KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE, aki ma lenne 66 éves: de szomorú, lassan két éve már, hogy nincs közöttünk!
(1952. május 30. – 2016. november 5.)
*
Fazekas Gergely tudósítása egy 2005-ös Kocsis-Ránki hangversenyről (részlet):
… „Kocsis Zoltán társaságában Ránki Dezső lépett a színpadra. Liszt: A-dúr zongoraversenye Ránki régi kedvence, s talán a szólista és a mű közötti intim viszonynak volt köszönhető az előadás hallatlan intenzitása. Ránki a tőle megszokott magabiztossággal és poézissel játszott, ám amikor arra volt szükség, hihetetlen erővel ragadta meg a zongorát. Kiegyenlített hangzásélményt nyújtott a zongora és a zenekar együttese, Kocsis érzékenyen kísérte Ránkit - a két nagyszerű művész sikerrel mentette meg az estét. …”
MUZSIKA, 2005.
Svéd Sándor, Kossuth-díjas énekes, ma 112 éve született.
Svéd Sándor - Figaro belépője - Rossini: A sevillai borbély (video)
„A ZENE” 1928. április 1-én megjelent (IX. Évfolyam) 12. számában ez olvasható:
Svéd Sándor, a Zeneművészeti Főiskola operai tanszakát végző Szabados tanítvány hősbaritonjának átható erejű, nemes zengésű orgánuma a legfinomabb árnyalatokra is képes. Technikai készültsége, átfontolt és átérzett előadása minden ízében művészi. Tizenhat szereppel indul a nehéz énekesi pályára, amely bizonyára nagy sikerekkel fogja jutalmazni ritka tehetségét. (Budapest, 1928.IV.1.)
Kálmán Imre - Harsányi Zsolt: Cigányprímás c. operettjéből
Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel (1990. 01. 11.)
Főnix – Sarok
Emlékszoba és kiállítóhely
Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”
(Budapest, 1928. május 25. – Budapest, 2007. március 7.)
A mai születésnap-évfordulóra
Lehár Ferenc
Bad Ischlben, a Traun folyó partjánál
Lehár Ferenc 1870. április 30-án Komáromban született, s bár élete nagy részét Ausztriában élte le, mindig magyar állampolgár maradt. 1880-tól Budapesten, a Nemzeti Zenedében tanult, majd a prágai konzervatóriumba is járt, ekkoriban igen szerény körülmények között élt. Hangmester lett, majd apja zenekarába szegődött szólóhegedűsnek, 1890-től katonakarmesterként végigjárta a monarchia városait.
1902-ben Bécsben telepedett le, itteni hírnevét egy keringő alapozta meg. A fiatal Lehár Paulina Metternich hercegnő farsangi báljára, amelyen a hölgyek arannyal és ezüsttel átszőtt ruhákat viseltek, komponálta meg a mulatság résztvevőit elbűvölő Arany és ezüst című keringőjét. Még abban az évben bemutatták első operettjét, a Bécsi asszonyokat, s a siker lehetővé tette, hogy otthagyja a hadsereget.
A drótostótot már sorozatban százszor játszotta a pesti Magyar Színház, majd 1905-ben színre került legnépszerűbb alkotása, A víg özvegy. A premier kis híján kudarcba fulladt, mert a bemutatóra alig költöttek, alig próbáltak, a közönség pedig nem értékelte a hagyományos bécsi stílustól elütő művet. A Víg özvegy mégis világsikert aratott, New Yorkban 416 alkalommal játszották.
Lehár összesen 31 operettet írt, a legtöbbnek Bécsben volt a premierje, de valamennyit rövid időn belül Budapesten is műsorra tűzték. Világsikert aratott a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és A mosoly országa című darabja, gyakran játsszák A három grácia, A cárevics, a Paganini, a Friderika és a Giuditta című műveit is.
Az operett a monarchiában és utódállamaiban a könnyű szórakoztatás alapműfaja lett, jelesei között számos magyart találhatunk (Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Ábrahám Pál). Lehár munkáit friss színpadi ötletek jellemezik, fantáziájával, technikai igényességével, humorával megújította a hagyományossá vált bécsi operett stílusát. Ostobácska történetek és egysíkú figurák helyett élő embereket állított a színpadra, s dallamos, fülbemászó melódiái ellenére olyan követelményeket támasztott a zenekarral és az énekesekkel szemben, amilyenekhez azok korábban nem szoktak hozzá.
1926 és 1938 között Berlinben, majd ismét Ausztriában, Bad Ischlben lakott. 1945 után Zürichbe költözött, s csak halála előtt tért vissza Ausztriába. Átélte mindkét világháborút, a huszadik század fordulatos történelmét, de hírnevével, befolyásával soha nem akart sem élni, sem visszaélni. Nem kérte Horthy közbenjárását, amikor az 1921-es királypuccsba belekeveredett legitimista katonatiszt testvérének le kellett szerelnie, s akkor sem keresett hatósági védelmet, amikor az Anschluss után a Gestapo el akarta hurcolni "hibás" születésű feleségét. Az asszonyt végül a szomszédok rejtették el és így menekült meg.
Lehár Ferenc 1948. október 24-én halt meg Bad Ischlben, egykori villája ma múzeum és a helyi színház is a nevét viseli.
A Tánc világnapja alkalmából kapott képnek különösen örültem, mert alig található a neten jó minőségű színes felvétel a múlt század operaházi művészeiről. A balett-táncosokról annál is kevesebb.
Remélem, az Operaház egyszer közkinccsé teszi azokat a fényképeket, amelyeken fösvény módján ürcsörög.
http://www.momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2018-04-29
Ha már Orosz és Róna, mostanában találkoztam ezzel a gyöngyszemmel, régi stúdiófelvétellel:
https://www.youtube.com/watch?v=I6SKy5KLSwc
:format(jpeg):mode_rgb():quality(40)/discogs-images/A-838878-1270995936.jpeg.jpg)
Stockholm, 1918.04.25.-München, 2006.09.04.
„IZOLDA
Astrid Varnay személyében valóban világsztárt üdvözölhettünk a budapesti operaszínpadon, olyan nagyságrendű énekművészt, amilyen csak ritkán fordul meg nálunk, olyat, akinek nevét minden igazi operabarát ismeri, akár odaírják mellé a plakátra, hogy ennek és ennek az operaháznak a tagja, akár nem. Nem nagyon korán érkezett Budapestre, különösen, ha tekintetbe vesszük magyar származását, de nem is túlságosan későn. Még művészete teljében láthattuk Astrid Varnayt, ha üdén fiatalos „jungdramatisch" hangját, melyet régebbi lemezfelvételeiről ismerünk, már nem is hallhattuk.
Vendégszereplésének első estjén nagy szerepében, az Izoldában mutatkozott be a budapesti közönségnek. Magávalragadóan szuggesztív alakítását rendkívül tudatosan építette fel. Játékában, énekében emlékezetesen szép megfogalmazást kapott mind az I. felvonás első felének visszafojtott szenvedélye, mind a későbbiek folyamán megnyilvánuló, gáttalanul áradó szerelem. Nagy vivőerejű, sötét színű drámai szopránja a nehéz szólam mély és magas fekvéseiben egyaránt fölényes biztonsággal mozgott. Astrid Varnay bizonyságát adta annak is, hogy — minden ellenkező híreszteléssel szemben — a Wagner-éneklés nem azonos a permanens fortisszimóval; az I. felvonásbeli elbeszélésben és a szerelmi halál-jelenetben gyönyörű pianókat hallottunk tőle. A legjobb művészi teljesítményt az I. és III. felvonásban nyújtotta, itt általában saját erejére támaszkodhatott. A II. felvonásbeli nagy duettben már nem függetleníthette magát partnerétől. Szép hangú Trisztánunk zeneileg bizony nem volt egyenrangú társ, ez pedig hatott Varnay produkciójára is.
Mint a háború utáni Bayreuthi Ünnepi Játékoknak tizenhat év óta állandó szereplője, mint a legnagyobb Wagner-karmesterek és énekesek partnere, természetes, hogy Astrid Varnaynak nemcsak az autentikus zenei stílus vált vérévé, hanem a Wagner-unokák által meghonosított korszerű játékmód is. Nincs egy felesleges mozdulata, így játékában a legkisebb gesztusnak is megvan a maga zenei-drámai jelentősége. Összegezve: Astrid Varnay vendégszereplése minden szempontból élményt jelentett. A Trisztán-előadás közönsége joggal ünnepelhette a kiváló énekesnőt, és személyében a tehetség, a szakmai tudás és a művészi alázat megvalósult egységét.
Kertész Iván”
(MUZSIKA, 1967/7. SZÁM)
Wagner - Tristan und Isolde - Isolde's Narrative and Curse - Astrid Varnay (1954)
WEINER LEÓ (1885. április 16. – 1960. szeptember 13.)
133 évvel ezelőtt, ezen a napon született WEINER LEÓ magyar zeneszerző, aki nemzedékileg közvetlen pályatársa volt Bartóknak és Kodálynak, s hogy munkássága meghatározó jelentőségű volt századelőnk zenei aranykorában. Részese és gazdagítója volt annak a hirtelen kibontakozó zenei megújhodásnak, amelynek lendülete túllépte a nemzeti mércét.
Weiner alkotói pályája üstökösként tűnt fel a 20. század első évtizedében, s bár az idő múltával ez a kimagasló tündöklés alább hagyott, munkássága a korabeli magyar zeneművészetet jelentős szellemi-művészi értékkel gazdagította.
