Nem ismered a régi kínai közmondást?
A tegnap esti ünnepi előadással véget ért egy három és fél évtizede tartó fejezet a Magyar Állami Operaházban és Erkel Színházában:
35 év után elbúcsúzott tőlünk Mikó András szépséges Parsifal-rendezése. Utoljára élvezhettük, csodálhattuk meg a zenedráma mára már klasszikussá nemesedett színpadképét és adhattuk át magunkat meghatottan a megidézett misztikumnak - ebben a rendezésben.
Mielőtt felhangzottak volna a csodálatos mű első taktusai, Ókovács Szilveszter főigazgató emelkedett szólásra páholyából: felidézte a kezdeteket, a magyarországi Parsifal-bemutatók (az első német és első magyar nyelven énekelt előadás) históriáját, majd rátért a négy évtizedes esztelen politikai cenzúra után 1983-ban a közönségnek visszaadott, újra színpadra állíthatott és álmodott, a már betegségével küszködő Ferencsik János dirigálta, Mikó András rendező, Forray Gábor díszlet- és Makai Péter jelmeztervező nevével fémjelzett produkcióra, az opera akkori kiállítására, ami a reveláció erejével hatott mindenkire, akkor és azóta is, és mely a tegnapi utolsó előadásáig rajta volt az Opera műsorpalettáján. Jegyzetéből rengeteg nevet olvasott fel: karmesterekét, énekesekét, akik az elmúlt évtizedekben részesei voltak a sikernek; statisztikát ismertetett, kik léptek fel - hazai és külföldi művészek, előadók - Parsifal, Amfortas, Gurnemanz, Kundry, Titurel, Klingsor szerepeiben. Köszöntötte a mai előadókat, a zenekart, azt is jelezve, hogy mint látható, a televízió kamerái is jelen vannak. Ezután kezdődött el a búcsú-előadás.
Kovács János karmester pálcájának beintésére felcsendült Wagner hattyúdalának, utolsó színpadi remekének, az „ájtatos” misztérium játéknak sodró hatású ünnepi zenéje.
A közönség a harmadik függöny lehullta után tombolva ünnepelte a közreműködőket, szereplőket: Kovácsházi Istvánt, Tómas Tómassont, Palerdi Andrást, Németh Juditot , az énekkart, zenekart – élükön a dirigens Kovács Jánossal - nemkülönben a második felvonás végén a viráglányokat megszemélyesítő énekművészeinket is.
Felejthetetlen előadás volt, és marad számomra - számunkra ez a Parsifal. Lehet , hogy – sőt biztos – visszasírjuk még ezt a rendezést! Már előre félek az Ókovács által beígért, két év múlva, már az újranyíló Operaházban, új rendezésben ismét színpadra kerülő darab kiállításától: a „korszerűsítés” észérvei alatt a leendő rendezés mivé teszi, mivé változtatja át ezt a szépséges, immár múzeumba kerülő színpadképet.
Aki először házasodik, az szerencsétlen. Aki másodszor, az feledékeny. Aki harmadszor, az hülye.
Az tényleg életművész, akinek hat felesége volt?
A darabot Prágában egy este háromszor is megnéztem.
Gyerekkorom óta érdekelt d'Albert Tiefland-ja: operakalauzokban a szerzők szerinti betűrendben többnyire első helyen bemutatott dalműről azt szokták írni, hogy sajátos keveréke a (poszt)wagneriánus és az olasz verista operáknak, sőt, hogy ő maga a német verizmus. A szerző származása, élete a két lábon járó multikulturális Európa. Az a multikulturális Európa, amit és aminek számos személyiségét, művészét sokan szeretik-szeretjük és amit-akiket számosan kevésbé szeretnek. Eugene d'Albert francia, olasz és angol származású volt, Skóciában született, leginkább németnek vallotta magát, legsikeresebb művét német nyelven írta és bár Prágában mutatták be, Berlinben lett először nagy sikere. Elsősorban zongoristaként a fél világot bejárta-beturnézta, nálunk is többször fellépett. Nemcsak zongorázott: karmesterként, zeneszerzőként valamint életművészként is ismert volt, hat házasságából nyolc gyermeke született, egyik hitvese Teresa Carreno venezuelai zongoraművész volt. Utóbbinak tulajdonítják azt a bonmot-t is, miszerint egyszer ezekkel a szavakkal szólította férjét: "Gyere gyorsan! A gyerekeid és a gyerekeim a gyerekeinkkel verekednek!" Svájci állampolgárként Rigában halt meg, ahová azért utazott, hogy a hatodik feleségétől elváljon...
