„Pablo Casals.

Popper Dávid egy alkalommal — mint állítják — a következő kijelentést tette:

— Ha tudnám, hogy még csak egy óráig élek, akkor Pablo Casals hangversenyére vitetném magam.

— Nagy cselló művészünknek ez az entuziasztikus kijelentése méltán fölkelti az érdeklődést Pablo Casals művészete iránt, különösen most, hogy Budapesti bemutatkozásának napja már egészen közel van.

Casals neve körülbelül 12 évvel ezelőtt tűnt fel először Parisban a Lamoureux hangversenyeken. A fiatal spanyol egy csapásra meghódította a francia fővárost, és innen kezdve interpretatori pályája a folytonos emelkedés, haladás és fejlődés jellegét viseli magán. Bírálói megegyeznek abban, hogy a ritka nagy zenemagyarázó géniuszok közül való. Egyszerűség, világosság, természetesség jellemzik a játékát. Technikai készségben alig veheti fel vele valaki a versenyt. De Casals nem utazik bravúr-hatásokra. A zeneszerző szolgálatában áll. Minden erejével arra törekszik, hogy az előadott munkát a maga teljes igazságában megismertesse hallgatóságával. Ez az önzetlen elmélyedés és őseredeti muzikalitás az, a mi Pablo Casalst minden más csellóművész fölé emeli s ez az, ami a mi Popper Dávidunkat is az idézett nagy dicséretre indította.

Egy pillantást Casals arcképére. — A domború, nagy és mégis finom formájú homlok, a tüzes, mély és rendkívül értelmes szemek, a kissé dacos száj — elárulják a komoly embert, a rajongó művészt, a kinek mély érzelemvilága van.

Életrajzi adatai közül megemlítjük, hogy Vendrellben, Spanyolország egy kis városában született 1876-ban. A zene elemeit apjától tanulta, aki templomi orgonista volt. Tizenkét éves korában kezdett csellózni tanulni Barcelonában. Később Madridban folytatta a tanulást. A Párisba jutása nem ment könnyen, nem ment simán, de az-óta Casals ellenállhatatlanul hódit meg minden területet, ahol csak értenek a nemes muzsikához. „

(cs. g.)

A HÉT, 1910.XI.13. (21. Évfolyam, 46. szám)

Pablo Casals (1876-1973)

Kiepura, a lengyel Caruso Budapesten

Beszélgetés az új tenorista-fenoménnel 

(A Nemzeti Újság tudósítójától).

Jan Kiepura karrierjének története olyan csodálatos, hogy akár Háry János is elmesélhetné, mint egyik hódító kalandját. Sőt vitéz Háry is büszke lehetne egy ilyen kalandra. Mert ő csak a hétfejű sárkányt győzte le egy csapással; de Jan Kiepura az ezerfejű szörnyeteget: a bécsi opera kíméletlenül szigorú kritikájú közönségét ejtette rabul az első attaknál. Ezelőtt két hónappal teljesen ismeretlenül mutatkozott be Bécsben és ma úgy emlegetik, mint Caruso utódját. Ebben a döntő sikerben tálán része volt annak, hogy Jan Kiepura merészen szakított a tenorista tradícióval. A „tenoristát” mindenki kicsit kopasznak, nagyon kövérnek, esetlennek, sőt mi tagadás, egyszer-másszor komikusnak képzeli! Jan Kiepura egészen más. Karcsú, fürge, fiatal és boldog. Nem is csoda. Fortuna asszony nagyon is a kegyeibe fogadta.

Ahogy itt ül velünk szemben, minden szavából csak úgy árad a siker, az elért diadalok mámora.
— Nagyon örülök budapesti vendégszereplésemnek — mondja szerényen. Bécsben nagyon szerettem magyar kollégáimat, elsősorban Németh Mária asszonyt és vágytam megismerni a hazáját.

Tört németséggel így folytatta: — Csak úgy ne járjak itt, mint Bécsben, ahová két napra mentem és most előreláthatólag két évig maradok. A dolog úgy történt, hogy egy impresszárió, aki már Varsóból ismer, meglátott az utcán. Rögtön megfogott, és már vitt is az operaház direktorához próbát énekelni. Schalk szigorúan fogadott bennünket, és azt mondotta, hogy legalább nyolc operaáriát kell végigénekelnem, hogy megítélhesse, mit tudok. Amikor a harmadiknál tartottam, lelkesülten megrázta kezemet, és egy hét múlva bemutatkoztam a Toscában. A többi már magától ment.

Látszik Kiepura beszédéből, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartja tüneményes pályafutását.

Maga mondja:
— Ez eddig csak epizód. Nem is voltam elfogult, amikor először léptem a bécsi közönség elé. Hiszen a végső célom a Scala és a Metropolitain. Egyelőre még tanulok.

És Kiepura eléri majd legfőbb vágyát, mert bőven van ideje. Mindössze 24 éves és csak egy éve énekel.

Nálunk Faust címszerepét lengyelül fogja, énekelni. Szerinte a legszebb nyelv a világon és önálló koncertjén kizárólag lengyel dalokat akar énekelni. A hazáját nagyon szereti.

Karácsonyra —bár igen előnyös fellépési ajánlatokat kapott — hazamegy, mert máris honvágya van.

Jan Kiepura még sokáig elbeszélgetne velünk közvetlen, élénk modorában, de impresszáriója szigorúan pihenni küldi. Kiepura nagyon szófogadó. Még pihenni és vigyázni is hajlandó, csak szégyent ne valljon a budapesti közönség előtt, és búcsúzik is.

Mert azt mondja — mosolyogva, búcsúzás közben — igazán nem élné túl. ...

(v. m.)

NEMZETI ÚJSÁG, 1926.XI.28. (8. Évfolyam 271. szám)

Jean Kiepura, lengyel tenorista Budapesten (korabeli fimlhíradó)

200 éve született CLARA WIECK-SCHUMANN (1819.IX.13.) a XIX. század egyik legkiválóbb zongora-művésznője, Robert Schumann zeneszerző felesége. 

*

Brahms húszéves volt. Az akkor még teljesen ismeretlen zeneszerző 1853. szeptember 30-án Düsseldorfba utazott, hogy Robert Schumannt, a német romantika nagymesterét meglátogassa és befejezett műveit, két zongoraszonátáját és első dalát neki eljátssza. Schumann lelkesedése határtalan; a leghangulatosabb zenekritikák írója rögtön felfedezi a lángész bélyegét, tollat ragad, és «Neue Bahnen» címen megírja utolsó gyönyörű cikkét. . . Rémlátásai elől alig néhány hónappal később a halálban keres menekvést Schumann; Düsseldorf egyik hídjáról a Rajnába veti magát. Kifogják, de elméje örökre elborult. Endenichben, az őrültek házában hal meg 1856-ban.

De Brahms a megismerkedés emlékezetes napján nemcsak Robert Schumannhoz talált életre-szólóan benső kapcsolatot, hanem feleségéhez, a nagyszerű zongora-művésznőhöz is. Ifjúsága egész hevével beleszeret a nála 14 évvel idősebb Clara Schumannba, saját zongoraestélyeiről lemond, hogy oldalán maradhasson a hetedik magzatával várandós szerencsétlen asszonynak, akit szűkös anyagi helyzete csakhamar újabb hangversenykörutakra kényszerít. Vele utazik, megható figyelemmel viseli gondját, vagy otthon őrzi a Schumann-család hat kis gyermekét. S Clara vonzalmat érez iránta, rokonszenvet, amelyből csakhamar viszontszerelem fejlődik.

Tudja ezt a meghitt baráti kör, elsősorban Joachim József, halálig hű barátja, a magyar származású klasszikus hegedűművész. Schumann temetése után senki sem kételkedik abban, hogy Brahms most apja példája szerint házasodik. [Johann Jakob Brahms, a víg-kedélyű hamburgi nagybőgős, 24 éves korában vette el a nála 17 évvel idősebb, sánta kis varrólányt, Christiane Nissent.]

S Clara, aki eddig hangsúlyozottan anyai szelídséggel védekezett, immár szabad és boldogan tartogatja igenlő válaszát. Végre az övé lehet, csalás és lelkifurdalások nélkül! . . . Clara vár —és Brahms ebben a döntő pillanatban visszalép. Szerelem helyett a barátságot választja s ez élethossziglan fűzi őket egymáshoz. Clara Schumann egy évvel előbb hal meg (1896), mint Brahms, aki őt mindvégig anyagiakkal támogatja.

JEMNITZ Sándor

A ZENE, 1935. (16 szám)

Sőt. Szirmay Márta és László Boldizsár is a dzsessz-éneklés felől érkezett az opera világába. És eszembe jut Andor Éva, aki először népdalénekesként (Prácser Éva) és rádiós műsorvezetőként (Évike) lett ismert.

Sőt, René Kollo egész pályafutása alatt végig rendszeresen fellépett operettekben, nem tartotta rangon alulinak, sőt, igen hasznosnak itélte meg, a hang könnyedségének, hajlékonyságának  megtartása érdekében. Emlékezetes a Csárdáskirálynő 1971.-ben készült filmváltozata, melyben René Kollo (Edvin), Anna Moffo (Szilvia) mellett Psota Irén emlékezetes Cecília és Latinovits Zoltán ragyogó Miska főpincér volt. A film művészi értéke kissé kétséges, de néhány igen jó alakítást láttunk benne.

Köszönjük, ez így igaz. Továbbá t.k. a MET, a bécsi StOP és Bayreuth archívuma is így (Hofmann) tartja nyilván. Karrierje engem némiképpen René Kolloéra emlékeztet/ett, aki hozzá hasonló pályaívet futott be: dzsessz-zenészként kezdve -ő operetteken át- jutott el Wagnerig.

Sajnos, túlságosan hamar, pedig nagy tehetség volt.

... és hamar eltűnt az életből is.

Kedves Lujza, Café Momus, Edmond Dantes! Az 1979. január 4-i Erkel Színházi Lohengrinhez fűzött feljegyzésem, az Operaház korabeli évkönyve, továbbá a Wikipedia német és angol nyelvű változata szerint Peter Hofmann neve egy f-fel írandó...

Hoffmann szerencsés ember volt. Rocksztárként indult, és kiváló Wagner tenor lett belőle. Lohengrinként is igen jó volt. De mintha hamar eltűnt volna a pályáról.

Úgy gondolom és úgy emlékszem, Peter Hoffmann elragadó Siegmund volt, nemcsak hangban és játékban, de nem elhanyagolhatóan külső megjelenésében is. Ebben a szerepben volt szerencsém látni Pesten és évekkel később a MET-ben. A képen bayreuthi Siegmundja látható.

Ki tudja, mihez ért még, mivel foglalkozik még nagy titokban?

Domingo inkognitóban?

[…] A Filharmonikus hangversenyen mutatták be Edward Elgar angol zeneszerző „Délen” (Int he South) című nyitányát. Ez a szimfonikus zenemű már a szerző nemzetiségénél fogva is érdekes, hiszen az angol nemzetnek tudvalevőleg egy fia sem lepte meg nagy jelentőségű zeneművekkel a világot. A jó Sterndale Bennet édeskés, holdvilágos romantikájú zongora-koncertjeit csak úgy nem lehet a nagyjelentőség epitheton ornansával felruházni, mint a Sullivan, vagy a legújabb angol komponisták operettjeit.

Most végre van az angoloknak egy zeneszerzőjük, akit hazájában nemzeti nagyságként ünnepelnek, akiben a speciális angol szimfonikus zene megteremtőjét látják — ez az ember Edward Elgar.
 
