135 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT
WEINER LEÓ (1885-1960) EMLÉKÉRE.
Igazad van! Valóban nem ez!
A japán, akit szívébe zárt Magyarország: 80 éves Kobajasi Kenicsiró
Fidelio/MTI
2020.04.09. 09:20
Április 9-én ünnepli 80. születésnapját Kobajasi Kenicsiró japán karmester, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar örökös elnök-karnagya, a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyének győztese.
Ez volt a legérdekesebb részlet?
Részlet a könyvből:
A piranói Giovanni Antonio Tartini vagyonos polgárrá küzdötte föl magát. Posztókalmár, földek és házak tulajdonosa, de hiúságból hivatalt is vállal. Büszke nemesi származására, Firenzében élő rokonaira. Fiát, Giuseppét elkíséri Padovába, hogy ez ott elkezdje tanulmányait az egyetemen. Velük tart Cesare Mezzini, Giuseppe barátja, hogy Padovában élő nagybátyját meglátogassa.
Capo d'Istriából Velencéig az utat a Beatrice nevű vitorláson tették meg. Még egyszer búcsút intettek a kapitánynak, az azonban a posztóbálák és gyapjúkötegek kirakására ügyelt. A három újonnan jött a szállására igyekezett.
- Bízzátok rám! - hetvenkedett Giovanni Antonio. - Ismerem Velencét, mint a tenyeremet.
A gondoliereket úgy üdvözölte, mintha tegnap találkozott volna velük. Vidám volt, fölényes, elbizakodott, nyegle, dicsekvő.
- Tudok egy barátságos vendégházat, közel a Canale Grandehoz, oda megyünk - magyarázta Cesare felé fordulva. A gondoliere a kapott utasítás szerint irányította csónakját, simán oldalazott a csatorna partja mellé. Néhány lépésnyi gyaloglás következett, mert a Calle Padovese egyike volt azoknak a kis mellékutcáknak, amelyek száraz lábbal járhatók.
Giuseppe Tartini élete története. ...
Nőcsábászból virtuóz
GIUSEPPE TARTINI (1692-1770)
(Giuseppe Tartini négy hegedűversenye lemezen)
A háromszáztíz (ma már háromszázhuszonnyolc, megj. A.) esztendővel ezelőtt Piran-ban (ma Szlovénia, megj. A.) született Giuseppe Tartini életművével komoly fejtörést okoz a zenetörténészeknek és a darabjai iránt érdeklődő muzsikusoknak. Életében műveinek jelentős része nem jelent meg nyomtatásban, s ami megjelent, nem az ő jóváhagyásával történt. Számos kompozíciója csak kéziratban maradt fenn, de azok sem mind autográfok.
A kézjegyével illetett műveken - mint ahogy másutt sem - nem szerepel a komponálásuk ideje, így azután megfelelő kronológiai rendbe tenni a már meglelt műveket csak stílusjegyeik alapján lehet. Mi tagadás, elég slendrián egy szerző volt ez a Tartini.
Egyfelől rendkívül termékeny alkotóművész, aki jelenlegi tudomásunk szerint csak hegedűconcertókból írt vagy kétszázat (ezek jó egyharmada még lappang), ezen kívül duókat, triókat, vokális műveket komponált. Másfelől szertelen és nemtörődöm, akit aligha foglalkoztatott, korántsem izgatta műveinek további sorsa - erre talán ideje sem volt, hiszen szerteágazó tevékenységet folytatott. Mint korának ismert, kiváló hegedűvirtuózát, Európa-szerte hívták mindenfelé.
Kalandos út vezetett a tiszteletre méltó hegedűtanári és csodált előadóművészi rang eléréséig. Fiatalon botrányok révén került neve a köztudatba.
Tartini Padovában készült egyházi pályára, ahol párbajhősként elhíresült, feltehetőleg álnéven meg is nősült. Száműzetése Assissibe szerencsésnek mondható, mert ottani tartózkodása idején zenei ismereteit jelentősen bővíthette. Az 1710-es években Veracinivel találkozott, aki a mestere és példaképe lett. Ettől kezdve minden erejét technikai tudásának tökéletesítésére fordította. Padova városa 1721-ben visszahívta, a Szent Antal-bazilika első hegedűse lett. Azonban a remek állásnak nem túl sokáig örülhetett - apasági pert indított ellene egy velencei asszony. Önkéntes száműzetésbe vonult Prágába, ahol egy ideig Kinsky gróf zenekarának karnagyaként működött. Padovába 1726-ban visszatérvén megalapította hegedűiskoláját és többé nem hagyta el szeretett Itáliáját. Életének hátralevő részében kiemelkedő szerepet szánt a hegedűjáték tanításának, melyet több elméleti munkájában foglalt össze. Legendás hegedűtanításának titka a vonóvezetés új módszerében rejlett. Csodálói, pályatársai elmondása szerint minden hangmagasságot és minden tempót egyforma könnyedséggel játszott ez a nagyszerű hegedűs, akinek ujjai alatt dalolón szólt a hangszer. Elméleti, pedagógiai munkássága nagy hatást gyakorolt a kortársakra. Leopold Mozart példának okáért saját, 1756-ban megjelent Hegedűiskolájában Tartini kompozícióiból idézett részleteket és a fogásokat is felhasználta a kor jeles tankönyvében.
*
A Hungaroton kiadásában megjelent Tartini-CD-n négy versenyműve szólal meg Paulik László és az Orfeo zenekar kitűnő előadásában, Vashegyi György vezényletével. A világelső felvételen megszólaló, egyenként alig több mint negyedórás concertók jól példázzák Tartini szerzői leleményét, újításait, nagy felkészültségét, továbbá azt, hogy a barokk pátosztól jelentős elmozdulás történt a klasszika periodikus struktúrái és dallamközpontúsága felé. Paulik László, az Orfeo koncertmestere igazán lubickol a virtuóz játék megmutatását szolgáló szólószakaszokban és a kadenciák nyújtotta improvizációs lehetőségekben. Érdemes megfigyelni, ahogyan a lírai és virtuóz elemek sajátos harmóniát alkotva fonódnak össze e pompás versenyművekben.
Kálmán Györgyi
MAGYAR NEMZET, 2002.IX.2. (65. Évfolyam, 204. szám)
Ez a kép Gounod Romeo és Júlia című operája vinyl lemezefelvételének borítója volt.
A tegnapi képen látható Mirella Freni és Franco Corelli közös jelenetfotója természetesen nem a dedikációjuk dátuma =1994 év idején készült róluk: Freni akkor 59 , Corelli 73 éves volt.
Megtaláltam: Gounod: Romeo et Juliette (1974)
Rubinstein es Besanzoni 1918 "romantikus kapcsolatban" voltak (wiki). 1925 egy brazil nagyiparossal hazasodott ossze, 1941 elozvegyult, 1956 ismet ferjhez ment.
A mai képre Gáti István a facebook oldalunkon reagált, hozzászólását engedelmével idemásolom:
Ha már megjelent a fényképe Caruso-val, érdemes elolvasni, milyennek látta őt Atrhur Rubinstein:
"Egyik este a Teatro Real-ban, a királyi operaházban hallottam egy szenzációs Carment: Gabriella Besanzoni-t. Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a legjobb Carmen, akit valaha is hallottam. Az altja gond nélkül érte el a baritonális mélységeket, és ugyanilyen könnyeden szárnyalt fel a legmagasabb hangokig. Volt a lényében valami érzékien állatias, és ezért végre meggyőző volt Don José tragédiája: Besanzoni nem volt szép, de ő volt az igazi megtestesítője Mérimée cigánylányának. A magán kívül lévő publikum olyan tetszésnyilvánítással halmozta el, amilyet Madridban még nem hallottam."
GIGLI
JEGYZETEK EGY HANGVERSENYRŐL
«Una furtiva lacrima...»
— kezdődik a «Szerelmi bájital» gyönyörű tenor áriájával Benjamino Gigli ária és dalestje a rádióban, Bécsből. Visszafojtott lélegzettel ülünk a készülék mellett és hallgatjuk a zseniális művészt, mint annyian szerte az országban. Hiába csűrjük-csavarjuk a dolgot, felmerült bennünk, ugyanúgy, mint másokban, a kérdés: tud-e még énekelni, vagy csak világhírének „nimbusza” vitte őt a pódiumra? Hát igenis, tud énekelni Benjamino Gigli, még most is, noha március 20-án alkalmasint ezer és ezer táviratot kézbesít a posta a római Via Serchio 2. szám alatti lakásába, a művész hatvanötödik születésnapja alkalmából.
«Száz édes csókban forrott össze ajkunk...»
— ezt a Cavaradossi-áriát énekelte annakidején olaszul, budapesti bemutatkozásakor a Városi (mai Erkel) Színházban, frakkos, estélyi ruhás közönség előtt. Most, hogy a rádióban milliók hallgatták ugyanezt a Levél-áriát, elmondhatjuk, negyedszázadnyi időt csak olyan művész tud töretlen sikerrel megtartani magának, aki annyit tanult, mint Gigli. Ha olyan gondosan konzerválja kincsét a torkában, mint ez a kivételes tudású és hangtechnikában talán veretlen mester. Negyedszázadot írtunk? Első pesti előadása óta ennyi telt el, de gondoljuk még, hogy Gigli 1914 óta énekel ugyanilyen művészettel, lírai szerepet, vagy Lohengrint, Brahms-dalokat, vagy éppen Napolitánát.
«Ne feledje el…»
— énekelte egyszer Gigli a velencei Piazza San Marco-n, szabadtéri hangversenyen, ráadásnak, De Curtis édes dalát, éppen úgy, mint a múlt heti koncerten is. Utána néhányan leülhettünk vele és a zeneszerzővel (vidám, kövérkés, elégedett bácsi volt) a Florian-kávéház teraszára, ahol pillanatonként zavarták az autogramkérők. Akkor is elmondta, mennyit köszönhet tanárának, Enrico Rosatinak. Meg azt sem titkolta, milyen ágrólszakadt szegény szülőik gyermeke volt. Édesapja Recanatiban, Gigli szülővárosában volt harangozó, nemigen futotta a fizetéséiből, hogy taníttassa a fiát. A tenorista, serdülő gyermekkorában többet járt mezítláb, mint cipőben. Beszélt arról az időről, amikor beállt egy derék vargához inasnak, majd később felcserélte munkahelyét és drogista lett, nap, mint nap tisztítószereket szállítva a megrendelők lakására. Mindez azonban csak addig tartott, amíg egy „parfőmös” hölgy észrevette, hogy a fiatalember szépen énekel. Ennek a pártfogásával sikerült kiművelnie a hangját és végre színpadra juthatott.