Úgy érzem, e regényes élet megérdemelt ennyi bevezetőt, mielőtt az Erkel Színház tegnap esti Hegyek alján-produkciójáról beszámolnék. Az Operaház honlapja névelős címmel (A hegyek alján) hirdette a darabot, de az eredeti cím és az opera szellemisége is inkább a névelőtlen változat mellett szól. Szintén a honlap -szerényen- "koncertszerű előadást" ír, én inkább félig(-meddig) szcenírozottnak mondanám azt, amit láttam. Noha rendező neve nem olvasható sem a honlapon sem a helyszínen osztogatott szórólapon, valaki azért -nem is rosszul- bizonyára beállította a színpadi mozgásokat és kialakította a hátteret. Rövid, nagyon személyes véleményem az operáról: mai füllel is életteli, jól hallgatható, élvezetes alkotás, éppen a kellő terjedelemben. Tényleg van benne valamennyi wagneri beütés, -nem nevezném Wagner-epigon alkotásnak!- talán csipetnyi Richard Strauss is került bele és persze jó adag verismo, már csak a "latinos" (spanyol-katalán) környezet zenei ábrázolása kedvéért is. Két-három erős karakter, hatásos, jól énekelhető szerepek, a kórusszólam lehetne mutatósabb. Nívós a librettó, jól sikerültek a magyar nyelvű feliratok. A cselekmény akarva-akaratlanul is időszerű: a női főszereplő mint falon-falun belüli erőszak áldozata, akár egy mai #meetoo-blog alany-tárgya lehetne. Egyszóval, a darab kitűzéséért: "riszpekt" Operaház!.
Elismerésemet ezennel kiterjesztem a zenei megvalósításra. A horvát karmester, Mladen Tarbuk nevét eddig nem ismertem mint olvasom, járt már nálunk korábban. "Civilben" a Dubrovniki Fesztivál művészeti igazgatója; a külsőre inkább tanárbácsis dirigens színvonalas előadást prezentált, noha a dicséretes teljesítményt nyújtó, kitűnően muzsikáló nagy létszámú zenekar nem ismerhette az opera itthoni előadási hagyományait, tekintve, hogy évtizedek óta nem játszották Budapesten. Külön kiemelném a szép klarinétszólót.
A Hegyek alján is olyan mű, amit akkor érdemes és akkor szabad elővenni, ha elsőrangú tenor és szoprán művész áll rendelkezésre. Kijelenthetem: mindkét főszereplő messzemenően abszolválta szólamuk elvárásait. Sümegi Eszter Mártája egyszerre volt larmoyant és drámai, hangja töretlen erővel és szépséggel szólt, a lírai részekben hiteles és megindító volt és remekül építette fel a szerep talán csúcspontját jelentő "Ich weiss nicht wer mein Vater war"-elbeszélést. Vele egyenrangú társ volt Pedro szerepében a szlávos nevű, de osztrák vendég, Nikolai Schukoff: hőstenor ő a javából, annak inkább a német fajtájából (Wagnert is beleértve, sőt!), de egyes olasz szerepekben is jól helytállhat. Bizonyára többször énekelte már Pedrót, mert tegnap este inkább csak hozta-vitte -azaz nem olvasta- kottáját és némi színpadi játékra is futotta nem kevés energiájából, mindezt jó kiállással, meggyőző erővel. A mű legismertebb részletét, a Farkaskalandot ( "Schau her, das ist ein Taler") hatásosan adta elő. Visszavárjuk! Balga Gabriella tovább erősítette kedvező benyomásaimat, amiket a Hugenották-Urbain szerepben szereztem róla és azt a meggyőződésemet, hogy lírai szoprán hang az övé s nem mezzo mint ahogy a honlapon feltüntetik. A három "grácia" (Horti Lilla, Gál Erika és Kálnay Zsófia) engem kicsit a rajnai sellőkre emlékeztetett, szép hangon énekeltek, jól mutattak. Az opera rosszfiúja, Sebastiano nem csupán megfojtás, de nézetem szerint szereposztási tévedés áldozata lett: Geiger Lajos hangjából pont azt a durvaságot, nyerseséget, itt szükséges közönségességet hiányoltam, amivel elhitette volna: nem elsősorban a környék gazdag földesura ő, hanem a szó mindkét értelmében közönséges gazfickó. Gábor Géza basszusa "lent" nem volt nagyon átütő, inkább zörgős, de végül is miért lenne hibátlan egy kilencven éves "falu véne" (Tommaso) hangja...A Morucciot éneklő Szvétek László megfelelt kisebb szólamában, Nando nyúlfarknyi szerepét Boncsér Gergely énekelte. Az Operakórus (betanító: Csiki Gábor mb. karigazgató) jól látta el sajnálatosan kicsiny feladatát.
Eugene d'Albert: Hegyek alján - koncertszerű előadás, Erkel Színház, 2018. április 4.
Eugen d'Albert: A hegyek alján
avagy egy verista dráma német módra
Koncertszerű előadás két részben, prológussal és két felvonással, német nyelven
Bemutató: 2018. április 4.
Nem mindennapi operaesemény színhelye volt tegnap este az Erkel Színház!
Hatvan évnek kellett eltelnie, hogy 1958. február 28-a után újra bemutatásra kerüljön A hegyek alján nálunk – de most csak egy hangversenyszerű előadás erejéig elhangozzék - ez az ízig-vérig verista opera. (Igaz, pár évvel később a Szegedi Nemzeti Színház is előadta a művet: 1966. február 5-én mutatták be Vaszy Viktor zenei irányításával.)
„Tiefland” – találó magyar fordítása „A hegyek alján”, mely d’Albert egyetlen maradandó értékű operája. Már Rudolph Lotharnak Ángel Guimerá drámája („Terra baixa” c. katalán színdarab) nyomán készült librettóját is, mintha távoli rokonság fűzné Mascagni Parasztbecsületéhez. A zenében pedig teljes mértékben uralomra jut a verizmus.
