Takatsa véleményével maximálisan egyetértve, szép volt a Parsifal előadás az Erkelben! Nagyon örültem Kovács Jánosnak, hogy annyi év kihagyás után végre újra elvezényelhette a művet. Fantasztikusan dirigált! A férfi énekesek teljesen rendben voltak, Kovácsházi nagy formában. Sajnos Németh Judit már nem olyan, mint régen, a hangja megkopott és kicsike lett, ilyen nehéz szerep már nem neki való. Megkisérelve a lehetetlent, még párbajoztam is, és kijelenthetem, hogy ilyen gyönyörű Parasztbecsület- Bajazzókat nem sűrűn lehet látni! Nincs katartikusabb élmény, mint amikor rendkívüli hangok énekelnek, és nagy egyéniségek alakítják a szerepeket! A Lukács-Agache felállás a színpadon a legjobb, amit láthat az itthoni közönség. Hatalmas energiákat képesek közvetíteni, istenien énekeltek, és Kamen Chanev is rendkívüli énekes, aki tegnap óriásit énekelt! Nagy gratula Váradi Zita Neddájáért is, és Haja Zsolt Silviójáért! Számomra végtelenül hosszú volt a nap, de nagyon megérte! 

Felejthetetlen élményben lehetett része annak a kb. fél házat betöltő közönségnek, aki eljött a ma esti Parsifal előadásra. Köszönhető ez elsőként Kovács Jánosnak, aki mindnyájunk húsvéti ajándékaként - az előzetesen megadott műsortól eltérően - vezényelt. Úgy gondolom, hogy országunkban neki kellene az összes Parsifalt vezényelni, mindaddig, amíg fel tudja emelni a karmesteri pálcát. A zenekar mindvégig csodálatos volt. A kórus a megszokott színvonalon énekelt, bár az emeleten elhelyezett női kar helyenként árnyalattal alacsobban intonált. Ez feltehetően az Erkel színház Operaházétól eltérő akusztikájának volt "köszönhető". A szólisták közül elsőként Tómas Tómasson Amfortas alakítását emelném ki. Én nem vagyok Palerdi fan, de Palerdi ma este igencsak meggyőző volt, ilyen egyenletesen jól énekelni még nem hallottam. Németh Judit hangi hiányosságait bőven egyensúlyozta kivételes drámaisága. És Kovácsházi: ez az ember valódi csoda, évről-évre jobban énekel, ma esti produkciójáról csak felsőfokban lehet beszélni. A kisebb szerepekben is mindenki jó volt, egy világszínvonalú előadásnak lehettünk tanui. És végezetül ismét Kovács János: nem találok rá szavakat... Nagy köszönet mindenkinek.

Marco Comint a ma délelőtti Cavalleria-Pagliacci előadás után részben rehabilitálni szeretném. Sokkal jobb tempókat vett általában, sokkal energikusabban, pregnánsabb ritmikával szólalt meg a két remekmű, csak néhány ponton éreztem úgy, hogy még mindig jóval több lendületre illetve szenvedélyre lenne szükség. Mint a múlt alkalommal, most is a Bajazzók Nedda-Silvio kettőse volt az előadás „nyugvópontja”, ami az operairodalom legszenvedélyesebb, leplezetlen erotikától fűtött zeneszáma esetében nem kis probléma. Ebben sajnos hibás volt Váradi Zita is, aki egyébként jobban énekelt, mint az első előadáson, de abban a duettben más hangkarakterről, és úgy érzem, más énekesi habitusról lenne szó. (Miért nem énekli legjobb szerepét már a második szezonban Rost Andrea?) Haja Zsolt helyén van figurában is, hangban is, bár a korábbiakhoz képest mintha jobban feszülne rajta az ing… óvatosan, óvatosan a kilókkal, mert felszedni könnyebb, mint leadni, és egy amorózó bariton esetében nagyon nem mindegy, különösen a mai világban, ahol az operadirektorok olyan szempontok szerint válogatnak, mint Ókovács, vagy mint frissen értesültünk, Gulyás Dénes is. Szeretném értesíteni továbbá Haja művész urat, hogy az olasz „gobbo” szó púpost jelent, nem pocakost, mint ő egy téves gesztussal illusztrálja Toniót, egy jó nagy „pancia”-t mutatva Neddának. Nem árt, ha egy énekes tud olaszul, de mint hírlik, a Zeneművészeti Egyetemen most éppen nem tanulnak olaszul az énekes növendékek. Nem fontos, gondolják bizonyára… Chanev olyan H-t énekelt ma is az „A ventitre ore!” frázison, hogy csak úgy sistegett, de már Turidduban is szórta a bé-ket, h-kat rendesen. És most hibátlan volt a Búcsú az anyától záró bé-je is! Kitűnő hang, remek technika, nagy kár, hogy idén kihagyták a Ballóból, jövőre a Giocondából is. Ahogy Lukács Gyöngyit a jövő évi Santuzzákban is hiába keressük – teljesen érthetetlen módon nem kapta meg a szerepet. Aki ma látta és hallotta, ezen a tényen csak a szemét meresztheti és száját táthatja. Kivéve persze az illetékes elvtársakat és elvtársnőket, mert a vezetőségből nem láttam senkit megtisztelni jelenlétével az előadást. Biztos nyuszit mentek terelgetni, vagy locsolkodni piros tojásért. Kár. Emlékeztetném a direkciót, hogy egykor Tóth Aladár, vagy később Petrovics Emil minden este, bizony, minden este ott ültek, hogy konkrét információik legyenek énekeseik tevékenységéről. (Ókovács inkább videó üzenetekkel boldogítja az ő drága közönségét, és ha nagynéha mégis megjelenik, legfeljebb egy felvonás megtekintésére van hitelesítve. Kivéve persze, ha Netrebko énekel, őt végignézte, hogy utána írhasson róla a nénikéjének.)  És ha ma ott lett volna valaki, láthatta és hallhatta volna Lukács Gyöngyi minden eddiginél szebb, sebezhetőbb és mégis drámai Santuzzáját, gyönyörű pianókkal és remek fortékkal. Agache már annyiszor látott alakításait mutatta, még a múltkorinál is jobb formában. 31-én Alfióját éreztem erőteljesebbnek, most Toniója vitt mindent. Olyan sűrű, sötét hangon énekelte a szerepet, úgy belemenve a figurába, hogy a Neddával énekelt kettősben eszköz nélkül is mérhető volt a feszültség megugrása a teremben. A sajnos nem nagy létszámú közönség kitörő lelkesedéssel ünnepelte a szólistákat, és a csodálatosan szereplő kórust. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a közönség kitüntető figyelemmel kíséri az énekkart, a végén repkednek a nekik szóló „bravi”-k, de most a Bajazzók commedia dell’arte előtti kórusa után is, nyílt színen felcsattant a kiáltás. Teljes joggal. És ezúttal a zenekar is dinamikában sokkal differenciáltabban, a szóló részekben néha egészen gyönyörű játékkal tett meg mindent az előadás sikeréért.

