Csak találgatni tudok. A Komáromi farsang szövegkönyve és a szereposztás (színészek, énekesek) ismeretében talán sorra lehetne venni, melyek azok a részek, ahol a prózai dialógusok szereplői és/vagy a dalokat éneklő művészek - köztük Házy és Ilosfalvy is - abban a jelenetben együtt, egyszerre lehettek jelen a próbán a stúdióban, melyet a fotó megmutat. De a képen látható személyek között akár ott lehet Erdődy János és/vagy Gál György Sándor szövegíró is, akiket sem személyesen, de fényképről se ismerek fel, akik esetleg szükségszerűségből is ott lehettek az operett zenei felvételének próbáin? (A zenei rendezőt, Ruitner Sándort nem látom a képen.)
Kemény Egon kétszeres Erkel-díjas zeneszerző születésének 112. évfordulója van ma.
KEMÉNY EGON: "Komáromi farsang" - "A nap képe "archív felvétel, arról az ihletett egykori rádiós stúdiómunkáról, amelyet a régi rádiósok évtizedekig emlegettek egymás között a Pagodában.
Erdődy János (balra), Házy Erzsébet (Lilla), Ruitner Sándor (takarásban), Ilosfalvy Róbert (Csokonai Vitéz Mihály), Fischer Sándor és Kemény Egon látható a képen, aki zongorán kíséri a próbafelvételt.
Talán fórumtársaink felismerik a képen látható három másik személyt.
Donizetti mondta Verdiről: “A világ új dolgokra kíváncsi. Voltak akik nekünk engedték át a terepet, és mi is átkell engedjük másoknak. Én boldogan engedem át az olyan tehetségeknek, mint Verdi.”
204 évvel ezelőtt, ezen a napon született:
Giuseppe Verdi olasz zeneszerző (1813—1901) emlékére:
Giuseppe Verdinek egy alkalommal érdekes kalandban volt része, a római gyorsvonaton, A vonat beérkezett Raccolta állomásra, ahol húsz percet kellett időznie, hogy bevárja a velencei expresszt. Alig állt meg a gyorsvonat, midőn a kalauz magánkívül rohant be az állomásfőnök irodájába és így kiáltott:
— Főnök úr, tudja-e, ki utazik a 117-es vonalon?
— Ki?
— Nem kisebb ember, mint az a maestro, aki a „Traviata“-t komponálta.
— Verdi — kiáltott fel sugárzó arccal Giurini állomásfőnök és kirohant a vonalhoz.
Végigfutott az összes kocsin és egy első-osztályú fülkében pillantotta meg az illusztris aggastyánt, amint ott nyugodtan ült. Mit lehetne tenni, hogy beszélhessen vele? ... Megvan! Belépett a fülkébe és így szólt:
— Uram, szíveskedjék a jegyet felmutatni.
Verdi átnyújtotta a menetjegyét az állomásfőnöknek, ki ujjongott örömében. Hogyisne, ő, aki bár egyszerű tisztviselő, de felruházva a vasút igazgatás hatalmas tekintélyével, neki készségesen engedelmeskedik a nagy férfiú.
— Látom, uram, — szólt Giurini miután visszaadta a jegyet Verdinek, — hogy ez a fülke nagyon piszkos.
— Azt hamarább láttam, mint ön, — felelte Verdi szelíden, — de nem találtam jobb fülkét.
— Azért a lábát nem kellett volna feltenni az ülésre, ... teringettét, ... ez különben intelligencia kérdése.
— Talán nem tart engem elég intelligensnek?
— Nem.
— Mit mond? Maga szemtelen. Majd megmutatom magának, hogy ki vagyok én. Adja ide, kérem a panaszkönyvet.
Giurini nyugodtan és mosolyogva sietett ki és csakhamar visszatért egy díszesen bekötött könyvvel melynek első oldalára irónnal volt beírva: „Panaszkönyv." Verdi a második oldalra beírta panaszát, aláírta és visszaadta az állomásfőnöknek, aki ekkor térdre esett előtte.
— Maestro, maestro, bocsásson meg. A panaszkönyv helyett az én autogram-albumomat adtam át önnek.
— Mit beszél? — kérdezte Verdi meglepődve.
— Igen, az én autogram-albumomat, mert másképpen nem tudtam volna néhány sort szerezni az ön írásából. Az ön sorai lesznek a legértékesebbek gyűjteményemben. ... És most kitisztíttatom, virággal feldíszíttetem, megillatosíttatom ezt a fülkét.
AZ ÚJSÁG, 1938. január 1. (14. Évfolyam, 1. szám)
Függelék: (Hivatkozás az 1947 és 1948 számú bejegyzéseimre)
A beszélgetéshez készült jegyzetek kéziratos tisztázata.
Ditta nagyon lelkiismeretesen készült a Somfaival folytatott beszélgetésre, a feljegyzéseit végignézve azonban azt látjuk, hogy még a válaszok írásbeli megfogalmazása sem ment számára könnyedén. Mondanivalóját először piszkozatban fogalmazta meg, amelyről aztán tisztázatot készített. A piszkozat hat lapon tizenegy oldalnyi ceruzával írt szöveget tartalmaz. A piszkozaton belül Ditta egyes szakaszokat újraírt. A tisztázat összesen nyolc számozott oldalból áll. A nyolcoldalnyi golyóstollal írt tisztázat mellett fennmaradt még két ugyancsak tollal írt oldal, amelynek szövege a megfogalmazás átmeneti stádiumát képviseli. Ha a szöveg tartalmát nézzük, az a benyomásunk, hogy a piszkozat szövege sok helyütt bővebb, kifejezőbb és oldottabb. Amennyiben pedig sikerül rekonstruálnunk egy-egy szövegrésznek a javítások alatt még kivehető első megfogalmazását, akkor az eredmény meglepően természetesnek hat.
Ditta egymást követő vázlatait olvasva, majd nyilatkozatait látva-hallgatva az-az érzésünk, hogy talán hasonló folyamat játszódhatott le a zongoraművész, illetve az interjút adó Ditta felkészülései során. Ahogyan a zongoraműveket a kidolgozás során addig tisztogatta a feleslegesnek ítélt sallangoktól, míg el nem veszett minden spontaneitásuk, az interjú szövegvázlatát is addig javítgatta, míg az furcsa mondatszerkezetű, a lehető legkevesebb információt hordozó mondatok halmazává alakult. Miért lehetett ez így?
Somfai László, Ditta születésének 100. évfordulója alkalmából tartott előadásában idézte azokat a szavakat, amelyeket Agatha Fassett visszaemlékezése szerint Bartók Ditta zongorázásáról mondott:
„A te előadásod közelíti meg legjobban az elképzelésemet. A legegyszerűbb, a legtagoltabb, a legtisztább. [...] De mégsem mondom azt, hogy te vagy a legkitűnőbb zongoraművész. Csak azt, hogy az én műveimet te adod elő a legtisztább stílussal. És ne felejtsd el sohasem, hogy te vagy az, akinek ezt a stílust őriznie, életben tartania, gondoznia kell."
A „legegyszerűbb, a legtagoltabb, a legtisztább": a szövegjavításokat átnézve úgy tűnik, mintha Ditta a Bartók-művek interpretálásához hasonlóan itt is ezt az egyszerűségre és tisztaságra irányuló törekvést vitte volna el a végletekig, hogy elvégezze a Bartók által számára kijelölt feladatot: megőrizze és életben tartsa ezt az egyszerű, tagolt és tiszta játék- és beszédstílust.
Somfai László: „Bartók Béláné Pásztory Ditta, a zongoraművész." Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében rendezett Tudományos Fórum keretén belül, 2003. október 16-án.
Agatha Fassett, Bartók amerikai évei (Bp.: Zeneműkiadó, 1960).
BARTÓK BÚCSÚESTJE.
Néhány nap múlva a végtelen óceánra bízza élete hajóját Bartók Béla. Furcsa talán, hogy ilyen régies pátosszal beszélünk egy amerikai utazásról. De hiába, nem lehet megilletődés nélkül gondolni arra, hogy nagy emberünket belső vágyak és külső vonzások messze sodorják tőlünk, tér és idő bizonytalan távolába. Mert hiszen Bartóknak kinyilvánított szándéka, hogy sokáig, esetleg talán véglegesen Amerikában marad. Bízzunk a kedvező körülményekben, hogy Bartók keddi búcsúhangversenye, amelyet véle együtt útrakész felesége, Pásztory Ditta társaságában adott, nem jelent végleges búcsút.
Mindenesetre gyönyörű, maradandó emlékünk lesz ennek az estének mindegyik művészi élménye: Bach a-dúr koncertje, Bartók végtelen mélységekbe világító tolmácsolásában. Azután egy nálunk úgyszólván ismeretlen, bűbájos, f-dúrban irt Mozart-koncert, amelynek elmésen csillogó előadásával Bartókné remekelt. Majd kettejük közös, magasrendűen virtuóz produkciója, Mozart két- zongorás esz-dúr versenyében. És legvégül egy izgatóan érdekes sorozat a «Mikrokozmoszból,» amelyet a mester maga mutatott be.
Az emberi szellem legcsodásabb megnyilatkozásait fogadtuk magunkba egész este s nem tudtuk, mi esne jobban: örülni-e, vagy sírni, olyan túlságosan szép és nagyszerű volt. Minden hangra áhítattal figyelő, lelkes és hálás közönség töltötte meg a termet és tombolva ünnepelte a Bartók-házaspárt. A finoman alkalmazkodó kíséretért teljes elismerést érdemel Ferencsik János karmester és a Székesfővárosi Zenekar.(Iv.)