A féltékenységi dráma, melynek során a pireneusi pásztor, Pedro, a természet egyszerű és naiv gyermeke nyílt színen fojtja meg Sebastianót, a gazdag és öntelt földesurat; annak szeretője, Márta és a két férfi közötti szerelmi háromszögből, a közöttük feszülő ellentétből fakadó minden fordulat kiváló jellemzésre talál d’Albert nem túl választékos, de kétségkívül hatásos muzsikájában. A komponista meggyőzően érzékelteti a Márta lelkében végbemenő változást, amint a hiúságában megsebzett asszony elfordul a durva Sebastianótól és szívvel-lélekkel a tudatlan, de nemes gondolkodású pásztorlegény mellé áll. A két férfi és Márta mellett Nuri alakja válik ki legélesebben a nagyzenekar minden lehetőségének kihasználásával megfestett gazdagon árnyalt környezetből.
Eugen d’Albert (Glasgow,1864. augusztus 10. – Riga, 1932. március 3.) nagyon összetett, csapongó és sokszínű egyéniség volt, s neve bizony nem mindenki előtt cseng ismerősen. Sokszínűségét már az is bizonyítja, egy olasz és német ősök leszármazottjaként Skóciában született, de angolul sosem tudott, s hol franciának, hol németnek vallotta magát, miközben pont hatszor cserélt feleséget… De ez a csapongás és sokszínűség zenei téren is megmutatkozik. Mint tehetséges pianistára a kor híres karmestere, a győri születésű Richter János, a híres Wagner-dirigens figyel fel és mutatja be Liszt Ferencnek, aki pártfogásába vette s így valójában ő lett Liszt weimari periódusának utolsó növendéke. Korának leghíresebb világjáró virtuózává nőtte ki magát, miközben komponálásra is futotta idejéből. Saját használatára virtuóz zongoraműveket komponált, de végső fokon leginkább az opera vonzotta.
A zenés színpad számára sok-sok – igaz eklektikus – művet alkotott, de ezek közül tartós sikert valójában csak az említett „Hegyek alján” operájával ért el.
A mű vezérmotívumokra épül. Az opera zenéje tulajdonképpen több stíluselemből tevődik össze, melyben békésen megfér az olasz dallamosság és a wagneri drámaiság, hogy szuggesztív egységet alkosson. D’ Albert, a kiváló színpadi érzékű komponista értette a módját annak, hogy bőséges kromatika és hangszerelési ötletek segítségével, valamint a drámai és lírai részek arányos váltakozásával mindvégig feszültséget teremtsen. Ez a magyarázata annak, hogy az opera, mint a német verizmus legjobb alkotása, és mai is játsszák, „működőképes”.
"A hegyek alján" a maga korában joggal, átütő sikert ért el - bemutatója 1903. november 15-én, Prágában, a Nemzeti Színházban volt. Mint érdekességet említem, hogy az ősbemutatón Pedró szólamát Arányi Dezső tenorista énekelte s Mártát is magyar művész, az egri származású Alföldy Irén alakította, míg az előadás élén a kor jeles karmestere, Leo Blech állt.
Az operának a szerző által átdolgozott második változata (előjáték + két felvonás) terjedt el inkább, amit először 1905. január 16-án Magdeburgban adtak elő. „ A hegyek alján” a múlt század közepén is még igazi repertoár darab volt, hogy aztán valahogy elnyelje a süllyesztő, s ma már csak ritkán kerül színpadra. (A Prágai Állami Operaház a centenáriumra elővette az operát, 2003-ban mutatták be ott.)
Ebből a szempontból is, dicsérendő tett volt ez a mostani, egyszeri elővétele a darabnak az Erkel Színházban.
Az énekesek közül Márta szerepében Sümegi Eszter kifejező és gyönyörű hangjával remekelt. Egészen kiváló teljesítményt nyújtott a Pedrót alakító vendég énekművész, a neves osztrák tenor, Nikolai Schukoff! Tetszett szenvedélyes drámaisága - az opera zeneileg talán legértékesebb része is az ő „sikerszáma”: Pedro balladája (monológ – elbeszélés), a híres „farkas-legenda”. Pedro, a pásztor, hogy megmentse az akol juhait a veszélytől, puszta kézzel fojtja meg a garázdálkodó farkast. Ennek analógiájára történik – hogy igazságot szolgáltasson és véget vessen a földesúri önkénynek -, ugyancsak puszta kézzel fojtja meg ellenfelét, s elhagyva a szennyesen kicsinyes, hegyalji falut, megy vissza szerelmével – immár házastársával – a tiszta levegőjű hegyek közé.
Itt kell elmondanom, hogy az operaelőadás a kiírással ellentétben, több volt mint koncertszerűen elhangzó mű, tekinthető „félig szcenírozottnak” is, hiszen a színpadon „játék” is volt, jöttek-mentek, „alakítottak” a szereplők – ebben leginkább Schukoff jeleskedett -, bár kottával a kezükben vagy kotta nélkül változtatták helyüket; és kellékek is kerültek a színpadra: asztal, szék, zsákok,, kés, ruhadarabok cserélődtek stb..
A háttérben tükrös fal, de áttűnő felülettel, ami mögé folyamatosan kivetítve voltak a darabbeli cselekmény színhelyéül szolgáló tájat és települést, a kápolnát, a molnár házát vagy a kastélyt idéző képek: a természet ölén, havas hegycsúcsok alatti kies vidéket, erdős völgyben meghúzódó kis falucskát, templomképet, szobabelsőket látunk.
