Barlay Zsuzsa 86 éves!

„Egy sikeres évad után”

Film Színház Muzsika, 1964. július 17. (29. szám)

Barlay Zsuzsa, a kitűnő fiatal alt-énekesnő, az elmúlt idényben több nagy feladatot oldott meg sikeresen az Operaházban és a koncertdobogón.

— Nem könnyű felmérnem az elmúlt évad számomra is jelentős színházi eseményeit — mondotta. A színházban hat premierről és a hangversenypódiumon negyvenkét koncertről számolhatok be! Szinte fáj is megválnom ettől az évadtól, mely sok régóta dédelgetett álmomat valósította meg. Régi szerepeim mellett például az idén énekeltem először  A trubadúr és Az álarcosbál alt főszerepét.

— Nagyon szeretem a színpadot, a játék, a kifejezés, a mozgás és a zene harmonikus összeolvadását. A koncertlátogató közönség persze másképpen ismer! Az oratórium-esteken megmutatkozik a zene másik arca, mely szigorúan zárt formáival, puritán egyszerűségével ejt rabul. Az idén gyönyörű műveket énekelhettem: műsoromon szerepelt Bach h-moll miséjétől kezdve a Messiáson és a Verdi Requiemen át egész a Sztravinszky Ödipus Rex-éig számos remekmű. Jövőre ehhez még Bruckner Te Deum-a is csatlakozik.

/S-V /

Budapest, 1971. március 2. Barlay Zsuzsa, a Magyar Állami Operaház tagja.

MTI Fotó: Keleti Éva.- Tulajdonos: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum
 

A Liszt-díjas, Érdemes művészt, Barlay Zsuzsa operaénekesnőt, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagját köszöntötte mai – 86. – születése napján a Dankó Rádió Túl az Óperencián adásának szerkesztő-műsorvezetője. Nagy Ibolya gratulációjához, jókívánságaihoz én is csatlakozom:

Sok szeretettel kívánok Barlay Zsuzsának jó egészséget, boldogságot és boldog születésnapot!

A gratuláció mellé egy dal is járult:

Carl Millöcker: Gasparone (1884., Bécs, Theater an der Wien)

Friedrich Zell és Richard Genée librettója nyomán a dalszövegeket Róna Frigyes fordította magyarra. Albert István összekötőszövegét elmondja: Békés Rita és Bánffy György

- Zenóbia dala (Barlay Zsuzsa, km. az MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Bródy Tamás) - Az operett keresztmetszetének bemutatója 1972. július 8-án volt a Kossuth Rádióban (19.31 – 20.53).  

A délelőtti adást ma délután hat és hét óra között az ismétlésben újra meghallgathatjuk a Dankó Rádióban

Bodrogi Gyula 85 éves

Április 15-én ünnepli nyolcvanötödik születésnapját Bodrogi Gyula Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Színésze.

Elsütöttem már máskor is, de ezúttal a Puccini-év alkalmából is további boldog éveket kívánok a házassági évfordulóját ilyenkor ünneplő Laurettának és Rinucciónak!

Művészi hitvallása nem üres szólam – Kalmár Magda 75

A Fidelio köszönti a 75 éves Kalmár Magdát, Kossuth-díjas operaénekest, a Magyar Állami Operaház örökös tagját és mesterművészét. Az említetteken túl még egy tucat érem és oklevél birtokosa, amelyek közül talán érdemes kiemelni a Melis György-díjat, hiszen az alapítót – bár játékostársa volt – mesterének tekinthette.

/Albert Mária – 2019. március 4.)

90 évvel ezelőtt született Vujicsics Tihamér  (Pomáz, 1929. február 23. – Damaszkusz, 1975. augusztus 19.)  zeneszerző, népzenegyűjtő. A balkáni népek zenéjét gyűjtötte és népszerűsítette Magyarországon. 137 filmzenét és operát szerzett, mint a Tenkes kapitánya, a Bors filmsorozat filmzenéjét is ő komponálta. Damaszkusz környékén történt repülőgép-szerencsétlenségben halt meg.

