ez igaz, de azokat se nagyon játsszák jelenle az Erkelben, csak az agyonjátszottakat. Pedig lehetne  Luisa Millereket is produkálni - énekes lenne hozzá - sőt, egyszer végre valahára be lehetne mutatni az Attilát is a Házban. 

Mindenképpen meg kell említeni, hogy Héja Domonkos tempói sokszor elrugaszkodtak a valóságtól, hajszoltak, ezáltal főleg a kórusos részek súlytalanokká váltak!! Egyes énekesek nem hallattszódtak, ebben viszont nem a zenekari hangzás volt a hibás! Agache ellenben fergeteges színvonalat nyújtott! Valóban a legértékesebb énekese az Operaháznak!

Kár ,hogy számtalan nick név alatt érkeznek ugyanattól a beírások .Pedig állítólag a jó bornak nem kell cégér!Vagy mégis?Ezen a Nabuccon kívűl idén még nem volt előadás  az Erkelben?

AGACHE Nabuccója újra tarolt az Erkelben! Tophangon, csodálatos színeket kikeverve, fortén, mezza vocén, hatalmas íveket egybeénekelve, színészieg is lehengerlően alakította az önmagával meghasonlott babilóniai királyt! Tényleg csoda volt! Mindenkinek ajánlott ez az előadás sorozat, elsősorban miatta, mert ilyen énekest manapság a nagyvilág legnagyobb színházaiban sem nagyon hallani!

Mert a Nabuccon kívűl még létezik egy,két opera!Verditől is!

Akkorka ismételten kérdezném,miért nincs a Nabuccoból 10 előadás,2 blokkra bontva? Néném,maga tudja a választ?

Januártól ingyenes a ruhatár az Erkel Színházban - a tegnapi Nabucco-előadás előtt konstatálhattuk, mikor beadtuk ruháinkat megőrzésre.

Úgy volt, hogy Kálmándi énekli Nabuccot nem? Persze szabad jegy már egyik előadásra sincs. Ennyit a szereposztások megbízhatóságáról. Emlékeim szerint hónapokig Kálmándi neve szerepelt Nabuccoként. 

Óriási gratuláció Alexandru Agache Művész Úrnak, aki fenomenális hangjával, páratlan énektudásával, elementáris játékával és nem utolsó sorban a Verdi éneklés fantasztikusan hiteles tolmácsolásával toronymagasan emelkedett ki a tegnapi szereplő gárda közül! Nem lehet elégszer leírni, hogy mekkora szerencse, hogy hallhatja őt a magyar közönség! Az egekbe is emelte, sokáig, szinte magukon kívül örjöngve ünnepelve!  Előadás után rengetegen vártuk az öltözőnél, és  a kijáratnál,  de azt mondták, hogy nagyon gyorsan elment. 

Hatalmas ovációkkal ért véget tegnap este az Erkel Színházban az évad Nabucco-sorozatának első előadása. Hozzáteszem: jogosan!  A régi szereplőgárda (Rálik Szilvia,  Gál Erika, Alexandru Agache, Palerdi András, Horváth István, Cserhalmi György, Kristofori Ferenc, Budai-Langermann Mónika) kiemelkedő színvonalú alakításában láthattuk újra Verdi fiatalkori remekét, nekik is szólt a vastaps, ahogyan a megunhatatlan  rabszolgakórus tolmácsolóinak, az Operaház elbűvölő énekkarának is: a hol szenvedélyes, diadalittas, hol ihletett, áhítatos produkciójukat ugyancsak kitörő lelkesedéssel fogadta a közönség; amikor az előadás végén Héja Domonkos karmester  beintésére megint felcsendültek a „szabadságkórus” dallamai, már mi is velük – és az összes szereplővel - együtt énekeltük a kivetítőn olvasható olasz szövegét.

A színház publikumára – ránk, rám is - elementáris hatást gyakorolt a címszerepben Agache, akin egyszerűen nem fog az idő!  Ilyen magas hőfokon, ilyen megrendítő szépségben énekelt „imá”-ja a darabból nem is tudom, mikor fogott meg ennyire, mint most, amit csodás produkciójában megint élvezhettünk!  Kirobbanó, ovációs vastapssal ünnepeltük őt: de a teljes szerepformálása lenyűgözött újra,  és a vokális művészete a zenit-szinten ragyog és minduntalan ámulatba ejti a néző-hallgatót. 

Rálikot már régen hallottam ennyire jó diszpozícióban énekelni, mint ezen az estén.  Kétségtelen, az olasz repertoárban Abigélje inkább neki való énekes-szerep, mint a nemrég több bírálatot kapott Minnie- megformálása A Nyugat lányában. Vokálisan jól győzte az igen nehéz énekelnivalóit, egész szerepalakításával, dinamikus, árnyalatokban is kifejező szép énekével ugyancsak kimagasló érdemeket szerzett a mostani Nabucco-előadás óriási sikerében.

Palerdi András Zakariása biztos pontja az előadásnak, ahogyan Gál Erika kisugárzó Fenéna-alakítása a szépséges énekével ugyancsak magával ragadó volt.  Horváth István a nem túl terjedelmes énekelnivalóit (Izmael) kielégítően hozta. Az Énekkarról pedig csak hozsannázni tudok; ilyen briliáns, technikás, zengő hangzuhatagokra képes kórus az Operaház hírnevét méltán öregbíti…

Héja Domonkos az Opera zenekarával igen kitett magáért: jó karmesterként jó együttmuzsikálásra inspirálta zenészeit; mind a hatalmas kórus-tablókban, mind a kóruskíséretes jelenetekben, ahogyan az opera teljes zeneszövetében az énekszólamok művelőivel együtt érző, szívhez szóló és pontos interpretációban szólaltatta meg a partitúra finomságait is.

Verdi zenéje, dallamvilága megunhatatlan; amikor a Nabucco-t is hallgatja az ember, elfeledkezik a jelen időről és kissé átszellemül, beleéli magát a színpadon ábrázolt történések sűrűjébe, belefeledkezik a megrendítő szépségű, feloldó hatással záruló zenedrámába.

Azt hiszem, vár rám még legalább két ilyen nívós Nabucco-előadás az Erkelben, hogy Verdi izzó hazafias érzéseit kissé a miénkbe is átplántálva, a bennük megfogalmazott gondolatvilág mentén zenéjével együtt bennük gyönyörködésemet, lelkesültségemet maximálisan kiéljem.

milyen volt? (volt meglepetés?)