Nagystílű oratóriumai: a „Gerontius álma,” az „Apostolok,” szimfonikus zenekari művei: a „Variációk,” London utcai képét, zsibongását festő humoreszkje, keleti rapszódiái rövid időn belül Európa és Amerika minden nevesebb koncerttermében megfordultak, kisebb méretű munkáit, dalait főleg odahaza kultiválják nagy szeretettel.

Elgar művészi pályafutásának van egy igen érdekes, a zenetörténetben szinte páratlanul álló monuntuma: autodidakta, a zeneszerzés technikai tudományát jóformán egyedül, klasszikus mesterművek tanulmányozása és gyakorlati tapasztalata alapján sajátította el. Nem volt mestere, aki a harmóniák, disszonanciák kezelésének, a kontrapunktikus tudomány és a zenei formák titkaiba beavatta volna, nem ült a nyakán semmiféle tapasztalt, erőskezű tanító, aki az ifjú művész szertelenül csapongó fantáziáját megfékezte volna: Edward Elgar a saját erejéből, — a saját kárán tanult. (Talán Goldmark Károly az egyetlen, akiről hasonlót lehetne feljegyezni).

Az Elgar nyitánya tulajdonképpen programzene, poétikus intencióit Elgar egyik bizalmas barátja foglalta írásba. E kommentár szerint viruló olaszországi vidék keltette hangulatokat fest a költő; álmodozásaiban elmerülve régi, római csatakép tárul lelki szemei elé, borzalmas harci üvöltés reszketteti meg a levegőt, előtte áll a háború, a maga iszonyatos vadságában. Víziójából a pásztorfiú furulyája ébreszti fel, rémlátása csak álom volt, lelkére üdítőleg hat a természet csodaszépsége.

A kidolgozásban Elgar a program-szimfonikusok általános hibájába esik: túlságosan hosszadalmas. Ez a terjengősség, vég-nélküliség a mű hatását igen megrontja, maga a szerző csökkenti a legszebb gondolatait.

A csendes természet s a viharzó háborúnak szembeállítása elég érdekes ellentét — a zenei festés s tartalom tekintetében is — le is köti is az érdeklődést, azonban a szerző elfelejti, hogy igazán csak a szorosan egybefűzött ellentétek hatnak, hosszadalmassága elveszi az ellentét élét.

Az azonban tagadhatatlan, hogy magas kvalitású művészlélek ez az angol zeneszerző, zseniális zenész, sőt ami többet jelent, mélykedélyű poéta. Határozottság, férfias energia, előkelő nemes szólásmodor, erős muzikális érzés az Elgar zenéjének legjellemzőbb karaktervonása. Akinek a füle nem barátkozott még meg a modern harmóniákkal, más véleményen lesz, de disztingváljunk: a kakofónia, disszonancia-halmozás, ami Elgárnál található, sohasem cél neki, nem puszta hatásvadászat, hanem nemesebb feladat szolgálatában álló eszköz. Az Elgar disszonanciája nem önmagáért van a helyén, hanem jelent valamit. […]

Kálmán Imre

Új Idők, 1904. (10. Évfolyam)

*Sterndale Bennet (1816-1875), angol zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.(Megj., A.)

Ma reggel - Debussyre emlékezvén - a Klassik Rádióban, egyebek között az alábbi részlet hangzott el a Muzsika 2004.12.01-i számában megjelent írásból:

„[…]

Beszélgetés Debussyvel

„Claude Debussy, akivel alkalmunk volt mostani látogatása során beszélgetni, rendkívül barátságos, csupa temperamentum francia úr. Még fiatal, alig negyvennyolc éves, de fekete hajával, csimbókos, koromfekete szakállával ennél is fiatalabbnak tetszik. A hajviselete nem a hagyományos művészsörény, oh, dehogy. Inkább négerszerűen göndör. Aminthogy barna arcbőrében és profilból tömpe orrában is van valami négerszerű. […].

Az arca roppant kellemes. A tekintete bársonyosan, simogatóan meleg. A szava barátságos; a hangja, amely mintha iszonyú mélyből szakadna fel, behízelgő. Vidám elégültség és rendkívüli naivitás ömlik el az egész emberen. Hol olyan, mint egy jóllakott, jókedvű faun, hol pedig mint egy csodálkozó gyerek. […]

- Tudja, hogy én roppantul meg vagyok hatva - mondja Debussy -, meg vagyok hatva tőle, hogy a munkáimat itt Budapesten mennyire ismerik. Jobban, mint Párizsban. Szégyellem magam, hogy otthon sohasem érdeklődtem a modern magyar zene iránt. Én nem tudtam, hogy itt ilyen fejlett, ilyen pezsgő zenei élet van... Nem ismertem a magyar zeneszerzőket, a magyar művészeket... Csak most, amióta itt vagyok, és megismerkedtem néhányukkal... Nem bókból mondom, de engem meglepett, milyen pompás, fejlett zenei centrum Budapest... […]

- Hallom, a bécsi hangversenye körül egy kis afférja volt.

- No, nem éppen affér. Csak nem engedtem meg, hogy a La Mer című szimfóniámat játssza az a filharmonikus társaság, amelynek hangversenyét dirigáltam. Azért nem engedtem, mert nem tudták eléggé. Ők maguk is belátták ezt, és egyetértőn változtattunk a műsoron.
- A La Mert múlt évben nálunk is játszották...
- Tudom. És bizonyára jobban játszották, mint most játszották volna Bécsben. […]”

Debussy - Arabesques, Images, Rêverie (Reference recording: Zoltán Kocsis

„Vállalom az úttörő, a fáklyavivő sorsát. Hitem a művészet, amely boldogsággal tölti be az emberiség lelkét. Minden megértetlenség és tehetetlen gúny elcsendesedik egyszer, és mint a ködpárából kiemelkedő nap, úgy fénylik, csillog a felülkerekedett győzedelmes művészet!”

*

„Musicien français” így szerette magát nevezni és valóban nehezen lehetne őt találóbban jellemezni. Mert ízig-vérig francia volt, s művészete nemcsak a francia zenének, hanem általában a gall géniusznak egyik legjellegzetesebb és legtökéletesebb megnyilatkozása. Jellegzetes franciássága volt oka annak, hogy a kilencvenes évek túlnyomórészt egyoldalúan németes vagy olaszos zenei levegőjében furcsán és értelmetlenül s nem ritkán lekicsinylőleg fogadták erősen egyéni, nemcsak a németekkel, hanem az olaszokkal szemben is merőben ellentétes esztétikát valló alkotásait. Saját honfitársai, akik a könnyed, sokszor sekélyes múlt századbeli franciás opera- és balettzenéért  vagy Wagnerért lelkesedtek, szintén idegenül néztek rá. A hivatásos muzsikusok sem rajongtak érte, hiszen Debussynek francia mivoltán kívül, ami komoly zenei körökben különben sem látszott akkoriban a legjobb ajánlólevélnek, az a gyengéje is volt, hogy csak muzsikát adott, és láthatólag nem törődött az akkori „magas zene” bölcseleti, poétikai, szociális, sőt még formaproblémáival sem. A hazájabeli muzsikusok talán még a németeken is túltettek félreismerésében és lebecsülésében. Csípős, gúnyolódó, az elismert tekintélyeket éppen nem túlságosan tisztelő modora is hozzájárult ahhoz, hogy az a kicsiny (és túlnyomórészt nem zenészekből, hanem költők- és festőkből alakult) kör, mely a nagy szimbolista költő, Stéphane Mallarmé* házában Debussy újszerű művészetének első megértő közönsége volt, csak nagyon lassan bővült, és sajátosképpen a zenészek voltak azok, akik legtovább várattak magukra.

Fábián László

Debussy és művészete, Budapest, 1926.

Pantheon Irodalmi Intézet Rt. 

*Stéphane Mallarmé (1842-1898), francia költő, műfordító. (Megj. A.)

Igazad van! Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a dátum elírására. Az idézett szöveg a Népszavában 1980.V.09-én jelent meg. 

Itt valami nem stimmel: a cikk keltezése aligha lehet 1960-as. Lucia Popp 1962/63 kezdte hivatásos pályafutását, a bécsi StOP-ban először 1963 énekelt, úgyhogy 1960 még sehol nem alapozhatta meg (világ)hírét. Jómagam 1974 láttam Pesten, a Kölni Opera Titus-előadásában.

Debussy a „Pelléas és Mélisande” keletkezéséről.

Claude Debussy „Pelléas és Mélisande”-ja iránt világszerte nagy az érdeklődés; a néhány évvel ezelőtt elhunyt halhatatlan mester operáját külföldön mindenfelé előadják és a budapesti Opera igazgatósága is tervbe vette a jelenkor eme legkiválóbb zenedrámájának előadását.

A XIX. század második felének úgyszólván minden zeneszerzője Wagner hatása alatt állott, s e hatástól egy ideig Debussy sem tudott szabadulni. 1885-től 1888-ig Rómában élt, mint a Prix de Rome nyertese, s onnan küldte el Párisba „Almanzor” című operatöredékét, amelyben még Wagner nyomdokain halad. Ezt a töredéket Debussy később megsemmisítette. La Demoiselle élue (A liliomos hölgy) című kantátája, Rosetti szövegére, ugyancsak Wagner hatása alatt keletkezett 1887-ben s némileg a Lohengrinre emlékeztet, de csupán harmóniáit illetőleg. 1890-ben megjelent Baudelaire-dalai közül pedig a „Balcon” címűben Trisztán-szerű fordulatokat találunk.

De Debussy eredeti, nagyszerű zenei egyénisége mindjobban kidomborodott; belátta a Wagner-irány követésének céltalanságát, s merészen, hirtelen irányt változtatott, új célok felé tört. Ennek a művészi alkotásnak terméke az ő mesterműve: Pelléas.
Akadtak zenei boncolók, akik Pelléas-ban is a Wagner-hatásokat kutatták és iparkodtak azokat kimutatni. Így különösen Giacomo Setaccioli „Debussy e un innovatore?” című rosszakaratúan megírt könyvében (Róma, 1910.) mindenáron ki akarja mutatni Pelléas-ban a Wagner-technikát. Sikerült is 24 vezérmotívumot összeböngésznie annak bizonyítására, hogy Debussy semmi mást nem alkotott, mint amit Wagnertől tanult.
Ezzel az egyoldalú beállítással szemben rendkívüli érdekesek az itt következő sorok. Debussy maga keresetlen szavakban beszél arról a fejlődésről, amelynek eredménye volt a Pelléas és kifejti:

„Miért és hogyan írtam meg «Pelléas»-t?

1893-ban ismerkedtem meg Pelléas-al. . . . Noha első olvasásra elfogott a lelkesedés, és noha talán fel is támadt bennem titkos gondolata az esetleges megzenésítésnek, komolyan mégis csak annak az évnek vége felé kezdtem rá gondolni. (1893.)
Mi okból választottam Pelléas-t? Már régóta az volt a szándékom, hogy a színpad számára zenét írjak, de a forma, amelyben ezt meg akartam tenni, annyira szokatlan volt, hogy különféle kísérletek után, már majdnem lemondtam róla. Az abszolút zene terén már előzetesen végzett kutatásaim odavezettek, hogy csak gyűlölni tudtam a klasszikus fejlődést, amelynek tisztán technikai a szépsége, és amely csupán az akadémikus irány követőit érdekelheti.

