185 éve született Aleszandr Porfirjevics BOROGYIN orosz zeneszerző, a Szentpétervári Katonaorvosi Akadémia tanára.
«Rimszkij-Korszakov emlékezéseiben olvasom: „1887. február 16-án kora reggel, szokatlan órában Sztaszov állított be hozzám. Szinte magánkívül volt. „Tudja-e már" — mondta izgatottan — „Borogyin meghalt!" Előző este szélütés érte. Vendégei körében, jókedvű és élénk beszélgetés közben, hirtelen holtan rogyott össze. Felesége a telet Moszkvában töltötte. „Nem beszélek arról" — folytatja Rimszkij-Korszakov —, „milyen mélyen megrázott engem és mindenkit, aki közel állt hozzá, ez a haláleset. Első gondolatom ez volt: mi lesz befejezetlen operájával, az „Igor herceg"-gel és a többi közzé nem telt, töredékes művével? Sztaszov kíséretében tüstént az elhunyt lakására siettem és magamhoz vettem valamennyi zenei kéziratát."
Eddig a feljegyzés. A visszaemlékező, öreg Rimszkij-Korszakov hangján, ezen a tárgyilagos. kissé rideg hangon is érződik: olyan emberről szól, akit mindenki szeretett. Es ez a kör igen széles volt és különös összetételű. Muzsikusok és vegyészek: Liszt Ferenc és azok a diákok, fiúk és lányok, akikkel együtt dolgozott vegyészeti laboratóriumában — akiket tanított és mindenben támogatott. Belga arisztokraták, akik műveit és személyét alig néhány éve ismertté és kedveltté tették Brüsszelben — és a pétervári nép, amely felkapta és továbbvitte az „Igor herceg" dallamait, a duhaj Galickij pajzán dalát és annyi mást.
Muzsikusok és vegyészek. Mert két sínpáron futott az élete: a muzsika és a tudomány vágányain. És mindkettőn egyenlő buzgalommal, becsületességgel, meleg, tevékeny, építő humanizmussal. Pedig már fiatal medikus korában megmondta neki a kiváló Zinyin professzor: „Nem lehet egyszerre két nyúlra vadászni!" — Borogyin élete megcáfolta a tudós professzort: emlékezeteset alkotott a vegytan, a szerves kémia területén — és nagyot alkotott a zenében.
A gyermek, aki mögött hét esztendős koráig itt-ott feltűnik egy koros, mogorva, gőgös grúz herceg, törvénytelen apja alakja, szenvedélyesen figyeli a pétervári téren játszó katonabandát és ismerkedik a fényes, titokzatos hangszerekkel. Kilenc éves korában már polkát komponál „Helén kisasszonynak,” felnőtt „szerelmének.” De odahaza. a dédelgető asszonyi környezetben, a szép meleg lakás szobáit kémlőcsövek, vegyszerek rendetlenítik el és töltik meg laboratóriumi párákkal. Szabályszerű zenei oktatásban alig van része, ezzel szemben első diák az orvosegyetemen és korán tudományos babérokat arat. De a laboratóriumból nem egyszer elcsábítja a kamarazene, a kedves, összeszokott kvartett. Csellójával hét mérföldet is elgyalogol a csatakos téli úton (kocsira nem telik), hogy együtt legyen kamarázó társaival. Van úgy, hogy 24 órán át folyik az efféle zenei „kiruccanás,” — közben az alvásról is megfeledkeznek. 23 éves korában a patológia tanárának asszisztense. A kórházi gyakorlattal hamarosan felhagy, ahol nem egyszer jobbágyok sebeit kell elkötöznie, melyeket az „urak és hajcsáraik” ütlegei vertek rajtuk. Ezután már csak a kutatásnak él. Ennek köszönheti három éves külföldi tanulmányútját, Heidelbergben, a termékeny németországi, itáliai, svájci szünidei bolyongásokkal. És itt ismét beleszól a fiatal tudós életébe a zene — és a szerelem. Megismerkedik a kiváló tehetségű, törékeny egészségű Jekatyerina Protopopovával — és a fiatal leány megismerteti korábbi eszményei, Haydn, Beethoven, Mendelssohn után, Chopinnel és az imádott Schumannal. És ő idézi fel talán Glinkát is, de mindenesetre — az orosz puszta, a távoli sztyeppe ősi népdalait, ezeket a tág lélegzetű, messzire tekintő, szomorú dallamokat. Jekatyerina lesz a felesége, eszményi házasságban társa mindhalálig.
Közben, életútját és muzsikáját meghatározzák az életre-szóló barátságok: találkozás a fiatal zászlóssal, a 17 éves Muszorgszkijjal, ezzel a lányos arcú, raccsoló, kifogástalanul öltözködő és nőket-bűvölően zongorázó tisztecskével, akiből a Borisz Godunov tragikus szerzője válik: a még fiatalabb Rimszkij-Korszakovval, aki majd egyszer az Igor herceget fogja féltő gonddal befejezni, hangszerelni; — és főképp Balakirevvel, a fiatal zsarnokkal, aki „műkedvelő” muzsikus létére, biztos és csalhatatlan tudást szerez a zene egész területén és erős kézzel gyűjti maga köré a kor legmerészebb, legtöbbet ígérő muzsikusait, a „hatalmas kis csapat” őstehetségeit, Muszorgszkijt és Borogyint, Kjuit és Rimszkij-Korszakovot, hogy azután egyetlen ütemük se kerülje el éles és parancsoló kritikáját. És végül — Sztaszov Vladimir, a hatalmas termetű és nagyszívű kritikus, a mozgósító és lelkesítő, az „építő kritikus” mintaképe!
Ilyen körben, ilyen körülmények közt telik-múlik a nyíltszemű, nyíltszavú, nyíltszívű Borogyin, a Katonaorvosi Akadémia tanárának élete. És ilyen környezetben születnek — küzdelmesen — a művek, melyeken át szinte először figyelt fel Európa az orosz nemzeti zene újszerű, nagyszerű alkotásaira.
Öt évig készül az I. szimfónia, melyet Balakirev mutat be első-ízben, 1869-ben. Az ellenpárt kritikusa, az egyébként éles-szellemű Szerov, még kissé fitymálva szól „egy bizonyos Borogyin” szimfóniájáról, mely csak a barátok nem nagyon népes táborának tetszett, — de a lelkes Muszorgszkij „orosz Eroicá”-nak nevezi a művet. Mikor írni kezdi, még alig van tisztában a hangszerelés technikájával, művészetével. Mire, öt év múlva, befejezi, már mester kezét mutatja. Felhangzik már itt a nép erős hangja és felhangzik a keleti, az orientális hang, melyet annyira szeret Borogyin, talán a grúz apa örökségeként
De az igazi mestermű a borogyini szimfónia területén a II. szimfónia, az életerő és életöröm hatalmas zenéje, melyet joggal neveztek „himnusznak az orosz természethez és az orosz mezőt beragyogó naphoz.” Liszt Ferenc, mikor Weimarban fogadja meleg barátsággal Borogyint, így biztatja: „Ne törődjön vele. ha formáinak és modulációinak a merészségét Hasonló emlegetik. Ne hallgasson azokra, akik le akarják téríteni a maga útjáról, ön a helyes úton jár, tanácsokat adtak Mozartnak és Beethovennek is, akik azonban, bölcsen, nem törődtek azokkal. Hiába mondják, hogy - nincs semmi új a nap alatt: - az ön szimfóniája teljesen új — senki sem írt hozzá hasonlót.” Így nyilatkozik minden újnak és jövőbemutatónak lelkes propagálóra, Liszt Ferenc erről a legoroszabb szimfóniáról, melyben Sztaszov Oroszország történelem-előtti, mondai hőskorának, az „óriások” korának visszhangját véli hallani. Mondai „tárgy” (amennyiben szó lehet itt tárgyról), az ősi múlt ködébe vesző gondolat — de a megvalósítás, a megszólalás hangja, az intonáció a realizmusé: a valóság erős, szabad, levegős hangja hatja át a férfias, lenyűgöző művet.
És itt van az 1880-ban írt zenekari „vázlat,” mely „Közép-Ázsia pusztáit” idézi fel. Valóban „felidézi” — a szemmel láthatóság, a vizualitás szinte egyedülálló hatásával: a programzene kis mesterműve. És közben, két évtized folyamán, más művek is születnek, ritka közökben, mindig akkor, mire a lassú érlelődés teltté, ízessé nemesítette a mélyről-fakadt zenei-emberi eszmét. Dalok születnek és balladaszerű énekek, a természet, a mese és a szív életének komoly jelenetei, új hangon, mely mindig természetes, mert egy igaz ember és az orosz népdal az ihletőik. A kamarazene, melyet haláláig szeretettel művel, önálló alkotásokra is buzdítja és ezek ritka és érett gyümölcsök, az új-orosz iskola életművében (két vonósnégyes). Zongoradarabok születnek és sorozatokká rendeződnek. És a zenei humor, a szatíra, a paródia, csúfolódó, ízes-zamatos hangja is mesterre talál Borogyinban.
De mint valami vörös fonal, fut végig a sokféle alkotás közt egy gondolat, egy mű eszméje, melyet Sztaszov, az ösztönző jó barát vetett fel először előtte. Igor herceg ősi, mondai, hősi történetéről van szó. „Úgy tűnt nekem — írja Sztaszov,— hogy ez a téma minden feladatot felölel, melyet Borogyin tehetsége és művészete meg képes oldani. Széles, epikus motívumokat, nemzeti jelleget, a jellemek sokféleségét és szenvedélyes drámaiságot tartalmaz.”