Eladó a szilveszteri Denevérre egy jegy az erkély 11. sorába. 3000 Ft. El tudom küldeni e-mailben vagy odaadom kinyomtatva.

Giselda igen!Norma tele már manirral.Nyilván sokak  ma is kedvelik .Az az ö történetük.Nálam ez a kedvelés jó régen megszakadt.Sem az utánzásokat,sem a nagy hangon bömbölésket nem kedvelem.A művészeket szeretem és abból nagyon kevés van..Így kedvencem is jelenleg néhányra tehető.Lehet jönni példákkal,de sajnos már rossz lesz,mert ,amit nem kedvellek egyik énekesnél azt  ha a másik elkezdi ejtem.Ettől persze mindenki azt szerethet ,akit akar!

Mesélni?Azt megteszik mások helyettem!

Milyen szerencsés! És milyen szerencsések lennénk, ha mesélne mármint arról, ami-aki (el)mesélhető. És milyen szerencsés vagyok, hogy nekem Sass Sylviáról ha nem is túl sok, de csupa szép jut az eszembe annyi év után is, élén Giseldával és Normával. És rémlik egy spec. fellépése is, Mahler/IV. szopránszóló ZAK-on, talán Abbadóval..meseszerű volt.

Csak úgy  az év végén megjegyzem: a hüly(j)ék másutt vannak:):):)

Több olyan művész müködött, müködik,akikről sokat tudnék mesélni akár Házy Erzsébet,akár Edita Gruberova és sorolhatnék még jó néhányat.De ilyen téren soha nem voltam tolakodó.Viszont azt látom, hányan használták már a tőlem kapott információkat.

Ebbe a t.émába nem mélyednék bele,jobb a béke!

Vitáról szó sincs.Mint jeleztem a későbbiekben, úgy a Traviata után már  nem fogott meg a művészete.Jeleztem, hogy nem jegyzeteltem az általam látott előadásokat akkor sem ,most sem.Arra pedig nem vettem a fáradtságot,miért is tenném,hogy utánanézzek este.

Úgy kellett a hangjának az a szerep 24 évesen,mint egy falat kenyér.Ehh..:((((

Most csak röviden szeretnék viszont választ a Sass-Toscákról és a Házy-könyvről.

1. Sass-Toscák (zárójelben a tenorista): 1975. május (J. King), 1976. február (Pálos), április (Aragall), szeptember (Karizs ), október (Pálos), 1977. április (Róka) – gimnazistaként csak ezeket írtam fel, aztán ott vannak későbbiekben a Kelen Péterrel énekelt sikeres esték. Valóban nemcsak néhány Toscát énekelt.
2. A Bohémélet szünetében a Bohéméletes képre csak futtában leltem rá. A facebook-on az ismerőseim ismerőseinek az ismerősét is kértem, ha valaki látta vagy megvan neki a Házy-könyv, üzenjen.(Fontos, hogy én csak arról írok, amit személyesen láttam és hallottam. Való igaz, a könyv írójának a nevét rosszul jegyeztem meg, nem Kelemen.) Egyébként már jött üzenet ismerőstől: az újévben kézbe vehetem a könyvet hosszabban is. De sajnos a következőket írta nekem: e magánkiadású könyv tele van nemcsak sajtóhibákkal, hanem tárgyi tévedésekkel is, szerinte egy méltatlan kiadvány az Operaház nagyszerű művészéhez. 37. oldal: megerősítve, amit láttam: téves a képaláírás és hibás a másik tenorista nevének írása. Előzetesnek küldtek két sort a könyvből. 38. oldal: „A Nyugat lánya különleges a Puccini-operák között, hisz vígopera, amely nem torkollik véres tragédiába.” (Tessék, most éppen lehet látni ezt a kacagtató operát az Erkelben!) 29. oldal: „Házy Erzsébetet pedig az évszázad Mannonjának nevezték.” …és jelezték, hogy ez a „Mannon” végig kísért a könyvben. Ezt az emblematikus és a könyvcímben is olvasható Házy szerepet azért helyesen kellene leírni.(Mit szólna a magyar nép egy díszkiadású Petőfi Nemmzeti dalhoz?)

Végezetül: ha megkaptam és átolvastam Az évszázad Manonja könyvet, akkor fogok legközelebb jelentkezni e témában. (Annyi operaszakértő van állítólag, miért nem segített valaki e könyv összeállítójának?)

Nem szeretnék a tapasztalt,nagy Telramunddal vitatkozni,de Sass Sylvia 21 alkalommal énekelt Toscát az Erkelben.Tisztelettel!

Aztán azt is illik tudni,ha már írunk a témában,hogy a szerkesztő-író asszony Klemen Terezia.

Már tud ezekről a tévedésekről és  bizonyára a következő kiadásban már helyesen szerepelnek a nevek.A kötet nem operaházi kiadvány,felesleges fényképezni,mert rossz lenne a címzett.

A négy kötetes operakalauzban is rengeteg képaláírási hiba van(tárgyi tévedésekről ne beszéljünk)pedig az nem magánkiadásban jelent meg.

Örülni kell,hogy vannak emberek akik időt,pénzt, fáradtságot nem kímélve áldoznak az opera oltárán.Hála Házy Erzsébetről két nagyszerű album is elérhető.

A Házy-könyvvel kaőcsolatos észrevétel teljesen jogos, de az igazsághoz hozzátartozik, magánkiadásról van szó. Sajnos előfordulhatnak hibák, miként a hivatalos kiadványoknál. is. De a könyv méltó megemlékezés. Leszámítva a hibákat...

Karácsony előtti Bohémélet az Erkelben – ráadásként  három kellemetlen Puccini-pillanat

Harmadik nem várt kellemetlenség.

A Bohémélet első szünetében arra is volt időm, hogy az operashop-ba benézzek. Nyílván az máshol is így van, hogy mindenféle nem operás, nem zenei souvenireket is árulnak. Dicséretes, hogy sok opera DVD található, de talán több CD is lehetne ebből a műfajból. (Vagy csak a szűkös helyen a tömegben én nem láttam meg őket?) Néhány könyvet is találtam, belelapozgattam fotóalbumokba. Ilyen véletlen ritkán van, hogy a Házy Erzsébetről szóló képes könyvben éppen egy Bohémélet fotón akadt meg a szemem: vagyis fennakadt, mivel a képen Mimi szerepében Házy művésznő Giacomo Aragall társaságában látható, ellenben a képaláírás Carerras-t – így leírva! - említi.(Vele is énekelt Házy a későbbi években valóban, ott voltam én is, ez volt Carreras első budapesti fellépése.) Még arra volt időm, hogy az előszóba beleolvassak, mivel se a kiadóról, se a kiadása évéről nem igazán találtam semmit se elől, se hátul. Ha jól emlékszem, Kelemen Terézia a szerző. Az előszót Szinetár Miklós, volt operaházi főigazgató jegyzi. Itt jött még egy megdöbbenés: Réty József, akit ő említ, az Réti József kiváló tenor.(Egyébként Nádasdy Kálmán nevét sem sikerült jól leírni.) Gondoltam a második szünetben ezeket gyorsan lefotózom magamnak, de sajnos - és furcsa módon-  az operashop már nem volt nyitva a közönség előtt. De ismerősömnek meghagytam ezt a feladatot, ha lesz kép, mellékelem őket. Mégiscsak úgy gondolom, egy operaházban, egy operakiadványban azért illene a neves művészeik nevét pontosan leírni.