PESTI HÍRLAP, 1940. október 9. (62. Évfolyam, 230. szám)
Somfaí László beszélgetése Pásztory Dittával (Befejező rész):
1945 után, amikor Amerikában maradt, majd hazajött Magyarországra, egy ideig nem hallottuk a zongorázását, majd újra kezdett zongorázni. Azt szeretném megkérdezni, hogy mint művésznek, hogyan indult ez az újrakezdés, újratanulás? „Néhány évi szünet után csak gyakoroltam. Újra elővettem régebben kidolgozott műveket. Zenei munkámat fivérem, Pásztory Jenő kísérte segítő figyelemmel. Elkezdtünk magnetofon-felvételeket készíteni a lakásomon, és ezt fejlesztettük. 1958—59-ben elkészült a teljes Mikrokozmosz-sorozat, utána a Gyermekeknek-sorozat. Ezekből lemez készült, de egyéb Bartók-műveket is felvettünk, és más szerzők műveit is. 1964-ben Serly Tibor kezdeményezésére, és az ő dirigálásával Bécsben a Szimfonikus Zenekarral felvettük a 3. zongorakoncertet, ebből is jelent meg lemez. Ezután kezdtünk el Comensoli Máriával és Tusa Erzsébettel két zongorás műveket előadni a rádióban és koncerteken. Comensoli Máriával a 2. Zenekari szvit átiratát és a hét Mikrokozmosz darabot, valamint Tusa Erzsébettel a Szonátát két zongorára és ütőhangszerekre és a Concertót két zongorára és ütőhangszerekre adtuk elő.”
Talán a legizgalmasabb kérdés az elmondott művek szempontjából persze a 3. zongoraverseny. Hiszen a zenetörténet úgy írja, hogy Bartók mintegy végrendeletül, majdani játszandóként, Ditta asszonynak írta a 3. zongoraversenyt. Ugye ez így volt?
„Igen.”
Mondta is Bartók?
„Erről én tudok. Ö játszott is belőle egy kevés részletet.”
Szóval megmutatta, nem volt titok?
„Ez nem volt titok.”
Ditta asszony, mielőtt megkérném, hogy valamit most is játsszon el nekünk a régebbi négy kezes vagy két zongorás repertoárból, hadd faggassam Önt arról, hogy milyen hangszeren fog játszani?
„Steinwayn.”
És Comensoli Mária, aki Önnel együtt játszik?
„Bösendorfer zongorán.”
Bösendorfer. Bartók milyen hangszert szeretett?
„Ő legjobban a Bösendorfer zongorát szerette.”
És ez a Bösendorfer, amelyik itt van most Ditta asszony lakásában az egy újabb hangszer vagy netán a régi?
„Ez a régi zongorája a férjemnek.”
Tehát ez az a hangszer, amely mióta volt az övé?
„A 20-as évek végén vettük.”
Tehát azt mondhatjuk, hogy ezen írta a 2. zongoraversenyt, a Kétzongorás szonátát. Az egész korszak ehhez a hangszerhez kapcsolódik. „Igen.”
Akkor most mit fogunk hallani a Bartók által a Mikrokozmoszból két zongorára átírt darabokból?
„Új magyar népdal és a Perpetum mobile.
Akkor, ha lehet, fáradjunk át a másik szobába! (zene)
Egy külön fejezetet tölthetne meg Bartók és Amerika. Igaz, hogy csak néhány esztendő volt, az utolsó, a legfurcsább, a legkeservesebb, de hát erről annyi mendemonda van, olyan nehezen tudja az ember az igazságot. Azt szeretném Öntől megkérdezni, hogy milyen volt a hosszú utazás után ez az Amerika? Miért nem érezte jól magát Bartók? Olyan keserves volt-e, mint ahogyan azt az Illés Ágota magyarul is megjelent könyve megírja?
„Illés Ágota könyve valóságon alapul. Egy kis költőiséggel. Nagyon nehéz volt, nem voltunk teljesen felkészülve lelkileg és egyébként is.”
Ami ugye úgy indult, hogy csak egy turné lesz?
„Koncertturnéra, mint vizitorok mentünk ki.”
Hogy utaztak egyáltalán New Yorkba?
„Először Svájcba mentünk, Genfbe, ahol Geyer Stefi segített nekünk utazási ügyeket intézni, onnan Portugáliába mentünk, majd Lisszabonból hajóval Amerikába.”
Ez egy veszélyes tengeri út volt akkoriban? A német tengeralattjárókra gondolok.
„Nem, nem volt veszélyes.”
Nem, szóval az nem volt. Szép út volt?
„Igen.”
...vagy, viharos?
„Nem nagyon nagy vihar.”
...és, milyen, volt megérkezni New Yorkba, most már sok csomaggal, gondolom? „Kevés csomaggal, mert lemaradt a csomagunk. ...”
Hogy-hogy?
„... a hajóról. Nem rakták fel.”
És elvesztek?
„Nem vesztek el, hanem néhány hónap után megkaptuk. Ezt New Yorkból intéztük.”
Mik voltak ezekben a csomagokban?
„A tudományos munkák elsősorban és az összes ruhanemű, kották.”
Bartók-kéziratok is?
„Igen.”
Ez az amerikai furcsa, nehéz klíma hogy ízlett neki?
„Ő a klímát illetőleg nem panaszkodott.”
Nem volt nagyon melege New Yorkban?
„Nekem volt nagyon melegem. Én bírtam nehezen a klímát, Ő a klímát illetően. ... Arról nincs tudomásom. Ő jól bírta a meleget.”
A várost magát a földalattijaival, a robogásával és a zajával hogyan tudta elviselni Bartók? „Hát úgy, hogy minél előbb kerestünk [valamilyen csendesebb helyet, mint] Long Island, Forest Hills, Riverdale, ezek olyasfélék, mint a Rózsadomb vagy a Hűvösvölgy.
Mi teljesen kívül voltunk a nagyvárostól.”
S hogy érezte Bartók magát, amikor New York állam északi részébe vagy amikor Carolinába mentek el pihenni, gyógyulni?
„Ott Ő jól érezte magát és nagyon jót tett neki, szívesen volt ott.”
Mit jelentettek a barátok ebben a Bartók számára elég idegen környezetben?
„Örömet szerzett férjemnek Szigeti Józseffel és Reiner Frigyessel együtt lenni. Kecskeméti Pál és felesége, Láng Erzsébet csembalóművész jelentős szerepet vállaltak. Egy házban laktunk és közel kerültünk egymáshoz. A fölmerülő problémákról beszélgettünk, bármikor együtt lehettünk. Férjem zongoraórákat adott Láng Erzsébetnek. Nagyon értékelte őt. Teljes megelégedést jelentett férjemnek a Szonáta szólóhegedűre előadása 1944. november 26-án Yehudi Menuhinnal New York-ban, valamint a zenekari Concerto előadása 1944. december 1-én Serge Koussevitzky dirigálásával Bostonban.”
Nehéz kérdés: ez az erős ember, ez a rendszerető ember milyen beteg volt? Hiszen lassan elhatalmasodott a betegség. Hogyan szenvedte? „Ő elhitette, hogy nem olyan beteg, … nem lehetett hinni, hogy ő súlyos beteg.”
Pedig tudta? „Én csak sejtem, de nem vagyok biztos benne. Kaptam olyan értesüléseket, hogy tudta. Azt tudta, hogy az a betegség, ami neki volt, az egy súlyos baj.”
Fehérvérűség.
„Igen, de azt is tudta és tudtuk, hogy ez gyógyítható, illetőleg hosszabbítható.”
Ditta Asszony, szabad-e még azt is megkérdezni, nem csak muzsikusokat érdekel, hogy az a kis idézet, ami a Concertóban van (ének), ami a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország"című, illetve szövegű dalra emlékeztet, aminek a dallama nem sokat ér, de a szövege olyan szimbolikus. Volt erről szó, hogy ez mi?
„Nem vagyok biztos benne. Mi beszéltünk a Concertóról, de nem vagyok biztos benne.”
Mégis ha ma az emberek úgy érzik, hogy ez talán a bartóki honvágy kifejezése, talán nem járnak rossz úton?
„Nem tudom. Ő nagyon vágyódott visszajönni. Nem tudta elfelejteni az európai életmódot, egyáltalán Európát és Magyarországot. Ez állandóan élt benne.”
Nagyon-nagyon hálásak vagyunk, hogy Ditta asszony a magyar közönségnek így megnyilatkozott, visszaemlékezett, és azt kérem, hogy legyen a befejezés Bartók szellemében igazán zenei. Serly Tibor, az utolsó Bartók művek befejezője, átírt néhány további darabot a Mikrokozmoszból. Ez legyen a megemlékezés vége, és még egyszer nagyon köszönöm.
**
A tanulmány eredeti formája a Zenetudományi Intézet Bartók Archívumában Somfai László 75. születésnapjára készült belső kiadványban olvasható.
*
BÜKY VIRÁG:
Somfai László beszélgetése Pásztory Dittával Bartók halálának 30. évfordulója alkalmából.
Az alábbi, közel félórás beszélgetést 1975 áprilisában vette fel a Magyar Televízió Bartók Béláné Pásztory Ditta lakásán, a Krisztina körút 17-ben. Dittával a Bartók Archívum akkori vezetője, Somfai László beszélgetett.
Az interjú készítőjének nem volt könnyű dolga. Ditta, aki minden erejével arra törekedett, hogy megfeleljen azoknak a külső és belső elvárásoknak, melyekkel, mint Bartók özvegye szembesült, talán, hogy semmilyen hibát ne vétsen és emlékeit a lehető legpontosabban adja tovább, a vele készült beszélgetések előtt elkérte a kérdéseket, melyekre írásban megfogalmazta a választ, és a riport során ezeket az előzetesen megfogalmazott válaszokat olvasta fel. Ebből a folyamatból nehezen lehetett őt kizökkenteni. Ha el is szakadt egy időre a biztonságot jelentő jegyzetek felolvasásától, amint tehette, ismét ehhez a kapaszkodóhoz nyúlt.