Éveken át szenvedélyesen zarándokoltam Bayreuthba mire kételkedni kezdtem a wagneri formákban, illetőleg úgy éreztem, hogy ezek csakis Wagner különleges genijének kifejezésére alkalmasak. Ő nagyban gyűjtötte a formulákat (il fut un grand ramesseur de formules), s azután olyan műformában egyesítette azokat, amely egyéninek látszott, mert az emberek rosszul ismerik a zenét. És anélkül, hogy tagadnók az ő genialitását, bátran elmondhatjuk, hogy ő tette oda a pontot kora zenéje után, mint ahogy Victor Hugo mintegy összefoglalta az egész megelőző költészetet. Tehát a Wagner után következő zenét kellett megkeresni és nem a Wagner-utánzatot.

Pelléas drámája, amelyben — noha az álmok légköre veszi körül — sokkal több a tisztán emberi, mint az úgynevezett „életdokumentumokban,” csodálatosan alkalmasnak látszott arra, amit csinálni akartam. A nyelvezete annyira szívhez-szóló, hogy érzelmessége könnyen folytatódhatott a zenében és a zenekari illusztrálásban. Es megkíséreltem, hogy a szépségnek olyan törvényét kövessem, amelyről — úgy látszik — sajátságosképpen megfeledkeznek az emberek akkor, amikor drámai zenéről van szó. Ennek a drámának a személyei igyekszenek úgy énekelni, mint a természetes emberek, nem pedig önkényes, erőszakolt nyelven, amely elavult hagyományokból fejlődött.

Innen van, hogy szememre vetik állítólagos előszeretetemet az egyhangú deklamáció iránt, amelyben sohasem jelenik meg semmi olyan, amit általában dallamosnak mondanak. Elsősorban: ez a szemre­hányás nem helytálló, — azután meg: lehetetlen, hogy valamely személynek az érzelmei folytonosan melodikus formában nyerjenek kifejezést; — végül: a drámai dallamnak egész másnak kell lennie, mint amilyen a melódia általában. . . . Akik elmennek a színházba, hogy zenét hallgassanak, nagyjában hasonlítanak azokhoz, akiket az utcai énekesek köré látunk gyülekezni! . . . Ott két sous-ért a hallgató melodikus kedélyhullámzásokhoz juthat, ... és gyakran nagyobb türelmet tapasztalhatunk, mint szubvencionált színházaink számos látogatójánál, — mondhatnók „a megértés akarását” tapasztaljuk, amely teljesen hiányzik emezeknél.

Sajátságos irónia, hogy az a közönség, amely mindig „újat” kér, ugyanaz, amely mindig felháborodik és gúnyolódik, valahányszor valaki megkísérli, hogy kiemelje a sablonzene megszokott kereteiből. Talán érhetetlennek tetszik ez, de ne feledjük, hogy sokan vannak, akik minden művészi alkotást, minden szépségre való törekvést úgy tekintenek, mintha ellenük irányuló személyes sértés volna.

Nem akarom azt állítani, hogy Pelléas-ban mindent fölfedeztem, de megkíséreltem, hogy új utat törjek, amelyen mások követhetnek, kiszélesítvén azt saját személyes újításaikkal. Talán így sikerül majd a drámai zenét kiszabadítani azokból a megmerevedett keretekből, amelyek között már oly régen él.

Pelléas-t először 1895-ben fejeztem be. Azóta átdolgoztam, megváltoztattam, ... és ez életemnek körülbelül tizenkét évét jelenti.

Claude Debussy.”
 

(Fordította: Major Gyuláné)

ZENE, 1925. 1. szám.

[157 éve, (augusztus 22-én) született Claude Debussy)

80 éves lenne novemberben!

LUCIA POPP (1939-1993)
 

LUCIA POPP dalestje a Vigadóban ritka szép felépítésével is magára hívta a figyelmet. Ez a nagynevű énekesnő, csupa népdalfeldolgozást énekelt, s mindent eredeti nyelven! Prokofjev, Kodály, Dvořak, Mahler, Brahms nagyszerű darabjai szólaltak meg oroszul, magyarul, csehül, németül — az ejtés és a különböző népdalstílusok tökéletességében.

A pozsonyi származású művésznő a bécsi Staatsoperben alapozta meg hírét, s ma a nagy operaszínpadok és pódiumok megbecsült világsztárja. (Klemperer fedezte fel annak idején!). Lucia Popp eléggé nem becsülhető tulajdonsága, hogy élesen meg tudja húzni a határvonalat az operaszínpad és a dal pódiuma között. Különösen értékelendő ez a népdaljelleg mértéktartó kibontakoztatásában. Gyönyörű hangszíne, széles skálája, dinamikája példásan szolgálta a műsorára tűzött népdalcsokrokat. Sikerében — amelyet két Brahms-ráadással tetézett — hatalmas része volt Geoffrey Parsonsnak,* ennek a pompás zongorakísérőnek, akit annak idején Schwarzkopf kísérőjeként tanult meg becsülni a budapesti közönség.  

Lucia Popp és Parsons koncertje a Magyar Rádiót is dicséri: ismét hasznos szolgálatot tettek a dal sokáig elhanyagolt ügyének.
 

Raics István

NÉPSZAVA, 1960.V.19.
 

*Geoffrey Penwill Parsons (1929-1995), ausztrál zongoraművész, kiváló zongorakísérő volt! (Megj. A..)
 

Harminc éve hunyt el Herbert von Karajan

(1908.IV.5. – 1989.VII.16.)

[… ]A berlini állami operaház vendégjátéka Budapesten

 … Herbert von Karajan első bemutatkozásával, azonnal hódított. Határozott, biztos, parancsoló külsejével, zenei tudásával, ösztönös művészi érzékével és egyelőre különösen a részletekben, megragadó finomságokat megvalósító vezénylő művészetével várakozáson felül beváltotta a száguldó hírnevéhez és a ragyogó képességéhez fűzött reményeket. Nagy érdeklődéssel várjuk a vendégművészek szerdai zenei estjét, amelyet ugyancsak Karajan fog vezényelni. Tüntető meleg tapsokat kapott a kiváló karmester a közreműködő énekművészekkel és zenekarral együtt. Ha a tapsok beszélni tudnának, elárulnák, hogy a Beethoven-zene elhangzása után szívből jöttek, de az idegeket megtáncoltató, merőben külső fizikai hatáskeltésekből zseniálisan meghangszerelt Strauss-opera után inkább csak döbbent bámulatot fejeztek ki.[…]

(H. G.)

ÚJ MAGYARSÁG, 1941.IV.22. (8/90)

*

[…] Sápadt magas fiatalember jelenik meg a karmesteri pulpituson: Herbert von Karajan, akinek a tehetségéről már kitűnő hírek szállingóztak hosszú idők óta zenei köreinkben. Magasra emeli kezeit, csuklójának egy mozdulatára megsuhan a pálca és a III. Leonóra nyitány első húsz taktusa után összenéznek a zeneértők. Karajan már győzött ebben az annyira kényes-ízlésű városban, ahol nem egy világhatalmasság bukott meg. Az első előnyös benyomást csak megerősítik a következő percek. Karajan lenyűgöző szuggesztivitással tartja kezében a zenekart, igazi vérbeli karmesterzseni, nagy előadói egyéniség, akinek keze alatt különös fénnyel, erővel szól a berliniek pompás zenekara. Még vannak azért kételkedők, akik azt mondják, lehet, hogy jó szimfonikus karmester, de az igazi erőpróba, az Elektra még hátra van. Ezt az erőpróbát is ragyogóan megállja ez az örményszármazású fiatal muzsikus. Az Elektra előadását partitúrával a kezünkben figyeljük és bámulattal, csodálattal regisztráljuk: a zenekar és az együttes minden tagja halálos pontosan vág be, bár az ütembeosztás állandóan változik, a kényes éneklés zenekari részek egymást követik, mégis egy hang sem sikkad el, nem vész el. De túl ezen a halálos pontosságon és lelkiismeretes kidolgozottság tökéletességén, megindító az a démonikus erő, ahogyan karjainak mozdulataival viszi előre Karajan az egész együttes drámai menetét. […] 

Tóth Dénes,

ESTI ÚJSÁG, 1943.IV.23. (6/92)

*

Nagy művészi élmény volt a berlini Staatsoper zenekarának estje.

A berlini Staatsoper vendégjátékának második estjén Herbert von Karajan vezényletével nagyszabású zenekari est színhelye volt a Magyar Királyi Operaház.

A Staatsoper zenekara ma a világnak talán legjobb együttese. Tagjai elsőrendű művészek, együttes teljesítményük a legzengőbb, legcsodálatosabb összjáték; az alig 33 éves Herbert von Karajan pedig, aki 1938 ősze óta egyik vezetője ennek a rendkívüli zenekarnak, ma minden bizonnyal a világ legnagyobb karmestereinek egyike.

Abból a típusból való, mint Hans von Bülow, Hans Richter, Max von Schillings, Wilhelm Furtwängler, a német zenekarvezetés nagymesterei.

Feltétlen ura zenekarának és ugyanakkor alázatos híve a műnek, melyet megszólaltat. Úgy szól varázspálcája intésére ez a hatalmas, 120 tagú zenekar, mint egyetlen nagyszerű hangszer. Megrázó fortisszimói, elhaló, tüneményes pianói, az előadott művek értelmezése mind-mind valóságos élmény, a legritkább művészi élvezet. Az „Elektrában,” mint eszményi színpadi karmestert ismertük meg, most pedig, mint a nagy szimfonikusok alkotásainak nagyszerű tolmácsát. 

A műsor méltó volt az ünnepi alkalomhoz. Bevezetőül Mozart hatalmas Haffner-szimfóniáját hallottuk. Egy alapjában véve tragikus muzsikus-léleknek mély, titokzatos fényekben villódzó vallomását. A zenekarban a maguk tisztaságában szólaltak meg ezek a felejthetetlen melódiák, - az andante finom értelmezése a gyors tételek csodálatos áradása, általában az egész mozarti mű kiemelése a szokványos ”mozartoskodó,” finomkodó hagyományok közül.

Richard Strauss egyik ifjúkori szimfonikus költeménye, a „Halál és megdicsőülés” volt a műsor, következő száma. Herbert von Karajan elsőrangú tolmácsa az ellentétekben oly gazdag, különös hangzásokban, ritmikai meglepetésekben oly bőséges Strauss-muzsikának. Vezénylése rendkívüli tisztasággal juttatta érvényre a mű alapgondolatát; a küszködő, szenvedő emberiség megváltója a művészet.

Befejezésül Beethoven szólalt meg a berlini Staatsoper zenekarának hangversenyén, a VII. szimfónia, melynek egyik érdekessége, hogy nincs lassú tétele, hanem csupa vidám viharzás, táncos könnyedség, hódító szédület, a ritmus apoteózisa az egész. Wagner a tánc megdicsőítésének mondja ezt a szimfóniát, — és valóban az: a ritmus áradásának, vidám lüktetésének elragadó egyvelege. Az utolsó tételben Beethoven magyar dallamot dolgozott fel. 

Herbert von Karajan vezényletében különösen a nagyszerű zenekar felülmúlhatatlan, egyöntetű zengését csodáltuk meg.
Utána a kitűnő együttes a Nürnbergi mesterdalnokok nyitányát, majd pedig a Rákóczi indulót adta elő tomboló sikerrel. Felejthetetlen siker volt ez a második est; a berlini Staatsoper zenekarának és Herbert von Karajan zenekari estje.

Sz. M.

ÚJ MAGYARSÁG, 1941.IV.24. (22/82)

*

Magyarokról, magyaroknak (részlet

… Rudolf Bing, a New Yorki Metropolitan Opera, távozó igazgatójától Goeran Gentele veszi át a MET irányítását. A New Yorki opera történetében most első alkalommal zeneigazgató kerül melléje: Rafael Kubelik karmester és zeneszerző, Jan Kubelik hegedűművész fia, akit a zenei világ cseh művésznek könyvel el.