«Márta, Márta…»
— hangzott fel a rádióban Gigli ajkán Flotow mámorítóan szép muzsikája és tornyosult a produkció a «Carmen» Virágáriájával, a «Bajazzók» Caniojával. Csaknem minden szép Gigli-szerepből megkaptuk a javát. És a felejthetetlen hangverseny után még sokáig ültünk a néma rádió mellett, elmerengve a szépségen, az igaz művészeten.
Megértettük, miért sértődött meg egyszer Benjamino Gigli, amikor egy felékszerezett dollármilliomos-nő a New York-i Metropolitan-ben rendezett «Tosca» előadás után így köszöntötte az énekest: „Gratulálok! Ön a második Caruso”. Gigli így felelt: „Nem, asszonyom, én az első Gigli vagyok!”
Kristóf Károly
SZÍNHÁZ ÉS MOZI, 1955.III.11. (8. Évfolyam, 10. szám)
Ezt a rádióközvetítést (gyermekkoromban) volt szerencsém végighallgatni. Felejthetetlen volt! (Megj., A.)
Igen, igen: ez volt az az Ernani, amit láttam, amiről beírtam a Hozzászólások...topikban (7323).
A Galériába tegnap (március 7.) feltett „nap képe” volt:
Lehoczky Éva és Korondi György a Lammermoori Luciában (1971)
Utólag,.adalékként, megemlítem Lehoczky Éva és Korondi György közös operett-rádiófelvételét és közös színházbeli ill. rádióbeli operett-koncert fellépésüket:
A Rádió Johann Strauss-estjének közvetítése a József Attila Színházból (1973. augusztus 12., Kossuth Rádió, 19.35 – kb. 21.35) - Breitner Tamás - Barlay Zsuzsa, Horváth Eszter, László Margit, Lehoczky Éva, Korondi György, Réti József, az MRT énekkara és szimfonikus zenekara. Zenei rendező: Fejes Cecília. Szerkesztő: Bitó Pál
Lehár Ferenc – Gábor Andor- Semsei Jenő-Szabó Miklós: Éva (1975. június 23., Kossuth Rádió, 19.30 – 21.30) – Sebestyén András – Lehoczky Éva, Németh Marika, Korondi György, Kishegyi Árpád, Bende Zsolt, Sólyom-Nagy Sándor, Ambrus Mihály, az MRT énekkara és szimfonikus zenekara. Zenei rendező: Fejes Cecília. Rendező: Cserés Miklós dr.
Lehár Ferenc – Mérey Adolf: A víg özvegy – hangversenyszerű előadás a Rádió 6-os stúdiójában (1975. július 10., Petőfi Rádió 20.28 – 21.38.) – Breitner Tamás – Sass Sylvia, Lehoczky Éva, Ötvös Csaba, Korondi György, Palócz László, Kishegyi Árpád, Kovács Péter, az MRT énekkara és szimfonikus zenekara. Szerkesztő: Bitó Pál. Az összekötőszöveget Romhányi József írta, Bánki Zsuzsa és Ráday Imre mondja el.
Lehoczky Éva (férjezett nevén Lammel Erichné) (Debrecen, 1925. március 7. – Budapest, 2016. december 6.)
Edita Gruberová és A (mai) nap képén látható Pavol Breslik izgalmas beállítású képen a müncheni Lucrezia Borgiában. A pesti Lucrezia Borgia-előadáson is ők énekeltek. Amúgy pedig Isten éltesse kerek születésnapján Patricia Petibont!
Bizony fel nem ismertem volna Pollinit, pedig emlékezetes Schumann-Chopin szólóestjén pár méterre ültem tőle a ZAK egyik orgonaülésén...jó régen. Bár most, másodszori nézésre inkább..
Köszönöm, javítottam!
A kèpen Abbado ès Nono mellett Maurizio Pollini zongorista làthatò.
Sajnos, ez így igaz!
A mai Nap képe nem készülhetett 1970-ben, a zongoraművész 1950-ben elhunyt.
200 éve, ezen a napon született HENRI VIEUXTEMPS belga hegedűművész és zeneszerző.
A belga Henri Vieuxtemps-t (1820-1881) Bériot vitte Párizsba 1830-ban, s itt vált a francia hegedűiskola nemzetközi hírű alakjává. Magyarországon is több ízben koncertezett.1837 elején tíz koncertet adott Pesten, a Redoute kistermében (a mai Vigadó helyén állt), s legtöbbször Erkel Ferenc kísérte. A magyar zeneszerző első, nyomtatásban megjelent műve („Duo brillant en forme de Phantasie...”) hegedűszólamának kimunkálásában is részt vett a vendég. Vieuxtemps már mint európai hírű művész 1843-ban újra Pesten szerepelt, és több hangversenyt adott. Március 3-án Brunszvik József gróf estélyt adott a tiszteletére várbeli palotájában (Tárnok u. 15., ma már nem áll), ahol felváltva Erkel, illetve a grófné kísérte zongorán a hegedűművészt.
(Magyar Nemzet, 1994.VII.25.)
*
[…] „Korabeli zenei újságunk a «Honművész» második Paganinit látott benne. Mindenkit ámulatba ejtett szédületes technikájával, lendületes s amellett bensőséges játékával.”[…]
MŰEMLÉKVÉDELEM, 1952. (6. Évfolyam, 4. szám)
*
A híres hegedűs, Vieuxtemps, egy művészi körútja alkalmával egy orosz családnál vett szállást. Az ebédnél valami vadállat szegzé rá villogó szemeit az asztal alól. Vieuxtemps meghökkent. „Fel se vegye kérem, mondá a háziasszony, csak a fekete farkas, nagyon szelíd.” Hálószobájába menve ismét találkozott művészünk a fenevaddal. — „Nem tesz semmit, majd elkergetem.” -szólt az inas. Reggel lövést hallott az udvaron. Mit jelent ez? - kérdé. „Ne aggódjék, - mondá egy belépő szolga — agyonlőtték a fekete farkast, mert az éjjel a szakácsot összetépte.”
(Fővárosi Lapok, 1864.VII.20.)
„Gustav Leonhardt (1928-2012)
… […] Rendhagyóan kuriózumjellegű műsorral lepte meg a csembalózene iránt érdeklődők — nálunk sajnos még mindig szűk — táborát Gustav Leonhardt. Szólóestjének programján előbb Froberger, majd Joseph Nicolas Pancrace Royer*, valamint Armand-Louis Couperin kompozíciói szerepeltek műfaji szempontból is igen változatos összeállításban, végül a szünet után a hangverseny második felét teljes egészében Wilhelm Friedemann Bach rendkívül eredeti hangú polonézei töltötték ki.
Feltehetően a válogatás szempontjai is szerepet játszottak abban, hogy a közönség egy része otthon maradt, s a Zeneakadémia nagyterme nem telt meg. Akik azonban eljöttek, tapasztalhatták: Leonhardt hatalmas elméleti és gyakorlati tudása, előadóművészi sokoldalúsága még ahhoz is elegendő, hogy közönségét mindvégig lekötve, akár egy teljes estén át mutassa fel meggyőző erővel másodvonalbeli komponisták műveiben az izgalmasat, eredetit, figyelemre méltót.
Művésztársai közül alighanem nagyon kevesen vannak, akik egy ilyen szokatlan — egyetlen közismerten népszerű darabot sem tartalmazó — műsor összeállítását megengedhetik maguknak, ám ez a körülmény Leonhardt esetében sem holmi zenetudósi arisztokratizmus, sokkal inkább annak a nagyon is reális törekvésnek tiszteletre méltóan következetes érvényesítése, hogy a közönség (és a szakma) ismerje meg az igazi, a teljes barokkot, s ne csak a három-négy legnagyobb egyéniség műveit. Leonhardt játékában persze e törekvést az előadásmód lebilincselően közvetlen, keresetlen volta hitelesíti: a kifejezési skála, amelyet a művész hangszerén, a valójában igen korlátozott lehetőségekkel bíró csembalón létrehoz, bámulatos. Mindenekelőtt a kifogyhatatlanul sokféle díszítésre, a tempóbeli árnyalatok garmadájára, legfőképpen pedig a sajátos, mindent uraló rubato játékstílusra kell hallgatójának felfigyelnie; ez utóbbi úgy járja át Leonhardt zenélését, hogy bármilyen szerkesztésű anyagnak hordozója lehet: a dús arpeggiókkal, homofonikusan kísért, ornamensekkel gazdagított szólódallamnak éppúgy, mint a polifon textúrának, amelynek keretén belül Leonhardt szintén meg tudja őrizni a szólamok szabadon lélegző karakterét.
Játékával számomra legkevésbé a Froberger-blokk nagy terjedelmét tudta megindokolni, a legtökéletesebb azonosulással pedig talán Royer zsánerdarabjainak és Friedemann Bach polonézeinek szegődött szószólójává
(1985. január 9. — Zeneakadémia)[...]”
CSENGERY KRISTÓF
MUZSIKA (Hangverseny), 1985.III.1. (3. szám)
A nap képe tegnapi kiadásához pótlólag: örömmel láttam együtt azt a négy jeles művészt, akiket ha nem is a Jancsi és Juliskában, nem is együtt és nem is mindegyiket Bp.-en és/vagy operaelőadásban, de volt szerencsém élőben látni-hallani. Emlékeztetőül: Edita Gruberová, Helga Dernesch, Brigitte Fassbaender és Hermann Prey. (A képről lehagyták az ötödik szereplőt, nem akárkit: Sena Jurinacot.) A Humperdinck-opera felvételét Solti György vezényelte, km. a Bécsi Filharmonikusok, a színpadi produkciót August Everding rendezte.