Ezek a jegyzetek, a Somfai-féle, interjúhoz írt válaszokkal együtt fennmaradtak Ditta hagyatékában.
1.A riporthoz egy tíz lapból álló, tintával írt tisztázat és hat, ceruzával írt piszkozat készült.
2. Az előre megfogalmazott szakaszok többnyire szóról szóra megegyeznek a beszélgetésben elhangzottakkal, azonban a tisztázat és a piszkozat is tartalmaz olyan részleteket, amelyek végül kimaradtak a beszélgetésből. Néhány adat már a tisztázatba sem került be,
3. további részletek pedig olyankor maradtak ki, amikor a beszélgetőpartner célirányos kérdéseinek köszönhetően Ditta, ha rövid időre is, el tudott szakadni az előre megírt szövegtől.
4. Végül a feleletek közül némelyik sem a tisztázatban sem a piszkozatban nem, vagy nem a beszélgetésben elhangzott formában szerepel, ami azt sugallja, hogy a szövegnek még egy számunkra ismeretlen, harmadik formája is lehetett, így a József Attilával való találkozást és az Amerikai évek történéseit elbeszélő szakaszok a birtokunkban lévő feljegyzésekben még kidolgozatlanok, a riport során azonban Ditta jól hallhatóan írásban megfogalmazott válaszokat olvasott fel.
A közreadás során igyekeztünk a beszélgetés szövegét a lehető legkevesebb javítással az eredeti formában megőrizni, de az élőbeszéd egyenetlenségeit kiigazítottuk. A lábjegyzetben és a függelékben közölt előzetesen megfogalmazott válaszokat ugyanakkor eredeti formájukban hagytuk: a régi helyesírás szerint vagy hibásan írt szavakat nem javítottuk, és megőriztük Ditta saját írásjeleit (dupla gondolatjel, vagy az egymást követő több rövid kötőjel).
A 2006-ban az Archívum tulajdonába került hagyatékrész feldolgozása során Ditta kézírásos jegyzeteit Gombocz Adrienne írta át számítógépre, a lábjegyzetekben és a függelékben szereplő szöveg összeállítása során az ő átírását vettük alapul.
Ma Bartók Béláné Pásztory Ditta budai, Krisztina körúti otthonában fogadnak bennünket ezek között a szép, erdélyi, faragott bútorok között, amelyeket jól ismernek a Bartók képeskönyvek forgatói, hiszen 1908-ban egy sorozatra való fényképet készíttetett Bartók magáról, amint e mellett az asztal mellett, talán éppen ezen a széken ül — ahogyan ebben a kőrengetegben, a városban már akkor megpróbálta magát körülvenni a népművészet tárgyi emlékeivel. Hiszen előző esztendőben, 1907-ben eljutott Erdélybe, megismerte az erdélyi népzenét, megismerte az erdélyi parasztművészet tárgyi remekeit.
Bartók halálának 30. évfordulója alkalmából Bartók Béláné lehetővé tette a Magyar Televízió nézői számára, hogy ellátogassunk otthonába, s ezúttal nemcsak zongorázik, hanem szóval is emlékezni fog Bartók Béláról.
Kedves Ditta Asszonyi Engedje meg, hogy az első kérdések éppen a bartóki otthon, a lakás, az életforma tárgyköréből jöjjenek. Hogyan lehetett biztosítani, hogy Bartók alkothasson, dolgozhasson, hogy Ön mellette zongorázhasson, hogy egyáltalán ez a szerteágazó élet rendszeresen folyhasson?
„Lakásaink közül kettőnek a beosztása olyan volt, hogy egy tágas előszoba két szélső oldalán volt két és három szoba, és a legszélsőbbekben voltak a zongorák. A harmadik lakásunk emeletes volt. A földszinten volt egy, majd később két zongora. Itt gyakoroltam én és Péter fiam. Az emeleten volt férjem zongorája. Legföljebb nagyon halványan hallatszott a zongorázás.”
Tehát, ez az emeleti dolgozószoba volt, ahol Bartók koncertekre készülve gyakorolt. ..
„Igen, neki két dolgozószobája volt. Az egyikben volt a zongora, ahol zongoraórákat tartott, a másik szobában népzenei munkát végzett.”
Gondolom, akkor ott fonográf is volt. „Igen.”
És amikor kétzongorás koncertre készültek, akkor hol gyakoroltak?
„Akkor a földszinten.”
Egy szobában volt a két hangszer?
„Nem egy szobában állt, hanem két külön szobában és begurítottuk abba a szobába, ahol gyakoroltunk.”
Mint ahogyan a kétzongorás szonáta előadásában is. Egymással szemben ültek?
„Nem.”
Egymás mellé téve?
„Nem teljesen párhuzamosan, mert a két zongora közé voltak az ütőhangszerek elképzelve.”
Az emberben felmerül a kérdés, ha csöngetnek, ha szól a telefon, ki ment, ki vette fel a telefont?
„Vagy én, vagy pedig alkalmazott.”
Szóval Bartók nem.
„Ő nem.”
De ennek, gondolom, inkább csak az volt az oka, hogy nagyon elfoglalt volt, ugye? „Igen.”
Mert sokan mondják, hogy barátságtalan volt Bartók.
„Nem volt barátságtalan, de nagyon vigyázott az idejére.”
Hogy osztotta be a napját, hogy osztotta be a hetét, volt-e hétvégéje, látogatóba járt-e rendszeresen?
„Hetenként két-három délután járt a Zeneakadémiára tanítani, majd a Tudományos Akadémiára népzenei munkát végezni. Amit általában hétvégének neveznek, a férjemmel együttes programot nem volt szokás csinálni. Életmódja a hétköznapi volt. Édesanyját rendszeresen látogatta, általában hetenként egyszer.”
Ezek voltak a rendszeres mama-látogatások?
„Igen.”
No de azért Bartók néha csak el-elment kirándulni?
„Főleg Péterrel.”
Levegőzni akart, vagy beszélgetni a gyerekkel?
„Mutatni. Virágokat, és amit útközben találtak.”
Étkezésnél mindenkinek otthon kellett lenni? Pontos időpontban kezdődött mindig. „Nem egyformán. Ez attól függött, hogy kinek milyen a munkabeosztása.”
Tehát Bartók erre nem volt rátarti. Ő maga azért szerette pontosan beosztani a napját?
„Nem, ez a dolgaitól függött.”
Tehát a munkája előbbre való volt.
„Igen.”
Gondolom, hogy az alkotóművész sokat éjszakázik, mert akkor van csend. „Igen.”
Szóval akkor sokszor dolgozott éjszaka?
„Igen. Akkor napközben pótolta az éjszakai alvást, alváshiányt.”
Kompozícióiból, tudományos munkáiból mutatott meg valamit félkész állapotban?
„Szívesen beszélt különböző munkáiról, koncerttervekről, levelezéseiről. A népzenei munkán részben otthon dolgozott. Fonográfról lejegyzett felvételeket, aztán letisztázta nagyon rendesen, és bizonyos rendszer szerint azok csoportokban gyülekeztek. Tervezett művekről csak nagyon keveset beszélt, ezeknek haladásáról levelekben értesített.
Komponálás idején, a nyári szünetben, külföldön, magányosan tartózkodott. Néha otthon.”
Tehát tulajdonképpen főleg nyáron és egyedül komponált.
„Igen.”
És miért nem tudott vajon a tanév alatt dolgozni?
„Nem tudta összeegyeztetni a munkáit, a koncertezést és a komponálást.”
Szóval a sokféle dolgot inkább úgy osztotta el, hogy rávetette magát az egyikre, és azt fejezte be előbb? „Ő mindegyikre gondolt, és rászánt egy bizonyos időt egyikre vagy a másikra.”
Sokszor beszélnek arról, hogy Bartók milyen hallatlan szorgalommal, milyen sok nyelvet tanult. Miért olvasott annyi idegen nyelvű szépirodalmat, a nyelv miatt vagy az olvasmányélmény miatt?
„Mind a kettő miatt.”
Fölmerül költő vagy regényírónév?
„Fölmerül. Ady Endre. …”
József Attila és Bartók mennyire ismerték egymást? Mikor, hogyan, hol tudtak találkozni?
„Nekem és József Attilának közös orvosunk volt. Először én ismerkedtem össze József Attilával és a feleségével. Az orvos és feleségénél társaság volt, és mi is eljártunk oda.
Hozzájuk járt József Attila is a saját költeményeit felolvasni. Egy napon az orvos tudatta velem, hogy József Attila megvallotta neki, hogy ő nagyon szeretné Bartókot személyesen is megismerni. Az orvos azt is ajánlotta nekem, hogy érdeklődjek férjemnél. Én érdeklődtem és kiderült, hogy férjem már ismerte a műveit József Attilának, olvasta a verseit, tudott róla és értékelte őt. Létrejött a találkozás. Eljött hozzánk József Attila összeismerkedni és együtt lenni a férjemmel. Később aztán találkoztak máshol is.”
Azt mondják, Bartók ritkán járt koncertre.
„Koncertekre nagyon ritkán ment el. Főleg csak a saját műveinek a bemutató előadásaira és Kodály Zoltán műveinek bemutató előadásaira. Lemezeket is szerzett azért, hogy megismerjen műveket, például Stravinsky- vagy egzotikus zeneműveket.”