Nem akarom felborítani a zenei lexikonok hagyományait, de azért van valami mondanivalóm erről. Jan Kubelik az apa, Prága mellett, Michle városban született, a régi Osztrák-Magyar Monarchia idején. Sokszor vendégszerepelt Magyarországon, szívesen járt hozzánk, sok magyar barátja volt, sőt magyar családból nősült. 1903-ban tartotta az esküvőjét, Széll Farkas táblai tanácselnök lánya (valójában: neveltlánya, megj. A .), Széll Marianna lett a felesége és felvette a magyar állampolgárságot. Igazán nem vagyok túlzó soviniszta, ha Rafael Kubelikot, a MET új zeneigazgatóját, mégsem engedem át teljesen és végleg egyetlen halk szó nélkül más nemzetnek, hiszen az apja magyar állampolgár volt, magyar anyától született és maga is beszél magyarul.[…]

Homoki Erzsébet

SZABADSÁG, 1971.VII.16. (81. Évfolyam, 65. szám)

*

A ZENE NYELVÉN

Emlékezés Jan Kubelikre

Prágában, a huszita Táborról elnevezett nuslei utcában született Jan Kubelik, a világhírű cseh hegedűművész. Emlékét tavaly — születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója alkalmából — az egész világ felidézte. E jubileum kapcsán újra felébredt az érdeklődés minden iránt, ami életművében fontos volt. Feltehető, hogy olvasóink is szívesen fogadják a művészt bemutató sorokat és azt a néhány, a cseh—magyar kulturális kapcsolatok történetéhez tartozó megállapítást, amely rávilágít a művész magyarorszá

A zenebarát és műértő körök előtt bizonyára ismertek azok a művek, amelyeket annak idején éppen Kubelik tett annyira népszerűvé. A századvég késői romantizmusának jellegzetes hegedűvirtuóza volt, külföldi és hazai zeneszerzők, Bach, Beethoven, Brahms, Ernst, Franck, Grieg és Paganini, valamint Dvořák, Ondřička, Smetana, Suk, Ševčík és mások műveiből azokat vette fel repertoárjába, amelyeken bemutathatta kápráztató technikáját. Bejárta az egész világot, becslések szerint kb. hatmillió kilométert tett meg valamennyi világrészen, s több mint ötezerszer lépett fel.

„Paganini óta nem láttunk ilyen jelenséget. A középkorban Kubelikot boszorkányként máglyán égették volna meg" — írták róla a korabeli külföldi lapok.

Kubelik nem csupán saját művészetét fejlesztette szinte ördöginek tartott tökélyre, hanem mindent megtett annak érdekében, hogy mind nagyobb körben tegye ismertté és kedveltté a zenét, a világ s elsősorban nemzete zeneirodalmának örök becsű kincseit.

Hangversenyezett önállóan és nagy zenekarokkal egyaránt. Fellépett például 1902-ben Londonban a Cseh Filharmóniával, Kubelik ifjúkorában, magasra ívelő pályája elején, amelynek hangversenyeit Oscar Nedbal vezényelte.

Mint minden sikeres, hírneves embernek, kimagasló egyéniségnek voltak irigyei, művészetének, de emberi magatartásának is szigorú bírálói. Egy korabeli újság így vette védelmébe: „Kubelik nem bírálható, mint ahogy nem bírálható Paganini, Dante, Raffael, Michelangelo."

Egy közép-európai kis nemzet nagynevű muzsikusok sorát adta a világnak, de egyikük sem vonta magára a közfigyelmet annyira, mint Kubelik tehetségével és virtuozitásával.

Ezt tanúsítják Ady Endre tárcái is: ezekben más cseh személyiségek mellett — két alkalommal — Kubelikot is szerepelteti, aki nemcsak Európa és a többi világrész nagyvárosaiban, hanem természetesen az Osztrák—Magyar Monarchia nagyobb városaiban is hangversenyezett.

A budapesti lapok beszámoltak róla, hogy Jan Kubelik magyar nyelvkönyvet vásárolt. Ady — akkor újságíró Debrecenben — tollhegyére tűzi ezt a hírt. „Kubelik Jan nagy muzsikus, de politikusnak sem utolsó. Mindenesetre jobban elintéz holmi nyelvkérdést, mint az osztrák—cseh politikusok," írja a Szabadság című lap 1900. január 3-án megjelent számában. Másodszor a Szabadság 1900. november 25-i számában említi Ady Kubelikot, aki szerinte:

„... tagadhatatlanul egyik legérdekesebb művész-egyénisége a jelennek".

Feltehető, hogy Ady Endre személyesen is megismerte a cseh muzsikust, aki Debrecenben is hangversenyezett, és itt találta meg élettársát. Erről a tényről és fejleményeiről az évtizedek során több alkalommal jelentek meg érdekes írások, amelyek közül Rolla Margitnak a Magyar Nemzet 1977. szeptember 2-i számában közölt. „Kubelikné — Széll Marianne" című írását tartjuk a leginkább figyelemre méltónak. Az aránylag rövidre fogott írás fényt derít a cseh muzsikus magyar feleségének származására és regénybeillő életére.

Ki volt tehát Széll Marianne?

Széll Lajos doktor, Budapest székesfőváros helyettes főorvosának lánya. Apja alig harmincéves korában elhunyt, s nagybátyja, Széll Farkas haladó szellemű debreceni táblai tanácselnök. Arany János volt tanítványa fogadta örökbe és nevelte fel a kislányt.
Marianne 1898-ban férjhez ment egy grófi családból származó huszárhadnagyhoz, de a házasság alig másfél év után válással végződött.

Rolla Margit így ír róla: „A fiatal Széll Marianne, értékes szellemi és lelki tulajdonságai mellett, gyönyörű nő is volt, egész lényében olyan, akit nem lehet egykönnyen elfelejteni. És szépen hegedült." ...

„Jan Kubelik 1899-ben hangversenyezett először Budapesten, majd vidéki városokban, így Debrecenben is. Ezen a koncerten ismerte meg a fiatal Széll Mariannet, aki ott szülei társaságában megjelent. Kubelíket külföldi szerződés kötötte, csak három év múlva találkoztak újra Bécsben, ahová Kubelik már, mint világhírű hegedűművész meghívta őket."

A Magyar Nemzetben megjelent cikkből kitűnik, hogy a Kubelik családban, amely évtizedekig Budapesten lakott és később Prágába költözött, mind a nyolc gyermek megtanult magyarul.

Újra Rolla Margitot idézem: „Mikor Kodály Zoltán Angliába utazott, hogy az oxfordi egyetemen díszdoktorrá avassák, Londonban is koncertet adott... A hangversenyen Rafael Kubelik karnaggyal találkozott, aki magyarul üdvözölte. Kodály elámulva kérdezte: Honnan tud magyarul? Mire Rafael Kubelik így válaszolt: Édesanyám magyar nő. Széll Marianne."

Jan Kubelik családja nagymértékben hozzájárult a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatok elmélyítéséhez. Kubelikné Széll Marianne a prágai Egyetemi Könyvtárnak adományozta nevelőapja, Széli Farkas értékes könyvtárát. Leánya, Anita Kubeliková hegedűvirtuóz a Sárospataki Tudományos Gyűjteménynek ajándékozta Jan Amos Komensky centenáriuma alkalmával a Széll-hagyaték Comenius-kötetét.

Őrzik még a második világháború küszöbén elhunyt muzsikus bal kezének gipsz-mását és sokoldalú művészi tevékenységének számos dokumentumát. A legméltóbban azonban a népek zenei kincsesháza őrzi emlékét. Zdeněk Fibich „Poeme” című szerzeményét, Antonin Dvořak Humoreszkjei közül a legnépszerűbbet, a hetediket Jan Kubelik hegedű-átdolgozásában játsszák a leggyakrabban. Népdalok művészi átdolgozásával sokat tett azért, hogy a jellegzetesen cseh népi dallamok új köntösben, hatásos harmonikus hangszerelésben itthon és külföldön is egyre nagyobb teret hódítsanak.

Jan Kubelik, aki magyar nőt vett feleségül, s aki annyi nemzet fiaival szót értett a zene nyelvén és még négy-öt más, anyanyelvén kívül elsajátított nyelven, mélyen érző cseh hazafi volt. Királyok, államelnökök, neves politikusok és diplomaták előtt szerepelt, a legmagasabb rendű kitüntetésekben részesült, de soha, sehol nem feledkezett meg egyszerű származásáról, népéről, hazájáról. E legendás muzsikus állítólag udvariasan, de határozottan mondott ellent a bécsi császári udvar szándékának, hogy nemesi rangra emeljék. Művészi becsvágyának és törekvéseinek elismerését a nép iránta megnyilvánuló szeretetében, a közönség és pályatársai megbecsülésében találta meg.

Személyesen ragaszkodott mesterhegedűjéhez. Egy angliai árverésen szerezte meg a Stradivari készítette, 1715-böl származó Emperor hegedűt, amelyről — mint feljegyezték — azt mondta: „Egyetlenegy dolog érdekel a világon, a hegedűm. A pénznek nincs számomra értéke, nem szerezhet sem örömet, sem bánatot. Ha anyagiakkal törődnék, nem élhetnék művészetemnek. Nekem a művészet szerez örömet, hitelezőimnek a pénz. Tehát kinek-kinek a magáé."
 

SZÁNTÓ GYÖRGY

A HÉT, 1981.III.28.

*

[…] A Kubelik-párnak hét gyermeke van. Nyolc volt, de a nyolcadik, aki apja nevét viselte, Jan korán meghalt. A legidősebbek az ikrek: Mary és Annie. Aztán kor szerint sorrendben következik: Johanna, Claire, Tatjána, összesen öt leány. A fiúk a legfiatalabbak: Raffael és Krisztián.

Az ikrek közül tavaly sokat írtak a lapok, Mary-ről, aki egy olasz munkást mentett ki a tengerből. Hegedű művésznő ő is, éppen úgy, mint ikertestvére, és mint az idősebbik fiú, Raffael, aki még csak tíz éves, de már most is minden hegedűvonása elárulja, hogy apja nagy művészetét örökölte.

— Van nekünk egy kedves barátunk. Szenes Zsigmond, debreceni orvos. — mesélte el Kubelikné. —akit mindnyájan nagyon szeretünk, különösen a fiam, Raffael. Szenes doktor tavaly tréfásan azt mondta Raffaelnek: — „Hát te még nem komponálsz?" — A télen aztán Raffael pár napig nagyon csöndes volt. Egyszerre csak avval állt elő : — „írtam valamit a Szenes bácsinakI" — És megmutatta első zenei kompozícióját, az „Al Mare"-t, amit másnap el is küldött Debrecenbe. És most folyton komponálgat.

„…Hiába kérem a kis Raffaelt, hogy játssza el nekem szerzeményét, szerénykedve tiltakozik. Egyébként is, csodálatos szerénység jellemzi a Kubelik-gyermekeket.”[…] 

BI. Színházi Élet, 1924. 38. szám.

*

Érdekes zenekari estet hallhatunk Prágából. A műsoron szereplő Kubelik-műveket szerzőjük,
Jan Kubelik adja elő, fia, Rafael Kubelik vezényletével.

PESTI NAPLÓ, 1934.VI.26. 

*

Kubeliket a fia dirigálta.

Jan Kubelik, a nálunk is jól ismert, sőt annakidején nálunk felfedezett világhírű cseh hegedűművész, tegnapelőtt érdekes, zenekari hangversenyen működött közre Prágában.

