Kedves Cilike, ahogy írod, én is a múlt század közepén szocializálódtam, de ennek ellenére én nem vetem meg a mai, modern rendezéseket, ha van bennük spiritusz. Székely Kriszta Hoffmann rendezése nekem tetszik, szemben az elmúlt években az Erkel Színházban látott egynéhány "érdekes" rendezéssel.
Ádám Zsuzsannáról írtaknál becsúszott egy baki: "Giuditta-alakjában". Persze helyesen: "Giulietta-alakjában"
Úgy látszik, Lehár Ferenc és darabjainak bűvköréből nem tudok szabadulni... És ha még hozzáteszem: Lehár híres operettjének a tervezett címe eleinte "Giulietta" volt, nem is lepődök meg magamon a jelzett női név elírásának miértje miatt...
Offenbach: Hoffmann meséi - második premier (2021. december 7.)
Azzal fejeztem be a Hoffmann meséi Erkel Színházi premierjéről írt vázlatos beszámolómat (11026), hogy:
„Kíváncsian várom a másik szereposztással is a darabot: Nyári Zoltán mint prózai színész kezdte a pályát, majd az Operettszínház egyik vezető bonvivánja volt, aztán félállásban már operát is énekelt, ma már végleg az opera műfajánál tette le a voksát. Tenorja időközben elvesztette fiatalos "bel cantós" csengését, a "hősibb" tenorhanggal László Boldizsárhoz hasonlóan "melléfoghat" - remélem, hogy Ő nem! És persze a női alakok egyenkénti megszemélyesítőire - a "fiatal énekművészekre" - ugyancsak kíváncsi - és mindenkor vevő vagyok!
Nos, a kívánságom teljesült, tegnap este a részbeni második szereposztással is megtekintettem Offenbach remekét.
Nyári Zoltán nem először alakítja színpadon Offenbach operájának címszerepét: 2015-ben a Szegedi Nemzeti Színház a Hoffmann meséi produkcióját elhozta az Erkel Színházba, és akkor láttam először tenorunkat Hoffmannként bemutatkozni Juronics Tamás rendezésében. Akkor is nagyon jó volt, de most még jobban tetszett alakítása. Az első premier-előadáson László Boldizsár kissé „fáradtnak” tűnt, ami éneklésére is kivetült, hozzá képest Nyári Zoltán Hoffmann-megformálása sokkal erőteljesebb, szenvedélyesebb, „élőbb” és „mozgalmasabb”. Az énekhang övé sem szép, kissé nyersen szól, zaklatottan, hol visszafogottan, hol kirobbanón, erősen, jól hallhatóan úgy, hogy a zenekart, énekkart is átszárnyalja. Emellett mély átéléssel játszik, és helyenként olyan intenzitással, ami számomra teljesen szokatlan látvány itt az Erkelben; szinte izzik körülötte a levegő. Egy példa: a Giulietta-képnek a végén Hoffmann delíriumos, feldúlt állapotában már szinte az eszét veszti; Nyári Zoltán annyira beleélte magát karakterébe, így az utójátékban is; aminek következménye egyrészt, hogy egy ponton a csúcshang kiéneklése közben a tenorja megbicsaklott, aztán összeroskadva ott maradt elterülve a földön: olyan vehemenciával vetette/dobta le magát, mit sem törődve azzal, hogy ezzel a hévvel valami sérülés érhetné. Be is következett a baj: a tapsrendben kissé bicegősen jött ki, mosolyogva, vélhetően fájdalmait is legyőzve - hiszen a sikere akkora volt, hogy talán a közönségtől kapott rokonszenvmegnyilvánulások és a tapsvihar mindezt bizonyára akkor és ott feledtetni tudta. Nyári Zoltán mind az öt képben a maximumot nyújtotta énekben, játékban! Kevesek tudnák ezt így végig vinni, mint ahogy Ő tette tegnap este Székely Kriszta új rendezésében – amellyel kapcsolatos fenntartásaim változatlanok és nem ismétlem meg.
A négy női alak (Olympia, Antonia és Giulietta, Stella) megformálóiról, a négy szerepalakításról kevés mondandóm van: azok után, amit és ahogyan Kolonits Klára a szombati premier-előadáson egymaga ámulatra méltóan és varázslatosan megoldott, nehéz a nyomdokában fellépő, egyenként bemutatkozott ifjú operaénekesnők művészi teljesítményéről szólni. Megpróbálom.