Fonográf szerepelt-e otthon? Fonográfozás volt-e?
„Ő fonográffal dogozott, és időnként hívott meghallgatni valamilyen különleges dallamot vagy hangszeres zenét.”
Olyankor behívta a családot, hogy ezt hallgassátok meg?
„Én magamról mondtam most ezt.”
Igen.
„Mert főleg engem hívott.”
Ezeken a felvételeken az előadást tartotta Bartók érdekesnek?
„Mindent együttvéve. Az előadását, a hangját az illetőnek. Szívesen mutatta meg a közelebbi ismerőseinek vagy azoknak, akikről tudta, hogy érdekli őket. Szigeti József, Székely Zoltán, őrájuk emlékszem.”
Megragadó ez a környezet az Ön lakásában. Van-e az itt lévő tárgyak közt olyan, ami személyes emlék?
„Igen, ez a kancsó.”
Szabadna talán leemelni? Honnan való?
„Férjem gyűjtötte, népdalgyűjtés-utak során.”
Miért szerette Bartók ezeket a népművészeti tárgyakat? A formájáról, … miről beszélt?
„Arról is és a festésről.”
Színek?
„Mintájáról, színekről.”
Az, hogy ezek a tárgyi emlékek ott voltak, ez a fiatal éveknek a nosztalgikus visszavágyása volt? Mert ugye írja, hogy milyen boldog volt, amikor falun lehetett és parasztok közt népzenét gyűjtött.
„Így tudom.”
És hogyan beszélt a faluról?
„Nagy szeretettel és ragaszkodással.”
A népi bútorok közt volt egy ágy is és egy íróasztal, valamint egy éjjeliszekrény. Bartók azon az ágyon aludt, ilyen népi faragott ágyon?
„Igen, egy ideig, de aztán azt átalakítottuk.”
Hogy szeretett aludni? Ott is ilyen népművészeti párnák voltak körülötte?
„Igen.”
Milyen párnán aludt Bartók, megkérdezhetem?
„Igen. Őneki különleges formájú párnája volt, amit külföldön ismert meg, és itt megcsináltatta. Keskeny, hosszúkás, nagyon lapos és lószőrrel megtöltve.
Ez a spártai fekvés vajon kapcsolatban volt-e azzal, hogy ő tornázott? Mert úgy tudjuk, hogy tornázott és az egész családnak is kellett csinálni.
„Igen, helyeselte.”
Mint annyi nagy művész, rajongott a természetért. Mit hallhatnánk erről?
„Nagyon szerette a hegyvidéket. A magaslati helyek különleges növényeit, virágait, ezért növényeket, rovarokat gyűjtött.”
Ezt ő, mint apa gyűjtötte a fiának, vagy őt érdekelte?
„Őt érdekelte.”
És miért? Mondta-e?
„Gyerekkorától kezdve érdekelte.”
Rendszerezte is ezeket a természeti dolgokat, amiket összegyűjtött?
„Ő szakszerűen kezelte, úgy ahogyan szokták tudományosan eltenni és tartani.
Ő egy ilyen szisztematizáló alkat volt?
„A rendszer nagyon fontos volt, és, hogy ne legyenek rendetlenségek az időbeosztást illetőleg vagy bizonyos kitűzött munkákkal kapcsolatban.”
Milyen volt vele külföldön utazni? A nyelveket ugye tudta Bartók, de jó utazótárs volt?
„Nagyon jó utazótárs volt. Én ővele csak olyan országokban voltam, ahol szeretett lenni: Svájc, Olaszország, Hollandia, London. …”
London mit jelentett Bartóknak?
„Nagyon sokat jelentett. … Több előadása volt, sikeres.”
Nagy karmesterekkel, ...
„Barátok voltak ottan, közeli ismerősök.”
Angliában nem emlékezett Bartók arra, hogy ő milyen fiatalon ott járt?
„Nekem erről nem beszélt.”
A Kossuth-szimfóniát nem emlegette?
„Nem emlékszem rá.”
Ugyanis a magyar származású Richter János ott adatta elő a Kossuth-szimfóniát, és a budapesti mellett ez volt a másik bemutató. Egyáltalán, fiatalkori műveiről szokott beszélgetni?
„Keveset. Ritkán, és néha tréfálkozott is.”
Tényleg?
„Igen.”
Miről?
„Például arról, hogy ő egyszer dirigált életében, de aztán többé soha.”
Mit mondott el erről a híres eseményről?
„Hát hogy az olyan volt, hogy ő többet nem dirigált, (nevetés S és D)
Nem érezte jól magát, vagy a zenekar nevette őt ki? „A Scherzóval. …”
A második suite Scherzója. … Berlinben. Busoni hívta meg, ez az egyetlen dirigálás. De tényleg úgy érezte, hogy ő ebben nem bartóki tehetség?
„Igen.”
... és meg se próbálta többet.
„Nem.”
Még egy ilyen dolog, amit Bartók nem akart csinálni: nem akart tanítani zeneszerzést.
„Igen.”
Miért?
„Nem szerette. … Ő ettől tartózkodott.”
Ön növendéke volt a Zeneakadémián Bartóknak, hiszen így is ismerkedtek meg. És akkor eltelt másfél évtized és egyszerre pódiumra léptek ketten, hogy a Kétzongorás szonátát előadják. Mi volt ez alatt a hosszú másfél évtized alatt?
„Kezdettől fogva voltak zongoraóráim férjem vezetésével. Sokat zongoráztunk triókat, kvartetteket két zongorán, de nyilvános koncertezés tervről csak akkor értesültem, amikor 1937 nyarán, a Szonáta két zongorára és ütő-hangszerekre című művet komponálta.”
Amikor még zeneakadémiai növendékként hozzá tetszett járni, miért nem indult el egy ilyen koncertező életforma Ditta asszonynál is?
„Azért mert a férjem nem tartotta helyesnek a korai nyilvános szereplést.”
Volt valami rossz tapasztalata saját magáról vagy növendékeiről?
„Azt nem tudom. Bizonyára volt, mert neki meggyőződése volt, hogy ez nem helyes.”
De dolgozni kellett mellette, gyakorolni?
„Igen, igen.”
Ő szabta meg, hogy mit tessék gyakorolni vagy pedig Ditta asszony hozta az ötleteket?
„Ő szabta meg. .., és nagyon ritkán azért én is játszhattam, az meg volt engedve, azt lehetett.”
Azokról mondott-e, tanított-e olyat, ami több és más, mint ami a kottában van?
„Én azt hiszem, hogy — erre nagyon nehéz felelni, megjegyzem — én azt hiszem, hogy aki már nagyon jól ismeri Bartókot, az ki tudja olvasni.
Tehát Ditta asszony azt gondolja, hogy a kotta teljes értékű képet ad a Bartók műről, csak tudni kell olvasni.
„Én ezt hiszem, de hát ez egy feltevés.”
Igen. Hogyan tetszik emlékezni arra a Két zongorás szonáta meg-tanulásra? „Az nem okozott különösebb nehézséget.”
Pedig nagyon nehéz a darab.
„Igen. Hát voltak problémák benne, de nem, nem volt az.”
Az otthoni készülésnél még nem voltak ütőhangszerek, ugye?
„Az otthoni próbán nem voltak ütőhangszerek, de ütőhangszerekkel megismertetett már a férjem, illetőleg hozatott is a lakásba ütőhangszereket, hogy ő ismerkedjen velük.”
Ez a Két zongorás szonátánál történt?
„Igen.”
... és amikor betetszettek gyakorolni a két zongorára a szonátát, akkor történt az utazás Baselbe.
„Igen.”
Mert ugye ott volt a bemutató.
„Igen.”
És ott volt-e dirigens? Hogy s mint volt?
„Paul Sacher minden próbán jelen volt, és ő dirigálta is a művet.”
Az előadáson is?
„Én azt hiszem, hogy akkor már nem dirigálta.”
Milyen szép és emlékezetes két zongorás szonáta előadásokra emlékezik?
„A londoni az nagyon jó előadás volt, nagyon emlékezetes. A párizsi előadás
Scherchennel. Ő dirigált Párizsban. Igen, ezek különlegesen nagy élmények voltak. A zürichi is.”
Azt is Sacher vezényelte? „Nem. Ő nem dirigált.”
Nem dirigált. Szóval az volt a gyakoribb, hogy nem kellett karmester.
...”hogy nem kellett dirigens, igen.”
Pedig manapság is sokszor dirigálják.
„Néha próbákon igen, az ütőhangszereseknek segíteni, de a koncerteken általában nem volt dirigens.”
Itt van egy Bartók-lemez, amelyet különösen szeretek és sokan szeretünk, ahol a Két zongorás szonátát Bartók Önnel együtt és két amerikai ütőssel játssza. Mi volna, ha meghallgatnánk belőle egy részletet? A Bartók-évfordulón ez egy csöppet olyan volna, mintha ott volnánk egy igazi előadáson. Ha szabad. ... Itt van maga a zene. Kotta is van, hogy olvashassuk a Ditta asszony által olyan jól ismert kottát. Ez az első tétel egyik részlete lesz. Talán indítsuk el. (zene)
Itt majd jön egy számomra mindig megrendítő rész, amikor Bartók olyan magányosan egyedül marad, és egyszerre azon a csodálatos bartóki rubatón beszélni kezd. Azt is írja, „halkan, de nagyon intenzíven", (zene)
S jön a nagy fúga. ... Ditta asszony kezdi majd a forte témát, ... és halljuk Bartókot. (zene vége).
Számos Bartók kompozíció dedikációja Ditta asszonynak szól. Néhány kottát el is hoztam magammal: a Zongoraszonáta, amit 1926-ban írt. Itt a kotta végén. ... „Igen.”