Akiből csak úgy áradt a zene

LAJOS SÁNDOR, 2019.02.24. 09:48 – Origo.hu

„A Kossuth-díjjal is kitüntetett Vujicsics Együttes, amely sok magyar emberrel is megszeretette a délszláv népzenét, nem a vezetőjéről kapta a nevét, sőt nincs is ilyen nevű tagja. A nevük Vujicsics Tihamérnak állít emléket, aki sokoldalú, színes személyisége volt a zenei életnek, és akinek korai halála fájó űrt hagyott maga után. Bármilyen műfajban otthon volt akár zeneszerzőként, akár hangszeres előadóként, a létező összes módon igyekezett örömet okozni a zenéjével.”

Nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját az örökifjú énekes, Korda György,  aki egy országgal szerettette meg a pókert.

Feleségével évtizedek óta a II. kerületben élnek.

Életre szóló "ajándékmondatok"

/2019. február 2. Budai Polgár/

"- Soha nem voltam öntelt vagy elfogult magammal, mindig tele voltam kétellyel, de azért történt az életemben pár olyan dolog, amitől megnyugodtam. A legrégibb élményemmel kezdem. Még nagyon fiatal voltam, amikor kaptam egy nagyszerű mondatot Latinovits Zoltántól. Éveken át egy házban laktunk a Bajza utcában. Jó kapcsolatban voltunk, de barátkozni nem igazán lehetett vele. Egyszer bevittem a Fészek Klubba és leült az ajtó közelébe. Amikor belépett valaki, odavetett egy pikírt megjegyzést. A harmadik belépőnél megszólaltam, hogy „Zolikám, hagyjad már..!” Rám nézett és azt mondta, „Csend, mi vagy te? Egy hang! Semmi más.” Ha egy Latinovits Zoltán azt mondja, hogy te egy hang vagy – bár nincs masnival átkötve –, az ajándék. Két éve, amikor épp egy komoly kórházi kezelésen voltam túl, találkoztam a világhírű operaénekessel, Marton Évával, akit azelőtt nem ismertem. Egy kerületi bevásárlóközpontban odalépett hozzám, és azt kérdezte: „Gyurikám, hogy van? Nagyon aggódtunk magáért!” Hát az, akinek ő ilyet mond, boldog lehet."

FRANZ SCHMIDT

HALÁLÁNAK 80. ÉVFORDULÓJÁN, EMLÉKÉRE

megjelent magyar nyelvű

Wikipédiaoldala: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Franz_Schmidt

Schmidt Ferenc, a bécsi mesterkomponista néhány nap előtt történt elhunyta alkalmából:

A nemzetközi zeneművészetet az utolsó félévben ért súlyos csapások: — az orosz mesterdalnok, Baklanoff György* és honfitársai: a kitűnő konferanszié és kabaretista Jushny,* meg Godovsky Lipót* a tüneményes technikájú zongoratitán elhunyta után most újabb hatalmas veszteség érte Franz Schmidt, a német komponisták vezér alakjának sírba-szállásával.

Schmidt Ferencben Bruckner Antal — a néhai nagy osztrák szimfóniaírónak egyenes utódja következett el. Ez a magyar származású, pozsonyi születésű., istenáldotta tehetségű zene-poéta múzsatermékeiben is gyakran elárulja magyar eredetét. Schmidt erősen szárnyaló zenei fantáziával rendelkező, pompás tudású, sajátos természetű, érzékies muzsikus. Bruckner tanítványa, aki a klasszikus formaelemeket modern technikával köti össze és szilárd alapon állva, a modern zeneművészet minden újítását: a gazdag, választékos harmonizációt és a színdús mesteri hangszerelést korlátlanul uralta. Mindenkor újat adott, anélkül, hogy tétován tapogatózó impresszionizmussal kísérletezett volna, a szenzációhajhászástól is távol állt. Szimfóniái, dalművei, kamarazenéje mindmegannyi zenei csúcsteljesítmény.

Schmidt 1874-ben Pozsonyban született. Bécsben, a konzervatóriumban Hellmesberger növendéke volt, a zongoraszakot Epsteinnél végezte el. Írt 2 kitűnő dalművet: a „Notre Dame”-ot és a „Fredigundis”-t, 4szimfóniát, zenekari variációkat egy magyar huszárnótára, zongora ― zenekari variációkat Beethoven egy témájára, egy zongoraötöst és egy vonósnégyest. Van egy csapat gyönyörű orgonaszerzeménye is.