A cseh filharmonikusokkal Mozart: A-dúr hegedűversenyét játszotta és a zenekart húszéves karmester-fia: Rafael Kubelik vezényelte- Az ifjú dirigens édesanyja tudvalévőén debreceni magyar asszony.

AZ EST, 1934.X.19.

*

Kubelik fia Londonban.

Kevesen tudták eddig, hogy Jan Kubeliknek, a világhírű hegedűművésznek egy felnőtt fia is van, aki szintén művészpályára készül. A fiú: Rafael Kubelik, október végén Londonban a prágai Filharmonikusok vendégszereplő zenekarát dirigálja.

PESTI NAPLÓ, 1937.X.28.

*

Meg énekelt még Traviatát is az Erkel Színházban, Gulyás Dénessel az oldalán... 

Tisztelt Búbánat! Köszönöm, hogy felidézte ezt a 45 évvel ezelőtti előadást. Sokatmondó, hogy egy akkor viszonylag ismeretlen operát 5 azaz Öt alkalommal adtak elő egy nyári évadban!!! Most a Csárdáskirálynő szerepel a legtöbb, azaz 4 előadással.

Az előadásból Nyesztyerenko döbbentes Prológbeli belépésére – Ave Signor – emlékszem, a hang még ma is felidézhető, beleremegett a nézőtér. Sajnos a többiekre már nem emlékszem így, de látok magam előtt még most is egy gyönyörű, fehér ruhás női kórust, valamelyik jelenet végén, nagyon impozáns és felemelő volt. Élmény volt a produkció.

Igen, igen, köszönöm! 100%, hogy láttam az előadást: akkor és soha többé a Kovalik Balázs-rendezte újig. Nyesztyerenko jelentős margitszigeti "ujjlenyomatára" máig emlékszem és a tenor nevére is meg persze Gardellire.

Maria Chiarát láthattad ha ott voltál  Boito Mephistofelé-jén,  a Margitszigeten  anno - nagyszerű  Margitot énekelt.

A címszerepet Jevgenyij Nyesztyerenko, Faustot  az eredetileg meghirdetett Robleto Merolla helyett Michele Molese énekelte.

Gardelli vezényelte a MÁV Szimfonikus Zenekart.

Km. a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és a Pécsi Balett

Rendező: Mikó András

Színpadkép: Forray Gábor

Jelmez: Márk Tivadar

1974. július 6., 14., 19., 27., augusztus 4.,  Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Boito: Mefistofele

Lamberto Gardelli – Jevgenyij Nyeszterenko, Maria Chiara, Michele Molese, Szirmay Márta (Marta), B. Nagy János (Wagner), Horváth Eszter (Elena), Takács Klára (Pantalis), Rozsos István (Neréo)
 

Köszönöm. Pedro Lavirgent azt hiszem nem láttam színpadon, csak hírből ismerem. Akkor talán mégsem láttam Maria Chiarát? Mikor, miben énekelt Pesten?

Simándy búcsúfellépésén Sudlik énekelt...

Chiara Otellója Lavirgen volt, azt sem akármilyen előadás volt...

Nincsenek feljegyzéseim, de úgy emlékszem, hogy láttam Maria Chiarát egy pesti Otellóban. Talán Simándy József búcsúfellépésén, talán máskor.

„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc)  

(1870. április 30. – 1948. október 24.)

OK

Kedves Klára!

Kérlek vedd figyelembe, hogy Zéta nem csak most, hanem minden évben meg kell fontolja, hogy ki legyen a nap képe. Fischer Annie volt már többször (ahogy persze Durkó Zsolt is...)

Ha gondolod, kérlek keresd ki a Galéria rovatból, például ezt:

http://momus.hu/gallery.php?skey=&kwid=88&iid=1363

Nem kívánom Durkó Zsolt tevékenységét, művészi pályáját kritika tárgyává tenni, vitatni, stb - amivel perceken belül meg fgnak vádolni - de ma FISCHER ANNIE halálának évfordulója van! Ha rajtam múlik, ma Ő a nap képe, és nem más!

Itt egy másik fotó: a ma kilenc éve elhunyt Ágai Karola  - és  gitárművész férjének, Szendrey-Karper Lászlónak is - emlékét felidézve

Ágai Karola operaénekesnő és Szendrey-Karper László gitárművész.

1960., Fotó: Bauer Sándor

Forrás: FortePan

Miller Lajos, Kossuth-díjas operaénekesünk ma 78 éves.

Születésnapját megelőzően, már tegnap éjjel (január 22. kedd 00:45 - 01:45) műsorára tűzte a Duna TV:

Hogy volt?! - A Miller család

2010 (55')

„Három generáció egy műsorban színházról, zenéről és filmről. A Hogy volt?! vendége ezúttal a Miller család: Miller Lajos operaénekes, Miller Zoltán színész, énekes és fia, Miller Dávid színész - énekes, akik a pályatársak és barátok társaságában mesélnek családjukról és a művész létről.”

Ismétlések:

2019. január 26. szombat 07:05 - 08:00

2019. január 27. vasárnap 04:25 - 05:20

Ma öt éve hunyt el a karmester-legenda: Claudio Abbado

Rá emlékezve idemásolom azt a cikket, melyben budapesti ittléte alatt interjúvolta meg Abbadót Kiskalmár Éva

• Film Színház Muzsika, 1981. július 11.

BESZÉLGETÉS CLAUDIO ABBADÓVAL - ZENÉRŐL, KÖZÖNSÉGRŐL

„Vezényeltem a New York-i Metropolitanben, a londoni Covent Gardenben, vezényeltem Párizsban és Münchenben — s valahányszor csak visszatértem a Scalába, úgy éreztem, hogy — különösen Verdi, Puccini és Rossini zenéjéhez — ez a kórus és zenekar a legjobb a világon” — szakadt ki a vallomás a milánói Scala főzeneigazgatójából, legutóbbi budapesti vendégszereplésekor.

A Claudio Abbado vezette együttes nagy sikerrel szerepelt néhány héttel ezelőtt az Erkel Színházban: Verdi Requiemjét hallhattuk két egymást követő estén — s a második előadást (mint ismeretes) a Magyar Televízió is közvetítette.

Az élmény tehát — egy ország élménye lehetett.

A világhírű olasz karmester huzamos ittléte teremtett alkalmat e hosszabb lélegzetű beszélgetésre.
— Muzsikuscsaládba születtem, körülöttem mindenki zenélt — kezdte „curriculum vitae”-jét Claudio Abbado —: apám hegedült, anyám és a bátyám zongorázott.

Mi volt első karmesterélménye?
— Arra emlékszem, amikor hétéves koromban a szüleim elvittek a Scalába; Antonio Guarnieri vezényelt, és nagyon megragadott az, hogy e kiváló karmester egész apró mozdulatokkal milyen csodálatosan dirigálta Debussy Nocturne-jét. Még aznap este beírtam a naplómba: én is szeretném vezényelni ezt a darabot, én is karmester akarok lenni.
 

Sikerült — ez a vágya teljesült.
— A családunkban szerencsére mindenki azt csinálja, amit szeret — tehát a hobbinkból élünk meg, a hobbink a munkánk. Az öcsém szintén hat-hét éves korában határozta el, hogy építész lesz; a bátyám karmester a milánói konzervatóriumban, a nővérem pedig a Ricordi Kiadó igazgatója.

Hogyan kezdődött az ön karmesteri pályafutása?
— Amikor befejeztem Bécsben a karmesterképzőt Swarowskynál az Akadémián, Sienába mentem tanulni Zubin Mehtával együtt, majd a Kusszevicki- díj után Triesztben vezényeltem az első hangversenyeket, operákat. 1963-ban pedig megnyertem New Yorkban a Mitropoulos- versenyt, és ezután már minden sokkal könnyebben ment: a legnagyobb zenekarokat vezényelhettem.

Azóta sok országot bejárt, megismerte a világot — s a világ is megismerte önt.
— Két állandó zenekarom van: a Londoni Szimfonikusok és a Scala. Ezenkívül a Bécsi Filharmonikusokat szoktam vezényelni — általában a Bécsi Fesztivál nyitóhangversenyén, vagy Salzburgban, vagy lemezfelvételeket készítek velük. S éppen most ajánlották föl a Chicagói zenekar zenei igazgatói tisztét; nagyon örülök neki, de nem tudom, lesz-e elég időm rá.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, mennyire szívügyének tekinti az Európai Közösség Ifjúzenekarát. Hogyan, és mikor jött létre ez a fiatal nemzetközi zenekar?
— Kamarazenét, kamarazenélést tanítottam a fiataloknak a pármai konzervatóriumban — mindenekelőtt azt, hogyan kell együtt játszani. Sokat dolgoztam fiatalokkal Chicagóban, Philadelphiában is — aztán meghívtak a Nemzetközi Fiatal Zenekarok Fesztiváljára. Akkor jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy együttest az európai fiatalokból; az Európai Közösség parlamentje támogatta a javaslatomat — így született meg négy évvel ezelőtt ez a fiatal zenekar; s most arra gondolok, milyen jó volna kiszélesíteni például magyar fiatalokkal is.

Ön szerint ki a jó muzsikus?
— Aki arra törekszik, hogy minél mélyebben megismerje a partitúrát, s ezáltal mindig föl tud fedezni benne valami újat; szerintem egy partitúra megismerésének nincs határa.

És ki a jó karmester?
— A jó karmesternek tudnia kell legalább egy hangszeren játszani, lehetőség szerint zongorán, hogy jól és könnyen igazodjék el a partitúrában; de ismernie kell egy kissé valamennyi hangszert, technikai okokból, ugyancsak a partitúrában való tájékozódás miatt. Ez a legfontosabb: a partitúra mély és átfogó ismerete; s akkor már az sem lényeges, hogy a karmester emelgeti-e a fejét vagy sem, hogy kis vagy nagy mozdulatokkal dirigál-e, hanem hogy megértesse a zenekarral (végül is a közönséggel), mi a kívánsága, milyen a zenei felfogása.

Önnek nagyon jó a kapcsolata a munkatársaival, elképzelhetetlen, hogy veszekszik vagy kiabál.
— Valóban nagyon ritkán, de azért előfordul. Például ha túl kell kiabálnom az együttest, mert sokan vannak együtt — zenekar, kórus, szólisták —, s nekem egységet kell teremtenem. Általában nagyon jó a kapcsolatom mindenkivel, és sokukkal igazi jó barátok vagyunk, nemcsak munkatársak.

Egy-egy operára való felkészüléskor világhírű rendezőkkel dolgozik együtt; bizonyára vannak vitáik is olykor-olykor...
— Viták mindig vannak, természetesen, de ezek a zenét szolgálják; a jobb előadás érdekében vitatkozunk, semmiből sem csinálunk presztízskérdést. A rendezőkkel (Strehler, Ronconi, Ljubimov) már sokszor hónapokkal, esetleg évekkel a bemutató előtt elkezdjük a közös munkát.

