Én, mondjuk, a felirat használatával való megértést tartom alacsonyabb rendű élvezetnek. Szeretek ugyanis az énekesre és az egész színpadra nézni (lehet, hogy ez perverzió), de csak két szemem van (lehet, hogy ez testi fogyatékosság).
(Kedves Héterő, úgy látom, a májam nem a Te epéd fogyására hízott.)
Linkelek Neked egy opera-részletet, amelynek szereplője ’minden torzítás és túlzás nélkül úgy beszél, mint a való életben’:
https://www.youtube.com/watch?v=vnVTCS5Zjkg
Székely Mihály „nehéz szívem” helyett „sötét szívem”-et énekelt.
Valószínűnek tartom, hogy a beszélgetéskor Boros Attila fejből idézett egy sort a Borisz áriájából. Lehet, hogy nem pontosan, és nem tudom, pontosan mely években látta azokat az előadásokat, amelyek sorait idézgették egymásnak. Sajnos én is kb. 36–37 évvel ezelőtt hallottam a darabot legutóbb magyarul. Háromforintos szövegkönyvem szerint Nádasdy Kálmán fordításában a kifogásolt (két) sor így hangzik (a III. felvonás 1. képében, Fjodor távozása után):
„Mit ér a cári trón, mit ér hatalom,
Ha szüntelen csak sújt a végzet karja?!”
Az általad gyanított szöveghez hasonló tartalmú rész 12 sorral lejjebb következik:
„Lázong a nép, nyílt árulásban Moszkva!
Éhínség és pusztulás meg dögvész…”
A „sújt a végzet karja” és „sújt a végzet árja” is költői kép. A képzavart elkerülendő, az utóbbit úgy kell értenünk, hogy sújt a végzetet hozó elemek árja. Persze Nádasdy fordításában az előző szerepel.
Fülöp király áriája Magyarorsztágon az idézett „kínos” sorral (Majd alszom én, ha véget ér a kín...) kínlódta magát slágerré.
A műfordítás mint a ’szerencsétlen szöveg büntetlen nyúzása, nyesése, hamisítása’ a Te (talán nem egyéni, de mégsem egyetemes érvényű) véleményed. Mégis, milyen büntetést javasolnál a bűn megtorlására?
A cikkben fölhozott két példa és a legnagyobb bajod ismét előhozza mélyen tisztelt zenetudós barátom örökérvényű kérdését:
HÁT NEM MINDEGY, HOGY MILYEN NYELVEN NEM ÉRTJÜK ?
Erre -zéta- óvatosan utal is a kiváló riportban.
A példák végtelen sorát hozhatnád. Mindig átköltés a magyar szöveg, és gyakran elég szerencsétlenül. Reménykedjünk abban, hogy tán énekelni könnyű.
De az én legnagyobb bajom, hogy amikor magyarul énekeltek, legtöbbször akkor se értettem a szöveget.
Remélem, megbocsájtod, hogy nem közvetlenül címeztem... :-)
A hozzászólásod végén idézett mondat helyesebb lenne így:
Személyhez szól, ha az anyanyelveden érted - mondjuk a felirat révén.
És nem nyanyanyelven...
Nagyszerű riportalany, nagyszerű interjú. :-)
De van az elmondottakban egy vaskos logikai bakugrás, amire IVA hízásnak induló mája (ld. 6547) hívta föl figyelmemet.
Operát igazán megismerni csak magyar nyelvű előadáson lehet. (!)
Muszorgszkij fixa-ideája az volt, hogy szereplői minden torzítás és túlzás nélkül úgy beszéljenek operáiban, mint a való életben (wiki-idézet). A mintául választott sor orosz megfelelőjét azonban nem találom a két, leggyakrabban játszott verzió egyikében sem:
Mit ér a trón, mit ér hatalom, ha szüntelen csak sújt a végzet árja.
Hálás lennék, ha IVA segítségével megtudhatnám, hol hangzik el ez a mondat, mert én csak az alábbiakat gyanítom:
Körülötted lázadó bojárok, hitszegő hadak, éhség és döghalál...
Közben erősen igyekszem elképzelni, amint sújt a végzet árja - torzítás ás túlzás nélkül.
Nem vagyok abban sem biztos, hogy igazi művész vagy egyszerű néző annyira boldog, ha az
Alszom majd (akkor) királyi palástomban...