Ha nem ismerném Haja Zsoltot, azt gondolnám, milyen jó Silvio volt Nagy Zoltán ma. ( Az volt, de nem a mostani húsvéti sorozatban.) Ugyanis ez állt a mai szereposztás szórólapjában. Körülnéztem, hátha találok valami változásra utaló kiírást. Semmi. És még engem néztek hülyének, mikor kerestem az aktuális szereposztást: ott van a kezében, nem látja? A karmester borzalmas lassú tempót diktált,  ennek ellenére az énekesek, a kórus viszont nagyon kiváló volt, csak gratulálni tudok, így M. C. ténykedése ellenére élvezetes előadás született. Ezért viszont kár volt vendégkarmester hívni. Nagyszerű, emlékezetes előadás születhetett volna. 

Valóban nagyon szép előadás volt a Parasztbecsület Lukács Gyöngyivel, Kamen Chanevvel, Alexandru Agachéval, Balatoni Évával és Heiter Melindával. Nem éreztem, hogy lassú, vagy vértelen tempók lettek volna, de az is igaz, hogy a főszereplők nagyon kitettek magukért, jól énekelttek és sistergően játszottak. A Bajazzók már kicsit leült, valamiért fáradság lengte be a színpadot. Váradi Zita jó énekesnő, de nem biztos, hogy ez lenne a legjobb szerepe, és Chanev sem vérbeli Canio! 

Nem sajnálom, hogy nem mentem el.Esett az eső.Meg a"fülem rossz passzban van és sok mindent másképpen hall mint kellene".De ez nem az én bajom igazán.

A Parasztbecsület tényleg csodálatos, lelkesítően nagyszerű produkció volt, hozzá kell tennem: a karmester Marco Comin minden igyekezete ellenére. Comint évek óta szerződteti ide valaki, noha minden alkalommal botrány, amit csinál. Balkezes karmester, ami nem lenne baj, de ő sajnos valójában kétbalkezes. Életemben nem láttam és hallottam ilyen operához semmit nem értő dirigenst, akivel egyszerűen nem lehet énekelni. Már a nyitány lassú, vértelen indítása jelezte, mire lehet számítani, de amit végül kaptunk, arra még a legrosszabb gondolatomban se számítottam. Comin egyszerűen nem tud vezényelni: beintései, ha egyáltalán beint, mind rosszak, az énekesek nem tudják követni az atakjait, mert elindít egy tempót, amit az énekes követ, majd minden indok nélkül lelassít, és integet az énekesnek, hogy állj, lassítson le! Értik? Az énekes várja meg őt, ne menjen az egyébként általa adott tempóban. Ennek következtében minden szétment, aminek szét lehetett menni, és minden lassú, dögunalmas volt, ami a verizmusban főbűn. Hogy a tradíciókat nem ismeri, nagy baj, de hogy a kottát se tudja dirigálni, már tényleg tragédia. Folyamatosan nehéz helyzetbe hozta a Cavalleria amúgy kiválóan éneklő három főszereplőjét, de többször éreztem együttérzést a remek formában éneklő, de folyton megzavart kórus iránt is. Az énekesek értékelésében abszolút egyetértek az előttem szólóval, Chanev tavalyhoz képest a diétával leadottból visszaszedett jó pár kilót, de ahány kilót, annyi decibelt is nyert a hangja, ismét az öt évvel ezelőtti premier remek formájában énekelte Turiddut, még akkor is, ha a Búcsú az anyától utolsó bé-jét nem sikerült tökéletesen megfognia. Canio továbbra se az ő szerepköre, bár a magas fekvésben erősebb most, mint korábban, de a szinte baritonra írt középfekvésben nem elég erőteljes. Váradi Zitát alaposan megkínozta Comin, különösen a Madárdalban a borzasztó tempókkal. Szóval ez a Comin ide nem kell, nem kell, de nagyon nem kell. Ő se, meg a többi felesleges külföldi karmester, akik a félreállítottak helyett dirigálnak itt vagyonokért. Vajon ez kinek áll érdekében?? Mert a közönségnek nem. Milyen remek előadásokat vezényelt a két darabból tavaly Hámori Máté? Hát nem eltüntették? Ki érti ezt, és az okát? (Pl. én, de ha valaki kicsit gondolkozni kezd a háttér okokról, hamar kitalálhatja különösebben nagy képzelőerő nélkül is.)