Tisztelt új tag!Hányszor énekelte Sass a Toscát Budapesten?.Kétszer J Kinggel valóban nagyszerűen(bár csodálom ,hogy nem hallottam olyan élesnek a magas hangjait,mint a nemrég tv-ben vetített énekverenyen.)Utána távozott(disszidált) külföldre.Vendégként  talán 2x vagy 3x.Első visszatérésekor kellemetlenség fogadta színpadra léptekor.Utána talán még két alkalommal lépett fel a szerepben.Erre nem emlékszem pontosan ,mert akkor már nem érdekelt a művészete.A jegyzetelés produkciókról pedig  soha  nem volt szokásom.Ami jön az a memóriámban van.Azt tény kihagyni nagy böszmeség a jeletős Toscák közül.De magyar énekesnők között voltak hasonlóan jók.Amiben verhetetlen volt fiatalon az a Tosca imájának végi pianója.

Hogyhogy kimaradt Lauretta ariaja? Minden galaest agyoncsepelt verklije, pont oda illett volna.

Karácsony előtti Bohémélet az Erkelben – ráadásként  három kellemetlen Puccini-pillanat

Második nem várt kellemetlenség

A Puccini-évad keretében az Operaház egy kis kiállítást is rendezett az előcsarnokban.(Megjegyzendő, hogy büféket és bárasztalokat telepíteni a bejárati előtérbe nem egy szerencsés dolog, nagyon zsúfolttá és járhatatlanná válik a szünetben ez a terület.) A felállított mobil paravánokon Puccini művek operaházi előadásaiból vannak fényképek bemutatva.(Nem mindegyik operájának a képanyagát sikerült jól megnéznem, lévén, hogy volt olyan kiállítási rész, ahová egy bárasztal volt betolva, mellette kávézó vendégekkel – és hát őket nem lett volna ildomos félretolni, hogy én fényképeket szeretnék nézegetni.) A „Tosca” című fejezetet jól áttanulmányozhattam, amúgy is ez a legkedvesebb Puccini operám. És itt ért az a kellemetlen szembesülés azzal a  ténnyel, hogy az elmúlt 50 év legnagyobb és legszenzációsabb magyar operaházi Toscájáról egyetlen fénykép sem található. Sass Sylvia ő, a legtöbbször ezt a szerepet énekelte. Gondolom, akik hallották öt anno a 70-es, 80-as években, ezt csak megerősíteni tudják: kevés énekesnő volt nálunk, akit e szerepében már a bejövetelekor is (a kinti „Mario! Mario!” elhangzása után) megtapsoltak. Mert olyan nagyszerű operadíva volt Ő! Kár, hogy erre nincs már emlékezet a jelenlegi Operaházban.

(folytatás később: harmadik nem várt kellemetlenség)

Karácsony előtti Bohémélet az Erkelben – ráadásként  három kellemetlen Puccini-pillanat

Első nem várt kellemetlenség.

A Karácsony előtti Bohémélet előadás ünnepi  lett azért is, mivel Puccini születésnapjáról is megemlékezhettünk. Mielőtt felcsendült volna az opera zenéje, egy Puccini-dal és egy opera-főigazgatói beszéd hangzott el. Aztán a klasszikus szépségű díszletek között, vegyes teljesítményű énekesekkel lezajlott az előadás. (Megjegyzendő, már az elején beígértek egy meglepetést is a végére.) A tapsrend egy pillanatában, amikor az összes szereplő a függöny előtt hajlongott, a tenorista – zenekari kísérettel – rázendített a „Nessun dorma”-ra. Huhh! Hogy jön ez ide? Hiszen percekkel ezelőtt volt csak, hogy Mimi kilehelte a lelkét, Rodolfo sírva borult melléje, szívszaggató zene szólt, a közönség lelke is könnyezett – majd a tenorista Mimi képébe énekli, hogy „Senki sem alhat” (pedig ő szegény már az örök álomban van.) Így lehet egy négyfelvonásos operát agyoncsapni, hatástalanítani. A  „katarzis”-ról úgy látszik, nem mindenki hallott! Ritka rendezői, dramaturgiai baklövés! Az előadásról Tv felvétel is készült, ha vágatlanul leadják, mindenki élvezheti. És ehhez jött a közönség döbbenetes reakciója: a la tenore Pavarottti  - őrjöngő tapsvihar a ráadás végén, mintha a nagy tenor arénakoncertjén lennénk. Na a cirkusz megvolt! Kenyér az meg –folyékonyan – a színház előtti forralt boros bódékban megvehető.

(folytatás holnap: második nem várt kellemetlenség)

December 22-én volt Puccini születésének 160. évfordulója, amiről az Opera pénteki Bohémélet előadása alkalmával emlékezett meg az Erkel Színházban. Az előadás előtt Boncsér Gergely Puccini Sole e amore c. dalát énekelte el, aminek témáját a zeneszerző a Bohémélet III. felvonásában elhangzó kvartettben is felhasznált. A megemlékezés zárásaként az előadást követő meghajláskor, miközben kivetítőn Puccini operaházi tartózkodásának néhány emléke elevenedett meg, Boncsér Gergely a zeneszerző talán leghíresebb tenoráriájával, a Nessun dormával búcsúzott, ami állótapsot és ovációt váltott ki a közönségből.

Az eseményről egy rövid videó is készült, addig is, néhány fotóval emlékezünk meg a történtekről.