( Dormirò sol nel manto mio regal ≈ Je dormirai dans mon manteau royal )
helyett ezt a kínos sort kénytelen végigkínlódni:
Majd alszom én, ha véget ér a kín...
Idézem továbbá:
Egy opera helyszínének, cselekményének önkényes, durva megváltoztatása, szerepek, szereplők egyéniségének átalakítása, a szerző által megírt pozitív tendenciák kigúnyolása nem tartozik a rendezés feladatai közé, stb.
No de azt a szerencsétlen szöveget büntetlenül szabad nyúzni, nyesni, hamisítani?
Az interjúban szóbahozott téma, amire Zéta rákérdezett, forrása ez a cikk volt:
Magyar Idők, 2018. március 26. hétfő 12:31
Boros Attila megőrzött szellemi frissessége, lényeglátása, műveltsége követendő példa is lehet, olyan magas szint, amely sajnos a fiatalabb generációknál ritkán található meg.
Rádiós emlékei kimeríthetetlenek, hűsége a Magyar Rádióhoz nem egyedi eset, mégis megkapó és érthető az akkori alkotóműhelyek pezsgő élete, a művészek tehetsége és odaadó lelkesültsége miatt is. Ebben a körben dolgozott ő is évtizedekig...nagy szerencsének tartom, hogy hallhattuk Nagy Ibolya műsorában. Nekem örömet szerzett az is, hogy itt olvashattam gondolatait. Többet is szívesen vennék.
Zéta talán máskor is megkérdezheti majd a véleményét egy-egy témával kapcsolatban.
Mindenkinek érdemes elolvasni Zéta interjúját Boros Attilával! Egy ritka nagy tudású szakember gondolatai, tapasztalatai, és meglátásai az operáról!
Ezek a témák mind előjöttek Boros Attilával készült beszélgetések során a Dankó Rádió "Túl az Óperencián" operettadásában is (2017. november 27. – december 3., Szerkesztő-műsorvezető: Nagy Ibolya)
Valóban, ez az interjú igen jól sikerült, Boros Attila itt még alaposabban körbejárja azokat a témákat, amelyekről a rádióadásokban szó esett, s amelyekről hírt adtam akkor az operett-topicban.
Köszönöm én is most ezt a nagyon érdekes, sokszálú beszélgetést, amelyet Zéta Boros Attilával folytatott és olvashatunk itt a Momus-interjúban.
Lebilincselő és égetően aktuális Zéta Boros Attilával készült interjúja. Felöleli azt a korszakot is, amikor még nem éltem, illetve amikor már éltem, de még nem lehettem szem- és fültanúja a magyar kulturális életnek.
Ez a hidegen tárgyilagos véleményem, amelyhez még hozzájön: egyes témákat érintve mennyire hízott a májam!
Csak az egyikből idézve Boros Attilát:
„Operát igazán megismerni csak magyar nyelvű előadáson lehet. Magamból indulok ki, annak idején sokszor megnéztem egy darabot, harmadszor már szinte kívülről tudtam a szöveget.
(…)
Személyhez szól, ha az anyanyelveden hallod.”
Zéta kritikáját alátámasztandó, annyit tudok mondani, hogy a múlt hétvégi szombati és vasárnapi előadás szinészileg picit jót tett a produkciónak, mert az előadók sokkal felszabadultabbak voltak, jobban átélték a szerepeiket! A második szereposztásról hangilag még ezzel együtt sem lehet semmi jót elmondani, ugyanis a tenor- bariton- szoprán szerepben éneklők kisebb- nagyobb mértékben hallgathatatlanok voltak, pedig e nélkül a hármas nélkül semmi értelme az operának! A Fekete- Agache-Sümegi szereposztásban a két férfi énekes remekelt! Fekete Attila sokkal jobban győzte erővel a szólamot, mint az előző előadáson, hangja sokkal szebben szólt, és játékban is hitelesebbet alakított. Alexandru Agache ezen az estén is túlszárnyalt mindenkit, de szinészileg is felszabadult és hiteles volt, èneklése felrobbantotta a nézőteret, amivel az est legzajosabb sikerét aratta! Sümegi Eszternek nincs szerencséje Amelia szerepével, de az is meglehet, hogy nála is beállt már a hangi válság, ami a fortén énekelt részeknél kivétel nélkül előjött, ugyanis ekkor hangja rendkívül éles és jelentős tremolójúvá vált! Az Ulrikát alakító Fodor Bernadetten látszott, hogy mennyire akarja ezt a szerepet, szépen is énekelt, talán a mély hangokon még nem ártana dolgoznia, hogy azok is kellő intenzitással szólaljanak meg!