Csodaszép Parasztbecsület előadás volt tegnap este, hangi és színészi értelemben felemelő, kifogástalan produkció! Rendkívül megindító Santuzzát énekelt Lukács Gyöngyi, szívet melengető, gyönyörű hangon. Kamen Chanev szintén világszínvonalon teljesített, és Alexandru Agache is mint mindig a topon volt. A kissé nyúlós tempók ellenére is élvezetes, az ünnephez méltó,  magas színvonalú előadás volt!

A kéretlen zene legtöbbször zavaró. (Van kivétel: minap hajnalban a közszolgálati rádióban szórakoztatásul adott Nagypénteki varázs jólesett.)
Boltban, áruházban én is szenvedek a tuc-tuc zenétől (eddig nem tudtam, hogy ez a neve, most azonosítottam a neten), ugyanúgy a kereskedelmi rádiókból szóló ökörködésektől, noha csak a vásárlásra kell koncentrálnom.

Nekem az lenne a kérdésem, hogy az Operaház vezetése nem tudná-e elérni valamilyen módon, hogy az Erkel Színház művészbüféjének személyzete ne hallgasson (hangulatától függően akár) naphosszat primitív tuc-tuc zenét…???
Az ember elkezd egy Parsifal előadást, aztán amikor kijön a színpadról, akkor pihenés helyett 20 perc tuc-tuc cibálja az idegeit… aztán leharcoltan visszamegy Wagnert játszani/énekelni.
Ez a dolog nyilván csak a zenészeket, énekeseket zavarja, mert ők előadás alatt egészen más zenével vannak (lennének) elfoglalva, de őket nagyon.
Én még a büfé személyzetét is megértem, mert ők meg jól akarják érezni magukat a pult mögött, de az elmúlt 30 évben még nem láttam olyat se az Operában, se az Erkelben, hogy a művészbüfében próba/előadás közben tánczene szólt…

Ez sem akármilyen trófea.

OFF:
A régi, Blaha Lujza téri színházénál sokkal „intimebb” színházi terek jutottak a Nemzeti Színháznak a számára átalakított Hevesi Sándor téri épületben, de már abban a sokkal kisebben is, akkor is, gondot jelentett a színház „bejátszhatósága” és nézőterének megtöltése. Többek közt azért, mert a közönség már nem érezte nemzeti színházi eseménynek a látogatását. Ezért voltak kénytelenek műsorukra venni a My Fair Ladyt, az István, a királyt, Pesti Magyar Színházként pedig helyet adni a Vámpírok báljának.
A nagy Vígszínház is számos olyan darabot tűzött és tűz műsorára, amellyel könnyen megtöltötte a nézőteret, és előadható volt elektronikus hangosítással. A múlt század második felének egyik legminőségibb drámai színháza, a Madách profilt váltott.
Ha a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház ma is állna, talán annak a működésén is változtattak volna (vagy esetleg nem is alakul át olyan erősen Budapest színházi arculata); annak érdekében is, hogy az épület fenn- és megtartásának mindenképpen legyen valamilyen jogcíme. Mert én is úgy gondolom – első bekezdésed tartalmával teljesen egyetérve –, hogy az épület hiánya a téren pótolhatatlan, és hozzájárult az egész környék marginalizálódásához is.
Sajnos csak egyetlenegy előadást láttam a régi Nemzetiben (szüleim talán úgy gondolták, ezt bármikor pótolhatom), ha nem is a „sokadik” (hiszen csak három volt), de valamelyik emeletről. Úgy is nagy, emlékezetes élményem volt az a Macbeth, Lukács Margittal, Sinkovitscsal, Sztankayval.

Az Erkel Színház szerinted, neked ronda. Eredeti homlokzata finoman, de izgalmasan utalt azoknak a műveknek a felzaklató világára, amelyeket előadni szándékoztak benne a nagyérdeműnek. Sokak szemében az egész szecesszió otromba és ízléstelen volt, mint szerinted, neked az „Erkel” eredeti homlokzata.
A Népoperával, Városi Színházzal az építőknek, várostervezőknek valóban nem volt olyan szerencséjük, mint az Operával vagy a Vígszínházzal, amelyek szomszédságába, környékére paloták épültek. De gyerekkoromban az Erkel Színházba jövet-menet fel sem tűnt az a csaknem falusias, külvárosi környezet, amelyet ma archív fotókról ismerek. A színházat nem vitte el a háború. A budapestiek szerelmét, az Erzsébet hidat sajnos elvitte, de „ma már” azért sem hullatják könnyeiket az emberek.
Vannak az Erkel Színházénál sokkal nagyobb nézőterek, azok sem hodályok feltétlenül. Az Erkelére azok nyafogták a közkeletű közhely „hodály” kifejezést, akik azt akarták tudatni, hogy hozzájuk csak az Operában méltó operát nézni.
Túl szépnek nem kell lennie egy nézőtérnek, az Erkel Színházé, ha jelenlegi faburkolatai visszakapnák eredeti, fiss vadgyesztenyére emlékeztető felületüket, falai és kortinája valamilyen (legalább) normális árnyalatot, akár gyönyörű is lehetne. Senki sem állította, hogy az Erkel Színház Budapest legértékesebb épülete, de annál feltétlenül értékesebb, amilyen otrombán te értékeled – kételyt ébreszve „előrebocsátott” vallomásod őszintesége iránt.

„Egyesek” ott, „alant”, nem a rendezés témáját tartják idegennek az Erkel Színház topicjában.

A merészen értelmezés nem egyenlő az átértelmezéssel, sem az ál-értelmezéssel.

„Egyesek” ott, „alant” nem a rendezés témáját tartják idegennek az Erkel Színház-topicban.
A merészen értelmezés nem egyenlő az átértelmezéssel, sem az ál-értelmezéssel.