Min szokott a karmester vitatkozni a rendezőkkel?
— Verdi Simon Boccanegra című operáját Strehlerrel állítottuk színpadra, s akkor sokat vitatkoztunk; ő az első változatot szerette volna előadni, én pedig ragaszkodtam a másodikhoz, azzal a mély meggyőződéssel, hogy ez az igazi. Verdi levelei is ezt igazolják. A nagy zeneköltő, gyakran több változatban készítette el operáit, addig csiszolt, simított rajtuk, míg megesett, hogy csak a negyedikkel volt megelégedve (például a Don Carlos) — s ezek lettek végül is a remekművek. Tehát egyrészt azon vitatkoztunk, hogy melyik változat menjen; aztán ott, ahol Gebriele és Amelia találkozik, a kottában szerepel egy korona; Strehler azért óriási jelenetet tervezett ide, hosszú ölelést, míg végül sikerült meggyőznöm arról, hogy itt ennyit nem időzhetünk, az a korona csak a zenei hangzásra vonatkozik, és nem a jelenetre. De megtörténik az ellenkezője is, vagyis hogy én mondok le az elképzelésemről a rendező javára, illetve, mint már említettem, az előadás javára. Strehler az opera végén, Simon halálakor nagy mozgásokat szervezett: ahogy Simon búcsúzik a nemesektől, elindul, és a szegényeknél fejezi be a búcsút, majd a hajóra megy meghalni. Mindez igen gyönyörű volt és szuggesztív, és nagyon is indokolt. Tehát megkerestem az ehhez megfelelő tempót, hogy Cappuccilli, az opera címszereplője elvégezhesse mindezeket a mozgásokat.

Mitől függ a karmesterek saját stílusa?
— Minden emberre, így a karmesterekre is nagyon jellemző a személyiségük. Ez a személyiség rányomja a bélyegét minden cselekedetünkre; természetesen a vezénylési stílusunkat is meghatározza, Furtwängler például mindenki mástól elkülöníthetően, csakis rá jellemző módon vezényelte a romantikusokat. Az ő zenei mondatainak hatalmas feszültségük volt, és mindig indokoltan, értelemszerűen. Még akkor is, ha sokan felrótták neki, hogy túl lassú; pedig nem volt lassú, csak hihetetlenül mély értelmet adott a zenének. Toscaninival pedig olyan előadásokat
hallhatunk, amelyekben a zenekar csodálatosan együtt van, érezni lehet a nagy karmester hatalmas meggyőző erejét, hogy úgy alakítja a zenekart, ahogy senki más. Talán a legnagyobb karmester volt a világon.

Tehát nem a tempó és a metronóm határozza meg a zenei előadás értékét.
— A tempónak csak relatív értéke van, mint Furtwänglerrel kapcsolatban említettem. Van olyan Trisztán-előadás, amely egy félórával tovább tart, és van olyan is, amely ugyanennyivel előbb fejeződik be — s mindkettőt elfogadhatom. Ha van értelme, jelentése a gyorsabb illetve lassúbb tempónak, akkor jószerivel mindegy, mennyire tér el a megszokott gyakorlattól: nem lehet és nem szabad stopperral mérni a zene szépségét és értékét.

Ön szerint melyek a jó zenekar kritériumai?
— Nagyszerű, kiváló muzsikusok a tagjai; az erős, jó fegyelem és a repertoár kitűnő ismerete jellemzi a világ legjobb zenekarait.

Hogyan alakítja a közönség jelenléte egy-egy hangverseny, illetve operaelőadás légkörét, sikerét?
— Nagyon-nagyon fontos, sokat segít a közönség. Ha érzi az ember, hogy a hallgatóság figyel, olyan elektromos feszültség, forróság árad szét, amely inspirál, s amelytől másképp játszunk aznap, mint egész addigi muzsikusi életünkben.

Mit tapasztalt a világ különböző pontjain: a közönség megnyugvást vagy izgalmakat vár a zenétől?
— Mostanában szinte mindenütt nagy Mahler-divat van, elsősorban a fiatalok körében. Azt hiszem, ez jól tükrözi azt a kínzó szorongást, amely korunkra oly igen jellemző. A halál fokozott érzete s az élet örömeinek tisztelete: ez az a kettősség, amelyet a mai ember Mahler zenéjéből a saját tapasztalataira kivetít, s amellyel azonosul.

Ön milyen zenét szeret?
— A szép és jó zenét; amelynek értelme, jelentése van; amely ad és mond nekem valamit, bármely korból való.

Mit üzen a fiatal karmestereknek?
— Tanuljanak sokat; törekedjenek arra, hogy minél többet megismerjenek a világból. Az alapos tudással előbb-utóbb minden zenekart meg lehet nyerni.

Sohasem próbált zenét írni?
— De igen: tíz évig tanultam zeneszerzést, írtam is különböző dolgokat; de rádöbbentem, hogy döntenem kell, mert csak egyvalamire tudok megbízhatóan összpontosítani. Van, aki képes, egyszerre többfélére is, én viszont inkább csak egy mellett maradok: mégpedig első szenvedélyem, a karmesteri pálca mellett.

Nem bánja néha, hogy nem lett zeneszerző?
— De igen, időnként. Ám amíg szenvedéllyel csinálhatom azt, amit szeretek, érdemes élnem.
 

/Kiskalmár Éva/

A mai emléknapon a Bartók Rádió délben sugározza

12:36 – 13.49 Koncert dél – Hangversenykülönlegességek

Cziffra György zongoraestje

1. Johann Sebastian Bach-Ferruccio Busoni: D-dúr prelúdium és fúga BWV. 532.,

2. Ludwig van Beethoven: C-dúr (Waldstein) szonáta Op. 53.,

3. Robert Schumann: Karnevál,

4. Frédéric Chopin: esz-moll polonéz Op. 26. No. 2.,

5. Liszt Ferenc: Valse impromptu

(Svájci Olasz Rádió Auditóriuma, 1963. december 19.)

Megjegyzem, a Wikipédia és más portálok január 15-ét jelölik meg a Cziffra György halála időpontjának.

Marilyn Horne ma 85 éves!

Birthday: Marilyn Horne

ERIC SATIE

(1866-1925)

„LEMEZ

          Áldott magány.

          Három vonallal fölrajzolható a portréja, szakáll, cvikker, keménykalap. Erik Satie, a zeneszerző. Aki ennyire különbözik embertársaitól, arra könnyű rámondani: különc. Nem tud észrevétlen maradni, nem tud elvegyülni, nem tud jellegtelen zenét komponálni. A különc az utókornak dolgozik. A drága utókornak, amely a múltból csak a különcökre kíváncsi, de csak a múlt különceire kíváncsi, hogy aztán összecsapja kezét, és sápítozzon, jaj, ma már kihalt a nagyság a világból. Satie élt, csöndben és különösen, mulattatta az utcagyerekeket, írogatta a zenéit; estére, később már délre lerészegedett, és nem történt meg vele a csoda. Legfeljebb az a csodálatos, hogy mája 59 évig bírta.
          Átlagos különc után nem marad más, mint néhány furcsa történet. Satie például a világháború alatt bemenekült egy óvóhelyre, ahol levette a kalapját, és udvariasan így köszöntötte az odabent szorongókat: »Jó estét. Azért jöttem, hogy önökkel együtt haljak meg.«

          Egy másik történet szerint, amikor végleg összeveszett szerelmével, kihívta a rendőrséget, hogy szabadítanák már meg ettől a fölöslegessé vált embertől.
          Átlagos különc történetei egy generációt érnek meg. Satie történeteit a zenetudomány kutatja. A különc különös zenéje ma divat. Joggal. Finom kis zongoradarabok, rövidek, sűrűek, és mégis könnyedek. Az új Satie-lemez hatvanegy percére hatvan zeneszám került. Átlagosan egy perc és egy másodperc hosszúak a művek. Ahhoz képest elég sok dolog fér beléjük. Keringő, nyitány, a rózsakeresztesek, sport és egyéb szórakozások, a kötéltáncos, golf, karnevál, tűzijáték, tenisz, Párizs és a tengerpart. Játék az élet. Nem gonosz és nem kegyetlen, csak magányos játék. És nem is olyan nagydolog a halál.

Karamy Zoltán”

REFORM, 1997.VIII.5.

Eric Satie: Sports et divertissements

• Film Színház Muzsika, 1962.  július 20.

Beszélgetés Sárdy Jánossal

A Sárdy János körül keringő sok kedves történet közül kiválasztottunk egyet: ez vethet fényt leginkább egyéniségére.

Egy előadáson történt. A színpadon díszletváltozás, de a szereplőknek nem lehetett elhagyniuk a játékteret. Hullott szájukba a por. Néhányan zúgolódni kezdtek, s megkérték őt, szóljon az igazgatóságnak. ..
— Miért? — kérdezte.
— A por miatt
Visszanézett: — És ha molnárok volnánk?

Ez az egyszerűség, természetesség jellemzi most is, találkozásunkkor. Próbáról érkezett, a „Leányvásár” Tom Migglesét játssza majd Moszkvában, az Operettszínház vendégjátékán. Ám, ha jut rá egy kis szabad idő, rózsadombi kertjébe siet. Sok most ott a munka, ideje permetezni a barack- és cseresznyefákat. Esténként pedig a, színházban ötletes népi humorral, fűszeres virtussal játszotta a „Budai kaland” Ambrus mesterét. Eszünké jut egy rész az első felvonásból. Itt a csenddel hívta fel magára a figyelmet. Talán azért, mert közben gondolataival állandóan részt vett a cselekményben.

— Én a kollégáimnak néha így gratulálok — mondja nevetve, amikor ezekről a pillanatokról beszélgetünk. — Nagyszerű voltál ebben és ebben a jelenetben. „Miért?’’ — döbben meg az illető. „Hiszen ott nem csináltam semmit.” — No — mondom —, éppen azért. Jól hallgattál.

Egyszerűségére, közvetlenségére a feleletet az emlékek is adják... Felvillan a Tolna megyei kis szülőfalu képe. — „Gyermekkoromban mindig az érdekelt, mi van a dombon túl” — meséli. Ha meredek útra tévedt, hát nyakába vette a biciklit és úgy haladt át a tetőn. Aztán a pápai képzőről beszól, később Dunaföldváron tanítóskodott, titkos skálázások következtek, dalolás az iskolai ünnepélyeken és később, nagy elhatározás után az Operaházban — próbaképpen. Sikerrel.

Később a filmekre terelődik a szó, a „Mágnás Miska”, a „Déryné” forgatására, s a felszabadulás után is játszott nagysikerű „Kalotaszegi madonná”-ra. Nekünk erről a filmről a Rózsalevél-nóta jut eszünkbe, vagy ahogyan a „felkap a szél” sorról Kabos László elkeresztelte, a „kapa-dal”. De kiderült, hogy Sárdy János ebből a stílusparódiából is tanult.

-Valljuk meg, volt igazság a Kabos-számban. Ha groteszk is volt, benne éreztem a lényeget. Sokszor ültem be a nézőtérre és figyeltem Kabost. Az is megtörtént, hogy ugyanabban a műsorban léptünk fel. — „Jancsikám, menj te előbb” — kérlelt a rendező. — „Nem én. Majd a Kabos- szám után!” — És egyre inkább vigyáztam arra, hogy a közönség az írmagját se találja annak, amit utánoz. A Televízió tavalyi szilveszteri műsorán aztán már én utánozhattam, amint ő engem utánoz...

Az igazi nagy élmény azonban a találkozás a „János vitéz” főszerepével a felszabadulás után. Egy kritikus felhördül: nem János vitéz ez, hanem a Jancsi legény. De ő azt a sáros- csizmájú parasztfiút akarta színpadra vinni, aki gyermekkora óta benne sejdült, akire „tüzesen süt le a nyári nap sugára”. S mennyi ösztönző erőt adott a zene! Az Operaházban a Nürnbergi mesterdalnokok Dávidját énekelte, Mozart-műveket, Jacquinot szerepét a Fidelióban. S ünnep volt számára egy-egy új harmónia felfedezése Mozart, Beethoven, vagy Wagner dallamvilágában. Érlelték az utazás élményei: Bécs, Párizs. Járt Olaszországban, Londonban ... Most már nem biciklivel karikázott rajtuk végig, mint régen a domb felé, de autón, együtt fiatalon elhunyt feleségével, aki minden elharapott félmondatban, a szavak közt beálló csendben is életrekel  most ebben a beszélgetésben ...