Puccini 160 - videó

Négy fotó az Operagház Facebook oldaláról:

Bohémélet az Erkel Színházban

A "Puccini Itáliája"-évad keretében hétfő este a ritkaságnak számító Leoncavallo Bohémek c. művének egyszeri, koncertszerű előadását láthattuk az Erkel Színházban; most a decemberi Bohémélet-sorozatból a péntek esti operaelőadás élményével a bensőmben még mindig Puccini muzsikájának varázsa és hatása alatt állok – nem először és nyilván nem is utoljára -, míg az előbbi darab zenéjére szinte már alig emlékszem. Azt hiszem, nincs sok értelme a két dalművet összevetni egymással: bár a kor- és pályatársak ugyanazt a témát zenésítették meg, a librettó, a zenei nyelvezet és kifejezés, a színpadi ábrázolás, a dramaturgia és sok minden más érthetően megkülönbözteti egymástól a két operát; máshol vannak a súlypontok, másféle hatások dominálnak bennük, ahogyan a két operaszerző dallaminvenciója sem ugyanaz, s ezért másként hatnak ránk, a mindenkori zeneszerető/zeneértő közönségre.

Mindezeket a szempontokat mérlegelve és méltányolva vállalkoztam arra, hogy – megint megnézzem a másik, jól ismert darabot is. „kontrasztként”! - a mostani karácsonyi időszakban sem hagyom ki Puccini remekművét, de vonzott az Erkelbe a két fiatal énekművész, Horti Lilla és Boncsér Gergely fellépése is: korábban még egyiküket sem láttam és hallottam Mimi és Rodolfo szerepükben.

És jól tettem, hogy e Bohémélet-előadás mellett döntöttem: tegnap volt 160 éve, hogy megszületett Giacomo Puccini, így egy nappal előrehozta az Opera vezetése a jubileumi megemlékezést, éppen ezt az operaelőadást keretezve.  Mielőtt elkezdődött volna az opera, elsötétült a nézőtér, majd a függöny mögül Boncsér Gergely énekhangján felcsendült egy Puccini-melódia Bartal László zongorakíséretével. Az énekszó alatt kissé szétnyílt a függöny és középen Puccini megvilágított mellszobrát láttuk a színpadon. A dalszám elhangzása után a függönyt összehúzták, azután Ókovács Szilveszter főigazgató emelkedett szólásra és utalt Puccini születésnapjára, kitért a komponista életútjára, az operáinak szentelt tematikus évadra, és jelezte, hogy a Bohémélet előadása után ne siessünk el, mert további meglepetésre számíthatunk még.  Úgyis történt, az előadás végén, az utolsó tapsok után megint Boncsér Gergely következett: a szereplőtársai mellett állva, a függöny előtt felcsendült tenorján a Turandotból Kalaf híres áriája: „Nessun dorma” , és a kórust mi, a közönség adtuk hozzá – beintésre – zümmögésünkkel. Az ária alatt a függöny megint kissé szétnyílt és vetített fotódokumentumokat láthattunk Pucciniról. Az ária után elementáris tapsorkánban tört ki a publikum, álló ovációban ünnepeltünk mindahányan, akik ott voltunk a zsúfolásig tele nézőtéren.

Boncsér Gergely igen kitett magáért: nem semmi a Rodolfo szólamát megtetézni még két ária eléneklésével,  az előadás kezdete előtt és az után…!  Horti Lilla meg teljesen elbűvölt természetes, minden sallangtól mentes, egyszerű, őszinte Mimi-alakításával, szépen csengő szoprán énekhangjával! Már most látni, érezni, a fiatal művésznő kiugró tehetség, ha jól gazdálkodik talentumával, további nagy sikereket hozhat el számára a tanulás, a jó helyzetfelismerés és a belátás: fokozatosan kell terhelni a vocét… úgy látom, hogy hangszíne, volumene, a mostani lírai (Mimi) szerepek után a sötétebb és drámaibb kifejezést igénylő operahősnők énekszólamai felé terelik, olyan operaszerepek megformálása felé, amelyekhez képességei és jó döntései predesztinálni fogják.

A  többi „bohém” is remekelt: Szegedi Csaba (Marcello), Dobák Attila (Schaunard), Cser Krisztián (Colline) s persze Musette szerepében Váradi Zita.

A forró hangulatú operaesten az előadás karmestere a rutinos Kesselyák Gergely volt, aki igazán jó kézben tartotta a produkció zenei irányítását – ideértve az Opera énekkarát (karigazgató:: Csiki Gábor), az Opera Gyermekkarát (vezetőjük: Hajzer Nikolett) is.

 És mondanom sem kell, a második felvonás színpadképe elragadtatott tapsokat váltott ki belőlünk…

Emlékezetes, szép, ünnepi Bohémélet-operaelőadás élményével távoztam az Erkel Színházból péntek este, úgy ¼ 11 táján…

Leoncavalló műve, a "Bohémek" - belátható -,  olyan elementáris hatást nem tud kiváltani, mint amiben a Puccini géniusza megnyilvánul.

Az Operaház facebook oldaláról (December 18., 9:18 ) - videoriport

„Boncsér Gergely számos szerepet énekelt már az Operában, de a legendás Nádasdy Kálmán-féle Bohémélet Rodolfója csak idén találta meg az énekest. Az Opera Café ott járt a darab felújítópróbáján, ahol többek között Kesselyák Gergely karmester is segített megérteni, miért ilyen sikeres a Puccini operája. „

Valahogy a humorosabb részletek nem mennek annyira Leoncavallónak. A szövegkönyv dramaturgiája is szerte-ágazóbb, a két főszereplő inkább Marcello és Musette és nem Mimi és Rodolfo. A zenei szövet pedig egyenetlen színvonalú: ahol a hétköznapi emberek drámáját kellett ábrázolnia Leoncavallónak ott valóban ré lehetett ismerni a Bajazzók szerzőjére, de sok részletbl hiányzott az igazi ihletettség. És ihletett lehet egy vígoperai, komikus, humoros jelnet is. 

Azért az elődje se volt éppen egy Ferencsik vagy Solti. Az a Hovanscsina sokaknak nem fog teszetni, mert nem a jól megszokott, Korszakov-féle verzió lesz - hosszabb is, vágatlanabb is és más hangszerelés. Úgyhogy aki a régi, MÁO-s Hovanscsinák emlékével ül majd be az előadásra az csalódni fog. 

Szép zenei esemény részesei lehettünk tegnap este az Erkel Színházban: Ruggero Leoncavallo Bohémek című négyfelvonásos operája került műsorra koncertszerű változatban. Ez a különlegességszámba menő verista opera közel nyolcvan év után hangzott el most újra az Opera égisze alatt, és így alkalmunk volt felfedezni ennek a ritkán játszott alkotásnak zenei értékeit – mert vannak belőle bőven…

Számomra kimondottan szenzációszámba ment ez a Bohémek-bemutató, amely fényesen dokumentálja a mű erényeit, melyek alapján az ember értetlenül áll a sors mostohaítéletével szemben, mely a mellőzött művek vonulatába helyezi. Jómagam is először találkoztam ezzel a művel is. Perbe kell szállnom a sors kegyetlen ítéletével. 