A kis feladatot ellátó Énekkar tagjai is olykor az áttetsző fal mögött énekelnek, vagy onnan vonulnak be a színpadi „játszótérre”.
Geiger Lajos az ellenszenves földesúrnak minden negatív oldalát megmutatta, jól jellemezte; basszbaritonján erősen szólalt meg minden énekhang. A szereplők közül említést érdemel még Márta barátnőjének, Nurinak alakítója, akit a tüneményes Balga Gabriella jelenített meg: a falusi pletykaáradat fölé emelkedő kis szolgáló naiv, bájos figurája az egyébként nyers hanghatásokban tobzódó opera üde színfoltja.
Fontos szerepe van a darabban Tommassonak – ő a falu legöregebb embere, aki az igazságot képviseli - a kitűnő basszus, Gábor Géza énektolmácsolásában és játékában kaptuk. A falubeli, Sebastiano alkalmazottait, a lányokat Gál Erika, Kálnay Zsófia és az a fiatal operaénekesnőnk, de már nem egészen pályakezdő, Horti Lilla énekelte, akinek szép erős szopránja mellett jelenlétével olyan színpadi kisugárzása is van, mely idővel a legszebb reményekre jogosíthatja…
Ez az előadás igen pozitív benyomást keltett! Ebben oroszlánrésze a karmesternek, a horvát Mladen Tarbuknek volt, aki mély drámai akcentusokkal sodrólendületű előadást produkált.
Hatalmas sikere volt az előadásnak, nagy ovációban részesítette a közönség a közreműködő művészeket, és magát a produkciót, mely megérdemelné, hogy több évtized után –már megrendezve, felújítva - visszakerüljön a repertoárba!
Szereposztás ez volt:
Marta: Sümegi Eszter
Pedro: Nikolai Schukoff
Sebastiano: Geiger Lajos
Tommaso: Gábor Géza
Nuri: Balga Gabriella
Pepa: Horti Lilla
Antonia: Gál Erika
Rosalia: Kálnay Zsófia
Moruccio: Szvétek László
Nando: Boncsér Gergely
Magyar nyelvű feliratok: Miklós Melánia
Megbízott karigazgató: Csiki Gábor
Spontini: A veszta-szűz – koncertszerű előadás, olasz nyelven.
Erkel Színház, 2018. április 3.
Mikor beléptünk a színházterembe, nyitott színpadot láttunk, melynek közepén az énekkar számára lépcsőzetes üléssorokat helyeztek el (a zenekar lent, az „árokban” játszott), mögötte – középen - színpad –díszletként, egy átlátszó falon keresztül hatalmas, vöröses-sárgás – vetített animációs - lángnyelv lobog.
A cselekmény ismeretében tudható, ennek fontos dramaturgiai funkciója van a történetben: Júlia, a veszta-szűz, szerelmével, a római hadvezérrel való újratalálkozás örömében elfeledkezik táplálni a tűzet, kialszik a láng, ezért a bűnéért az istenek képviseletében a főpap halálra ítéli: élve fogják befalazni a sziklasírba…
Nekem furcsa volt, amikor a második felvonásban megtörténik, hogy kihuny a láng, a helyeinkről azt látjuk, a kórus mögött kivetítve „vígan” ég tovább – egészen a felvonás végéig; oda kellett volna figyelnie erre a technikát kezelő személyzetnek; a harmadik felvonás végén, mikor isteni beavatkozásra villám sújtja a sziklára helyezett papi fátylat, lángra lobbantja, és mindenki örömére kegyelmet kap Júlia, látjuk a nézőtérről már, nagyon helyesen, megint kivetítve az animációs, lobogó lángot. Kérdem, ha ezt itt a harmadik felvonásban a helyén kezelni tudták, akkor miért nem tudta megoldani a műszak a második felvonás alatt ennek a fordítottját: hogy kialudjék a láng a dramaturgiailag szükséges ponton?!
Persze ez az észrevétel csupán egy aprócska „baki”-ja a nagy sikert aratott produkciónak, engem pedig nagy örömmel töltött el a találkozás ezzel el a ritkán játszott dalművel, hogy élvezhettem legalább a hangversenyszerű változatát, itt az Erkel Színházban. Az Operában még soha nem adták elő Spontini operáját, a magyarországi bemutatóját 1812-ben, a Pesti Német Színházban (német nyelven) tartották.
Gasparo Spontini (sz. Maiolati – Jesi mellett, Ancona körzete -, 1774. november 14. - Maiolati, 1851. január 24.)