A négy énekesnő közül talán Jónás Réka Piroska kapta a legnagyobb tapsot és bravókat a babaária után. Kétségtelenül bravúrosan kiénekelte koloratúrszopránján a legkényesebb magas fekvésű csúcshangokat is, ugyanakkor maga a hangmatéria cérnavékony és nem igen tudom „hova tenni”, de „beskatulyázni” sem engedi magát. Azt hiszem, itthoni mércével, ehhez hasonló koloratúrszopránhang pillanatnyilag egyedüli, nem is tudnám hirtelen kiéhez hasonlítani. Jónás karcsú, törékeny, filigrán alkat, magabiztos; sugárzott róla, hogy ezzel az áriával és ezzel az énektechnikával, melyet bemutatott a közönségnek, elkápráztatni akar. De ez csak részben sikerült neki, mert a kifejezésmód - bár a szerep szerint mesterkélt és ügyes is - az énekhang csillogtatásán túl sekély, mondhatni „soványka”. A színpadi mozgása automatababaként túlságosan könnyed, légies, hiányzik hozzá a gépies, "szögletes" (bizonytalan) lépkedés... A fiatal koloratúrszoprán az amerikai stúdiumokban nyert énektanulmányait követően bizonyára halad a maga útján tovább, meglátjuk hova jut el, kap-e további jelentős operai feladatokat az Operában, hogy olyan más koloratúrszerepekben is megmutatkozhasson, melyekhez/melyekben a művésznő hangban és szerepformálásban „felnő” és beérik. Mindenesetre az ígéreten már ígéretesen túl jutott..
Antonia alakítója Horti Lilla, fiatal kora dacára már egymást követőan kapja és kapta a szép lírai, sőt olykor már drámai töltésű operaszerepeket, amelyek jól fekszenek neki. Bevallom, Horti Lillát pályáját a kezdetektől követem, már a Zeneakadémia végzős hallgatójaként is sok szép koncertfeladatot abszolvált, sok ilyen előadásán jelen voltam és nem győztem dicsérni tehetségét, ének technikáját, a szépséges, kifejező szopránján túl a természetes színpadi jelenlétet, ami sohasem lép át az „önmutogatásba”, szerény, ismeri a határait, ugyanakkor tisztában van képességeivel, és ami a legfőbb: látom rajta a fejlődni akarást, és adni, örömet szerezni a közönségének. A kapott dicséreteket is mértékén kezeli. Amikor az Antónia-képben megjelenik, egész egyszerű mozdulatokkal, bájjal, kellemmel el tudja hitetni velünk, hogy ő húsz éves, egy örök tavaszban, szerelem lázában égő szép fiatal lány, de betegség gyötri és sok bizonytalansággal van tele, döntésképtelen, az anyai emlékek vágyából próbál erőt meríteni, és az éneklésbe menekül... Mindezt Horti Lilla abszolút egyszerű eszközökkel, elhihetően adja elő, az énekéből árad a szépség, a tisztaság. Többet nem is tudok ehhez hozzátenni...
Ádám Zsuzsannát eddig kevés szerepben láttam/hallottam - két Verdi-hősnő: Elvira az Ernaniban és Erzsébet a Don Carlosban, meg Szilágyi Erzsébet a Hunyadi Lászlóban. Kíváncsi voltam, vajon hogyan oldja meg egy egész más világú és stílusú operában, mint ami a Hoffmann meséi, Giulietta karakterét, és most milyennek hallom drámai szopránját? A kérdésre felemás válaszom van: egyrészt nincsen olyan önálló „sikeráriája”, mint amit Olympiának írt a zeneszerző, vagy olyan hatásos énekelni valói, melyeket Antónia kapott. Persze van két szép kettős, amiben hallhattam („Barcarola” és a Hoffmann áriájához kapcsolt kettős), meg a zseniális nagy együttes-jelenet, melyben megcsillogtathatta nagy vívőerejű szopránját. Összbenyomásom, hogy Ádám Zsuzsanna Giuditta-alakjában két jól sikerült, de nagyon különböző egyéniségű karakter van jelen: az egyik egy sötétebb színekkel valamiféle erotikát képvisel, a másik nagyvonalú szuverenitásával a hidegen számító ravasz asszonyt hozza emberközelbe. Örvendetes, hogy Ádám Zsuzsanna ezt a szerintem számára kissé „idegen” figurát is, annak légkörével együtt meg tudta teremteni.