Schmidt hosszú éveken keresztül volt első cselló-hangversenymestere a bécsi udvari operaháznak. A néhai kitűnő drezdai karnagy: Ernst v. Schuch tűzte elsőként műsorára egy filharmóniai hangverseny keretében, az akkor még bátortalan — minden magbízása mellett is, — félénk Schmidt „Notre Dame” című operájának mámorító, buja, magyaros színezetű invencióteli közjátékát. Azonban a mű átütő sikere dacára sem adatott meg a lehetősége annak, hogy Schmidt kiválhasson az operaházi zenekarból és teljesen a zeneszerzésnek szentelje idejét. Ekkor Max Graf — a jeles bécsi zenekritikus — az osztrák közoktatásügyi minisztériumnak azt javasolta, hogy a fiatal mesternek adjanak ösztöndíjat, mely javaslat azonban süket fülekre talált. Néhány év múlva Schalk Ferencben — a bécsi Hofoper néhai első karnagyában — lelt Schmidt lelkes mentorára, aki gyors egymásutánban adatta elő a Hofoperben a „Notre Dame” című operát és egy filharmóniai hangversenyen Schmidt remekbe-készült második szimfóniáját.

A „Notre Dame” című dalmű zenei nyelvezetéből mintha a csehek zenei atyamesterének szelleme szólna a hallgatóhoz. Schmidt sohasem irt drámai illusztrációs muzsikát, a kényelmes modern minta szerint nem hangsúlyozott ki egyes szavakat, gesztusokat, hanem mindenkor megőrizte művészi önállóságát. Dalműveiben mindig a szöveg által ihlettette meg költői képzeletét.

Bécsben Schmidtnek hatalmas zenei tábora, rendkívül lelkes hallgatósága volt. Kitűnő kreációinak Goldmark Károly, a „Sába királynője” című dalmű illusztris szerzője is őszinte csodálója volt.

Schmidt alkotásai fénykorának idejében Bécs még vezető-szerepet játszott a zenei metropolisok soraiban. Akkoriban még Strauss Rikard, Schalk Ferencz, Lőwe Ferdinand, Josef Marx — a kitűnő dal-poéta — és Rosé tanár, a bécsi mesterhegedűsök doyenje működtek Bécsben. Ma az egykori „császárváros,” Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert és Brahms hajdani lakhelye, a klasszikus zenei tradíciók városa zeneileg kihalt, korifeusok híján van, művészi felsőbbrendűségéből immár sokai veszített. A német nemzeti szocializmus nem produkált addig újabb zenei szellemet.

Schmidt Ferenc, aki hosszú éveken keresztül igazgatója volt a bécsi zeneakadémiának. nemcsak komponistának volt elsőrendű, hanem cselló- és zongoravirtuóz is egy személyben, és Rose Arnold tanár mellett Bécs első kamarazenésze. Vele most Bécs reprezentáns zenésze tűnt le.

Guttmann Miklós

BRASSÓI LAPOK, 1939. március 5. (45. Évfolyam, 53. szám)

Megjegyzések

 *Georgy Baklanov (1880-1938) Lett-származású, világhírű baritonénekes.

*Jushny (?)

*Leopold Godowsky (1870-1938) Lengyel származású, világhírű zongoraművész

Franz Schmidt halálának 80. évfordulója alkalmából fórumtársunk juttatta el hozzám a fenti megemlékezést.

Száz éve született Bessenyei Ferenc

Magyar Idők, 2018. DECEMBER 30. VASÁRNAP 08:04

„ISTEN NÉLKÜL NEM LEHET MEGHALNI”

/Ablonczy László/

„Csaknem a halálba futottunk Hódmezővásárhely határában. Németh László ünnepére autóztunk 1971 tavaszán, amikor viharos előzésbe kezdett, de időben visszarántotta a kormányt. Egész úton mesélt. „A Hegedűs a háztetőn-nel lettem elsőrendű állampolgár! Előadás végén a kijáratnál lipótvárosi öregasszonyok vártak, és aranyláncokat ajándékoztak!” Szülővárosához közeledve ki-kipillogott a vásárhelyi határba, ahol valamikor sárkányt eregetett pajtásaival. Felidézte a népkerti színházban a hegedűjét sirató cigányt. Aztán a Zoo cirkusz káprázata! A templomi kórusban a Haydn, Lassus, Kodály műveiben szólózó ifjút Tóth Lajos karnagy úr a szegedi színházba tanácsolta, ahol „úgy zengett a hangja, hogy betöltötte a színházat” – emlékezett társára Agárdy Gábor.”

