9120 telramund 2005-06-22 17:28:57 [Válasz erre: 9112 álmodó 2005-06-22 13:28:31]
pedig Divádnak biztos jól esne,ha debüt-jén jelen lennél-ez nem fesztivál szervezés kérdése..én magam is örjöngtem amikor a Normát más énekelte mint aki hirdetve volt..sőt ahogy meghallottam Mosuc fellépésének hirét rögtön átalakitottam a programom ami biz nem volt könnyü.Várom a találkozást az élő Mosuccal.....
pedig Divádnak biztos jól esne,ha debüt-jén jelen lennél-ez nem fesztivál szervezés kérdése..én magam is örjöngtem amikor a Normát más énekelte mint aki hirdetve volt..sőt ahogy meghallottam Mosuc fellépésének hirét rögtön átalakitottam a programom ami biz nem volt könnyü.Várom a találkozást az élő Mosuccal.....
9119 Sesto 2005-06-22 16:05:41 [Válasz erre: 9098 Orfeusz 2005-06-21 22:49:05]
...tehát Elena Mosuc lesz \"Nektek\" Lucia!...ez már fix!... ;-))) Ez egyben a magyarországi debut-annak ellenére, hogy pl. az elsö áriaCD-jét speciell Magyarországon vette föl!... Gondolkoztam, hogy átugrom én is megnézni Elena-t, hiszen igy egyben \"rokoni látogatást\" is letudtam volna-nem semmi, hogy pont Miskolcon debütál,...de azt ahogy korábban lertam, személyes véleményem nem igazán pozitv az Operfesztivál idén történt szervezésévél kapcs: csak amit itt látok/olvasok-sok minden egyszerüen lekerül ad hoc a szinlapról, szereposztások bizonytalanok stb. Nem tudom ki lett volna eredetileg pl. Lucia, de igy Miskolc csak jól járt-nem hiába nevezte összel Renata Scotto(=anno sikeres Lucia!) Elena-t a jelenkor legnagyobb Lucia-énekesnönek-lásd. idézet a honlapon: www.mosuc.com Scotto rendezte akkor a Lucia-t, Elena pedig a cimszerepben brillirozott! Azt elöre bocsátanám, legyenek Gruberova-rajongók, Sutherland-fanclub, Callas-tisztelö-publikum stb., hogy egy telejen más Lucia-t, ergo \"nem olcsó kópiát\" vmelyik nagy elöd után szabadon fognak kapni-ez tény!-és ez a legfontosabb! ;-)))
...tehát Elena Mosuc lesz \"Nektek\" Lucia!...ez már fix!... ;-))) Ez egyben a magyarországi debut-annak ellenére, hogy pl. az elsö áriaCD-jét speciell Magyarországon vette föl!... Gondolkoztam, hogy átugrom én is megnézni Elena-t, hiszen igy egyben \"rokoni látogatást\" is letudtam volna-nem semmi, hogy pont Miskolcon debütál,...de azt ahogy korábban lertam, személyes véleményem nem igazán pozitv az Operfesztivál idén történt szervezésévél kapcs: csak amit itt látok/olvasok-sok minden egyszerüen lekerül ad hoc a szinlapról, szereposztások bizonytalanok stb. Nem tudom ki lett volna eredetileg pl. Lucia, de igy Miskolc csak jól járt-nem hiába nevezte összel Renata Scotto(=anno sikeres Lucia!) Elena-t a jelenkor legnagyobb Lucia-énekesnönek-lásd. idézet a honlapon: www.mosuc.com Scotto rendezte akkor a Lucia-t, Elena pedig a cimszerepben brillirozott! Azt elöre bocsátanám, legyenek Gruberova-rajongók, Sutherland-fanclub, Callas-tisztelö-publikum stb., hogy egy telejen más Lucia-t, ergo \"nem olcsó kópiát\" vmelyik nagy elöd után szabadon fognak kapni-ez tény!-és ez a legfontosabb! ;-)))
9118 muzsika 2005-06-22 14:27:32 [Válasz erre: 9110 muzsika 2005-06-22 13:13:19]
Na, akkor ott leszek én is Gruberován!!
Na, akkor ott leszek én is Gruberován!!
9117 telramund 2005-06-22 14:25:27 [Válasz erre: 9092 Orfeusz 2005-06-21 20:07:25]
Feltétlen hallgasd meg most mert ez a szerep koncertszerüen is fantasztikus lesz. Hivatalosan egy de számos élő fekete felvétel van forgalomban barcelonától-Bécsen át Zürich ill Münchenig. A zárójelenttől a közönség még a passzivabb fajta is shockba esik effelől nincs kétségem. maga a mű is nagyszerü nem hosszú,nem ömlengős hanem drámai zene.WElöször a rádióban hallottam Sillssel és a csodás Ilosfalvy Róberttel és a felvétel minden szempontból lenyügözött.Hozzáteszem sem élőben sem hangzón jobb Robertot mint Ilosfalvy nem hallottam. Ui: és aki kétli Gruberova szivét az revideálni fogja véleményét-kétségbeejtőbben,reménytvesztettebben eléneklni Erzsébet szólamát senkitől sem hallottam.CSODA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Feltétlen hallgasd meg most mert ez a szerep koncertszerüen is fantasztikus lesz. Hivatalosan egy de számos élő fekete felvétel van forgalomban barcelonától-Bécsen át Zürich ill Münchenig. A zárójelenttől a közönség még a passzivabb fajta is shockba esik effelől nincs kétségem. maga a mű is nagyszerü nem hosszú,nem ömlengős hanem drámai zene.WElöször a rádióban hallottam Sillssel és a csodás Ilosfalvy Róberttel és a felvétel minden szempontból lenyügözött.Hozzáteszem sem élőben sem hangzón jobb Robertot mint Ilosfalvy nem hallottam. Ui: és aki kétli Gruberova szivét az revideálni fogja véleményét-kétségbeejtőbben,reménytvesztettebben eléneklni Erzsébet szólamát senkitől sem hallottam.CSODA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
9116 telramund 2005-06-22 14:18:13 [Válasz erre: 9096 telramund 2005-06-21 20:59:33]
Örülök hogy eljön.Nagyon kiváncsi vagyok milyen lesz élőben-majd beszámolok.... Remélem új kedvencem születik.......
Örülök hogy eljön.Nagyon kiváncsi vagyok milyen lesz élőben-majd beszámolok.... Remélem új kedvencem születik.......
9115 muzsika 2005-06-22 14:11:05 [Válasz erre: 9107 muzsika 2005-06-22 13:08:34]
Szia Orfeusz, jössz nézni Vargicovát?
Szia Orfeusz, jössz nézni Vargicovát?
9114 Orfeusz 2005-06-22 13:45:42 [Válasz erre: 9100 orlandofurioso 2005-06-21 23:41:38]
Igen, az Operafesten énekel Traviatát augusztusban.
Igen, az Operafesten énekel Traviatát augusztusban.
9113 muzsika 2005-06-22 13:37:44 [Válasz erre: 9105 Orfeusz 2005-06-22 11:58:03]
Semmi baj, te álmodó vagy, de fürgébb ...
Semmi baj, te álmodó vagy, de fürgébb ...
9111 mimi59 2005-06-22 13:21:36
Mindkettőtöknek köszönöm. mimi
Mindkettőtöknek köszönöm. mimi
9110 muzsika 2005-06-22 13:13:19 [Válasz erre: 9102 Orfeusz 2005-06-22 11:52:01]
Én is pont ezt akartam írni.
Én is pont ezt akartam írni.
9109 álmodó 2005-06-22 13:12:38 [Válasz erre: 9101 Sesto 2005-06-22 11:38:17]
Kedves MIMI: magánénekesek, és vendégek voltak. :-)
Kedves MIMI: magánénekesek, és vendégek voltak. :-)
9108 mimi59 2005-06-22 13:10:20
Volt valaki hétfőn a Székely Bertalan teremben? Én igen. Bokor Jutta és Gerderits Ferenc nem magánénekesek, vagy csak vendégek voltak? mimi
Volt valaki hétfőn a Székely Bertalan teremben? Én igen. Bokor Jutta és Gerderits Ferenc nem magánénekesek, vagy csak vendégek voltak? mimi
9107 muzsika 2005-06-22 13:08:34
Sziasztok, tudjátok, hogy L. Vargicova Traviatat énekel Budapesten?
Sziasztok, tudjátok, hogy L. Vargicova Traviatat énekel Budapesten?
9106 Orfeusz 2005-06-22 11:58:45 [Válasz erre: 9098 Orfeusz 2005-06-21 22:49:05]
és az a jó, hogy ezen infoban nem kell kételkednem:) mégis magától az érintettől származik
és az a jó, hogy ezen infoban nem kell kételkednem:) mégis magától az érintettől származik
9105 Orfeusz 2005-06-22 11:58:03 [Válasz erre: 9096 telramund 2005-06-21 20:59:33]
KÖSZ!!!!! Akkor megyek:))
KÖSZ!!!!! Akkor megyek:))
9104 Orfeusz 2005-06-22 11:57:35 [Válasz erre: 9094 Orfeusz 2005-06-21 20:14:42]
Valóban nehéz hosszabb távra tervezni(mármint nekem nézőnek), ha ilyen labilis az énekesek fellépése..
Valóban nehéz hosszabb távra tervezni(mármint nekem nézőnek), ha ilyen labilis az énekesek fellépése..
9103 Sesto 2005-06-22 11:57:10 [Válasz erre: 9095 Kohn 2005-06-21 20:18:07]
IME A VÁLASZ: ELENA-TOL 5 PERCE ÉRKEZETT SMS, ELVÁLLALTA MÉGIS A LA BOHEME-PRÓBÁK ELLENÉRE MISKOLCON A \"LUCIA-T\"!!! ;-))) KELLEMES OPERAESTET KIVÁNOK NEKTEK!!! ÜDVÖZLETTEL, SESTO ;-)
IME A VÁLASZ: ELENA-TOL 5 PERCE ÉRKEZETT SMS, ELVÁLLALTA MÉGIS A LA BOHEME-PRÓBÁK ELLENÉRE MISKOLCON A \"LUCIA-T\"!!! ;-))) KELLEMES OPERAESTET KIVÁNOK NEKTEK!!! ÜDVÖZLETTEL, SESTO ;-)
9102 Orfeusz 2005-06-22 11:52:01 [Válasz erre: 9094 Orfeusz 2005-06-21 20:14:42]
Miskolcon azt mondták, várják még mindig Mosuc válaszát...nagyon szeretnék ha jönne, viszont nem tudják ki énekel helyette..
Miskolcon azt mondták, várják még mindig Mosuc válaszát...nagyon szeretnék ha jönne, viszont nem tudják ki énekel helyette..
9101 Sesto 2005-06-22 11:38:17 [Válasz erre: 9081 Báró 2005-06-21 09:22:04]
...ahogy már Orfeusz megirta: eddig úgy néz ki nem fog jönni(=legalábbis tegnap du. beszéltem vele tel.)-és akkor úgy tünt nem megy a dolog, mivel Zürich-ben próbál, \"La Boheme\"(Musetta)-Festspielproduktion-és nem fér bele a programba,...minden esetre megkértem, hogy ha mégis tudna pénteken Miskolcon énekelni, küldjön elötte egy SMS-t!... Bizzunk benne hogy sikerül a dolog! ;-) ez lenne a magyarországi debüje, mégha ilyen hülye körülmények között: próbákról elutazni és utolsó peercben megmenteni egy \"fesztivált\",...hááát, hogy is mondjam, nem igazán tünik \"seriös-nek\" az idei fesztiválnyár... Kár!... Hanyatlunk?! Üdvözlettel, Sesto
...ahogy már Orfeusz megirta: eddig úgy néz ki nem fog jönni(=legalábbis tegnap du. beszéltem vele tel.)-és akkor úgy tünt nem megy a dolog, mivel Zürich-ben próbál, \"La Boheme\"(Musetta)-Festspielproduktion-és nem fér bele a programba,...minden esetre megkértem, hogy ha mégis tudna pénteken Miskolcon énekelni, küldjön elötte egy SMS-t!... Bizzunk benne hogy sikerül a dolog! ;-) ez lenne a magyarországi debüje, mégha ilyen hülye körülmények között: próbákról elutazni és utolsó peercben megmenteni egy \"fesztivált\",...hááát, hogy is mondjam, nem igazán tünik \"seriös-nek\" az idei fesztiválnyár... Kár!... Hanyatlunk?! Üdvözlettel, Sesto
9100 orlandofurioso 2005-06-21 23:41:38
Újabb DVD-k a TDK katalógusából: Massenet: Manon - Fleming, Álvarez ÉS Varázsfuvola - Cotrubas+Gruberova! (Salzburg, Levine+Ponnelle)
Újabb DVD-k a TDK katalógusából: Massenet: Manon - Fleming, Álvarez ÉS Varázsfuvola - Cotrubas+Gruberova! (Salzburg, Levine+Ponnelle)
9099 Orfeusz 2005-06-21 22:50:36 [Válasz erre: 9089 Orfeusz 2005-06-21 19:16:49]
16alkalom..:) nem semmi. Sajnos én még egyszer sem, az az igazság, hogy a művet sem ismerem, de ezt szeptemberig bepótolom. Roberto Devereux felvétel Gruberovával csak egy készült? Van esetleg vele Dvd is?
16alkalom..:) nem semmi. Sajnos én még egyszer sem, az az igazság, hogy a művet sem ismerem, de ezt szeptemberig bepótolom. Roberto Devereux felvétel Gruberovával csak egy készült? Van esetleg vele Dvd is?
9098 Orfeusz 2005-06-21 22:49:05 [Válasz erre: 9089 Orfeusz 2005-06-21 19:16:49]
\"ismerve a magyarok vérmérsékletét..\" hát nem tudom, azért elég sokszor a magyar közönség igen passzív, és nem mer ünnepelni..nem tudom, hogy egy ordító bécsi vagy német közönséget túl lehet-e szárnyalni. Remélem persze azért a Művésznőt nagy szeretettel fogja fogadni a közönség és hosszú tapssal.
\"ismerve a magyarok vérmérsékletét..\" hát nem tudom, azért elég sokszor a magyar közönség igen passzív, és nem mer ünnepelni..nem tudom, hogy egy ordító bécsi vagy német közönséget túl lehet-e szárnyalni. Remélem persze azért a Művésznőt nagy szeretettel fogja fogadni a közönség és hosszú tapssal.
9097 Búbánat 2005-06-21 22:14:39
Most jöttem a Hamupipőkéről. Egészen fantasztikus volt. Holnap beszámolok róla, most lejárt az időm.
Most jöttem a Hamupipőkéről. Egészen fantasztikus volt. Holnap beszámolok róla, most lejárt az időm.
9096 telramund 2005-06-21 20:59:33 [Válasz erre: 9087 Orfeusz 2005-06-21 18:58:22]
16 alkalommal hallottam Editát a Robertoban a 9o-es bécsi koncerttől kezdve Zürichben,Münchenben ,Bécsben és valamennyi produkcióban legyügőzött. Ne felejtsük el l995-ös bp-eti bemutatkozását sem amikor a pesti közönséget a \"Marton Éva és barátai\"koncerten a Robertoból elénekelt belépő ária és cabaletta után a közönség nem tudta hol van a csodálattól. Most 3 hete hallottam Münchenben egy modern rendezésben ismét a TV felvette és DVD is lesz az előadásból-itt megint elbüvölt és a zárójelent után 3o percig zúgott az orkánszerü tombolás! Ismerve a magarok vérmérsékletét szeptember 10,én egetverő sikert fog aratni!!!!!