Kedves Zéta, nagyon kedvelem a humorodat!
Ferencsik - sőt, FERENCSIK - így, csupa nagybetűvel! Eklatáns példa arra, mit tudott művelni, - és a hangsúly a "mű" elótagon van, a szó legnemesebb értelmében, hiszen a művészet is ebből a tőből ered - egy gyengécskébb rendezői produkció feljavításában. Ifjúkorom nevezetes előadásai, zeneakadámiai koncertjei fűződnek nevéhez. Igen, az Álarcosbál is, anno. Ami a felújításokat illeti - bár a mostani Álarcosbált nem láttam - tapasztalataim a konrkét darabtól függetlenek:sokszor nem a felújítással van baj, hiszen nem lehet egy beállítást évtizedekig megtartani, és a díszletek sem bírják ki addig, hanem az erőltetett modernizálással, mely stílustalansághoz vezet. Ami a szereplők panaszát illeti, hogy korhű ruhákban nehezen mozognak, hát ez elég nagy baj! Valamikor a színészek, énekesek, stb. számára természetes volt a korhű viselet hordása, a hozzá szükséges mozgások elsajátítása. Akkor is, ha nem éppen lenge öltözékben léptek fel. És a színpad akkor is be volt világítva rendesen! Egyszer megkérdeztük Simándy Józsi bácsitól - bár a bácsiért nem nagyon repesett -, hány kilót ad le egy Don Carlos előadás során abban a csodaszép nyakigérő, fodrosgalléros jelmezben. A válasz 5-6 kilót, de ez hozztartozik a dologhoz! Ez volt a válasz.
Mivel Az álarcosbál egyik nagy Verdi- sőt: összkedvencem, extra figyelemmel olvastam -zéta- írását. Néhány apró megjegyzés. "Régi, klasszikus rendezések rapid tempójú felszámolása": azt gondolom, zéta legalább annyira megújuláspárti mint hagyományőrző. (Talán majd megírja.) Tehát nem az új színrevitellel lehet önmagában "baja", hanem annak minőségével. Nagy különbség. Más: első látásra (operabase, saját oldal) is Puccini-szakos a rendező. Talán nem nálunk kellett volna kipróbálnia a Verdi-tudományát. Elmegy mint pl. Fräulein Wagner a Lohengrin-produkciója után és itt hagyja, amit idef... nos, azt, erre zéta is utalt. Ez az igazi baj. A kosztümöknek sem muszáj okvetlenül korhűnek lenni, főleg ha -mint olvasom- zavarja a közreműködőket a mozgásban. És talán jobb is, hogy a rendező "alig-alig foglalkozott a főhősök jellemével, a szituációk okozta viszonyrendszer kibontásával." Még több bajt kevert volna. A másik gond a karmesterrel lehetett.Én anno Ferencsikkel láttam először a darabot és állítom: neki köszönhetem (és bizony nem a premier "nagy" neveinek), hogy örökre beleszerettem a Ballo-ba. Amit Ferencsik csinált, az aztán nem kíséret volt! Az énekesekhez nem tudok hozzászólni, mert nem hallottam őket, legalábbis most. DE: az "emlékezetes" = Katarina Wittes szegedi Álarcosbálban pont ez a három hölgy (Rálik, Szemere, Wiedemann) énekelt és a csapnivaló produkciót ők hárman (és nem az urak) vitték el "énekesileg" a hátukon, szerepük méretével arányosan mint azt egyik első itteni beírásomban rögzíteni bátorkodtam. Igen, Rálik Szilvia -ha ez nem is tetszik itt mindenkinek, sőt!- és két kolléganője a két kisebb hölgyszerepben. Sajnálatos, ha most(anra?) csak Wiedemann teljesített kifogástalanul. Mindenesetre köszönet az elfogulatlan, plasztikus kritikáért.
OFF: Azt hiszem, ezek az ember személyes tapasztalataitól és érzelmeitől is függnek.
Szülői háztartásunkban a veidling (azért sem írom vájdlingnak, pláne vájlingnak, mert eredetileg Weitling) volt középkék, ezért ezt a színt veidlingkéknek hívtuk (nem bilikéknek).
Nekem egyik kedvenc színárnyalatom a liba***zöld, ezért sértőnek találom ezt az elnevezést. Nem is pontos, hiszen erősen függ a liba étrendjétől.