Az Igor herceg gondolata 35-ik életéve körül vert gyökeret Borogyinban. Újra és újra nekigyürkőzik, el-elkészül egy-egy részletével. A barátok meghallgatják és lelkesednek értük. De hol a tudomány, hol valami más mű vonja el a figyelmét, így követi őt, mint Goethét a Faust, mindhalálig a nagy téma — és mikor, azon az emlékezetes farsangi mulatságon, meghitt, kedves lakásán, diákjai és barátai körében, nemzeti viseletben, hirtelen szembetalálkozik a halállal, még mindig nem készült el teljesen.
Mikor a nagy mű egymagában is teljes szervezetű, nagyhatású részletét, a poloveci táncokat, ezt a sodró erejű, százszínű táncsorozatot, barátai elő akarják adatni, úgy kell azt az utolsó órákban, baráti segítséggel, Ljadovval és Rimszkij-Korszakovval együtt partitúrába írni, sebtiben, ceruzával, amit azután a vegyész-szerző Borogyin rögzít valamiféle vegyszerrel, nehogy olvashatatlanná váljék a kézírás. . . .
A nagyszerű hagyaték, a félben-maradt nemzeti opera hézagait-hiányait Rimszkij-Korszakov, a gondos sáfár és a kitűnő ifjú Glazunov pótolják, jegyzetek és emlékezet alapján. De az egész művön, a realista szellemű orosz nemzeti operának a Borisz Godunov után legnagyobb mesterművén, sehol-sem mutatkozik a hosszan-készülés, a toldás-foldás nyoma: mintha az egészet egyetlen hősi lélegzet edzené eggyé, a hazaszeretet. a honvágy nagy nemzeti hőskölteményévé.
És még egy „műről” kell megemlékezni, amely teljes alakban idézi fel Borogyint: a levelek személyes dokumentumairól, melyek emberségükkel, természetes-közvetlen hangjukkal, ízes humorukkal, egészséges-derűs életszemléletükkel tökéletes portrét adnak a vonzó emberről, — különösen pedig azokról a levelekről, melyek témája és hőse — Liszt Ferenc. Borogyin működése-muzsikája már első találkozásuk előtt sem volt ismeretlen Liszt előtt. Ez az ismeretség azonban igazán életteljessé a három személves találkozás napjai alatt izmosodott. Elragadó humorral és szuggesztivitással emlékezik meg Borogyin ezekről az együtt töltött napokról: az első fogadtatás túláradó kedvességéről („Ön egy szép szimfóniát komponált!” — ezek az üdvözlés első, valóban a barátságot „intonáló” szavai!), az új orosz zene iránti érdeklődése páratlan szélességéről és intenzitásáról. A kartársi áldozatkészség megannyi jeléről: ahogyan újra meg újra eljátssza Borogyin rendelkezésre álló műveit — nemcsak az orosz vendég jelenlétében, házigazdai szívességgel, hanem a nagyherceg palotájában és más zenei összejöveteleken is; ahogyan kiadót ajánl neki, személyes támogatásával; ahogyan szinte kierőszakolja új művei négykezes átiratait, hogy újra meg újra megszólaltathassa azokat: az I. és II. szimfóniát, a Közép-Ázsiai vázlatot, az Igor herceg részleteit. A meggyőző igazság erejével hatnak azok a szavak, melyekben — Borogyin szerint — az új orosz zenéről tesz vallomást a mester: „Nekünk kellenek önök, oroszok; nekem szükségem van önökre, nem tudok meglenni önök nélkül — Vous autres Russes! Önöknél eleven, áramló élet van, önöknél a jövő, — itt körülöttem szinte merő enyészet, temető. ...”
Borogyin nagy pályatársa, Muszorgszkij — az orosz bürokrácia béklyói közül — csak vágyódhatott Liszt felé, egy — látszólag — szabad, „európai,” tág látókörű kultúra, uralkodó egyénisége felé, aki, elképzelése szerint, a legkedvezőbb körülmények közt vihet véghez nagy művészi tetteket. Borogyin, a cári Oroszország fél-kultúrájában tilalomfákkal körülvett világában is megtalálta a maga egyensúlyát: zenész volt és tudós, professzor, ki szakmunkája szabad óráiban feloldódhatott a zenében, zenei törekvései gyakori és tartós zökkenőit pedig ellensúlyozhatta tevékeny tudományos életével. Pályája példa arra, hogyan találhat egy művész, merész törekvései elé új meg új akadályokat gördítő körülmények közt, éppen az ilyen kettősségben menekvést. Hozzájárult ehhez szerencsés magánélete, szerencsés, mindvégig derűs vérmérséklete és optimista világszemlélete. Ennek a teljes és kedvező vegyi összetételű emberségnek impozáns emlékműve a borogyini levelezés is, legfőképpen Lisztet felidéző adalékaiban. Ezekből a levelekből két arcél világosodik meg különös élességgel és melegséggel: Liszt Ferencé és a feljegyző Borogyiné. Két arcél, mely sok vonzó és jelentős vonásával fog meg és ragad magával. A Lisztről szóló „Emlékezések” könyv-alakban is megjelentek oroszul; jó volna olvashatni azokat magyarul is: a humanizmus, forró árama árad belőlük, példaadóan és termékenyítően.
Jól esik Borogyinra emlékezni — és jól esik ez emlékezésen keresztül a mi Liszt Ferencünkkel kerülni forró életközeibe. Mindketten oly példái a művészi és emberi nagyságnak, amilyeneket gyakran kell megidézni — tanulságul és felemelő gyönyörűségül. . . . »
László Zsigmond
MUZSIKA, 1959. I. (2. Évfolyam 1. szám)
208 éve született ERKEL FERENC magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.
„Erkel Ferenc szülőháza Gyulán”
„[…] Közismert tény, hogy Erkel Ferenc, a himnusz zeneszerzője, a magyar nemzeti opera megteremtője Gyulán látta meg a napvilágot a németgyulai iskolához tartozó tanítói lakás egyik szobájában. Az épület évtizedek óta, mint Erkel Ferenc Emlékház várja a látogatókat. Az Emlékház Erkel és fiainak munkásságát középpontba helyező állandó kiállításában számos Erkel relikvia, többek között a mester személyes tárgyai, kéziratos kottái, illetve az Erkel családhoz kapcsolódó tárgyak és dokumentumok tekinthetőek meg. A tartalmas, adatokban bővelkedő kiállítás azonban 2010-re már negyedszázados kort ért meg és minden vitathatatlan érdeme ellenére megérett a felújításra. Ennek megfelelően az Erkel Ferenc Emlékházat üzemeltető Corvin János Múzeumnak a bicentenáriumi évben elsődleges célkitűzése az emlékház és a benne helyet kapó állandó kiállítás felújítása és modern, a XXI. század követelményeinek megfelelő látogatóbarát múzeum kialakítása. A továbbiakban a felújítási terv részletes bemutatására vállalkozunk. Mielőtt azonban az Erkel-ház jövőjéről szólnánk, talán nem érdektelen röviden megismerkednünk a ház és a kiállítás történetével is.
Egy kis történelem
A mai Erkel Ferenc Emlékház 1795-ben épült, mint a németvárosi iskola és tanítói lakás. Épületét többször is átalakították, melyek közül érdemes megemlíteni az 1821. évit, amikor is új tantermet kapott. 1829-30 telén az iskola megrongálódott és részben összedőlt, ezt követően a város intézkedett a rendbehozatalról, ami Nuszbek Mihály, a kor neves gyulai építésze vezetésével 1830 végére be is fejeződött. Az épület lényegében ekkor nyerte el mai formáját.
Az Erkel család sorsa Gyulához az 1806-os évben kapcsolódott, amikor id. Erkel József a Wenckheim család hívására a kastély gondnokaként Pozsonyból a városba költözött. Fia ífj. Erkel József, Erkel Ferenc édesapja, 1807-ben kezdte meg tanítói működését a németgyulai iskolában.
Itt a tanítói lakás falai között látta meg a napvilágot Erkel Ferenc 1810. november 7-én, itt töltötte gyerekkorát egészen gimnáziumi tanulmányai megkezdéséig, majd a vakációkat, és felnőttkorában is gyakran tartózkodott a házban látogatásai alkalmával. A család 1841-ig lakott a mai emlékház épületében, amikor ifj. Erkel József, követve apja példáját, a Wenckheim uradalom szolgálatába állt és a kastélyba költözött.
Az Erkel kiállítás igénye Gyulán először 1951-ben fogalmazódott meg, ugyanis ekkor vette fel a Gyulai Állami Múzeum Erkel Ferenc nevét. Ez a terv azonban jórészt a megfelelő gyűjtemény hiányában meghiúsult. Az első - még időszaki, mindössze három hétig látogatható - Erkel kiállítás létrejöttére 1960-ig, a zeneszerző születésének 150. évfordulójáig kellett várnia a városnak. Az első állandó kiállítás (a múzeum Béke sugárúti épületének Erkel-szobája) pedig csak 1962-ben nyílt meg. Az Erkel-szoba 1966-ig fogadta a látogatókat, s megszűnése után fogalmazódott meg határozottan az Erkel szülőház múzeummá alakításának gondolata, amire 1968-ban, a mester halálának 75. évfordulóján kerülhetett sor. Az akkor mindössze egy szobát magába foglaló emlékkiállítás mintegy két évig volt látogatható. Ezt követően indult el a szülőház önálló múzeumi egységgé alakításának folyamata, melynek eredményeként 1970. október 1-jén immár három teremben, megújult kiállítással fogadhatta a látogatókat Erkel születésének 150. évfordulója alkalmából a múzeum. Ez a kiállítás 1974-ben egy újabb szobával bővült, elfoglalva ezzel az Erkel-ház teljes Apor tér felőli részét. A kiállítás megújításának terve 1984-ben, a zeneszerző születésének 175. évfordulóján fogalmazódott meg, azonban a megvalósításra csak egy éves késéssel került sor, így az új kiállítás, amely az utolsó lakott részek megszüntetésével már a teljes Erkel-házat birtokba vehette, csak 1985-ben nyitotta meg kapuit. Ez a kiállítás az alapja a ma is látogathatónak. Az eltelt huszonöt évben mindössze egy jelentősebb átalakítás történt 1993-ban, amely a konyha és kemencés rész berendezését, valamint a kiállításban az időközben előkerült kéziratos Erkel kották bemutatását foglalta magába. Ezt követően már csak a házon végeztek kisebb felújítási munkálatokat, maga a kiállítás nem változott.