16 alkalommal hallottam Editát a Robertoban a 9o-es bécsi koncerttől kezdve Zürichben,Münchenben ,Bécsben és valamennyi produkcióban legyügőzött. Ne felejtsük el l995-ös bp-eti bemutatkozását sem amikor a pesti közönséget a \"Marton Éva és barátai\"koncerten a Robertoból elénekelt belépő ária és cabaletta után a közönség nem tudta hol van a csodálattól. Most 3 hete hallottam Münchenben egy modern rendezésben ismét a TV felvette és DVD is lesz az előadásból-itt megint elbüvölt és a zárójelent után 3o percig zúgott az orkánszerü tombolás! Ismerve a magarok vérmérsékletét szeptember 10,én egetverő sikert fog aratni!!!!!
9094 Orfeusz 2005-06-21 20:14:42
Seiji Ozawa marad 2010-ig a Bécsi Opera művészeti igazgatója.
Seiji Ozawa marad 2010-ig a Bécsi Opera művészeti igazgatója.
9093 Orfeusz 2005-06-21 20:12:41
Donizetti: Roberto Devereux Időpont: 2005.09.10 Opera 3 felvonásban – koncertszerű előadás: olasz nyelven, Vezényel: Friedrich Haider Közreműködik: a Szlovák Filharmonikus Zenekar (Pozsony) és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) Helyszín: Nemzeti Hangversenyterem Részletes leírás: Elisabetta Edita Gruberová Roberto Devereux Michal Lehotský Nottingham Albert Schagidullin Sara Ulbrich Andrea Gaetano Donizetti keveset játszott, 1837-ben született történelmi nagyoperája, a Roberto Devereux előadásával és a parádés szereposztással az est valódi csemegét ígér. A címszerepben a prágai, a bécsi és a berlini operaházak visszatérő sztárvendége, Michal Lehotský fiatal szlovák tenor, Nottingham szerepében a számos versenygyőzelem után Berlin, Bécs, Salzburg és Stockholm operaszínpadait meghódító Albert Schagidullin orosz bariton, Sara szerepében pedig az ugyancsak számos verseny nagydíját birtokló fiatal magyar mezzoszoprán, Ulbrich Andrea lesznek hallhatóak. A hírhedten nehéz, „nyaktörő” futamokkal, hatalmas hangközugrásokkal és „elénekelhetetlen” magasságokkal megtűzdelt főszerepet a sajtó által csak „prima donna assolutának”, a bel canto királynőjének tartott Edita Gruberová énekli. „Még egyetlen bel canto szerepet sem tanulmányoztam és érleltem annyi ideig, mint Elisabettáét” – nyilatkozta Gruberová 1990-ben, amikor Bécsben először énekelte a szerepet. Elisabettaként nyújtott alakítása kapcsán a kritika nemcsak a Gruberovát mindig jellemző tökéletes technikai megvalósítást emelte ki, hanem drámai kifejezőerejét is. A Shakespeare királydrámáihoz hasonlóan szövevényes cselekmény kivételes színészi adottságokat kíván, s hogy ez nem okoz gondot Gruberovának, ahhoz nagyban hozzájárultak kivételes adottságai, amelyeknek köszönhetően tágabb repertoárral rendelkezik, mint számos pályatársa. Hatalmas hangterjedelme és gazdag hangszínpalettája nemcsak koloratúr-, de drámai és lírai szoprán szerepeket is megközelíthetővé tesz számára. Az est érdekessége, hogy Gruberovát szülővárosának zenekara, a pozsonyi Szlovák Filharmonikus Zenekar kíséri, amelynek élén Friedrich Haider áll. Tanulmányait Bécsben végezte, de legfőbb mesterének Nikolaus Harnoncourt-t tartja. Vendégkarmester Európa több jelentős operaházában (Stuttgart, Strasbourg, Hamburg, Barcelona stb.), és Richard Strauss összes zenekari dalának lemezfelvételével számos díjat nyert.
Donizetti: Roberto Devereux Időpont: 2005.09.10 Opera 3 felvonásban – koncertszerű előadás: olasz nyelven, Vezényel: Friedrich Haider Közreműködik: a Szlovák Filharmonikus Zenekar (Pozsony) és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) Helyszín: Nemzeti Hangversenyterem Részletes leírás: Elisabetta Edita Gruberová Roberto Devereux Michal Lehotský Nottingham Albert Schagidullin Sara Ulbrich Andrea Gaetano Donizetti keveset játszott, 1837-ben született történelmi nagyoperája, a Roberto Devereux előadásával és a parádés szereposztással az est valódi csemegét ígér. A címszerepben a prágai, a bécsi és a berlini operaházak visszatérő sztárvendége, Michal Lehotský fiatal szlovák tenor, Nottingham szerepében a számos versenygyőzelem után Berlin, Bécs, Salzburg és Stockholm operaszínpadait meghódító Albert Schagidullin orosz bariton, Sara szerepében pedig az ugyancsak számos verseny nagydíját birtokló fiatal magyar mezzoszoprán, Ulbrich Andrea lesznek hallhatóak. A hírhedten nehéz, „nyaktörő” futamokkal, hatalmas hangközugrásokkal és „elénekelhetetlen” magasságokkal megtűzdelt főszerepet a sajtó által csak „prima donna assolutának”, a bel canto királynőjének tartott Edita Gruberová énekli. „Még egyetlen bel canto szerepet sem tanulmányoztam és érleltem annyi ideig, mint Elisabettáét” – nyilatkozta Gruberová 1990-ben, amikor Bécsben először énekelte a szerepet. Elisabettaként nyújtott alakítása kapcsán a kritika nemcsak a Gruberovát mindig jellemző tökéletes technikai megvalósítást emelte ki, hanem drámai kifejezőerejét is. A Shakespeare királydrámáihoz hasonlóan szövevényes cselekmény kivételes színészi adottságokat kíván, s hogy ez nem okoz gondot Gruberovának, ahhoz nagyban hozzájárultak kivételes adottságai, amelyeknek köszönhetően tágabb repertoárral rendelkezik, mint számos pályatársa. Hatalmas hangterjedelme és gazdag hangszínpalettája nemcsak koloratúr-, de drámai és lírai szoprán szerepeket is megközelíthetővé tesz számára. Az est érdekessége, hogy Gruberovát szülővárosának zenekara, a pozsonyi Szlovák Filharmonikus Zenekar kíséri, amelynek élén Friedrich Haider áll. Tanulmányait Bécsben végezte, de legfőbb mesterének Nikolaus Harnoncourt-t tartja. Vendégkarmester Európa több jelentős operaházában (Stuttgart, Strasbourg, Hamburg, Barcelona stb.), és Richard Strauss összes zenekari dalának lemezfelvételével számos díjat nyert.
9092 Orfeusz 2005-06-21 20:07:25 [Válasz erre: 9084 Orfeusz 2005-06-21 14:11:14]
már ki is plakátolták? mindenesetre Mosuc mondta, hogy nem biztos hogy jön, ezért kételkedem..de ne legyen igazam.
már ki is plakátolták? mindenesetre Mosuc mondta, hogy nem biztos hogy jön, ezért kételkedem..de ne legyen igazam.
9091 telramund 2005-06-21 20:05:15 [Válasz erre: 9083 Orfeusz 2005-06-21 14:10:20]
Azért Zürich nem a világ vége.l óra repülővel.Nem hiszem a Miskolcon kiplakátolják pont Mosucot,ha nem tud róla.,legfeljebb a gázsiban nem tudnak megegyezni-mert azért nem egy olcsó énekesnő...Volt idén már ilyenre is példa! Bár ez a fesztivál már jól lejáratta magát az elmaradt programjaival és szereplőváltoztatásával.
Azért Zürich nem a világ vége.l óra repülővel.Nem hiszem a Miskolcon kiplakátolják pont Mosucot,ha nem tud róla.,legfeljebb a gázsiban nem tudnak megegyezni-mert azért nem egy olcsó énekesnő...Volt idén már ilyenre is példa! Bár ez a fesztivál már jól lejáratta magát az elmaradt programjaival és szereplőváltoztatásával.
9090 Orfeusz 2005-06-21 19:18:32 [Válasz erre: 9081 Báró 2005-06-21 09:22:04]
Tőle tudom az infot:)))) Ő magát a művésznőt kérdezte meg, és ő mondta, hogy nem valószínű, hogy jön, mert Zürichben van..ennél biztosabb info nem nagyon lehet. Miskolc pénztára(akik nagyon segítőkészek) azt mondta, nekik még Mosuc van jelentve, de holnap délelőttre több infoval tudnak szolgálni.
Tőle tudom az infot:)))) Ő magát a művésznőt kérdezte meg, és ő mondta, hogy nem valószínű, hogy jön, mert Zürichben van..ennél biztosabb info nem nagyon lehet. Miskolc pénztára(akik nagyon segítőkészek) azt mondta, nekik még Mosuc van jelentve, de holnap délelőttre több infoval tudnak szolgálni.
9089 Orfeusz 2005-06-21 19:16:49 [Válasz erre: 9078 frushena 2005-06-21 07:33:50]
Kösz a beszámolót:) Vargicova gyakorlatilag tőlünk indult, ha nem tévedek..akkor még nem volt neve, énekelt nálunk Luciát, aztán Rigolettot(ebben láttam először), aztán jött két Traviata..ma már pedig New York, Salzburg, Bécs..
Kösz a beszámolót:) Vargicova gyakorlatilag tőlünk indult, ha nem tévedek..akkor még nem volt neve, énekelt nálunk Luciát, aztán Rigolettot(ebben láttam először), aztán jött két Traviata..ma már pedig New York, Salzburg, Bécs..
9088 Kohn 2005-06-21 19:15:07
Szia, Sesto! Mit tudsz, jön Elena vagy nem?
Szia, Sesto! Mit tudsz, jön Elena vagy nem?
9087 Orfeusz 2005-06-21 18:58:22
Legújabb info szerint mégsem Elena Mosuc énekel... tudja vki, végülis ki énekli Luciát pénteken?
Legújabb info szerint mégsem Elena Mosuc énekel... tudja vki, végülis ki énekli Luciát pénteken?
9086 Búbánat 2005-06-21 15:17:41 [Válasz erre: 9077 parampampuli 2005-06-21 06:53:43]
Milyen jó, hogy elővételben erre is meg van a jegyem. Egyébként a rádió is felveszi és majd felvételről egy későbbi időpontban sugározni fogja. Az előző napi Tell Vilmos előadást élőben közvetíti a Bartók Rádió.
Milyen jó, hogy elővételben erre is meg van a jegyem. Egyébként a rádió is felveszi és majd felvételről egy későbbi időpontban sugározni fogja. Az előző napi Tell Vilmos előadást élőben közvetíti a Bartók Rádió.
9085 Búbánat 2005-06-21 15:14:10
Donizettinek Az ezred lánya című kétfelvonásos vígoperáját láttam tegnap este a Miskolci Nemzeti Színházban, amit a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház vendégjátéka tett számomra emlékezetessé. Magyarországon utoljára vagy húsz éve ment a darab a Józsefvárosi Népszínházban, erősen átdolgozott formában, így a CD-, kazetta, VHS-élményeimre is támaszkodva különös izgalommal ültem be a színházba, hogy végre élőben eredeti nyelven és remélhetőleg húzások nélküli változatban lássam és halljam Donizetti első olyan \"francia\" operáját, amely francia szerzők szövegkönyvére íródott, és aminek 1840. februárjában, Párizsban volt a bemutatója. (A következő alkalomra nem kell sokat várnia, még ugyanennek az esztendőnek a végén sor kerül a La Favorite - A kegyencnő - bemutatójára is.) Ez a Donizetti-darab tehát viszonylag ismeretlen mifelénk, ezért nem kerülhetem meg a tartalom előrevezetését sem. Miről is szól ez az opera comique, amire jobb szó híján - a szó hagyományos értelmében nem mondanám vígoperának, hiszen recitatívók nincsenek benne, a zárt zenei számok és a prózai betétek váltogatják egymást - talán a magyar daljáték kifejezés illene rá a legjobban; ami mégis megkülönbözteti az operától, de már benne rejlik a későbbi francia daljáték és operett csírái is? (Meg vagyok arról győződve, hogy Az ezred lánya zenei szövete előfutára a korabeli klasszikus francia operetteknek és daljátékoknak, az olasz komponista sok zenei-dramaturgiai ötlettel és mintával szolgálhatott Hervének, Offenbachnak, Lecoqnak, Planquette-nek műveik megírásához e könnyedebb műfajra jellemző buffó vagy burleszk, esetleg kuplé-szerű bohémságok hangjegyekbe öntésével.) A történet Napóleon olaszországi hadjárata idején egy tiroli kis falucskában állomásozó francia táborban kezdődik. Az előzményekből megtudjuk, hogy a francia hadsereg egy gránátos ezrede 18 évvel korábban egy síró cscsemőt talál a harctéren. A marcona katonák szíve megesett a csöppségen, örökbefogadták. Marie az ezred lánya lesz, 18 éven keresztül hóban-fagyban kitart \"gyámapái\" mellett. Egyszer egy olasz ifjú vadász, Tonio menti meg az életét egy megvadult szarvas még időben történő lepuffantásával, és akkor egymásba szeretnek. Egy őrjárat során a franciák elkapják a tábor körül kóboroló legényt, akit mint kémet gyorsan kivégeznének, de most Marie az, aki ráismerve megmenti az életét kegyelmet kiesdekelve számára. Ennek az a feltétele, hogy Tonió felcsap gránátosnak. Időközben egy márkinő utazik át azon a vidéken, s rátalál Marie-ra, a főúri család 18 évvel ezelőtt elveszett sarjára, akit magával is viszi pompás kastélyába. A lány és \"nevelőapjai\" tehetetlenek e nem várt fordulat ellen és így a szerelmesek is elszakadnak egymástól. A második felvonás a kastély egyik szalonjában folytatódik. Egy év telt el. Marie-ből előkelő hölgy lett, Marion kisasszony. Tonio halálhírét hozzák. A márkinő grófi férjet szemel ki a számáraw. Marie látszólag illedelmes, jólnevelt, szófogadó... Mindaddig, amíg meg nem jelenik elhagyott gyámapja, Sulpice őrmester, s éppen a készülő házasságkötés napján. Marie engedelmeskedik nagynénjének, a márkinőnek, a házassági szertartás kezdetét azonban a közeledő ezred híres indulója szakítja félbe. Innen már happy end: feltűnik az ezredben Tonió is, aki időközben magas tisztségbe rukkolt elő, sőt kiderül, hogy származása is előkelőbb, mint hitte, így boldogan folytatódnak az esküvő előkészületei, de már az új vőlegénnyel a mennyasszonya oldalán. És, hogy az általános legyen az öröm, a márkiné és Sulpice őrmester is egymásra talál, így minden jó, ha a vége is jó... Jozef Bednarik rendezése teli van gegekkel, ötletekkel, amikhez párosul Vladimir Cáp sok fantáziáról tanúskodó díszletegyüttese és L\'udmila Várossová jelmezei is. A nyitó képben a tiroli tájakat, parasztgazdagságot időző udvar, ami aztán átváltozik a franciák táborává nem más, mit egy hatalmas kerek - részben megkezdett lyukacsokkal teli sajt; ezeken a lyukakon jönnek ki-be a szereplők, ez a tengelye körül forgatható alkotmányból lesz majd a kastély szalonja is. Aztán mindenféle gazdaság idilljébe tartozó háziállatokat is jelképező figurákkal van telítva a színpad, és van egy Walt Disney filmjéből kölcsönzött \"élő\" egérke is, aki pantomimszerűen ott őgyeleg a színpadon a szereplők között, időnként különös hangokat kiejtve a torkán. A rendező nem ekégszik meg a zeneszerző a zenekar és a kórus, énekesek hangzuhatagaival, hanem a prózai részekben beilleszt egyéb zörejeket és hanghatásokat is, ami felidézi egy háború csatazaját, ágyúdörgést, sőt, mintha a modernebb korokat időző légiriadó szírénahangját is becsempészte volna... Egyébként minden mozgásban van, a bájos tréfákkal teletűzdelt korszerű rendezésben semmi kivetnivalót nem találtam. Ellenkezőleg, úgy hiszem, hogy mindez nagyon is jól keretezte az előadás főértékét, Donizetti 165 éves muzsikája ma is friss, sokszínű, eleven. A színészi alakítások, a lelkes játék és a szép ének is tetszett. A nyelv ízes humorát az is megértette, aki nem ért franciául, hiszen, a zene és a látvány önmagáért beszélt. Egyébként, a szöveget beszélő énekesek humora abban is megmutatkozott, hogy hol szlovákul, hol franciául, hol olaszul, hol magyarul keverték, sőt egyikről a másikra tolmácsoltak bizonyos szavakat, kifejezéseket, fokozva a gegek hatását. Különkeges erőpróbája volt az énekeseknek ez az előadás, amit láttunk, hiszen itt nem csak kitűnően kellett énekelniük, hanem meg kellett állniuk a helyüket, mint a színpadi beszédben és játékban is. Elsősorban a címszerepet alakító kitűnő L\'ubica Vargicová kívánkozik az élre, aki elbűvölte gyönyörű hangjával és játékával a publikumot. Nagyszerűen szóltak a magasságai is, és a magasságai is kinyíltak ahol kellett. Megjelenése, éneke, jelmezei egymással összhatásban megteremtették az itt és most couleur hatását. Nagy reményekkel várom az augusztusi budapesti OpernFest Traviátáit, amikor Violettaként fogja reményeim szerint ismételten meghódítani a közönségét. A Toniót éneklő L\'udovic Ludha személyében egy másodvonalú tenort hallottunk, aki tisztességesen szépen énekelt, de hiányoltam énekéből azokat a biztos magas fényesen csengő hangokat (nem csak a kilnec magas C-t), amelyek abszolválása adja a szerep savát és borsát. Megtette amire a képességei predesztinákjál, ez sem csekélyséh... Az őrsmester szerepében Ján Galla kitűnően hozta az érzelmes, vígkedélyú, a \"lánya\" által könnye lekenyerezhető és a lábáról levethető \"nevelőapát\". Szép basszbariton hang. Engem a múltból Várhelyi Endrére emlékeztetett. A zenekar mellett a kórusra is nagy feladat hárult, mondhatnám az egyik főszereplője az operának, szinte mindvégig jelen van, igen nehéz de hálás feladatukat maradéktalanul jó színvonalon látták el. Konklúzió: Donizetti Az ezred lányába a mesén kívül beleszőtte a lélek rejtett, konfliktusos világát. E játék humora, katonakórusának kicsattanó jókedve, ereje mögött egy tragikusra forduló sorsú, Párizsban egyre meghasonlottabbá váló zeneszerző vágyik vissza szülőföldjére, az elveszett, manipulátlanabb világba, övéihez. Élesebbek a fények és markánsabbak az árnyak ebben a \"vígoperában\", pedig három év múlva jön mindennek a betetőzése a Don Pasqualéban - bécsi megszakítással - újra csak Párizsban. De már olasz librettóra. A fentiek alapján - már előre iszom a medve bőrére - hasonlóan nagy várakozással tekintek a pozsonyi operatársulat ma esti Rossini - Hamupipőke bemutatója elé.