Nem hiszem, hogy a Nemzeti Színház lerombolása az Erkel lerombolásának előzménye volt. Az előbbinél a metróépítés műszaki problémája volt az indok, a színház a szellemi képességek hiányának esett áldozatul. Az Erkelé gátlástalan nyerészkedés lett volna. A megtörtént és a csak tervezett eset között eltelt bő négy évtized. Szerencsére hagyomány nem teremtődött.

Ahol nem a műemlék / nem műemlék kérdése dönti el, hogy meg lehet-e tartani / semmisíteni valamit, ott kezdődik a kultúra.

:-)

Nem az első keresztény szent volt; Salome nem lánya a szentnek, sem Heródesnek (utóbbinak unokahúga volt); nem a lánynak volt születésnapja, hanem a tetrarchának, akit egyébként Heródes Antipásznak hívtak. Minden más rendben van. Biztosan szép előadás lesz. Bravo.

Igen ez nekem is feltűnt, de hát lehet én tudom rosszul.

Érdekes főcímre vezet a linked:

Az első keresztény szentet
Salome nevű lányának születésnapján
fejeztette le Heródes Antipász,
akit Tetrarchának is hívtak.

Ezen a pár soron lenne mit csiszolgatni.

Igen. Építészeti és főleg városképi szempontból a Népszínház pótolhatatlan. A Blaha Lujza tér, Pest egykori szíve sohasem lesz többé olyan mint amikor a színház még állt és uralta a teret. Nélküle a "Blaha" rút pusztaság, amin az sem fog sokat segíteni, ha a Corvin Áruház borzalmas alumínium burkolatát elbontják és helyreállítják eredeti homlokzatát. (Azért csak csinálják meg!)

Másrészt -mert mindig van másrészt- ma már nemcsak nagyon nehéz lenne estéről estére megtölteni a Nemzeti egykori óriás nézőterét, de a korszellem, az ízlés is megváltozott = a színház éspedig nem csupán a "rendezői színház" és ami ennél is fontosabb, a közönség ízlése, ha nem is teljesen, de jelentős mértékben az intimebb színházi terek és produkciók irányába tolódott el és a sokadik emeletről alig lehetne élvezni az előadásokat.

Többször megírtam, mennyire szeretek -évtizedek óta- az Erkelbe járni, jobban mint az új MüPába sőőőt -horribile dictu- az Erkel-beli előadások, koncertek hangulatát az Operaházénál is jobban szerettem, szeretem...

...de fentiek előrebocsátásával és köztünk szólva, az Erkel Színház: ronda. Eredeti homlokzata otromba és ízléstelen volt, mai, letisztultabb külseje vállalható(bb), főleg sivár környezetében. Ha a háború elviszi, könnyet ma már senki nem hullatna érte. Nézőterének befogadóképessége valaha kétszer ekkora volt -magyarul: hodály- és finoman szólva szintén nem túl szép. Kiszolgáló, "hátsó" részlegeiről pedig gondolom,  jobb nem is beszélni. Még egyszer: én örülök, hogy megmaradt és újranyitották, de békében és háborúban Budapesten -sajnos- sokkal értékesebb és pótolhatatlanabb épületek sokasága pusztult el.

Csak ismétlem-másolom 9065-ből és csak az idevágó lényeget, amit ott a színházra, színjátszásra is bátorkodtam kiterjeszteni (még ha utóbbi egyesek szerint itt "off" is):

"...biztos vagyok benne, hogy a színház, az opera, a szín- és operajátszás születése óta létezik "rendezői színház", legfeljebb minden korszak mást és mást értett alatta."

Az általad citált példák alátámasztják mindezt és abban is biztos vagyok, hogy ha 100-200 évvel ezelőtt éltünk volna, akkor is rácsodálkoztunk volna, milyen akkor újszerűnek számító, "merészen" értelmező rendezéseket látunk színpadon, operában...és sok akkori fórumozó akkor is kifejezte volna nemtetszését az interneten...ami szintén nem létezett miként 100-200 éves filmfelvételek sem, amikről az akkori produkciókban elgyönyörködhetnénk...s egyben jókat derülnénk többségükön. 

A kinézete kívülről is teljesen megváltozott a színháznak ezt tudom, akkora műemléki értékkel nem bír, mint az Ybl-palota, de ugyanakkor az intézményesített magyar operajátszás történetének régóa a színház és egszerűbb karbantartani, mint lerombolni és újat építeni. Persze külföldön is romboltak le száz évnél idősebb színház épületeket, de nem feltétlenül ez a megoldás. Kaphatna védettséget az épület, hogy még egyszer ne fordulhasson elő, hogy bezárják és le akarják rombolni. 

Az Erkel eredeti változata 1911-es. Azóta jó pár alkalommal, sok helyen hozzányúltak.
1917-ben alapos ráncfelvarrás volt. (Belülről nagyon megváltozott a kinézete. Ennek az átépítésnek máig ható eredménye a kijjebb hozott színpadnyílás, a többi lényegében eltűnt.)
1949-51 között teljesen átépítették az auditóriumot. Ez a rész akkor lett olyan, mint ma. (Bordázott falak, a színpadnyílás körül hatalmas fa hangvető.)
Tíz évvel később, 1959-61 között jött a következő nagy átépítés: Új homlokzat, a nagybüfével, lépcsőházakkal. Amit ma ott látunk, az akkori.
A Bernáth-képek 1973-ban kerültek az addig üres falakra.

Az 50-es években megépült hátul a díszletraktár. A 80-as évek elején ráhúztak még egy emeletet az üzemi traktusra.

Ezek a nagyobb munkák.

Amúgy lesz Salome felújítás Jordániában debütál majd Anged rendezése. 