Mert miről is van szó?  Leoncavallo operájának alapanyaga Henri Murger regénye és annak színpadi változata, mely Puccini Bohéméletjének is kútforrása. Tehát valami „tema con variatione” esettel állunk szemben, ami magába véve nem is baj, hiszen más-más szemszögű feldolgozásról van szó: míg Puccininál a főszereplő a Mimi-Rodolfo szoprán-tenor páros, addig Leoncavallónál Musette és Marcello állnak a középpontban, tehát a tenor és a bariton hangfaj is fel van cserélve.

Ezek azonban nem annyira lényeges szempontok, ám, hogy miért „tűnt el” a máig játszott népszerű, Bohémélet árnyékából is az egy évvel később, 1897-ben színpadra állított Bohémek, annak legfőbb oka – és ez sokkal többet nyom a latban – abban keresendő, hogy míg Leoncavallo önmaga írta szövegkönyvét, addig Puccini író társaival dolgoztatta azt ki, s így nem csoda, hogy az tömörebb és összefogottabb lett.  További különbség: míg Puccininél Mimi és Musette gazdag gavallérjai csak említődnek, Leoncavallónál egy közülük, Visconte Paolo gróf alakjában – ha csak egy jelenet erejéig – személyesen is megjelenik.

Leoncavallóról köztudott, hogy ő  egyike az úgynevezett „egyoperás” szerzőknek, mert azt a joggal kirobbanó sikert, amelyet Bajazzók című operájával ért el, élete során már képtelen volt megismételni.  Én most, megismerve a Bohémek remek zenei anyagát, mégis amondó vagyok: Leoncavallo nem „egyoperás, de legyen inkább „kétoperás” szerző, mert ez is kitűnő zene, és a darab színpadra való, ott ma is megállná a helyét. Persze ahogy Massenet zseniális Manonját Puccini még zseniálisabb Manon Lescaut-ja a háttérbe szorítja, hasonló történik Leoncavallo művével is. (Bár az előbbit játsszák még, főleg a francia nyelvterületen, a Bohémeket viszont annál ritkábban.)  

A szünetben az egyik zeneértő ismerősöm úgy fogalmazott az első két felvonást meghallgatva, hogy azok zeneileg és dramaturgiailag hemzsegnek az üresjáratoktól, ugyanő pedig az előadás végén odalyukadt ki, hogy a második és a harmadik felvonásból egyértelműen átsüt a Bajazzók stílus- és melódia világa, így hát az évszázad döntése jogos: a Bohémek nem veheti fel a versenyt a Bohémélettel. Meglátásait részben akceptálni tudom, de mégis, úgy vélekedem, kár, hogy a Bohémek zenei értékei a hazai közönség számára ilyen soká rejtve maradtak – ha nem játsszák a darabot.

Mint Puccini operájában, itt is hallunk  jókedvű, pajkos, vidám és táncos zenekari meg vokális zeneszámokat (énekszólókat, együtteseket, kórus- tablókat is: pld. Schaunard ariosója, I. felv., Mimi ariettája, I. felv., Musette Mimi Pinsonról énekelt canzonettája, I. felv., Marcello és Musette kettőse, I. felv. , Marcello dala, II, felv., Schaunard Rossini-kantáta.paródiája, II. felv,)  de nálánál  is többet kapunk a veszekedő, zsörtölődő, féltékenységtől is gyötrött bohémek karakterét jellemző zeneszövésből, de ugyanúgy,  itt is megvan az opera szép, érzelmességet is ábrázoló-kifejező dallamvilága - főleg a második és a harmadik felvonásban: ilyen a  Művészhimnusz, II. felv.,  Marcell áriája, III. felv., Rodolfo áriája, IV. felv.,

A zeneirodalom megemlíti ezeket a szépséges részleteket, az említett két női főszereplő egymást bemutató, de nem egymás után felhangzó dalát – Mimi ariettája; Musette canzonettája -, melyek csaknem azonos módon indulnak; amint az engem is elbűvölt, rám is  nagy hatást tett  többi jelenet az operából. 

Egyes vélemények szerint Leoncavallo önéletrajzi vonatkozású epizódot is beleszőtt a Bohémekbe: Schaunard, a zenész alakját magáról mintázta, és ennek jegyében született a II. felvonásban előadott Rossini-kantáta-paródia, s egy másik helyen – ugyancsak a zeneszerző szólamában – Meyerbeer A hugenották című operája egy részletének parafrázisszerű felidézése: a valóság minél hívebb bemutatása céljából még arra is ügyelt, hogy e kantátaparódia zongorakíséretének első hangjai közé egy lehangolódott húr megszólaltatását is beillessze. A hamis hang ismételt megütésekor Schaunard „ez a D mindig hamis” felkiáltással nyugtázza a művészetét „zavaró” körülményt. 

Mindezt Szegedi Csaba zseniális-mulatságos módon karikírozza-énekli. A hazai erőket felvonultató előadás – a lendületesen vezénylő olasz karmesterrel (Fabrizio Maria Carminati) az élen – kitűnő: az énekes szólistákhoz és a remek operaénekkarhoz egyenrangú zenei komponens társul.

Én személy szerint örülök, hogy találkozhattam most ezzel a művel, annál is inkább, mivel ez az egyetlen koncertszerű előadás színvonalasan tolmácsolta ezt a nagyívű drámai alkotást.

A zene mellett tetszett az öt szólista, nevezetesen a már említett  bariton, Szegedi Csaba (Schaunard)  mellett a sokat ígérő, szép, drámai színezetű ifjú szoprán, Horti Lilla (Mimi),  továbbá a mezzo-szoprán Szántó Andrea  is (akiről az opera kezdete előtt a főigazgató Ókovács Szilveszter elmondta, hogy egészségi problémákkal küzd, beinjekciózva, de aztán vállalta az előadást; nagyszerűen hozta Musette szólamát), a mindig kitűnő Haja Zsolt (Rodolfo)  és a balesete miatt két mankóval érkező és ülve énekelő László Boldizsár (Marcello)  kiegyenlített énekteljesítménye, épp úgy, mint a zenekar és a kórusé is. 