*
Berlász Melinda:
«WEINER LEÓ ÉS TANÍTVÁNYAI»
Előszó: (részlet)
… […] ― Az „Emlékek Weiner Leóról” című emlékezésgyűjtemény Weiner születésének centenáriumán látott napvilágot, 1985 tavaszán. A kötet negyvenhárom memoárban idézte fel Weiner alkotói és tanári portréját kollégáinak és két nemzedéket felölelő tanítványainak emlékezete alapján. A memoár műfaj kötetlensége Weiner életművének tudományos feldolgozásában primer forrásnak bizonyult: tanári tevékenységének, személyiségének és módszertanának szempontjából egyedülálló, lényegi alapvetést eredményezett a kortársi és a tanítványi nézetek összehasonlító, egymást kiegészítő közlései nyomán. A közel félszáz szerzői hozzájárulásból kirajzolódó összkép alapján ma már tudományos válasz adható Weiner nemzetközi hírnevet szerzett zenepedagógiai munkásságának szellemi-művészi kérdéseire: pedagógiai elveire, a szerző-hű előadás követelményeinek bevezetésére, előadóművészi módszertanának lényegi vonásaira. Kötetünk szinte rendhagyó példát szolgáltat a szóbeli történetírás műfaját meghaladó, analitikus tényfeltárás eredményességére: különösképpen a pedagógiai módszertani elvek terén, de a tanári portré kidolgozásán túlmutató tényanyag vonatkozásában is, főként a zeneszerzői életműnek és a kor zeneéletének összefüggésében.
― Minden várakozást felülmúló, gyakran elemző szempontú értékelésekben a weineri zenepedagógia belső törvényszerűségére derült fény. Láthatóvá vált, mi volt ennek a nemzetközi viszonylatban is kimagasló jelentőségű előadóművész-tanárnak a programja és módszere, amely a 20. századi magyar hangszeres előadó-művészet kimagasló egyéniségeinek (hangszeres szólóművészeknek, kamaraegyütteseknek és karmestereknek) közös vonásaiban keltett figyelmet és elismerést szerte a világon.
― Weiner tanári szemléletének genezisét és titkát a tanítványok elemző vizsgálata tárta fel komplex értelmezésben: a zeneszerzői és pedagógiai szemlélet egységében. …[…]
*
DÁNOS LILI (1912-2010), az egykori kanizsai csodagyermek, így emlékezett vissza Mesterére, Weiner Leóra.
― «A Varró Margit-féle társaságban ismerkedtem meg Weinerrel, ahová én már gyermekkorom óta tartoztam, mint Gréte néni csodagyerek tanítványa. Akkoriban több tehetséges növendék tanult nála, hogy csak néhányat említsek közülük, Károlyi Gyuszit, Rév Lilit, Kinsky Róbertet és Kerekes Jánost. A felnőtt társasághoz tartoztak elsősorban a muzsikusok, mint Varró Margit, Weiner Leó, Kentner Lajos és Kabos Ilonka, továbbá Máthé Klári, más területről emlékszem Ferenczi Sándorra, a pszichológusra, de sokan mások is összejártak itt, és egy szellemi kört alakítottak. Én akkor még fiatal lány voltam, de már ekkor is többször előfordult, hogy meghallgatott bennünket Leó bácsi, és elmondta a véleményét.
― A későbbiekben, amikor tanárképzős lettem, a főiskolán kamarazene órákra jártam hozzá, a megfigyeléseim és megérzéseim nyilván hasonlóak a többi növendékével.
― A zongoristáknak csodálatosan tudott megmutatni dolgokat. Olyan keze volt, hogy kevés zongoraművésznek van olyan finom, puha billentése, mint neki volt. Hihetetlenül laza csuklója volt, egészen egyedülálló módon tette rá kezét egy akkordra, amely úgy szólt – ha akarta – mint egy orgona. Előfordult, hogy egy ilyen akkordfogást hússzor is elismételtetett a növendékekkel, hogy úgy szóljon, ahogy kell. A növendékek úgy tanultak nála, hogy a megmutatott megszólaltatást valamiképpen megpróbálták megközelítően leutánozni. Komoly hangsúlyt fordított a billentési technikára, de hasonlóképpen a zenei kifejezés valamennyi részletére, a dinamikára, a frazeálásra. Egy staccato kidolgozására, ha kellett, órákat szánt.
― Zongoratechnikai szempontból Leó lényegében az tanította, amit a Varró Margit-féle iskolában tanultam. Ebből eredhetett, hogy a kamarazene órákon többször is felszólított, hogy: „Lili mutasd meg!” Ebből gondolom, hogy meg volt elégedve velem.
― A háború után sor került arra, hogy a Concertinóját előadjam. Ez 1948/49-ben lehetett, amikor ifjúsági hangversenysorozatban a Budapesti Hangversenyzenekarral előadhattam e művet. Természetesen Leó megkívánta, hogy vele többször is átvegyem a szólamomat, és akkor rengeteget foglalkozott velem. Nála a lakáson játszottuk a művet és egy másik barátunk – ugyancsak a Varró-féle baráti körből – Aczél Erzsi játszotta a zongorán a zenekar szólamát. A Concertino nagyon szép, érzékeny, utóromantikus mű, tele finomságokkal, kényes részletekkel, aminek megszólaltatásánál Leó méltán igényes volt.
― Ekkoriban készültem a Bartók-versenyre is, s miután a döntőbe kerültem, kértem Leót, hogy vegye át velem a Chopin: e-moll zongoraversenyt. Ekkor hasonlóképpen két zongorával gyakoroltunk, és ebben a stílusban teljesen egyedülálló intenzitással és elmélyültséggel dolgozott velem.
― Más alkalommal is – amikor tíz éven át az Operaház korrepetitora voltam – részese voltam tanításának. Ekkoriban mutatták be Weiner Csongor és Tünde balettjét. Blum Tamás karmesterrel és Weinerrel sokat dolgoztunk együtt, emlékszem, hogy részletesen megbeszéltük a tempókat, és az elképzeléseit beírta a zongoraszólamba. Amikor már a színpadon folytak a próbák, mindig jelen volt. A bemutatóval nagyon elégedett volt, az előadás utáni bankettre is eljött, és nagyon jól érezte magát. Ilyenkor teljesen felszabadultan beszélgetett, vidám volt és jókat evett.
― Többször játszottam zongoraműveit koncerten és a rádióban is, a Magyar parasztdalok sorozatokat, a Passacagliát és más darabjait. Emlékszem, hogy amikor Bartók op.14-es Szvitjét játszottam a rádióban, nagyon elégedett volt, gratulált.
― Talán nem volt még rajta kívül zeneszerző, aki ilyen intenzitással élt volna a tanításnak. Univerzális zenei tehetség volt, aki nemcsak egy területen nevelt muzsikusokat, hanem a zenélés minden területén. Ebben is egyedülálló volt.»
*
MARIE VAN ZANDT (1858-1919)
Amerikai születésű szoprán énekesnő, aki sikereit Párizsban aratta. Híres szerepei voltak: Mignon, Lakmé, Amina, Zerlina, Cendrillon (Massenet).
Egy orosz gróffal kötött házassága után visszavonult a színpadtól. Cannesban hunyt el.
Budapesten is vendégszerepelt.
*
«Marie Van Zandt kisasszony, a párisi híres énekesnő jön, s csinos arcképe napok óta látható már a kirakatokban.
Nem, mint egy nagyherceg menyasszonya jön, (ezekről a nagyhercegekről sokat írogat összevissza büntetlenül a külföldi sajtó), hanem jön, mint olyan énekesnő, kitől méltán várunk sikereket.
«Lakmé»-ban, melynek címszerepét Delibes az ő számára írta, lép föl először a jövő hét első felében. Aztán valószínűleg a «Mignon»-t és a «Dinorah»-t fogja még énekelni.»
FŐVÁROSI LAPOK, 1887. december 7. (336. szám)
Ezen a honlapon, néhány nappal ezelőtt egy más oldalon, Gulyás Dénes nyilatkozott a képen pont együtt látható 2 énekesről....Legalábbis sajátságos szempontból....Hm...Persze a szavak elsődlegesen a nyilatkozót minősítik....
Montserrat Caballé ma 85 éves
Bartók Rádió mai műsorán szerepel:
12:36 – 13.39
Montserrat Caballé Giuseppe Verdi-áriákat énekel
1. Az álarcosbál - Amélia áriája II. felv., (km.: Római Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Bruno Bartoletti - Római Rádió,
1969. október 14.),
2. Ernani - Elvira áriája III. felv. (km.: Milánói Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Rádió,
1969. március 25.),
3. A trubadúr - a) Leonóra áriája IV. felv., b) Miserere (km.: Giuliana Matteini, Valiano Natali, Richard Tucker - ének, Milánói Teatro Comunale Ének- és Zenekara, vez.: Thomas Schippers - Firenzei Teatro Comunale,
1968. december 11.),
4. Luisa Miller - a) Luisa áriája I. felv., b) Luisa áriája II. felv. (km.: Ezio Flagello - ének, New York-i Metropolitan Opera Zenekara, vez.: Thomas Schippers - New York-i Metropolitan Opera,
1968. február 17.),
5. A kalóz - Gulnara áriája II. felv. (km.: Firenzei Teatro Comunale Zenekara, vez.: Franco Capuana - Firenzei Maggio Musicale,
1967. június 15.)
112 éve született DORÁTI ANTAL világhírű magyar karmester (1906.IV.9. – 1988.XI.11.) emlékére:
„MAGYAR AMERIKA
DORÁTI ANTAL ÜNNEPLÉSE
WASHINGTON, D. C.