„A jajvörös kifejezés ugyanis eleinte azt a jellegzetes piros színt jelölhette, amely ütések nyomán keletkezik a bőrön.”
Bizonyára így van, de ütések nyomán nemcsak a bőr pirosodik „jellegzetes” színűre, hanem kiserkenhet a vér is, amelynek már elég erős színe van.
Ezek szerint pontos voltam.
Gúnyos színnevek (színtan.hu)
(Érdekes, bár nem mindenben van igaza sztem.)
Ezt a jelzőt ugyanúgy nem szoktam használni, mint a hupikéket. De meglátva a jelmezt, kifakadt belőlem ez a jaj – hát ennél őszintébben nem fejezhettem ki magam. Egyszer talán a „hupi” mély értelmébe is sikerül belebotlanom.
Köszönöm, az elismerésedet, kedves Lujza!
Kedves IVA, a jajvörös telitalálat! :))
Köszönöm kedves sorait.Valóban jól érzi volna miről írnom,mert az életem nem volt eddig sem unalmas.Igaz korábban a szép dolgok ,mostanság inkább a rosszul megválasztott unevezett" barátaim" okán kesrűbb a szám íze.Már,ha egyszer nekiállnék én valóban a valóságot tudnám csak leírni,ami azért nem biztos,hogy annyira lélekemelő lenne.Mind a hivatásomban mind az "operai életemben" hegyek-völgyek váltakoztak,mint szerintem mindenkinél.De azokon a csúcsokon nagyon nagy dolgok történtek.A völgyekben pedig nem sütött soha sem a nap.Nem térdepelve születtem ,ezért nem volt mindig felhőtlen az élet.Egyszer belevágtam a közepibe,hogy leírjam,de sajnos visszaolvasva nem én voltam.És pont én hiányoztam belóle.:):)
A 2. résszel immár kikerekedett interjú nagyon érdekes volt, gratulálok.
Olvasva eme személyes indíttatású, rövid önvallomás-szerű sorait, bár nem ismerem önt és nem tudom, kihez van, pontosabban kihez nincs szerencsém, de azt hiszem, egy önéletrajz -a személyes pályafutásról nem szólva- az ön tollából vagy klaviatúrájából is számtalan zenei-operai élménnyel, érdekességgel szolgálna.
Élvezettel olvastam a kétrészes interjút Kovács Eszterrel. Hiánypótló írás is, mert a művésznő külföldi karrierjéről alig tájékoztatott az itthoni sajtó, a foyer-pletykákból pedig inkább csak félreértesülni lehetett.
Az interjúban – érthető módon – egyik beszélgetőparner sem említi meg, hogy Kovács Eszter milyen szép jelenség is volt a színpadon, legalábbis amikor Pesten láttam.
Nagyszerű a Kovács Eszterrel készült két részes riport.Élmény volt szavait olvasni.Nagyon várom könyvének megjelenését.
Ez a két részes cikk visszarepített ifjúságom legszebb időszakára.Kezdő orvosként, egyetem utáni fél éves katonáskodás idején jutottam be Az Operaházba kisegítő ügyeletes orvosnak.Örök hála dr Schiller belgyógyász főorvos úrnak,aki akkor az Operaház belgyógyásza volt.Hallatlan lelkesedésem Házy Erzsébet irányába felajánlotta,hogy társügyeltesként részt vegyek az általa ügyelt előadásokon és így személyesen is megismerhetem a művésznőt.Később dr Mihók és dr Szolnoki Andrea mellett is segédkeztem.Utóbbik általában a második szünet végén elmentek és nekem kellett maradnom az előadás végéig.Így volt olyan hónap,hogy 2o alkalommal is előfordultam.Nagyszerű ismerettségeket kötöttem.Rengeteg ma már nem élő illetve élő művésszel nagyon jó kapcsolatom alakult ki.Sokszor gondolkozom, hogy leírom ezeket a mai napig élő emlékeim.
Nagyon kedveltem Wagnert.Így szinte minden előadást bevállaltam.Így kerültem Kovács Eszterrel is beszélő viszonyba,aki akkor szinte mindig külföldön énekelt.Egy rém kedves ,kellemes hölgy volt.Többször beszélgettünk az orvosi rendelőben-ez persze csak számomra emlék már.De a mai napig él bennem.Nagyon sajnáltam ,amikor korán befejezte a működését.Nem írok többet,mert az apropó ez a beszélgetés volt.