Mindezek után felvetem a kérdést, nem lett volna-e célszerűbb ennyi energiával egy tényleges színpadi-verzióban kiállítani Leoncavallo operáját?

Az opera tartalma:

Karácsonyeste bohémek társasága mulat a párizsi Momus kávéházban. Ott van közöttük két szerelmespár is: Marcello, a festő és Musette, valamint Rodolfo, a költő és Mimi. A számlát nem tudják kifizetni. Már-már kitör a botrány, amikor Barbemouche, a tudós kiváltja őket. Musette bútorait a lakásából kihordják az udvarra, mert adós maradt a lakbérrel, pedig aznap estére vendégeket hívott. A bohémek azonban nem esnek kétségbe, és az udvaron tartják meg az estélyt – a ház pihenni vágyó polgári lakóinak nem nagy örömére.

Mimi nem bírja tovább elviselni a nyomorúságot, és egy vicomte kedvese lesz, de nemsokára mégis visszajön szerelmeséhez. Rodolfo azonban koldusszegény, nem tudja eltartani Mimit, ezért szakít vele. Így tesz Marcello is Musette-tel. A szerelmesek csak akkor találkoznak újból, amikor a gyógyíthatatlanul beteg Mimi visszatér Rodolfóhoz. Felidézik együtt töltött boldog napjaikat, és a lány kedvese karjában hal meg.

Szereposztás:

Marcello, festő – László Boldizsár

Musette – Szántó Andrea

Rodolfo, költő – Haja Zsolt

Mimi, varrónő – Horti Lilla

Eufemia - Heiter Melinda

Schaunard, zenész – Szegedi Csaba

Barbemuche, tudós – Kiss András

Gustavo Colline és Visconte Paolo – Erdős Attila,

Celestin Gaudenzio, vendéglős és Durand, házmester – Balczó Péter

Közreműködött: a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor)

Karmester: Fabrizio Maria Carminati

2018. december 17., Erkel Színház

Milyen volt A Nyugat lánya az Operában?

Kritika és kritikaszemle az Opera évadnyitó előadásáról

Fidelio (csm)

 2018.12.14. 11:45

Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet az Erkel Színház évadnyitó előadása, tudj’isten, hogy miért. Erről is írok, meg arról is, mit szóltak hozzá más kritikusok.

Mit írtak a kritikusok?

S miután leereszkedett a függöny három felvonás után, kíváncsi voltam, hogy mit írnak a rendezésről a kritikusok. Nézzük:

Az alaphelyzetet Merényi Péter így vázolja a Revizoron:

Ebben az elbeszélésben Minnie nem fiatal kocsmatulajdonosként, hanem középosztálybeli özvegyasszonyként áll elénk, aki a bevándorlóknak, az illegális munkavállalóknak segít. A bányásztelep ennek megfelelően egymásra halmozott, óriási betoncsövek formájában jelenik meg a színpadon, ezekben laknak a migránsok. (…) A második felvonásban kifejezetten hatásosan sikerült a rendezés: Minnie elegáns polgári otthonában bomlott ki a szerelmi melodráma. Máshol is meglepően jól működött egy-két rendezői ötlet. Például az indián szolgálólány muzulmán jelmezt öltött.

A harmadik felvonással már bajok vannak, nem szabad rendezőnek így önkényeskedni, írja a Revizor: „A szövegkönyv és a színpadi történet mintha sehol sem találkozott volna.” Hasonló véleményen van a Momus kritikusa, Zéta:

Sajnos, úgy tűnik, Puccini bebetonozta a darabot a XIX. század közepébe, az idő elteltével csak egyre erőltetettebb formában lehet azt beleszuszakolni a mába, a jelenbe. Pedig azt a rendező elég tapintatlanul tolja a képünkbe a színpadon virító – pillanatnyi pontos időt mutató – óra segítségével.

Fáy Miklós szerint ezzel nincsen semmi probléma. Így ír az Élet és Irodalomban:

Mindig azt éreztem, hogy épp ez az, ami gyilkolja a művet, a western, hogy Caruso-féle, potrohos, cincérbajszos emberek oldalán lógnak a revolverek, és azt kell énekelni, hogy hello, hello, buona sera, ragazzi. (…) Most viszont épp ezt nem kell elhinni. És ami marad, az meg a rendes operai felállás: szoprán és tenor szereti egymást, de jön a bariton.

A Magyar Narancs december 7-i nyomtatott számában László Ferenc üdvözli is a rendezést, meg nem is.

A cselekmény hézagtalan áthelyezése ebben az esetben az esetben különösen nehéz feladatot jelenthet egy lelkiismeretes rendező számára, ám egyúttal méltóbb vállalásnak tűnhet (…), s a végeredmény részben meggyőzőnek, részben vitára érdemesnek bizonyult.

A trisztáni szerelmi halált idéző fináléról így ír:

Átgondolt és hatásos koncepció, amellyel szemben – paradox módon – inkább az agyunk emelne vétót, semmint az érzékeink.

A rendezéssel maradéktalanul elégedett az Opera-Világszerzője, Kondor Kata:

A helyes alapfeltevés még nem lenne elég, sok múlik azon is, hogyan tudja azt a rendező a gyakorlatban is megvalósítani. Ezen a téren ismét igen elégedettek lehettünk, rendkívül részletgazdag színre állítást láthattunk, ahol minden apróságnak jelentősége volt. (…)

Ebben a változatban Minnie az a fajta jótékony, vallásos aggszűz, aki alighanem minden hívő közösségben felbukkan, ezalatt a típusnak nem a vígjátéki változatát értve; inkább az életét másoknak szentelő nő, aki saját magát és nőiségét elhanyagolja. Érthető hát a hatás, amit a szinte gyermekeiként szeretett emberek között a nagybetűs Férfi megjelenése tesz rá…

A szerző szerint a finálé megváltoztatása jobbá tette a szinte mindig tragikus végkifejleteket komponáló Puccini operáját.

Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a halál megjelenik a darabban, és Johnsonnak [a banditának] a műben többször is angyalként megnevezett Minnie általi megmentése valójában megváltástörténet – a férfi meghal, és új életre támad fel.

Érdemes elolvasni a hivatkozott írásokat, amelyek mindkét szereposztásról és az énekesi teljesítményekről bővebben szólnak. A Nyugat lánya idén december 16-án látható utoljára az Erkel Színházban, majd májusban tér még vissza két előadásra.