Dittának, Budapest, 1926. június.
„Igen.”
Aztán a Szabadban. Úgy tudom az első Bartók-kompozíció, amelyet Bartók a házasságkötésük után írt, és amelyik szinte egy népi életkép: a lakodalmas, a bölcsődal és a legénytánc, mindez benne van. Az is Önnek szól.
„A Falun című ének, ... igen.”
Aztán ilyen dedikációt is látunk - a Kilenc kis zongoradarabból az elsőt veszem elő - 1926. október 31-re. Mit jelent ez?
„Az én születésnapomat.”
Tehát az október 31-re írt művek azok mind a születésnapi darabok.
„Igen.”
Bartók így adta át Ditta asszonynak, mikor megjelent nyomtatásban?
„Nem, én kéziratban kaptam meg.”
Meg vannak ezek a kéziratok?
„Teljes egészében nincsenek meg nekem, csak részletekben.”
Láthatnánk? „Igen. A Kilenc kis zongoradarabnak az első füzetéből, a Négy párbeszédből az első.”
Itt még más a címe... „Kánon.”
... és ide ugye az van írva, hogy október 31-re. ... „Igen.”
... az a bizonyos datálás.
„Igen.”
Volt-e Bartóknak olyan gondolata, hogy Ditta asszony ezek közül játszik majd.
„Én a szonáta kivételével tulajdonképpen mindegyiket játszottam.”
Ez a szóló zongoraszonáta.
„Igen.”
1926-ból.
„Igen. Azt nem játszottam.”
És miért?
„Nehézséget okozott. Átvettem ugyan, megismerkedés céljából, de nem dolgoztam ki.”
Technikailag volt nehéz a Zongoraszonáta?
„Igen.”
Ditta asszony, mi volt a búcsúkoncert műsora, a budapesti búcsúkoncerté? „Férjem Bach: A-dúr concertóját játszotta, én az F-dúr concertót. ... Ő Mikrokozmoszokat játszott, és ...”
Kettősverseny volt?
„Igen. Mozart.”
Ki vezényelt akkor?
„Ferencsik János.”
(Folytatom)
Kodály Zoltán Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, Kodály Zoltán alakja nélkül elképzelhetetlen századunk európai zenéje. Életének feladatává az új magyar zenekultúra programjának megfogalmazása vált. Megérezte, hogy ennek az új kultúrának az éltető forrása a magyar népzene a maga évszázadok létrehozta tisztaságával, gazdagságával és sajátosságaival. (Maga is nagy népdalgyűjtő volt, s művészetében saját — nem kis — gyűjteményére támaszkodott.) Mindemellett tudta, hogy az új zenét — amely életbe léptetné a régi magyar kultúra ősi vágyait — mindenekelőtt a jelenlegi európai zene fegyvereivel kell felfegyverezni, hogy egyenrangú partnere lehessen az európai zenének. Az 1907— 1908-as években ezért sokat utazik, tanulmányozza az európai zenei irányzatokat, összehasonlít. Ennek az igyekezetnek az eredménye volt az 1910-es budapesti koncert, amelyen első ízben mutatkozik be saját szerzeményeivel (az első vonósnégyes, a zongorára írt opus 3. és a szonáta gordonkára és zongorára) — ezekben ugyan pompáztak a népzene virágai, ám a komoly művészet tökéletességének kertjébe ültetve. A koncert nagy meglepetést keltett, és lelkes, de bíráló visszhangra is talált. Kodály azonban zavartalanul haladt tovább. Ami zenéjében „népi”-ként hangzott, az nem egzotikum volt, s nem is hazafias tendencia: a művész-zseni műve volt ez, amely az egész kulturális világot meghódította. Kodály — egy tragikus történelmű nemzet fia — maga is tragikus árnyakat hordozott lelkében; ugyanakkor benne áramlott az ősrégi humor is a maga megifjító- forrásaival. Teli volt költői tűzzel, perzselő, ugyanakkor gyengéd lírával, drámai látomásokkal és férfias melankóliával. Költő volt — magányos, aki azonban össze tudta kapcsolni vágyai és álmai világát a valóságos világgal és élettel, amelyben szelleme korlátlanul és szabadon, nőtt beláthatatlan magasságokba. Ján Cikker (1911-1989), szlovák zeneszerző. Irodalmi Szemle, 1982.10. szám.
„Mindenzeneszerző és művész szellemi táplálékot állít elő: egyesek csípős előételeket, mások nagy-darab húsokat, ismét mások finom süteményeket készítenek. Én sohasem akartam mást, mint jó kenyeret sütni, mert az minden egészséges táplálék szimbóluma; és azt hiszem, a zene célja elsősorban az, hogy ezzel az egészséges táplálékkal lássa el az embereket, akiknek erre szükségük van.” Kodály Zoltán
60 éve hunyt el Jan Sibelius, a nagy finn zeneszerző. Emlékére: Találkozás Jan Sibelius-szal. Amikor sok évvel ezelőtt meglátogattam őt Järvenpää-i juharfával bélelt villájában, amelynek a kertjében boglárka bólintott és kerítésén túl a napsütötte, messzi tenger morajlott, Jan Sibelius a következőket írta D-moll hegedűversenyének egy nekem ajándékozott példányára: „Határtalanul szeretem az életet és ezt az érzést minden egyes művemben igyekszem kifejezésre juttatni“. Egy nagy realista alkotóművészé ez az önvallomás ízű ajánlás. Nem sokkal találkozásunk előtt ezeket mondotta életrajzírójának: „Ha valaki oly hosszú életű, mint én, annyi izmus születésének meg eltűnésének volt a szemtanúja, az nem egykönnyen vállal határozott álláspontot egyikével vagy másikával szemben, inkább mindegyikből kihalássza a javát és így hamar rájön arra, hogy minden iskolának megvan a maga előnye. Ha még-egyszer fiatal lehetnék, de tulajdonában a máig szerzett tapasztalataimnak, azt hiszem például, hogy nagyobb mértékben becsülném Wagner zenéjét, mint tettem azt hajdanában. Művészetével szembeni ellenkezésemet azonban a félelem sugallta, hogy én is belekerülhetnék minden egyéniséget eltipró bűvkörébe, mint generációmból annyian“ Jan Sibelius „generációja“ (az epigonokat leszámítva) néhány kivételes egyéniségű alkotóról vált híressé az európai zene történetében: Bruckner, Mahler, Pfitzner, Dvorzsák és Strauss Richard. A nagy finn zeneköltő mindegyiket ismerte és mindegyikről tudott egy-egy hiteles történetet. Oly frissen beszélt róluk, hogy hosszú percekre képes volt őket feltámasztani sírjukból, amelyek felett sok évtizede felhők és madarak rajzottak. Sibelius túlélte generációját, ő, aki jó barátja volt Bülownak, Joachimnak. d’Albert- nek, Nikischnek, Hanslicknak és Bilrohnak, aki Bruckner csodálatos szextettjét a szerző páholyából hallgatta végig, nehezen visszafojtva fiatalos kuncogását ennek gúnyneve hallatára (tudniillik a kedélyes osztrák zenei körök „csalogánytorkú vízilónak“ becézték a töpörödött, vastagnyakú művészt), ő, aki Brahms törzsasztalánál üldögélt hosszú délutánokon át egy bécsi kávéházban. „A Német Rekviem szerzőjének elhanyagolt külseje inkább kellemetlenül, mint ijesztően hatott rám, — mesélte Sibelius. — Szivarjának hamuja ráhullott rosszul szabott ruháira és ólomszínű arcát vad szakáll borította. Én, aki művészi irányítást, vagy legalább is apai támogatást reméltem részéről, a fiatalsággal szemben ellenséges magaviseletű emberre bukkantam, - aki távoli ködökbe révedezett apró szemeivel, ahonnan ihletének dús nedveit szívta. A bécsiek rettegtek tőle, amikor hallgatásba burkolózva látták. „Az Isten haragszik, mondogatták ilyenkor egymásnak“. Sibelius a múltból ismert befejezettségre s zárt egyensúlyra törekedett, de — a finn népzene hatása alatt — minden mintától és befolyástól független művet alkotott. A Kalevala mondakörből merítette azt az autentikus északi légkört, amellyel zenéje telítve van. Felfedező, látnok és mágus akart lenni, aki hangszínekkel tolmácsolja nemzetének eszményeit és országának tájait. Az eredmény: az északi zene eddig még nem ismert tágítása. Művészi nyelve a finn sajátosságokat sűríti szvittjeibe, szimfonikus költeményeibe, hét szimfóniájába, számtalan dalába és különböző hangszerekre írt műveibe. Bátorsága és polifoniára való törekvései miatt, zenéje nem vált azonnal közkedveltté. Sibelius Toscanini dedikált portréjára mutatva, amely a zongorán díszelgett,, ifjúságának nehézségeit idézte: ”A nagy olasz karmester vezényelte negyedik szimfóniámat 1912-ben Amerikában. Mivel az volt a benyomása, hogy zeném nem talált kellő megértésre a New Yorki közönség soraiban, a következő három hangversenyén csökönyösen elismételte művemet, mind addig, amíg közönség és zenekritika felfigyeltek rá.” Leg becsvágyóbb műveit is korának elemeiből merítette. A közlés szempontjából azonban nem a közérthetőséget hajszolta, hanem a tartalmat. Hanganyagát úgy kezelte, mint egy regényanyagot: mesél és rajzol, elemez és sűrít, embereket és tájakat varázsol elénk — egy ősmonda titokzatosan mély világát. Színei kifogyhatatlanok, ihlete határtalan, mint az északi tenger. Művészetét, akár csak népe a maga alkotta dalokat, védelmül használta fel, egyrészt belső kételyei, másrészt külső támadások ellen, bástya gyanánt. „A művészet önvallomás jellegű, — magyarázta búcsúzáskor Jan Sibelius. — Legbensőbb énünkből fakad, tolmácsolva azt. A világ, alkotásainkban tükörképére talál. Csakhogy a tükröt mi csiszoljuk fényesre. A csiszolási művelet tradíció és haladás keveredése. A haladó művész mindig forradalmár: az életben újféle embert, a természetben új tájakat, a művészetben új szépséget és új értéket iparkodik létrehozni.” Sibelius művének értékét csak alkotójának a művészet iránti magatartása szárnyalja túl és joggal tartják halála alkalmából a nagy finn zeneköltőről, hogy eszményképe volt a haladó szellemű, hazáját szerető és az emberiséget becsülő művésznek. George Mercu