Szeretne-e prózát, drámát játszani? — kérdezzük.
— Minden műfajban lehet művészit elérni, csak igényesen kell csinálni — feleli. — Mikor zár be egy bolt? Ha nincs vevő, nincs áru. A mai színházi életben mindkettő van, csak éppen: jó árut kell adni. És céltudatos munkával felkutatni a múltbeli, vagy mai életünk nemes értelemben vett romantikáját, meg hinni a szövegírókban, zeneszerzőkben. A „Budai kaland” sikere is bizonyítja: érdemes. És ami a legfontosabb: játszani kell a darabokat még akkor is, ha nem biztos a siker. Az előadott műből tanul a szerző. Abból, akinek fiókban porosodik a kottája — nem válhat Kálmán Imre.

— Elmondanék végül egy igazán nem szabályos történetet. Nem is egyet, kettőt. Első látszatra nem tartoznak össze. Egy vidéki műsoron azt kérdezte valaki, hogy beérkezettnek és boldognak lenni ugyanaz az érzés-e. Eszembe jutott utolsó látogatásunk Lehár Ferencnél. Erről beszéltem. Rövid ideig találkozhattunk vele, betegágyánál, Ischlben. Valaki közülünk sajnos elszólta magát: nem megy nálunk egy Lehár-operett sem. Akkoriban valóban így volt. — „Nem is fognak menni” — mondotta az elszomorodott Lehár. — „Nem alkottam maradandót” — Hírneves volt, ömlött hozzá a pénz, művészetét — azt hiszem — nem kell bizonyítani, és mégsem tudtuk megvigasztalni.

S ott, a vidéki úton elmeséltem egy másik történetet is. A Somogy megyei Andocs községben, a cigánynegyedben, ott lakott Csani bácsi. Nadrágja háromnegyedessé foszladozott, de mindig jókedvűen szorongatta hóna alatt a hegedűt, no meg a borosüveget is. A muzsikálás, iszogatás fáradalmait a mezőn pihente ki. Mi ébresztgettük, rákiáltottunk: Csani bácsi! Maga már megint pityókos. Felpislantott ragyogó szemekkel a délelőtti napfénybe: — „újjó."

— A boldogság nem a hírnévtől függ. Valamitől, ami bennünk él. Ezt kötelességünk tovább adni. Én úgy vélem, nem szabad szomorú dolgokkal másokat traktálni. Ha nem tudok kellemeset mondani, hallgatok. A színpadon a feladatom az örömszerzés. Úgy jó!

/Nagy Judit/

https://fidelio.hu/klasszikus/a-nyitottsag-zeneszerzoje-eotvos-peter-75-141907.html

2018.12.21., Bartók Rádió, 22.00 – 23.00

Ars nova- a XX-XXI. század zenéje

Kocsár Miklós műveiből

1. Missa in A (1990-92) (Cantemus Gyermekkar, Pro Musica Leánykar, vez.: Szabó Dénes, szólót énekel: Földesi Ildikó, Drabik Zsuzsanna)

2. III. fúvósötös (1984) (Rádiózenekar Fúvósötöse)

3. Repliche No. 3. (1981) (Fábián Márta - cimbalom)

4. Öt tétel (1976) (Kovács Béla - klarinét, Pertis Zsuzsa - csembaló, Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János)

Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula 

«Orosz népdráma az Operaházban

Borogyin Igor hercegének bemutatója

Állíthatom, hogy Alexander Porfirjevics Borogyin szülötte a vad színekben tobzódó Igor herceg, de állíthatom azt is, hogy az orosz közszellem hozta létre. A névtelen kínai költőkkel versenyezhetne Borogyin szerénysége es önzetlensége. Amíg élt, a szentpétervári egyetem kémiai professzora mindenki elől rejtegette Igor herceget. Suttogva beszélt arról, hogy olyan feladatra vállalkozott, mely felülmúlja zenei kifejező erejét, de dolgozott rajta szüntelen, egész életén át, mert úgy érezte, hogy ez nemzeti kötelezettség. Körülötte egy Muszorgszkij, egy Rimszkij-Korszakov, egy Glazunov, egy Balakirev lázasan ösztönözték társukat művének befejezésére, még Lisztet is felbérelték, hogy siettesse az opera befejezését, hiába.

Meghal Borogyin, a barátok előszedik a hátrahagyott iratokat, összeillesztik a vázlatokat, ahol hézagra bukkannak, ott az emlékezetük segít, hiszen betűről-betűre ismerik Alexander Porfirjevics dallamvilágát, szándékát, természetét.

A költő Rimszkij-Korszakov, Glazunov megfeledkezik saját álmáról, hogy annál mélyebben idegezhesse be barátja álmát.

Ez a motívum vonul végig az orosz zenedráma történetén, a múlt században mindenki segít mindenkinek, nem elkülönült elefántcsonttornyok világa ez, közszellemnek tekintik azt, ami máshol az egyén legsajátosabb tulajdona, a tehetséget. Muszorgszkij meghal, mentsük meg a Hovanscsinát; Borogyin meghal, hozzuk tető alá az Igor herceget! A költők testvéri gyülekezete a halált a szellem örökkévalóságával békíti ki.

Azt mondjuk Borodin Igor hercege, de mondhatjuk így is, az oroszoké, mert ami benne egyéni, az egy egész népre jellegzetes, az oroszra. Borogyin Igor hercege álom a népről. Hálásak lehetünk Rimszkij-Korszakovnak, aki megmentette számunkra az orosz zenének ezt a dús, tömény illatú hajtását és Operaházunk előkelő vendégének, Issay Dobroven karmesternek, aki éber ösztönével, különleges kultúrájával tette fogékonnyá Operaházunk művészeit az orosz népi dallam egészséges bőségére.

A színház teljesítménye rendkívüli. Dobroven és Oláh Gusztáv együttes rendezése gondosan megőrzi a mű természetes kereteit. Színpad, hang, mozgás között tökéletes az összhang, de ebből az eszményi harmóniából is kiemelkedik Báthy Anna, Palló Imre, Székely Mihály triója. Éneknek, előadásnak ezt az újra egyszerű, újra idillikus formáját művész is csak ritka ihletettségében találja meg. Rösler extatikus rajongása előre jelzi a poloveci táncok vad tüzét. Budanovits Mária, Tutsek Piroska hangulatfestő éneke esemény. Nem kevésbé az Losonczy démonian karakteres Galiczky hercege és Laurisin, Komáromy Shakespeare - színpadot idéző markáns humora. Nádasdy Kálmán fordítása üde, eleven, hű tükre a cselekménynek. Az opera második felvonásában kerül sor a világszerte ismert poloveci táncokra. A poloveci balett-szimfónia pokoli tempóját Szalay Karola, Vera Ilona, Harangozó Gyula és az operai táncegyüttes valóságos táncdühvel hajszolják.

A szeretet és gyengédség, amivel annakidején a művet keresztvíz alá tartották, a ma esti bemutatón testet ölt Operaházunk színpadán, mindenki segít, mindenkinek, nem a külső sikerért, hanem a művészi, erkölcsi elégtételért.»

Kovács Kálmán.

MAGYARORSZÁG, 1938.I.21.

Oláh Gusztáv egyik pazar színpadképe (1948)!!
 

„Francia imák” – LullyTe Deuma is elhangzott a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében (Berlioz Te Deumával együtt)  2018. november 8-án – mondhatni előrehozott születésnapi köszöntésként.

Erről a koncertről beszámoltam itt a fórumon.

A francia barokk zene jeles képviselője, az olasz származású Jean-Baptiste Lully  (Firenze, 1632. november 28.  - Párizs, 1687. március 22.)  emléke előtt igazán méltó módon hódolt és tisztelgett csodálatos oratorikus zeneművének előadásával az összes fellépő előadóművész , a Müpa kiváló akusztikájú hangversenytermében. 

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát (karigazgató: Pad Zoltán) Kovács János vezényelte. A Te Deum énekszólistái voltak: Szili Gabriella, Szigetvári Dávid, Gál József, Thomáš Šelc.

A Lully-műhöz kapcsolódó szomorú életrajzi tény, hogy a darab keletkezése után egy évtizeddel a zeneszerző e műve előadásakor okozott hosszú vezénylő pálcájával olyan sebet a lábfején, mely elüszkösödve halálához vezetett.

Coysevox Lullyról készített mellszobra

ROMAIN ROLLAND: LULLY

Jegyzetek Lullyről

„AZ     EMBER”

          Értelmes és közönséges arc. Busa szemöldök: »Kis fekete szem piros karikával körülvéve; alig látszik és alig lát,« de ragyog az elmésségtől és huncutságtól. Húsos orr, duzzadó cimpákkal. Nehézkes orcák, fintorgó ráncokkal keresztül-kasul szabdalva. Vastag ajak, nagy akaratos száj, amely, ha éppen nem bolondozik, megvető kifejezést ölt. Kövér áll; közepén barázda húzódik végig. Erős nyak.

          Paul Mignard és Edelinek iparkodnak megnemesíteni arcképeiken: lesoványítják, jellegzetesebbé teszik; Edelinek egy nagy, éjjeli ragadozó madár arckifejezését adja neki. Valamennyi arcképfestője közül legőszintébb lehet Coysevox, aki nem akart ünnepélyes arcképet festeni róla, hanem egyszerűen olyannak ábrázolja, amilyen a közönséges életben volt, csupasz nyakkal, csupasz mellel, durva és kesernyés arckifejezéssel.

          Már Lecerf de la Viéville igyekezett kiigazítani hivatalos arcképeinek hízelgéseit:

                   »Tudni való, hogy kövérebb és kisebb volt, mint amilyennek képei ábrázolják, egyebekben meglehetősen hasonlított hozzájuk, vagyis nem valami szép legény, arckifejezése élénk és sajátos, de nem nemes; fekete, a szeme kicsi, az orra vastag, szája nagy és előreugró, látása annyira rossz, hogy egy asszony szépségét is alig látta meg.«

*

          Erkölcsileg ismerjük – elég rossz oldaláról. Tudjuk, hogy minden tehetsége ellenére nem érte volna el azt a kivételes helyzetet, amelyet elfoglalt, alacsony intrikák nélkül s a bohóckodás és alantas hízelgés keveréke nélkül, amelyek legalább oly nagymértékben szerezték meg neki a király pártfogását, mint a muzsikája. Tudjuk, milyen ravaszságokkal – vagy mondjuk inkább; milyen perfidiákkal – foglalta el Perrin-nek és Cambert-nek, a francia opera megalapítójának helyét, s árulta el Molière-t, akinek társa és barátja volt. Jól járt azzal, hogy Molière hirtelen meghalt; mert Lully nem lett volna győztes abban a harcban, amelybe meggondolatlanul keveredett bele. Később ugyan szerencséjére nem esett meg vele többé, hogy ilyen kemény ellenfélnek szaladjon neki, de azért elkövette azt a hibát, hogy nem kímélte eléggé az olyan embereket, akiket ártalmatlannak vélt, s akik kamatostul adták vissza a velük elkövetett rosszat. Guichard-ra és La Fontaine-re gondolok, akinek véres szatírái pellengérre állították. Guichard, egyik vetélytársa, akitől úgy akart megszabadulni, hogy mérgezési kísérlettel vádolta, könnyűszerrel bebizonyította teljes ártatlanságát és rettenetes röpiratokat adott ki Lullyről. La Fontaine, akit Lully azzal tréfált meg, hogy operaszöveget rendelt nála s aztán visszautasította, azzal bosszulta meg magát, hogy megrajzolta arcképét abban a gonosz kis remekműben, amelynek címe: A flórenci.