Donizettinek Az ezred lánya című kétfelvonásos vígoperáját láttam tegnap este a Miskolci Nemzeti Színházban, amit a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház vendégjátéka tett számomra emlékezetessé. Magyarországon utoljára vagy húsz éve ment a darab a Józsefvárosi Népszínházban, erősen átdolgozott formában, így a CD-, kazetta, VHS-élményeimre is támaszkodva különös izgalommal ültem be a színházba, hogy végre élőben eredeti nyelven és remélhetőleg húzások nélküli változatban lássam és halljam Donizetti első olyan \"francia\" operáját, amely francia szerzők szövegkönyvére íródott, és aminek 1840. februárjában, Párizsban volt a bemutatója. (A következő alkalomra nem kell sokat várnia, még ugyanennek az esztendőnek a végén sor kerül a La Favorite - A kegyencnő - bemutatójára is.) Ez a Donizetti-darab tehát viszonylag ismeretlen mifelénk, ezért nem kerülhetem meg a tartalom előrevezetését sem. Miről is szól ez az opera comique, amire jobb szó híján - a szó hagyományos értelmében nem mondanám vígoperának, hiszen recitatívók nincsenek benne, a zárt zenei számok és a prózai betétek váltogatják egymást - talán a magyar daljáték kifejezés illene rá a legjobban; ami mégis megkülönbözteti az operától, de már benne rejlik a későbbi francia daljáték és operett csírái is? (Meg vagyok arról győződve, hogy Az ezred lánya zenei szövete előfutára a korabeli klasszikus francia operetteknek és daljátékoknak, az olasz komponista sok zenei-dramaturgiai ötlettel és mintával szolgálhatott Hervének, Offenbachnak, Lecoqnak, Planquette-nek műveik megírásához e könnyedebb műfajra jellemző buffó vagy burleszk, esetleg kuplé-szerű bohémságok hangjegyekbe öntésével.) A történet Napóleon olaszországi hadjárata idején egy tiroli kis falucskában állomásozó francia táborban kezdődik. Az előzményekből megtudjuk, hogy a francia hadsereg egy gránátos ezrede 18 évvel korábban egy síró cscsemőt talál a harctéren. A marcona katonák szíve megesett a csöppségen, örökbefogadták. Marie az ezred lánya lesz, 18 éven keresztül hóban-fagyban kitart \"gyámapái\" mellett. Egyszer egy olasz ifjú vadász, Tonio menti meg az életét egy megvadult szarvas még időben történő lepuffantásával, és akkor egymásba szeretnek. Egy őrjárat során a franciák elkapják a tábor körül kóboroló legényt, akit mint kémet gyorsan kivégeznének, de most Marie az, aki ráismerve megmenti az életét kegyelmet kiesdekelve számára. Ennek az a feltétele, hogy Tonió felcsap gránátosnak. Időközben egy márkinő utazik át azon a vidéken, s rátalál Marie-ra, a főúri család 18 évvel ezelőtt elveszett sarjára, akit magával is viszi pompás kastélyába. A lány és \"nevelőapjai\" tehetetlenek e nem várt fordulat ellen és így a szerelmesek is elszakadnak egymástól. A második felvonás a kastély egyik szalonjában folytatódik. Egy év telt el. Marie-ből előkelő hölgy lett, Marion kisasszony. Tonio halálhírét hozzák. A márkinő grófi férjet szemel ki a számáraw. Marie látszólag illedelmes, jólnevelt, szófogadó... Mindaddig, amíg meg nem jelenik elhagyott gyámapja, Sulpice őrmester, s éppen a készülő házasságkötés napján. Marie engedelmeskedik nagynénjének, a márkinőnek, a házassági szertartás kezdetét azonban a közeledő ezred híres indulója szakítja félbe. Innen már happy end: feltűnik az ezredben Tonió is, aki időközben magas tisztségbe rukkolt elő, sőt kiderül, hogy származása is előkelőbb, mint hitte, így boldogan folytatódnak az esküvő előkészületei, de már az új vőlegénnyel a mennyasszonya oldalán. És, hogy az általános legyen az öröm, a márkiné és Sulpice őrmester is egymásra talál, így minden jó, ha a vége is jó... Jozef Bednarik rendezése teli van gegekkel, ötletekkel, amikhez párosul Vladimir Cáp sok fantáziáról tanúskodó díszletegyüttese és L\'udmila Várossová jelmezei is. A nyitó képben a tiroli tájakat, parasztgazdagságot időző udvar, ami aztán átváltozik a franciák táborává nem más, mit egy hatalmas kerek - részben megkezdett lyukacsokkal teli sajt; ezeken a lyukakon jönnek ki-be a szereplők, ez a tengelye körül forgatható alkotmányból lesz majd a kastély szalonja is. Aztán mindenféle gazdaság idilljébe tartozó háziállatokat is jelképező figurákkal van telítva a színpad, és van egy Walt Disney filmjéből kölcsönzött \"élő\" egérke is, aki pantomimszerűen ott őgyeleg a színpadon a szereplők között, időnként különös hangokat kiejtve a torkán. A rendező nem ekégszik meg a zeneszerző a zenekar és a kórus, énekesek hangzuhatagaival, hanem a prózai részekben beilleszt egyéb zörejeket és hanghatásokat is, ami felidézi egy háború csatazaját, ágyúdörgést, sőt, mintha a modernebb korokat időző légiriadó szírénahangját is becsempészte volna... Egyébként minden mozgásban van, a bájos tréfákkal teletűzdelt korszerű rendezésben semmi kivetnivalót nem találtam. Ellenkezőleg, úgy hiszem, hogy mindez nagyon is jól keretezte az előadás főértékét, Donizetti 165 éves muzsikája ma is friss, sokszínű, eleven. A színészi alakítások, a lelkes játék és a szép ének is tetszett. A nyelv ízes humorát az is megértette, aki nem ért franciául, hiszen, a zene és a látvány önmagáért beszélt. Egyébként, a szöveget beszélő énekesek humora abban is megmutatkozott, hogy hol szlovákul, hol franciául, hol olaszul, hol magyarul keverték, sőt egyikről a másikra tolmácsoltak bizonyos szavakat, kifejezéseket, fokozva a gegek hatását. Különkeges erőpróbája volt az énekeseknek ez az előadás, amit láttunk, hiszen itt nem csak kitűnően kellett énekelniük, hanem meg kellett állniuk a helyüket, mint a színpadi beszédben és játékban is. Elsősorban a címszerepet alakító kitűnő L\'ubica Vargicová kívánkozik az élre, aki elbűvölte gyönyörű hangjával és játékával a publikumot. Nagyszerűen szóltak a magasságai is, és a magasságai is kinyíltak ahol kellett. Megjelenése, éneke, jelmezei egymással összhatásban megteremtették az itt és most couleur hatását. Nagy reményekkel várom az augusztusi budapesti OpernFest Traviátáit, amikor Violettaként fogja reményeim szerint ismételten meghódítani a közönségét. A Toniót éneklő L\'udovic Ludha személyében egy másodvonalú tenort hallottunk, aki tisztességesen szépen énekelt, de hiányoltam énekéből azokat a biztos magas fényesen csengő hangokat (nem csak a kilnec magas C-t), amelyek abszolválása adja a szerep savát és borsát. Megtette amire a képességei predesztinákjál, ez sem csekélyséh... Az őrsmester szerepében Ján Galla kitűnően hozta az érzelmes, vígkedélyú, a \"lánya\" által könnye lekenyerezhető és a lábáról levethető \"nevelőapát\". Szép basszbariton hang. Engem a múltból Várhelyi Endrére emlékeztetett. A zenekar mellett a kórusra is nagy feladat hárult, mondhatnám az egyik főszereplője az operának, szinte mindvégig jelen van, igen nehéz de hálás feladatukat maradéktalanul jó színvonalon látták el. Konklúzió: Donizetti Az ezred lányába a mesén kívül beleszőtte a lélek rejtett, konfliktusos világát. E játék humora, katonakórusának kicsattanó jókedve, ereje mögött egy tragikusra forduló sorsú, Párizsban egyre meghasonlottabbá váló zeneszerző vágyik vissza szülőföldjére, az elveszett, manipulátlanabb világba, övéihez. Élesebbek a fények és markánsabbak az árnyak ebben a \"vígoperában\", pedig három év múlva jön mindennek a betetőzése a Don Pasqualéban - bécsi megszakítással - újra csak Párizsban. De már olasz librettóra. A fentiek alapján - már előre iszom a medve bőrére - hasonlóan nagy várakozással tekintek a pozsonyi operatársulat ma esti Rossini - Hamupipőke bemutatója elé.
9084 Orfeusz 2005-06-21 14:11:14
Megkérdeztem Miskolcot, és valóban Elena MOSUC lesz a Lucia a pénteki koncertszerű előadáson, énekel még Felipe Royas, és a Máó ének és zenekara.
Megkérdeztem Miskolcot, és valóban Elena MOSUC lesz a Lucia a pénteki koncertszerű előadáson, énekel még Felipe Royas, és a Máó ének és zenekara.
9083 Orfeusz 2005-06-21 14:10:20 [Válasz erre: 9075 Orfeusz 2005-06-21 05:04:53]
jaj, ne is...legalább a Kisvárosi maradjon meg.
jaj, ne is...legalább a Kisvárosi maradjon meg.
9082 kapa 2005-06-21 12:36:07
Ezért értek egyet a T. szerkesztőkkel, hogy ne nyithasson boldog boldogtalan topikot. ha kicsit körülnéztél volna előbb, láthatnád, hogy senki sem vette ek kedvencedet, csak az érdeklődés éppen másfelé ment. Kérem a T. szerkesztőket, ha technikailag megoldható, tegyék át ezeket a hozzászólásokat a megfelelő helyre és ezt a fórumot okafogyottság miatt szűntessék meg.
Ezért értek egyet a T. szerkesztőkkel, hogy ne nyithasson boldog boldogtalan topikot. ha kicsit körülnéztél volna előbb, láthatnád, hogy senki sem vette ek kedvencedet, csak az érdeklődés éppen másfelé ment. Kérem a T. szerkesztőket, ha technikailag megoldható, tegyék át ezeket a hozzászólásokat a megfelelő helyre és ezt a fórumot okafogyottság miatt szűntessék meg.
9081 Báró 2005-06-21 09:22:04 [Válasz erre: 9069 frushena 2005-06-20 22:08:46]
Mivel neki sem sikerült a fellépti díjban megegyezni, ki tudja mi lesz a végső megállapodás?!
Mivel neki sem sikerült a fellépti díjban megegyezni, ki tudja mi lesz a végső megállapodás?!
9080 frushena 2005-06-21 07:46:07 [Válasz erre: 9073 Sesto 2005-06-21 00:19:22]
Nekem csak egy [url]http://images.amazon.com/images/P/B000002RWK.01._SCLZZZZZZZ_.jpg;Don Carlos[/url] felvételem van. (Ez.) Szerintem nagyon jó. Bár nagy viszonyítási alapom nincs. Akkor tehát melyi Don-t érdemes beszerezni?
Nekem csak egy [url]http://images.amazon.com/images/P/B000002RWK.01._SCLZZZZZZZ_.jpg;Don Carlos[/url] felvételem van. (Ez.) Szerintem nagyon jó. Bár nagy viszonyítási alapom nincs. Akkor tehát melyi Don-t érdemes beszerezni?
9079 WiseGentleman 2005-06-21 07:42:56 [Válasz erre: 9071 frushena 2005-06-20 22:49:22]
Igen, zseniális a Don Carlosa, viszont azért a Boris Christoff-féle verziók is szerintem dobogós helyet érdemelnek.
Igen, zseniális a Don Carlosa, viszont azért a Boris Christoff-féle verziók is szerintem dobogós helyet érdemelnek.
9078 frushena 2005-06-21 07:33:50 [Válasz erre: 9071 frushena 2005-06-20 22:49:22]
Szerintem nevezhetjük a legjobbnak. Jó! Akkor nevezzük számomra a legjobbnak. Sok Don Giovanni-m van (volt) és ez nagyban eltér a többitől. Mint már egyszer említettem, nagyon \"egyben van\"!
Szerintem nevezhetjük a legjobbnak. Jó! Akkor nevezzük számomra a legjobbnak. Sok Don Giovanni-m van (volt) és ez nagyban eltér a többitől. Mint már egyszer említettem, nagyon \"egyben van\"!
9077 parampampuli 2005-06-21 06:53:43 [Válasz erre: 9036 muzsika 2005-06-17 14:19:19]
Nem tudom, hogy Don Giovannija a legjobb-e, de nagyon jó. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Don Carlos-felvételét a fiatal Domingoval és Caballéval a mai napig sem tudta senki felülmúlni, de talán még megközelíteni se.