— Az Amerikai- Magyar Kultúr Központ a washingtoni Shoreham szálloda nagytermében, díszvacsora keretében ünnepelte Doráti Antalt, a Washingtoni Szimfonikus zenekar főigazgatóját, 70. születésnapja alkalmából.
Dr. Hám Tibor, a Kultúr-Központ elnöke meleg szavakkal üdvözölte a Maestrot és kiemelte beszédében azt az óriási fejlődést, amelyet a zenekar Doráti mester 7 éves vezetése alatt elért. Doráti 1977 végén megválik a washingtoni zenekar főigazgatói tisztétől, és mint a Londoni Szimfonikusok főzeneigazgatója, első vendég-karmesterként tér majd vissza az elkövetkező három évben az amerikai fővárosba. George London, a washingtoni Opera Társaság igazgatója méltatta még Doráti mester érdemeit, majd Dr. Hám Tibor elnök átnyújtotta az Amerikai-Magyar Kultúr Központ okiratát, amely megalapította a ”Doráti Antalról elnevezett ösztöndíjat.” A díjat, a mester választása alapján, minden évben, egy fiatal, tehetséges, kezdő zeneszerzőnek, karmesternek vagy kiváló zenésznek ítélik oda.
A több-száz főnyi ünneplő közönség, valamint a mester nagy meglepetésére az ünnepi beszédek elhangzása után — a Washingtoni Szimfonikus Zenekar koncertmestere és négy másik vezető tagja előadta Doráti: Oboa-quintettjét, amelyet 18 éves korában, a Liszt Ferenc Zeneakadémia végzett növendékeként 1924-ben szerzett.
Az ünnepség Doráti Antal köszöntő szavaival ért végett.”
AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1976. december 3. (86. Évfolyam, 49. szám)
Corelli szerette fényképeztetni magát az Aréna boltíveinél.Ez biztos ott készült 1958-ban.
Corelli Pollionét sokfelé énekelte Olaszországban.A Scalaban úgy tudom csak a Callassal lemezre felvett produkcióban énekelte,felvétel erejéig 1960-ban (Callas Teatro alla Scala sorozata ismert sokak számára)
Ez így igaz: ezen a linken a 17.sz. "al"-linkre ="As Pollione in "Norma" at the Verona Arena (1958)" kattintva az a kép nyílik ki, ami a Momus címoldalán látható...feltéve, hogy a Scalában nem ugyanazt a jelmezt viselte mint az Arenában. Annak nem néztem utána, játszották-e a Scalában 1960-ban a Normát és hogy Corelli énekelte-e ott, akkor Pollionét,milyen gúnyában.
A nap képe a TENOR Franco Corelli Pollione szerepében de nem a Scalában ,hanem Veronában az Arénában 1958-ban.
A mai nap képe valószínűleg Carl Orff A Hold (Der Mond) című operájának premierje előtt készült. A felvételen a zeneszerzőn kívül az 1939. február 5-ei müncheni ősbemutató karmestere, kórusbetanítója és rendezője látható.
147 éve született WILLEM MENGELBERG, a kiváló holland karmester.
(1871.III.28. – 1951.III.21.)
Alkalmunk volt ennek az elsőrangú karmesternek próbáit végighallgatni és a zenekarral együtt éreztük az ilyen legmagasabb színvonalú összmunka felvillanyozó önbizalmat adó hatását, rendkívüli nevelőerejét. Nincs az a hangszer, amelynek kezelésére vonatkozóan ne lennének hasznos útmutatásai, komoly mondanivalói és derék Filharmonikusaink lelkes örömmel, felfrissült munkakedvvel követik Mengelberget.
Mondhatnék, első meglátásra ébredt szerelemmel viseltetnek iránta, szünet után, próba után megtapsolják, hegedűik hátát, pulpitusaikat verdesik. Gyönyörűség egy ilyen próba, mert minden egyes zenész lépten-nyomon a maga teljesítményén és az összjátékon érzi, hogy nem fáradozik hiába, mert a pillanatról pillanatra tisztuló, szépülő hangkép minden igyekezetei bőségesen megjutalmaz. . . . Willem Mengelberg 1871-ben született Utrechtben, Hollandiában. 1895 óta karmestere az amszterdami Concertgebouw-zenekarnak, amelyet 40 év felépítő munkája alatt a világ egyik legkultúráltabb zenekari együttesévé fejlesztett ki.
Ez a türelmét sohasem veszítő, fáradhatatlanul dolgozó, zömök kis ember a kivételes-fokú idegesség hírében áll. «Ettől idegessé kellene lennem, ha egyáltalán még idegesebbé válhatnék», jegyezte meg egyik alkalommal ő maga is. Munkaközben efféléből alig vehető észre valami nála, mert vendégünk a németalföldiek jellegzetesen széles és kedélyesen nyugodt taglejtéseivel magyaráz s látszólag megingathatatlan lelki-nyugalommal tér vissza ötször-tízszer ugyanarra az ütemre vagy ütemrészecskére.
Igen ám, de van sok-sok karmester, aki ugyancsak rendületlenül tér vissza ötször-tízszer ugyanarra az ütemre vagy ütemrészecskére anélkül, hogy pontosan megjelölhetné a baj igazi okát. Érzi, hallja, hogy valami nincsen rendjén, csak nem tudja biztosan, hogy mi. Willem Mengelberg füle csalhatatlan. Helyreigazításaival, útmutatásaival mindig fején találta a szeget. Innen van, hogy zenészei sem lázadoznak számtalanszor ismétlődő «lekopogása» ellen. Ok maguk is érzik az összmunka eredményes voltát, hallják saját játékuk egyre kibontakozó, fokozódó pompáját, szépségét és lépten-nyomon ellenőrizhetik észrevételeinek indokoltságát.
Willem Mengelberg sokat beszél, de semmit sem mond hiába. Jóízű szólásai emlékezetünkbe vésődnek. Csajkovszkij V. szimfóniájának zárótételét például kozákcsapatok rohamaihoz hasonlítja; most — egy tetőponton — egyszerre csak «Kozakissimó!»-t vezényel, harsányan!
Minderre azért terjeszkedünk ki ilyen részletesen, hogy egyben rávilágítsunk Willem Mengelberg egyéniségére. Ez a karmester nem erőszakolja rá kényúri akaratát a tehetetlenné idomított és bénultan engedelmeskedő zenekari zenészre; ő belátásra bírja embereit, mert évtizedek tapasztalataiból tudja, hogy önkéntes hozzájárulásuk megkétszerezi képességeiket. De így kívánja ezt egész emberi természete, mokány népiessége. (Apja kis asztalosmester volt.)
Toscanini a győztes hadvezér, aki leigázza, vasmarokban tartja tulajdon seregét, mert lelki-távolságuk örvényeit eleve áthidalhatatlanoknak tekinti. Bruno Walter a főpapi mágus, aki delejes energiával megbűvöli zenészeit és önkívületükben csodákat műveltet velük. Willem Mengelberg «első az egyenlők között», nem nevel sem a közkatonák vak engedelmességére, sem a hívők rajongó alázatára. Ő nem épít felsőbbrendű energiákra, hanem a földön marad és a zenekar józan fölfogásához, muzikális érzékéhez fordul. Minden részletet pontosan és aprólékosan szeret leszögezni, mert nem bízik a röpke hangulatok erejében és semmit sem hagy könnyelmű : «No majd az előadáson!» … fölkiáltásával az adott pillanat ihletére.
Mindkét lábával a rögön áll. Pozitivista. így érthető meg föltétien betűtisztelete, amellyel a vezérkönyvek kottaszövegéhez ragaszkodik. S ebből magyarázható az a szembeötlő szokása is, hogy egyéni fölfogásának, elképzelésének hitelességét lehetőleg a szerzők — különféle bonyolult és titkos hagyományok útján reászármaztatott — «eredeti» szándékaival támasztja alá, mintegy fémjelzett jóváhagyásul ilyenformán támadhatatlannak vélt saját értelmezése részére.
Ámde Beethoven VI. szimfóniáját valóban úgy vezényli Willem Mengelberg, mintha közvetlenül a bonni mestertől kapta volna utasításait. (Napjainkban a német-alföldiekkel közel rokon flamandok amúgy is teljesen maguknak követelik Beethovent.)
Csajkovszkij V. szimfóniája közben viszont már szinte kétségessé váltak az efféle «közvetlen utasítások», mert a mű talán még szebben szólt, sőt kétségtelenül nemesebben és magasabbra szárnyalt, mint szerzője tulajdon elgondolásában tehetné. Döntő bizonyíték ez — a szerzőkre hivatkozó Willem Mengelberg ragyogó karmesteri tehetsége mellett, amely már a műsor elején Johann Christian Bach b-dúr szimfóniájában is megmutatkozott.
Filharmóniai zenekarunk nagy estje volt az a hétfői hangverseny. Operai szolgálatot végző együttes mindenféle kényelmi hibákat vesz föl, részint időhiányból, részint fáradtságból. Ilyen alkalmak azonban fölrázzák, ünnepien friss becsvággyal töltik el és föltárják a benne rejlő gazdag fejlődési lehetőségeket.
JEMNITZ SÁNDOR
A ZENE, 1934.XII.1.
10 bölcs Debussy-gondolat az évforduló
Csabai Máté á Fidelio - 2018.03.25. 10:01
100 éve hunyt el Claude Debussy, a francia zene egyik legnagyobb mestere, akinek festői, impresszionista hangja semmit sem veszített fényéből. Az évforduló alkalmából korabeli interjúkból válogattunk.