[…]

„Bessenyei Ferenc 2004. december 27-én halt meg; 2019. február 10-én születésének centenáriumára emlékezünk. Monumentális alakja úgy merül fel előttem, ahogyan öreg könyvvel a kezében a Színészdalt mondja. „Ha meg nem tesszük azt, / Ami föladatunk: / Akkor gyalázat ránk, / Színészek nem vagyunk!” És összecsapva a kötetet, oldalvást a bal portálon távozott.”

Ma 100 éve született:

Bessenyei Ferenc: akit Isten is színésznek teremtett

LAJOS SÁNDOR2019.02.10. 08:57 Origo.hu

"Talán túl könnyen használunk ilyen szavakat, hogy színészkirály, színészóriás, de Bessenyei Ferencet az Isten is színésznek teremtette. Szálfatermet, orgánuma nagyharang, de visszafogottan is tudta használni kivételes, mély hangját. Énektudása kifogástalan, kórustagként kezdte a pályát. Tiszta hitű, tragikus hősök hosszú sorát játszotta el, viszont veleszületett vitalitásánál fogva könnyedén tudott humoros is lenni. Ösztönös színésznek tartották sokan, pedig intellektuális figurákat is bőven játszott, és állandóan kereste a színház értelmét. Hiába volt sikeres, örökké elégedetlen volt, ha nem érezte úgy, hogy hozzátesz valamit a nemzeti kultúrához a munkájával."

[...]

184 éve született Cesar Antonovics Kjui orosz zeneszerző, az „Ötök” tagja, később hadmérnök (1835. január 18. – 1918. május 26.)
 

«Január 18-án százhuszonöt éve (szerző a cikket 1960-ban írta, megj. A.), hogy a vilnai gimnázium francia nyelvtanárának, Antoine Cuinak házában fiúgyermek született, akit a zenetörténet Cézár Antonovics Kjui néven ismer, mint az új orosz iskola nagy „Ötök”-nek tagját.

Élete eleinte ugyanúgy alakult, mint a legtöbb kortársmuzsikusé. Korán kezdi zenei tanulmányait, 10 éves kora óta zongorázik. Az első benyomást Chopintől kapja, akinek sokáig hatása alatt áll. Néhány hónapig Moniuszko tanítványa; tőle a zeneszerzés alapjait tanulta. Ettől kezdve Szentpétervárott tanul előbb mérnöki, majd hadmérnöki akadémián. Ez utóbbiban, tanulmánya végeztével, tanár marad hosszú éveken át (tábornoki rangban vonul nyugalomba.) Hadmérnök hallgató korában találkozik Balakirevvel, aki megismerteti őt a korszak legoroszabb zeneszerzőjének, Glinkának muzsikájával.

1857-ben éri a Chopin utáni legnagyobb zenei benyomás, ismeretsége Dargomizsszkijjel, akinek sajátos ariózus-deklamatorikus vokális stílusa egész későbbi munkásságára döntő befolyással van.

Ezektől az évektől kezdve egyre inkább háttérbe szorul a katonai-mérnöki-pedagógiai tevékenysége s középpontivá válik a zenei, zeneszerzői, később a zeneesztétikai, zenekritikusi. 1857—58-ban megírja a Kaukázusi fogoly című operát (Puskin után szabadon megírt librettóra), mely — 1881-82-ben átdolgozta — mindvégig legsikeresebb darabja marad. Ezt hosszú sorban követik az operák. Különös előszeretettel használ fel francia, vagy francia novellák, regények alapján írt librettókat (Hugó, Maupassant, Mérimée, Dumas), de gyakran választ témát az orosz irodalomból is, főleg Puskin műveiből (pl. a Kapitány lánya). Egy felvonásnyi balettmuzsikát is ír a Muszorgszkijjal, Rimszkij-Korszakovval és Borogyinnal közösen tervezett Mlada című balett-operához.