Stella szerepében ezúttal Bernáth Éva mutatkozott be a színpadon. Rövidke jelenetéről – a kevéske énekszólamát tekintve - nincs mit, érdemlegest mondanom.
A Hoffmann meséi-premieren Kolonits Klára zseniálisan oldotta meg egymaga mind a négy női alak megjelenítését, ezt rajta kívül senki nem tudná most megcsinálni, úgyhogy ezért is különösen kíváncsi voltam a fenti négy fiatal énekművészünkre, hogy ki-ki a maga szerepkörében mit produkál. Az csenget le, hogy külön-külön mindegyik valamiért/valamiben nagyon jó, de együtt sem képesek arra, amiben ma Kolonits utolérhetetlen: a személyiség rabul ejtő varázsán túl az a katarzis, hogy képes a színpadon négy különböző női alakot öltve - a saját művészetének kincseivel, nem először- egy estén tökéllyel előadni ezt az összetett, hatalmas feladatot. Ez az gazi elismerésre méltó - utánozhatatlan - bravúr!
A szereposztás többi énekművészét, az énekkart, zenekart, karmestert most nem említem, de annyit elmondhatok róluk, hogy ezen a második estén is ragyogó teljesítményeknek tapsolhattunk az előadás végén.
Az ugye attól függ, hol nézem. Ott néhány maradék lézengő fórumozó nyilván nekem esett. Sajnos azt mondhatni, akik még itt írogatnak, azok a múlt század közepe táján szocializálódtak és nem tudnak, valamint nem akarnak mást megérteni, mint a szájbarágósan maradi, direkt rendezéseket és produkciókat. Legyen minden ugyanolyan. De nem lesz. Ez a helyzet.
Ez az ön híres vitakultúrája? Gratulálok. Én érveltem. Elég részletesen. Maga személyeskedik, egyéb eszközök híján. Szánalom.
És volt egy bécsi Hoffmann, bár nem tudom, valamilyen formában valaha közvetítették-e. Akkor szerettem meg az operát, Serban zseniális rendezésében. Most is előttem az 1993-as bécsi premier, Domingo egyik legnagyobb szerepe. És az az őrjöngés, ami Dessay Olympia-áriája után felhangzott, ezzel az előadással robbant be Bécsbe.
Nagyon köszönöm, tökéletesen egyetértünk! A fő probléma sajnos az, hogy a VITAKULTÚRA teljesen eltűnt, kikopott a viselkedéskultúrából. A tv-ben látható vitaműsorok kritikán aluliak - a parlamenti közvetítések vitakultúrálatlanságáról nem is beszélve. Valamelyik nap az előre meghirdetett műsor helyett közvetítés volt az ORSZÁGHÁZBÓL - véletlenül botlottam bele, de nem sokáig bírtam. Ez átmegy a köztudatba, a gyerkek pedig másolják a látottakat, és ebben nőnek fel!
Volt egy londoni Hoffmann is, arra mintha már senki nem emlékezne. Pedig az valóban a Hoffmann meséi volt.
Nem szerencsés kritikust kritizálni, én sem teszem, de nem lehet szó nélkül hagyni, hogy minden ellenérzést két (2) momentumra épít, ami csípte a szemét: "plüssmaci-epizód" és "közösülés", utóbbi állítás persze erős túlzás. Senki ne gondoljon ennek alapján operapornóra. Erre a két epizódra alapozva "rendezői bűnt" kiáltani és legitimálni a "közönség", valójában csak néhány néző kétes indíttatású búúúzását pedig komoly elfogultságára enged következtetni. Ahogy a búúúzók esetében is.
Azért láthattad a MET előadást is, ott valahogyan minden rendben volt és semmi sem hiányzott...
Töredelmesen bevallom, hogy én lennék a következő, akinek egyáltalán nem hiányzott Franz kupléja.
Az Operavilág kritikája meglehetősen lehúzza a rendezést. De én abból indultam ki, hogy az utóbbi években láthattam ópiumszívó Améliát és festő Renét, majd vízben tapicskáló Giocondát és a többieket, és legutóbb Sziszifuszként könyveket lépcsőn felfelé görgető öreg Károlyt - ezek jutottak kapásból most az eszembe, de nyilván lennének még egyéb furcsaságok is. Ehhez képest az, hogy a színhely egy francia (!) pályaudvar, és ott játszódik a történet, és mi tulajdonképpen csak Hoffmann elbeszélését, és nem a valóságot látjuk, hiszen egy színházi előadás ideje alatt történik az egész, én azt nem érzem zavarónak.