Három év után a munkám mellett már nem volt annyi időm,lassan lemorzsolódtam és csak a nézőtéri oldalról élveztem a művészetet.Pedig az énekesek nagy részével nagyon jó kapcsolatom volt,rengeteget beszélgettünk és egy a mai napig a legjobb barátom.Jó volt kicsit emlékezni,mert boldog idők voltak.
Annyira jó ez a beszélgetés Kovács Eszterrel.Gratulálok neki is,a kérdezőnek is.
Hat Neked, mint a Ketfarku Kutyapart tiszteletbeli elnokenek, biztosan nem.
Hogyhogy? A sörért fizetni kell?
Pedig Alzheimer bacsi jobb, mint Parkinson bacsi. Jobb elfelejteni kifizetni a sörömet, mint kilötyögtetni.
Kovács Eszter-interjú folytatását meg sem várva jelentem: Erkel Színház-topik 9004-ben jelzett Alzheimer bácsi úgy látszik, még nem mindig kopogtat nálam. Első Wagnerem éppen a Tannhäuser volt, még bőven gimnazista koromban. Lagymatag, álmos előadásra emlékszem, a karmester és a két főszereplő nevét inkább nem említeném...de ebből a hervasztó környezetből kiragyogott egy hang és egy jelenség. Ismeretlen volt a neve, pedig névről sok énekest ismertem, olyanokat is, akiket még nem hallottam énekelni, már nem voltak a pályán vagy nem is éltek. Szóval ő, Vénusz: Kovács Eszter volt és máig emlékszem arra az estére, arra a Vénuszra.
Mennyivel egyszerűbb, tisztább A rajnai sellőkénél a Giselle szövegkönyve! (A villik, a lidércek világa is a sellők hiedelemkörével rokon.) Adolphe Adam remek balettzenét írt hozzá, koreográfus zsenik avatták klasszikussá. Naiv, mint a gyerekmesék, mégsem mosolyogtató, sőt, ha a tolmácsolás hiteles, megrendít bennünket.
Korábbi szerepeiben hallva sem indította meg a fantáziámat Keszei Bori hangja, de a mostaninál élvezhetőbbnek találtam. Ezúttal a megjelenésére sem épített a rendezés, holott az is lehet egy hatáselem, persze csak a többi közt.
A Hoffmann meséi befejezetlensége miatt megkövetelte a dramaturgiai belenyúlást, formálást, alakítást - valami kellett kezdeni a félbemaradt, ígéretes partitúrával. A rajnai sellők esetében szerintem nemcsak a lapos és unalmas, zavaros és rossz dramatrugiájú cselekmény, hanem a néhány szép pillanat ellenére sem magával ragadó muzsika is probléma. Számos rossz dramaturgiájú operalibrettóból írtak olyan operát, ami átdoglozás nélkül is időről-időre előadásra kerül - ha már nem egy-egy híres énekes számára kínál lehetőséget a szép sikerhez és ezért veszik elő. A rajnai sellők nem ilyen. Erőssen középszerű, nincs akkora operatörténeti jelentősége sem. Akkor már inkább csináltak volna szcenírozott előadást A vámpírból - az ennél jobb muzsika és minden másodvonalbeli jellege ellenére operatörténetileg is jelentős. Most le lehet szólni, hogy fanyalgok. Ez a véleményem. Keszei meg a premieren is úgy énekelt, ahogy Iva leírta. Máskor is így hallottam énekelni - Mozartban is.
Köszönöm, kedves Tiramisu! Örömmel tölt el ez az egyetértés!
Kedves IVA !
Most olvastam hozzászólását -, so! Tökéletesen egyetértek.
Üdvözlettel, tiramisu
Ps..Bizony emlékszem Poppeájára későbbről ...,mintha 20 cm -vel lebegett volna a színpad felett! Csodálatos átalakulás, átlényegülés volt.
Kedves Dni, a szívemből írtál!
Addio jelenthet - vége van, nincs továb.
Ennél gondatlanabb elemzésben sem kaphat helyet előítélet. Ez év májusában 20 éve lesz, hogy nézem, figyelemmel kísérem a rendező munkásságát.
Nem félem, hogy eszmefuttatásaim a levegőben maradnak. Csak fel akarom hívni a figyelmet az összevetések lehetőségére.