Igazgatási szempontból hozott változást a 2005-ös év az Erkel Ferenc Emlékház életében, amikor is az a város által újonnan létrehozott, valamennyi gyulai kiállítóhelyet magába foglaló új, központi múzeum, a Corvin János Múzeum kötelékébe került, s ezzel megvált a Békésmegyei Múzeumok Igazgatósága keretei között maradó Erkel Ferenc Múzeumtól. Azóta az Erkel Emlékházat a Corvin Múzeum üzemelteti, míg a kiállított anyag a szintén gyulai székhelyű Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményébe tartozik. […]”
Bódán Zsolt
HONISMERET, 2010. (38. Évfolyam, 6. szám)
A 97 éve született CZIFFRA GYÖRGY emlékére:
Szomory Dezső:
CZIFFRA GYURI
(Részlet, a „Zene és Ének hangjainál” című folyóirat cikkből)
[…] Már most nem tudom, kinek van nagyobb szerencséje: Keéri-Szántó Imre* kitűnő barátomnak, az ő tanítványaival, vagy a tanítványoknak az ő mesterükkel? Ahogy ismerem általában az életet s az életben külön a tanítványokat s külön a tanítványokkal a sok vesződést és bajokat, s ahogy mind ehhez ismerem Keéri-Szántót az ő művészlelkével, ügybuzgalmával, generozitásával, jóságával s oda adásával: azt kell mondanom: Blaha Márta, Névay Ilonka, Vásárhelyi Magda kisasszonyoknak, de még Cziffra Gyuri ifiúrnak is, hogy az ő részükön a szerencse! Mert bármilyen tehetségesek és szépek is és muzikálisak, és ami tetszik s bármilyen tüneményes is ez a kis pufók Cziffra Gyuri, mégis csak a kormányos a fontos, a kormányos ezek között s kis bárkák között, amelyek elindulnak az Óceánra! Kéri-Szántó Imre pedagógiai bravúrja fontos, emberismerete, ami egyben zenei ismeret, lélekbúvárlata, ami egyben zenei búvárlat, ösztönök, képességek, lehetőségek felismerése, kiművelése, megtelítése, sőt megtermékenyítése, ez a fontos!
Senki ezt nem tudja úgy, mint Keéri-Szántó. Mert ő nem csak tanár, --- már rég nem szeretném, ha csak tanár volna, --- ő ember, micsoda ritka, finom ember, több mint ritka, finom ember: ő a Chopin lelkének visszhangja, költő! Ő költő a tanárban. Több mint költő, lelkes, megértő, szerető zeneművész ember, azon-felül olyan józan, olyan éles eszű ember, szövevényeken és titkokon átlátó elmeéles ember, hogy pusztán a tiszta eszéből is megélhetne, ha nem jobb szeretne olyan csodákat felnevelni, olyan finom palántákat a virágjuk fakadásába segíteni, mint ez a Cziffra Gyuri ifiúr.
Keéri Szántó a legbecsesebb kertész a legkényesebb virág-zsengék számára. Kaméliák és gardéniák számára. Ahol akad ilyen, ha ugyan akad, rögtön megápolja, – nem is azért, hogy a gomblyukába fűzze. De megápolja sok költséggel, fáradtsággal, áldozattal s saját házi pénztárából. Ez egy tanár? Ez egy Esterházy, – a múlt századokból. Ez egy gavallér. Ez egy orchidea-specialista! […]
Színházi Élet, 1934. (7. szám).
*Keéri-Szántó Imre (1884-1940), zongoraművész, zeneszerző és zenepedagógus. Cziffra György tanára volt.
(Megj., A.)
217 éve született Vincenzo Bellini
Heine és Bellini.
Heine, a geniális költő gúnyolódásainak és élceinek egy időben kiváló céltáblája volt Bellini, a híres zeneszerző, mind a ketten gyakran voltak vendégei Belgiojoso hercegnőnek, a kinek háza akkoriban gyülhelye volt Páris írói és művészi köreinek. Bellini rendkívül jó, gyermekded kedélyű ifjú volt, kit a nők bálványoztak és a ki abban az időben már tetőpontjára hágott dicsőségének.
Szerencsétlenségére naivul bevallotta, hogy nagyon babonás. Ezt a gyöngéjét Heine kizsákmányolta és rendkívül jóízűen mulatott azon, ha sikerült neki Bellinit tréfáival megrémíteni. Egy ízben együtt billiárdoztak a hercegnő falusi birtokán. «Jól teszi, kedves barátom, — szólt Heine Bellinihez — játsszék, éljen gyorsan, mert ön rendkívüli lángeszénél fogva arra van kárhoztatva, hogy fiatalon, nagyon fiatalon haljon meg, mint Rafael, Mozart, Jézus. ...»
«Ez borzasztó!, ne beszéljen ilyeneket, — kiáltá Bellini — ne beszéljen a halálról. Hercegnő, tiltsa meg neki!»
«Aggodalmam kétségkívül alaptalan, — folytatá a gonosz élcelő, — és fenyegetésem nagyon ártatlan, mert hiszen egyetlen hangot sem ismerek kedves barátunk műveiből. Reméljük, hogy a világ túloz, midőn önt úgy felkapja. Önnek cherubin-arca megnyugtat engem sorsa iránt.»
A fiatal mesternek nem tetszett ez a tréfa és sokáig neheztelt érte Heinére. Jaubert asszony ki akarta őket békíteni és e célból kis társaságot hívott magához ebédre, természetesen Bellinit és Heinét is. Elérkezett az ebéd ideje, Bellini nem jött.
«Kétségkívül fél Heinétől,» szóltak többen nevetve. Megnyílik az ajtó; mindenki felkiált: ez ő! Nem ő volt. Levelet küldött, melyben elmaradását azzal menti, hogy komolyan beteg.
— «Ez nyugtalanít engem, — szólt Belgiojoso hercegnő, aki szintén a meghívottak között volt. «Szegény Bellini nagyon beteg lehet, ha nem jön el. Előre örült a mai ebédnek.»
Jaubert asszony szintén kifejezést adott aggodalmának.
— «Meglátszik, hogy önök asszonyok, — szólt Heine. Nyugtalanítja önöket e levél, melyet a beteg sajátkezüleg irt. Megengedik, hogy én is elolvassam? Nos, nézetem szerint, ez a levél nagyon megnyugtató: biztos vonások, illatos papír; a sajnálkozó kifejezései, mintha cukornáddal volnának írva. ...»
«Vajon csakugyan oly nagy zeneszerző volna az, a ki ezt a levelet készítette? Én inkább az ifjú Werther művének tartanám, aki azért marad el, mert Lottéjával akarja tölteni az időt.»
És erre Heine hangosan felkacagott, mert saját ötletei őt mindig nagyon mulattatták.
Négy nappal később Bellini halva volt, a kolera egy neme ragadta el. Midőn Heine e hírt meghallotta, mosolyogva így szólt: «Megjósoltam!»
MAGYARORSZÁG, ÉS A NAGYVILÁG, 1882.XII.31. (53. szám)
Közel járt már a hetvenhez, amikor Victoria de los Angelest hallottam zeneakadémiai dalestjén. Hálás vagyok a jószerencsémnek, mert nagyszerű élmény volt egy élő legenda koncertjén ülni, aki itt is elkápráztatta közönségét.
180 éve született Georges BIZET francia zeneszerző.
(1838.X.25. – 1875.VI.3.)
Márai Sándor:
BIZET
Bizet most múlt százéves.(1938-ban, megj. A.) Egy világ kiáltja: éljen!
Műve, bukása, halála iskolapélda. A fent-említett elemiben tanítani lehetne. Így kellene tanítani: «íme, Bizet esete a bukással. Bizet zseni volt és szakállt viselt, s megírta a «Carmen»-t, mely akkorát bukott, hogy a verebek ijedtükben elrepültek a párizsi opera környékéről, s Bizet belehalt a szégyenbe és reménytelenségbe.
A «Carmen»-t később, sokkal később mégis kiásták a partitúrák temetőjéből, s a felújítás bizonyos sikerrel járt. Negyven éve nem múlik el nap, hogy valahol, egy színpadon, vagy egy emberi ajkon, fel ne lobogjon a «Carmen» egyik dallama.
Ezért mondom: «nemcsak a témát kell túlélni, hanem a sikert és a bukást is. Az egészen nagyok értettek ehhez: Goethe (1749-1832) pislogott, okosan nézett maga elé és túlélt minden kellemetlenséget, a francia forradalmat, Kotzebue* sikereit és saját darabjának bukását. Nem elég zseninek lenni. Türelem is kell hozzá.«
SZINHÁZI ÉLET, 1938. 46. szám.