Nagyon köszönöm!
Ha tehetném, új tantárgyat vezetnék be az iskolákba, amit a magyar embereknek sürgösen meg kellene tanulniuk : VITAKULTÙRA. Hogyan vitázzunk, érvekkel, okosan, tárgyilagosan, mások sértegetése nélkül. Ha valakinek más a véleménye, azt még nem kellene személyes sértésnek venni és kultúrálatlanul, övön alúl támadni.
https://operavilag.net/kiemelt/mesek-az-utasellatobol/?fbclid=IwAR2cqyV7mWyIw1vc-KbF7U3-LeJnAZql820uzfTzYHcFsxtuwUAeJLjq9iI
Ezt Schiff András nagyon helyesen kifejtette 3 évvel ezelőtti Index-interjújában. Igaz, ő a popszemétről értekezett, de mégis.
Szakértő hölgy Ön, aki nem szereti a lószart. Fogyassza tovább a tehénszart, az biztos van a tanyán.
Ld. 11025: "Ne várd a csodát"...de valaki megírhatná, ha tudja: ki húzatta ki a dalt?
Csak hogy változtassak az arányokon. én megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy nem fogják elénekelni.
Igen, a hétvégi Játék kérdése pont erről szólt: "vázlatok és jegyzetek"...de a Hoffmann is minőségi zene. Ahogy írtam, tul.képpen három egyfelvonásos, mint -ha már szóba került- Puccini Triptichonja. A köpenynél feszültebb, tömören drámaibb zenéje talán nincs is Puccininek és/de mégis: Szarka néniék jelenete "fölösleges" és oda-nem-illő? ... mint Frantz alakja és dala a drámai Antónia-felvonásban. Más: nem Oscar áriájára gondoltam, hanem arra, amikor a 3. felv. 1. képében beállít a báli meghívóval, a legrosszabbkor. Szürreális.
Mennyi hülye jön szemben az autópályán, nem irigyellek...
Nem inkább például a Kánkán? Vagy a Veszekedő duett az Elgegyzés lámpafénynél-ből? Piaci dámák, Ciboulette belépője? Személyes kedvencem. Párizsi élet Grófné belépő? Szakértő hölgy.
Offenbach legigazibb hangja?
Nem stimmel amúgy. Nem fejezte be a Hoffmannt, és éppen ezért van annyi összevisza tákolt változat. A recitativokat se ő írta, jó pár zeneszám más művekből került át. Lehet persze egy drámai operába burleszk jeleneteket tenni. Ott a Bohémélet negyedik felvonása. De az minőségi zene. Ez a kuplé meg nem az. Bugyuta a szöveg is és a zene is. Hogy lehet ezt az Oscar-áriához hasonlítani?!
Milyen szerencse, hogy maga olyan megfellebbezhetetlenül husz a saját ízlésében. Bravó.
Látom, nem sikerült végigolvasni, amit írtam. Sajnálom.
Azt hiszem, ismeri az erre adott standard feleletet, én Gregor Józseftől hallottam: " Egyél lószart! Tízmilliárd légy nem tévedhet. " Ez a véleményem a számok alapján meghozott ítéletről, különösen művészeti kérdésekben.
Majd mesélje el egyéni véleményét Felekiről Szinetárnak, ha találkozna vele. Az lehet, hogy Ön jól olvas kottát, de az ízlése...
Az általam enyhén szólva nagyon nem kedvelt Gioconda Erkel-beli felújításában kihagyták Barnaba 2. felvonásbeli áriáját a barcarolával együtt, MEGCSONKÍTVA a darabot, hiszen ez a szerintem nagyon gyengén muzsikáló szerző néhány olyan perce, amelyben ha nem is csókolta meg a Múzsa, de legalább kézbe vehette az utóbbi véletlenül elejtett keszkenőjét. Ezt a csonkolást Agachéval szembeni kib...kitolásként is értékelhetjük. Az itt olvasottak után immáron felajzva megyek csütörtökön az Erkelbe.