Metróépítés miatti színház rombolásnak voltak előzményei/hagyoményai már korábban. Sajnos. 

Egyébként gondolom az épületnek nem volt műemléki védettsége, pedig kultúrtötréneti jelentősége, illeve a Bernáth Aurél freskók, valamint azért, mert a belsőterek egy része még azért őrzi az eredeti építészeti megoldásokat és hangulatot, kaphatott/kaphatna műemléki védelmet. Ha ezt megkapná/megkapta volna nem fordulhatott volna elő, hogy csak úgy bontást emlegessneke vagy ki tudja. 

Edmond Dantes!
Ha már az a helyzet, hogy a hozzászólásaimra hivatkozni nem vagy hajlandó, negligálni viszont nem vagy képes azokat, legalább tudnád, vagy gondolkodnál azon, hogy miről írok („alant”). Engem nem érdekelnek különböző politikai hatalmaktól bizalmat kapott emberek valós vagy koholt bűntettei. Csak azzal foglalkozom, amit a saját érzékszerveimmel tapasztalok és amit személyesen sérelmezek.
Tény, hogy az Erkel Színház működését módszeresen leépítették, mígnem bezárták a színházat és meg akartak szabadulni tőle. (Szándékosan használok határozatlan alanyt, értendő alatta Magyarország, Budapest VIII. kerülete és a Magyar Állami Operaház korabeli vezetése.) Akkor épült a 4-es metró (illetve állt az építése), de a metróállomást is és a Köztársaság teret is kizárólag üzleti beruházások lehetséges helyének tekitették, ahol akadályként éktelenkedik egy „népopera”. Szinte hetente közölt a korabeli sajtó – kritika nélkül! – ellentétes tartalmú híreket arról, hogy lebontják az Erkel Színházat, illetve mégsem bontják le az Erkel Színházat. Tény, hogy a fentebb említett vezetések egyetértésben és tényként közölték azt a hamis statikai jelentést, mely szerint a színház állapota életveszélyes. Hosszú hónapokra világranda léc- és drótkerítéssel vették körül az épületet, tönkretéve az aszfaltot is, amelyre ráfestegették az omlásveszély matricát.
Nemtők mentették ki a színházat ebből a válságos helyzetből. Többek közt a Bernáth Aurél-képek kényszerű tisztelete. A fentebb említett gonosz „szellemeknek” az a tehetetlensége és tehetségtelensége, hogy nemhogy építeni vagy felújítani nem voltak képesek egy színházat, de még lebontani sem. (Az időszak egyik miniszterelnöke az Erkel Színház nevét sem ismerte pontosan.) A 4-es metró befejezésének kilátástalansága. A gazgasági válság, amelyben az „erkelszínháztalanított” Köztársaság térre mint építési telekre mégsem akadt vevő.
Van a történetnek folytatása is, már többször felidéztem ezen a fórumon, ismétlését nem restségből, hanem a hátralevő másfél hetes időszakra való tekintettel mellőzöm.
Miért kellene nekem ténynek tekitenem az általad linkelt médium egyetlen szavát is? Különben az Erkel szó nem is fordul elő benne, ebben a topicban tehát off…

Hát még ő hogy elszomorodna, ha olvasná a te írásaidat!

Csak ismételni tudnám magam (9067) és elszomorodom, ha ő írta a cikket.

Nem értem az átírást sem a cikkben: inkább a prózai színházban írják át a szöveget. Láttam olyan londoni Coriolanus előadást, amit egyszer végig néztem - folyamtosan megállítva a lejátszást - a darab angol és magyar fordítását kezemben tartva és bizony össze-vissza húzták a szöveget, másrészt felcserélték, megvariálták a jelenetek sorrendjét és olykor Coriolanus anyának a szájába adták azokat a mondatokat, amiket eredetileg a címszereplő felesége mondott és hasonlók. Ennek ellenére egy görülékeny, jól működő, élvezhető előadás jött létre, amit nem éreztem idegennek Shakespeare szellemétől. Egy másik londoni Hamlet előadásban olyan jelenetek is voltak, amiket Shakespeare nem írt meg! Nemcsak a jelenteket variálták, a monológokat helyezték át, de még bele is illesztettek kisebb részeket, amik eredetileg nincsenek benne. Akkor nem értem miért az opera ellen követték a legnagyobb merényletet? Amúgy meg Shakespeare korában egyáltalán nem volt idegen a darabok átírása, meghúzása és stb. Állítólag a Macbeth szövege sem eredeti, hanem kutatók vaólszínűsítik, hogy az első fólióba bizony egy előadásra szánt, meghúzott, dramaturgiailag átdolgozott szöveg került be. Nem beszélve arról, hogy számos Shakespeare neve alatt fennmaradt darabot ma már nem neki tulajdonítunk, de akkor miért az ő nevével maradt fenn? Hát mert valószínűleg előadás elútt ő dolgozta át őket. 

Még sem gondolom úgy, hogy az Erkel-operák átírásának nem lenne meg a hele abban a hagyományban, amit romantikus vagy 19. században gyökeredző, "hagyományos" operajátszásnak, rendezésnek nevezünk, mert megan! Sokan kimutatták már és ezzel meg volt a létjogosultságuk is. 

"Operalátogató nemzedékek nőttek és nőnek fel úgy, hogy a szerző által megírt eredeti formájában nem találkozhatnak a nagy remekművekkel. " - khm, khm akkor Nádasdyék is jó kis rendezői színházat csináltak az Erkel-operákkal. Na, most nekem lehet esni :-). 

 Ez a Dankó Rádió oldalán megjelent cikk. 

"Boros Attila karmester, rádiós műsorvezető-szerkesztő.