HANSLICK Dr. Eduard Hanslick udvari tanácsos a bécsi egyetemen a zenetörténet és zeneesztétika nyilvános rendes tanára volt, különben pedig Európára szóló hírű zenebíráló. Született Prágában 1825 szeptember 11., meghalt Bécsben 1904 augusztus 6. … […] „Zeneesztétikusi pályafutását 1848-ban kezdte meg, mint a Wiener Zeitung zenereferense. Vom Musikalisch Schönen, Ein Beitrag zur Revision der Ästhetik der Tonkunst (1854) című alapvető fontosságú művével világhírre tett szert. 1855-ben a Presse zenei rovatának vezetője, 1856. a bécsi egyetemen a zenetörténet és a zeneesztétika magántanára, 1861. rendkívüli, 1870. rendes tanára lett; 1895. nyugalomba vonult. Esztétikájának alapgondolata az, hogy a zenével fogalmi tartalmat kifejezni nem lehet. Wagner Richardnak legszámottevőbb ellenfele volt. A Pressében és a Neue Freie Presse-ben megjelent kritikáit, részben átdolgozva, összegyűjtötte könyv-alakban is. Wagnernek esküdt ellensége. Vad hóbortnak ítélt mindent, amit Wagner Lohengrin és Tannhäuser óta írt, elkezdve a Nibelung-trilógián. A bayreuthi Festspieleket német nemzeti felbolondulásnak mondotta, Wagner részéről meg rideg üzletnek, mert a grosser Richard mégis van akkora muzsikus, hogy tudja, milyen bolondgombát etet a teutonsággal. Hanslick tündöklő pamphletista volt. Nagy bizonyító példája annak az igazságnak, hogy a toll nem a politikai csataterek homokján válik a legmérgesebb gyilokká, hanem a csendes írószobákban. Rochefort az anti-wagnerista, Hanslickhoz képest a Sacré-Coeurbeli kisasszonykák számára moralizáló szende tisztelendő úr. De ne többet erről, mert talán csak ma temették el azt a tudós cseh-németet, s hiába, nehéz egyiptominak lenni, bár a „nil, nisi verum,” a természet igaz törvénye a ravatal fölött is.” …[…] Részlet a Pesti Hírlap 1904.augusztusi számából (29. Évfolyam, 220. szám) * …[…]” »Tristán« bécsi felújító előadásáról még mindig sok szó esik a német lapokban. Legújabban Hanslick Eduard, Wagner legelkeseredettebb esztétikai ellenfele és a szépészeti formalizmus legmerevebb képviselője, a »Neue Freie Presse« hasábjain hosszasan foglalkozik — nem a mostani előadással, hanem azzal, hogy mily okok miatt kellett »Tristán«-nak 25 esztendeig várni arra, hogy a bécsi opera lámpái előtt megjelenhessen. Igen jellemző ez Hanslickra, aki tulajdonképpen sokkal nagyobb hírnévnek örvend, mint amennyit filozófiai alap nélküli, hézagos tudásával és elfogult bírálataival tényleg megérdemel,— hogy ma, mikor már Wagnert, mint zenészt szidni képtelenség, a múlt kellemetlen emlékeivel hozakodik elő, csakhogy régi ellenfelének emlékén üthessen egyet. Az egész cikk az animozitások sorozata, melyek alól kilóg az elfogult ellenszenv lólába. Van azonban benne néhány érdekes adat, melyet a következőkben ismertetünk: A Tristán partitúráját Wagner 1858-ban már befejezte, sőt 1860-ban már nyomtatásban is megjelent. De a mű oly nehéznek látszott, hogy egyetlen igazgató sem merte bele vágni a fejszéjét e hatalmas fába. Wagner szerette volna művét Bécsben adatni legelőször, ahol 1861-ben meg is jelent s bemutatta a partitúrát Salvi akkori operaigazgatónak. A művet azonnal elfogadták előadásra és 1861 őszén már kitűzték az első zongorapróbát. Azonban a kiszemelt Tristán, Ander tenorista gégebajt kapott és 1861—62 telén egyáltalában nem énekelhetett, más alkalmas tenoristát pedig nem találtak. 1862 nyarán Ander teljesen felépült és a próbák 1862. november 29-én megkezdődtek. Összesen 54 próbát tartottak (az utolsó 1863. március végén volt) de még a két első felvonással sem tudtak teljesen elkészülni. Hanslick szerint Ander a próbák menetéről így nyilatkozott volna: »A második felvonást már tudnánk, de az elsőt időközben elfelejtettük. Akár így volt, akár nem, tény, hogy Salvi látván a hosszas munka eredménytelenségét, Tristánt a próbarendről végkép levette. Wagner ekkori leveleiben keservesen panaszkodik a bécsi sajtó ellenséges magatartása felett, mely értesüléseit bizonyára a feladataikkal megbirkózni képtelen színészektől szerezte. — Hosszú ideig Tristánról ezután nem volt szó Bécsben. Időközben Wagner eredménytelenül próbált szerencsét Karlsruhében is, másutt is (még Rió de Janeiróra is gondolt, hová akkortájban hívogatták), míg végre Lajos király páratlan áldozatkészsége 1865-ben megteremtette az első Tristán előadását, melyet a weimári csak 9 év múlva 1874-ben követett. Ezen felbuzdulva, Salvi utódja, Herbeck 1874. szintén szerencsét próbált a művel, de a kísérlet dugába dőlt. Jauner igazgató sem tudta előadni Tristánt, aminek főleg az volt az oka, hogy a kiszemelt Vogl énekes párt nem sikerült szerződtetnie. Végre 1883-ban Jahn oldotta meg a nagy problémát Winkelmann és Materna asszony segítségével. Sokkal értékesebb ugyancsak Hanslicknak egy másik cikke, melyben a »Denkmäler der Tonkunst in Österreich« című vállalat legújabb kiadványával, Benevoli Horácz (Orazio Benevoli, 1605-1672, francia zeneszerző, megj. A.), ünnepi miséjével foglalkozik. Valószínűleg ez a legszélesebb partitúra, ami eddig nyomdafestéket látott. A sorok száma egy oldalon sem kevesebb, mint 54, aminek az-az oka, hogy e kolosszust a szerzője tizenhat-szólamú karra komponálta, melyet a vonósok 12, a fafúvósok 6, a rézfúvósok 15 szólamra tagozva kísérnek. Ehhez járulnak két pár üstdobnak és két, pedálos orgonának a szólamai. A vokális rész 16 szólamának mesteri vezetéséről Hanslick nagy elragadtatással szól és sajnálja, hogy a mű, éppen nagy kaliberénél fogva nem egyhamar érhet majd előadást. A módfelett bonyolódott művet partitúra-sorok dolgában leginkább megközelíti Liszt Ferenc esztergomi miséje, melynek vezérkönyve átlag 36 egymás felett álló sort tartalmaz.” …[…] ZENEVILÁG, 1903.III.17. (4. Évfolyam, 11. szám) * … […] „Munkái: Aus dem Konzertsaal (1848—68) és Die moderne Oper, Kritiken und Studien (1875—1900, 9 kötet) címmel. Megírta önéletrajzát (Aus meinem Leben, 1894, 2 köt.) és a bécsi hangversenyélet történetét (Geschichte des Konzertwesens in Wien, 1869—70, 2 köt.).” /RÉVAI NAGYLEXIKON, 1913. 9. kötet./ *
HENRY PURCELL emlékére A Pesti Hírlap beszámolója: A bemutatásra került Dido és Aeneas című Purcell operáról. Erzsébet királyné Angliája barátkozik meg először az éneklés örömével, Anglia nem tud, nem is akar ellenállani Itália lírikus befolyásának, szünetlenül dalol, étkezés előtt, étkezés után, a házakban otthon, a házaktól távol e célra alapított klubokban. A karokkal és a lírai dalokkal egyidejűleg a dráma irányában is erjed a zenei érdeklődés. A tizenhetedik század derekán már kísérletek történnek templomi játékok, zenésszámokkal telitűzdelt színpadi mesék, vidám farsangi játékok előadására. Áttérnek az olasz mintára szervezett operaelőadásokra. Nagyrészt olasz és francia muzsikusok, illetve énekesek népszerűsítik az új műfajt Londonban; ekkor születik Henry Purcell, a legeredetibb és legérdekesebb angol zenei tehetség. A tragikussorsú komponista (alig harminchét éves korában halt meg), beleszületik a kor zenei életébe, apja a westminsteri apátság karmestere, ő maga egész ifjan a Chapel Royal kórusába kerül, ott énekel. Tanulmányait komoly mestereknél folytatja, illetve egészíti ki, ennek megfelelően emelkedik maga is a rangviselés lajtorjáján. 