Kedves Cilike, igazad van, amikor azt írod: "Offenbach - valljuk be - operettszerző volt". De aztán eljött a pillanat, amikor operettszerzői székéből egyszercsak felállt, nyújtózott egyet csontjaid ropogtatva és így szólt (magához): - Egész életemben írtam nektek ezt a szemetet, hogy jusson kajára, nőkre, mosodára, de most, halálom előtt, megmutatom, hogy valójában ki vagyok. - Aztán leült, tollát a tintába mártotta, és megírta ezt a csodaoperát, amelyre azóta is büszkék lehetnek a franciák. Így történt, nekem elhiheted, ott voltam.
Kedves Cilike, ha jól számolom, legalább tízen hiányoljuk Ferenc dalát, szemben egyedül Veled... persze ez közvéleménykutatásnak sovány, de azért valamit mutat...
Oszkár is a legrosszabbkor rondít bele a bosszú-tercett végzetszerű hangulatába ... és/de pont attól érdekes a megjelenése a meghívóval. Nekem pl. azt "üzeni" ez a jelenet, ami az életben is megesik: mit sem sejtve beállítunk (= berondítunk) valahová vagy találkozunk valakivel akkor, amikor a másiknak éppen a legalkalmatlanabb. Ugyan kivel nem esett már meg ilyesmi oda vagy vissza? Épp az ilyesmik tesznek gyakran életszerűvé egy operát. A "Tükör"áriát én is jobban szeretem mint a Barcarolát. Offenbach pedig persze, hogy saját kora high society-jét figurázta ki a darabjaiban, ők pedig jókat derültek ... talán nem sejtve, hogy magukat röhögik ki.. Én szombaton azzal jöttem el, milyen érdekes: valaki, aki egész életét, karrierjét az operettnek szentelte és köszönheti, egyszer csak megrázza magát, talán érzi, hogy első operáját és utolsó művét írja (A rajnai sellőket felejtsük most el) és hopp! előáll ezzel a (szerintem) csodával, három valójában egyfelvonásos operával ... aztán fogja a kalapját és örökre távozik.
Azt tudom tanácsolni, szünetben hallgassa meg a YouTube-ról. Még csak azt se mondhatom, hogy ízlés dolga.
Tessék nekem elmondani, mi volt benne a csodálatos? Arról nem beszélve, hogy a zenéhez szegénynek semmi köze nem volt. Ezért méltatlan, mert már csak nyöszörgött. Rábírtak egy olyan szerepet, amit nem tudott megoldani, noha az "áriája" le volt transzponálva. Maga csak ne engem mninősítsen. 33 év alatt nem egy rendezővel dolgoztam és nem kevés sztárt láttam. valószínűleg nem vagyok gyengébben képzett zeneileg, mint ön,
Sosem hibáztattam emiatt és más miatt sem :-) ... de higgye el, Frantz nótája jó és hiányzik.
Igen, írtam. Tegyük hozzá, sose mondtam, hogy felesleges a műben. Akárcsak a Faust Walpurgis éjének, ennek is van funkciója. Pusztán egy olyan személyes élményt írtam, nyilván hiba volt, amit az általam végig dolgozott Giocondák alapján említettem, higgye el, egy héten háromszor elég durva végigácsorogni az Órák táncát. De hiba volt részemről, hogy a saját szubjektív kényelmim szempontomat osztottam meg.
Offenbach -valljuk be -operettszerző volt. Rendkívül szellemes, frivol, kifejezetten megbotránkoztató műveket írt. Olvastam például, hogy az Orfeusz az alvilágban című művének bemutatójakor a szereplők a regnáló kormány tagjainak voltak maszkírozva. A Hoffmann meséit viszont operának szánta. Bizonyos részeiben helyénvaló a könnyed hangvétel, pl a kocsmában -kivéve persze bizonyos pillanatokat. A Kleinzack legendában például a középrészben éles váltás van. De ez a legenda mindettől függetlenül is teljesen helyén van a maga brillante hangadásával. Az Olympia-képben van ugyan egy motívum, ami komoly érzelmi töltettel bír, a románc, amit aztán Olympiának szerelmi vallomásként is elhangzik. De a történet nem bír tragikummal, senki se hal meg ("csak nagyon bibis lesz"), éppen csak Hoffmann, aki ekkor még szépreményű és jólszituált fiatalember, csinál magából tökéletesen hülyét.
