hogy elvtársak, közalkalmazottéknál már műsorfüzetre sem futja?