Szegény parasztemberek gyermeke volt, akit eredetileg papnak szántak, de aztán egy nagybácsi segítsége lehetővé tette számára, hogy zenét tanulhasson. 1791-ben beiratkozott a nápolyi konzervatóriumba. Rómában 1796-ban írta első operáját, az I puntigli delle donnét. Ezt követően operák egész sorát alkotta meg, főleg Nápolyban és Párizsban. Számos hivatalt viselt, köztük az egyik: Joséphine császárné párizsi udvarában volt udvari komponista. Párizsba 1803-ban látogatott el először. Napóleon kedvenc zeneszerzője volt, operáiban (Fernand Cortez, Olimpia stb.) is őt dicsőítette. 1807-ben La Vestale című operája fényes sikert aratott Párizsban. Ez lett egyetlen maradandó alkotása. 1820-ban meghívást kapott III. Frigyes Vilmos berlini udvarába. A császár halála után azonban helyzete tarthatatlanná vált, amiben szerepe volt Spontini összeférhetetlen természetének is. Magatartására igen jellemző Wagnernek egy ifjúkori operájával kapcsolatban tett megjegyzése: „Mit remél, fiatalember, hogy komponálhat még? Ha római témát akar, ott az én Veszta-szűzem, ha görögöt, ott az én Olimpiám, ha spanyolt, ott van Cortezem, ha meg indiait, ott van Nurmahalom!”
Spontini 1842-ben visszatért Párizsba, miután Berlinben megfenyegették, hogy bebörtönzik. Megfordult több európai kulturális központban, majd visszatért szülővárosába, ahol három évvel megsüketülése után meghalt. Az olasz zeneszerző Meyerbeer felléptéig – rohamosan gyengülő hallása ellenére – egyeduralkodó a nagyopera terén.
A La Vestale bemutatója 1807. december 16-án volt a párizsi Operában.
A szövegkönyvet (Étienne de Jouy) eredetileg François-Adrien Boieldieu számára írták, később Étienne Nicolas Méhul is visszautasította azt. A következő 50 év során 213 alkalommal tűzte műsorára a párizsi Opéra, s előadták a világ legtöbb nagyobb operaházában. Nagy jelentősége volt Maria Callas pályáján is, aki a La Scalában 1955-ben énekelte. Spontini maga javasolta, hogy tekintsék inkább Gluck követőjének, mint Cherubini riválisának.
A téma ugyanúgy Bellinire emlékeztet (Norma), mint az opera több részletének érzelmes hangvétele, a feszes cselekményt, a jól kihegyezett drámai csúcspontokat a szerző kiváló szakmai tudással és bő drámai invencióval öntötte zenébe.
Spontini fő műve az ókori- köztársasági Rómát, a római szellem nagyságát dicsőíti. Ez a kor empire áramlatának megfelelt, s csak fokozta sikerét. A történet Júliáról szól, aki szerelmese, Licinius hosszú távolléte alatt a veszta-szűzek közé lép. Mikor azonban a katona hazatér a háborúból, szerelmük újra fellobban. A leányra bízott tűz kialszik, ezért élve eltemetésre ítélik. Liciniusnak nem sikerül kiragadnia a papok kezei közül, mikor azonban egy villám lángra gyújtja Júlia fátylát s vele a szent tűzet – erre az égi jelre a papok megkegyelmeznek a leánynak, s a fiatalok egymáséi lehetnek.
Spontini stílusában Gluckot követi, de műve hatásosabb, gazdagabb a német reformátor operáinál - és a romantika küszöbén áll… Nagyszerű Júlia jellemének rajza, mely a fájdalmas lemondástól a szenvedélyes szerelem fellángolásáig az érzelmek széles skáláján megy végig. Különösen jól sikerült a második felvonás, mely tulajdonképpen egyetlen hatalmas fokozás. Berlioz kritikájában úgy fogalmaz, számára mintha „a II. felvonás egésze egy véget nem érő crescendo lenne”. A mű felépítése egészében is igen jó, szerkezetileg arányosan tagolt. Fő jellemvonása, hogy a zenekar-kíséretes recitativo veszi át az uralmat az áriák felett, az énekelt dallam felett, az énekelt dallam háttérbe szorul (tehát ezért nincsenek benne ún. „sláger-áriák”)
Erkel Színházban az opera sajnos sok húzással ment, pedig a koncertszerű előadás lehetővé tenné akár a teljes zenei anyag előadását - benne a nagyszabású, hattételes balettképet az I. felvonásban, a győzelmi ünnepség keretében, öttételes táncot a III. felvonás záróképében.
De így is kitűnt, hogy a zenei anyagot hatásos áriák, lendületes együttesek, ünnepélyes kórusok jellemzik. A legkiemelkedőbb részletek között Licinius és Cinna I. felvonásbeli kettőse, a Vesta-szűzek reggeli himnusza, Júlia I., II. és III. felvonásbeli áriái. Licinus és Júlia II. felvonásbeli kettőse, valamint Licinius és a főpap III. felvonásbeli kettőse említhető.
Az énekesek – Rálik Szilvia, Francesco Pio Galassov, Kálmándy Mihály, Gál Erika, Cserhalmi Ferenc – mondhatnám, sziporkáztak, ez különösen Rálikra igaz; vivőerős szopránja átviszi a sűrű, hangos zenekari és kórushangzatokat is; ugyanakkor a lírai részeket is nagyon szépen énekelte, kettőse a tenorral szenvedélyekkel telítetten szólalt meg. Pio Galassov alig maradt el Rálik mögött (nincs nagy hangja, de viszi a magasságokat), rokonszenves énekművész. Licius barátja szerepében, Kálmándy baritonja itt lírai színezetet nyer és pompásan él vele. Gál Erika kisugárzó főpapnő-alakot idéz fel szépséges mezzoszopránjával, egyedül Cserhalmi basszusa nem tudott igazán kibontakozni; csak egyetlen jelentős feladata van az operában, kettőse Licius-szal, amit korrekten, de kissé szürkén, elénekel.