„Fritz Kreisler a Vigadóban
Pénteken a Vigadó nézőtere grande toilettebe öltözött. Ezen az estén a zene múzsája ugyan a Mammon isten fővédnöksége alatt szerepelt: Fritz Kreisler hegedült, az a művész, aki nemcsak édes hegedűtónusával vonzza a közönséget, hanem azokkal a mesébe illő fellépti díjakkal is, melyekkel Amerikában valamennyi kollégáját túlszárnyalja.
De akik Kreislerben a hegedűsök dollárkirályát ünneplik, ne felejtsék el, ez a «kincset érő» művészet, tulajdonképpen nagyon kispolgári, sőt népies származású. Bölcsője a bécsi kedély szerény kis otthonaiban ringott, valahol a «Heurige» világában, ahol Lanner és a Straussok édes szavú hegedűje melengette az osztrák szíveket.
Valóban, Kreislerben ennek a kedélyes bécsi középszerűségnek géniusza hódította meg a világot. Andalító érzelgősség, «fess» táncritmusok, kellemes formák és mindenekfelett édes, elbájolóan, szívdöglesztően édes hegedűhang. A Lanner és Strauss-hegedű varázsa, mely nélkül nincs igazi schrammli-zenész: itt hatványozott «koncertpódium» formában hódítja a közönséget. A mi Reményinkről azt mondták, hogy koncertjátékossá nőtt cigány. Nos, ez a Kreisler egy ragyogó koncertjátékossá nőtt «Schrammel-Musikant».
Azonban sikerének nem az a legfőbb titka, hogy ezzel a «Heurige» lélekkel, ezzel az osztrák népi hegedűsszellemmel a virtuozitás, a technika legmagasabb csúcsaira tudott emelkedni. Éppen ellenkezőleg: azt ünnepeljük benne, hogy a nagyvilági virtuóz köntösében is meg tudott őrizni valamit a «Ländler» világának üde, őszinte poéziséből. Mert ez a költészet, melynek egykor Schubert is hódolt, mely Lannerben, a Strauss Jánosokban, megtalálta könnyűvérű zsenijét, ez a szívbéli eredeti poézis százszor többet ér, mint az a virtuozitás, melyet az ifjú amerikai hegedűmatadorok az öreg Kreislertől ellesnek.
Ha csodáljuk Kreisler játékának gyönyörű könnyed dallamosságát, behízelgő eleganciáját, a hegedű lelkéből lelkedzett érzéki varázsát, akkor ezt az osztrák poézist csodáljuk benne. Ez emelte a koncertteremben Kreislert a tömegek kedvencévé. És a nehéz dollárok és felhőkarcolók urai nem is sejtik, hogy Kreisler hangversenyein a felső-ausztriai kisvárosok «Musikantentumja» adóztatja meg őket.
Természetesen mondanunk sem kell, hogy ezzel a kedélyes, formásan érzelmes poézissel meg lehet ugyan hódítani a tömegeket, de nem lehet meghódítani egy Bach-szonátát. Kreisler, a virtuóz, persze fölényesen uralkodik Bach technikai problémáin, de Kreisler a nyájas poéta, legfeljebb jóakaratú mosolyra késztetheti a zeneértőt, ha olyan mélységesen lélekbemarkoló zeneköltemény tolmácsolására vállalkozik, amilyen a pénteki est Bach-száma, a g-moll szólószonáta. Kreislernek egyébként külön balszerencséje, hogy közönségünk ezt a remekművet két nappal előbb Huberman grandiózus interpretálásában hallhatta. A felhők fölé szárnyaló sas után ez a bájosan turbékoló kis galambocska! Hiába Bach zenei felhőkarcolóiba nem lehet a bécsi «Gemüt» kényelmes liftjén felemelkedni. Ide nagy, tragikusan nagy érzések kellenek.
Schumann hegedű-fantáziájának romantikája sem olyan egyszerű költői probléma, ahogy azt Kreisler képzeli. De már Paganini koncertjét bátran átmodernizálhatja a kreisleri lélek: mert a kreisleri virtuozitás itt a mellényzsebéből fizeti ki mindazt, amivel a bravúrjátékos Paganininek tartozik. És végül: mikor Kreisler saját kis szerzeményeit kezdi játszani, akkor megszűnik minden kritika, akkor felszabadul a művész lelkének egész természetes költészete és a közönség Kreisler lábainál hever.
Tóth Aladár”
PESTI NAPLÓ, 1937.II.13. (88. Évfolyam, 35. szám)
„Film készül George Gershwin életéről
Az egyik amerikai filmgyár tervbe vette, hogy filmet készít a legnépszerűbb, tragikus ifjúságában elhunyt modern amerikai zeneköltő életéről. A filmgyár George Gershwinnek bátyjával, Ira Gershwinnel szerződött, hogy az állítsa össze testvére életének legérdekesebb mozzanatait, valamint válogassa ki alkotásaiból azokat a részleteket, amelyek szerinte művészetére a legjellegzetesebbek. Az újdonság címe a kiváló zeneszerző legismertebb alkotása után „Rapshody in Blue” címet fogja kapni.
AZ ÚJSÁG, 1941.V.15. (18/110)
*
Rhapsody in Blue
Az amerikai Warner filmgyár megfilmesítette a Rhapsody in Blue világhírű szerzőjének, a klasszikus jazz megteremtőjének, George Gershwinnek az életét. Ebben a valóban monumentális zenei filmben lepereg előttünk a nagy zeneköltő élete, az, east sidei kis nyomortanyától a hollywoodi luxusvilláig, ahol Gershwin rövid, de tüneményes és sikerekben gazdag földi pályafutása véget ért. Ami a két állomás között van, diadalma Broadway-revük, jazz szimfóniák és zenei fantáziák sorozata és egy eredményekben jelentős, de alapjában véve boldogtalan élet. A Warnerék, akik ilyen zenei biográfiákban úgy látszik specialisták, valóban nem kíméltek anyagi eszközöket, hogy nagy barátjuk emlékét méltó módon örökítsék meg..
Szemtanúi leszünk a Rhapsody in Blue születésének és diadalmas premierjének, amely egyúttal a klasszikus jazz születését is jelenti, és amely premiernek a hőse Gershwin mellett Paul Whiteman volt.
Érdekessége még a filmnek, hogy Gershwin iránti kegyeletből szerepet vállaltak benne a nagy komponista meghitt barátai, az említett Paul Whitemanon kívül Al Jolson, az első hangosfilm, „Singing Fool” felejthetetlen főszereplője, Jascha Heifetz, a világhírű hegedűművész és még sok elismert zenész, karmester és kritikus.*
Gershwin megszemélyesítője Robert Alda, aki nemcsak kiváló színész, de remek zongorista is, amellett megszólalásig hasonlít Gershwinre, da szerepelnek még a filmben Joan Leslie és az új hollywoodi filmcsillag, Alexis Smith. A filmet Gershwin testvére Ira Gershwin írta.”
— m
MAGYAR NEMZET, 1947.IV.6. (3. Évfolyam, 78. szám)
*Megjegyzés (A.)
Továbbá: Oscar Levant, George White, Hazel Scott, Anne Brown, stb.
A film remek! Méltó Gershwin emlékének!
Minő egybeesés: "A nap képe" és holnapi operaközvetítés a MET-ből
Bartók Rádió, 19:00 - kb. 23.00 George Gershwin: Porgy és Bess
Kapcsoljuk a New York-i Metropolitan Operaházat
Háromfelvonásos opera
Szövegét - Edwin Du Bose Heyward és Dorothy Heyward színműve nyomán - Edwin Du Bose Heyward és Ira Gershwin írta
Vez.: David Robertson.
Km.: New York-i Metropolitan Operaház Ének- és Zenekara (karig.: Donald Palumbo)
Rendező: James Robinson
Szereposztás:
Porgy - Eric Owens (bariton),
Bess - Angel Blue (szoprán),
Serena - Latonia Moore (szoprán),
Crown - Alfred Walker (basszbariton),
Clara - Golda Schultz (szoprán),
Maria - Denyce Graves (mezzoszoprán),
Jake - Donovan Singletary (bariton),
Sportin\\\' Life - Frederick Ballentine (tenor),
Mingo - Errin Duane Brooks (tenor),
Robbins és Rákárus - Chauncey Packer (tenor),
Peter - Jamez McCorkle (tenor),
Fraizer - Arthur Woodley (bariton),
Annie - Chanaé Curtis (mezzoszoprán),
Lily - Tichina Vaughn (szoprán),
Eperárus asszony - Aundi Marie Moore (mezzoszoprán),
Jim - Norman Garrett (bariton),
Temetkezési vállalkozó - Damien Geter (bariton),
Nelson - Jonathan Tuzo (tenor),
Scipio - Neo Randall (fiúszoprán),
Nyomozó - Grant Neale (próza),
Rendőr - Bobby Mittelstadt (próza),
Halottkém - Michael Lewis (próza)
"A jazzkirály
Látogatás Georg Gershwinnél, akinek több jövedelme van, mint az Egyesült Államok elnökének, s aki 27 esztendős.
(New York, február)
Mindjárt a dolog velejénél kezdem, mert amióta Georg Gershwin első zongorahangversenyét adta, bizonyára megállapította a közönség (éppúgy, mint a legtöbb kritikus), hogy ő az útszéli dallamok igazi művésze, amint ezt «Svanee» és «Lady be Good» című szerzeményei igazolják.