Magyarul is olvashatók Debussy összegyűjtött írásai és beszélgetései. A kötetet a Rózsavölgyi és Társa adta ki 2017-ben a neves Debussy-játékosnak és - hangszerelőnek, Kocsis Zoltánnak ajánlva.
"Debussy egyike azon kivételeknek, akik zeneszerzőként a szavak mesterei is voltak. 1901-től haláláig rendszeresen közölt hangversenykritikákat, amelyeknek hangja vállaltan volt szubjektív, szellemes és vitriolos.
A kötet második felében Debussy interjúi olvashatók. Ezekből az írásokból választottunk tíz tanulságot, meghökkentő vagy bölcs részletet, amelyek éppúgy megvilágítják a zene lényegét, mint Debussy forradalmi személyiségét és művészetét."
Budai Színkör másodhegedűse komponálta a „Sába királynőjé”-t
Keszthelyen, a Kossuth Lajos utcának nevezett Fő-utcában, a 22. számú házban született 1830. május 18-án Goldmark Károly.
Születési adatai a keszthelyi anyakönyv 4. lapjának 10. rovatában fordulnak elő. Az adatok szerint Kischel nevet kapott a zeneszerző, ami rövidítése a Jekuthiel bibliai névnek. A Kischel név fölé irt Kari név, későbbi elütő tintával irt írás. Goldmarkék lakása a kaputól balra, az emeleten volt. 21-en voltak testvérek.
A soproni színházban működött, mint másodhegedűs Goldmark Károly az 1848 —49-i szabadságharc után. Fivérét, dr. Goldmark Józsefet, aki fiatal orvos volt és részt-vett a szabadságharcban, Latour hadügyminiszter meggyilkolásában való részvétellel gyanúsították és halálra ítélték. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. A csendőrség megtudta, hogy „valamilyen" Goldmark hegedül a soproni színházban is. Elindult az őrjárat. ... Este volt előadás.
Goldmark Károly egyik jó-barátja megsejtette a veszélyt, lélekszakadva rohant a színházba, félrelökte a jegyszedőket, bejutott a nézőtérre és felkiáltott:
Goldmark lauf, di sandarn szan da!
... (Szaladj Goldmark, itt vannak a csendőrök!)
Goldmark, a másodhegedűs, előadásközben hóna alá kapta hegedűjét és úgy futott el a szomszéd faluba, szüleihez, akik most már Sopron közelében laktak.
A csendőrök elől menekült Budára, ahol hosszas szaladgálás után sikerült bejutnia a Horváth-kerti színházba — másodhegedűsnek. Ott békén hagyták.
Ferenczy Frigyesnek, az Operaház rendezőjének, nagybátyja volt Goldmark Károly.
A zeneszerző így mesélte el a «Sába királynője» történetét az akkor még fiatal színi-növendéknek:
- Szomorú anyagi viszonyok között éltem Bécsben. Igaz, hogy a «Sába királynője» már készen volt (800 forint állami segélyt kapott, hogy befejezhesse, de a pénze rég elfogyott). Szó sem lehetett arról, hogy előadják. A bécsi Operának nyújtottam be. Hét évig feküdt a poros könyvtárban.
Zongoraórákat adtam és 25 forint havi gázsival kínlódtam a Carl Theaterben.
A «Sába királynője» benyújtása után 6 évvel, volt egy kedves tanítványom.
Gomperz-Bettelheimné, a bankár felesége, aki énekesnő volt. A gyönyörű asszony, amikor Liszt Ferenc egyszer meglátogatta, ezt mondta a nagymesternek:
— Kedves Liszt Ferenc! Van itt nekem egy zongoratanárom, igen derék ember. Szegény már 6 évvel ezelőtt benyújtotta operáját és még mindig nem akarják előadni. Tehetséges
fiú, segítsen rajta.
— Lehet, hogy az ön szemében, asszonyom, tehetséges — jegyezte meg Liszt — egyébként talán közönséges skribler.
— Hetek múlva Gomperz-Bettelheimné sürgősen felrendel. Hozzam magammal a Sába királynőjét. El is vittem a bevonulási induló zongorakottáját.
— Ott volt Liszt Ferenc. Sápadt lettem, dobogott a szívem és Istenhez fohászkodtam. A mester rám nézett, szótlanul elvette a kottát, rátette a zongorára. Aztán odaállt és csak úgy egy ujjal játszogatta. . . . Egyszerre ideges lett, széket húzott maga alá, belemelegedett és játszani kezdte az indulót. Amikor vége volt, mosolygott és megrázta a kezemet.
— Jól van, Goldmark úr, ha a többi is ilyen, nyert ügye van!
— Beszélt Andrássy Gyula gróffal és Hohenlohe intendánssal, aki felhozatta munkámat a raktárból.
Hans Richter (későbbi nagy karmester) játszotta le zongorán. Az utolsó taktusok után Hohenlohe herceg energikusan rászólt az igazgatóra:
— Ezl az operát két hónap alatt tessék betaníttatni!
Úgy is történt. A főpróbán azonban olyan rosszul ment minden, hogy Goldmark elájult. Mária Wilt énekelte Szulamit szerepét és megkönyörült a zeneszerzőn. Beteget jelentett és az előadást el kellett halasztani. Hónapokkal később tomboló sikerrel hozták színre, a következő évben pedig a budapesti Operaház is előadja.
Goldmark Károly agglegény volt. Évek hosszú során szeretett egy asszonyt, aki házat örökölt és elköltözött a zeneszerzőtől.
Annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor egy napon gmundeni villájába beállít egy hölgy, aki bemutat egy 14 éves leányt.
— Ki ez a kislány?
— Goldmark Hermina, az ön leánya.
A gyermek úgy hasonlított hozzá, hogy az öregedő Goldmark könnyes szemmel ölelte magához.
Később adoptálta. Báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter közbenjárása után hivatalosan is a leánya lett a kis Hermina, aki később Hagenbarth bécsi szobrászművész felesége lett.
KRISTÓF KÁROLY
SZÍNHÁZI ÉLET, 1929. szeptember 15-21.
Köszönöm. Remélem, legközelebb időben rájövök.
Kimaradt a linkből a zárójel a végéről. Azért mondja, hogy olyan szócikk nincs.
Ez nagyon furcsa!
A "még nincs ilyen szócikk" közlés alatt rá lehet kattintani erre az opcióra:
Keress „Gáti István (operaénekes” szövegre más szócikkekben.
A következő stációnál erre:
Gáti István (operaénekes)
Aztán előjön a keresett oldal.
Köszönöm a jelzést, kedves Joska141, de csak ezt a most kitapasztalt módszert tudom ajánlani.
Felháborítónak tartom a K. K. Hofoper pénztári nyitvatartási rendjét! Kizárólag hivatali időben lehet előváltani jegyet, az interneten pedig egyáltalán nem!
Az is érdekes, hogy elég volt fél 7-kor kezdeniük a Sába királynőjét, holott nem járt a metró, nálunk pedig a 4-es metró mentén 18 órakor kellett kezdeni, és még a balettbetétet is alaposan meghúzták.
Tisztelt "IVA"!
Restellem a dolgot, de én nem találok a Wikipédián Gáti István cikket. Ha kattintok az Ön által megadott hivatkozásra, egy szöveg olvasható, hogy "még nincs ilyen szócikk"...
Rosszul vagy rossz helyen keresem?
Kováts Kolos és Miller Lajos is főszerepelt az Ernaniban, de A nap képén én másik két főszereplőt, Kincses Veronikát és B. Nagy Jánost láttam:
http://www.momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2018-03-09
Takács Mária az Ernani premierje után bő két héttel, a második szereposztásban énekelte Elvirát.
A Wikipédián szócikke van Gáti István operaénekesnek, amelyből sejthető, miért „tűnt el” Takács Mária is:
https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1ti_Istv%C3%A1n_(opera%C3%A9nekes)
A Café Momusön egy Zéta készítette interjú olvasható Gátival 2012-ből, ott is megemlítikTakács Máriát.
http://www.momus.hu/article.php?artid=6342
Köszönketően a képen látható két fészereplőnek, Kováts Kolosnak és Miller Lajosnak, valamintr Lamberto Gardellinek, fantasztikus előadás volt. Ott voltam a főpróba egy részén rádióban hallgattam a premiert és utána láttam még legalább egyszer az előadást is. Évekkel később Takács Mária énekelte többek között a női főszerepet. Róla nagyon rég nincs semmilyen hír. Kár, szép hangú csinos nő volt. Remélem él még.
Biztosan zsörtölődtek a Café Momus fórumán 1866-ban is, amiért családi szereposztásban hozták ki a Traviatát.
Kíváncsi voltam legalább a címszereplő keresztnevére:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Markovits_Ilka
Szergej PROKOFJEV emlékére, aki 65 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el.
(1891.IV.23. – 1953.III.5.)
PROKOFJEV: «Önéletrajz»
Prokofjevet egész életében foglalkoztatta egy hatalmas önéletrajzi freskó megalkotása. Gyermekkori naplóvezetése már írói hajlamokról árulkodik, s ez a későbbiekben már-már egy minduntalanul megújuló önéletrajz-írási szenvedéllyé fokozódik. Az úgynevezett rövid életrajz, amely a 30-as évek közepéig öleli föl munkásságát, befejezetlen maradt.