1959-ben karmesterként kezdte pályáját. előbb a békéscsabai Jókai Színházban, majd a szolnoki Szigligeti Színházban számos operettet vezényelt és közben már a rádiózással is megismerkedett a Magyar Rádió szolnoki stúdiójában.

1965-től a József Attila Színházban működött és ezzel egyidőben indult több évtizedes rádiós élete. A Magyar Rádiónál eltöltött közel fél évszázad alatt számtalan zenei ismeretterjesztő és portré műsort készített külföldi és hazai művészekkel, valamint opera és koncert közvetítéseket vezetett. Évtizedeken át egyik „hangja” volt a legendássá vált „ki nyer ma?” játéknak. Közben 35 éven át vezette Budán az I. kerületi Művelődési Ház rendszeresen koncertező opera együttesét.

Könyvei a Zeneműkiadó gondozásában jelentek meg: „Klemperer Magyarországon”, „30 év magyar operái” és megírta „Muzsika és mikrofon” címmel a Rádiózenekar történetét is a kezdetektől a ’80-as évek közepéig. Emellett állandó cikkírója volt a zenei folyóiratoknak. Jelenleg a Magyar Katolikus Rádió munkatársaként készíti kedvenc témájával, az operával és operettel foglalkozó műsorait."

Ugye most tréfálkozol? Ezt nem gondolhatod komolyan...vagy ha mégis ő (amit alig hinnék el), akkor ő nem gondolhatja komolyan  :-) 

Boros Attila

Több topikba belinkelted a cikket...itt reagálok rá, mivel Fräulein Wagner valóban rémes Lohengrinjét anno az Erkelben mutatták be, legyen akkor ez a "kályha"...

...mindazonáltal a "rendezői színház", mely szóösszetétel manapság bizonyos körökben és bizonyos ízlésvilágban kb. a "patás ördög" szóösszetétel szinonímája, tehát: a "rendezői színház" egyrészt és nagyrészt hamis narratíva, másrészt feltartóztathatatlan jelenség...már ha száz vagy többszáz évvel ezelőtt írt operáknak a mai értékekhez, mai korszellemhez, mai látásmódhoz történő igazítása számít "rendezői színháznak". Az ezzel kapcsolatos vitának itt sem, máshol sem lesz "vége", miként -Fukuyama állításával ellentétben- a történelemnek sem lett és nem lesz "vége". Könyvtárnyi irodalmát nem is szaporítom tovább, de felhívom mindenki figyelmét, aki itt és máshol makacsul és hangosan követeli: "ne politizáljunk egy zenei fórumon!": ez a cikk már címében is mélységesen politizál és átpolitizál! Harsogó nagybetűkkel hirdeti: HATALMAS MANIPULÁCIÓ FOLYIK A KULTURÁLIS ÖRÖKSÉGÉT ELVESZÍTŐ EURÓPÁBAN, miközben Európa nem veszíti el kulturális örökségét, legfeljebb a cikket közreadó médium fenntartói sugallnak, mit "sugallnak": teli torokból harsognak napi 24 órában ilyesmiket és ennél sokkalta képtelenebb dolgokat, divatos szóval "fake news"-okat. A cikkben több önellentmondás is van pl. a Klempererrel kapcsolatos sorok környékén. Ha Klemperer már "a 20-as években berlini fő-zeneigazgatóként tág teret engedett az akkor egy időre divatba jött, aztán szerencsére eltűnt avantgárd rendezéseknek", továbbá 1968-ban a cikkben idézett levelet írta Tóth Aladárnak, az világosan mutatja: a rendezői színháznak nevezett valami egyáltalán nem mai jelenség, hanem nagyjából száz éves, talán az I. vh.-t követő szellemi-művészeti áramlatok egyik terméke, de biztos vagyok benne, hogy a színház, az opera, a szín- és operajátszás születése óta létezik "rendezői színház", legfeljebb minden korszak mást és mást értett alatta. ("Félre": a szerző által idézett avantgárd rendezések szerencsére és nyilvánvalóan sohasem tűntek el, legfeljebb a sötét/ülő 30-as évek és a II.vh. alatt láthatatlanabbak lehettek.) A cikk a továbbiakban is hemzseg az átpolitizált, átideologizált állításoktól, kinyilatkoztatásoktól...amikre nem is érdemes több szót vesztegetni, elég, ha rákeresünk jeles szerzőnk Magyar Idők-béli újságírói munkásságának más gyöngyszemeire.

Ceterum censeo: politikamentes kultúra, színház...és opera nincs.

PS Beírásom természetesen nem a te értékes archiváló, szemléző és más, kiterjedt itteni tevékenységedre vonatkozik! Mindig is elismeréssel adóztam, adózom e neked köszönhető kiváló forrásnak, most is.

2018. MÁRCIUS 26. HÉTFŐ 12:31 Magyar Idők

SZÍNHÁZ VAGY ERŐSZAK?

HATALMAS MANIPULÁCIÓ FOLYIK A KULTURÁLIS ÖRÖKSÉGÉT ELVESZÍTŐ EURÓPÁBAN

Boros Attila

Sok szó esik az utóbbi évtizedekben az úgynevezett „rendezői” színházról, ugyanakkor egyre inkább háttérbe szorul a szerzői, az eredeti szerzői szándékot megvalósító színház. A rendezők nagy része kisajátította az alkotók műveit, és színpadra állításuk helyett egyszerűen átírja a darabok mondanivalóját, megváltoztatva a cselekményt.

Tudomásul kellene végre vennie világszerte a színházi maffiának, hogy egy mű átírása nem azonos a rendezéssel. Hazug demagógia az arra való hivatkozás is, hogy az internet és az űrutazás korában ilyen előadásokra vágyik a közönség, mert az eredeti remekmű idejétmúlt, korszerűtlen, és a ma emberének nem mond semmit.