Az operaszerzői tevékenység mellett legjelentősebb a dal termése. Kamara művek, kis zongoradarabok, zenekari művek (köztük legismertebb műve: a Tarantella. 1859) jelzik munkásságát; elsősorban a kor stílusára jellemző miniatűr szalondarabok.

Ő fejezte be a haldokló Dargomizsszkij kívánságára annak Kővendég című operáját s többek között ő is írt egy befejezést Muszorgszkij Szorocsinci vásárjához, amelyet meg is hangszerelt.

Ma már azt kell mondanunk. hogy kompozíciói nem jelentősek, sem dallamvilágukkal, sem formálásukkal nem hívják magukra a figyelmet, sőt a sajátos nemzeti hang is — amely a korszak orosz muzsikusait az európai zeneszerzők sorának élvonalába emeli — szinte teljesen hiányzik életművéből. Miért tartjuk hát mégis számon, mivel vívta ki helyét, mivel sikerült nevét fenntartania?

Az orosz közélet az elmúlt század második felében, lényegiben francia minták után alakult. Francia volt a művelt társalgás nyelve, francia irodalom volt a divatos, zenében is a francia nagyopera jelentette az egyetlen lehetséges irányzatot. Ebbe a nyugatot utánzó légkörbe tört be az új. orosz nemzeti muzsika gondolatával először Glinka, majd néhány fiatal muzsikus, akik egymással összefogva küzdöttek az orosz nemzeti zene megvalósításáért. Az „Ötök:” Borogyin, Balakirev, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov és Kjui.

Kjui, zeneszerzői tevékenysége mellett, jelentős kritikai munkásságot is folytatott. 1864-től kezdve tizenhárom éven át állandó zenekritikusa az egyik pétervári újságnak, és ezután is gyakran és sokfelé ír cikkeket az új orosz zene érdekében, egyszerre propagálva benne a hazai, nemzeti muzsikát és az új modern zenét, az orosz mellett a leghaladóbb, legújabb nyugatit is felismervén, hogy a kettő egymás nélkül sem fejlődni, sem közönségsikert elérni nem tud. Kjui kritikai munkásságát, propagátori tevékenységét nemcsak hazáján belül, hanem az országon kívül is gyakorolta.

Két jelentős cikkgyűjteménye látott napvilágot Párizsban is, és ki tudja, nem ezek az írások hívták-e fel pl. az ifjú Debussy figyelmét az orosz muzsikára, melyből — tudjuk - mily sokat merített.»
 

Székely András

MUZSIKA, 1960. 1. (3. Évfolyam, 1. szám)

 Zicsi és vásonkői gróf Zichy Géza Emil János  (Sztára, 1849. július 23.  Budapest, 1924. január 14. )

magyar író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, zongoraművész, belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, főrendiházi tag. (Wikipédia)

Emlékét idézi az alábbi cikk is:

• Uj Idők, 1901 – I. kötet.  Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Zichy Géza gróf.

Büszke és kemény egy fajnak a fia volt az a tizennégy éves gyerek, ki mikor vadászaton visszafelé sült el a puskája és összeroncsolta a jobb karját, sebének lázában is dacosan ismételgette :
— Azért mégis híres zenész lesz belőlem !
Zenész és jobb kéz nélkül! Holott a hangszere a zongora volt, melynek két kéz is alig elég. Nem is vették hát komolyan a lázbeteg szavát, még azután sem, hogy fölgyógyult, hanem mindent elkövettek, hogy eszébe ne jusson a legédesebb ábrándja. Szórakoztatták. mulattatták, kedveskedtek
neki és a lelkük mélyéből örvendtek, hogy lám: tökéletesen elfeledte már utolérhetetlen ábrándját, a muzsikát s nem betege többé!
Még a zongoráját is eltávolították a kastélyból azalatt, hogy seblázban feküdt, valahova elrejtették egy régi granáriumba, melynek épp akkor nem volt semmi használati rendeltetése. S elfelejtették volna azt is tökéletesen, ha félév múlva híre nem jár, hogy abban a granáriumban kísértetek tanyáznak. Hallatszik éjjel a mozgásuk: kip-kop, kip-kop, sőt néha mintha egy kis zenei ritmust is elkövetnének, nagyon halkan, de mégis .. .
Tán csak nem az örökre elnémult zongora hazajáró lelke?
Egyszer aztán kipattant a kísérteties titok. Géza gróf kijelentette, hogy ő ért az ördögűzéshez, jöjjenek vele, majd elbánik a gonoszokkal. Kíváncsiságból követte az egész család. Amint a granáriumba léptek, megdöbbenve látták, hogy a zongora nyitva áll, rajta mindenféle kóta, egytől egyig a klasszikus fajtából.
Hát az ördög zongorázni is szokott?
Dehogy az ördög, inkább az ördögűző.