De az Antonia-kép már egész más. Itt egyrészt tragédia történik, ugyanakkor a művészlét kérdéseit is boncolgatjuk, a tehetséggel való élés vagy nem élés, az éneklés mámora, és annak feláldozása...plusz bejön egy dermesztő spirituális szál is. A zene ennek tökéletesen meg tud felelni. Ez a felvonás szerintem felnő a legjobb romantikus operák szintjéhez. A motívumszerkesztés, a szólamok összerakása, a hangszerelés, mind nagyon komoly szakmai tudást mutat, és nem utolsósorban csodálatos zenei fantáziát. Na ebbe rondít bele egy klisé-manír, semmitmondó, dramaturgiailag csak terhes, zeneileg alig értelmezhető, áriának nem nevezhető "izé". Nem tudok másra gondolni, valakinek muszáj volt írni egy betétszámot.
Az utolsó kép már Hoffmann teljes lecsúszásának krónikája, ebben legalább van minimum három páratlan dallam. Meglepő talán, de számomra nem a barcarola a kedvenc, hanem a Dapertutto-ária, de az utójátékban újra felbukkanó Hoffmann-arioso is kivételesen extatikus a maga kromatikusan felsrófoló soraival. Végül a septour, egy remekül összrakott együttes, engem kissé a Lucia megfelelő részére emlékeztet, de szerintem semmivel se rosszabb annál.
Ha az ember meghallgatja a fináléban a Múzsa prózáját, alatta a hegedűszólóval, nem is érti, hogy kerül ebbe a műbe ez a Frantz-féle TINGLITANGLI?
Ha jól emlékszem, pár éve az Órák táncáról írta, hogy unalmas, ráadásul végig kell ácsorogni. Az Órák tánca a Gioconda egyik legjobb részlete és koncerteken is népszerű. Azt is ki kéne hagyni az előadásból? Semmi köze a darabhoz. Mondjuk azzal a csapnivaló koreográfiával, amivel a legutóbbi felújítást kihozták, tényleg nincs sok öröme benne a nézőnek. Megjegyzem, az előző koreográfia sem volt nagy szám.
Isten őrizz, hogy kifejtse! Akinek Feleki Kamill zseniális alakítása méltatlan volt és rettenetes, az semmiről ne magyarázzon el semmit. Színházról, zenéről a legkevésbé.
nem megértés volt ez, csupán egy magyarázat-kísérlet. :)
Ha maga ezekhez hasonlítja ezt a dögunalmas számot, akkor nem sokat ért a zenéhez.
Ha óhajtja, részletesen kifejtem a Hofrmann meséiről szóló véleményemet és kitartokbl amellett, hogy az a kuplé rossz. Mindazonáltal szerintem nem azért hagyták ki, ganem egyrészt mert a darab így is hosszú - Hoffmann Olympia képbeli áriája is egy versszakkal megy -, és mert a karakterszerepekre valószínűleg szándékosan egy színészt választottak. Feleji Kamill szegény rettenetes volt az egész filmben. Méltatlan.
Ez, mint írtam, a MET 2009-es eéőadása, Frantz: Alan Oke
Ezzel az erővel a Baba áriáját is transzponálhatnák basszbaritonra, az is zárt szám ;-) ... meg kellett néznem, ki az a Kőrösi András. Mint olvasom, világéletében prózai színész volt, pár éve énekel(get) csak. Szombaton alig látszott-hallatszott. Nem hinném, hogy őmiatta maradt ki az ária. Inkább az ária miatt (is) maradhatott volna ki ő...
Ha Offenbach beletette, biztos nem véletlenül tette.
Ez a Liceu előadása, ha jól rémlik, s a remek előadó a gyanúsan magyaros nevű Francisco Vas....
Egyáltalán nem véletlen, hogy ebbe a baljóslatú felvonásba kerül ez a könnyed kuplé, mert az utána következő tragédiát felerősíti dramaturgiailag...
Offenbachtól nem állt (volna) távol, hogy az adott énekesre szabva transzponálják az áriát. Zárt szám, senkinek semmi bántódása nem esett volna...
Ez a MET 2009-es előaadásából van. Ott úgy látszik nem annyira finnyásak, mint a MAO-ban. Vagy csak több bennük a szakmai alázat?
Nem ismertem ezt a felvételt, nagyon tetszik. Az is, hogy mekkora sikere van.