Nemcsak Jókai delnői búcsúznak így grófoktól-báróktól, hanem római kurtizán is a nevelőjét halálba küldő, a várost később felgyújtó császártól is: „Addio, Nerone!... Addio, Poppea!” (Operaházunkban Ég áldjon! fordítással énekelték.)
Apukám, aki a társadalmi skálán valahol a »tanulatlan „koszos niggerek”« és a római császár és költő között élvezte az életet, így búcsúzott az emberektől a bicikliről: Isten áldja! (A Rákosi- és a Kádár-rendszerben.) Nekem ez tűnik kifejezőnek. A goodbye, a bye, bye, a Viszlát! formálisnak, rutinosnak csupán.
Nem biztos, hogy aki szóból megérti a goodbye-t, elolvasni is tudja! Amint az sem biztos, hogy az ifjú popsztár, aki énekli, le is tudná írni. De ők se rekedjenek ki az Erkel nézőtérről!
Érdeklődésedet mindig hálásan köszönöm, kedves Héterő.
Ég áldjon, Porgy, ég áldjon!
Ha nem a cikk címe lenne, átsiklanék ennek rosszallásán. Inkább azt kérdezném, hogy egy ilyen gondos, aprólékosan feldolgozott előadás-elemzésben hogy kaphat helyet előítélet:
Nem hiszem, hogy ... rendezői formátuma elegendő a Porgy és Bess színpadra állításához.
Félő, hogy a valaha minden más volt, minden jobb volt alapelvére épülő eszmefuttatások a levegőben maradnak még akkor is, ha míves toll karcolja be azokat - ezúttal elektronikusan - az örökkévalóságnak.
A dicsért Ég áldjon! akkora melléfogás, hogy a fal adja a másikat. Jókai delnői búcsúznak így grófoktól-báróktól, nem pedig jólelkű-jószívű, ám tanulatlan "koszos niggerek" (hiszen éppen ezt kívánja érzékeltetni az angol-ficamos nyelvjárás, ami végigvonul a darabon).
Kenesey "Viszlát"-megoldása ezerszer jobban illik az adott szociális viszonyok közé. Az általad emlegetett érzelmi töltés éppen visszájára fordul, de nem a régiessége miatt, hanem azért, mert nyelvileg kilóg a környezetből. Talán csak azért szereted annyira a nyilvánvaló Ég áldjon! - baklövést, mert sokszor hallottad magyar szöveggel előadott operákban, ha ott volt, ha nem - az eredetiben.
Persze a legjobb megoldás az lett volna, ha megmarad simán a goodbye, hiszen aki ennyit sem ért meg, rossz darabra ült be.
Parting phrases are specific to culture and situation, and vary based on the social status and relationship of the persons involved.
A cikket azért most is (mint egyéb írásaidat) nagy érdeklődéssel olvastam.
Némelyik műfaj izgat, némelyikben szégyenletesen járatlan vagyok.
A Carmen-kritika végére érve, elsőre úgy értelmeztem, hogy a gyanúsan híg sört a Brünnhilde becenevét viselő helyen adták.
http://www.momus.hu/article.php?artid=7120
Tényeket nem vitattam! Csak azt vezettem le, hogy egy aktuális teljesítmény értékét, amely szintén tény, nem befolyásolnak korábbi tények.
Sajnos ebben vitában most két nagy hibát is elkövettél: személyeskedés és hazudozás.
Csak nekem lenne jogom leírni azt, hogy nem szeretem Boross Csillát és Lukács Gyöngyit, vagy hogy nagyon szeretem Sümegi Esztert és Rálik Szilviát. Ilyen vagy hasonló állításokat sohasem írtam le: én itt nem érzelmi alapokon ütök, vágok, rúgok. (Személyesen sem hallhattál tőlem ilyen vallomásokat, mert nem ismerjük egymást.) Bizonyítsd, ha állítasz valami, és ne azt írd, hogy „régóta világos és közismert”!
Egy hete sincs még, hogy 8787. sz. hozzászólásomban az Erkel Színház-topicba ezt írtam: „örültem annak, hogy Lukács Gyöngyit ígérik benne.” Ez arra utal, hogy nem szeretem? Nézz utána, mikor mit írtam a négy énekesnőről! Ha akarod, leírom annak a listáját, hogy mikor, miben láttam őket, hogy könnyebb legyen megtalálnod a hozzászólásaimat. Tulajdonképpen mind a négyük alakításában mindig akadt valami, amit kifogásoltam, talán csak Sümegi Szulamitjában és Császárnéjában, valamint Rálik Kelmefestőnéjében nem.