Sajnos hasonló sorsra jutott a kötetünket alkotó átfogóbb, nagyobb formátumú „ÖNÉLETRAJZ” is. Az 1937-ben megkezdett munkában többszöri próbálkozás után sem sikerült számottevően előbbrejutnia, és így ez a kísérlete is torzó maradt.
De az írás ebben a formában is páratlanul értékes dokumentum. Dokumentuma először is Prokofjev emberi és művészi kvalitásainak: kivételes rendszerező és szervező hajlamának, sokoldalú érdeklődésének, korán megnyilvánuló művészi tudatosságának, munkaszeretetének, éleselméjűségének és kritikai hajlamának, de dokumentuma fenegyerekes csínytevéseinek, játékszenvedélyének, fiatalos gőgjének és humorának is, amiről a kötet lapjain megelevenedő történetek és a történetek szereplői tanúskodnak.
Az „ÖNÉLETRAJZ” végül, de nem utolsósorban az oroszországi századforduló hiteles dokumentuma: a vidéki nemesi kúriák és a pétervári zeneélet hatalmas pannója, melyen nyomokban már a változás előjelei is megmutatkoznak.
Kétarcú könyv: sokszínű tartalma és írásmódja, kedves mulatságos illusztrációs anyaga elsősorban a zenekedvelőnek, mindenekelőtt az ifjúságnak szól, de jegyzetei és zenetörténeti hitelessége révén a muzsikusoknak is értékes forrásmunka.
Zeneműkiadó
1981.
Ilosfalvy Róbert - Lamberto Gardelli - Házy Erzsébet
Puccini: Manon Lescaut - Magyar Állami Operaház - 1963
/Café Momus - Galéria/
Nem tudom pontosan, hogy mi van benne: iroda, vagy lakóház. A mellette lévő egyik épület koncertterem. Az eredeti épületet még a háború során, 1943-ban elég súlyos sérülések érték, aztán valamikor az 50-es évek elején lebontották.
A berlini Konzerthaus
1919 és 1945 között a Porosz Állami Színház (Preußisches Staatstheater), melyet leginkább Klaus Mann és Szabó István Mephistójából ismerhetünk. Ennek volt az intendánsa Gustaf Gründgens (alias Hendrik Höfgen).
Az épületről szóló szócikk a Wikipédián.
Bocsánat, én sem ismerem Hamburgot. De! adódik egy kérdés: a mostani modern förmedvény irodaház, vagy most is Volksoper? És ha netán az utóbbi, ez miből derül ki? Valamikor az Operaház, színház épülete, stb "A Múzsák Hajléka" volt, és iparkodtak ehhez méltó külsővel felépíteni. Ma ?!
Köszönöm. Kerestem én is, de nem találtam; egyáltalán nem ismerem Hamburgot.
Szomorú. Nemcsak azért, mert ez nem népopera, és nem is olyan szép, mint az volt, hanem azért is, mert semmilyen élményt sem nyújt.
Egy német operaszerző élményei Magyarországon
Írta: Sebestyén Ede
A fiatal Amadé Tádé gróf, a zseniális költő és muzsikus-család sarjadéka, az 1815. esztendő nyarát Karlsbadban töltötte. Az ifjú arisztokrata jó hírű zongoraművész volt, már gyermekkorában feltűnt tehetségével, több ízben játszott Bécsben udvari ünnepségeken, mint fiatalember pedig Hummel Jánossal, a virtuózzal versenyt improvizált igen nagy sikerrel.
Születésének kiváltsága a titkos tanácsosi és kamarási méltóságot, zenei tehetsége pedig az udvari zenegróf pozícióját szerezte néki. Szóval: már ifjú korban megbecsült és elismert tagja volt a legelőkelőbb társaságnak és eredményes művelője a zenének.
Karlsbadban megjelent egy napon egy egészen fiatal, huszonegy-esztendős német muzsikus. Szegény volt, félénk és félszeg modorú. Nem gyógyulást keresett az előkelő fürdőhelyen, hanem pénzt szeretett volna keresni. Az volt a szándéka, hogy hangversenyt rendez, mint zongoraművész.
Amadé gróf meghallotta az ifjú művész hírét és megismerkedett vele. Kicsit muzsikáltak, kicsit elbeszélgettek s a félénk szászországi muzsikus annyira megtetszett a bárónak, hogy pártfogásába vette. Beszélt róla, látogatókat szerzett a hangversenyére és buzgóságával sikerült elérnie, hogy a közönség az utolsó helyig megtöltötte a hangversenytermet. A produkció szokatlanul nagy művészi és még szokatlanabb anyagi eredménnyel végződött.
A fiatal muzsikus Marschner Henrik volt, a később sokat ünnepelt s még ma is jól ismert operaszerző, a Hans Heiling, a Vámpír, a Templomos és zsidónő és több más nagysikerű opera, komponistája.
Amikor Amadé visszatért Karlsbadból Bécsbe, magával hozta Marschnert. Az volt a szándéka, hogy a tehetséges ifjú sorsát kezébe veszi és biztosítja neki a gondtalan munka lehetőségét.
A grófnak Pozsonyban hatalmas palotája volt s az esztendő nagyobb részét ott szokta eltölteni. Az volt az ambíciója, hogy a magyar koronázó városban élénk zenei kultúrát teremtsen s ebben három jelentékeny segítő társa volt: Hummel János, a pozsonyi születésű zeneszerző, aki Kismartonban élt s az Esterházy herceg-család zenekarának karmestere volt, azután Klein Henrik zenetanár és Batka János, a koronázó székesegyház orgonistája. Ezek mind a hárman ismerték Beethovent és Klein Henrik Amadé grófot is bemutatta neki.
Karlsbadból való hazaérkezése után a gróf és Klein Henrik megígérték Marschnernek, hogy elvezetik Beethovenhez, amint engedelmet kapnak erre a mestertől. Az ifjú ugyanis nagyon szeretett volna bemutatkozni neki, hogy megmutassa a kompozícióit s útmutatást és bátorítást kérjen tőle.
Az engedelemre nem kellett sokáig várni. A mester rövidesen közölte Amadéval, hogy szívesen fogadja Marschnert.
A fiatalember nagy kottacsomaggal a hóna alatt és nagy izgalommal a szívében megjelent Beethoven lakásán. Reszkető kézzel adta át a hangjegyeket és várta a mester ítéletét.
Beethoven forgatja a lapokat, arca tetszést árul el, de nem szól egy szót sem. Amikor végignézett mindent, csak ennyit mondott:
— Hm!
Azután kezet nyújtott a csalódástól lesújtott ifjúnak és ezzel bocsátotta el:
— Nincs sok időm, ne jöjjön gyakran, de mindig hozzon valamit!
Marschner megsemmisülten támolygott ki a házból. Egyenest a szállására ment és dühösen csomagolni kezdett. Azonnal el akart utazni.
Ekkor lépett be hozzá Amadé gróf és Klein Henrik. Faggatták, hogy miért keseredett el annyira, de a szegény fiú alig tudott megszólalni, mikor végre elmondta, mi történt, nagy nehezen megnyugtatták és rábírták, hogy maradjon.
A következő esztendő tavaszán magával vitte a gróf a fiatal komponistát magyarországi birtokára, vadászatra. Nagy társaság gyűlt össze a kastélyban, legnagyobbrészt arisztokraták. Köztük volt Zichy Nepomuk János gróf is. A gróf már ismerte hírből Marschnert és most, hogy személyesen is megismerte, nagyon megtetszett neki, nemcsak a tehetségéért, hanem egyenes jelleméért is. Meghívta házi zenetanítónak és Marschner, örömmel fogadta a hívást.
Eleinte Nagylángon töltötte az időt és élvezte a gróf családjának közvetlen szeretetreméltó bánásmódját, azután a családdal együtt Pozsonyba ment. Nagyon jól élt, boldog volt, de működési köre nem elégítette ki. Több akart lenni, mint házitanító.
Nem telt bele nagy idő, megjött az alkalom zenei pozíciójának megjavítására. Grassalkovich herceg meghívta karmesterének s most már állandóan Pozsonyban lehetett.
A hercegi palotában igen élénk társas-élet volt, ami alkalmat adott a fiatal zeneszerzőnek és karmesternek, hogy tehetségét megmutassa a világnak.
Marschner nagyon sokat foglalkozott a kissé elhanyagolt zenekarral, de azért sok időt fordított komponálásra is. Első műve, amelyet Pozsonyban irt, tréfás rondó zongorára. Zichy Nepomuk János grófnak dedikálta, aki változatlanul megtartotta barátságában.
Huszonkét-esztendős korában kijelentette Marschner jóakaróinak, hogy megnősül. Kissé korainak tartották a családalapítást, Klein Henrik pedig a tehetségének fejlődését féltette a házasélettől, de nem lehetett szándékától eltéríteni és 1817-ben, október végén feleségül vette tanítványát, Cerva Dániel késmárki kereskedő leányát (Emiliát). Most már nagyon boldog volt, de a boldogság fél-esztendeig sem tartott. A fiatalasszony megbetegedett és 1818 tavaszán meghalt.
Ez a csapás nagyon lesújtotta a szerencsétlen-fiatalembert. Lemondott állásáról és Zichy gróf meghívására Nagylángba vonult vissza, felejteni és dolgozni.
Ebben az esztendőben avatták föl Székesfehérváron az új színház épületét. Zichy gróf, mint a város és a színház bőkezű pártfogója, elhatározta, hogy a megnyitást nagy ünnepséggé avatja. Megbízta Marschnert, komponáljon ünnepi nyitányt. A pompásan sikerült alkalmi darabbal, amely teljesen át volt szőve magyar motívumokkal, óriási lelkesedést keltett a fiatal szerző az október 18-án tartott ünnepségen.