A flórenci

Mindjárt pedzi,

Mire képes.

Farkas, akit mi tápláltunk vérünk árán.

Jól teszi! Legyen csak hű jelleméhez,

Mint amilyen hű a bárány …

          Nem tudom, Lully farkas volt-e; de La Fontaine semmi esetre sem volt bárány. Könnyelműség volna ellenőrzés nélkül elhinni mindazt a malíciát, amit a sebzett hiúsága diktált neki. La Fontaine „íróember” volt, vagyis mindenre képes, ha szerzői hiúsága forgott kockán. Maga is elismeri ezt Madame de Thianges-hoz intézett Epistolájában:

Ön úgy találja, hogy szatírám

Jobb lett volna ha meg nem írnám.

-  -  -  -  -

Így okoskodtam volna, annyi szent,

Ha az ég angyalnak vagy Thianges-nak

                                                     teremt,

De íróvá tett: a mentségem ez,

Íróvá, akinek más kincse sohse lesz:

Dicsőség, melyet bárki elragadhat.

S ön azt hiszi, hogy akkor hallgat?

Egyszerű következtetés:

Nem író akkor, ennyi az egész.

          Sőt, mi több: felajánlotta Lullynek, hogy ha ez hajlandó megzenésíteni az ő Daphné-ját, nemcsak hogy visszavonja sértéseit, de dicshimnuszt énekel róla.

De hogyha emberünkben van becsület,

S a királynak dolgoznom módot ád:

Még úgy lehet,

Dicshimnuszom övezi homlokát,

Ő udvari ember, én vers-faragó,

Hogy játsszunk véle, arra jó a szó.

Két különböző nyelven beszélünk:

S a csip-csup szégyen semmi nékünk:

Írjuk meg  D a p h n é –t: jobb ez, mint a

                                                bosszú …

          Ez a naivan cinikus vallomás kissé óvatossá tesz bennünket egy ilyen tetőtől talpig »író« rosszindulatú gyanúsításaival szemben.

          Lecerf de la Viéville egészen más nótát fúj:

          »Lullynek jó szíve volt nem annyira flórencire, mint lombardiaira vallott, se furfang, se bosszúvágy nem lakozott benne; modora sima és kellemes; gőg nélkül bánt a legkisebb muzsikussal is, mint vele egyenlővel, de több nyerseség és kevesebb udvariasság volt benne, mint egy ilyen nagy emberhez illett volna, aki sokáig élt egy kényes udvarban.«

          Lehetséges, hogy abban az időszakban, amikor Lecerf ismerte, vagyis sikereinek tetőpontján, Lullynek nem volt többé szüksége a ravaszkodásra és derék embernek mutatta magát. Az ilyenfajta emberek nem bosszúvágyók, ha győznek. Ez a nagyon alacsony sorsból származó ember, aki annyi sértést volt kénytelen elviselni, vértezve volt a megaláztatás ellen; egyéb dolga is volt, mint ellenségeire gondolni: magára gondolt. […]” 

Fordította: Benedek Marcell 

«A háromszögletű kalap»

Balett-bemutató az Operaházban

Mindössze néhány éve annak, hogy Manuel de Falla neve feltűnt a zeneművészet hírességei között. Hazája, Spanyolország, körülbelül egy évvel ezelőtt nyilvánította őt ünnepiesen nemzeti zeneszerzőjévé, amennyiben az ország különböző városaiban — így Madridban, Barcelonában és Cádizban — sorozatos operaelőadásokat és hangversenyeket rendeztek, de Falla műveiből és részben az ő személyes vezetésével.

A spanyol nemzet Manuel de Fallát nemcsak származásánál fogva vallja jogos büszkeséggel a magáénak, hanem azért is, mert az ő egész lénye a spanyol földben gyökerezik, szíve a spanyol vér szilaj ritmusában lüktet, képzelőtehetsége a Dél szeszélyes rajzú és ragyogó színű képeit örökíti meg abban, amit alkot. Zenéje akkor hat a legközvetlenebbül, amikor andaluziai néphagyományokat kelt életre, a felhasznált arab és cigány motívumokban.

Manuel de Falla tehetsége azonban nemzetközi vonatkozásban is sokkal érdekesebb, izmosabb, általánosabb értékű, semhogy ne számíthatnák őt a nagyok közé. Művészetének ősereje és egyéni sajátossága nyilatkozik meg „A háromszögletű kalap” (EI sombrero de tres picos) című balettben is.

A táncjáték meséjének alapja Alarcon híres novellája, Sierra G. M. feldolgozásában. A háromszögletű kalap a hatalom jelképe. A kormányzó viseli, — aki ebben az esetben rá is szorul a hatalom külső jelére, mert ő maga bizony kissé rozoga öregúr — és szereti a csinos, fiatal asszonyokat. Minthogy most a molnárnét akarja meghódítani, a biztosság kedvéért becsukja a molnárt, de hiába, mert ő maga udvarlás közben a hídról a vízbe pottyan — és kénytelen a molnár otthon hagyott ruhájába átöltözni. A molnár hazajön, s amikor a fogdmegek újra érte jönnek, helyette tévedésből a kormányzót fogják fülön, s minthogy ez — szegény — védekezni próbál, alaposan elverik, amiben a nép boldogan segít nekik. Ezt a vidám történetet ábrázolják a részben spanyol népies, részben modern groteszk táncok.

Manuel de Falla zenéje egyéni és új, anélkül, hogy a konzervatív ízlésűeknek visszatetszenék. Csupa élet, frissesség, szín, humor. Természetes leleményességgel, keresetlen gazdagsággal — a tropikus nyár termékenységével — bomlanak széjjel a zenekarban a ritmusok és dallamok színes virágai. Édesen, forrón árad a melódia, majd megtorpan egy szilaj dobbanásban, hogy azután szelíden, finoman ráfonódó harmóniák puha ölébe simuljon. Hol őszintén szenvedelmes, hol hűvös és ígéretes mosolyú ez a muzsika, néha gyermekesen egyszerű, néha tüzes és rafináltan kecses, de mindig ott lappang benne a kacagás: mindez csak játék, tréfa, egy napfényben úszó föld boldog népének vidám mulatsága.

Szerencsés választása volt az Operaház vezetőségének, hogy ezt a balettet színre hozta. Azért is, mert kitűnő előadást produkált, amely semmiben sem maradt a Gyagilev-téle orosz társulat tavalyi szereplése mögött. A színpad csupa eleven élet, ragyogó szín, természetes és könnyű mozgás. A rendezés Gaubier Albert munkája. Ő adta a molnár szerepét is, szellemes kifejező erővel; különösen a fandangót táncolta tüzesen és pompás lendülettel. Misley Anna* a molnárné szerepében finom, ötletes és graciózus volt. A kormányzó alakját Harangozó Gyula vitte a színpadra; mozgásával kitűnően karikírozta a tehetetlen szeladont. A színfalak mögül hangzó énekszólamot Némethy Ella meleg-zengésű hangja tolmácsolta.

A díszlet és a jelmezek megkapó rajza és színhatásai Oláh Gusztáv zseniális tervezése. A balett zenéjének a lelke Failoni. Benne él a muzsikában, elénekli és eltáncolja azt ott a karmesteri székben, anélkül; hogy ez komikusnak vagy túlzásnak látszanék. Szinte beleszuggerálja a zenekar minden egyes tagjába a maga szólamát; az eredmény: a partitúra hiánytalanul életteljes hangzása.

A közönség nagy tetszéssel fogadta a bemutatót.
 

Ottlik Pálma.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1928. december 30.

(48. Évfolyam, 295. szám)

*Misley Anna (1905-1979), az Operaház magántáncosnője, koreográfus. Férje Angelo – Funk Pál – fotóművész volt.

Eddig nem találtam dokumentumot, hogy de Falla járt volna Budapesten 1928-ban.

(Megj. A.)

Manuel de Falla, a spanyol modernek vezére „A Háromszögletű kalap” balett szerzője.Falla balettje nagyon híres. Már Budapesten is játszották — idegenek. A múlt évi Gyagilev-vendég játéknak ez volt a legnagyobb sikere. Alice Nikitina* táncolt benne.

Dr. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója a balett betanítására leszerződtette Albert Gaubiert,** a Gyagilev-ballet kitűnő szólótáncosát, aki a varsói állami operaház balettmestere volt. Gaubier már hetek óta vezeti a próbákat és így nyilatkozott A háromszögletű kalapról:

„Le Tricorne” ezzel a címmel játszotta Manuel de Falla táncjátékát a Gyagilev-együttes. Csodálatosan szép zene. Meséjét Alarcon nyomán írták. Fleischer Antal dirigálja Falla remekét és ifj. Oláh Gusztáv készítette a díszletterveit."

SZÍNHÁZI ÉLET, 1928. 50. szám.
 

*Alice Nikitina (1900-1978), orosz származású balett-táncosnő és énekesnő.

**Albert Gaubier (1908-1990), dán karaktertáncos, koreográfus.

(Megj., A.)

«DE FALLA EMLÉKÉRE»

(1876.XI.23)

Manuel de Falla Budapestre jön.
 

Részt vesz „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) bemutató előadásán

Manuel de Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a magyar fővárosba.

Az Operaház próbatermeiben már készülnek A háromszögletű kalap című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel, de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy balettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.

Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra.

 AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)

122 éve született Pataky Kálmán, világhírű magyar operaénekes.

A Nagy magyar előadóművészek sorozat új, nagy-értékű lemezzel gazdagodott: a világhírű tenorista 1927 és 1930 között keletkezett felvételei jelentek meg.

Pataky Kálmán művészete nemhogy veszített volna varázsából az időközben eltelt fél évszázad során, hanem hangja minden eddiginél szebben cseng. A hanglemezt indító három Mozart-ária (kettő a Szöktetés.. .-ből egy A varázsfuvolából) pillanat alatt állítja elénk minden idők egyik legnagyobb lírai tenorját: szinte már hangszerszerű ez a hang, legalábbis, ami könnyedségét és virtuozitását illeti. Különben a közvetlen kifejezés izzítja át minden ütemét. így válik Rossini: A sevillai borbély Almavivai-szerenádja igazi olasz muzsikává — szemben a gyakran hallható hideg fuvolázással. Varázsát tovább fokozza, hogy mindez lírai keretekben játszódik le.

A ma már ritkábban játszott operák áriái (pl. Adam: A lonjumeau-i postakocsis vagy Meyerbeer: A hugenották) hirtelen megéreztetik a mai hallgatóval, hogy e művek egy adott előadó apparátusra (pontosabban adott személyekre) készülhettek; nos: Pataky Kálmán az utolsók egyike, akik a szerzők intencióit ismerhették, akik képesek voltak arra, hogy a bel canto szépségét megcsillantsák. Ö szépen, sőt gyönyörűen énekel, itt-ott szinte a súlytalanság állapotába hozván hallgatóját. Egyszerű, mint minden nagy muzsikus, és mint minden nagy költő. És változékony. Figyelje meg a hallgató, hogy Bizet: Gyöngyhalászok híres áriája és Verdi: Aida Radames románca között milyen óriási kifejezésbeli különbség mutatkozik!

Ha valaki valóban meg akarja tudni, mi a szép ének — Pataky Kálmán lemezét hallgassa meg! (Hungaroton)

P. A.

KRITIKA, 1978. 10. szám.

Nagy magyar előadóművészek - Pataky Kálmán

Egyik kedvencem:

A. Borogyin: Közép-Ázsia pusztáin