Legvadabbul az operairodalom alkotásait vették célkeresztbe. „Modern rendezés” – ezzel a bűvös fogalommal ámítják és manipulálják a közönséget. Csakhogy ez finoman szólva csúsztatás, sokkal inkább hazugság, mert se nem modern, se nem rendezés. Egy opera cselekményének, helyszínének önkényes, durva megváltoztatása, a szerepek, szereplők egyéniségének visszájára fordítása, a műben megjelenő, a szerző által megírt pozitív tendenciák kigúnyolása – mindez nem tartozik a rendezés témakörébe, a rendezők szerepkörébe.

A színpadra állítók ma már nyíltan saját neoliberális politikai világnézetüket, zavaros gondolatok, ideológiák tömegét zúdítják a gyanútlan közönségre, amelynek fogalma sincs arról, hogy valójában mit is lát. Ma már tudjuk, mert nyakig benne élünk, hogy több évtizedes céltudatosan előre megtervezett szellemi és politikai bomlasztó háttérmunka eredménye ez is.

Operalátogató nemzedékek nőttek és nőnek fel úgy, hogy a szerző által megírt eredeti formájában nem találkozhatnak a nagy remekművekkel. Mindez büntetlenül tehető, hiszen a zeneirodalom zseniális alkotói már rég nem élnek. Hatalmas manipuláció folyik e téren is a kulturális örökségét elveszítő, sőt azt ma már büszkén megtagadó Európa szellemi életében.

A rendező feladata a színpadi alkotásnak a szerző szellemiségéhez, mondanivalójához hű tolmácsolása a közönségnek. Mert ne feledjük, a közönség drága pénzért nem X. rendező beteges agyszüleményeire, eltorzult lelki világára, hanem elsősorban Verdi vagy Wagner és a többiek operáira, az énekesekre, a zenére kíváncsi.

A második világháború után kapott lábra leginkább német exportból a rendezői színháznak nevezett irányzat, ami napjainkra totális káoszba vezetett. Otto Klemperer (1885–1973) világhírű, Pesten is működött karmester írja levelében Londonból 1968-ban Tóth Aladár egykori operaigazgatónak: „…azon a véleményen vagyok, hogy az operák hangversenyszerű előadása részben megoldja az operakérdést. Mert így a zenéről nem tereli el a figyelmet sem egy nevetséges díszlettervező, sem egy bolond rendező.”

Jóllehet Klemperer a 20-as években berlini fő-zeneigazgatóként tág teret engedett az akkor egy időre divatba jött, aztán szerencsére eltűnt avantgárd rendezéseknek. De mint etikus művész és vérbeli színházi ember, jól tudta, hol a határ.

A fogalom valódi értelmében vett modern rendezés a remekművek mondanivalójának tiszteletben tartásával, azok szellemében a mai fejlett színpadtechnika eszközeivel – világítás, vetítés, mozgatható játéktér, elektronika stb. – állítja színre, viszi a közönség elé a kortalan remekműveket. A szereplők jellemének hangsúlyosabb kibontása, egy-egy cselekmény, eseménysor plasztikusabbá tétele mind-mind fontos része a színpadra állításnak.

Talán nem szükséges bizonyítani, hogy egy Mozart, Wagner, Verdi, Puccini és a többi lángelme jobban tudta, mit akar kifejezni, elmondani műveiben, mint a rendezéssel foglalkozó tucatnyi zeneellenes dilettáns. Mert „végül is” (?!) a zene a legnagyobb ellensége az ilyen átírt, átértelmezett opera-előadásnak. A zene, amely az eredeti cselekményhez készült. De épp így a szöveg sem bírja el az erőszaktételt.

A szöveg minden mondata, a zene minden üteme ellenáll. Mert az mégiscsak abszurd és a teljes szellemi meghasonlás jele, ha egy klasszikus opera színpadán atombunkerek között, internálótáborban, roncstelepen, szemétdombon vagy a mostanság „trendi” elmegyógyintézetben és hasonló helyszíneken játszódik a cselekmény, vagy – ahogy már erre is van példa – patkányoknak öltöztetett szereplők népesítik be a Lohengrin színpadát. Lásd Bayreuth, a Wagner-utódok nagyobb dicsőségére.

A magyar közönség is testközelből „élvezhette” az Erkel Színházban Katherina Wagner Lohengrin-rendezését 2004-ben, amikor is egy Lenin-szoborral hitelesített kommunista pártgyűlésen I. Madarász Henrik király szónokolt… Ha a rendezőknek ilyen naprakész, „haladó” aktuális ötleteik vannak, akkor elképzeléseikhez egy másik darabot kell íratni, mert a régebbi komponisták operái méltatlanok és alkalmatlanok az effajta „üzenetek” bemutatására.

A legnagyobb vesztes azonban a közönség, amely drága pénzért nem tudja, mit is lát. Hiába tiltakoznak muzsikusok, karmesterek és a közönség is, a diktatúra, a szellemi terror marad.

Milyen szépen is hangzik az ENSZ 1948-ban deklarált Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának idevágó cikkelye: „Minden szerzőnek joga van tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.” De ki véd meg egy halott szerzőt?

Ma már tudjuk: a színházakban eluralkodott rendezői terror azonban csak a felszín és következmény. A szálak jóval mélyebbre vezetnek, és ez már nem művészeti kérdés. A XX. század materializmusa, a nemes eszmék és eszmények kétségbe vonása, a transzcendencia, a szakralitás tagadása, ez a nihilbe vivő szellemiség jelenik meg ezekben az átértelmezett, meghamisított, adott esetben a mítoszt, a vallást, a szerelmet, a legendát is kicsúfoló színházi produkciókban.