Ezek után képzeljenek el egy barna, 27 év körüli, komor fiatalembert, aki a Pall-Mallbeli szobájában a nyitott ablaknál ül, felemeli ujjait és játszani kezd. Az alkonyat már csaknem teljesen leszállt, amikor zongorájához ült, és amikor befejezte játékát, már égtek az utcán a lámpák. Ez-alatt a rövid idő alatt azonban olyan különös zenei élményben volt részem, aminőben még soha. Egy kis kábulatra volt szükségem, hogy pontosan le tudjam írni ezt az élményt, mert amit akkor éreztem, az a mámorhoz volt hasonló. Csak rapszodikus szavakkal, csak élénk és kiabáló jelzőkkel lehet rekapitulálni azt a kusza és csalogató ritmust, amely betöltötte az egész sötétségbe boruló szobát
Vajon le tudom-e írni most ezt a ritmust! Természetesen ma már mindenki ismeri a rendes jazz-zene fogásait. A legtöbb jazz-zene olyan, mintha zenei csuklóst végezne a rezgések ügyes beosztásával. Mindenki ismeri ezeket a kis fogásokat. Ezek olyan régiek, akár csak Bach, vagy talán régebbiek.
Az első öt percben megállapítottam, hogy Gershwin sokkal messzebbre ment vissza hangversenyén. Igen komplikált matematikai leírásra volna szükség ahhoz, hogy pontosan meglehessen magyarázni, mit csinált, és ha valaki már meg is magyarázta, az emberek többsége, akik esetleg ugyan ezt tennék, azt hiszem, semmivel sem jutnának előbbre, mint azok, akik hivatkozással Einsteinre elfogadják a relativitás elméletét. Egy sereg élesen disszonáns dallamot játszott le bizonyos mágikus ellenpontozásban, mindezeket csillogó tömegben hullámoztatva, amely tömeg azonban egyszerre úgy rendbe jött, mint egy masírozó sereg. És mégis szép ez a zene. ...
Mindig szép. Ez volt a benyomásom, amikor ezt a zenét hallottam.
Ki nem állhatom azokat az embereket, akik zenét hallgatva, üresen vigyorognak, és a vízcsobogásra hivatkoznak, amikor egy Liszt kadenciát hallanak, akik akkor fedezték fel zenei hajlamaikat, amikor Chaminade egyik szentimentális valcerét hallgatták és akik számára Chopin Preludje csakugyan nem jelent mást, mint amikor az eső csapkodja a tetőt, vagy amikor Georges Sand érzeleg. A világ teli van ilyen emberekkel és én gyakran hízelegtem magamnak, hogy nem tartozom ezek közé. Ügy látszik, tévedtem.
Mert amikor erre a zenére figyeltem, úgy tűnt fel nekem, mintha egész Amerika gyönyörűen kivirágzott volna előttem, A dallamok úgy szálltak ki a zongorából az előbukkanó csillagokkal, mint a felhőkarcolók masszívságának szépségei. A basszus hangok úgy harsogtak szüntelenül egy őrült néger orgiájának vadságával, hogy szinte belekábultam. Voltak élénk és vidám részletek, voltak halk rejtelmes melódiái, amelyek úgy hatottak, mint valami erdő óriási titokzatossága. A hangok összeütköztek és harcoltak egymással, összekuszálódtak, azután ismét kitisztultak, összekapcsolódtak és azután egy végső rohanással végigszáguldottak a billentyűkön, mint a dübörgő csorda a vadnyugati prérin, hogy elakadt a lélegzetem.
*
Amikor befejeződött mindez és a csendet fokozatosan áthatolta az utcáról beszűrődő mindennapi élet zaja, éreztem, hogy itt az idő, amikor előállhatok és mondhatom azt, amit Schumann mondott, amikor Chopint először hallotta játszani: «Le a kalappal, uraim, ez az ember zseni.»
Itt azonban nem volt kalap, amit levehettünk volna. Ezért rámutattam a kotta egyik legkomplikáltabb oldalára és megkérdeztem tőle: hogyan csinálta ezt?
― Nem tudom.
― Kérem, játssza ezt le ismét, de egészen lassan.
Játszani kezdett. Három különböző ritmus harcolt egymással — kettő a magas hangokban, egy pedig a basszus hangok között. Nevetni kezdtem.
— Min nevet?
— Ezeken a fülsértő ritmusokon. Hogyan csinálja?
Megrázta a fejét és tovább Játszott.
— Belülről érzek valamit és azután kidolgozom — ez az egész.
— Érzelmei bizonyára nagyon vulkánikusak lehetnek, ha ilyen zenét szerez. .Mindig viharosak az érzelmei?
— Nem, az általános, jazz-zene mást kíván.
Mialatt beszélt jobb kezével állandóan nyomogatta a billentyűket. Kis ritmus töredékek születtek, tovahömpölyögtek és aztán meghaltak. Itt-ott kétszer, háromszor is lejátszott egy-egy zenei frázist, majd elnyomta egy disszonanciával. Azután ismét egy megragadó ritmus csendült fel.
— Mondhatom, — szóltam, hogy ez tetszik nekem.
— Nekem is.
Ismét játszott rögtönözve a «kővetkező» témát.
— Ez tulajdonképpen charleston zene és még sincs charleston ritmusa.
És ezzel kínozni kezdett egy szegény dallamot, ahogyan csak egy dallamot kínozni lehet. Ismét és ismét játszotta ezt, amíg csakúgy nem éreztem, hegy bárcsak sohase hallanám többé. Azután, amikor már úgy látszott, hogy befejezte, így szólt:
— Nos, ez egy bevezetés.
*
Mielőtt azonban cikkemet befejezném, meg kell még mondanom, amit már az elején kellett volna megírnom, hogy Gershwinnek több jövedelme van, mint az Egyesült Államok elnökének.
— Néhány esztendővel ezelőtt kezdtem meg pályafutásomat — szólt Gerswin — egy kis Broadway-i lokálban. Minden este 9 órakor ott ültem a zongoránál és játszottam népszerű dalokat mindazoknak, akik bejöttek. Többnyire négerek jártak oda és kértek, hogy játsszam az «Isten, küldj vissza» című dalt. Kóristalányok lihegtek a hátam mögött. A vendégek közül sokan kellemetlenül viselkedtek, de voltak köztük kedvesek is. Ezek között volt Fred Astair.
Egyszer Fred Astair egy kis operettet írt saját színháza számára és többször megkért, hogy hallgassam meg néhány új dalát. Emlékszem, hogy egyszer azt mondtam neki:
Nem volna furcsa, ha egyszer én is írnék egy operettet az én színpadom számára és ti játszanátok a főszerepet benne? Nevettünk ezen. De azután mégis valóra váltottam tervemet. Írtam egy operettet. Ennyi volt az egész."
PESTI NAPLÓ, 1928.II.19. (79/41)
[…] Csöndesen álmodó Duna-parti palota a budai Margit-rakparton, benne muzeális értékeket őrző, tágas, nagy szobák: ez az otthona élő nagy büszkeségünknek, Hubay Jenőnek, a magyar zenekultúra világhíres úttörőjének. Kívülről előkelő, mint egy – grandkanali - csipkepalota, homlokzatán Brügge régi házainak mesélő némasága, belülről pazar gazdagságú, csudálatosan szép művészi élet lüktetése. Dalok születnek itt, művészet fakad, ifjú titánok nevekednek fel a mester nevelésében s indulnak világgá. ...
Innen indult útnak Vecsey Ferencz, Geyer Stefi, Szigeti József, Gyárfás Ibolyka, Telmányi Emil s a tüneményes tehetségű Pártos István, de külföldi hírességek is, így többek között az amerikai Sol Cohen és Brown Eddy, az orosz születésű Kogan és több neves művész. Szerte-széjjel a nagyvilág minden irányából zarándokolnak ide a művészi kiképzés áhítói, akiknek ez időszerinti élő nagy mestere a magyar Hubay Jenő. A művészet vándorainak tarisznyáiba a hírneves mester nemcsak a virtuozitás művészetét adja útravalóul, hanem a lelkét is, a gazdag, mélységekben pompázó érzéseket, a melyek ott zajlanak valamennyi Hubay növendék előadó művészetében. ...[…] (Hubay Jenő otthonában [részlet] - Vasárnapi Újság 1917)
A fénykép az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.
A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato. (Zenemű Kiadó Bp. 1976.)
„Portré
Balassa Sándor
A Tribune Internationale des Compositeurs 1971-es párizsi seregszemléjén Legenda című művével III. helyezést ért el. A külföldi sikert hazai elismerés is követte, az idén Erkel-díjat kapott. Balassa Sándor nevével 1971 előtt ritkán találkoztunk a hangversenyműsorokon, holott már 1965-ben megszerezte zeneszerzői diplomáját.
Mit jelent számára az elmúlt néhány év? A belső érlelődés miatti tudatos visszavonulást vagy inkább kényszerpihenőt — esetleg még talán most is ott tartunk, hogy senki sem próféta a saját hazájában?
— A hasonlat ez esetben nem szerencsés, sőt félrevezető, mert semmi esetre sem tartom magam prófétának. Egy kezdő komponista számára a visszavonulásnak nincs értelme, ugyanis még nincs honnan visszavonulnia. Nem hiszem, hogy 1965 óta megváltoztam volna. Minden embernek van egy eredendően sajátos töltése, s azt kell kibontakoztatnia, amivel rendelkezik. Különböző kaliberű ágyúk vannak, amelyek természetesen csak a méretüknek megfelelő löveggel használhatók. Így van ez az ember tehetségével is: eredményesen mindenki csak saját keretein belül működhet. Ez a tevékenység teljesen leköt, műveimnek nem voltam és nem is leszek propagandistája, reklámfőnöke. Minden műnek megvan a saját életútja, s ezen az úton már a zeneszerző nem kísérheti — saját lábán kell megállnia. Ezért tartom fontosnak a zene pontos lejegyzését, hogy később „szülői" segédlet nélkül is bárki, bárhol megszólaltathassa.
— Korunk zenei termésében az eligazodás nemcsak a zenekedvelőknek, hanem a hivatásos muzsikusok számára is nagy probléma, ugyanakkor a zene elvesztette azt a társadalmi presztízsét, amivel, évszázadokkal ezelőtt rendelkezett. Miben látja e kettős jelenség okát?