*August von Kotzebue (1761-1819), német író, drámaíró. (Megj. A.)
Egyetértek...így van, ahogy írtad.
Kemény Egon születésnapi évfordulóján a róla készült fotón az ő igazi, derüs énjét látjuk, amelyet élete során a családja, a hazája, a magyarországi zenei élet, barátai és elsősorban saját maga iránt tanusított erkölcsi szigora, magas mércéje is áthatott. Ez a kép hozzájárul az életmű szerzőjéről kialakítható meglátások bővítéséhez is. 1968-ban jelent meg, egy Kemény Egonról készült német rádióadáshoz a rádióújságjukban.
Kemény Egon születésnapja alkalmából – ma lenne 113 éves - e kiváló zeneszerzőnkről ritka fotó jelent meg "A nap képében". Kemény Egon nevet!!! Ahogy sorsának alakulását a róla megjelent cikkek alapján végigkísértem, mindig az volt az érzésem, hogy ilyen komoly, (faj)súlyos „könnyűzene-szerzőt” nem sokat hordott még hátán a föld. Pedig zenéje csupa frissesség, csupa fény, és a finom humor is ott lappang, vagy gátak nélkül felszínre tör szerzeményeiben. Hiszen az operett, mely műfajban a legtöbbet alkotott, nem sokáig viseli el a szomorúságot, a közönség happy endet vár. Gyermekeknek írt dalai kedvesek, élettel teliek, mosolyt csalnak az arcokra. És mégis, Kemény Egont az általam eddig látott fotók vagy munkába feledkezve, töprengő vagy túlságosan fegyelmezett arckifejezéssel ábrázolják, mint aki katonás szigorral még egy „pihenj”-t sem enged vezényelni önmagának. De Kemény Egon itt nevet, és fülemben hallom a „Kinyílott a pitypang”-ot. Gondolatban felszállok a Széchenyi-hegytől induló gyermekvasútra, hogy onnan a második megállónál leszállva, a „Csillebérci fák alatt” ellenőrizzem, igaz-e, amit a zeneszerző állít. Persze, lehet, hogy bár nevet, most sem viccel, komolyan beszél. Ebben a gyönyörű, langymeleg őszi időben igaz lehet:
A Mennyei Páholy kitett magáért. Kemény Egonnak gyönyörű születésnapi megemlékezést rendezett, mindannyiunk örömére!
A Dankó Rádió „Túl az Óperencián” adása elején – vélhetően Richard Bonynge karmesternek a mai, 88. születésnapjára időzítve – csendült fel A hollandi menyecske című Kálmán Imre-operettből a nyitány az Ő vezénylete alatt játszó Szlovák Rádió Szimfonikus zenekar tolmácsolásában.
Ez a részlet rajta van a NAXOS kiadónál 2005-ben megjelent Kalman: Die Csárdásfürstin - CD-n, annak egyik függelékeként (további zenekari számok kerültek még a lemezre: A cigányprímásból, a Farsang tündéréből és az Ördöglovasból.)
Excerpt, Kalman: Das Hollandweibchen
- Slovak Radio Symphony Orchestra
- Richard Bonynge
- Recorded: 22-23 September 2003
- Recording Venue: Slovak Radio Concert Hall, Bratislava
- Yvonne Kenny, Michael Roider, Mojca Erdmann, Karl Michael Ebner, Marko Kathol, Heinz Holecek
- Slovak Philharmonic Choir and Radio Symphony Orchestra, Richard Bonynge
- Release Date: 3rd Feb 2005
- Catalogue No: 8660105-06
- Label: Naxos
- Series: Opera Classics
- Length: 1 hour 53 minutes
Megjegyzem, a Dankó Rádióban szívesen hallgatnám meg A hollandi menyecske magyar nyelven is hozzáférhető dalait, melyeket a Magyar Rádióban vettek fel: László Margit, Korondy György, Koltay Valéria, Kishegyi Árpád énekel, az MRT Énekkarát és szimfonikus zenekarát Vincze Ottó vezényli.
Ennek a stúdiófelvételnek a bemutatója a Kossuth Rádióban volt 1967. szeptember 3-án, 14.22 – 15.00 óra között - egy másik Kálmán-operettből, a Tatárjárásból is felvett részletekkel együtt.
Inkább lenne két kék szakállom,
mert a fél bajuszomat bajban látom!
(;-)
Kónya Sándorral kapcsolatos személyes emlékemet hozom fel ide – Házy Erzsébet kapcsán is -, amikor most ide bemásolom a fórumbejegyzéseim közül az alábbi bekezdéseket:
Házy Erzsébet művészete és pályája • 113.
Búbánat - 2006-08-18 14:06:15
„1973. évben, a volt Zichy- palotában (Zuglóban), közönség előtt „élőben” Zeller: A madarász és Millöcker: Dubarry c. művek rövid, keresztmetszetszerű Tv- felvételére került sor. A bedíszletezett, bekamerázott csupa tükör-csillár díszterem közepén, jelmezekben, találkozhattunk Kalmár Magdával, Házy Erzsébettel és Kónya Sándorral, akik play-back technika „segítségével” eljátszották, eldalolták a két operett legszebb részleteit. (Sőt, még a valcer hangjaira, táncra is perdültek egymással!) A zenei anyagot előzőleg a rádió stúdiójában rögzítették szalagra, melyet itt a hangszórókon át hallhattunk. Mulatságos pillanatok akadtak bőven a forgatás alatt, többször is ismételni kellett egy-egy jelenetet; a kellékeseknek hason csúszva a kábelek között úgy kellett tartaniuk a nagyméretű kartonlapokat, melyekre nagybetűkkel felírták a versek szövegét, hogy a két művész, ha netán elfelejtené, mi következik, a kamera optikája számára, feltűnésmentesen odapillanthasson; ebből eredően az "ilyen súgáshoz" nem szokott operaénekeseknek voltak is problémájuk ebből fakadóan... Házy Erzsébet egyébként maga volt a csoda! Tündöklő-ragyogó jelenség! Ilyen közelről még addig sosem láttam. Érdekes volt "testközelből" figyelni, hogyan dolgozik: milyen művészi fegyelemmel, alázattal, szerepére és partnerére koncentrálva "játszik", s közben félszemmel a rendezői és a technikát kezelő munkatársak utasításainak is türelemmel tesz eleget! Nem semmi! Házy Erzsébet vérbeli profi módon, tudomást se véve fáradságról, a közönség jelenlétéről, a fürkésző szemekről, lazán, könnyedén végezte dolgát, eleget tett az elvárásoknak. Átváltozott Madam Dubarryvá, és ő volt "a" Hercegnő A madarászban! Élményt nyújtott! (Kalmár Magda ugyanebből az operettből "postás Milka" karakterét és "énekhangját" hozta...)
Kónya Sándort először hallottam magyarul énekelni. Furcsa volt a kiejtése: olyan ízes „sarkadi”-as... Őt is nagy szeretettel vette körül mindenki, a sminkestől kezdve a kamerásokig. Látszott rajta, hogy kissé idegenül mozog a kamerák, lámpák, az intimebb beállítások közepette. De amikor megszólalt a zene és elkezdődött az érdemi munka, ami már "élesben" ment, egyszerre átlényegült azzá a figurává, amit ott a szemünk láttára alakított; egy idő után a play-back már semmi gondot nem okozott számára. És a hangja, ami a hangszórókon érkezett, még mindig, annyi sok év után is, csengett, magasan szárnyalt, és ő is sikeresen elvitt bennünket az operett álomvilágába, megteremtve annak illúzióját! És ez nem kevés! Színészileg, az oldott alakítás tekintetében persze Házyval nem vehette fel a versenyt... Így is nagy örömet szereztek duettjei Házyval. És hát Ádám híres belépője a Madarászból, mindenki szemébe könnyeket csalt!
Azért is emlékszem erre a műsorra szívesen vissza, mert az akkori barátnőmmel én is ott voltam a felvételen! A játéktér közvetlen közelében félkör alakban, több sorban elhelyezett rokokós stílusú bársonyozott székeken foglalt helyet a közönség. Mi ketten az első sor középen ültünk, és a kamera többször is elidőzött rajtunk, miközben a felvétel alatt pásztázta a közönség reakcióját; az elkészült műsor lejátszásakor a TV-ben premier plánban viszontláthattuk magunkat a nagy művészek „árnyékában”!
Kónya Sándorral néhány nappal később újra találkozhattam, igaz, ezúttal az Erkel Színházban, amikor a Lammermoori Lucia Edgar szerepét énekelte (előadás végén autogramot kaptam tőle); az elővételben vásárolt jegy mellé volt az ajándék tiszteletjegy és Meghívó az említett TV-felvételre.
Házy Erzsébet művészete és pályája • 1626.
Búbánat - 2009-11-19 22:44:51
"Nagyapám 20 éves volt...” - Kónya Sándor portréműsora
MTV 1973. július 14., 20.55 - 21.30; ismétlése MTV Kísérleti 2. Csatornáján: 1973. augusztus 21., 21:10 - 21:45 színes adásban!
Helyszín: a zuglói Zichy-kastély díszterme – 1973. február hó.
Műsorvezető: Kónya Sándor
Műsor:
1. Karl Zeller: A madarász - „"Nagyapám 20 éves volt...” (Muzsikálj, muzsikálj, muzsikálj...” refrénnel) /Kónya Sándor, tánckar. Háttérvetítés: kastélyok/.
Bejön Kónya Sándor, köszönti a nézőket, majd egy zeneszerzőkről szóló anekdotát mesél el.