Nem tudom, hogy Don Giovannija a legjobb-e, de nagyon jó. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Don Carlos-felvételét a fiatal Domingoval és Caballéval a mai napig sem tudta senki felülmúlni, de talán még megközelíteni se.
9076 frushena 2005-06-21 05:11:48
Fékezett habzás Csont András Dmitrij Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth Sosztakovics második operáját (eredeti címe A mcenszki járás Lady Macbethje) 1934. január 22-én mutatták be Leningrádban, s szinte ezzel egyidejűleg Moszkvában is. A hamarosan világkarriert befutó darab (bemutató Clevelandben 1935. január 31-én, aztán többek közt New Yorkban, Philadelphiában, Stockholmban, Zürichben, Londonban, Zágrábban) sorsát egy 1936. január 28-án a Pravdában aláírás nélkül megjelent cikk pecsételte meg. Sosztakovics a Katyerina Izmajlova címet adta jelentősen átdolgozott dalművének, ezt 1963-ban Moszkvában játszották először. Az Operaház most az eredeti változatot tűzte műsorra. A cikk a március 12-én, 16-án és 24-én látott előadások alapján készült. Élete vége felé Sosztakovics ezt mondta: „Az idők során egyre jobban a meggyőződésemmé vált, hogy a szavak hatékonyabbak, mint a zene. Sajnálatos, de így van. Amikor a szót a zenével kötöm össze, megnehezítem, hogy félreértsék a szándékomat.\" Mi tagadás, erre az önvédelemre szüksége is volt művészetének, mert csak pályája kései szakaszában tehette meg, hogy viszonylag egyértelmű legyen, hogy végre feladja a „kint is vagyok, bent is vagyok\" álláspontját, a zeneszerzőét, aki egyik kezével szatírát írna Sztálinról, de a másikkal átveszi a Generalisszimusztól a zsíros díjakat. A Thomas Mann által „hatalom védte bensőségnek\" nevezett helyzet egy speciális esete volt az övé. Mert Sosztakovics, bármennyire is problematikus, az állami cenzorok által többször is (a legnyíltabban 1936-ban és 1948-ban) élesen bírált, mit több, megfenyegetett szerzők egyike volt a Szovjetunióban, azért a rendszer kiváltságait is élvezte, állami díjainak száma árulkodó. Kegyetlen játékot űztek vele, egyrészt fenyegetően bírálták, másrészt fogadásokon ünnepelték, és ezzel elérték, hogy örökös bizonytalanságban teljen élete, és ez művészetén is mély nyomokat hagyott. Kettős védelem alatt állt: a hatalom védte Sosztakovics lelkét, „bensőségét\", de ő maga is védte azt a hatalomtól, hiszen csak ekként maradhatott meg épen, ám közben a hatalomnak tett folytonos engedményekre kényszerült, és ebben a küzdelemben önmagától is meg kellett védenie önmagát, és a végén már azt sem tudta, kicsoda is ő voltaképpen. „Tragédiaszatíra\", ez áll a Kisvárosi Lady Macbethet elemző ifjúkori írása élén, és Sosztakovics ekkor (mindössze harmincéves volt!) nem is tudta, hogy e két fogalom milyen mértékben határozza meg majd egész további életét-művészetét. Tragikum és bohóctréfa, gúny és melankólia kettős kötésében vergődött gúzsba kötve egészen élete alkonyáig; rettegett attól, hogy félreértik, de páni félelem fogta el, ha arra gondolt, hogy netán megértik szándékát, ezért a folytonos szerepjáték a műveiben, ezért a cirkuszi zenék és a depressziós vagy egyenesen tragikus hangú lassú tételek váltakozása. Hogy végre kitörjön e szerepből, hogy levegye álarcát, ahhoz nagyon is kellettek neki a szavak. Mert szavak nélkül csak a köztudottan nem egyértelmű zene marad, meg a címek, alcímek, melyek persze ismét szavakból állnak. De milyenekből! A tizenkettedik szimfónia címe: Az 1917-es év – Lenin. Az 1957-ben írt 11. szimfónia alcíme meg ez: 1905. Az utóbbi a Pétervárott fellázadt és aztán a szörnyű cári bosszúnak kitett forradalmi munkásságnak állít emléket, ki gondolhatna másra, amikor a címet olvassa?! Vagyis tökéletesen illeszkedik a monumentális szovjet történelemszemléletbe, mely 1905-öt a nagy októberi szocialista forradalom előestéjének tekinti. „De nem, nem!\", tiltakozik később Sosztakovics Szolomon Volkovnak, aki egy joggal vitatott hitelességű memoárban számol be mestere vélekedéseiről. „Nem, nem, félreértették a szándékomat! A gyász az 1956-ban vérbefojtott magyar forradalomban leölt munkásoknak szólt!\" Ugyan ki hiszi ezt el?! Sosztakovics szinte egész életében a nyilvánosságnak szánt mondandó és a műveibe titkolt jelentést rejtő művészet, a reprezentatív nyilvánosság és a történelemnek kitett bensőség muzsikája közt vergődött. Éppen ez jellemzi a 10. szimfóniát is, melynek második tételében állítólag Sztálint és uralmát gúnyolja, és ha belegondolunk, hogy a mű nem sokkal a diktátor halála után, 1953-ban íródott, hajlamosak vagyunk elhinni Sosztakovics jellemzését. De hát a szavak nélküli zene bármire használható, és Sztáliné helyett bármely más diktátor neve is odakerülhet a programba, vagyis könnyen megeshet a Sosztakovics által rettegett félreértés. Ebből a csapdából nincs kiút. Az egykori Szovjetunióban egyébként kevesen hittek neki. Sokak szemében művészete maga volt a kétkulacsosság csimborasszója, a zeneszerzőt undorító lakájnak tekintették (és mivel tehetségét senki nem vitatta, annál förtelmesebbnek), aki legfeljebb a konyhában vicsorog kenyéradóira, de a szalonban gátlástalanul nyal nekik. Így aztán állami-barokk zenéjével, vastag, olykor brutális hangszerelésével, lassú tételeinek bombasztikus melankóliájával Sosztakovics az egyik leggyűlöltebb személy volt a rendszerrel élesen szembenálló értelmiség számára, és mélyen szimptomatikus, hogy Venyegyikt Jerofejev (nem tévesztendő össze a manapság oly divatos Viktorral!) elveszett regénye a Sosztakovics címet viselte; a cselekmény egy üvegvisszaváltóban játszódott volna, ahol éppen Sosztakovics temetését közvetíti a rádió. De kései korszakában valami felszakadt ebben az oly sokat gyötrődött, oly sokszor megalázott és még a sok hazugság után is roppant képességű zeneszerzőben. Utolsó előtti, 1969-ben írt 14. szimfóniája – talán a legjobb, melyet ebben a műfajban alkotott – többek közt Apollinaire-, García Lorca-, Rilke-verseket dolgoz fel – nagy költőket tehát, és immár nincs oka a kendőzésre; a politikai-történelmi program ködbe vész, a monumentalitás eltűnik, előbukkan a pőre szubjektum, és mindent elural a közelgő halál képzete. Most a szavak valóban kézre állnak, a bensőséget immár semmi nem védi meg önmagától, nem a hatalom köteleiben, hanem önmaga szörnyű félelmei közt vergődik. És ebben a majdnem remekműben hirtelen kiderül, hogy az idézett Sosztakovics-vallomás másként is igaz, a szavak nem csak azért oly fontosak, hogy a félreértéseket kiküszöböljék, a szavak a drámához kellettek mindenekelőtt, műfajban kifejezve, az operához. Mert a 14. szimfónia bujtatott operaként is felfogható (a második, a Malagueńa című dal nyíltan utal a Lady Macbeth korbácsolási zenéjére, míg a Loreley a püspök és a sellő közti operás párbeszéd), ám a Pravda oly sokat idézett 1936-os cikke után (Zene helyett hangzavar) nem írt többé operát; Gogol Kártyások című drámájának megzenésítése (Sosztakovics művészi skizofréniájára jellemző, hogy a mélyen szatirikus darabot közvetlenül a roppant patrióta giccs, a 7. [„Leningrádi\"] szimfónia után, 1942-ben kezdte el írni) töredékben maradt. Pedig a jelek szerint Sosztakovics született operakomponista volt, tehetsége e téren páratlanul korán kibontakozott. huszonegy (!) évesen kezdi írni Az orr című remeket Gogol novellája alapján, 1930 januárjára esik a bemutató. A siker nem nagy, de már új mű foglalkoztatja, nekilát a Kisvárosy Lady Macbeth kidolgozásának. Az 1934-es bemutatókor mindössze huszonnyolc éves! Nincs még egy zeneszerző (különösen a XX. században), aki ilyen éretten, szinte készen lépett volna a színpadra – a Pravda-cikk feltehetően a zenetörténet egyik legnagyobb szabású operai életművét törölte el, hiszen jól tudjuk, hogy Sosztakovics egész trilógiát tervezett, ennek lett volna első estéje a Lady Macbeth, de hát a trilógia is töredékben maradt. Az orr nem csupán kezdeti zseniális próbálkozás, Sosztakovics zenedramaturgiájának egyik legfontosabb eleme, a szatíra, a leleplező célú groteszk, (már-már abszurd) itt már teljes fegyverzetében lép elő. Erre természetesen remek alkalmat kínált Gogol erősen szürrealisztikus novellája – persze a zeneszerző librettóválasztása sem véletlen. Az orrban Sosztakovics kidolgozza szatirikus-parodisztikus hangját, az első lépcső ez a Lady Macbethhez. A szinte teljesen előzmény nélküli, abszolút eredeti partitúrában a rézfúvósoknak és az ütőhangszereknek jut a legfőbb szerep; és a zenei közjátékok (mint a Lady Macbeth-ben) már itt is többek puszta színpadi átdíszítést segítő elemeknél, a harmadik kép utáni majdnem négyperces, kizárólag ütőkre komponált interludium a század nagy zenei ötleteinek egyike, a hajsza az orr után itt nem démonikus – mint például Bartók üldözési zenéiben –, hanem cirkuszian nevetséges; a harmadik kép után felhangzó galopp pedig a Lady Macbeth későbbi rendőrségi szcénáját vetíti előre. A hangfajták, a fekvések megválasztása szintén előremutat: az orrot elejteni akaró Ivan Jakovlevicsot letartóztató rendőr nem a várható mély basszusban, éppen ellenkezőleg, magas, fejhangú tenorban, már-már koloratúrszopránban dalol, mint Katyerina férje, a tunya Zinovij. A tömegjelenetek ugyancsak unikálisak. Az újság szerkesztőségében összegyűlt tömeg polifon hangját teljes káosznak komponálta meg Sosztakovics, ugyanakkor a jelenet a legszigorúbb ellenponttal, egy nyolcszólamú fugatóval zárul. De mint Eckart Kröplin, a zeneszerző művészetének alapos elemzője (Frühe sowjetische Oper. Henschelverlag, Berlin, 1985) megjegyzi: míg Az orr elsődleges eszköze a Sprechgesang, addig a Lady Macbeth a melodikus intonációt képviseli. Finom megfigyelés, ám csak korlátozottan igaz. Mert a melodikusság (mint olykor Az orrban is) ismét szatirikus. A Zinovij hulláját felfedező részeges muzsik magas, erősen koloratúrás tenorja roppantul emlékeztet az idézett rendőrre Az orrból, az obligát kisdobbal és xilofonnal kísért kantinéla itt a közönségesség szinonimája. És korántsem véletlen, hogy a jelenet cirkuszi polkába vált, mely átvezet a gogoli tébolyú őrszobára; Borisz, a vadállatian ordináré após meg éppen Lehár-keringő törmelékeire kandúrkodik Katyerina hálószobája előtt. Ezek viszonylag egyszerűen befogadható és értelmezhető intonációk. Rejtettebb, de mégis nyilvánvaló a parodisztikus ábrázolás az olyan jelenetekben, ahol a cselekmény szerint korántsem nevetséges a helyzet. Amikor Borisz rajtacsípi a Katyerina ablakából kiugró Szergejt, hármast hallunk, mely kísértetiesen emlékeztet a régebbi olasz operák bevett trióira: a tenor és a szoprán szerelemi búcsúja alatt a féltékeny bariton dörmög. És az opera buffa hangját idézi a féltékeny Zinovij és a védekező Katyerina veszekedőkettőse; szinte halljuk a zeneszerző kuncogását, holott egy perc múlva már a borzalmas gyilkosság következik. De az intenció egyértelmű: Katyerina hazudik férjének, ezért oly régimódian operás a hangja, miközben a férj maga a megtestesült konvencionalitás, ezért ad a szájába Sosztakovics oly elavult, ezért már érvénytelen szólamot. Ez a kettős tehát mindkettőjüket leleplezi és kigúnyolja, a nőt együttérzően, a férjet megsemmisítően. Sosztakovics ifjúkorában még nagyon bátor művész volt, nem rettent vissza attól sem, hogy a korbácsolást is groteszknek ábrázolja. Ez az önmagában irtózatos és – pláne operaszínpadon! – voltaképpen „nézhetetlen\" jelenet enyhébbé (más szempontból persze még elviselhetetlenebbé válik) a kísérőzenétől, mely egyértelműen Rossini gyors, vidám, viháncoló zenéire utal (jellemző: Sosztakovics utolsó, 15. szimfóniájában feldolgozta a Tell Vilmos nyitányának egyik alapmotívumát). Nem kevésbé vakmerő a Katyerina és Szergej első szeretkezését „bemutató\" zenekari közjáték, cirkuszpolkaszerű ez is, Szergej bestiális erejét és brutalitását nem hagyja említetlenül Sosztakovics, még a végső pillanatot, a kielégülés utáni klimaxot is ábrázolja, a harsona groteszk glisszandója az elernyedés pillanatát játssza el röhögtetően. Ugyancsak pimaszul groteszk Zinovij halála: a végsőket hörgi, de együtt hörög vele a rekedt basszusklarinét. Nincs kegyelem. Az orrban kidolgozott kórustechnika itt ismét szatirikus; az első képben a szolgák énekbeszédszerűen röhögnek, Borisz felháborodottan rájuk förmed, erre hatalmas, a gazdát dicsőítő melódiában törnek ki, ez az apoteózis megint csak az áradó, keringőritmikájú dallamosság miatt oly leleplező: a zene a szolgák kimondott szavai mögé megy, és feltárja, hogy mit gondolnak valójában, amit később szavakban is kimondanak: az uraság olyan, mint a krokodil, felzabál mindent. A szatíra nyila egyértelmű az operában, és az is világos, kikre mutat. De hogyan tör utat ebben a szörnyű, mély tompaságban vegetáló gonosz világban a belső szépség vagy az emberi gazdagság; vannak-e még romlatlan érzelmek ebben az unalomtól sújtott posványban. Sosztakovics nyilatkozataiban nem hagy kétséget afelől, hogy ezt a világot gyűlöli, megveti, és csupán egyetlen alakkal érez együtt: Katyerina Lvovna az egyetlen szeretettel ábrázolt figura, jellemzésére a zeneszerző Dobroljubovot idézi: „fénysugár a sötétség birodalmában\". Rendben van, értjük, nemes szándék, de hogyan lehet ezt elérni, hogyan kelthet rokonszenvet az, aki megöli apósát, férjét, aztán magához veszi a kasszát és szeretőjét, végül pedig a Volgába rántja új vetélytársnőjét? Mindenekelőtt a librettóval érhető el a cél. Sosztakovics és munkatársa, Alekszandr G. Preisz jelentősen átalakították Leszkov eredeti novelláját. Az első döntő lépés, hogy elhagyták a harmadik gyilkosságot. Leszkovnál Szergej és szeretője megölik Katyerina unkaöccsét is, hogy hozzájussanak a roppant örökséghez – ez az operában elmarad. És ekkor a két gyilkosság indokoltabbá válik, mintegy erős felindulásból, nem hideg fejjel elkövetett tett lesz. Döntő elem továbbá a züllött külvilág ábrázolásának felerősítése, a rendőrségi jelenet (Szaltikov-Scsedrin prózájának felhasználásával) önálló leleménye a librettónak – így a magántragédia társadalmi magyarázatot is nyer. Leszkov kisregénye szerelmi ballada, A kisvárosi Lady Macbeth társadalmi tragédia és szatíra. De természetesen a legfontosabb a zenei ábrázolás. Katyerinán kívül mindenki a groteszk köznapiság hangján szó. A főhősnő szólama csak akkor parodisztikus, ha a helyzetből ez következik, ha kapcsolatba kerül a sivár mindennapisággal, mint a már említett veszekedési jelentben. Korántsem tekinthető véletlennek, hogy Katyerina alakját főként monológokban, kvázi-áriákban rajzolta meg a zeneszerző, a magányosság zenei elkülönülést is jelent. Az egész opera az ő panaszos áriájával indul, a fafúvók fölött, azokkal szinte összefonódva felbukkanó énekszólam megadja az alaphangulatot: unalom, kilátástalanság, szomorú kietlenség. Durva ellentétben áll ezzel az após, Borisz Tyimofejevics fellépése, a groteszk hang azonnal elsöpri Katyerina kissé Madame Bovary-s melankóliáját (az opera némi joggal viselhetné A mcenszki járás Madame Bovaryja címet is) , a férfi azonnal támad, leszidja menyét, hogy miért nem szül gyereket. És ekkor jön elő Katyerina másik intonációs alaprétege, a felső szólamban kitörő panasz, a dacos ellenkezés, a kétségbeesett, de szinte lázadó tiltakozás. Sosztakovics ritkán él az ismétlés eszközével, itt azonban a főhősnő négyszer egymás után vágja az apósa arcába: „Nem az én hibám!