Miért Kocsár vezényelte? Ezt megválaszoltad magad is: mert ő a főzeneigazgató. De van egy másik kérdés: miért ő a főzeneigazgató? Jó lenne, ha erre valaki tudná a választ. Mert ennyire szürke és középszerű karmester talán nincs is közel. és távolban, mint ő. Persze emlékszem, hogy ezen a fórumon is hányan hallelujáztak a kinevezésekor, hát itt az eredmény, számba lehet venni az elmúlt évek premierjeit, és fel lehet tenni a kérdést, volt-e egyikük is annyira izgalmas, mint teszem azt az Árnyéknélküli, vagy Thomas Ades műve? De sebaj, van még és lesz is még jó opera, csak néhány kilométerrel arrébb kell mennünk, pl. a MÜPA tavaszi  Hovanscsinájára, Kovács János vezényletével.

Nem volt átalg alatt a zenei megvalósítás, de szerintem az átlagból se nagyon magasodott ki. Már pedig ha egy közel 50 éve nem játszott darabot mutatnak be, akkor annak úgy lenne értelme, ha nagyon jó énekesek állnak rendelkezésre hozzá, akikkel kiemelkedő előadást lehet csinálni. A mostani MET-es előadást nem láttam felvételről, csak a régi, Domingos DVD-ét ismerem, de úgy tudom nem volt New Yorkban Nyugat lánya premier, hanem a régi előadást játsszák tovább, de mivel a darabot a MET-ben mutatták be anno, és a Triptichon mellett ez volt az intézmény egyetlenegy operatörténetileg igazán jelentős premierje, valamint a téma miatt is, illetve, hogy a MET számára írta a világ egyik legtöbbet játszott operaszerője a művet, megértem, ha New Yorkban úgyis játsszák a darabot, ha kiemelkedő zenei megvalósításban nem tudják színpadra vinni. Nálunk azért más a helyzet. A december 1-i premier a lehetőségekhez képest se volt a legjobb. Voltak jól eltalált mellékszereplők, megértem, hogy Bátori Évának adták a címszerepet, de a bariton főszerepet miért kellett Szegedi Csabának adni? Miért Kocsár vezényelte ezt a darabot is, mikor a zenekarra igazán nagy feladat hárul és azért lettek volna alkalmasabb dirigensek erre a feladatra? És a tenorszerepet se feltétlenül az énekelte, aki a lehetőségekhez képest a legjobb volt. Egyébként sem értem miért kell annyit vezényelnie a zeneigazgatónak. A kevesebb az előző igazgatók esetében is több lehetett volna. 

Az ég óvjon a kottát olvasó közönségtől. Állandó lenne a zizegés. Meg különben se. A moziba járó közönség sem ért a kamerához, vágáshoz, forgatókönyvíráshoz. Továbbá a kritikus se kottát lapozzon, mert a kotta csak az egyik, igaz legfontosabb kelléke egy zenés színpadi előadásnak, hanem a komplett produkciót hallgassa, nézze és lássa. Ahhoz pedig nem kell okvetlenül klasszikus értelemben vett "zenei szakembernek" lennie.

....napja

Mit gondoljak arrol, aki dehonesztáija Puccini zenéjét és egyi blogjában/Ambrus apja/ az operarajongogat,fanokat OPERABOLODOKNAK  titulálja., /Ez a szlovák nyelvben nagy sértésnek számít/.

Még szerencse, hogy a MET és Erkel szíházi Nygat  lányát majdnen egy időben láttam....Szerintem a pesti előadás jobb volt a New Yorki-nál - pedig kottát is tudok olvasni.

Szerintem nagyon szereti a zenét, bár nem-szakemberként legfeljebb csak súlyos gikszereket vesz észre, ugyanakkor vannak jó észrevételei a külsőségeket illetően. Egyetértek, vannak, akik nála nagyobb károkat okoznak.

A Nyugat lánya nagyon jó opera, elég, ha utalok a sokunk által látott "mozis" MET produkcióra. A magyar előadást direkt nem néztem meg, mert nem akartam lerontani a MET-es élményt. Így nem is tudok hozzászólni érdemben. Bátori Éva alakításáról viszont nagyon kíváncsian olvasnék objektív véleményt. Emlékszem, hogy 10-12 éve, évekig a legfoglalkoztatottab énekesnője volt az opraháznak, az összes jelentős szoprán szerepet énekelve. Én nagyon szerettem az alakításait, amelyek mindig szuggesztívek voltak. Nagyon jól bánt a hangjával, ismerve annak határait is és minden szerepét igényesen, egyedien formázta meg. Emlékszem, hogy az akkor kirobbanó formában, abszolút világszínvonalú Lukács  Gyöngyi Kisvárosi Lady Macbeth alakítása mellett, a második szereposztásban Bátori mennyire más és mégis hiteles, szívhez szóló Katyerinát alakított. Aztán - sajnálatomra - évekig teljesen mellőzték és most sem tudom, hogy lesz-e folytatás...

Miért?Vannak itt és másutt is ,akik osztják az észt egy érettségivel.

Újságíró. Végzettségére nézve jogász, aki tudtommal nem tud kottát olvasni. L. talán a Muzsikában több magyar zenekritikus által 10-12 éve FM működéséről írt közleményt/kiáltványt???

Kacsameséket játszottak előtte???

Hát mert finoman szólva zétának van igaza és ez a produkció valóban nem kimagasló. Semmi nem indokolta, hogy ezt az operát pont most, ezekkel az énekesekkel, ebben a rendezésben feltétlenül be kell mutatni. Írom ezt úgy, hogy maga a darab nagy kedvencem. 

Fáy Miklós pesties szóval "megosztó", de nagyon ismert kritikus. Gondolom, azért írt kritikát, mert felkérték rá. Túl sok pénzt nem kaphatott érte. Az operát mint műfajt biztosan nem utálja, de nem ismerem őt. A nyugat lánya talán nem túl sok ember kedves darabja, még a Puccini-rajongók között sem, de attól még lehet írni róla kritikát. Szerintem elég jól szétválasztja, hogy mit szeret és nem szeret ebben a darabban és mi és ki tetszett és nem tetszett neki az előadásban. És persze nem Szentírás, amit ír, hanem a véleménye. Egy ideje van saját blogja is, amit nem szoktam nézni, de tudom, hogy van.

PS Fáy önmagához, saját szokásos stílusához képest szokatlanul pozitív. Ha elolvasod a momuson -zéta- kritikáját, pedig utóbbi igazán elegánsan és objektíven fogalmaz (Fáy nem mindig) = hát a "sorok között" olvasva és finoman szólva: nem lehet kimagasló ez a produkció.

Ki ez a Fáy Miklos ? Ez utálja az operát, minek ír rola !