2. Zeller: A madarász – „Vigyázz, vigyázz te, szép leány...” /Kónya Sándor, Kalmár Magda/.
3. Zeller: A madarász – „Viszem a postazsákot én...” /Kalmár
Magda, tánckar/.
4. Zeller: A madarász – Rózsadal. Ádám és a hercegnő kettőse: „Tudod-e ott, Tirolban, lent...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/.
Kónya Sándor Karl Millöcker zeneszerzőről, Dubarry című operettjéről beszél.
5. Millöcker: Dubarry – „Átéltem már néhány szerelmet...„ /Házy Erzsébet, tánckar/.
6. Millöcker: Dubarry – „A május ránk talált...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/.
7. Millöcker: Dubarry – „Mily szép az élet...” /Kónya Sándor/.
Tapsoló közönség, a művészek meghajolnak.
Szerkesztő: Bánki László
Koreográfus: Geszler György
Operatőr: Szabados Tamás
Jelmeztervező: Tóth Barna
Rendező: Szitányi András
Ebben a TV- műsorban az énekelt operettslágereket - élő produkcióban - play-back technikával vették fel. Előzőleg a rádióban készült egy keresztmetszet a két operettből, amit a rádió sokszor leadott, a Hungaroton kazettán, LP-n és CD-n is megjelentette – ezekről korábban már szóltam (1165, 625, 626, 409, 387, legutóbb, összefoglalóan, az 1446, 1447 sorszámoknál). Házy Erzsébet, Kalmár Magda és Kónya Sándor erre a zenei alapra ráénekelt („tátogtak”), miközben játszottak egymással, és táncoltak a díszletek között, jelmezben. Ott voltam a helyszínen, emlékszem, hogy egy-egy jelenetet többször is felvettek, hogy a szájmozgás összhangban legyen a hangszórón át jött énekhangokkal. A közönségnek mindez új volt, és hogy testközelből figyelhette, nézhette a kitűnő művészeket, abban az időben ez nem volt mindennapos! Óriási sikerük volt, s ez „visszajött” a TV képernyőjén is; lelkesen tapsoló közönséget sokszor mutatja a kamera. Ha most nézném vissza a felvételt, bizonyára, alig ismernék magamra… De ott vagyok az első sorban, a kamera engem is felvett…
Kónya Sándorról a mai generáció tagjai nagy valószínűséggel sosem hallottak, az idősebbek közül is csak kevesen. Látókörünk, látókörük szélesítése céljából íme a BR Klassic honlapján a Bayreuther Festspiele 2018. évi prgramja alkalmából megjelent ismertető szöveges része. A cím: "Minden idők 5 legjobb Lohengrinje" Azért ez nem semmi!
Wagner - die Opernredaktion empfiehlt Die fünf besten Lohengrine aller Zeiten
22.07.2018 von Volkmar Fischer
Die Bayreuther Festspiele 2018 starten am 25. Juli mit einem neuen "Lohengrin" - mit Piotr Beczala in der Titelrolle. BR-KLASSIK-Opernexperte Volkmar Fischer stellt fünf Tenöre vor, denen der Lohengrin perfekt auf Leib und Stimme geschneidert zu sein scheint.
Franz Völker
Da Richard Wagner sich einen jugendlich strahlenden Stimmklang für Lohengrin wünschte, war Franz Völker in Bayreuth und woanders ein nahezu idealer Interpret (am eindrucksvollsten dokumentiert 1941 unter Robert Heger an der Staatsoper Berlin). Völker wurde den lyrischen wie den dramatischen Momenten der Partie gleichermaßen gerecht, war zu gefühlvoller Tongebung ohne sentimentale Drücker fähig, zu silbrigem Höhenglanz ohne martialisch dräuendes vokales Muskelspiel.
Sándor Kónya
Sandor Konya (etwa 1958 in der einzigen Bayreuther Lohengrin-Regie Wieland Wagners) war ein Belcantist mit ausgefeilter Legato-Vortragskunst, weitgesponnenen Atembögen. Italienisch geschult, bot der Ungar einen südeuropäisch gefärbten Blick auf den Schwanenritter: Melodische Linie und Text gingen ineinander auf. In der 1965 entstandenen Bostoner Studioproduktion unter Erich Leinsdorf ist sogar der von Wagner gestrichene zweite Teil der Gralserzählung zu hören, die sich der Komponist ursprünglich doppelt so lang dachte.
Jess Thomas
Dass sich eine heroisch auftrumpfende Tenorstimme mit intelligenter Textgestaltung verbinden kann, sieht man am Beispiel des Amerikaners Jess Thomas. Auch wenn sein US-Akzent nicht zu überhören war, begeisterte er in Bayreuth 1962 unter Wolfgang Sawallisch und kurz darauf in der bis heute faszinierendsten Studioaufnahme der Diskografie aus Wien mit Elisabeth Grümmer, Christa Ludwig, Dietrich Fischer-Dieskau, Gottlob Frick und Rudolf Kempe am Dirigentenpult.
Peter Hofmann
Die Einzelheiten des Librettos kamen auch bei dem spartenübergreifend orientierten Tenor Peter Hofmann voll zur Geltung, obwohl die Attraktivität seines Lohengrin primär durch ein maskulines Stimmtimbre begründet war. Sein Gesang war das Resultat eines Kraftakts: nicht ohne Anstrengung, aber mit intensiven Gestaltungsmomenten (etwa 1979 in der Bayreuther Lohengrin-Regie von Götz Friedrich). Dazu kam die optische Ausstrahlung des Sängers, der ein Charakterprofil plus Blondschopf zu bieten hatte und schnell zum Frauenschwarm wurde.
Jonas Kaufmann
Wenn dem Interpreten der Lohengrin-Partie daran liegen muss, dass man ihm sein ritterlich starkes Ego genauso abnimmt wie seine Trauer über das Scheitern des Gralsritters am Ende, darf auch der heutige Publikumsliebling Jonas Kaufmann zu den überragenden Rolleninterpreten gerechnet werden. Der für ihn typische baritonal gefärbte Vortrag, sein Wechsel zwischen metallisch attackierendem "forte" und gaumig weichem "piano" ist gerade der ambivalenten Lohengrin-Gestalt angemessen (etwa 2010 in der letzten Bayreuther Lohengrin-Produktion von Hans Neuenfels).
Simándyról az Új Emberben 2002-ben megjelent emlékező cikkből csak pár bekezdést anno beírtam a tenoristánknak létrehozott topicomba (a 7. sorszám alatt), úgyhogy most érdemesnek tartom ezt az egész írást oda feltenni (átmásolni).
Különben most hat órától a Dankó Rádió is megemlékezik a nagy tenorunkról (Puccini: Bohémélet - Rodolfó és Marcell kettőse, III. felv (km. Melis György); Farkas Ferenc: Csínom Palkó - részletek (Simándy mellett Házy Erzsébet és Szabó Ernő énekel a felcsendülő rádiófelvételről). A délelőtti adás ismétlése most 18 órától hallgatható meg újra..
A MAI NAP KÉPÉHEZ
"A kereszténység és a magyarság tetterejével. ...
Simándy Józsefről
Emlékezés a 102 évvel ezelőtt született nagy énekesünkre
Tehetség, hit és szorgalom - e három tényező bizonyára meghatározó, ha a XX. századi magyar operakultúra csillagának, Simándy Józsefnek a pályafutását értékeljük. Kivételes művészi rangja, tekintélye még évekkel elhunyta után is ott lebeg a legendás Ybl-palota fölött, egy nagy tehetségű művészember élményt nyújtó alakításait, páratlan sikereit idézve.
Simándy az Operaház énekkarából emelkedett ki, és ötvenöt éve, 1947-ben indult meg káprázatosán emelkedő szóló énekesi pályáján. Dicséretére legyen mondva: élete során sohasem tagadta hajdani kórista voltát, hanem büszkén vállalta, mint kiinduló állomást; több alkalommal is becsülő szavakkal emlékezett meg egykori kollégáiról.
1945-ben, amikor az elfogult kulturális politika „jóvoltából" nem igazolták, Vaszy Viktor karnagy, színi direktor meghívására a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának vezető tenoristája lett. Innen, a Tisza-parti városból tért vissza a fővárosba, hogy rövid időn belül meghódítsa az igényes, operát kedvelő közönséget.
Simándy szinte valamennyi jelentős tenorszerepet elénekelte hosszú és töretlenül ívelő pályája során. Hangszíne, hangmagasságának tudatos kiművelése, frazírozó készsége, muzikalitása, színpadi játékereje mellett még ideális külső adottságokkal is rendelkezett. Ez így együtt egy világraszóló karrier kialakítására is elegendő feltétel. De Simándy, nagynevű karnagy mesteréhez és barátjához, Ferencsik Jánoshoz hasonlóan „túlságosan magyar volt ahhoz, hogy máshol is meglelje helyét" a világban. Itthon maradt, s hazájában lett az örök Bánk, a patriotizmus szimbólumának letéteményese. (És még vég nélkül sorolhatnám parádés alakításait.)
E szívet dobogtató remekműben Simándy a közönséget évtizedeken át felülmúlhatatlan élménnyel ajándékozta meg. A „Hazám, hazám" kezdetű, II. felvonásbeli áriában egy lángoszlop hevületével forrósította át a szunnyadó magyar lelkeket. A kommunizmus sivár, elnyomó korszakában mindez több volt, mint kivételes produkció, az élő és eltiporhatatlan hazaszeretet nemes példájául szolgált.