Óriásit nyújtott énekben az Opera Kórusa! Az énekkar középső tömbjét alkották földig érő fehér ruhájukban a veszta-szűzek, tőlük balra és jobbra helyezkedett el a másik nőikar fekete ruhájukban, a lépcsőzeten felettük énekelt a teljes férfikar. Hatalmas kórustételek vannak az operában: önálló tablók, együttesek, kóruskíséretes áriák váltják egymás, a finálékban is emelkedett énekhangzatokban, olykor gyújtó hatású, induló-szerű-, máskor elégikus hangulatot árasztó, hárfán is kísért dallamokat énekelnek. Mondhatnám azt is, hogy „kórus-opera" főszereplője volt az Opera Énekkara ,és minden dicséretet megérdemelnek kimagasló produkciójukért!
A karmester, Eugene Kohn az előadás minden pillanatát nagyvonalú eleganciával dirigálta végig.
Az alig több mint félháznyi közönség az előadást követően lelkesen ünnepelte a fellépő művészeket, az énekkart,a zenekart és a karmestert.
Szereposztás:
Licinius, római hadvezér - Francesco Pio Galassov,
Cinna, a légió parancsnoka – Kálmándy Mihály
Főpap – Cserhalmi Ferenc
Júlia, veszta-szűz – Rálik Szilvia
Vesta főpapnő – Gál Erika
Egy konzul – Zsigmond Géza
Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (Megbízott karigazgató: Csiki Gábor)
Karmester: Eugene Kohn
Étienne de Jouy francia nyelvű librettóját olaszra fordította Giovanni Schmidt
...és amikor a női kar megszólal az Erkelben "odafönn", a bedugottfülű süketfajd is elolvadhatna a boldogságtól, főleg akkor, ha a zenekar meg a sok tenor - bariton nem rontja az összhatást. Mennyei hangok, mennyei öröm, - szinte a mennyből.
Meg az ilyesmi annyira uncsi talán?
Bor és kenyér: – az Utolsó Vacsora
étkét átörökítette egykor a Grál Ura
az Együttérzés szeretet-erejével
a Vérbe, amit kifolyatott,
a Testbe, amit feláldozott.
Hihihi, szellemes.
Ez egy ilyen műfaj, és még fizetnek is érte.
Mondjuk egy bérgyilkosnál nem lenne előnyös hasonló reagálás amikor action van.
(Szép párhuzam, meg kell adni)
:-)
Vidéken élek, de rendszeres olvasója vagyok az oldalnak. Most írok először. Egy Fb ismerősöm bejegyzését szeretném közzé tenni, mert véleménye nagyon hasonlít az itt olvasott dicséretekre. Szép szavak egy olyan művésznőről, akit én is szeretek, és szívesen hallgatnám, ha közelebb laknék Budapesthez.
" Nem múlhat el a Húsvét "Parasztbecsület" nélkül, főleg akkor nem, ha Mascagni operájának ilyen csúcsszuper Santuzzája van, mint Lukács Gyöngyi. A Művésznő hatalmas drámai erejű hangja viharként söpört végig a szinpadon. Lenyűgöző volt ennek a gyönyörű hangnak szenvedélyekkel teli megszólaltatása. Santuzza és Turriddu kettőse engem mindig nagyon felkavar, és könnyekre fakaszt. Olyan szépen fejezi ki a Müvésznő az olyan mély érzelmeket, mint a szerelem, féltékenység, kétségbeesés. Az Alfióval énekelt duett is csodaszép volt a kivételes bariton hanggal rendelkező Agache-val. Ahol már a szenvedélyek olyan magas fokra hágtak, hogy váltakozva jelent meg a bosszú, majd megbánás érzése a sokféle érzelem hullámzása közt, a két gyönyörü hang találkozásánál, a két kiváló énekes előadóművészetében.
Sokadszorra láttam már ezt az operát Lukács Gyöngyivel, és mindig meg kell állapítanom, hogy az évszázad Santuzzáját hallhattam. Köszönöm ezt az élményt a Művésznőnek.
A Bajazzókban újból viszontláthattuk Agache-t, akinek hangját tovább élvezhettük ebben az operában is. Lenyűgöző szerepformálási képessége Tónióként még jobban érvényesült. Köszönet a Művész Úrnak, ezért a páratlan előadásáért.Meg kell emlitenem még Váradi Zita Neddáját és Haja Zsolt Silvióját, ami figyelemre méltó.
A Caniót éneklő bolgár tenorista játékából hiányzott a szenvedélyesség, ez a szerep nem neki való volt, viszont a Parasztbecsület Turriddujában jobban kifejezésre juttatta hangi adottságait.
Az Operaház kórusa mindkét operában nagyszerű volt."
:-D
Nagyon jót mulatok, komolyan.
Nem is gondoltam, hogy ma még nevetni tudok valamin-, köszi.
Hát...Dehogy vagy te "oldal hülyéje", nagyon jót mosolyogtam az előző beírásodon, ezen is.
Őszinte vagy, ez nem kevés, sőt....
:-)
Van akinek két anyja van? Hihihihi :-D
(Neeem, dehogy bántom őt, bántsa "akinek 6 anyja van!")