— A jelenlegi zűrzavar létezik, de megfelelő távolságból nézve biztosan kitisztul majd. Próbáljuk vizsgálni például a szerteágazó okozatok egyik kézenfekvő szálát. Sok esetben zenén kívüli rendszerekkel akarják igazolni a zene létezését. Különböző matematikai, fizikai, pszichológiai stb. összefüggésekkel szervezik meg a zene anyagát, mintha elvesztették volna hitüket a zenei szerveződés lehetőségeiben.
A tudományos megközelítés a dolgokat önmagukban vizsgálja az én kizárásával, ez zavaróan befolyásolhatná a pontos eredményt. A művészi megközelítésből nem hagyható ki a szubjektum, sőt minden más összefüggés is csak erre vonatkoztatható. Az anyag itt közvetítő közeg, mely embertől emberig viszi az üzenetet. Ennek az üzenetvivő anyagnak a művészi elrendezését tanuljuk meg, mint szakmai szférát, ez a mesterség. A többi nem tanítható, az ember a saját énjének rejtelmeiből hozza felszínre, érzésem szerint ez a lényegesebb szféra.
Nem akarom szétválasztani ezt a két tényezőt — egy mű szintjén ez nem is lehetséges, de bármely oldal túlzása olyan torzulást okozhat, mely megrendítheti a művészet alapjait. Erre ma nagyon sok példát találhatunk. A mérték és egyensúly utáni vágyam ösztönöz, idézném a költőt: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok."
Az üzenetről csak annyit — a kiválasztott írástudók nem dobhatják vissza az embereknek a betűket, mondván: rakjátok össze magatok, mert én nem tudom. Ezzel saját létezésüket számolnák fel. A fogalmazást meg kell kísérelniük még akkor is. ha ez lehetetlennek tűnik.
A kérdés második részére válaszolva, hogy ti. a zene elvesztette azt a társadalmi presztízsét, amivel hajdan rendelkezett — azt mondhatom, ez sajnálatos, de egyáltalán nem meglepő, összehurkolva az előbbi témakörrel: a középkorban a tudomány volt a teológia szolgálólánya, korunkban úgy látszik, a művészet válik a tudomány szolgálólányává. A zeneszerzőnek, gondolom, meg kell próbálnia visszaszerezni az elveszett presztízst, — hogy lehet-e? Kérdéses, de mindenképp meg kell próbálnia.
A zene fáján vannak új hajtások, de az alapprobléma ma is az, ami hétszáz évvel ezelőtt volt. A műnek, a mű megszólaltatójának és a közönségnek kell zárnia azt a hárompólusos áramkört, amelyben a varázslat létrejöhet.— Hogyan látja a különböző iskolák, irányzatok fejlődését s ezek között hová helyezné saját munkásságát?
Az ágakon megjelenő friss hajtások nem fejlődhetnek a fa törzse nélkül, a törzs viszont a hajtásokon keresztül lélegzik, a gregoriántól ível Bachon, Mozarton át a jövő felé. Ez a fa mindeddig megújult, különböző népek zenéjéből, csodálatos géniuszok által, de a pálya tovább ívelhet, nyitva a tér.
Irányzatokhoz nem szívesen kötődnék, mert elveszíthetném látásmódom szabadságát. Egy irányzat vagy iskola látszólag biztonságot, védettséget adhat, de idegenszerű korlátokat is. Az így keletkezett darabokon a szerző — amikor már kikerült a csoport hatása alól — utólag nem segíthet.
De amit legkevésbé látok gyümölcsözőnek: egy még újabb irányzatért otthagyni a nemrég felvett régebbit, így a szerzőnek egyrészt nincs alkalma belenőni, mélyen megragadni a stílust, megtalálni a saját összefüggésrendjét az anyagon belül, másrészt a látszólag friss irányzat ha máshonnan került ide, pillanatnyilag talán újnak hat, de Föld-méretekben gondolkodva csak „felmelegítés", máshol unott holmi — más szóval: ha a darab legfőbb ereje csak újdonságában van és nem az összefüggések gazdagságában, úgy mulandó jelenség csupán. Ezeket a gondolatokat azért vetem fel így, mert munkámban felmerülnek, nap-mint nap viaskodom velük — a létezésemért.
— Legtöbbször önmagunk sem vesszük észre, hogy elveink az idő múlásával mennyire átalakulnak. Szeretném megkérdezni: a Főiskoláról kikerült Balassa Sándor felfogása mennyiben tér el mai elképzeléseitől?
— Sokat tanultam előadott darabjaim visszahallgatásából. Ilyenkor az elképzelés és a megvalósulás ütközik meg, a zeneszerző számára ez valóságos szürete a tapasztalatoknak.
A Főiskolán Szervánszky Endre professzor tanítványa voltam, azt megelőzően autodidakta módon foglalkoztam komponálással. Szervánszky tanár úrtól a kötelező klasszikus anyagú tanulmányokon kívül (melyek rendkívül fontosnak bizonyultak, és ezt figyelmébe is ajánlom minden főiskolás kollégámnak) magasrendű etikai útravalót kaptunk. Ez az utóbbi az évek múlásával egyre drágább kincsemmé válik: iránytű, mely mindig az igazabb út felé ösztökél akkor is, ha az látszik a nehezebbnek. Ennek a szemléletnek fundamentuma az, hogy mindennél fontosabb az emberség, mert az igazi művészet is csak erre az alapra épülhet. Tanárom erősített meg abban a felfogásomban is, hogy csak a lényegi kapcsolatok a fontosak, minden más ezekre függeszkedik csupán. A nehéz kor, melyben élünk, a civilizáció kőkorszak-ártalmai eltompítanak, felőrölnek bennünk valami alapvetőt.
Ennek az alapvetően emberi tartásnak a megőrzésében látom a kiút megtalálásának egyik lehetőségét. A bajok orvoslása túlesik az egyén hatáskörén, mégis szeretnék a saját portámon rendet tartani, mert ezt megtehetem, s ezért a rendért vállalnom is kell a felelősséget."
Ifj. Fasang Árpád
MUZSIKA, 1972.VII.1. (7. szám)
-------
2019 májusában a „GRAND PIANO” lemezcég 2 CD lemezen (GRAND PIANO GP 803, 804) válogatást jelentetett meg Balassa Sándor zongoraműveiből. A felvételeken Kassai István zongoraművész játszik. Kiválóan és élvezetesen adja elő a jobbnál jobb zongoradarabokat. Balassa Sándor a hazai kortárs muzsika jeles képviselője.
Először csak a sima vonalú kanapét tanulmányoztam, amely egy barokk (vagy neo-barokk) vázra épült – mígnem megláttam Melis György bal kezét. Jól látom, amit látok az ujjai közt?
Ha jól emlékszem az említett Tosca előadáson kijött a függöny elé és az előadást az akkoriban elhunyt Carelli Gábor emlékének ajánlotta.
Sherrill Milnes 85 éves!
2005-ben írtam a fórumra az alábbi sorokat. (most utólag javítottam a szövegben egy-két szereposztásbeli nevet, amire anno rosszul emlékeztem vissza.)
„Szinte hihetetlen. Sherrill Milnes már 70 éves! A mai napon ünnepli születésének ezt a kerek évfordulóját.
Az egyik legkedvesebb baritonistámat szerencsére itthon is láthattuk jó párszor. Egészen pontosan négy ízben szerepelt Budapesten, s mindegyik alkalommal ott lehettem a forró sikerű estéken.
A kilencvenes évek elején egy koncertszerű Aidát élvezhettem vele a BKK-ban. Ondrej Lenard vezényelt. Közreműködiött a Magyarv Állami Operaház Énekkara, Zenekara, Balettkara. Jelena Obrazcova (Amneris), Alessandra Marc (Aida), (Amneris), Sherrill Milnes (Amonasro), Kaludi Kaludov (Radames), Kurt Rydl (Ramfis), Ulbrich Andrea (Főpapnő), Hercz Péter (Fáraó), Kiss B. Atilla (Hírnök) - 1993. február 21. Budapest Kongresszusi Központ.
1994. december 6-án az újjávarázsolt Vígszínházban volt egy Opera Gála, amelyen közreműködött Milnes mellett Nicolai Gjaurov, Jelena Obrazcova, Marton Éva és Peter Dvorsky, az MRT Szimfonikus Zenekarát Oberfrank Géza vezényelte. A gála rendezője Kerényi Imre volt. Milnes énekelt Credót az Otellóból, Gérard monológját az André Chéniér-ből, a gála egyik legnagyobb sikerét aratta az Alvaro és Carlos kettősében A végzet hatalmából, a kitűnő Dvorsky oldalán. És volt még egy Marton Évával közös duettjük a Trubadúrból (Leonóra és Luna kettőse a IV. felvonásból).
A harmadik és negyedik találkozásra már nem kell olyan túl messzire visszanyúlnom az időben. Pár éve, már jóval túl a hatvanon énekelte nálunk Scarpiát (érdekes az analóg Ruggiero Raimondi és Renato Bruson is a hatvanas éveiben állt be nálunk egy repertoáron lévő darabba), majd néhány nap különbséggel Jagót.
Ezek a vele kapcsolatos élményeim. És még arra emlékszem, hogy a BKK-ban az Aida szünetében nem vonult vissza az öltözőjébe, hanem frakkban sétálgatott az előcsarnokban, s a közönség körében autogramot osztogatott rajongóinak. Rendkívül közvetlen, jó humorú egyéniségként mutatkozott civilként meg, ezt később az Otelló után magam még egyszer tapasztalhattam, amikor az előadás után sokadmagammal várakoztunk rá, és akkor még általa dedikált fényképeket is kaphattunk tőle.”
Soprano Beverly Sills as Thais and Baritone Sherrill Milnes as Athanael in Massenet’s ‘Thais.’ Metropolitan Opera, 1978.
https://www.youtube.com/watch?v=VJGDydA9t40
Beverly Sills & Sherrill Milnes sing "Finale" from Thais by Jules Massenet New Philharmonia Orchestra Lorin Maazel, conductor - 1976
Beverly Sills & Sherrill Milnes Up In Central Park , N.Y. USA, 1978
Hans Guido von Bülow éppoly híres volt gorombaságáról, mint zenei tehetségéről. Egy társaságban bemutatták Dumden lordnak, az angol főúr szerette a tréfát, de el is értette. Bülow azonban még a művészeknél megszokott hiúság mértékén is túltett és különösen fájt neki, ha egy-egy kudarcát említették.