Személyes életem nem avuló élménye, hogy több alkalommal is beszélgethettem Simándy Józseffel. Az Operaházban, közös templomi szereplések során és Balatongyörökön, a szépséges magyar tenger partján s a szőlőtőkék varázslatos közelségében - változatos témák erdejében kalandozva.
Ez a személyes kapcsolat még csak megerősítette bennem, hogy ez az elismert operaénekes (szándékosan nem írtam sztárt, mert a fogalmat mára lejáratták, és maga Simándy tiltakozna ellene a leghevesebben) magyarság-tudatával, mély keresztény hitével, családszeretetével, etikai és morális emelkedettségével harmonikusan élte meg a Gondviselés által kiszabott emberi életet.
Néhány mondata ma is visszhangzik bennem. „Hitemet vállaltam és sohasem tagadtam meg, hogy katolikus vagyok. És nem is féltem, mert Isten velem volt."
Máskor saját termésű becehegyi borának jóleső kóstolgatása közben a fiatalokról ejtett néhány szót. „Tőlük mindenekelőtt emberséget várok: a magyarság és a kereszténység mozdító tetterejét."
Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvéből (amelyet legjobb kritikusával, Dalos Lászlóval állított össze) világosan kiderül, hogy ez a kivételes életmű a testvérmúzsák közelsége, átjárhatósága révén hamisítatlan, tiszta lírává nemesül.
Szeghalmi Elemér"
(ÚJ EMBER, 2002. december 29. (58. Évfolyam, 51-52. szám)
Szeghalmi Elemér (Budapest, 1929. május 7.), József Attila-díjas (1996) magyar irodalomtörténész, újságíró, kritikus, szerkesztő.
A főoldalon, "A nap képé"-ben szereplő fotó (Hubay Jenő tanítványaival) az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.
A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato.
Forrás: Halmy Ferenc, Zipernovszky Mária: „Hubay Jenő”
Zeneműkiadó Budapest, 1976.
(Megj., A.)
Pontosan 160 évvel ezelőtt született HUBAY JENŐ, a kiváló magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja.
Rá emlékezve idézem az alábbi verset:
HUBAY JENŐNEK.
Zengő magyar álmok művésze, üdv neked;
Beh szép a te rózsás, babéros ünneped.
Míg körül a világ csupa vész, gyász, átok
S fölöttünk is balsors száz hollója károg,
Beh jó így ocsúdni vigaszos reményre,
Hallgatni mit jelent ünneped zenéje
És érezni, hogy ez a te dicsőséged
Száz kudarcunkon túl győztes magyar élet.
Mert szent magyar álmok, gyönyörök, keservek
Lelkedből világgá oly hódítva zengtek,
Hogy mindig, mindenütt csak magyar művész te,
Lettél egész világ ünnepelt művésze.
Győztes hősként állsz itt, s míg ünneplünk téged,
Valójában te adsz nekünk dicsőséget
S adsz hitet, hogy e zord, ránk dühödt világon
Győzhet még majd minden szép, nagy magyar álom.
Mint győzött a tied, ... Erre int ünneped, ...
Zengő magyar álmok művésze, üdv neked!
Telekes Béla. (1873-1960), költő, műfordító.
(VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1912/3.)
Isten éltesse Kincses Veronikát boldogságban, sokáig!
Ma egy „kerek” születésnapot ünnepel Kincses Veronika, szeretettel gratulálok a Művésznőnek!
Találtam egy régi újságcikket, mely a szoprán operaénekesnő portréját rajzolja fel, most ide bemásolom:
- Magyarország, 1989. július 7-12. (27. szám)
Kincses Veronika - Portré
„Haragosok nélkül?”
A mai magyar, mindjobban gyérülő s olykor célt tévesztő zenekritikai írások szerzői egy-egy operaházi felújítás során szívesen hivatkoznak a háború utáni évek énekes nagyságaira — Osváth Júlia, Svéd Sándor, Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Orosz Júlia legendás generációjára, ezzel valamelyest aláértékelve az azóta művésszé érett, immár harmadik operaénekes nemzedék kvalitásait.
Igaz, énekművészeink között kevesen vannak, akiknek fokozatosan kibontakozó tehetsége révén pályája olyan egyenletesen és megbízhatóan emelkedett volna, mint Kincses Veronikáé, akinek azonban ezt az elismerést ugyancsak nem volt könnyű megszereznie az évek során. Kincses Veronika még főiskolás korában, 1971- ben, megnyerte Karlovy Varyban a Dvořák-énekversenyt, öt évvel később pedig a pozsonyi UNESCO- verseny első díját hozta haza.
1980-ban kapta meg a Kossuth- díjat egyesek szerint túl korán.
„Szerencsére mindig voltak haragosaim is” — vallja a ma már itthon is, külföldön is nagyra becsült szoprán énekesnő. Rendkívüli tehetségét természetesen nemigen vonták kétségbe, de 1973 óta fennálló operaházi tagsága alatt olyan évei is voltak, amikor az igen kis számú fellépési lehetőség miatt rangján aluli „haknizást” kellett vállalnia — gyakran neves művészkollégákkal együtt —, csakhogy rendszeresen énekelhessen. Miközben munkaadója nem engedte, hogy a neki szóló külföldi meghívást elfogadja. Sőt, egy másik kolléganőjét küldték el helyette ...
Mindamellett Sipos Jenő, a neves énekpedagógus egykori növendékének nevéhez az elmúlt másfél évtized alatt jó néhány emlékezetes alakítás fűződött. Többek között Zerlina, Susanna, Fiordiligi, Mimi, Manon, Norma, Angelica nővér, Michaela, az Ernani Elvirája, A nürnbergi mesterdalnokok Évája jelmezében szerette meg a hazai és a külföldi közönség. (Luciano Pavarotti emlékezetes budapesti fellépésekor is Kincses Veronika énekelte Mimi szerepét a Bohéméletben a világhírű tenorista partnereként.)
1983 óta ismert, visszatérő vendége a világ néhány nagy operaházának. Leggyakrabban az Egyesült Államokban és Kanadában lépett fel; Montrealban, Buenos Airesben, Venezuelában, San Franciscóban, Bostonban, Dallasban, Chicagóban. Három montreali vendégszereplésén, amelyeket a televíziós közvetítés révén egész Kanada láthatott, a Pillangókisasszonyban, az Angelica nővérben és a Bohéméletben énekelte a női főszerepet. Jól ismerik Bonnban, Frankfurtban, Hamburgban, Amszterdamban, Brüsszelben, Londonban is.
Itthon egyike azoknak a művészeknek, akik gyakran énekelnek kortárs magyar szerzők műveiben. „Énekszerűen megírt, igényes darab előadására mindig szívesen vállalkozom — mondja Kincses Veronika —, amilyen egyebek között Petrovics Lüszisztratéja vagy Balassa Kassák-rekviemje. Hozzátenném azonban, hogy nem könnyű kiválasztanom a nekem megfelelő kortárs művet, hiszen én énekesnő és nem effektuselőadó vagyok.”
Kincses Veronika 1974-ben — ösztöndíjjal — a római Santa Cecília Akadémián Giovanna Pederzininél tanult egy évig, a harmincas évek híres mezzoszoprán énekesnőjénél, akinek az olaszos dallamformálás titkának elsajátítását köszönheti. A római tanulmányútnak bizonyosan abban is része van, hogy Kincses Veronika napjainkban Magyarországon a lírai olasz női szerepek, főként Puccini alakjainak egyik leghitelesebb megformálója. És talán nem független ettől az sem, hogy a századforduló ugyancsak olasz komponistájának A láng című operájában is hiteles alakítást nyújtott.
Ezt állítja többek között mai énektanára, művészetének állandó és megbízható irányítója, Orosz Júlia is.
„Orosz Júlia, aki hosszú pályán szerzett gazdag tapasztalataival eddig is sokat segített már nekem, maga is énekelt a Respighi-opera 1937-es magyarországi bemutatóján, csakúgy, mint Ligeti Dezső, aki ma Dallasban él és egykor neves, Amerika-szerte ismert énekművész volt. Orosz Júlia, aki nem osztogatja könnyen dicséreteit, nagyon elégedett volt alakításommal. Amit ő és utóbb Ligeti Dezső mondott nekem erről a műről, abból arra következtetek, hogy a mostani felújításról nyilatkozó némelyik kritikus ugyancsak félreértette a darab lényegét, s talán olyasféle boszorkányos rémdrámát várt tőle, ami teljességében idegen ettől a zenétől. A produkciót egyébként, csaknem azonos szereposztásban, Mikó András rendezésében, 1987-ben már előadtuk a Buenos Aires-i Teatro Colonban, a világ egyik leghíresebb operaházában, ahol egy ideig Toscanini volt a vezető karmester. A mi előadásunkat akkor az év produkciójának minősítették.”
A következő operaházi évadban újabb szereppel bővül repertoárja: Leonórát énekli A végzet hatalma, és Erzsébetet a Tannhäuser felújításában... „A lírai alkatú Wagner-hősnők csaknem ugyanolyan közel állnak hozzám, mint az olaszok; és Wagner zenéje csakúgy, mint például Richard Straussé...”
Kincses Veronika egyike a legmegbízhatóbb operaházi művészeknek: alakításait a legmagasabb színvonal jellemzi, ritkán indiszponált, szerepformálása — az említett sokféleség ellenére is — mindig hiteles, meggyőző.
Úgy sejthető, hogy mindez nem csupán technikailag jól megalapozott énektudásának és biztos stílusismeretének köszönhető. Láthatóan kiegyensúlyozott, harmonikus ember is.