Tudomásul kellene venni, hogy a remekművek, az operák is az emberiség kulturális és szellemi kincsei. Egy-egy ember semmilyen ideológiai indokkal sem sajátíthatja ki azokat. Sajnos az operákra nem vonatkozik a világörökség törvényes védelme, mint a történelmi városrészekre, műemlékekre. Ha ezeket a védett objektumokat nem szabad átépíteni, befalazni, tönkretenni, miért lehet ezt nagy komponisták csodálatos műveivel megtenni? Ez azonban már felveti az erkölcs, a morál kérdését is.

Ortega a múlt század derekán tökéletesen és jövőbelátóan megfogalmazta: „Nem arról van szó, hogy a tömegember egy most születő erkölcs kedvéért lemond egy elavult morálról, hanem arról, hogy életét semmiféle erkölcsnek nem akarja alávetni. Az erkölcstelenség mára már kelendő bóvli lett, s bárki hivalkodhat vele.”

Nem dughatjuk homokba a fejünket, látni kell, hogy Európa először szellemileg és erkölcsileg roppant meg halálosan, majd ezt követte és követi a minket körülvevő migráció és társadalmi összeomlás. Lehet, hogy régi bevált receptjét ismétli a történelem?

Privát ment

A debreceni Normal nagyszeru eloadas. A szegedi Ernani bemuatoja csak aprilisban lesz. De akkoriban mi a La Juive eloadasa utan egy jo sorozoben beszelgetunk Pozsonyban.

Most olvasom Heltai Jenő Négy fal között - Naplójegyzetek 1944-1945 című könyvét. Kétszer említi benne Lukács Miklóst:

1) (1944.) július 20.: "...Márkus megy, és az Opera igazgatója báró Lukács Miklós, Lukács György fia lesz, aki 15 évig volt Németországban karmester. Színtelen, rendes ember."

és mint "két-három napi késéssel" följegyzi:

2) (1944.) július 29. "...Márkus és Németh Antal helyére Lukács Miklóst és Kovách Aladárt nevezték ki. Magyar Bálint szerint ez a Lukács rendes ember."

Megmondaná valaki, hogy milyennek igérkezik a PRIMAVERA fesztivál ?

"Tények voltak" olvassuk alant...a valós tényekről vagy inkább a valós nem-tényekről bővebben itt: „Elszámoltatás” az Operaházban: Egeret szültek a hegyek". A belinkelt összefoglaló közzététele (2015) óta további csaknem három év telt el, nem tudok érdemi új fejleményről. A nagy leleplezés, rajtaütés, iratlobogtatás, sajtótájékoztatók óta összesen nagyjából nyolc év telt el...a Zelmúlt nyolc év.

Ami -többek közt- a lejjebb kivonatolt hiányos-szelektív életrajzból kimaradt:

"1990 és 1992 között a szolnoki Szigligeti Színház szervezője, 1992-től 1996-ig menedzser-igazgatója volt."..."2000-től 2002-ig a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt." (forrás: wikipédia)

Megjegyzés: amikor (meg nem) nevezett személy a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, Szolnok polgármestere a jelenlegi polgármester volt. Netán Szolnokon (is?) politikai kinevezett volt...

Kedves Aurora, köszönöm az érdeklődésedet, de részletes véleményemig még egy kis türelmedet kérem. A 23-i előadást más helyről néztem.
Minden csodálatom a balerináké, de úgy gondolom, a közönséget ugyanúgy megilleti előadás alatt a csend, mint a hívőket a templomban. Ennek biztosítása pedig valakiknek a feladata. Egy operaháznak, ahol ezreket fizetnek a nézők az élményükért, ebben is különbnek kell lennie más zenés szórakozóhelyeknél.

Nem voltak koholmányok és hazugságok, hanem tények voltak. Még közterülettel is vétek úgy bánni, ahogy az Erkellel bántak, nemhogy színházzal. Amint az is tény, hogy a színház felújítására és üzembe indítására kapott pénzt nem sikkasztották el, hanem pontosan arra költötték, amire kellett. Máskülönben nem nézhetnél ott előadásokat immár hatodik éve. (A többi pedig nem ennek a fórumnak a tárgya.)

Vasst szerették, úgy tudom én is.
Ahogy írod, háttérbe húzódó és szakmai ügyekben nála kompetensebbekre hallgató vezető volt. Bravo...

Elegánsan lefelejtetted a listáról... ???
Meglep a megjegyzésed, hiszen egyértelműen a politikai tevékenységéről volt szó. Mi köze a kultúrháznak a polkinevezéshez?
Félek, hogy a választási láz az értelmeseket is megfertőzi...
Nos, mit várjunk akkor a polzsonglőrök logikai bukfenceitől, amikor egy sima Itt pedig -et sem tudnak dekódolni?

Egyébként mint annyi múltból  Lukács Miklós személye is ki van fényezve.Lukács Miklós nagyszerú igazgató volt,kitűnő Wagner előadásokat dirigált nem volt megalomán,de ennek ellenére sokan nem szerették.Ezt olyan emberektől is hallottam anno,akik most egekbe emelik.Per a"báró úr " nem éppen pozítiv hangsúllyal volt emlegetve.Minden tagságnak megvannak a kedvelt vezetői-természetes  abból kiindulva  mennyire voltak-vannak  fogalakoztatva.Persze nem voltak ilyen fórumok,ahol véleményt lehetett nyílvánitani.  ,Amit egyesek a jelenlegi igazgatót becsmérelve megtesznek a múltban egy perc múlva  a helyükre kerültek volna.Abban az időben a "vesztesek" kussoltak,mert nem tehettek mást.Igaz most meg nem változik semmi hiába a kiabálás.!lyen az élet.Mindenki igazságát megadni lehetetlenség.