Marschnert voltaképpen csak ekkor kezdték igazán megismerni és becsülni. Hornbostel dr. szövegíró opera-libreltót küldött neki, amely annyira inspirálta, hogy nyomban hozzáfogott a megzenésítéséhez. Mivel már előzőén is foglalkozott opera-komponálás tervével, sőt sok vázlata is volt már, Hornbostel könyvét egészen rövid idő alatt megzenésítette és 1818-ban, november 26-án már be is mutatták a Pozsonyi Színházban.
Címe ez volt:
«Saidar und Sulima,» vagy „A szerelem és nagylelkűség.”
Az opera:— rövid szóval — megbukott. A rossz szöveg miatt. A szövegíró azonban kárpótolta a zeneszerzőt. Még a «Saidar» bemutatója előtt átadott neki még egy szövegkönyvet: IV. Henrik és Daubigné. Ennek a zenéje 1818-ban, a balsikerű premier idején készült el. Marschner Drezdába küldte Webernek, a Bűvös Vadász komponistájának, aki akkor az udvari színház igazgatója volt.
A döntésre nem kellett sokáig várnia. Weber hamarosan felelt: az opera nagyon tetszik neki és elfogadja.
Ez már komoly siker volt és nagyon sarkalta Marschnert a további munkára. Szonátákat, rondókat, triókat, fantáziákat komponált és a népszerű Kotzebue szövegére egyfelvonásos operát ír: «Kyffhäuser hegye.» Erről a művéről Riemann zenei lexikona azt mondja, hogy sohasem került színre, Fétis pedig (Biographie universelle des Musiciens) azt állítja, hogy sikerrel adták elő Ausztria több színpadán.
Közben várta Marschner, hogy Direzdában előadják operáját. Amikor elunta a várakozást, 1819 augusztusában, Drezdába utazott Weberhez. Megnyugtató választ kapott, mire boldogan visszatért Pozsonyba és folytatna a várakozást.
A sok munka és az idegesség sok energiáját fogyasztották el, amellett, mint özvegyember, nem élhetett rendszeres, higiénikus életet. Az 1820. év januárjában tehát ismét megnősült. Jäggi Eugénia Franciskát vette feleségül, egy bécsi lakáj leányát, aki színésznő-aspiráns volt.
Ebben az esztendőben még egy öröm érte: a drezdai bemutató előadás. Ezt pedig érdekes álom előzte meg.
Július tizedikén azt álmodta Marschner, hogy Drezdában van, a színházban, operájának bemulató előadásán. Látja a nézőteret, a sok embert és várja a nyitányt. Végre megkezdik. A közönség áhítatosan hallgat, a végén hosszas, dörgő taps. A függönyt széthúzzák. Az álmodó szerző hallja az énekeseket, a zenekart, a nyíltszíni tapsokat. A tetszés állandóan fokozódik s a szerző a nagy izgalomtól elájul.
Erre fölébred, íróasztalához rohan, pontosan leírja az egész álmot, az időt is, percnyire.
Tíz nappal később levelet kap Webertől. A kartárs és igazgató értesíti operájának nagy sikeréről és megírja a részleteket is. Tökéletesen úgy, ahogyan Marschner megálmodta.
A drezdai siker eldöntötte Marschner további sorsát. Weber meghívta a drezdai színházhoz helyetteséül és huszonöt-esztendős ifjú boldogan követte a hívást. De nem rögtön. Magyarországból nem szívesen vált meg, csakis a várható nagy jövőért. Csaknem egy esztendőt töltött még Pozsonyban és még egy operát komponált, a «Lucretia»-t, mielőtt Magyarországot elhagyta.
Marschner operái közül néhány ma is szerepel a német operaszínpadok műsorán. A budapesti Opera csupán egy művét adta elő, «A templomos és zsidónőt» amelynek 1890-ben volt a bemutató előadása. Mindössze hatszor játszották.
AZ ÚJSÁG, 1927. május 22. (3. Évfolyam, 116. szám)
https://www.youtube.com/watch?v=g4AnvRjxz8o
Marschner - Overture: Der Templer und die Jüdin, Op. 60 (1829)
Az Erkel Színházban ma este: MARSCHNER: A vámpír - koncertszerű előadásban.
Marschner, Heinrich, német zeneszerző, született 1795. augusztus 16. Zittauban, meghalt 1861. december 14. Hannoverben.
Lipcsében tanult jogot és zenét. 1817-ben zenetanár lett Pozsonyban. 1822-ben a drezdai udvari opera zenei igazgatónak szerződtette, 1827. Lipcsében, 1831. Hannoverben volt színházi karmester.
Nevezetesebb operái: Der Kyffhäuserberg (első műve, 1817), Saidar (1817), Heinrich VI. und Aubiené (1820), Der Vampyr (1828), Der Templer und die Jüdin (1829), Hans Heiling (legnevezetesebb műve, 1833), Adolf von Nassau (1843), Austin (1851), Hjarne (posthumus, 1862).
Írt kamarazene- és karműveket is. 1877-ben szobrot kapott Hannoverben. Életrajzát megírták: M. J. Wittmann és G. Münzer (1901).
RÉVAI NAGY-LEXIKONA, 1915
*
PESTI NAPLÓ, 1895. augusztus 18.
Marschner jubileuma.
HEINRICH MARSCHNER születésének százéves fordulóját tegnap ünnepelte meg a bécsi opera és a legtöbb németországi színpad. Bennünket, magyarokat, különösén az a hisztériai tény érdekelhet, hogy Marschner pályafutásának magyar befolyás adott hatalmas lökést a század elején.
A fiatal Marschner, 1815-ben mint zongora-virtuóz Karlsbadban hangversenyzett és itt ismerkedett meg gróf Amadé Tádéval, a dúsgazdag magyar mágnással, aki korának egyik legműveltebb és legáldozatkészebb mecénása volt. Gróf Amadé pártfogásába vette a kiváló tehetségű fiatal zenészt és arra buzdította, hogy menjen Bécsbe. Marschner 1816-ban csakugyan meg is jelent az akkori zenei mozgalmak leghíresebb központjában és Beethovennel benső barátságot kötött. Egy évvel később Amadé gróf protekciója révén zenetanító és karmester lett Pozsonyban a gróf Zichy-családnál. Pozsonyban Marschner három évig maradt és itt írta meg első operáját «Saidar und Zulima» (vagy „Szerelem és nagylelkűség”) címen. A német szerző első operáját magyar földön, a Pozsonyi Színházban adták először 1818. november 24-én. Marschner 1819-ben a pozsonyi színésztársulat. egyik elsőrangú művésznőjét vette feleségül, akivel később állandóan Drezdában telepedett le. A bécsi opera tegnapi jubiláns előadásán Hans Heiling, Marschner legértékesebb operája került színre, a címszerepben Reichmannal, aki a szerelmes démont még most is nagy sikerrel énekli és alakítja. A zenekart Richter vezette, - akit az ouvertür után viharosan tapsolt a bécsi közönség. Mellesleg megjegyezzük, hogy a Hans Heilinget hat évvel ezelőtt, Mahler igazgatása idején, a budapesti Opera is színre akarta hozni. A szöveg magyar fordítása elkészült, a szerepeket kiosztották és a rendezőség is elkészítette már a szcenáriumot, de éppen akkor a sajtóban erős kifogások emelkedtek a német operák túlságos kultiválása ellen és Mahler á támadásoktól visszariadva, levette a műsorról Marschner dalművét, az előkészületre szintén kitűzött Tristan és Izoldával együtt.
Budapest, (225. szám)
A mai nap képéhez:
Ez tulajdonképpen - a képaláírással ellentétesen - nem a "nézőtere", hanem csak a páholysor egy része.
181 évvel ezelőtt született BALAKIREV (1837. január 2. – 1910. május 29.), orosz zeneszerző, zongorista és karmester, az orosz ÖTÖK megalapítója.
Muszorgszkij és Borodin műveivel, működésével kapcsolatban többször említettük az Ötök vezetőjének, Balakirevnek nevét.
Egy nép zenéjének fejlődésében nem csak azok játszanak fontos szerepet, akik kiemelkedően nagy komponisták, hanem azok is, akik zenéjüknél nagyobbak, mint vezető, irányító szellemek, gyűjtők, szervezők. A mai orosz zenében is folytatódik az a hagyomány, amit vázlatnak Balakirev szerepe kezdeményezett.
Mili Balakirev, mint zeneszerző ma már kevésbé ismert, mint döntő szerepe az új orosz muzsika kialakítása terén. Ö volt a múlt században az a szervező erő, aki nélkül talán nem alakult volna meg az Ötök csoportja s következésképp a világ talán ma szegényebb lenne néhány nagy alkotással. Balakirev munkássága döntő volt a népdalból született operák, zenedrámák történetében.
Tudatosan fordult az orosz nép dalkincs gyümölcsöztetése felé a műzenében. Az „orosz Kodály“-nak is nevezhetnők. Népdalgyűjtő volt, tudományos rendszerező, vezető koponya. Az első. aki szakszerűen érezte meg az orosz népdal jövőjét a színpadi, drámai muzsikában.
A nagy gondolat ösztönös elindítója, Balakirev előtt, Mikhail Glinka volt a múlt század első felének nagy komponistája hazájának első zseniális zeneszerzője, minden később zenei törekvés ősforrása. A nép először Glinkában szólal meg.
Glinka döntő rátalálása után Mili Balakirev volt az, aki a század második felében tudatosan megszervezi Glinka művészetének örököseit; a «Ötök társaságát.»