„Énektechnikai problémáim valóban nincsenek, hiszen olyan biztos alapokat kaptam tanáraimtól, amelyekkel csak jól kell gazdálkodni. Orosz Júlia pedig, aki szinte a lányává fogadott, rendszeresen kontrollálja a hangomat, amelyre egyébként megtanultam vigyázni. Ma már nem szükséges mindent vállalnom, amire felkérnek, s azt hiszem, a hangomnak legmegfelelőbb optimális számú fellépést sikerült magamnak meghatároznom. Ezek között természetesen koncertek is szép számmal vannak. Egyébként úgy érzem, valóban kiegyensúlyozott az életem, aminek a munka mellett alapja a nyugodt — joggal mondhatom: boldog családi háttér. Férjem maga is zeneművész, az Operaház tagja, tehetséges, szép gyerekem van, s végre elkészült éveken át épült házunk a város zöld övezetében — mit kívánjak még?”
SZOMORY GYÖRGY
Kincses Veronika és Ilosfalvy Róbert
Nem jártam erre az utóbbi napokban. Most látom, hogy a Mandarin alakítójának neve sem stimmel. A képen nem Fülöp Viktor, hanem Havas Ferenc látható.
Köszönjük a javítást!
Igen, a fotón Szumrák Vera látható és nem Orosz Adél !
Szerintem a képen nem Orosz Adél van,mert tudtommal(lehet tévedek)a Lány szerepét nem táncolta.)
Kacsóh daljátéka kizárólag "igazi" énekművészek előadásában hat rám.
Négy részlet a Nemzeti Színház 2009-es előadásából itt.
János vitéz: Stohl András - Mátyássy Bence (utóbbi Kacsóh Pongrác dédunokája)
Iluska: Söptei Andrea - Tompos Kátya
Gyerekkorom Iluskái: Gencsy Sári és Vámos Ágnes. Szerettem őket. A későbbi, nemszeretem rendezésű János vitézekben Csengery Adrienne volt a kedvencem a szerepben.
Amikor Orosz Júlia felvételével találkoztam a Youtube-on (gyerekkoromban ő már nem játszotta Iluskát), egészen elbűvölt ez az előadói minőség:
https://www.youtube.com/watch?v=2Fp0jf3bVVA
Házy Erzsébet fotója Újszegeden készült, a „tupírkonty” és a csónak kivágás korában. (1960-as évek)
"ÚJ SZEREPLŐK A SIMONE BOCCANEGRÁBAN"
KERTÉSZ IVÁN operakritikájából
- Muzsika, 1971. május (5. szám)
[…] Most Oláh Gusztáv kitűnő régi rendezésébe álltak be az új szereplők.
A legkiválóbb alakítást kétségkívül Marton Eva nyújtotta Amelia Grimaldi szerepében. Szép színű lírai szopránja salaktalan tisztasággal cseng minden fekvésben, a frázisokat hajlékonyan, muzikálisan formálja meg, kiművelt énektechnikája révén biztos ura hangjának. Ha ezen az úton fejlődik tovább, ha arra törekszik, hogy még színesebben, még kifejezőbben énekeljen, bizonyára fényes jövő áll előtte.
Radnay György Simone Boccanegraként újból meggyőzött ismert erényeiről: zeneileg hibátlanul, őszinte átéléssel jelenítette meg a rokonszenves Verdi-hőst. A közép és mély fekvésben szépen, tömören szól a hangja, a magas piano-állásokat is jól oldja meg. Ahogy azonban a felső regiszterben forte kell énekelnie, hangvétele görcsössé, szorítottá válik. Sajnos éppen ezek a részek a legfeltűnőbbek, ezért a hiba rányomja bélyegét egész produkciójára.”
- Magyar Nemzet, 1969. március 11.
"Pénteken temetik Sárdy Jánost"
A vasárnap este utcára került hétfői lapokból értesült a fővárosi olvasó, az egész ország pedig a televízió vasárnap kora esti híradójából a szomorú hírről, hogy Sárdy János meghalt.
Ez a legnagyobb nyilvánosságnak bejelentett gyászhír egy milliókat érdeklő, nemzetközi sportesemény közvetítése és egy klasszikus tragédia tévé-előadása közé ékelődött. Alapjában véve profán környezetbe került az események sajátos közönye folytán a híradás egy művészember elvesztéséről — valahogy mégis így érezte stílusosnak a megrendült néző és hallgató a hírt: a legnagyobb nyilvánosság, az egész ország egyszerre, egycsapásra csakis így értesülhetett egy legnagyobb népszerűségben élt ember haláláról.
De stílusos volt a szomorú, a végleges és megmásíthatatlan hír elhelyezkedése egy napi esemény és egy örökérvényű alkotás közé azért is, mert a környezet mintegy összefoglalta és jelképbe zárta Sárdy egész művészi pályáját. Fellépéseinek, színpadi megjelenéseinek volt olyan tömegvonzása, mint a legközkedveltebb sportoknak, művészetében pedig volt valami nemes, csiszolt és emelkedett, a műfaj, a könnyed éneklés, az ifjúi operaszerepek és a legnépszerűbb operettszerepek — nem kell félni kimondani a szót — bizonyos klasszicitása. Rossini-operákban, de a wagneri Mesterdalnokok Dávidjában is, eszményibb szereplőt nehezen lehetett volna találni Sárdy Jánosnál akár a férfias megjelenést, akár az alakformálás lendületét kereste a közönség a szereplőben. Operettek figuráiban pedig egyenesen ellenállhatatlan volt. Tudott agyafúrtan humoros és természetesen rusztikus lenni a Mágnás Miskában például, tudott hiteles mesebeli hőssé, faluvégi porból vett és csillagporrá lett, líraian népi alakká válni a János vitézben például. De fizikailag hajlékonyan, művészileg rugalmasan tudott olyan elegánsan is hetyke lenni, mint egy vérbeli királyi legényke, mint egy London utcáin és kocsmáiban s ugyanakkor a legelőkelőbb angol college-ben nevelkedett Bob herceg. Volt ő Danilo a Víg özvegyben és volt Errol Flynnre emlékeztető kalandos lovag a Kard és szerelemben — száz árnyalatú s mindig őszinte színei voltak mindenegyes, felsorolhatatlan számú szerepében, a pódiumokon előadott népdalaiban és magyarnótázásaiban is.
Minden szerepével mégis úgy tudott azonosulni, hogy „a” Sárdy maradt, fiatalok, öregek szívét átmelegítő kedvenc, évtizedeken át az ideális, ifjú hős és hódító énekes- amorózó, nagy kedvű mulatozó. „A” Sárdy, akinek a neve, ha megjelent a plakáton, nem fél siker volt, hanem egész estét betöltő vonzóerő.
Hatvankét éves volt azoknak a hatvan éven felülieknek a fajtájából, akiknek játékos kedvén, ifjúságán nem fognak még az évtizedek sem, akinek népszerűsége mitsem veszít a ragyogásából: a Chevalier-k, a Chaplinek fajtájából, parasztbarokk, magyar-barokk stílusra faragva.
A Magyar Népköztársaság Érdemes Művészeként, a Fővárosi Operettszínház tagjaként halt meg. Március 14-i, péntek déli, 1 órai temetéséről a Farkasréti temetőben színháza gondoskodott, emlékének hosszú megőrzéséről pedig az a hűséges közönség, amely Sárdy Jánost a szeretetébe zárta.
/-a-/
SÁRDY JÁNOS (1907.07.27.-1969.03.09.) opera- és operetténekes, színpadi és filmszínész ma lenne 111 éves.
Nem kerek évforduló és nem is elegáns, hogy születésének napján egy nekrológból idézek, amelyben Abody Béla emlékezik meg róla. Ám Abody mondatainál találóbban nem lehetne jellemezni azt, amit e népszerű művész képviselt, a „sárdyságot“.
„Egy időben bálvány volt, a népszerűség hullámhegyének legcsúcsán; e népszerűség hőfoka, izgatottsága, látványossága akkora volt, hogy össze sem hasonlítható a mai sztárokéval, holott ők sem panaszkodhatnak. S hogy más divat jött, és elmúlt a tűzijáték, nem tűnt el, mint annyi csillag az előadóművészet egéről, hanem jelképpé mélyült, mint Blaháné. Klasszikussá érett. A magyar népmese harmadik gyermekévé, aki tiszta szívvel küzd a sárkány ellen, nem mérlegelve, hanem vállalva a veszélyt, nem töprengve, hanem egyetlen lehetséges útját járva, tisztessége, küldetése logikája szerint. Ezt a figurát — önmagát — építette fel élete végéig, ez volt a hatalma. Stílust teremtett, amelynek kiterjedését a maga legbelsőbb mondanivalójának terjedelme szabta meg.“
(MUZSIKA, 1969-05-00/5. SZÁM)
Nem ő volt a legjobb énekes. Természetes, szép hangja hamar megkopott. Nem is ő volt a legjobb színész. Nála jobb képűek is akadtak bőven. Ám, ha Sárdy megjelent a színpadon vagy a filmvásznon, mintha kisütött volna a nap, melegség járta át az ember szívét. Ragyogó, nevető tekintete, előreálló, nem szabályozott fölső fogsora, nyílt, őszinte mosolya, a göndör fekete hajból egy-egy rakoncátlanul homlokába hulló tincs és mindvégig megőrzött ízes, dél-dunántúli akcentusa végtelenül kedvessé, szerethetővé tette. Nem hinném, hogy képes lett volna hitelesen eljátszani a gonoszt. Ezekkel az adottságokkal, ezzel a belülről áradó fénnyel ez lehetetlen volt. Még ma is, ha feledni szeretném a napi gondokat, világunk sötétedését, beteszek egy-egy filmet, ahol őt láthatom és hallhatom, és egy időre megnyugszom. Isten éltesse Sárdy János emlékét!