A lord egészen elfogulatlanul kérdi:
— Bocsánat, mester, mikor játszott utoljára Angliában?
— Két éve, — felelte Bülow és arca elsötétedett visszagondolva arra a lesújtó kritikára, melyben az akkori szereplését az angol lapok részesítették.
— És hol játszott, doktor úr?
— Joachimmal együtt a Kristálypalotában.
— Igen, igen, emlékszem, olvastam róla. Mit is játszott, hogy úgy lerántották?
Ez már Bülownak is sok volt és gorombán így válaszolt:
— Mit? Az „Oh du lieber Augustin”-t, tudja? Ráadásul Joachim meg én elfütyültük a „God save the Queen”-t. Talán azt is szeretné tudni, mit ettünk? Plum-puddingot.
Ezzel fölállt és otthagyta a lordot. A társaságban kínos zavar keletkezett, csakhamar azonban visszatért a goromba mester és nyugodtan odalépett angol barátjához.
— Haragudtam önre az imént, — mondta, — de nem volt rá okom. Tudakozódtam ön felől.
— No, és jót hallott?
— Sajnálatomra nekem nem jó, amit hallottam. Ha egy Bülow egy Dumdennel muzsikáról beszél, akkor az egyik bizonyosan ökör. Ez az ökör a jelen esetben én vagyok, mylord.
*
Hans Guido von Bülow mondta:
— A jó karmester abban különbözik a rossztól, hogy az egyiknél a partitúra van a dirigens fejében, míg a másiknál a fej van a partitúrában.
AZ ÚJSÁG, 1936.IV.22. (Anekdota Lexikon)
Legyen meg itt is" A nap képe"
Erdész Zsuzsa és Ilosfalvy Róbert a Hoffmann meséiben
A nap képét köszönöm!
Akkor legyen itt egy másik kép is - kuriózum?!
Budapest, 1962. március 26.
Ilosfalvy Róbert operaénekes, a Magyar Állami Operaház tagja csellózik.
A művészt április 3-án a Liszt Ferenc-díj I. fokozatával tüntették ki.
MTI Fotó: Keleti Éva
Ilosfalvy Róbert (Hódmezővásárhely, 1927. június 18. – Budapest, 2009. január 6. ) operaénekes (tenor).
Tulajdonos: MTI Fotóarchívum
PERGOLESI RENESZÁNSZ
Megírtuk azt a mozgalmat, amely főleg Olaszországban Pergolesi művészetének újjáélesztése érdekében támadt. Hírt adtunk arról is, hogy a nápolyi zeneszerző bicentenáriuma alkalmából (1936) bizottság alakult, melynek célja Pergolesi összes műveinek kiadása. Az összkiadást 25 kötetre tervezik. Elképesztőén nagy szám ez, ha arra gondolunk, hogy Pergolesi 26 éves korában örökre letette a tollat és rövid életét is tüdőbajban, betegen töltötte.
Ezenkívül sem volt a szerencse gyermeke: meg kellett küzdenie a sikerért és az elismerésért. S ma mégis úgy áll a zenetörténetben, mint a nápolyi iskola egyik vezérszelleme. Sorsa igazi művészsors: halála után egyszerre óriásira nőtt a híre. Van erre több példa a zenetörténelemben: Bizet, aki a Carmennel megbukott, vagy Mozart, akinek csak tömegsír jutott. Halála után versengtek a fejedelmek a Pergolesi-kéziratokért, hogy lemásoltathassák és előadhassák őket.
A tervezett 25 kötetből már 9 megjelent. A 9 kötet tartalma minden muzsikus számára a legnagyobb meglepetés, mert a kinyomtatott művek csaknem mindeddig ismeretlenek voltak.
Az eddig megjelentek között van Pergolesi első nagy színpadi műve: „Giulielmo d’ Aquitania,” két zenés komédia, a „Lo frate innamorato” (A szerelmes fivér) és az „Il geloso schernito” (A kigúnyolt féltékeny) címűek, a „La morte di San Giuseppe” (Szent József halála) című kétrészes oratórium. Vonószenekari concertinókat, triószonátákat, különböző hangszerekre szonátákat és koncerteket írt és egy misét, mely 10 szólóénekre, kettős ének- és zenekarra van írva.
A Pergolesi-reneszánsz mind a hangszeres, mind a színpadi zene terén megindult. Egyre-másra elhangzanak két évszázados tetszhalott állapot után új és új Pergolesi művek. Eddig az Úrhatnám szolgálón és a Stabat Materen kívül nem adtak elő más Pergolesi művet. Most sorra kezdik venni a többi színpadi műveit is. Még bábszínház műsorán is találkozunk Pergolesi-komédiával.
Pár éve Svájcban a zürichi Marionett-színházban adták elő a „Livietta e Tracollo” vígoperát. Nemrég egy svájci tudós, Johannes Wisscher új Pergolesi operát fedezett fel a brüsszeli királyi könyvtárban. Címe: „La contadina” (A parasztlány). Az új operát többször előadták már a beromünsteri rádióban.
A ZENE, 1941.VI.15 (XXII. Évfolyam, 13. szám)
Franz Schmidt emlékére, születése 145. évfordulóján
Köszönöm a Szerkesztőségnek, hogy ma A nap képe című rovatban Franz Schmidt fotóját jelentette meg:
FRANZ SCHMIDT
A linket megnyitva méltó és szép, pozsonyi megemlékezést olvashatunk életéről és pályaívéről:
https://pozsonyikifli.sk/franz-schmidt-schmidt-ferenc-a-zeneszerzo-orgona-zongora-es-csellomuvesz/
FRANZ SCHMIDT, VAGY SCHMIDT FERENC EMLÉKÉRE.
Filharmónia.
A hétfői első filharmóniai est tulajdonképpen a második hangverseny műsorát hozta a filharmonikusoknak, mert az első estjüket, melyen Verdi Requiem-jét akarták előadni, tudvalévően el kellett halasztaniuk. A Népopera emeletei és páholyai egészen megteltek érdeklődőkkel, a földszinti széksorokban szokatlanul kevesen voltak. Pedig a műsor bővelkedett érdekességben, két vendég, két bemutató, ennél többet kívánni sem lehetett volna!
Schmidt Ferenc II. (esz-dúr) szimfóniájának előadása volt az est igazi értékes eseménye. A pozsonyi születésű szerző nevét nálunk is csak néhány év óta ismerik, mióta operája a Notre Dame a bécsi udvari Operaházban olyan értékes sikert aratott.
Schmidt Ferenc magyar ember. Dohnányi Ernő kortársa és iskolapadbeli szomszédja. Bécsben nevelték muzsikussá. Az operaházi zenekarban volt gordonkás és a zenei főiskolán „K. k. Professor" a zongora tanszakon. Mióta dalművét előadták, otthagyta az orkesztert és szeretne — hazajönni Magyarországra. A Zeneakadémia tárgyalt is vele, hogy a zongora tanszak egyik katedrájára megnyerje, de nem tudtak megállapodásra jutni. Talán inkább a zeneszerzési tanszakon kellene működési kört biztosítani számára.
Schmidt nagytehetségű muzsikus. Ismerjük az operáját, mely egyszerre hírnevessé lette, de igazi értékei sokkalta jobban megmutatkoznak a ma előadott szimfóniájában. Komoly készültséget, nagy tudású, a mesterségét fölényesen ismerő zenészember. Nem geniális, csak talentumos, nem is akar geniális lenni a muzsikájában, ám azt, hogy mennyire talentumos, műve minden taktusa sugározza. Az invenciója korántsem gazdag, a fantáziája sem szárnyal a magasságok felé, hanem a szerkezeti tudás, a felépítés virtuózsága, a hangszerelés ezerszínű fényjátéka olyan méretű tulajdonságai, mint amilyen arányokban ezt csak az igazi kiválasztott nagy mesterek kvalitásaiban találjuk. A négytételes mű nem a gondolatok eredetiségével, nem is a melódiák egyéni karakterével, hanem a konstrukció alapos és komoly értékével, a hangszerelés káprázatos ügyességével és a dolgozási mód bravúrjával ragad meg bennünket. Egészen modern, ahogyan a Schmidt orkeszterén gondolkodik és Straussnál is Straussabb, ahogyan elmondja, színezi a gondolatait. A mű középső része, a tíz változatból álló második-harmadik tétel — az mutatja a szerző igazi profilját, itt látszik meg talentuma a maga igazi jelentőségében. A mesterségnek ez a fölényes tudása és alkalmazása: művészet!
Schmidt alkotásának méltán volt komoly sikere. A magyar tehetségek életében az is új jelenség, hogy negyven esztendős elmúlt és itthon csak még ezután fedezik fel.
— A másik újdonság Márkus Lili* zongoraversenye volt, melynek koncertáló szólamát a szerző játszotta. A rokonszenves és tehetséges zongoraművésznő műve sokkal igénytelenebb, mintsem hogy komoly bírálatra számot tarthatna, a közönség tapsai ezúttal nem a szerzőt, hanem a kvalitásokban oly gazdag zongorajátékost illeték.
— Az est vendégét, Bosetti Hermina* bajor királyi kamara énekesnőt a Népoperai Mozart ciklusból ismeri a mi közönségünk. A müncheni Rezidenz-Theater intim térségei kétségtelenül alkalmasabbak Bosetti kisasszony legmagasabb kulturáltságú ének művészete igazi érvényesüléséhez, mint a Népopera arányai, de frissen csengő, üde hangja, finoman kivésett énekbeli készsége, mindenekfelett pedig az előadásbeli intelligenciája teljes mértékükben megmutatkozhattak. Pedig a műsora nem volt szerencsés. Constanza áriája Mozart „Szöktetés a szerályból” című operájából, ami mindenekfelett koloratúra ária, a művésznő pedig nem a koloratúrás trillázó Mozart énekesnők közül való, nem is ez a fő erőssége. A három Schubert dal pedig, melyeket zongorakíséret mellett énekelt, igazán elveszett a Népopera hangot nyelő akusztikájában. Nem vált előnyére az előadásának, hogy erőltette a hangját. A bölcsődal azonban még így is gyönyörű szép volt és emlékezetes marad számunkra ebben az előadásban. ...