A cárok orosz földjén kultúrát csak a városokban, a szalonokban folyt s a zene, mint külföldről behozott fényűző cikk szerepelt az uralkodó osztályok szórakoztatásán. Még a tizenkilencedik század elején is a zenekarokat javarészt olaszok, franciák vezették. Külföldi művészek törekedtek elfoglalni a jólfizetett udvari zenei pozíciókat. Olasz muzsikosok, énekesek játszották az importált operákat. A szalonokban a cigány-zene járta, pengetős hangszereken.
Divatban volt az italianizmusokkal átitatott ál-orosz, románc-stílus, amely nem sokkal lehetett különb annál, mint amikor még Catterino Cavos, a pétervári olasz udvari karmester használt fel kuriózumképpen orosz népi motívumot, de kiigazította a 17 századi olasz zene-szerzéstan szabályai szerint. Az orosz népdal természetéből, ősi alkatelemeiből folyik, hogy az ilyen kiigazítás egyben ki is forgatta a dalt eredeti mivoltából.
Az igazi orosz népdal messze a városoktól, fölfedezetlenül őrizte az ős-múltba nyúló hagyományait.
Milyen volt ez a népdal?
Természetesen sokrétű. De szerkezete, formái ősi típusokat mutálták. Egyik fajtája szemlélődő, elgondolkozó volt a másik elbeszélő, s a harmadik, a táncdal, a tetteket hordta magában
Vezérhang nélkül épült, szabálytalan ritmusban. Felbukkant motívumaiban az északi skald, s a bizánci egyházi kórusok nyoma, a keleti tatár-élet néhány tánceleme, de minden egyéb hatás lepergett róla, nem változtat a meg, nem hagyott rajta nyomot. Mindig teljesen eltért a nyugati dúr és moll rendszertől. Különleges többszólamúsága volt. A fő-dallammal párhuzamosan, mély úgynevezett támasztó-szólamok zengtek benne, olykor a fődallamhoz csatlakoztak, vagy körüljátszogatták. Végül a dal egyetlen hangban, vagy oktávban csendüli ki. Az orosz népdal jellegzetességei egyedülállóak a muzsikában.
Kiapadhatatlan bő forrást jelentett ez a műzene számára s Glinka áttörése nyomán Balakirev vezette be ebbe a birodalomba zenei társait.
Mili Alexejevics Balakirev, a mai Gorkij-ban, a hajdani Nizsnij-Novgorodban született 1837-ben. Eleinte természettudományokkal foglalkozott, de hamar feltűnést kellett kitűnő zongorajátékával. Autodidakta módon nevelte magát a zenében. Hamarosan olyan technikai, elméleti tudást és tekintélyt szerzett, hogy a korabeli zeneszerzők őt tekintették vezetőjüknek.
Élet programja, az orosz népdal bevezetése a műzenébe, nem talált megértésre egyes társadalmi körökben. Voltak, akik hevesen ellenezték Glinka zenei irányának folytatását.
Ugyanazok, akik megrettentek a „Föld és Szabadság” nevű titkos szervezettől, amelyhez Csernisevszkij is tartozott. Az 1860-as évek elején felhullámzó népi megmozdulás a cári terrorba fulladt. Ez volt az-az idő, amikor Csernisevszkijt Pétervárott nyílt téren pellengére állították, oszlophoz bilincselték és mellére táblát akasztottak, „államfelforgató” felírással.
Ez az idő nem volt alkalmas arra, hogy a népről a vidéki szegényparasztokról beszéljen valaki, még ha dalban, zenében is. És mégis, éppen ez időtájt alakult meg az «Ötök csoportja.» A reakció ellenére Balakirev tovább folytatta buzdító, szervező munkásságát és így kovácsolta össze hatalmas kis társaságát, amely végül olyan felmérhetetlen eredményre jutott. 1866-ban megjelent nagy munkája, az orosz népdalgyűjtemény. Remekművek elindítója lett s egyik legfontosabb eseménye az orosz folklor kutatásnak.
Balakirev volt az első az ötök közül, aki balett-színpadon nagy sikert éri el. «Tamara» című szimfonikus költeményére Djaghilev balett-társasága táncjátékot komponált s a Tamarát egész Európával megismertette.
Balakirev mutatta be, mint karmester, először Rimszkij-Korszakov első művét, ő alapította meg az orosz zenei szabadiskolát s ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő hangversenyeit haláláig vezényelte.
Minden munkásságánál fontosabbnak bizonyult azonban az «Ötök társaságának» összehozása. Az ötöknél egyetértőbb, összefogóbb zenei társaság, művészeti szövetség sem előttük, sem utánuk, nem volt a zenetörténetben. Testvériesen, családiasan együttdolgozó csoport volt ez, amely a nagy-család, az orosz nép szavát, dalát szólaltatta meg a műzenében.
Pán öthangú sípja volt az öt zeneszerző, öt összekapcsolt, de mégis önálló hang s ahogy Pán sípján a természet dallama zengett fel úgy hangzott belőlük az orosz természet, úgy szólaltatta meg hangjaikat a hatalmas orosz tájakon annakidején elfeledetten szenvedő szegénynép sóhaja.
I. V. E.
KIS ÚJSÁG, 1949.december 25. (3. Évfolyam, 300. szám)
143 évvel ezelőtt, ezen a napon (XII.22.) született a pozsonyi születésű magyar SCHMIDT Ferenc, a későbbi Franz Schmidt, osztrákká lett zeneszerző.
(1874.XII.22 – 1939.II.11.)
Schmidt Ferenc (Franz Schmidt), zeneszerző, született: 1874. december 22-én Pozsonyban, a bécsi Conservatorium növendéke.
1892 óta a Bécsi Operaház tagja, először, mint csellista, azután, mint karmester.
Operái: Notre Dame (Bécs, 1914., Budapest, 1916.); Fredigundis.
Zenekari művei: 2 szimfónia, a másodikban igen szép variációs magyar témával.
TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKON adatai, 1929.
*
Schmidt Ferenc, magyar zeneszerző, született: 1874. december 22-én, Pozsonyban.
Bécsben képezte ki magát zongora- és gordonkaművésszé; az udvari opera zenekarának tagja, majd a bécsi zeneakadémia tanára s 1910 óta igazgatója. Szimfóniáit a Filharmonikusok adták elő.
A Hugo Victor regényéből Wilk Lipóttal (németül, 1903-ban) írt «Notre-Dame» című operáját Bécs mutatta be, 1914. május 12-én; Berlinben 1918. április 11-én került színre. A Magyar Királyi Opera pedig 1916. december 14-én (a címszerepben Szende Ferenc és Venczell Béla váltakoztak; Esmeralda: Szókelyhidyné Marschalkó Rózsi.)
«Fredigundis» című operáját a berlini állami operaház hozta színre 1922-ben.
MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 1931.
Shöpflin Aladár (szerk.)
*
… […] A pozsonyi származású Schmidt Ferenc képzett és tehetséges zeneszerző. A bécsi konzervatóriumon tanult. A Hofoper gordonkaművésze lett. Felnőtt korában, néhány év alatt, zongoraművésszé művelte ki magát, számos zenekari koncerten szerepelt, mint pianista, sikerrel, végül búcsút mondott a Hofoper zenekarának, pedagógus lett. Több ízben került kombinációba neve a budapesti zeneakadémiával kapcsolatosan. Kompozícióira — szimfóniái nyomán — Schalk karnagy lett figyelmessé, ő adatta elő két év előtt Bécsben a «Notre Dame» című operát is, amelyet Schmidt huszonnégy éves korában, tizenöt év előtt írt. […] …
Részlet a „Magyar Figyelő” 1917/1. számából.
Reiner Frigyes mellszobrának avatása Chicagóban
"2016. június 14-én a Chicago Symphony Orchestra Association által szervezett megemlékezésen, a Chicago Symphony Orchestra alapításának 125. évfordulója alkalmából, a zenekar székhelyéül szolgáló Orchestra Hallban Riccardo Muti, a zenekar jelenlegi karmestere ünnepélyes keretek között leleplezte Reiner Frigyes (Fritz Reiner) magyar származású karmester mellszobrát."
(kormany.hu)
Az ősbemutató díszlete
Ma 125 éve mutatták be a szentpétervári Marinszkij színházban Csajkovszkij Diótörő-balettjét.
Bartók Rádió - 19.00 - 19.30
Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia
(ism. szombat, 9.30)
Az ősbemutató díszlete
Cimarosa szobra a zeneszerző szülőhelyén, Aversában
Architectural details of Opera National de Paris: Cimarosa Facade sculpture. Grand Opera Garnier Palace is famous neo-baroque building in Paris, France - UNESCO World Heritage Site.
Domenico Cimarosa végre, öt negyedszázaddal halála (1801) után, szobrot kapott Nápoly melletti szülőhelyén, a magyar történelemben is szereplő Aversá-ban. A szobor alkotója, Jerace,* már Beethoven,- Donizetti- és Martucci-szobraival is nagy művésznek mutatkozott.
A ZENE, 1929. július 1. (X. Évfolyam, 16. szám)
*Francesco Jerace (1853-1937), olasz szobrász. (Megj., A.)
Pál Tamásé az érdem, hogy a Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében kutatva felfedezte az Esterházy-hagyatékban Domenico Cimarosa «A párizsi festő» című operáját.