Mert Géza gróf egyenesen odament a zongorához, leült és bal kézzel játszott rajta, azzal az egy kézzel, mely neki megmaradt.
Megrohanták, ostromolták:
— Hol tanultad? Mikor tanultad? S hogyan tudtad elrejteni előttünk?
— Hol? Hát itt! Mikor? Éjnek idején, midőn a többiek aludtak és én kiosonhattam észrevétlenül a kastélyból. Hogyan tudtam elrejteni? Hát úgy, hogy némává tettem a zongorát, nehogy a hangja eláruljon Csak a kopogása hallatszott: kip-kop, kip-kop ... s azt hitték, hogy kísértetek járnak. Pedig akkor is én jártam szívdobogva az én imádott szerelmetes ideálom, a muzsika után.

. . . így mesélte el nekem ezt a történetet a délvidéken a Zichy-családnak egyik régi hű embere és hozzátette azt is, hogy már akkor fölfogadta a fiatal gróf: ha sikerül meghódítani az ideálját és nagy zenész lesz belőle, a jótékonyságnak szánja mindazt, amit vele elér. Lehet, hogy legenda a történet és a fogadalom, de nem volt legenda a dicsőség, a siker és a jótékonyság.
Sokat ért el, nagyon sokat s annak elsősorban mindig a szegények örvendtek. Miután tanárai ezek voltak : Meyerbeer, Volkmann Róbert és Liszt Ferenc, európai körútra indult és ahova eljutott, dicsőség és elismerés volt az osztályrésze. Különösen a nyolcvanas években lett a neve egész Európában ismert és becsült, mint olyan virtuózé, ki egyedül áll a maga nemében s egy új iskolának a megteremtője.

 De Zichy Géza nem érte be ennyivel, hanem alkotni is akart mint zenész, nem csupán a legmagasabb tökéllyel kifejezésre juttatni a mások alkotásait. Az utóbbi évtized nagy sikerei bizonyítják, hogy ezen a téren is beteljesült forró vágya.
Dolores, Egy vár története, Alár és Roland mester mindmegannyi lépcsői zeneírói dicsőségének. Mint író és költő is kiváló, ami a zenésznek is nagy előnyére vált,
mert a szövegeket maga írta operáihoz és azok tartalma nagyon elütött más zeneszerzők sablonos szövegétől. Egy ideig a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa is volt, de megunta az azzal az állással járó torzsalkodást és visszatért a múzsájához.
Mindezeket pedig — működését egészében korántsem adva vissza, csakis a legfőbb vonásaiban és kiemelve belőle azt, mi leginkább szembeötlő volt — abból az alkalomból írjuk meg róla, hogy huszonöt év előtt lett a Nemzeti Zenede elnöke. Abban az állásában is, mint mindenütt, a hol működött, sok jót és hasznosat mozdított elő.

Az Uj Idők bemutatja olvasóinak képben is azt a férfiút, kinek törekvése mindig eszményi volt, lelke és szíve a szépért és a jóért hevült.

• A Hét, 1909. február 7.

II. Rákóczi Ferencz.

Zichy Géza gróf, a tanult zeneszerző, a valaha európai hírű félkezes zongoraművész, Liszt Ferencz barátja stb. stb. ismét szövetkezett Zichy Gézával a lírikussal, a Kisfaludy Társaság tagjával, több akadémiai díj nyertesével. És ketten operát írtak.