A zenekar, a közönség tapsait egy ráadással hálálta meg. Az estét Brahms Tragikus nyitánya vezette be, melyet szárazon és unottan játszottak. Viszont Schmidt művének pompás előadásáért minden dicséretet megérdemel Kerner István és orkesztere.
k.a.
PESTI NAPLÓ, 1916.X.24. (67/296)
*Márkus Lili (1900-1962), zongoraművész, gobelin- és kerámiaművész.
Hermine Bosetti (1875-1936), német operaénekesnő.
(Megj. A.)
Az 1937. január 18-ai, Városi Színházban rendezett koncert műsora az alábbi volt:
Bach:: d-moll Toccata és fúga, (BWV 565)
Brahms: IV. szimfónia
Paganini: D-dúr hegedűverseny (szóló: Zino Francescatti)
Richard Strauss: Till Eulenspiegel vidám csínyjei, op. 28
A Filharmóniai Társaság Zenekarát Reiner Frigyes vezényelte.
REINER FRIGYES ma délelőtt Budapestre érkezett.
Januárban nálunk is vezényel a világhírű magyar karmester
Ma délelőtt egynapi tartózkodásra, Budapestre érkezett Reiner Frigyes, az Amerikában élő világhírű magyar karmester, a Philadelphiai Filharmóniai társaság elnök-karnagya. Estig marad Budapesten, csupán erre az egy napra jött, hogy édesanyját meglátogassa.
Reiner Frigyes ma 45 éves*. Egyike a legnagyobb magyar zenei karriereknek. A háború előtt 1914-ben már a drezdai operaház karmestere volt, majd 1915-ben királyi karnaggyá nevezték ki. 1922 óta Amerikában működik és 1931 óta a Philadelphiai nagyopera legfőbb zenei irányítója és a filharmonikusok elnöke. A milánói Scalában is többször dirigált. Mintegy tíz esztendővel ezelőtt vezényelt utoljára a budapesti Operaházban. Annakidején főzeneigazgatónak is hívták, de nem tudtak megállapodni, úgyhogy Reiner Frigyes visszament Amerikába. Legutóbb Londonban szerepelt nagy sikerrel, a Covent Garden ünnepi előadásait vezényelte.
A világjáró magyar karmester a következőket mondotta a londoni hetekről és legközelebbi programjáról:
— Hat hónapot töltök Európában. A londoni tartózkodással nagyon meg voltam elégedve, kitűnő művészeket és zenészanyagot kaptam.
— Rendkívül rövidre szabott budapesti utamnak nincs más célja, mint hogy édesanyámat meglátogassam. Már ma este Bécsbe utazom, ahol fontos tárgyalásaim vannak európai megbízottammal. Nagyszabású turnét készítettek elő számomra és ennek útvonalát kell perfektuálni. Róma, Firenze, Nápoly, Milánó. Stockholm, Zürich és Bécs a fontosabb állomásai ennek a körútnak.
— Ma délelőtt tárgyaltam egy budapesti dirigálásról is. Nagyon szeretnék annyi idő után újra Budapesten vezényelni. Holnap délelőtt fogjuk összeegyeztetni telefonon a dátumokat. Minden valószínűség szerint január közepén, Róma után jövök a budapesti hangversenyre és innen Stockholmba utazom. Magam is nagyon ambicionálom ennek a hangversenynek a létrehozását.
A fiatalos külsejű Reiner Frigyes elmondta még, hogy Amerikában nagy érdeklődés mutatkozik a magyar zenei művek iránt és ő maga lelkesedéssel propagálja a magyar muzsikát, amely egyre jobban hódít a nagyvilágban.
MAGYARORSZÁG, 1936.VII.15. (43. Évfolyam, 160. szám)
* A cikk írásakor már 47 éves volt. (megj. A.)
Tizenkét éves zeneszerző.
A csodagyermekeknek elég gazdag sorozata újból kibővült eggyel. Ezúttal azonban nemcsak a zenei talentum ragadja csodálatra a közönséget, hanem a zeneszerzés tehetsége is. Mert Korngold Erik Farkas, a tizenkétéves bécsi csodagyermek nemcsak kitűnő zenész, hanem egyúttal kiváló zeneszerző is. A kis fiú már öt éves korában nagy zenei hajlamokat árult el, mire az atyja, a ki szintén zeneszerző, fiacskáját a zenében kiképeztette. A kis Korngold már nyolc éves korában lekottázta a saját szerzeményű dallamait, utóbb pedig ez a zeneszerzői hajlama annyira kifejlődött, hogy tizenkét éves korára már kiadhatta a saját zeneműveit — három vastag kötetben.
Előkelő bécsi zenemesterek, pl. Strauss Richárd, Humperdinck, Nikisch, Weingartner stb. bírálat alá vették a kis Korngold szerzeményeit és megállapították, hogy nem közönséges tehetségről van szó, hanem olyan csodagyermekről, aki, ha így halad tovább, serdült korára világhírű komponista lehet. Bécsi szakkörökben a kis Korngold általános érdeklődés tárgya s a zene ottani nagymesterei kijelentették, hogy a fiúcskát tovább fogják oktatni, mert eredeti tehetség lakozik benne, ami a mai komponisták között meglehetősen ritka.
TOLNAI VILÁGLAPJA, 1910.IV.24. (10. Évfolyam, 17. szám)
[…] Puccini és Jeritza
Giacomo Puccinit igazi művészbarátság fűzte Jeritza Máriához, őt tartotta korunk legkitűnőbb énekesnőjének. A «Nyugat lánya» megbukott New Yorkban és a Metropolitan igazgatója óvakodott attól, hogy még egyszer műsorra tűzze. Puccini levelet írt később Gatti-Casazzának, a Metropolitan vezetőjének, és felhívta figyelmét arra, hogy a darabot csak Jeritza mentheti meg. Vele tűzzék műsorra, és úgynevezett «bombasiker» lett.
Más alkalommal, 24 órával a bemutató előtt kérte meg Puccini Jeritza Máriát arra, hogy vállalja el egy egyfelvonásosának női főszerepét. Az „Il Tabarro” című operáról volt szó, (A köpenyről) és Jeritza vállalta, mert tudta, hogy sikerre viszi.
Puccini Jeritza Máriára gondolt akkor, amikor Turandot című operáját komponálta.Testreszabott szerep ez, és Puccini még mielőtt elkészült volna művével, élete utolsó nyarán a szerep nagyrészét személyesen tanította be Viareggioban Jeritza Máriának, aki aztán a mester elképzelése alapján kreálta.[…]
AZ EST, 1931.VII.24. (22/166)
Részlet: Fejezetek Jeritza Mária életéből
(Rehabilitáló életrajz a világhírű énekesnőről)
Szerző és énekes.
A »Rivista d’Italia« a következő régi színházi történetet eleveníti föl: A római Argentini-színházban Galuppinak egyik új operája volt bemutatóra kitűzve és a főszereplő, — aki a mesterrel összekülönbözött — elhatározta, hogy az opera legszebb áriáját tönkresilányítja.
Amikor Galuppi legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy legszebb szerzeményeit eltorzítják, kövér testalkata ellenére fölmászott spinéte mellől a színpadra és a megdöbbent közönséghez a következő beszédet intézte:
— Mélyen tisztelt közönség! Amit itt hallottak, nem az én szerzeményem és miután ez a kutya nem tudja énekelni, elénekelem én magam, úgy, amint tudom!
A beszédet és az utána elénekelt áriát tomboló taps jutalmazta, de mikor a diadalmas szerző, sok akadály után, verítékes homlokkal újra elfoglalta helyét, a kulisszák mögül előlépett az énekes és szintén beszédet intézett a közönséghez:
— Mélyen tisztelt közönség, — így szólt, — bevallom, hogy előbb nem akartam énekelni, de most bebizonyítom, hogy jobban tudok énekelni, mint ő. Kérek csendet és figyelmet!
Azután gyönyörűen végigénekelte az áriát.
Baldassare Galuppi (1706-1785)
MAGYARORSZÁG, 1913.II.12.
*
Búcsú a Császártól – Ilosfalvy Róbert (1927–2009)
- zéta -, 2009-01-28 [ Főtéma ]
Beethoven-est.
Schnabel Artur ma este Beethoven három szonátáját és néhány apróságát játszotta el a Zeneakadémia nagytermében. A kitűnő német zongorásnak ugyanolyan a játéka, mint a megjelenése. Egyszerű, természetes és minden póz nélkül való. Kihozza a legelrejtettebb szépségeit is annak, amit előad, és lehetőleg keveset magyaráz bele a saját felfogásából, egyéni érzéseiből, melyek esetleg nem fednék teljesen azt, amit a szerző akart.
Schnabel szerény ember, nem akarja saját magát az előtérbe tolni, hanem minél hűségesebben állítja a hallgatói elé, amit a komponista teremtett. Miután ma este Beethoven volt ez a komponista, Schnabel játékának finomságot, ízlést, tisztaságot, komolyságot és mélységet kellett felénk árasztania. Ami a legtökéletesebb mértékben sikerült is neki, annyira, hogy míg előadásában gyönyörködtünk, állandóan az az érzés uralkodott rajtunk, hogy Beethoven remekeit ma a zongorán senki sem bírja kifogástalanabbul elénk varázsolni, mint Schnabel Artur. Legfeljebb éppen úgy, mint ő.
Azokban a művekben, melyeket ma este játszott, nem maradt ritmikai érdekesség, dinamikai árnyalat, harmóniai eredetiség, ami kiaknázatlan maradt volna. Mindent egybevetve, igen szép, sokáig felejthetetlen este volt a mai. Nem estünk ugyan át különösebb idegizgalmakon, nem akartak külsőségekkel elkápráztatni, de annál több igazi zenei gyönyörűségben volt részünk. A közönség a hangverseny első részében nem lelkesedett valami túlságosan. Persze a műsoron nem állottak Rubinstein-etűdök. Később azonban nekimelegedett és úgy ünnepelte Schnabelt, amint megérdemelte.