A két-felvonásos, öt énekest foglalkoztató operából kitűnően sikerült, sokfelé elismeréssel méltatott hanglemez készült Szűcs Márta, Vámossy Éva, Gregor József, Gerdesits Ferenc és Rozsos István közreműködésével. A lemez színpadon is megelevenedett a Monte Carlo-i tavaszi fesztiválon, ahol minden évben bemutatják az operairodalom egy-egy régen nem játszott vagy elfelejtett alkotását. Így került «A párizsi festő» is Monte Carlóba — a hanglemez eredeti szereposztásában.
A bemutatót a publikum általános rokonszenvvel fogadta, a szaksajtó viszont a lemezfelvételt ítélte színvonalasabbnak, jelentéktelennek minősítve a rendezést, a színpadi megoldást.
Végül is Pál Tamás kutatómunkája, színvonalas zenei vezetése elismerést aratott.
A hazai közönség az opera néhány előadását most a Hilton Dominikánus udvarának tutti-frutti programjában láthatta-hallhatta. (—rt.)
Képeken látható: az előadás közönsége ̴ Gerdesits Ferenc, Szűcs Márta, Rozsos István és Gregor József ̴ Gregor József ̴ Szűcs Márta és Gerdesits Ferenc ̴ Vámossy Éva és Gregor József (jobbra) Fotó: Mönich László
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988.VIII.6. (32. Évfolyam, 32. szám)
A genovai opera-együttes vendégjátékáról.
Írta: Fábián Imre
Domenico Cimarosa olyan népszerű volt a XVIII. században, mint ma egy sikeres musical-szerző. Operáit Nápolytól Pétervárig játszották, igazi kasszadarabok voltak, minden operavállalkozó örömére.
Nálunk nem kisebb ember, mint Joseph Haydn egyengette útját az Esterházy-udvarnál: karmesterkedése idején kereken 12 Cimarosa-darabot mutatott be Eszterházán. Az élet és a közönség kegyeltje volt tehát ez a nagyszerű olasz muzsikus, akinek pályája mégis tragikus alkonyba hanyatlott: forradalmár hírébe keveredvén, halálra ítélték, s csak főúri pártfogói menthették meg a bitótól. Ettől kezdve a derűs, életszeretettől áthatott ember szinte maga kívánta már a sírt, pedig ez a tragikus meghasonlás csak a következő évszázadban lett jellegzetes, romantikus művész-sors.
Cimarosa népszerűsége könnyen érthető. Virtuóz ügyességgel beszélt a kor zenei nyelvén, de mindig ízléssel, kulturáltan, s boszorkányos színpadi érzékkel fogalmazta meg ezeket a közhelyeket. Így jellegzetes képviselője lehetett egy virágzó zenei aranykornak, s az ember csak némi irigykedéssel veheti tudomásul: volt idő, amikor ez volt a szórakoztató, kommersz darabok átlagos színvonala. A mai hallgatónak legelőször Mozart jut az eszébe. Íme, milyen készen állt, mennyire a levegőben volt mindaz, amit ma Mozart-stílusnak nevezünk. Csak épp a zseni, az örökkévalóság lehelete hiányzott belőle. Ezért, már csak Mozart miatt is érdemes Cimarosát hallgatni. Ennyire világosan érzékelhetővé ritkán válik a halhatatlanság, mint a vele való összehasonlításban. A keretek, a műfaj adottságai készek, a közhelyek is, melyek Mozart színpadára kerülnek. De lenyűgöző szellemi gyönyörűség tetten érni a lángelmét: mivé lesz a kezében a víg-operák elengedhetetlen átöltözési, álarcos komédiája a Figaro házasságának kerti képében, s mivé az opera buffák komikus szellemjárása a Don Juan komtur jelenetében.
«II Convito,» azaz a Vendégség című operáját 1781-ben komponálta Cimarosa. A kor opera buffa típusának tökéletesen kialakított, egyértelmű sablonjai alapján. Megtaláljuk benne a hoppon maradt udvarlót, a ravasz szolgát, a szokásos álöltözetes csereberét. s még a Rossininál halhatatlanná vált katonatisztet, a capitanót is. Ugyanígy a század kialakult zenei köznyelvén jellemzi Cimarosa a maga színpadi alakjait is. Minden kész receptek alapján készült ebben a darabban, de a szakács kitűnő, nem csoda, hogy a közönségnek ez a problémamentes, remek szórakozás jobban kellett, mint Mozart lenyűgöző, fárasztó nagysága. A kortársak nehezen is bocsáthatták meg Mozartnak, hogy így megnehezítette a szórakozásukat.
Az utókor ma már mindkettőjüknek igazságot szolgáltathat. Ha jó ideig el is felejtkezett Cimarosáról Mozart árnyékában, elég távlatunk van ahhoz, hogy ma már mindkettőt értékelni tudjuk, világosan látva a köztük levő roppant különbséget. De Cimarosa is értette a dolgát; ma is friss és üde minden taktusa, üdítő, kellemes szórakozás minden darabja.
Genovai vendégeinknek már azért is hálásak lehetünk, hogy egy nálunk teljesen ismeretlen Cimarosa-darabot fedeztettek fel velünk, valóban a felfedezés örömével. Akik vendégeinktől a behízelgő szépségű olasz hangok varázsát a sokat emlegetett «voce» igézetét várták, azok már az első felvonás után csalódottan távozhattak. Az egy Giovanna Vinci kivételével igazán kimagasló énekes nincs is az együttesben. A hangok többsége fakó, kopott, inkább egykori, jobb időkre emlékeztet. Hangfenomén meg aztán egyáltalán nincs közöttük. Á vendégség előadása mégis nagyszerű színházi este élményével ajándékozott meg bennünket. Mert bebizonyosodott: az opera elsősorban színház, ahol az igazi siker sok összetevőn múlik, s nem csupán egyes, kimagasló alakítások, hangok értékén. Ez az este az együttes játék, az ensemble-kultúra diadala volt a szép hangok felett. Meggyőzően kiderült, hogy szerényebb hangbeli adottságokkal, de pompás játék-kultúrával és kidolgozott együttes munkával jobb színházat lehet csinálni, mint értékesebb egyéni kvalitásokkal, de szervezetlen együttessel.
Cimarosa egy korszak, egy műfaj színházi sablonjait komponálta meg. S ezeknek a sablonoknak, kész és minduntalan visszatérő alaphelyzeteknek, típusoknak, közhelyeknek ugyanígy megvoltak a kialakult színpadi kifejezői is a szereplők éneklésében, gesztusaiban, sztereotip megnyilatkozásaiban. S ebben a tekintetben a genovai vendég együttes teljesítménye példamutató volt. Ritkán látni ilyen kidolgozott, minden vonatkozásban átgondolt színpadi játékot, melynek mértani arányai, harmonikus mozgásképletei, színpadi koreográfiája egy kicsit a Comédie Française játék-stílusára emlékeztettek. A zenei közhelyeknek természetszerűen a színpadi mozgásban, énekes-manírokban is megvoltak a maguk sablonjai. Olasz vendégeinket látva és hallva mindvégig azt éreztük: így játszhatták Cimarosa idejében is. S amit a szürke, alapjában igénytelen hangok tolmácsolásában láttunk és hallottunk, minden ízében egy több évszázados operai, színpadi kultúra ma is eleven örökségére, s jelenlétére engedett következtetni. Az egyes énekesekért nem, de az egész együttesért nagyon is lehet irigyelni a genovaiakat.
A színpadnak ez a hagyományt közvetítő, de mégis eleven hatóereje Michele Casato pompás rendezői munkájának eredménye. A hoppon maradt, házasulni készülő gazdag úr, Massimo szerepében, mint énekes is bemutatkozott, kissé kopott hanggal, de rendkívüli intelligenciával mintázva meg a figurát. A pálmát ezúttal mégis nem az énekesnek, hanem a bravúros rendezőnek adnám. — Tito Varisco színpadképe Canalettóra emlékeztető, artisztikus finomságával, ízlésével tűnt ki.
— A szereplőgárdából Giovanna Vincit, Alfonsina, az özvegy alakítóját kell elsősorban említenünk, az ő hangbeli adottságai kimagaslottak az együttesből. Checco szolga szerepében a fakó, kopott hangú Lorenzo Rossit hallottuk, Poli gróf Enzo Raimondo volt. A női együttesben Luciana Serra (Eleonora), Anna Letizia de Luca (Lisetta), a férfiak sorában még Gavino Ardis (Lampo lovag), Giuseppe Murmura (A kapitány), Ambrogio Canepa (katona), s Carlo Ermirio (jegyző) nevével lesz teljes a színlap. Külön-külön nem sok mondanivaló van róluk: együtt voltak kitűnőek.
Az együttes karmestere, Fernando C. Mainardi rokonszenves, remek muzsikus, aki jól kézben tartotta az előadást, s meg tudta adni ennek az estének a színeit, ízeit. Mert amit az együttes játék-kultúrájáról megállapíthattunk, az nem csak az alakításra, mozgásra, gesztusokra vonatkozott, hanem természetesen az operai, zenei tradícióra, s énekesi-előadói kultúrára is. Hiszen a színpadi tradíció ez esetben zenei stílust, s előadói hagyományt jelent elsősorban.
A MÁV Szimfonikusok együttese, mint operazenekar, ez alkalommal jelesre vizsgázott. Hajlékonyan, remek stílusérzékkel, s érezhető jó kedvvel követte karmestere elképzeléseit. Az első felvonásbeli Checco-ária kürtszólójáért pedig kedvem lett volna, jó olasz szokás szerint, egy lelkes bravót kiáltani.
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. augusztus 5. (10. Évfolyam, 31.szám)