1680-ban ő a westminsteri apátság orgonistája, 82-ben már a Chapel-Royal, 83-ban ő az udvari muzsikus és 88-ban a Dido és Aeneas című operájával zsenijének gyökerét mélyre ereszti az angol zenei kultúrába. Miután szelleme diadalmasan vívja meg harcát a mulandósággal, biztosítva halhatatlanságát, fiatalon, 1695-ben hal meg. Purcell invenciógazdagságában, munkabírásában szigorúan korszerű tehetség; a muzsika csaknem minden ágában foglalatoskodik, gyarapítja az angol kórusköltészetet, egyházi muzsikájából csaknem kiérezni már a közelgő Händel szárnybontását s számottevők az olasz divat mintára formált zongora, orgonadarabjai. A színpad élénken foglalkoztatja Henry Purcellt, közel negyven színpadi művet fejez be, de a Didón kívül közülük alig akad még mű, melyre ráillene a műfajbeli operai meghatározás. A kor olasz operája mélyen ráüti bélyegét Purcell színpadára, a rokon, de sok tekintetben szabadabb levegőjű francia törekvések szintén éreztetik hatásukat, de Purcell az idegen befolyásokat szerencsésen vegyíti a maga érzéseivel, a maga képzeletével, a maga színeivel. A keretet, a formát nagyjában átveszi, de már a tartalmat fellazítja, meg is változtatja, bensőséges, személyi hangokra vágyik, érzésben, kitörésben mélyülni és mélyíteni kíván. Technikája, dramaturgiai jártassága még nem olyan biztonságos, mint amazoké, de annál erőteljesebb egyéniesítő ereje. A tipizáló olasz mesterekkel szemben Purcell mindent jellegzetessé óhajt tenni, felismeri a kórus és a tömegmozgás jelentőségét, a kórusnak új színpadi életet támaszt, a táncjeleneteknek biztos zenei alapot teremt, a cselekmény szálait ugyan még nem tudja a szükség törvényei szerint összeszőni, de itt is kellő hangsúllyal jelentkezik az ős drámai parancs, a bonyolító hatalom, mely vonalaiban már-már romantikus határokat érint. A varázslónő összeesküvése ilyen, és ilyen a karthagói királynő, Dido panaszos előkészülete a halálra. A teljes értékű művészi szellem azonban Purcell kórusaiban fakad fel, örömnek, gyásznak, tavasznak, szomorúságnak himnikus énekei ezek, az emberség sugaraival át és átitatott dalok, miknek kecses arányai tökéletesen simulnak Purcell új kifejezésre törekvő zenei szándékához. Az ember lélegzik fel talán először, féktelenül és tragikusan, az ember mondja el először, a szóval ki nem mondhatót a ritmus szárnyán. A kórusok pompája, Monteverdi méltóságához méltó humánuma szerencsésen hangsúlyozódik ki az Operaház keddesti bemutató előadásán. Az igazgatóság stílusszempontjaihoz mestert keresett és úgy véli, azt meg is találta Adám Jenő, a Zeneművészeti Főiskola tanárában. Ádám érett tudója és tudatos gyakorlati művelője a kardalköltészetnek, sokéves főiskolai tapasztalatát, diszpozicionális hajlamát szerencsésen fel is használja az operai zenekar, illetve énekkar irányításában. Kedden este ugyan még nem teremti meg az eszményi összhangot színpad és zenekar kőzött, de máris hallhatón és szemléltetőn bizonyítja ez irányú rátermettségét. A színpad jóllehet már elkészült, mindig úgy készül, ahogy pillanatról pillanatra történik, a karmesternek így állandó készenlétben kell lennie, megszállott, de megszállásra is mindenkor kész hadvezérnek. A színpad és zenekar összeillesztésének kisebb házagai azonban eltörpülnek a nemes, költői magatartással szemben, mivel e rokonszenves művész természet Purcell drámai műve mellett tanúskodik Adámmal kongeniális társak Nádasdy Kálmán és ifj. Oláh Gusztáv. Az előbbi adaptálója, fordítója, rendezője az érdekes műnek, hármas minőségében egy a célja, klasszikus szellemben emberivé tenni Purcell Didóját, szándékában hathatósan támogatja őt Oláh nagyvonalú, szcenikai művészete. A szereplők, Némethy Ella bársonyos tónusú, szenvedélyes Didója, Palló Imre előkelő érzéssel modellált, testvéri hangon éneklő Aeaneasa, Osváth Júlia friss, derengő éneke, Basilides Mária mélytüzű varázslónője, Budanovits Mária titokzatos démonja, Horányi Karola, Kováts Jolán, Sárdy János, Jámbor József együttese, valamint a Roubal Vilmos által irányított kórus eszményien hangolják egybe a dráma színeit és ritmusát. Ottrubay Melinda sem hiányozhat beszámolónkból, a tánckar élén karcsún, szőkén-feketén grafikus témaként dokumentálja a klasszikus táncművészet formai értékét. Kovács Kálmán PESTI NAPLÓ, 1938. december 7. (89. Évfolyam, 256. szám) („Díszelőadás az Operaházban” című újságcikk) [url] https://www.youtube.com/watch?v=yhYP2QnwWbg; Purcell: Dido & Aeneas [/url] *
Az általa a Müpában vezényelt Mahler első szimfónia kedvenc koncertélményeim közé tartozik.
NÉPSZAVA 2007. MÁRCIUS 21. „P á l y a k é p Christoph von Dohnányi 1929-ben született Berlinben. A Müncheni Zeneakadémián, majd nagyapjánál, Dohnányi Ernőnél, Floridában tanult. Fiatalon Frankfurtban és Lübeckben volt színházi karmester, a hatvanas években a Westdeustcher Rundfunk (Köln) zenekarát vezette, később Frankfurtban és Hamburgban lett operai főzeneigazgató. Világhírnevét a Cleveland Orchestra élén töltött bő húsz évnek (1981–2002) köszönheti. Vendégkarmesterként bejárta az egész világot, több száz lemezfelvételt készített.” „ Christoph von Dohnányi pályájáról és a klasszikus zene jövőjéről Fantasztikus ember volt a nagyapám Christoph von Dohnányi tegnap este, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legfontosabb koncertjén, az Északnémet Rádió (NDR) Zenekarának élén lépett színpadra. A hetvenhét éves, világszerte elismert karmester – Dohnányi Ernő unokája – a hangverseny előtt interjút adott lapunknak. – A budapesti koncertre Mendelssohn, Mahler és Ligeti György egy-egy alkotását választotta. Mi köti össze ezeket a különböző stíluskorszakokból származó remekműveket? – Két összekötő kapocs van: a zenei minőség és Hamburg városa. Az elsőt, azt hiszem, nem kell részletesen elmagyaráznom: Mendelssohn Hegedűversenye a korai, míg Mahler I. szimfóniája a kései romantika legcsodálatosabb remekművei közé tartozik. A tavaly elhunyt Ligeti György életművét – főleg a kamaradarabjait – is nagyon tisztelem, és a Lontano című kompozícióban olyan áttetsző, plasztikus, éterien tiszta hangzásképet teremtett, ami egészen ritka a XX. század második felének muzsikájában. Ami Hamburgot illeti: az Északnémet Rádió Zenekarának ez a székhelye, én is otthon érzem magam ebben a városban, s ezért a mostani európai és észak-amerikai turnénkra igyekeztem olyan darabokat válogatni, amelyeknek szerzői kötődtek a városhoz. Mendelssohn és Ligeti hosszabb ideig élt ott, Mahler pedig karmesterként aratott sikereket Hamburgban. – Az egyik példaképének tartott osztrák karmesteróriáshoz, Karl Böhm höz hasonlóan ön is jogi tanulmányokat folytatott, s csak később választotta a zenét... – Igen, de Böhm a jogi doktorátust is megszerezte, én viszont már húszévesen átiratkoztam a müncheni zeneművészeti főiskolára, hogy zongorát, zeneszerzést és vezénylést tanuljak. A családomban többen is intenzíven érdeklődtek a jog és a politika iránt: például a bátyám, Klaus, aki később miniszter, majd Hamburg főpolgármestere lett. Én azonban sosem gondoltam komolyan, hogy jogász leszek: valójában mindig muzsikusnak készültem, bár a világháború éveiben egy kicsit elmaradtam a zenetanulásban. – A müncheni diploma után Floridába ment, ahol nagyapjától, Dohnányi Ernőtől tanult. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? – Fantasztikus ember volt a nagyapám: zseniális zongorista, érzékeny zeneszerző, igazi XIX. századi művészalkat. Nem annyira mesterségbeli tudást, mint inkább életszemléletet tanultam tőle, és ekkor tudatosodott bennem, hogy milyen sokszínű és gazdag a magyar kultúra. – Ragaszkodik valamennyire a magyar gyökereihez? – Én már Berlinben születtem, a nyelvet nem beszélem, így sajnos nem mondhatom, hogy különösebben kötődnék a magyar gyökerekhez. A Németországban igen népszerű kortárs magyar irodalmat sem ismerem, mert eredetiben szeretek olvasni, nem bízom a műfordításokban. Az elmúlt évtizedekben azonban Fricsay Ferenctől és Solti Györgytől Anda Gézán és Doráti Antalon át Schiff Andrásig jó néhány magyar muzsikussal kerültem kapcsolatba, s ilyenkor mindig tudtuk, hogy a zenén kívül valami más is összeköt bennünket. – Több mint két évtizeden át volt az egykor Széll György által világhírre vitt Cleveland Orchestra főzeneigazgatója. Miért döntött úgy 2005-ben, hogy visszatér egyik korábbi együtteséhez, az NDR-hez? – Nem kifejezetten az NDR-hez tértem vissza, hanem Európába, s ezen belül Hamburgba, ahol a családom és a barátaim élnek. Más kérdés, hogy az Északnémet Rádió Zenekara ma is kiváló együttes, amellyel a legteljesebb harmóniában dolgozunk együtt. – A klasszikus zene közönsége rohamosan öregszik, ezért sokan úgy vélik, a hagyományos szimfonikus zenekarok ideje lejárt. Mit gondol erről? – A kilencvenes években én is ettől tartottam, de most sokkal optimistább vagyok: a mi zenekarunk koncertjeit is egyre több fiatal látogatja. A nagy hanglemezkiadók tényleg csődbe jutottak, mert hibás volt a stratégiájuk, irreálisan nagy mennyiségű felvétellel árasztották el a piacot. A koncert- és fesztiválélet azonban láthatóan egészséges, a rohamosan terjedő internetes letöltés pedig szerintem kifejezetten jót tesz a komolyzenének. Egy glasgow-i koncertem részlete felkerült a BBC honlapjára, és 1,4 millióan töltötték le. Mi ez, ha nem biztató jel? Retkes Attila” [url] https://www.youtube.com/watch?v=zBLYEu-9J0E; Brahms-Zyklus: Dohnányi dirigiert Sinfonie Nr. 4 – NDR [/url] Interview und Konzertmitschnitt mit Christoph von Dohnányi und dem NDR Sinfonieorchester. 2009 führten sie Brahms Sinfonien Nr. 1 bis 4 in der Hamburger Laeiszhalle auf.