(W.)
ÚJSÁG, 1916.I.21. (14. Évfolyam, 21. szám)
*
Amikor Schnabel számolni tanította Einsteint!
Albert Einstein, a nagyszerű fizikus és matematikus, aki szabad idejében szívesen hegedülgetett, jó barátságban volt Artur Schnabellel, a híres zongoraművésszel. Egyszer együtt kamarazenéltek, és Mozart egyik nehéz szonátáját játszották. Einstein minduntalan kiesett az ütemből. Schnabel idegeskedni kezdett és rászólt:
— Nem jó, Albert, ne így! Egy, kettő, három, egy, kettő, három. ... Hát nem tudsz háromig számolni?
AMARIKAI MAGYAR VILÁG, 1975.X.5. (12. Évfolyam, 40. szám)
*
Hangverseny.
Schnabel Artur Budapesten!
Schnabel Artur rendezett ma zongora-estét a Royal termében.
A művész eddigi szerepléseinél annyi kiváló tulajdonságot árult el, hogy jogos várakozással tekintettünk mai első önálló hangversenye elé. És Schnabel valóban elsőrangú zongorásnak bizonyult. Komoly, tiszta művészet az övé. megérzik rajta az elmélyedés, a lelki meggyőződés. Pompás technikai készsége is csak eszköz a belső érték föltárására. Műsora igen érdekes, de kissé fárasztó volt.
A romantika dominálta a mai estét. Chopin, Schumann és Brahms, kinek f-moll szonátájában szintén szabadabban lüktet az érzés. Schnabel eltalálta mindegyik poéta stílusát. Chopin sokszor hallott b-moll szonátáját egész varázslatos szépségében élveztük. Schumann tizennyolc Davidsbündler táncában művészete egész skáláját nyílt alkalma érvényesíteni. A puha tónusú, csendes érzelmektől a legféktelenebb erő- és ritmusváltozatokig.
A fiatal Schumann csodás gazdagságú képzelete forr és lázong ezekben a táncokban a merev, klasszikus formák ellen.
A közönség lankadatlan figyelemmel kísérte a negyven percnél tovább tartó produkciót és lelkesen megtapsolta a művészt,
(h. e.)
BUDAPESTI HÍRLAP, 1911.III.11. (31. Évfolyam, 60. szám)
Arthur Schnabel (1882-1951), lengyel származású zongoraművész, zeneszerző és pedagógus.
"A nap képe" mellé legyen itt még egy fotó:
Csajkovszkij: Pikk dáma - Liza és Hermann szerepében: Házy Erzsébet és Karizs Béla - (1977)
Pjotr Iljics Csajkovszkij: Pikk dáma – Liza – 1977. március 31. - Felújítás
Magyar Állami Operaház Erkel Színháza
Fordította: Róna Frigyes
Díszlet és jelmez: Makai Péter
Koreográfus: Fodor Antal
Rendező: Békés András
Karmester: Medveczky Ádám
Szereposztás:
Hermann – Karizs Béla
Tomszkij gróf – Berczelly István
Jeleckij herceg – Melis György
Csekalinszkij – Berkes János
Szurin – Jánosi Péter
Csaplinszkij – Leblanc Győző
Narunov – Kertész Tamás
Ceremóniamester – Szellő Lajos
A grófnő – Komlóssy Erzsébet
LIZA – HÁZY ERZSÉBET
Polina – Budai Lívia
Mása – Bencze Éva
Nevelőnő – Kiss Katalin
A pásztorjátékot éneklik – Budai Lívia, Pászhy Júlia, Berczelly István (Daphnis, Chloé, Pentus)
Három rövid idézetet hozok újságkritikákból:
MUZSIKA 1977. június, Kertész Iván:
"Az utóbbi években Házy Erzsébet produkcióit hallgatva egyre erősödik az emberben a meggyőződés, hogy a kitűnő énekesnőnek komoly baj lehet a hangjával; a magasságai egyre bizonytalanabbak, frázisvégei rendszeresen lecsúsznak. Nagy kár, mert különben zeneileg hibátlan, teljes illúziót keltő alakítást nyújt ma is."
Új Tükör, 1977. április hó, Juhász Előd:
„A szenvedő hősnőt, Lizát Házy Erzsébet alakította – ha hangban nem is mindenhol, de szerepjátékban feltétlen illúziót keltően. Házynak – immár közhely – légköre van, mindig magára vonzza figyelmünket. Liza az ő felfogásában nemcsak romantikus virágszál, több annál: önálló akarata van, hisztérikus kirobbanásokra is képes.”
Film Színház Muzsika, 1977. április 16. (16. szám), Albert István:
„Házy Erzsébet a premieren az érzelmek sok vonzó színével, bensőséges poézissel énekelte Liza szerepét.”
Casals győzelme!
(Intimitások a tegnap esti hangverseny körül)
Bartók Béla tegnap este hazaérkezett londoni, turnéjáról. Éjjel utazott, holott máskor éjszaka, pihenni szokott a nagyvárosokban. Ez az éjszakai utazás Pablo Casalsnak szólt, aki tegnap először játszotta el Bartók Béla cselló-rapszódiáját. A zeneszerző jelen akart lenni ezen a hangversenyen, amikor a világ legjobb gordonkaművésze interpretálja zenedarabját. A hangverseny közönségéről ugyanazt mondhatjuk, amit Hubermann, egy Furtwängler, vagy Horowitz közönségről mondhatunk. Ez annyit jelent, hogy a legszebb közönség.
Próba a szünetben
A műsor szünetében Bartók Béla bement Casalshoz és a spanyol mester félrevonult vele, aztán lejátszotta neki a rapszódiát.
— Nincs benne hiba? Van valami különös kívánsága? — kérdezte Bartóktól.
— Nincs semmi. Így nagyon jó.
— Akkor kint is így játszom l
Kint éppen így játszotta. Tomboltak is az emberek.
*
Utcát neveztek el Casalsról
Pablo Casals ezután elmesélte, hogy tavaly ünnepelték ötvenedik születésnapját Vendrell városkában, Spanyolországban, ahol született. Most utcát neveztek el róla. Az ünnepségre leutazott hatvan gordonkaművész, akik szerenádot adtak Casals tiszteletére hatvan csellón. Egyébként a városka díszpolgára lett. A királyi udvarba is meghívták. Gordonkázott és a játék végén azt mondották, hogy most ő hallgasson, mert más fog játszani. És Casals tiszteletére a spanyol király két leánya négykezest játszott a zongorán. Casals beszámolt még dirigensi működéséről, azt mondja, hogy egyik legnagyobb sikerét mostanában Barcelonában Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának eldirigálásával aratta a Barcelonai Filharmonikusok élén.
AZ EST, 1930.XII.12. (21. Évfolyam, 282. szám)
AZ ÚJSÁGBAN FÉNYKÉPEN LÁTHATÓ:
PABLO CASALS SZERDA ESTI KONCERTJÉN BARTÓK BÉLÁVAL BESZÉLGET A MŰVÉSZ-SZOBÁBAN. HOGY A MAGYAR KOMPONISTÁNAK KEDVESKEDJEN: BARTÓK-FRÁZISOKAT INTONÁLT CSELLÓJÁN. (Megj. A.)
*
Pablo Casals
A nagy űr, melyet Sarasate hagyott hátra halálával a spanyol művészéletben, nem sokáig maradt betöltetlenül. Megjelent hosszú idők után a művészet láthatárán: Juan Manén,* a fenomenális hegedűs és Pablo Casals, a gordonka utolérhetetlen poétája, akik a spanyol exekutiv művészet, hanyatló dicsőségét újra talpra állították. Mind a kettőt ismeri már közönségünk. Manént csak az imént ünnepeltük, a Filharmonikusok estéjén, Pablo Casalsnak mindent átfogó nagy művészetét azonban csak tegnap ismertük meg a maga teljes nagyszerűségében. Tegnapi önálló hangversenyére csaknem utolsó helyig megtelt a Vigadó nagyterme, annyira kíváncsi volt közönségünk erre a művészi produkcióra, amely a sajtónak múltkori egyhangú dicsérete után, a szenzáció valószínűségét már előre is feltételezte. És ezt a feltevést a tegnapi est eredménye fényesen igazolta; Pablo Casals mesteri gordonkázása valósággal leigázta a közönséget és mámoros hangulatba hozta a hallgatót reveláló erejével és minden nemes tulajdonságával, amely ezt az istenáldotta művészt benső átérzés és intellektus dolgában valamennyi társa fölé helyezi.
Milyen nemes egyszerűség, melegség és csodálatos árnyaló-képesség nyilatkozik meg ebben a játékban, amely távol áll minden virtuskodó hajlamtól, minden olyan művészietlen törekvéstől, amely őt esetleg a brillírozás-ban való öntetszelgés kedvezőtlen világításába helyezhetné. Casals előadásában igazán zenei élménnyé alakul minden, ami a vonója alól kikerül. Lelkén szűrődik át minden gondolat, az ő egyéniségének meleg poézisa nemesit meg minden frázist. Abszolút tökéletesség jellemzi játékát előadás és stílus dolgában, mindent lebíró technikája pedig a művészi kicsiszoltságnak valóságos diadalát jelenti. Casals Händel g-moll szonátáját, Bach g-dúr szóló-suite-jét és Locatelli d-dúr szonátáját játszotta, majd szünet után Fauré három finom apróságát és Popper briliáns szerzeményeit adta elő, mindegyikével szűnni nem akaró lelkes tapsra ragadva a felvillanyozott közönséget.
Gyönyörű est volt, amelynek sikeréből Dienzl Oszkár is jogosan kivette a maga részét pompás zongorakísérete révén.
(m. a.)
MAGYARORSZÁG, 1911.II.10. (18. Évfolyam, 35. szám)
*Juan Manén, spanyol hegedűművész (1883-1970)[Megj. A.]