Két külön dolog lévén 1. a szöveg és 2. annak zenéje: szóljunk külön-külön róluk. A szövegkönyv eszméjében sok nemes lelkesedés és finomult, szinte már konvencionális formákká szublimálódott hazaszeretet nyilatkozik meg. De mint drámai munka színtelen, erőtlen, csaknem összefüggéseket nélkülöző. Rímeiből nagy tetszés mellett idézhetnék egy csomót. Jóízűen lehetne mosolyogni rajtuk. Egészben azonban ez a szövegkönyv mégis egy impozáns férfiúi lélek revelációja. Valami naiv, kedves, ritka, elkésett emberé, aki a szabadságharcot, a történelmet mindétig olyan szemmel nézi, mint én vagy te gyermekkorunkban. Persze ezzel a látással művészetet csinálni alig lehet. És ha valakinek ez nem tetszik, meg szeretném magyarázni az illetőnek, hogy olykor megéri az operai zsöllye árát az is, ha nem éppen művészetet, hanem csupán emberi dokumentumokat kapunk. Az is igaz, hogy a közönség a színházban nem azért fizet, hogy érdekes egyéni megfigyeléseket tegyen a szerzőn, hanem hogy drámát, darabot lásson. A drámáról Zichynek, mint már mondottam, különös fogalmai vannak. Az ő romantikus álomvilágában nincs az emberek cselekvésének kényszerítő logikus kapcsolata, nincsenek feszültségek, ütközések, egyenlő értékű lelki erők, melyek mérkőznek egymással, hanem csak jó és rossz emberek vannak, mint a mesében. A gonoszság tör a jóság ellen, de persze a jóság diadalmaskodik s a mese nem volna szép és megható, ha minden diadal nem alakulna át szép tablóvá. Bábemberek pantomimikája, zenével és szép dekorációval, ez a Zichy Géza gróf Rákóczi-darabja. A szerző drámaírói kvalitásairól ez esetben egyáltalán vitatkozni sem lehet.

Zichy Géza mint zeneszerző azonban kétségtelen tehetség. Egyik kompozícióját a maga nemében elsőrendű művészi alkotásnak tartom. Egy kardal: Szerenád című. Néhány év előtt hallottam és egészen elbájolt. Ezek után kevésbé lesz meglepő, ha megjegyzem, hogy a »II. Rákóczi Ferencz« zenei értékekben nem is mérhető a kis férfikarhoz. Vannak érdekes részletei és nekilendülései, de nincs benne artisztikus elrendezés, konstruálás, fejlődés. Valószínű, hogy ennek a szöveg az oka. Belső igazság nélkül, egység nélkül a zene is élettelen és szervetlen. Apróbb és nagyobb, értékesebb és silányabb gondolatok mozaikja. Minden zenedarab invenczióból, dallami kitalálásból és szerkezeti töltelékből áll. A kettő kiegészíti egymást s egyik olyan szükséges, mint a másik. Az invenczió a maga helyén, a szerkezet is a maga helyén. Zichy gróf sajnálnivaló felületességgel bánik ezzel az elhelyezéssel. S onnan van, hogy elejtett és elrejtett dallamai igen sokszor nem hatnak, exponált pontokra pedig üres zenei konstrukció kerül. Mindvégig művész és poéta, a sablont kerüli, s magyaros stílusa is óvja a sablontól, nem mesterember, a partitúrában idegen gondolatot sem találunk, de az ötleteket — a jó és szép ötleteket — megöli a kidolgozás öntudatlan optimisztikus és meg nem kritizált volta s a zene vad, nyesetlen burjánzása. Az érték és értéktelenség egymás mellett és semmi a maga helyén.

Jókai regényeiben olvasunk ilyenféle emberekről, akik óriási kertjükben mosolyogva mutatják a látogatóknak a drága hollandi tulipánokat és hasonló amatőr büszkeséggel a papsajtot és a bogáncsot.

95 éve hunyt el gróf Zichy Géza magyar író, zongoraművész, zeneszerző és politikus.

(1849. július 23. – 1924. január 14.)

[…] «Gróf Zichy Géza emlékezete.»[…]

Írta s a Magyar Tudományos Akadémia 1924. december 15-én tartott összes ülésén felolvasta Kozma Andor t. tag.

(részlet)
 

[…] «Tekintetes Akadémia!

„Nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időkre emlékezni a nyomorúságban."  

És még sincs szebb fájdalom, a nyomorúságban sem, mint örökre tovatűnt nemes alakot idézni vissza emlékezetünkbe.