\" E két intonációs réteggel Katyerina kiemelkedik az őt körülvevő posványból. Szinte mindig egyedül van, még akkor is (második felvonás, ötödik jelenet), amikor Szergejjel boldogan fetreng az ágyban: a férfi egyre csak alszik. A nő szinte Puccinira emlékeztető, mélyen lírai hangon szól, mire Szergej operetthangot üt meg, megelőlegezve későbbi, Szonyetkával használt frivol, kuplészerű hangját. Katyerina tragédiája, hogy gyakorlatilag senkivel sem tud beszélgetni, zeneileg sem. Zárómonológja ennek summája: „Az erdő mélyén van egy tó…\" Ez a mélyen elrejtett, fekete vizű tó Katyerina szimbolikus képe. Rátérve az előadásra előzetesen megállapítható, hogy Vidnyánszky Attila rendezése gondos, körültekintő, következetes munka. A rendező nyilvánvalóan nagy szeretettel közelített a műhöz, és – miként tavalyi Jenufa-rendezésben – különösen a főhősnő alakját igyekezett árnyaltan, közönségbarát módon megrajzolni. De a rendezés talán túlságosan is közönségbarát, szinte minden esetben legyalulja a dráma faragatlanabb, durvább rétegeit, enyhíti a brutalitást, tompítja az éleket. Jó példája ennek az első nagy tömegjelenet. A szöveg szerint itt a ház népe már-már megerőszakolja a szakácsnőt, Akszinyát; a teljes elvadulásnak Katyerina megjelenése szab határt. A rendezésben szó sincs a nő kiszolgáltatottságáról, a riszáló csípővel végiglejtő Akszinya szinte felkínálja magát, mintegy kiprovokálja a kandühöt: tűzről pattan, és ekkor nem csoda, hogy a férfiak is tüzet fognak. Hiba ez azért is, mert a zene félreérthetetlenül árulkodik az intencióról: Szergej és Katyerina későbbi szeretkezése alatt roppantul hasonló hajszamuzsika hangzik fel, mely rokona továbbá a korbácsolási zenének is. E jelenet vadságát megszelídíteni végzetes ballépés (a levegőbe dobált ruhákat nem leszaggatják itt, hanem mintegy szenvedélyes dühvel mosásba adják), mely az egész előadásra rányomja bélyegét. És persze roppantul zavaró a kórus suta mozgatása, a kardalosok folyvást egymásnak ütköznek, mindenki a másik nyakába liheg, és ez persze megbosszulja magát az intonációban, a jelenet zeneileg az előadás leggyengébb része, ritmustalan, pontatlan, híján bármiféle drámaiságnak. Pedig Katyerina itt találkozik először Szergejjel, és persze itt látja először a tömeges erőszakot, de itt látja először a néző is. De ha csak vidám piknikhangulatot érzékelünk, nem értjük a főhősnő elszakadási szándékát, nem érezzük elvágyódásának okát. E kellemes kirándulóhangulatot a jelmezek is megerősítik, itt megint a fékezett habzás elve érvényesült, noha a ruhák a legkevésbé sem visszafogottak, kimondottan rikító, szörnyű színösszeállítású klepetusokban pompáznak a szereplők. A ház népe remek, kimondottan gazdagságra valló ruhákban páváskodik, és ez még Szibériában is módi: Szonyetka nagyon cuki, shoppingolásra szerfölött alkalmas öltözéke láttán már-már a nézőnek is kedve szottyan egy kis Gulag-szigeti kiruccanásra. Csak semmi durvaság, csak semmi szenny, nem állat ez a nép – ez üvölt a jelmezekről; még véletlenül se látszódjék ennek a bagázsnak az anyagi (és szellemi) nyomorúsága. Szergej meg lila ingében, fényes csizmájában a feltörekvő kulák díszpéldányának látszik, nyoma sincs annak, hogy ő csak egy szegénylegény az udvarról. A díszlet (akár a jelmeztervek, ez is Alekszandr Belozub munkája) megoldása jobban sikerült, ennek a díszletnek története van, fejlődésregénye. Jellegzetes orosz udvarházat ábrázol, melynek egy-egy oldala, mint bizonyos mesekönyvekben, kihajtható: Katyerina hálószobája és az ebédlő (?) vagy étkező (?) – itt már egy kissé elbizonytalanodunk. A rendező úgy döntött, hogy függöny nélkül, két-két felvonást összevonva, azaz egy szünettel játszatja a darabot. Mivel ekként átrendezés csak a nyílt színen történhet, a kihajtható elemek még mozgathatóak is, a szereplők vagy a statiszták néha beforgatják a hálószobát és az ebédlőt, néha meg kipenderítik. Eltekintve ennek némelykori nehézkességétől, ezáltal a járások egy kissé homályosak lesznek (a homály sokszor szó szerint is értendő, régen láttam ilyen rosszul, mondhatni, alulexponáltan világított előadást), nem mindig világos, hol van a kint és a bent – ennek különösen a folyvást vizslató, a ház körül magánszorgalmú kutyát játszó após megjelenéseikor van jelentősége. A díszlet fejlődése leépülést jelent: az idő haladtával a ház egyre inkább széthullik, és a végső, a katorga felé vezető útra már csak a fakeret marad belőle, miközben a tér egyre üresebb lesz – jól kifundált szimbólum ez. Ebbe az üres térbe besétálnak a korábban csak a háttérben settenkedő fatörzsek, ezek a lecsupaszított Szibériában börtönrácsként is körbezárnak. A korábbi természeti környezet történelmivé alakul, rabságba hullik az erdőcske is, miközben maga rabtartóvá alakul. Ebben a bezárt világban fulladoznak az emberek. És nincs menekvés, mert a régi orosz operákban olykor idealizált tömeg, a „nép\" itt erőszakos, bárdolatlan, kegyetlen. Még a szibériai jelenetben is megnyilatkozik állati aljassága: a fegyencek vadul kigúnyolják Katyerinát, akitől Szergej kicsalja utolsó meleg harisnyáját, hogy odaajándékozza új szeretőjének. Sosztakovics csak a rabok kórusában mutat némi együttérzést velük. A végtelen úton vonul a roppant fegyenckaraván és ez némi dosztojevszkiji szánalomra indítja, korántsem véletlen, hogy szép „áriával\" ajándékozza meg az Öreg fegyencet. Másutt nyoma sincs a szimpátiának: az udvaros önként csúszik-mászik Borisz Tyimofejevics elé, hogy folytassa Szergej korbácsolását, mikor az öreg már elfáradt az ütlegelésben, miközben a többiek gátlástalanul gúnyolódnak a rajtakapott paraszt Don Juanon: most jól megjártad, barátocskám! De a rendezés itt is tompít, a nép teljes mocska csak szordínósan jelenik meg a színpadon. Vidnyánszky nyilatkozata szerint a rendőrségi jelenetet Gogol szatírája és szürrealizmusa alapján képzelte el. Ez tökéletesen érvényes álláspont, de a kidolgozás megint bukdácsolósra sikerült. Pedig remekül indul a jelenet, amikor a rendőrkar a színpad síkjával egy vonalban rakja fel a székeket, szép, hatásos és nagyon röhögtető kép keletkezik: a rendőrök velünk szemben foglalnak helyet – fenyegetően. De ha mozogni kezdenek a székekkel, már megbicsaklik a balett, a mozgások esetlegesek és szervezetlenek, a néző úgy véli, senki sem tudja, hova kellene állnia. Vidnyánszky szeret szimbólumokkal dolgozni, ilyen költői gondolata, hogy Katyerina és Szergej mellé egy fiatal, néma párocskát léptet fel hálóingszerű lebernyegben: ők testesítik meg a boldogtalan földi szerelmespár idealizált, égi mását. És bár valóban szép elképzelés ez, az operában inkább zavaróan hat, amolyan szájbarágás, rossz megkettőződés, és a pas de deux mozgatása olykor suta, erőltetett. És Vidnyánszky itt is visszaretten attól, hogy elmenjen bizonyos szélsőségekig. E pár fordítja be szeretkezéskor az ágyat magában foglaló díszletelemet, és aztán a fiú ledobja ruháját, ott áll a nézőknek háttal, meztelenül. De a lányka miért nem vetkezik? A két fiatal egészséges, szép, mez nélküli teste poétikusan ellensúlyozná a bestiális zene alapján feltehetően vadul üzekedő párt. Itt kimaradt egy komoly esély, hogy a rendező beteljesítse az égi szerelemesek egyesülését, amely apoteózisa lehetett volna Szergej és Katyerina földhözragadt vonzalmának. Ha a szerelmes párból csak az egyik meztelen, ez esztétikai gyávaságot sejtet. Egyebekben Vidnyászky ezúttal is következetes: a néma pár végigkíséri a szerelmesek szenvedéstörténetét, a dalmű legvégén, amikor a tragédia beteljesedett, ott ülnek a már csak vázában megmaradt egykori udvarház egyik szomorú oldalgerendáján. Szép zárókép. Talán túl szép is, továbbá pozitív értelemben rágalmazza meg a szerelmeseket, hiszen a darab egyik alapmondandója, hogy csak Katyerina magasodik fel a tragédiához, Szergej bestiálisan banális lénye számára nincs megváltás, ezt érdemtelenül kapja meg a rendezőtől. De Vidnyánszky nem elégszik meg ezzel a balettpárossal, Borisz kísértetének megjelenésekor is megkettőzi, sőt megtriplázza a valóságot, hiszen ekkor három Boriszt mozgat, na persze, hiszen a két néma szellem azért kell, hogy megmozgassa a díszletet. Ez nagyon suta dolog. A rendező, ha jól sejtem, az egyes alakok történetének, lélektanának kidolgozására fordította a legtöbb energiát, és e téren nem is hatástalan az előadás. A legkevesebbet a mellékszereplőkkel tudta kezdeni, itt az előadás olykor megmarad a közhelyeknél. A Pópa részeges, buta és talán korrupt is (Gregor József visszafogottabb, méltóságteljesebb, Kenesey Gábor durvább színekkel, bántóbb egyértelműséggel dolgozik). A részeges muzsik pedig részeges és muzsik – igaz, a rendező itt nem talált partnert, Kecskés Sándor voltaképpen el sem tudja énekelni ezt az egyébként fontos kis szerepet. Akszinyát Mitilineou Cleo amolyan tűzről pattant menyecskének mutatja, nyelve felvágva, szoknyája folyvást a férfiak közt örvénylik ingerlően, a vadállatoknak kiszolgáltatott szerencsétlen nőből semmi sem látszik – de hát láttuk, hogy ezért ismét inkább a rendezés a felelős. A szakácsnő párja Szonyetka, ez a jelentéktelen, ám annál számítóbb kis cafka. Szolnoki Apollónia és Gál Erika keveset tudott kezdeni a felettébb kidolgozatlan szereppel. És a rendezés sem sokat segített nekik: amikor már negyedszer húzzák föl szoknyájukat, hogy megvillantsák a Katyerinától kizsarolt harisnyát, a néző kedvetlenül félrefordul. A rendőrfőnököt Tóth János és Gárday Gábor alakította, előbbi a tőle megszokott, erőteljes, olykor kimondottan bohócos eszközökkel, Gárday jóval finomabban, kevesebb (túl)mozgással, ám a hatalom fenyegetését (talán) hitelesebben képviselve. (Tóth még a tapsrendben sem tudott gátat szabni komédiáshajlamának; nem túl jó ízlésre vall az ilyesmi.) Zinovij szerepében Kiss Péter és Vadász Zsolt lépett fel, mindketten megfelelően mutatták be a tehetetlen férjet. Vadász hangja szebb, és lényében is több a színpadi hitel, ő valamikor talán férfi volt, de megtörte a zsarnoki apa és az élet kilátástalan unalma. A főszereplők sorsát Vidnyánszky nagy figyelemmel kísérte. Szergej jól megírt, de kevés lehetőséget rejtő szerepét megfejelte egy remek némajelenettel: az első közzene alatt a legény a színpad előterében pofátlanul a szemünkbe bámulva megeszik egy almát, és ebből világos minden: már érzi, hogy meg fogja szerezni Katyerinát, erőteljes fogsorában brutális egyértelműséggel és zörejjel őrli a gyümölcsrostokat. Vagyim Zaplecsnyij szebben énekel, mint Gulyás Dénes, külseje is illúziókeltőbb, ahogy ilyenkor tapintatosan fogalmazni szoktak, de Gulyásban valahogy több a mélység: a kőkeményen célt érő, pénzt, nőt a csizmaszárába gyűrő hím bárdolatlanságát orosz pályatársánál sokkal izmosabban ábrázolja. És ekkor voltaképpen érdektelen, hogy alakja nem daliás, hogy külseje korántsem amorózós: a lényeg, hogy ő jelentkezik elsőként Katyerinánál, aki szűköl a kalandvágytól, a kielégületlenségtől. Katyerina igazi ellenfele a drámában az após, Borisz. Vérbeli nagyvad – kíméletlen, öregen is kéjsóvár, bírvágya ételre, nőre, pénzre, családi viszonyokra egyaránt kiterjed, nyilvánvaló, hogy Szergej megkorbácsolása erotikus szenzáció is neki, így áll bosszút sikeres vetélytársán. Berczelly István meggyőzőerővel, romjaiban is félelmetesen ábrázolja ezt a vadbarmot. Berczelly nehezen hal meg, nem sok hiányzik hozzá, hogy a legutolsó pillanatban még megfojtsa a mérget adó menyét. Hangja már megkopott, de ebben az ábrázolásban ennek