:-D
Es valasz az elozore is:
Pupos bohoc jogos bosszujaban kib@szik onmagaval.
Igaz történet: - a tömörség nagy erény.
Egy érettségi dolgozat teljes tartalmát idézem, téma a Toldi estéje volt:
Meghalt Toldi, mert már öreg volt.
Persze, Verdi a megkéselt, zsákba tett, vízbedobandó Gildát énekeltetheti akármeddig, ugye? :-)
Vilaghiru, sajnos mar nem elo enekes mondta: ez a (...) Marke, rajtakapja a feleseget, es ahelyett, hogy baltaval agyon csapna mindkettot, 15 percen at enekel.
Nem vagyok méltó a magas művészetek élvezéséhez.4 órán keresztül beszélni azt,ami elmondható lenne 40 percben...és sehol egy kóbor cigányasszony,egy szerelmetes királynő,jó,,,a viráglányok vircogásakor felkaptam a fejem,de az egész olyan volt,mint amikor virágzanak a meggyfák,leül az ember alájuk,és hallva az egyenletes méhzümmögést,egy idő uán elpilled.(jólvan.véget vetek az oldal hülyéje vircsaftnak :) )
Szánom-bánom.számotvetve mindennel,a csúcs élvezését tisztelettel átengedem másoknak.Kb tudom a korlátaimat,nem nekem való. :)
"Ne bántsd nizajemont: a Parsifal az operák Csomolungmája.
Nem lehet szandálban megmászni, készülni kell a feladatra, csak akkor jön a megérdemelt jutalom. :-)
A szerző maga írta a szöveget, minden egyes szó fontos; és nem unatkozna nizajemon sem, ha pontosan tudná követni a történetet.
De mit lehet várni egy sokévtizedes, akkoriban énekelhetőre fordított libretto átpofozgatásától? Mondjuk ilyesmit:
"Azt nem tudom." - mondja a felirat szerint Parsifal - az értelmes Nem tudom helyett - utalva arra, hogy "azt" nem tudja, de esetleg sokminden mást igen. Mikor negyedszer is elhangzik az Azt nem tudom, kiderül, hogy nemcsak "azt" nem tudja... De van valami, aminek viszont - meglepő módon - világosan tudatában van:
"Van egy anyám." - vallja be.
Jó tudni, hogy nem két anyja volt! Ilyenkor bizony percekre elszáll a wagneri varázslat. Mint a táncdalokban: fogd a két kezem... stb. Miért, különben marslakó - három kézzel? Vagy azt hinnénk, sajnálatos módon elkapta félkezét a gépszíj?
Valakinek két anyja volt; és amíg a jogdíj annak jár, akit nem lehet kihagyni, úgy tűnik, marad minden a régiben. A közönség és Wagner - ugyan, kit érdekel?
:-))))))
Na de kérem, és a magas művészettel mi lesz? :-)A többiek bezzeg nem írnak ilyeneket (mert esetleg átaludták?)!
Aki Á-t aludt, aludjon Bé-t is. (Jujj ez fájt!)
Nehogy nyitott maradjon a kérdés:
természetesen orvosi eset, ha valamelyik rendező nagyhasúnak fogja fel a púpost.
Parampampoli nyilván tökéletesen ismeri a szöveget:
Tonio:
So ben che difforme, contorto son io;
che desto soltanto lo scherno e l'orror.
Nedda:
La gobba* oggi vi prude,
o una tirata d’orecchi è necessaria al vostro ardor?!
Hai l’animo siccome il corpo tuo difforme... lurido!...
* itt néha schiena (hát) áll a szövegben; az pedig végképp nem pocak.
Az m5 adott le egy 2004-es felvételt.Molnár András volt Parsifal.Maga a mű hagyott hidegen,nekem terjedelmében is sok,meg énekbeszédileg is.Pedig Wagner zenekari zenéje csodálatos.
Akkor - gondolom - elsősorban nem a hétfői előadással volt bajod, hanem magával a művel. Az biztos, hogy a Parsifal egészen egyedi alkotás, még Wagner műveiből is kilóg, fő jellegzetessége nem az izgalmas cselekmény, hanem a mély gondolati tartalom. Nem is opera, "csak" zenedráma. Amúgy megértlek: Molnár Andrást hallgatva úgy elaludtál, hogy mire felébredtél, már Kovácsházi énekelt. :)
Én nagypénteken láttam, csak a legjobbakat tudom mondani az elöadásról, fantasztikus volt.
No én nem szeretném ilyen,vagy hasonló rendezésben látni ezt a darabot.
Ladislav,maga a darab olyan,hogy a "soktízperces" énekelve beszélés,ugyanannak a medencényi bőségre engedett elbeszélése,gyakorlatilag végeérhetetlenül,mikor azt éreztem,hogy soha nem lesz vége az 1 felvonásnak.mikor az a képzet "gyötört",hogy Molnár András előbb elalszik mint én. Olasz csávó vagyok (képzeletemben),nekem történés kell.Ott a bolygó,az iiigen :)
Tessék kérem megnézni az Antwerpeni eloadást, még fent van a OperaVision.
Szereted, ha tiéd az utolsó szó... :-)
1. Azt nehéz is lett volna.
Akkor azóta lett. Örülök neki. (Minőségéről nincsenek információim, hacsak a fiatal énekesek éneklése nem. De a már régebben pályán lévőké nem különben.)