FRICSAY FERENC EMLÉKÉRE (1914. augusztus 9. Budapest – 1963. február 20. Basel) [url] https://www.youtube.com/watch?v=D7UuSmEbIXs; Zoltán Kodály: Háry János-Suite / Ferenc Fricsay - RSO Berlin [/url]
Dohnányi Ernő emlékére: [url] https://www.youtube.com/watch?v=abkz1gSnsJc; Dohnanyi -- Piano Concerto No. 1 -- Balint Vazsonyi – 1972 [/url]
Köszönöm, már fenn van a Galériában a mai nap képe.
Nincs ma A nap képe?
Nincs ma Nap képe?....
Bocs, de szerintem 'ezért akarta kiretusáltatni'. Az előzmény olvasása nélkül úgy értelmeztem elsőre: ki az az illető, aki retusáltatni akarta. Visszaolvasás után megvilágosodtam!
Köszönöm a kiegészítést...:-)
[url]http://www.momus.hu/images/glry_images/karmesterek/hoffmann_karajan_thielemann.jpg;A nap képe[/url] A felvétel 1982-ben készült a Berlini Filharmóniában. A [url]https://www.discogs.com/Richard-Wagner-Berliner-Philharmoniker-Wiener-Staatsopernchor-Herbert-von-Karajan-Der-Fliegende-Holl/release/5401773;Bolygó Hollandi[/url] lemezfelvételeinek próbái közben. balról jobbra: Peter Hoffmann (Erik), Herbert von Karajan, Peter Alward (áll) (1985-től az EMI komolyzenei osztályának vezetője, később a Salzburgi Tavaszi Fesztivál igazgatója), Christian Thielemann (Karajan asszisztenseként), Michael Glotz (felvételvezető) és háttal José van Dam (Hollandi). ([url]https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/96/f7/6d/96f76d636f437909d4521deff1d07872.jpg;Itt[/url] a kép egy másik változata.)
És ezért ki akarta retusáltatni?
Bocsi, már miért kellett volna kiretusálni? Politikuséknál megszokott dolog, de muzsikusoknál!
Karajan szinte mindent elért az életben. Csak azt nem, hogy erről a fotóról kiretusálják Bernsteint. :)
Szuper a mai kép Ilosról!!! Köszönöm!
Köszönöm a cikket, 2012-ben még nem voltam itt.. A ház jeles vendégeiből -köztük híres énekművészek- némi ízelítő [url]https://en.wikipedia.org/wiki/Manoel_Theatre;itt kapható[/url] = alul, a "Famous visitors" fejezetben.
http://momus.hu/article.php?artid=6450&skey=málta Én is így láttam...
jav. előzőt (ha sikerül): A mai nap képén látható épületet, a máltai főváros operaházát -ami maga is már egy előző, leégett épület újjáépített változata volt- 1942. április 7-én a Luftwaffe gépei lebombázták, újjáépítése azóta sem történt meg. Bővebben erről [url]https://en.wikipedia.org/wiki/Royal_Opera_House,_Valletta;itt[/url]. Funkcióját (operaház és hangversenyterem is) [url]http://www.teatrumanoel.com.mt/;ez a bájos épület[/url] vette át, amiben magam is jártam, nyár lévén csak körbevezetés keretében. A vendégkönyvben számos neves -köztük magyar- művész beírása olvasható, tízvalahány év távlatából konkrétan Vásáry Tamásra emlékszem.
A mai nap képén látható épületet, a máltai főváros operaházát -ami maga is már egy előző, leégett épület újjáépített változata volt- 1942. április 7-én a Luftwaffe gépei lebombázták, újjáépítése azóta sem történt meg. Bővebben erről [url]https://en.wikipedia.org/wiki/Royal_Opera_House,_Valletta;itt[/url]. Funkcióját (operaház és hangversenyterem is) [url]http://www.teatrumanoel.com.mt/;ez a bájos épület[/url] vette át, amiben magam is jártam, nyár lévén csak körbevezetés keretében. A vendégkönyvben számos neves -köztük magyar- művész beírása olvasható, tízvalahány év távlatából konkrétan Vásáry Tamásra emlékszem.
A felejthetetlen Kocsis Zoltán emlékére! [url] https://www.youtube.com/watch?v=vEd11oDGV9g; Zoltan Kocsis plays Bartok Concerto N. 3 [/url]
Igen, amikor a párizsi és a lembergi opera „hasonlóságáról” is beszéltünk.
Igen... :-)) Ez ugye egy Fellner-Helmer épület. Közeli rokona a [url]http://croatia.hr/Images/t900x600-7386/Zagreb-HNK.jpg;Zágrábi Nemzeti Színház.[/url] (Bár ezt már írtam tavaly valamikor.)
Úgy látom, 1946-ban is állt valamilyen pavilonszerű épület az Opera és a tó között. Ami most terpeszkedik ott (a képeden, amelyért köszönet illet, valamint a Google utcaképén), megállná a helyét a Kőbányai út Orczy tér és Hungária körút közötti szakaszán is, ahol kínai kereskedelem virágzik a Ganz-MÁVAG egykori épületeiben. Ehhez csak annyit fűzhetek, amit Sebes Maca énekesnő (Psota Irén) mondott Fricinek (Rozsos István), amikor Takács Éva óvónő (Házy Erzsébet) még mindig gyönyörűen énekel a pódiumon, holott már régen aludnia kellene a kávéjába csempészett eredeti svájci altatótól: – Svájcról is megvan a véleményem. (Felfelé a lejtőn)
[url]http://www.momus.hu/images/glry_images/zeneszerzok/tauber_lehar.jpg;Lehár Ferenc és Richard Tauber 1946-ban.[/url] Mégpedig Zürichben. Mögöttük középen a [url]http://i2.wp.com/danwang.co/wp-content/uploads/2015/02/Zurich-opera.jpg;zürichi Opera[/url] teteje domborodik.
Amíg el nem felejtem: a tegnap feltett [url] http://momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2017-04-30; A nap képén [/url] szereplő három operettszerző közös fotójához (1920 körül). Megnevezésük helyes sorrendben (balról jobbra): Lehár Ferenc, Oscar Straus, Leo Fall.
Királyság volt Kaposvár tavaly! Én is ott voltam végig:)
Casals, Prades Fesztivál, a hangversenyek cd-i, irigykedtem (kicsit) sok évig, hogy milyen fantasztikus élményei lehettek e koncertek résztvevőinek. Oszt tavalyelőtt, hogy kisunokáimra segítsek vigyázni, míg apa koncertezik, meg kamarakoncertet is hallgathassak, leutaztam Kaposvárra. Azóta számomra itt van Prades!!! Fantasztikus! Elmondhatatlanul csodás! Minden! Baráti Kristóf, Várdai István neve fémjelzi a fesztivált. Napi két koncert (az utolsó napon három) itt a Szivárvány Kultúrpalotában, két zenetörténeti előadás, esetenként a próbákat is meg lehetett hallgatni, egy hét tudatmódosult állapot, extázis, katarzisok sorozata – nincs elég szavam a gyönyörre! A város kedvessége, a baráti, mosolygós légkör, ismeretségek, barátságok szövődése – szívmelengetően emberi!!! S még a vendégművészekről, meg a műsorról nem is szóltam!
[url]https://www.youtube.com/watch?v=nTbeVr_B63Y;Ravi Shankar & Yehudi Menuhin Sitar & Violin Duet[/url]
Jó ez a kép, pont illik a mai naphoz. :-)
Jó ez a kép, pont illik a mai naphoz. :-)
Egy kedves barátomnak köszönhetően ismerhettem meg gyönyörű szegedi Grófnőjét a Figaróban felvételről, a nagyszerű pesti Abigélt gyerekként és kezdő operarajongóként én is láttam! Isten éltesse sokáig jó egészségben!
Isten éltesse egészségben Karikó Terézt! Nagyszerű Pillangókisasszonyként láttam az Operaházban 1970. február 27-én, és Abigélként az Erkel Színházban, 1974-ben vagy 1975-ben. Sudár volt és karcsú, a nap képén is látszik, milyen szép.
Szinte hihetetlen, hogy senki nem szólt hozzá a mai képhez. Illetve nem hihetetlen, szégyen és gyalázat.