nem sok a jelentősége, a színházi igazság a lényeg. Gurbán János pasztellesebb képét adja Borisznak. Ő már inkább csak henceg egykori hódításaival, neki nem hisszük el, hogy képes lenne maga alá fektetni Katyerinát. Ám ez is lehetőség az alakformálásra, ez a Borisz szintén hihető, minden szempontból hiteles alak: a kopott bajszú, de annál nagyobb szájú kandúr. Katyerina szerepében két nagyszerű alakítást láthattunk. Két ragyogó énekes – Lukács Gyöngyi és Bátori Éva –, két mesterien kidolgozott és végigvitt alakítás, két életlehetőség. Lukács inkább Lady Macbethet, Bátori inkább Madame Bovaryt mutat be. Lukács Gyöngyi szexuális kisugárzása, félelmetesen érzéki nőisége, kielégületlensége, egyáltalán szerelmi szenvedélye perzselő; hatalmas, sötétvörös sörénye tűzként seper végig a színpadon. Bátori Éva talán finomabb, mondhatni, dekadensebb nőt formál, benne több az elesettség, a kiszolgáltatottság is; ő inkább csak akkor cselekszik, amikor már nincs más kiút. Nagyon jellemző kétféle kitörésük, amikor Borisznak a meddőségükre vonatkozó szidalmait kell elviselniük. Lukács vadul vág vissza, lázadón, dühvel, méltóságteljes daccal, míg Bátori kissé talán bűntudatosan, mint aki úgy érzi, nem alaptalanok Borisz mocskolódásai, s elhiszi, hogy egyedül ő, a nő tehet a gyermektelenségről. De kitörésével azt is érzékelteti, hogy Katyerinát a gyermek talán valóban megmentené a tragédiától, ez az asszony komolyan szenved gyermektelenségétől, míg a Lukács által megrajzolt asszony talán csak konvencióból vágyik a terhességre. Lukács erotikusan vérbőbb alakot formál: egy kietlenül eltelt nap végén, lefekvéshez készülődve, kielégületlenül végighemperedve a széles hitvesi ágyban, elpanaszolva szerelmi magányát hatalmas drámai szopránja mintegy kiköveteli a nemi szerelmet, mely hamarosan ott áll a küszöbön Szergej képében. Ugyanebben a jelentben Bátori szentimentálisabban sóvárog, nem annyira a szexuális sivatagtól, sokkal inkább a társtalanságtól, az emberi posványtól szenved. Ám a nagyszabású alak teljes emberi drámáját egyiküknek sem sikerült a maga óriási dimenzióiban megmutatniuk. Ideáltipikus esetben kettejük szereplésének vegyítéséből születhetne felejthetetlen, a szerephez teljesen méltó, nagy alakítás. Mint a tavalyi Jenůfában, ezúttal is Kovács János az előadás zenei hőse. A korrepetitorok mellett nyilván legelsősorban neki köszönhető, hogy Sosztakovics roppant nehéz partitúráját az Operaház egyébként igen rossz állapotban levő zenekara színekben gazdagon, ritmikailag pregnánsan, olykor kimondottan nagy lendülettel, sodró tempóban, a groteszk hangot és a fájdalmas lírát egyaránt hitelesen megszólaltatva volt képes előadni. Kovács roppant erős drámai érzékkel rendelkező vérbeli operakarmester, aki – minden pillanatban együtt élve a színpaddal – pontosan tudja, mikor kell csak „kísérni\" és mikor teljes erővel felbőgetni a zenekart. Héja Domonkos inkább magába zárkózó alkat, dirigálásában a költészet érvényesült igazán, a harsányság háttérbe szorult, de ez remekül illeszkedett Bátori Éva és az egész második szereposztás visszafogottabb, lírikusabb fellépéséhez. Az opera színrevitelével nagyjából kezd kibontakozni Vidnyánszky Attila művészi hitvallása, rendezői stílusa. Ha Sosztakovicsnak nem is sikerült, neki talán megadatik, hogy trilógiát alkosson a külvilág banalitásának kitett, nőiségükben megszomorított és megalázott, méltatlanul szenvedő asszonyok drámájából. A Jenůfa és a Lady Macbeth után remélhetőleg lesz erre lehetősége, mondjuk, már a jövő évadban. Vidnyánszky nem „avantgárd\" rendező, de nem is a kőkonzervativizmus, a bárgyú sültrealizmus képviselője. Valahol középen áll: a szélsőségektől visszariad, mint a Jenůfában, a darab brutalitását ezúttal is kikerüli, tompítja; úgy tűnik, a pszichologizáló, de sosem kisrealista, helyenként egészen finom és költői megoldásokat, szimbolikus értelmezéseket felmutató rendezés a fő ereje. Alakjai nem lefúrt lábú figurák, de néha még kínos zavarba kerülnek, ha túl messzire kell eltávolodniuk a súgólyuktól. Vidnyánszky fantáziája nem szárnyaló, de nem is teljesen földhözragadt. Érezhető, hogy – remek prózai rendezései után – bizonyos értelemben még tanulja az operarendezés szakmáját. Kérdés: nem egy színpadtechnikailag könnyebb, nagy tömegeket nem igénylő kamaradarab színpadra állítása lenne a számára megfelelő következő lépés a női trilógia megvalósításához – teszem azt, Janáčektől A Makropulosz-ügy vagy a Kátya Kabanova. A Jenůfa nagy közönségsikere után a Lady Macbeth feltehetően kevesebb rokonszenvet keltett a publikumban. Jó lenne, ha ez mégsem tántorítaná el a színház vezetését. Mert összes problémájával együtt valami elindult az Operaházban, amit feltétlenül támogatni kell. Kovalik Balázs és Zsótér Sándor mellett Vidnyánszky lehet a ház harmadik, az övékétől jelentősen eltérő stílusú, ám szintén mértékadó rendezője. Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth (Magyar Állami Operaház) Díszlet-jelmez: Alekszandr Belozub. Szcenikus: Juhász Zoltán és Resz Miklós. Jelmezkivitelező: Stenger Zsuzsa. Rendezőasszisztens: Kovács Katalin. Vezényel: Kovács János. Rendező: Vidnyánszky Attila. Szereplők: Berczelly István, Lukács Gyöngyi, Vagyim Zaplecsnyij, Kiss Péter, Mitilineou Cleo, Kecskés Sándor, Vághelyi Gábor/Molnár Zsolt, Jekl László, Gregor József, Tóth János, Albert Tamás, Ionel Pantea, Szolnoki Apollónia/Gál Erika. [url]http://www.szinhaz.hu/data/cikk/1/3892/2.jpg;Berczelly István (Borisz)Jekl László (Udvaros) és Lukács Gyöngyi (Jekatyerina) - Schiller Kata felvétele[/url] [url]http://www.szinhaz.hu/data/cikk/1/3892/4.jpg;Tóth János (Rendőrfőnök) - Schiller Kata felvétele[/url] [url]http://www.szinhaz.hu/data/cikk/1/3892/3.jpg;Vagyim Zaplecsnyij (Szergej) és Lukács Gyöngyi - Schiller Kata felvétele[/url]
Fékezett habzás Csont András Dmitrij Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth Sosztakovics második operáját (eredeti címe A mcenszki járás Lady Macbethje) 1934. január 22-én mutatták be Leningrádban, s szinte ezzel egyidejűleg Moszkvában is. A hamarosan világkarriert befutó darab (bemutató Clevelandben 1935. január 31-én, aztán többek közt New Yorkban, Philadelphiában, Stockholmban, Zürichben, Londonban, Zágrábban) sorsát egy 1936. január 28-án a Pravdában aláírás nélkül megjelent cikk pecsételte meg. Sosztakovics a Katyerina Izmajlova címet adta jelentősen átdolgozott dalművének, ezt 1963-ban Moszkvában játszották először. Az Operaház most az eredeti változatot tűzte műsorra. A cikk a március 12-én, 16-án és 24-én látott előadások alapján készült. Élete vége felé Sosztakovics ezt mondta: „Az idők során egyre jobban a meggyőződésemmé vált, hogy a szavak hatékonyabbak, mint a zene. Sajnálatos, de így van. Amikor a szót a zenével kötöm össze, megnehezítem, hogy félreértsék a szándékomat.\" Mi tagadás, erre az önvédelemre szüksége is volt művészetének, mert csak pályája kései szakaszában tehette meg, hogy viszonylag egyértelmű legyen, hogy végre feladja a „kint is vagyok, bent is vagyok\" álláspontját, a zeneszerzőét, aki egyik kezével szatírát írna Sztálinról, de a másikkal átveszi a Generalisszimusztól a zsíros díjakat. A Thomas Mann által „hatalom védte bensőségnek\" nevezett helyzet egy speciális esete volt az övé. Mert Sosztakovics, bármennyire is problematikus, az állami cenzorok által többször is (a legnyíltabban 1936-ban és 1948-ban) élesen bírált, mit több, megfenyegetett szerzők egyike volt a Szovjetunióban, azért a rendszer kiváltságait is élvezte, állami díjainak száma árulkodó. Kegyetlen játékot űztek vele, egyrészt fenyegetően bírálták, másrészt fogadásokon ünnepelték, és ezzel elérték, hogy örökös bizonytalanságban teljen élete, és ez művészetén is mély nyomokat hagyott. Kettős védelem alatt állt: a hatalom védte Sosztakovics lelkét, „bensőségét\", de ő maga is védte azt a hatalomtól, hiszen csak ekként maradhatott meg épen, ám közben a hatalomnak tett folytonos engedményekre kényszerült, és ebben a küzdelemben önmagától is meg kellett védenie önmagát, és a végén már azt sem tudta, kicsoda is ő voltaképpen. „Tragédiaszatíra\", ez áll a Kisvárosi Lady Macbethet elemző ifjúkori írása élén, és Sosztakovics ekkor (mindössze harmincéves volt!) nem is tudta, hogy e két fogalom milyen mértékben határozza meg majd egész további életét-művészetét. Tragikum és bohóctréfa, gúny és melankólia kettős kötésében vergődött gúzsba kötve egészen élete alkonyáig; rettegett attól, hogy félreértik, de páni félelem fogta el, ha arra gondolt, hogy netán megértik szándékát, ezért a folytonos szerepjáték a műveiben, ezért a cirkuszi zenék és a depressziós vagy egyenesen tragikus hangú lassú tételek váltakozása. Hogy végre kitörjön e szerepből, hogy levegye álarcát, ahhoz nagyon is kellettek neki a szavak. Mert szavak nélkül csak a köztudottan nem egyértelmű zene marad, meg a címek, alcímek, melyek persze ismét szavakból állnak. De milyenekből! A tizenkettedik szimfónia címe: Az 1917-es év – Lenin. Az 1957-ben írt 11. szimfónia alcíme meg ez: 1905. Az utóbbi a Pétervárott fellázadt és aztán a szörnyű cári bosszúnak kitett forradalmi munkásságnak állít emléket, ki gondolhatna másra, amikor a címet olvassa?! Vagyis tökéletesen illeszkedik a monumentális szovjet történelemszemléletbe, mely 1905-öt a nagy októberi szocialista forradalom előestéjének tekinti. „De nem, nem!\", tiltakozik később Sosztakovics Szolomon Volkovnak, aki egy joggal vitatott hitelességű memoárban számol be mestere vélekedéseiről. „Nem, nem, félreértették a szándékomat! A gyász az 1956-ban vérbefojtott magyar forradalomban leölt munkásoknak szólt!\" Ugyan ki hiszi ezt el?! Sosztakovics szinte egész életében a nyilvánosságnak szánt mondandó és a műveibe titkolt jelentést rejtő művészet, a reprezentatív nyilvánosság és a történelemnek kitett bensőség muzsikája közt vergődött. Éppen ez jellemzi a 10. szimfóniát is, melynek második tételében állítólag Sztálint és uralmát gúnyolja, és ha belegondolunk, hogy a mű nem sokkal a diktátor halála után, 1953-ban íródott, hajlamosak vagyunk elhinni Sosztakovics jellemzését. De hát a szavak nélküli zene bármire használható, és Sztáliné helyett bármely más diktátor neve is odakerülhet a programba, vagyis könnyen megeshet a Sosztakovics által rettegett félreértés. Ebből a csapdából nincs kiút. Az egykori Szovjetunióban egyébként kevesen hittek neki. Sokak szemében művészete maga volt a kétkulacsosság csimborasszója, a zeneszerzőt undorító lakájnak tekintették (és mivel tehetségét senki nem vitatta, annál förtelmesebbnek), aki legfeljebb a konyhában vicsorog kenyéradóira, de a szalonban gátlástalanul nyal nekik. Így aztán állami-barokk zenéjével, vastag, olykor brutális hangszerelésével, lassú tételeinek bombasztikus melankóliájával Sosztakovics az egyik leggyűlöltebb személy volt a rendszerrel élesen szembenálló értelmiség számára, és mélyen szimptomatikus, hogy Venyegyikt Jerofejev (nem tévesztendő össze a manapság oly divatos Viktorral!) elveszett regénye a Sosztakovics címet viselte; a cselekmény egy üvegvisszaváltóban játszódott volna, ahol éppen Sosztakovics temetését közvetíti a rádió. De kései korszakában valami felszakadt ebben az oly sokat gyötrődött, oly sokszor megalázott és még a sok hazugság után is roppant képességű zeneszerzőben. Utolsó előtti, 1969-ben írt 14. szimfóniája – talán a legjobb, melyet ebben a műfajban alkotott – többek közt Apollinaire-, García Lorca-, Rilke-verseket dolgoz fel – nagy költőket tehát, és immár nincs oka a kendőzésre; a politikai-történelmi program ködbe vész, a monumentalitás eltűnik, előbukkan a pőre szubjektum, és mindent elural a közelgő halál képzete. Most a szavak valóban kézre állnak, a bensőséget immár semmi nem védi meg önmagától, nem a hatalom köteleiben, hanem önmaga szörnyű félelmei közt vergődik. És ebben a majdnem remekműben hirtelen kiderül, hogy az idézett Sosztakovics-vallomás másként is igaz, a szavak nem csak azért oly fontosak, hogy a félreértéseket kiküszöböljék, a szavak a drámához kellettek mindenekelőtt, műfajban kifejezve, az operához. Mert a 14. szimfónia bujtatott operaként is felfogható (a második, a Malagueńa című dal nyíltan utal a Lady Macbeth korbácsolási zenéjére, míg a Loreley a püspök és a sellő közti operás párbeszéd), ám a Pravda oly sokat idézett 1936-os cikke után (Zene helyett hangzavar) nem írt többé operát; Gogol Kártyások című drámájának megzenésítése (Sosztakovics művészi skizofréniájára jellemző, hogy a mélyen szatirikus darabot közvetlenül a roppant patrióta giccs, a 7. [„Leningrádi\"] szimfónia után, 1942-ben kezdte el írni) töredékben maradt. Pedig a jelek szerint Sosztakovics született operakomponista volt, tehetsége e téren páratlanul korán kibontakozott. huszonegy (!) évesen kezdi írni Az orr című remeket Gogol novellája alapján, 1930 januárjára esik a bemutató. A siker nem nagy, de már új mű foglalkoztatja, nekilát a Kisvárosy Lady Macbeth kidolgozásának. Az 1934-es bemutatókor mindössze huszonnyolc éves! Nincs még egy zeneszerző (különösen a XX. században), aki ilyen éretten, szinte készen lépett volna a színpadra – a Pravda-cikk feltehetően a zenetörténet egyik legnagyobb szabású operai életművét törölte el, hiszen jól tudjuk, hogy Sosztakovics egész trilógiát tervezett, ennek lett volna első estéje a Lady Macbeth, de hát a trilógia is töredékben maradt. Az