1. Nem vitattam a "gobbo" szó jelentését! 2. Rosszak az információid a ZAK Énektanszakán folyó olasz nyelvoktatásról , mint írtam van. -em egy barátomtól hallottam, akinek vannak ott ismerősei, hanem az elmúlt héten, épp ott jártamban kétszer is rákérdeztem .
Szervusz, kedves Tiramisú!
Nem adok ingyen nyelvórát senkinek, még írásban sem. Az értelmezés pusztán válasz volt Héterőnek, akinek nincs is szüksége nyelvoktatásra. (Néhány, vagy inkább sok énekessel ellentétben.)
Egészen biztos, hogy nem az általad leírt 4. értelemben hangzik el! De ajánlhatnánk átcserélni, mert úgy lehetne nevetni is akár...
Köszönöm a nyelvleckét magam és olvasótársaim nevében.
Szervusz, kedves parampampoli!
A Pagliacci szövegkönyvében bizonyára nem a 4. értelemben hangzik el. Úgy, mint: "Ah, Tonio, a káposztafélék rügye!"
gobbo1, gobba
I. mn
1. púpos;
quando scrive, sta gobbo amikor ír, púposan ül
2. görbe;
albero gobbo görbe fa; andare gobbo görbén, meghajolva jár
3. hamis; colpo gobbo hamis húzás [hazárd kártyajátékban]
II. fn
1. púpos;
ho incontrato un gobbo púpos emberrel találkoztam
2. görbe
3. dagadás; ← ←
un gobbo al piede dagadás a lábon
4. növ káposztafélék rügye
gobbo2 h fn növ
articsóka meggörbült, földdel takart oldalhajtása;
gobbi in umido articsókabecsinált
Kedves Tiramisu!
(Eddig tegeződtünk itt, most valamiért magázódni kezdünk. Rendben.)
Egy barátomtól, akinek vannak ott ismerősei, hallottam, hogy jelen pillanatban, és már egy ideje, nincs olasz nyelvoktatás a Zeneművészeti Egyetem énekszakos hallgatóinak. Hogy korábban, mikor volt, milyen volt, arról is voltak elég megbízható információim. Hogy most miért nincs, nem tudom, lehet oka sokféle. Hogy Haja Zsolt hol tanult, azt sem tudom. De biztosan nem most tanul. És bármikor tanult, a szótárban a "gobbo" akkor is púpost jelentett. Ha valaki kinyitja, megtalálja.
Tisztelettel:
ppp
Kedves parampampoli!
Múltkor is említette, hogy a ZAK-on nincs olasz- nyelv oktatás. Lehet olasz nyelvet tanulni vagy szövegfordítást tanulni.
Haja Zsolt a Zeneakadémián tanult?
Üdvözlettel, tiramisu .
.
Bocs, eddig azt hittem, ez azért FÓRUM, hogy ütköztessük a véleményünket (már akinek van!), és ne sértődjünk meg azon, ha valakinek más a nézete. Elvégre ízlések és pofonok különbözőek - hogy póriasan fogalmazzak. (latinosok kedvééert: "De gustibus non est disputandum"). Aki nem bírja az ellenvéleményt, vagy - horribile dictu -a kritikát, az ne írjon ide! Az pedig, hogy töröltetjük a nemtetsző beírásokat, nem megoldás. Ma a nem tetsző véleményt töröltetjük, holnap vagy holnapután azt, akinek a véleménye más, mint a saját?
Az ilyen off topic bejegyzéseket kérjük mellőzni... :-)))
Bevallom,olyan dögunalmat,mint a Parsifal első két felvonása,még életemben nem láttam.
Ezt a beírásomat viszont kérem, hogy ne töröljék ki: a fórum azért van, hogy előadásokról, műsorpolitikáról mondják el a véleményüket azok, akik akarják, nem azért, hogy más fórumozókkal foglalkozzanak. Akinek személyes vagy pszichikai problémájuk van, oldják meg maguk, esetleg forduljanak pszichiáterhez, ha egyedül megy! De ne itt inzultáljanak más fórumozókat!
Szóval az itteni beírások negatívan befolyásolják egyes énekesek foglalkoztatását. Na ha ez igaz akkor biza nagy gondok vannak ebben az országan és a művészi/eszétikai szempontok nem elsődlegesek a szereposztások előállításánál. Nem mellesleg van olyan, hogy egy-egy énekest minden kritika rossznak talál egy szerepben, osz mégis őt nyomatják a következő évadban is ugyanabban az előadásban. Ez sok minen elárul a vezetőségről akkor azt hiszem. A pökhendiségükről, a diktatórikus és nevetségesen gyermeteg hozzállásukról.
Miért kellene elvárni a direkciótól,hogy egy repertoár előadást Húsvét hétfőn megnézzen?.Biztos volt ott valaki felügyelő,mert az mindig van.Viszont a direkció elmegy más előadásokra is valószínű.Nem kell mindenbe politikát belevinni.Azt pedig ,hogy ki mit énekel sok mindenen múlik .Például az itteni egyes beírások ilyesmikben igen nagy szerepet játszanak és kár ,hogy az illetékesek már régen nem állítják le.Kevésbé fájna a fejük.Ez persze csak egy tanács-de nem alaptalan.