A tegnapi Turandotot nem láttam.
Úgy általában nem engedem meg magamnak „azt a kitételt, , hogy nem tartja ki a hangokat” Boross Csilla. Ez is hazugság. Csak a látott, hallott elődásairól mondtam, hogy éppen ott nem tartja ki a hangokat, ahol mások ezzel teszik hatásossá előadásukat.
Nem kérek használati utasítást Az álarcosbál fogyasztásához. Csak arra kérlek, hogy ha kifogytál az érveidből, ne írj rólam olyasmiket, amik nyilvánvalóan, ellenőrizhetően hazugságok, és általában ne személyeskedj. Előre köszönöm, ha a továbbiakban megkímélsz ilyen fölösleges off-vitáktól.
A hozzászólásokat olvasgatva, van itt, mi szemszájnak ingere! Rosszindulat, káröröm és védőbeszéd, csak győzze olvasni a fórumozó!
Parampampoli kritikájával nagyjából egyetértek, habár én nem öt, hanem csak két előadást láttam, egyet-egyet mindkét szereposztással, amiről az Erkel topicban röviden írtam is.
A két, nagyon különböző színvonalú előadásban voltak meglepetések, de csalódások is, és nekem az egyik csalódás, Boross Csilla volt! Mondom ezt úgy, hogy nem is olyan régen hallott Abigéljei a Zsinagógában és az Erkel színházban valósággal lenyűgöztek, csakúgy, mint Amelia Grimaldija. Sajnos az utána való években majdnem mindent lemondott, akármikor mentem el az előadásaira, szerepeiben helyettes fogadott. Tavalyi Aidája már nem győzött meg, küszködést, és a pianók teljes tárházának a hiányát hallottam.
Mostani Toscájában már egy megfáradt, és ha voltak is szép pillanatai, hangilag egy nem meggyőző alakítást nyújtott, egy félig elénekelt imával!
Lehet, hogy hangilag ilyen időszakban van az énekesnő, talán túl sokat és túl nehezeket énekelt, de tehetséges, és ki fog lábalni belőle!
Azt viszont igazságtalannak tartom, hogy januári Tosca pertnereit érdekes módon békén hagyják, pedig az ő teljesítményükben is lehetne kutakodni, akár éneklés, akár játék terén!
A másik szereposztás, Lukács Gyöngyi, Kiss B. Attila és Alexandru Agache viszont olyan kétségkívül világszínvonalú, és beleköthetetlen előadást produkált, amely bármely operaház becsületére és büszkeségére válna!
A művészi előélet: tény. Tények sorozata. Azokkal vitatkozni pedig nem lehet, mert a tények makacs dolgok. Hogy utána meg kell felelni az elvárásoknak, igaz - ki jobban megfelel, ki kevésbé, ez már függhet általános hangi állapottól, egészségi állapottól és napi diszpzíció változásától is. Te nem szereted Boross Csillát, ez régóta világos és közismert, és nem szereted Lukács Gyöngyit se. Ehhez természetesen jogod van. Ellenben nagyon szereted Sümegit és Rálik Szilviát, amihez szintén jogod van, biztosan azért mert olyan szépen és hosszan tartják ki a pianókat... ilyet biztos nem állítanál, ha hallottad volna Sümegi Eszter tegnapi Liúját a Müpában, amelyről majd hosszabban is fogok írni. Ami meglepő, hogy hallottad Boross Csillát, és mégis megengeded magadnak azt a kitételt, úgy általában, hogy nem tartja ki a hangokat. Ami viszont egyszerűen nem igaz. Az Álarcosbálhoz jó szórakozást, de a tegnapi Liú alapján annyit mondhatok: szépen kitartott pianókra ne nagyon számíts!
Első mondatod igaz. A többinek már semmi köze egy alakítás (két estéjének) megítéléséhez.
„Hogy milyen művészi kaliberrel állunk szemben, arról ellenben nagyon is informatív lehet egy művész pályarajza, milyen szerepekben, hol és milyen rangú művésztársakkal énekelt.”