orr nem csupán kezdeti zseniális próbálkozás, Sosztakovics zenedramaturgiájának egyik legfontosabb eleme, a szatíra, a leleplező célú groteszk, (már-már abszurd) itt már teljes fegyverzetében lép elő. Erre természetesen remek alkalmat kínált Gogol erősen szürrealisztikus novellája – persze a zeneszerző librettóválasztása sem véletlen. Az orrban Sosztakovics kidolgozza szatirikus-parodisztikus hangját, az első lépcső ez a Lady Macbethhez. A szinte teljesen előzmény nélküli, abszolút eredeti partitúrában a rézfúvósoknak és az ütőhangszereknek jut a legfőbb szerep; és a zenei közjátékok (mint a Lady Macbeth-ben) már itt is többek puszta színpadi átdíszítést segítő elemeknél, a harmadik kép utáni majdnem négyperces, kizárólag ütőkre komponált interludium a század nagy zenei ötleteinek egyike, a hajsza az orr után itt nem démonikus – mint például Bartók üldözési zenéiben –, hanem cirkuszian nevetséges; a harmadik kép után felhangzó galopp pedig a Lady Macbeth későbbi rendőrségi szcénáját vetíti előre. A hangfajták, a fekvések megválasztása szintén előremutat: az orrot elejteni akaró Ivan Jakovlevicsot letartóztató rendőr nem a várható mély basszusban, éppen ellenkezőleg, magas, fejhangú tenorban, már-már koloratúrszopránban dalol, mint Katyerina férje, a tunya Zinovij. A tömegjelenetek ugyancsak unikálisak. Az újság szerkesztőségében összegyűlt tömeg polifon hangját teljes káosznak komponálta meg Sosztakovics, ugyanakkor a jelenet a legszigorúbb ellenponttal, egy nyolcszólamú fugatóval zárul. De mint Eckart Kröplin, a zeneszerző művészetének alapos elemzője (Frühe sowjetische Oper. Henschelverlag, Berlin, 1985) megjegyzi: míg Az orr elsődleges eszköze a Sprechgesang, addig a Lady Macbeth a melodikus intonációt képviseli. Finom megfigyelés, ám csak korlátozottan igaz. Mert a melodikusság (mint olykor Az orrban is) ismét szatirikus. A Zinovij hulláját felfedező részeges muzsik magas, erősen koloratúrás tenorja roppantul emlékeztet az idézett rendőrre Az orrból, az obligát kisdobbal és xilofonnal kísért kantinéla itt a közönségesség szinonimája. És korántsem véletlen, hogy a jelenet cirkuszi polkába vált, mely átvezet a gogoli tébolyú őrszobára; Borisz, a vadállatian ordináré após meg éppen Lehár-keringő törmelékeire kandúrkodik Katyerina hálószobája előtt. Ezek viszonylag egyszerűen befogadható és értelmezhető intonációk. Rejtettebb, de mégis nyilvánvaló a parodisztikus ábrázolás az olyan jelenetekben, ahol a cselekmény szerint korántsem nevetséges a helyzet. Amikor Borisz rajtacsípi a Katyerina ablakából kiugró Szergejt, hármast hallunk, mely kísértetiesen emlékeztet a régebbi olasz operák bevett trióira: a tenor és a szoprán szerelemi búcsúja alatt a féltékeny bariton dörmög. És az opera buffa hangját idézi a féltékeny Zinovij és a védekező Katyerina veszekedőkettőse; szinte halljuk a zeneszerző kuncogását, holott egy perc múlva már a borzalmas gyilkosság következik. De az intenció egyértelmű: Katyerina hazudik férjének, ezért oly régimódian operás a hangja, miközben a férj maga a megtestesült konvencionalitás, ezért ad a szájába Sosztakovics oly elavult, ezért már érvénytelen szólamot. Ez a kettős tehát mindkettőjüket leleplezi és kigúnyolja, a nőt együttérzően, a férjet megsemmisítően. Sosztakovics ifjúkorában még nagyon bátor művész volt, nem rettent vissza attól sem, hogy a korbácsolást is groteszknek ábrázolja. Ez az önmagában irtózatos és – pláne operaszínpadon! – voltaképpen „nézhetetlen\" jelenet enyhébbé (más szempontból persze még elviselhetetlenebbé válik) a kísérőzenétől, mely egyértelműen Rossini gyors, vidám, viháncoló zenéire utal (jellemző: Sosztakovics utolsó, 15. szimfóniájában feldolgozta a Tell Vilmos nyitányának egyik alapmotívumát). Nem kevésbé vakmerő a Katyerina és Szergej első szeretkezését „bemutató\" zenekari közjáték, cirkuszpolkaszerű ez is, Szergej bestiális erejét és brutalitását nem hagyja említetlenül Sosztakovics, még a végső pillanatot, a kielégülés utáni klimaxot is ábrázolja, a harsona groteszk glisszandója az elernyedés pillanatát játssza el röhögtetően. Ugyancsak pimaszul groteszk Zinovij halála: a végsőket hörgi, de együtt hörög vele a rekedt basszusklarinét. Nincs kegyelem. Az orrban kidolgozott kórustechnika itt ismét szatirikus; az első képben a szolgák énekbeszédszerűen röhögnek, Borisz felháborodottan rájuk förmed, erre hatalmas, a gazdát dicsőítő melódiában törnek ki, ez az apoteózis megint csak az áradó, keringőritmikájú dallamosság miatt oly leleplező: a zene a szolgák kimondott szavai mögé megy, és feltárja, hogy mit gondolnak valójában, amit később szavakban is kimondanak: az uraság olyan, mint a krokodil, felzabál mindent. A szatíra nyila egyértelmű az operában, és az is világos, kikre mutat. De hogyan tör utat ebben a szörnyű, mély tompaságban vegetáló gonosz világban a belső szépség vagy az emberi gazdagság; vannak-e még romlatlan érzelmek ebben az unalomtól sújtott posványban. Sosztakovics nyilatkozataiban nem hagy kétséget afelől, hogy ezt a világot gyűlöli, megveti, és csupán egyetlen alakkal érez együtt: Katyerina Lvovna az egyetlen szeretettel ábrázolt figura, jellemzésére a zeneszerző Dobroljubovot idézi: „fénysugár a sötétség birodalmában\". Rendben van, értjük, nemes szándék, de hogyan lehet ezt elérni, hogyan kelthet rokonszenvet az, aki megöli apósát, férjét, aztán magához veszi a kasszát és szeretőjét, végül pedig a Volgába rántja új vetélytársnőjét? Mindenekelőtt a librettóval érhető el a cél. Sosztakovics és munkatársa, Alekszandr G. Preisz jelentősen átalakították Leszkov eredeti novelláját. Az első döntő lépés, hogy elhagyták a harmadik gyilkosságot. Leszkovnál Szergej és szeretője megölik Katyerina unkaöccsét is, hogy hozzájussanak a roppant örökséghez – ez az operában elmarad. És ekkor a két gyilkosság indokoltabbá válik, mintegy erős felindulásból, nem hideg fejjel elkövetett tett lesz. Döntő elem továbbá a züllött külvilág ábrázolásának felerősítése, a rendőrségi jelenet (Szaltikov-Scsedrin prózájának felhasználásával) önálló leleménye a librettónak – így a magántragédia társadalmi magyarázatot is nyer. Leszkov kisregénye szerelmi ballada, A kisvárosi Lady Macbeth társadalmi tragédia és szatíra. De természetesen a legfontosabb a zenei ábrázolás. Katyerinán kívül mindenki a groteszk köznapiság hangján szó. A főhősnő szólama csak akkor parodisztikus, ha a helyzetből ez következik, ha kapcsolatba kerül a sivár mindennapisággal, mint a már említett veszekedési jelentben. Korántsem tekinthető véletlennek, hogy Katyerina alakját főként monológokban, kvázi-áriákban rajzolta meg a zeneszerző, a magányosság zenei elkülönülést is jelent. Az egész opera az ő panaszos áriájával indul, a fafúvók fölött, azokkal szinte összefonódva felbukkanó énekszólam megadja az alaphangulatot: unalom, kilátástalanság, szomorú kietlenség. Durva ellentétben áll ezzel az após, Borisz Tyimofejevics fellépése, a groteszk hang azonnal elsöpri Katyerina kissé Madame Bovary-s melankóliáját (az opera némi joggal viselhetné A mcenszki járás Madame Bovaryja címet is) , a férfi azonnal támad, leszidja menyét, hogy miért nem szül gyereket. És ekkor jön elő Katyerina másik intonációs alaprétege, a felső szólamban kitörő panasz, a dacos ellenkezés, a kétségbeesett, de szinte lázadó tiltakozás. Sosztakovics ritkán él az ismétlés eszközével, itt azonban a főhősnő négyszer egymás után vágja az apósa arcába: „Nem az én hibám!\" E két intonációs réteggel Katyerina kiemelkedik az őt körülvevő posványból. Szinte mindig egyedül van, még akkor is (második felvonás, ötödik jelenet), amikor Szergejjel boldogan fetreng az ágyban: a férfi egyre csak alszik. A nő szinte Puccinira emlékeztető, mélyen lírai hangon szól, mire Szergej operetthangot üt meg, megelőlegezve későbbi, Szonyetkával használt frivol, kuplészerű hangját. Katyerina tragédiája, hogy gyakorlatilag senkivel sem tud beszélgetni, zeneileg sem. Zárómonológja ennek summája: „Az erdő mélyén van egy tó…\" Ez a mélyen elrejtett, fekete vizű tó Katyerina szimbolikus képe. Rátérve az előadásra előzetesen megállapítható, hogy Vidnyánszky Attila rendezése gondos, körültekintő, következetes munka. A rendező nyilvánvalóan nagy szeretettel közelített a műhöz, és – miként tavalyi Jenufa-rendezésben – különösen a főhősnő alakját igyekezett árnyaltan, közönségbarát módon megrajzolni. De a rendezés talán túlságosan is közönségbarát, szinte minden esetben legyalulja a dráma faragatlanabb, durvább rétegeit, enyhíti a brutalitást, tompítja az éleket. Jó példája ennek az első nagy tömegjelenet. A szöveg szerint itt a ház népe már-már megerőszakolja a szakácsnőt, Akszinyát; a teljes elvadulásnak Katyerina megjelenése szab határt. A rendezésben szó sincs a nő kiszolgáltatottságáról, a riszáló csípővel végiglejtő Akszinya szinte felkínálja magát, mintegy kiprovokálja a kandühöt: tűzről pattan, és ekkor nem csoda, hogy a férfiak is tüzet fognak. Hiba ez azért is, mert a zene félreérthetetlenül árulkodik az intencióról: Szergej és Katyerina későbbi szeretkezése alatt roppantul hasonló hajszamuzsika hangzik fel, mely rokona továbbá a korbácsolási zenének is. E jelenet vadságát megszelídíteni végzetes ballépés (a levegőbe dobált ruhákat nem leszaggatják itt, hanem mintegy szenvedélyes dühvel mosásba adják), mely az egész előadásra rányomja bélyegét. És persze roppantul zavaró a kórus suta mozgatása, a kardalosok folyvást egymásnak ütköznek, mindenki a másik nyakába liheg, és ez persze megbosszulja magát az intonációban, a jelenet zeneileg az előadás leggyengébb része, ritmustalan, pontatlan, híján bármiféle drámaiságnak. Pedig Katyerina itt találkozik először Szergejjel, és persze itt látja először a tömeges erőszakot, de itt látja először a néző is. De ha csak vidám piknikhangulatot érzékelünk, nem értjük a főhősnő elszakadási szándékát, nem érezzük elvágyódásának okát. E kellemes kirándulóhangulatot a jelmezek is megerősítik, itt megint a fékezett habzás elve érvényesült, noha a ruhák a legkevésbé sem visszafogottak, kimondottan rikító, szörnyű színösszeállítású klepetusokban pompáznak a szereplők. A ház népe remek, kimondottan gazdagságra valló ruhákban páváskodik, és ez még Szibériában is módi: Szonyetka nagyon cuki, shoppingolásra szerfölött alkalmas öltözéke láttán már-már a nézőnek is kedve szottyan egy kis Gulag-szigeti kiruccanásra. Csak semmi durvaság, csak semmi szenny, nem állat ez a nép – ez üvölt a jelmezekről; még véletlenül se látszódjék ennek a bagázsnak az anyagi (és szellemi) nyomorúsága. Szergej meg lila ingében, fényes csizmájában a feltörekvő kulák díszpéldányának látszik, nyoma sincs annak, hogy ő csak egy szegénylegény az udvarról. A díszlet (akár a jelmeztervek, ez is Alekszandr Belozub munkája) megoldása jobban sikerült, ennek a díszletnek története van, fejlődésregénye. Jellegzetes orosz udvarházat ábrázol, melynek egy-egy oldala, mint bizonyos mesekönyvekben, kihajtható: Katyerina hálószobája és az ebédlő (?) vagy étkező (?) – itt már egy kissé elbizonytalanodunk. A rendező úgy döntött, hogy függöny nélkül, két-két felvonást összevonva, azaz egy szünettel játszatja a darabot. Mivel ekként átrendezés csak a nyílt színen történhet, a kihajtható elemek még mozgathatóak is, a szereplők vagy a statiszták néha beforgatják a hálószobát és az ebédlőt, néha meg kipenderítik. Eltekintve ennek némelykori nehézkességétől, ezáltal a járások egy kissé homályosak lesznek (a homály sokszor szó szerint is értendő, régen láttam ilyen rosszul, mondhatni, alulexponáltan világított előadást), nem mindig világos, hol van a kint és a bent – ennek különösen a folyvást vizslató, a ház körül magánszorgalmú kutyát játszó após megjelenéseikor van jelentősége. A díszlet fejlődése leépülést jelent: az idő haladtával a ház egyre inkább széthullik, és a végső, a katorga felé vezető útra már csak a fakeret marad belőle, miközben a tér egyre üresebb lesz – jól kifundált szimbólum ez. Ebbe az üres térbe besétálnak a korábban csak a háttérben settenkedő fatörzsek, ezek a lecsupaszított Szibériában börtönrácsként is körbezárnak. A korábbi természeti környezet történelmivé alakul, rabságba hullik az erdőcske is, miközben maga rabtartóvá alakul. Ebben a bezárt világban fulladoznak az emberek. És nincs menekvés, mert a régi orosz operákban olykor idealizált tömeg, a „nép\" itt erőszakos, bárdolatlan, kegyetlen. Még a szibériai jelenetben is megnyilatkozik állati aljassága: a fegyencek vadul kigúnyolják Katyerinát, akitől Szergej kicsalja utolsó meleg harisnyáját, hogy odaajándékozza új szeretőjének. Sosztakovics csak a rabok kórusában mutat némi együttérzést velük. A végtelen úton vonul a roppant fegyenckaraván és ez némi dosztojevszkiji szánalomra indítja, korántsem véletlen, hogy szép „áriával\" ajándékozza meg az Öreg fegyencet. Másutt nyoma sincs a szimpátiának: az udvaros önként csúszik-mászik Borisz Tyimofejevics elé, hogy folytassa Szergej korbácsolását, mikor az öreg már elfáradt az ütlegelésben, miközben a többiek gátlástalanul gúnyolódnak a rajtakapott paraszt Don Juanon: most jól megjártad, barátocskám! De a rendezés itt is tompít, a nép teljes mocska csak szordínósan jelenik meg a színpadon. Vidnyánszky nyilatkozata szerint a rendőrségi jelenetet Gogol szatírája és szürrealizmusa alapján képzelte el. Ez tökéletesen érvényes álláspont, de a kidolgozás