Pernye András? Nagyon régen elment, fiatal voltam, nem emlékszem az objektívitás-faktorára.
Minden operakritika - ahogy minden kritika, vagy bírálat, akár művészi teljesítményről van szó, akár más egyébről - mindig szubjektív, mert a kritikát ember fogalmazza meg.
Az már más kérdés, hogy emellett, vagy ennek ellenére, mennyire tud tárgyilagos lenni! Erre valóban kiváló példa Kroó György tanár úr, aki valóban az érintett művet, művészi teljesítményt bírálta, és soha nem lehetett tudni, milyen az egyéni viszonyulása az adott előadóhoz.
Ami nem jellemző másokra, és sajnos egyre inkább kimegy a divatból. Mit lehet várni egy „kritikától”, amely így kezdődik: Én ugyan nem szeretem X.Y. énekest, karmestert, stb., de……. és itt jön valami véleményféle! Vagy messziről látszik, a politikai viszonyulás!
Kroó György mindig objektív tudott maradni, de nincs még egy nevem...
Lehet-e egy (opera)kritika objektív? Hiszen ahány ember, annyiféle ízlés, ahány kritikus...dettó. Azt gondolnám, az ideális kritika és kritikus az, ami/aki külső = a produkcióval össze nem függő befolyástól-ráhatástól mentes, röviden: értékek és nem érdekek mentén tud maradni.
Igen, pontosan erre akartam utalni...:-)
Mint olyan, aki legalább háromszor élőben láttam az előadást (+ videón), Abody véleményét osztom...
...vagy arra jó példa,hogy mennyire subjectiv......:):)
Remek példa arra, hogy az operakritika mennyire összetett műfaj...;-)
"A nap képe" (Momus - Galéria)
Offenbach: Kékszakáll – Erkel Színház.
Bemutató: 1981. november 8.
Kritikákból:
Magyar Nemzet – Kertész Iván: „AZ ELSŐ BEMUTATÓ november 8-án több kiváló alakítással örvendeztette meg a közönséget. Mindenekelőtt Melis György Popolani alkimistáját kell kiemelni. Ilyen elsőrangú komédiás nincs még egy a társulatban, motorja az előadásnak, és minden hangjával és gesztusával új meg új derültséget fakaszt."
"Begányi Ferenc éneklése ezúttal jobban tetszett, mint a játéka, Oscar grófot kissé egysikúan formálta meg.”
Új Tükör – Abody Béla: „Vastapsot érdemel Melis György idevaló humora, s az a tökéletesre sikeredett törekvése, hogy páratlan hangszépségét egy pillanatra sem adja fel a „jellemzés” kedvéért.”
„Begányi Ferenc mostanában mindig jó…”
MUZSIKA – Várnai Péter: „Melis György és Gáti István a két Popolani. Alakításuk meglehetős egysíkúsága, azt hiszem, a rendezés hibája: csak idegesek, csak "szórakozott tudósok", gesztusviláguk is folytonos ismétlésekből áll."
"Oscar grófot Begányi Ferenc és Bende Zsolt formálja meg: az előbbi alakítása ugyancsak egysíkú, az utóbbiban legalább megvan az arisztokratikus könnyedség..."
Mai játékban zongoristákról is kérdez szerkesztőnk, Kimernya? zene is Gershwines, hátha.. ;-)
Ha még valahogy Gershwint is sikerült volna rácsempészni...
A nap képe láttán muszáj felidéznem, hogy anno nem színpadon és nem teljes terjedelmében, hanem arról az NDK-Eterna lemezprodukcióról ismertem meg részleteket ("Querschnitt") a Forzából, amiben a képen látható két nagyszerű művész is közreműködött. Megkockáztatom: azon a felvételen szinte senki nem az "igazi" szerepkörébe tartozó szólamot énekelte, Prey és Gedda mellett Grace Bumbry, Helga Dernesch, Siegfried Vogel és Gottlob Frick sem, ráadásul német nyelvű a felvétel, mégis ők szerettették meg velem ezt a Verdi-darabot. A képválasztás a szerkesztő(k) bravúrja: látom, mindkét nagy énekes születésnapja ma van, köszönet érte!
CLAUDIO ABBADO
(1933. június 26. – 2014. január 20.)
E m l é k é r e :
Nem mindennapi zenei élményben volt részük azoknak, akik ott lehettek az Európai Ifjúsági Zenekar bratislavai hangversenyén, melyet korunk egyik élenjáró karmestere Claudio Abbado vezényelt. A műsoron egyetlen mű: Gustav Mahler utolsó befejezett alkotása, a IX. szimfónia szerepelt. Napjaink Mahler-reneszánsza ellenére ez a hangulatilag rendkívül összetett és formabontó szimfónia aránylag ritkán hangzik el a koncerteken. A mű alapgondolata a sötét halálsejtelem, búcsúzás a világtól, melyet közben nyers humor és keserű irónia vált fel.
A Mahler-mű nehéz feladat elé állítja a zenekarokat s ezért szinte hihetetlen az a technikai tökéletesség, az a hangszín- és kifejezésbeli árnyaló-készség, amit a 14—23 éves fiatalokból álló, nagy-létszámú zenekar bemutatott. Nem kétséges: abban hogy a muzsikusok a szakmai tudás ilyen fokáig jutottak el és közben nem vesztették el a játék spontán örömét — nagy része van Claudio Abbado rendkívüli egyéniségének. Abbado mindenekelőtt a hangzáskép áttetsző tisztaságára, az egyes hangulati elemek érzékletességére törekedett. Sokáig tartó élményt jelent a közönség számára például a záró-rész csöndes átszellemültsége, mely a zenekar és Abbado tolmácsolásában megrázóbban hatott bármiféle érzelmi kitörésnél.
A 140 tagú Európai Ifjúsági Zenekar 1976 óta szerepel és Abbado kezdettől a művészeti vezetője. A tagság természetesen cserélődik s az újakat évente pályázat alapján választják ki az európai országok tehetséges muzsikusaiból, konzervatóriumi vagy zenei főiskolai hallgatókból. A mostani zenekarban öt csehszlovákiai fiatal is játszik. Nem hirtelen összeboronált együttesről van tehát szó — az egyes zenei produkciókat hosszú és szigorú próbák előzik meg. Abbado ugyanis nagyon igényes, ám a dicsérettel sem fukarkodik. Szinte csodálatos, hogy sokoldalú elfoglaltsága mellett — a milánói La Scala művészeti vezetője, a Londoni Szimfonikusok vezető karmestere volt, állandó vendég karmestere a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak és most szeptembertől átveszi Lorin Maazel örökét: a Bécsi Állami Opera művészeti vezetője lesz — időt tudott szakítani a fiatal zenészekkel való intenzív foglalkozásra.
Az eredmény: az Európai Ifjúsági Zenekar játéka, a hangversenyeken aratott óriási közönségsiker — teljes mértékben igazolja Claudio Abbado szándékának helyességét, azt, hogy a szakmai fejlődés mellett egy ilyen összetételű zenekar a nemzetek közötti megértést is szolgálja.
Delmár Gábor
A HÉT, 1986.VIII.29.
A nap képéhez, kicsit off: ugyanabban az évben, 1936-ban a fesztiválon t.k. előadták Wolf: Der Corregidor (A kormányzó) c. operáját is, amit nemrég -némi vitát generálva itt- az Erkel Színházban játszottak. Bruno Walter vezényelt.
KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE, aki ma lenne 66 éves: de szomorú, lassan két éve már, hogy nincs közöttünk!
(1952. május 30. – 2016. november 5.)
*
Fazekas Gergely tudósítása egy 2005-ös Kocsis-Ránki hangversenyről (részlet):
… „Kocsis Zoltán társaságában Ránki Dezső lépett a színpadra. Liszt: A-dúr zongoraversenye Ránki régi kedvence, s talán a szólista és a mű közötti intim viszonynak volt köszönhető az előadás hallatlan intenzitása. Ránki a tőle megszokott magabiztossággal és poézissel játszott, ám amikor arra volt szükség, hihetetlen erővel ragadta meg a zongorát. Kiegyenlített hangzásélményt nyújtott a zongora és a zenekar együttese, Kocsis érzékenyen kísérte Ránkit - a két nagyszerű művész sikerrel mentette meg az estét. …”
MUZSIKA, 2005.
Svéd Sándor, Kossuth-díjas énekes, ma 112 éve született.
Svéd Sándor - Figaro belépője - Rossini: A sevillai borbély (video)
„A ZENE” 1928. április 1-én megjelent (IX. Évfolyam) 12. számában ez olvasható:
Svéd Sándor, a Zeneművészeti Főiskola operai tanszakát végző Szabados tanítvány hősbaritonjának átható erejű, nemes zengésű orgánuma a legfinomabb árnyalatokra is képes. Technikai készültsége, átfontolt és átérzett előadása minden ízében művészi. Tizenhat szereppel indul a nehéz énekesi pályára, amely bizonyára nagy sikerekkel fogja jutalmazni ritka tehetségét. (Budapest, 1928.IV.1.)
Kálmán Imre - Harsányi Zsolt: Cigányprímás c. operettjéből
Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel (1990. 01. 11.)
Főnix – Sarok
Emlékszoba és kiállítóhely
Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”
(Budapest, 1928. május 25. – Budapest, 2007. március 7.)