Nem az én gondolatom, hanem nagy művészek vallják, hogy jó dolog a siker, a díjak, a kitüntetések, de a következő előadáson a színpadon mindez már nem számít. A közönséget, aki jegyet vált egy előadásra, nem érdekli, hogy a művész múlt héten vagy pár évvel ezelőtt milyen jó volt, mekkora sikert aratott, micsoda partnerei voltak. Csak az érdekli, hogy milyen produkciót kap az adott pillanatban, és a művész is tudja, hogy nincs az a siker a háta mögött, amely után nem kellene minden fellépésén újra és újra bizonyítania.
Egyébként aligha olyan dolgot bizonygatok, ami ismeretlen lenne előtted. Azt hiszem, az Andrea Chénier-koncertet mindannyian úgy néztük, hogy óhatatlanul és alaposan tájékozottak voltunk Anna Nyetrebko művészi előéletéről, pályarajzáról, partnereiről. Te talán figyelembe vetted a róla tájékoztató nem csekély „irodalmat”, amikor elemezted a Maddalénáját?
Egy diákcsoporttal néztem meg először a Poppea megkoronázását az Operaházban. A tévéhíradó nem győzött meg arról, hogy ez egy élvezhető mű; a jegyeket a III. emeletre vették. Legalább láthattam volna kedvencemet, Házyt! – gondoltam, de még ez sem jött be: Sudlik Máriát tűzték ki aznapra. Egy ösztöndíjas volt, főszerepet nem énekelt még, semmilyen rangú partnerek nem adtak neki rangot. Aztán kilépett szeretői hajléka elé a színpadon, énekelni kezdett, játszani és tündökölni! Ki a csudát érdekelt többé, „milyen művészi kaliberrel állunk szemben”, vagy a nem létező pályarajza! Egy év múlva Aidaként láttam, majd nagyjából évenként kaptuk csodálatos Carlos-Erzsébetjét, Desdemonáját, mígnem kétségtelen lett: neki JÁR Amelia. Közben, illetve utána hozta meglepetéseit A lombardokban, a Mozartokban, Tábornagynéként, Serenaként, és nagyszerűt alakított Tosca, Turandot és Sieglinde szerepében is. Ennek ellenére nem volt a pálya kegyeltje: sokáig nem kapott premiert, holott ő volt a legjobb, külföldi karrierje jelentéktelen, így hát neves partnerek sorával sem dicsekedhetett. Megítélését nem a pályarajz diktálta, hanem teljesítményei rajzolták a pályáját.
Nem hiszem, hogy az Operaház vezetésében hiúsági kérdés lenne Boross Csilla futtatása vagy mellőzése. Volt olyan évad, amikor hívták Toscára, Pillangókisasszonyra, Abigélre, Aidára és még egy Verdibe, már nem emlékszem, hogy A trubadúr vagy a Don Carlos volt-e az. Nem mindegyiket énekelte el, erről már többször is beszéltünk. Ha „irigységből halálra utálnák”, nem hívták volna meg négy Toscára, sőt egyre sem. Lukács Gyöngyin kívül van további három Toscánk, és még Gulyás Márton sem tüntetett volna az Erkel Színháznál szórófestékkel, amiért Boross Csilla nem szerepel nálunk.
Eddig is ismertem az elképzelésedet Az álarcosbál szereposztásáról. Éppen Boross levegőinek, kitartásainak hiányolásakor merült fel bennem: alkalmas lenne-e jelenleg Amelia szólamára? Emlékszem még Renata Scotto fellépésére Az álarcosbálban, a szinte hihetetlenül kitartott hangjaira az áriákban és a nagy kettősben. Talán dominált is benne az attrakció az alakításhoz képest, nem is az ő előadása az ideálom. De győzte a dolgot, kétségtelenül.
Csak egy Álarcosbálra vállalkoztam, arra sem kaptam jó jegyet (tavaly júliusban). Én kívácsian és örömmel várom Sümegi Eszter Ameliáját.
Félreértettél, de lehet, hogy félreérthető voltam: Boross Csilla magas hangjai nagyszerűek voltak, csak az ima legvégén volt kis probléma a decrescendálással. Ott meg kellene találnia a technikailag optimális megoldást. Az Álarcosbál nagyon jól feküdne a hangjának.
Legelső beírásom a café momusban, benne véleményem Rálik Szilvia 2015-ös szegedi Améliájáról (is) ld. 2103 sz. alatt.
| Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? • 2103 | 2015-07-05 09:52:59 | |
Olvastam a remek Tosca beszámolódat.Abban írod Boross Csilla felső hangokbéli problémáit(úgy emlékszem,hogy nem először).Vajon bírná Améliát?