megint bukdácsolósra sikerült. Pedig remekül indul a jelenet, amikor a rendőrkar a színpad síkjával egy vonalban rakja fel a székeket, szép, hatásos és nagyon röhögtető kép keletkezik: a rendőrök velünk szemben foglalnak helyet – fenyegetően. De ha mozogni kezdenek a székekkel, már megbicsaklik a balett, a mozgások esetlegesek és szervezetlenek, a néző úgy véli, senki sem tudja, hova kellene állnia. Vidnyánszky szeret szimbólumokkal dolgozni, ilyen költői gondolata, hogy Katyerina és Szergej mellé egy fiatal, néma párocskát léptet fel hálóingszerű lebernyegben: ők testesítik meg a boldogtalan földi szerelmespár idealizált, égi mását. És bár valóban szép elképzelés ez, az operában inkább zavaróan hat, amolyan szájbarágás, rossz megkettőződés, és a pas de deux mozgatása olykor suta, erőltetett. És Vidnyánszky itt is visszaretten attól, hogy elmenjen bizonyos szélsőségekig. E pár fordítja be szeretkezéskor az ágyat magában foglaló díszletelemet, és aztán a fiú ledobja ruháját, ott áll a nézőknek háttal, meztelenül. De a lányka miért nem vetkezik? A két fiatal egészséges, szép, mez nélküli teste poétikusan ellensúlyozná a bestiális zene alapján feltehetően vadul üzekedő párt. Itt kimaradt egy komoly esély, hogy a rendező beteljesítse az égi szerelemesek egyesülését, amely apoteózisa lehetett volna Szergej és Katyerina földhözragadt vonzalmának. Ha a szerelmes párból csak az egyik meztelen, ez esztétikai gyávaságot sejtet. Egyebekben Vidnyászky ezúttal is következetes: a néma pár végigkíséri a szerelmesek szenvedéstörténetét, a dalmű legvégén, amikor a tragédia beteljesedett, ott ülnek a már csak vázában megmaradt egykori udvarház egyik szomorú oldalgerendáján. Szép zárókép. Talán túl szép is, továbbá pozitív értelemben rágalmazza meg a szerelmeseket, hiszen a darab egyik alapmondandója, hogy csak Katyerina magasodik fel a tragédiához, Szergej bestiálisan banális lénye számára nincs megváltás, ezt érdemtelenül kapja meg a rendezőtől. De Vidnyánszky nem elégszik meg ezzel a balettpárossal, Borisz kísértetének megjelenésekor is megkettőzi, sőt megtriplázza a valóságot, hiszen ekkor három Boriszt mozgat, na persze, hiszen a két néma szellem azért kell, hogy megmozgassa a díszletet. Ez nagyon suta dolog. A rendező, ha jól sejtem, az egyes alakok történetének, lélektanának kidolgozására fordította a legtöbb energiát, és e téren nem is hatástalan az előadás. A legkevesebbet a mellékszereplőkkel tudta kezdeni, itt az előadás olykor megmarad a közhelyeknél. A Pópa részeges, buta és talán korrupt is (Gregor József visszafogottabb, méltóságteljesebb, Kenesey Gábor durvább színekkel, bántóbb egyértelműséggel dolgozik). A részeges muzsik pedig részeges és muzsik – igaz, a rendező itt nem talált partnert, Kecskés Sándor voltaképpen el sem tudja énekelni ezt az egyébként fontos kis szerepet. Akszinyát Mitilineou Cleo amolyan tűzről pattant menyecskének mutatja, nyelve felvágva, szoknyája folyvást a férfiak közt örvénylik ingerlően, a vadállatoknak kiszolgáltatott szerencsétlen nőből semmi sem látszik – de hát láttuk, hogy ezért ismét inkább a rendezés a felelős. A szakácsnő párja Szonyetka, ez a jelentéktelen, ám annál számítóbb kis cafka. Szolnoki Apollónia és Gál Erika keveset tudott kezdeni a felettébb kidolgozatlan szereppel. És a rendezés sem sokat segített nekik: amikor már negyedszer húzzák föl szoknyájukat, hogy megvillantsák a Katyerinától kizsarolt harisnyát, a néző kedvetlenül félrefordul. A rendőrfőnököt Tóth János és Gárday Gábor alakította, előbbi a tőle megszokott, erőteljes, olykor kimondottan bohócos eszközökkel, Gárday jóval finomabban, kevesebb (túl)mozgással, ám a hatalom fenyegetését (talán) hitelesebben képviselve. (Tóth még a tapsrendben sem tudott gátat szabni komédiáshajlamának; nem túl jó ízlésre vall az ilyesmi.) Zinovij szerepében Kiss Péter és Vadász Zsolt lépett fel, mindketten megfelelően mutatták be a tehetetlen férjet. Vadász hangja szebb, és lényében is több a színpadi hitel, ő valamikor talán férfi volt, de megtörte a zsarnoki apa és az élet kilátástalan unalma. A főszereplők sorsát Vidnyánszky nagy figyelemmel kísérte. Szergej jól megírt, de kevés lehetőséget rejtő szerepét megfejelte egy remek némajelenettel: az első közzene alatt a legény a színpad előterében pofátlanul a szemünkbe bámulva megeszik egy almát, és ebből világos minden: már érzi, hogy meg fogja szerezni Katyerinát, erőteljes fogsorában brutális egyértelműséggel és zörejjel őrli a gyümölcsrostokat. Vagyim Zaplecsnyij szebben énekel, mint Gulyás Dénes, külseje is illúziókeltőbb, ahogy ilyenkor tapintatosan fogalmazni szoktak, de Gulyásban valahogy több a mélység: a kőkeményen célt érő, pénzt, nőt a csizmaszárába gyűrő hím bárdolatlanságát orosz pályatársánál sokkal izmosabban ábrázolja. És ekkor voltaképpen érdektelen, hogy alakja nem daliás, hogy külseje korántsem amorózós: a lényeg, hogy ő jelentkezik elsőként Katyerinánál, aki szűköl a kalandvágytól, a kielégületlenségtől. Katyerina igazi ellenfele a drámában az após, Borisz. Vérbeli nagyvad – kíméletlen, öregen is kéjsóvár, bírvágya ételre, nőre, pénzre, családi viszonyokra egyaránt kiterjed, nyilvánvaló, hogy Szergej megkorbácsolása erotikus szenzáció is neki, így áll bosszút sikeres vetélytársán. Berczelly István meggyőzőerővel, romjaiban is félelmetesen ábrázolja ezt a vadbarmot. Berczelly nehezen hal meg, nem sok hiányzik hozzá, hogy a legutolsó pillanatban még megfojtsa a mérget adó menyét. Hangja már megkopott, de ebben az ábrázolásban ennek nem sok a jelentősége, a színházi igazság a lényeg. Gurbán János pasztellesebb képét adja Borisznak. Ő már inkább csak henceg egykori hódításaival, neki nem hisszük el, hogy képes lenne maga alá fektetni Katyerinát. Ám ez is lehetőség az alakformálásra, ez a Borisz szintén hihető, minden szempontból hiteles alak: a kopott bajszú, de annál nagyobb szájú kandúr. Katyerina szerepében két nagyszerű alakítást láthattunk. Két ragyogó énekes – Lukács Gyöngyi és Bátori Éva –, két mesterien kidolgozott és végigvitt alakítás, két életlehetőség. Lukács inkább Lady Macbethet, Bátori inkább Madame Bovaryt mutat be. Lukács Gyöngyi szexuális kisugárzása, félelmetesen érzéki nőisége, kielégületlensége, egyáltalán szerelmi szenvedélye perzselő; hatalmas, sötétvörös sörénye tűzként seper végig a színpadon. Bátori Éva talán finomabb, mondhatni, dekadensebb nőt formál, benne több az elesettség, a kiszolgáltatottság is; ő inkább csak akkor cselekszik, amikor már nincs más kiút. Nagyon jellemző kétféle kitörésük, amikor Borisznak a meddőségükre vonatkozó szidalmait kell elviselniük. Lukács vadul vág vissza, lázadón, dühvel, méltóságteljes daccal, míg Bátori kissé talán bűntudatosan, mint aki úgy érzi, nem alaptalanok Borisz mocskolódásai, s elhiszi, hogy egyedül ő, a nő tehet a gyermektelenségről. De kitörésével azt is érzékelteti, hogy Katyerinát a gyermek talán valóban megmentené a tragédiától, ez az asszony komolyan szenved gyermektelenségétől, míg a Lukács által megrajzolt asszony talán csak konvencióból vágyik a terhességre. Lukács erotikusan vérbőbb alakot formál: egy kietlenül eltelt nap végén, lefekvéshez készülődve, kielégületlenül végighemperedve a széles hitvesi ágyban, elpanaszolva szerelmi magányát hatalmas drámai szopránja mintegy kiköveteli a nemi szerelmet, mely hamarosan ott áll a küszöbön Szergej képében. Ugyanebben a jelentben Bátori szentimentálisabban sóvárog, nem annyira a szexuális sivatagtól, sokkal inkább a társtalanságtól, az emberi posványtól szenved. Ám a nagyszabású alak teljes emberi drámáját egyiküknek sem sikerült a maga óriási dimenzióiban megmutatniuk. Ideáltipikus esetben kettejük szereplésének vegyítéséből születhetne felejthetetlen, a szerephez teljesen méltó, nagy alakítás. Mint a tavalyi Jenůfában, ezúttal is Kovács János az előadás zenei hőse. A korrepetitorok mellett nyilván legelsősorban neki köszönhető, hogy Sosztakovics roppant nehéz partitúráját az Operaház egyébként igen rossz állapotban levő zenekara színekben gazdagon, ritmikailag pregnánsan, olykor kimondottan nagy lendülettel, sodró tempóban, a groteszk hangot és a fájdalmas lírát egyaránt hitelesen megszólaltatva volt képes előadni. Kovács roppant erős drámai érzékkel rendelkező vérbeli operakarmester, aki – minden pillanatban együtt élve a színpaddal – pontosan tudja, mikor kell csak „kísérni\" és mikor teljes erővel felbőgetni a zenekart. Héja Domonkos inkább magába zárkózó alkat, dirigálásában a költészet érvényesült igazán, a harsányság háttérbe szorult, de ez remekül illeszkedett Bátori Éva és az egész második szereposztás visszafogottabb, lírikusabb fellépéséhez. Az opera színrevitelével nagyjából kezd kibontakozni Vidnyánszky Attila művészi hitvallása, rendezői stílusa. Ha Sosztakovicsnak nem is sikerült, neki talán megadatik, hogy trilógiát alkosson a külvilág banalitásának kitett, nőiségükben megszomorított és megalázott, méltatlanul szenvedő asszonyok drámájából. A Jenůfa és a Lady Macbeth után remélhetőleg lesz erre lehetősége, mondjuk, már a jövő évadban. Vidnyánszky nem „avantgárd\" rendező, de nem is a kőkonzervativizmus, a bárgyú sültrealizmus képviselője. Valahol középen áll: a szélsőségektől visszariad, mint a Jenůfában, a darab brutalitását ezúttal is kikerüli, tompítja; úgy tűnik, a pszichologizáló, de sosem kisrealista, helyenként egészen finom és költői megoldásokat, szimbolikus értelmezéseket felmutató rendezés a fő ereje. Alakjai nem lefúrt lábú figurák, de néha még kínos zavarba kerülnek, ha túl messzire kell eltávolodniuk a súgólyuktól. Vidnyánszky fantáziája nem szárnyaló, de nem is teljesen földhözragadt. Érezhető, hogy – remek prózai rendezései után – bizonyos értelemben még tanulja az operarendezés szakmáját. Kérdés: nem egy színpadtechnikailag könnyebb, nagy tömegeket nem igénylő kamaradarab színpadra állítása lenne a számára megfelelő következő lépés a női trilógia megvalósításához – teszem azt, Janáčektől A Makropulosz-ügy vagy a Kátya Kabanova. A Jenůfa nagy közönségsikere után a Lady Macbeth feltehetően kevesebb rokonszenvet keltett a publikumban. Jó lenne, ha ez mégsem tántorítaná el a színház vezetését. Mert összes problémájával együtt valami elindult az Operaházban, amit feltétlenül támogatni kell. Kovalik Balázs és Zsótér Sándor mellett Vidnyánszky lehet a ház harmadik, az övékétől jelentősen eltérő stílusú, ám szintén mértékadó rendezője. Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth (Magyar Állami Operaház) Díszlet-jelmez: Alekszandr Belozub. Szcenikus: Juhász Zoltán és Resz Miklós. Jelmezkivitelező: Stenger Zsuzsa. Rendezőasszisztens: Kovács Katalin. Vezényel: Kovács János. Rendező: Vidnyánszky Attila. Szereplők: Berczelly István, Lukács Gyöngyi, Vagyim Zaplecsnyij, Kiss Péter, Mitilineou Cleo, Kecskés Sándor, Vághelyi Gábor/Molnár Zsolt, Jekl László, Gregor József, Tóth János, Albert Tamás, Ionel Pantea, Szolnoki Apollónia/Gál Erika. [url]http://www.szinhaz.hu/data/cikk/1/3892/2.jpg;Berczelly István (Borisz)Jekl László (Udvaros) és Lukács Gyöngyi (Jekatyerina) - Schiller Kata felvétele[/url] [url]http://www.szinhaz.hu/data/cikk/1/3892/4.jpg;Tóth János (Rendőrfőnök) - Schiller Kata felvétele[/url] [url]http://www.szinhaz.hu/data/cikk/1/3892/3.jpg;Vagyim Zaplecsnyij (Szergej) és Lukács Gyöngyi - Schiller Kata felvétele[/url]
9075 Orfeusz 2005-06-21 05:04:53 [Válasz erre: 9065 frushena 2005-06-20 20:16:22]
most már Ameilát sem énekel, és kevesebb Toscát...szerencse,hogy maradt még előadás, csak aztán nehogy elfogyjon az összes..
most már Ameilát sem énekel, és kevesebb Toscát...szerencse,hogy maradt még előadás, csak aztán nehogy elfogyjon az összes..
9074 Orfeusz 2005-06-21 05:03:55 [Válasz erre: 9067 Orfeusz 2005-06-20 21:57:14]
kösz, várom az infot..:)
kösz, várom az infot..:)
9073 Sesto 2005-06-21 00:19:22 [Válasz erre: 9062 mimi59 2005-06-20 16:36:57]
...hát ez nekem új(!),...bocs´ Orfeusz, hogy csak most irok,..de éppen a mütöböl jövet láttam a bejegyzésedet-nos az fix, hogy Elena a közeljövöben \"La Boheme\" premier elött áll(=Zürich, júl.3.) és amikor legutóbb beszéltem vele, akkor szó sem volt \"esetleg\" Lucia-ról Miskolcon,...de nem kizárt a dolog, mivel ragyogó beugró hirében áll,...hogy mégis ö énekel...(ki lett volna elvileg az \"eredeti\" Lucia?) Majd holnap du, ha \"magamhoz tértem ügyelet után\", megpróbálom elérni és megkérdezni, valóban énekel-e, s ha megtudok vmi. konkrétat jelzem! ;-)
...hát ez nekem új(!),...bocs´ Orfeusz, hogy csak most irok,..de éppen a mütöböl jövet láttam a bejegyzésedet-nos az fix, hogy Elena a közeljövöben \"La Boheme\" premier elött áll(=Zürich, júl.3.) és amikor legutóbb beszéltem vele, akkor szó sem volt \"esetleg\" Lucia-ról Miskolcon,...de nem kizárt a dolog, mivel ragyogó beugró hirében áll,...hogy mégis ö énekel...(ki lett volna elvileg az \"eredeti\" Lucia?) Majd holnap du, ha \"magamhoz tértem ügyelet után\", megpróbálom elérni és megkérdezni, valóban énekel-e, s ha megtudok vmi. konkrétat jelzem! ;-)
9072 mimi59 2005-06-20 22:57:46 [Válasz erre: 9058 kalahari 2005-06-20 14:46:47]
SZIA MUZSIKA! 100%. Esőnap 19. Köszi. mimi
SZIA MUZSIKA! 100%. Esőnap 19. Köszi. mimi
9071 frushena 2005-06-20 22:49:22 [Válasz erre: 9064 muzsika 2005-06-20 16:56:28]
Príma! Mi jöhet még? (Mert jönni fog, ez biztos!)
Príma! Mi jöhet még? (Mert jönni fog, ez biztos!)