Fáy Miklós

Ramerrez és Izolda

(Puccini: A Nyugat lánya – Erkel Színház, december 1.)

Olyasmi, amit már régen várt az ember, és már régen nem remélt: egy rendesen színpadra vitt, okos, ötletes és szép előadás, ami zeneileg sem szörnyű. Még úgy a legkevésbé ép, mert vannak nehezen meghaladható problémák. Például az, hogy nincs egy igazi bariton. Egy seriff-bariton. Nem csak nálunk nincs, a világban is nagyon kellene keresni, abból főzünk hát, amink van. Csakhogy Szegedi Csaba hangilag kissé könnyűsúlyú, ami érdekes ellentétben áll a testi megjelenésével, de itt aztán vége is az érdekességnek.

Nincs is tele az Erkel a premier estéjén, menegetnek is el a szünetekben – pedig ez most jó. Olyasmi, amit már régen várt az ember, és már régen nem remélt: egy rendesen színpadra vitt, okos, ötletes és szép előadás, ami zeneileg sem szörnyű. Még úgy a legkevésbé ép, mert vannak nehezen meghaladható problémák. Például az, hogy nincs egy igazi bariton. Egy seriff-bariton. Nem csak nálunk nincs, a világban is nagyon kellene keresni, abból főzünk hát, amink van. Csakhogy Szegedi Csaba hangilag kissé könnyűsúlyú, ami érdekes ellentétben áll a testi megjelenésével, de itt aztán vége is az érdekességnek. Elénekli, és még csak azt sem mondanám, hogy de minek, mert nem rossz, csak azt a jeges borzongást nem érezni, hogy itt ez a Puccini-hős a maga komor vágyaival és imponáló szörnyűségével. Tényleg inkább biztonsági őr, és nem a törvény nívósabb őre.

Nem elégedetlenkedés, hiszen ebbe az irányba lép a rendezés is. A Nyugat lánya nem a vadnyugat lánya, csak Nyugat-Európa lánya vagy Északnyugat-Európa lánya, csővezetéken dolgoznak a kincskereső proletárok, Minnie viszont északi, letisztult formákkal dolgozó lakásban éli magányos mindennapjait egy bekötött fejű szolgálólánnyal, és várja az utolsó lehetőséget, a férfit, akiért élni és meghalni is érdemes.

Nem csak ötletelésről van szó, hogy lehetőleg ne pont azt lássuk, amit énekelnek, nyerget, lovat, indiánt. Mindig azt éreztem, hogy épp ez az, ami gyilkolja a művet, a western, hogy Caruso-féle, potrohos, cincérbajszos emberek oldalán lógnak a revolverek, és azt kell énekelni, hogy hello, hello, buona sera, ragazzi. Mindent elhiszek Puccininek, de ezt mégsem.

Most viszont épp ezt nem kell elhinni. És ami marad, az meg a rendes operai felállás: szoprán és tenor szereti egymást, de jön a bariton. És ha a baritontól nem is kell berezelni, és ha a tenortól, Gaston Riverótól nem is kell lehidalni, akkor is ott a szoprán. Az ember elpihenget, elaluszkál az első felvonás alatt, de érzékeli, hogy nem rossz ez az egész. És jön utána a második, amibe belesűrűsödik a teljes opera, önállóan is el lehetne játszani, olyan az ereje, olyan szép ívet rajzol a zenei cselekménye. És olyan benne Bátori Éva. 

Még csak nem is makulátlan. Vagy nem tudom, mert van egy alapérzet az Erkel nézőterének közepénél, hogy minden énekes egy kicsit halk. Ami azt is jelentheti, hogy a zenekar egy kicsit hangos. Lényeg az, hogy a hangzás arányai nem tökéletesek. De Bátori Éva így is felkavaró, ahogy érkezik, farmeros, tornacipős, majdnem vén, de mégsem, viszont határozottan kisasszony, úgy marad, mert nincs senki, aki párja lehetne. Nem volt senki, mert most jött egy idegen, és hátha ő az. Mit veszíthet. Dobja le a tornacsukát, veszi föl a magas sarkút, a szoknyát rá a farmerre, terít, mert jön. Valaki, aki nem melós, hanem hegymászó. Jön, és ott alvós a buli, mert kint nagyon esik a hó. Mi persze tudjuk, hogy ez sem az, akit keres a nő, de azt is tudni szoktuk, hogy Júlia nem ébred föl időben, és Rómeó megissza a mérget. Mégis reménykedünk.

Ha a harmadik felvonás ezek után kissé levezetésnek tűnik, az talán Puccini hibája. Egyszerűen nem tudott olyan nagy operát komponálni, amiben nem hal meg senki a végére. A rendezőt, Vasily Barkhatovot dicséri, hogy erre is talált megoldást: meghal Ramerrez. Trisztáni halála lesz, vizionál, azt álmodja, hogy lóháton menekül, utolérik, lerántják, akasztófa alá állítják, és ő elénekelheti a nagyáriát. Még látjuk, hogy elindul az alagútban, amelynek végén ott a nagy fényesség. És hamarosan a sötétség.

Az utolsó, bágyadtan boldog jelenet már odaát játszódik. Ramerrezről lekerül a véres trikó, és Minnie szerelmi halált hal, otthagyják Kaliforniát meg az egész világot, nekünk meg az a végső tanulság, hogy mégis van boldogság. Csak nem ezen a földön. De ha mindezt ezen a földön mondják, akkor itt is van.

(Élet és Irodalom, 2018. december 7.)

ANTALL JÓZSEF+25 EMLÉKHANGVERSENY

2018. DECEMBER 10. 19:30 ERKEL SZÍNHÁZ – NAGYSZÍNPAD

MŰSOR:

Beethoven: Egmont-nyitány

Verdi: Don Carlos – Szabadságkettős

Kocsár Miklós: Csellóverseny (Antall József halálára)

Kodály: Budavári Te Deum

Ünnepi köszöntőt mond dr. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter. 

Közreműködik

Szemere Zita (szoprán),

Balga Gabriella (mezzoszoprán),

Brickner Szabolcs (tenor),

Szegedi Csaba (bariton),

Bakonyi Marcell (basszbariton),

Devich Gergely (cselló),

a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor)

Karmester: Kocsár Balázs

A visítás és az elementáris erő szerintem két különböző dolog. Horti Lilla nem visított, de hangjában benne van az az elementáris erő, amely őt néhány éven belül a drámai szoprán-fachba fogja sorolni. Amúgy drámai szopránok is gyakran tesznek kirándulást lírai szerepkbe, nem is sikertelenül.