Ezt a legszebb fájdalmat vállaltam magamra a Tekintetes Akadémia megtisztelő felhívása folytán s
szeretettel mélyedtem el abba a nekem igen kedves feladatba, hogy gróf Zichy Géza elhunyt tiszteleti tagtársunk emlékezetének áldozzak.

A reá való emlékezésnek szép fájdalmát szeretném megóvni ama legnagyobb fájdalomnak keservétől, melyet a boldog időkre emlékezés a nyomorúságban vergődőknek okoz. De hiába hallgatnám el, amit minden magyar szív érez. Le kell azzal előbb röviden és zordonan számolnom, hogy aztán a keserv sötét árnyékából megkönnyebbülve meneküljünk a magyar főúri lantos emlékezetének tiszta fényébe.

Ő maga is hamar leszámolt a szörnyű időkkel. Megérte még azt az ezeréves nemzethez nem méltó belső romlást, mely minden külső ellenségnél vadabb rohammal hozta ránk a rút katasztrófát. A roham félelmes volt, de ő megállta, mert félni nem tudott. Megundorodni azonban a szennytől, mely imádott nemzetén végig sepert, tudott. Megvetni mindent, ami aljas, szintén tudott. Ha ifjabb korában éri vala nemzetének veszedelme, fél-kézzel is tudott volna küzdésre kelni a magyar becsületért és jobb jövőért. De hetven éves korán túl érte az, amin büszke lelke fellázadt. Ilyenkor, „jó lehet a lélek kész, a test erőtlen.” Teste, mely pedig acélos, karcsú, magas előkelőségében méltó volt dalos, ábrándos, de mégis ritka erős lovagi lelkéhez, nem bírta tovább. Mikor már minden személyes veszedelmet és injuriát töretlenül kiállt, a kitombolt förtelmes vihar után a test megtörött. Aztán, csak a hívő keresztény lélek erejétől éltetve, tudott panasz és félelem nélkül szenvedni még néhány évig. És tudott meghalni bátran, mert „aki hisz, ha meghal is él.”

Az evangélium szerint „nem úgy jön el Isten országa, hogy azt az ember eszébe vehetné.” De ellentmondást nem tűrő sugallat bennünk, hogy az a szent titok, mely a szenvedésekben kihunyt földi élet után az emberi lélek örök sorsát takarja, csak jót rejthet sűrű fátyolába. Csak a kiszenvedett siratóinak kegyetlenség a halál, magának a halottnak kegyelem. Gróf Zichy Gézának, a költőszívű büszke magyar főúrnak bizonyára az volt. Elképzelni is fájdalmas, mit érezne ő, ha a szerencsétlen világháború és a szégyenletes forradalmak szörnyűségei után még azt a kínos, reménysorvasztó, erkölcspusztító nemzeti nyomorúságot is meg kellett volna élnie, amelyben a haza már egy végtelenségnek tetsző lustrumon át tengődik.

Az a csodálatos, nagy benső ellentmondás kínjától terhes érzésem van, hogy éppen ama legjobb, legnagyobb elhunyt magyarok haláláért kell leginkább áldanunk az Isten jóságát, akiket legkeservesebben siratunk.

Ugyanezt a fájó megnyugvást fejezte ki Vargha Gyula kitűnő költőtársunk abban a szép szomorú versében, melyet virágul tett le gróf Zichy Géza ravatalára:
 

„A jóságos szemek lehunytak,

Talán, mert nézni már meguntak.

A szem, mely új fényt vár amott,

Mért nézzen itt sötét romot?”

Ám, ha a földöntúli élet titkát az emberész nem is éri fel, a hű emlékezés erejével vissza tudja idézni az örökre elköltözött feledhetetlent. Nem a kiszenvedi halottat, hanem azt a még reményteljességben ragyogó, nemes élő alakot, akinek homlokáról sugárzik a tiszta gondolat, ajkáról árad a férfias dal s kezének bűvös erejű érintésétől érces zengésekre zendülnek a húrok.

Így jelen meg gróf Zichy Géza emlékezetem távlatában.[…]

MTA Elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek

19. kötet

1925. 1. szám.

Medgyesi Mária színművésznő, a Budapesti Operettszínház örökös tagja mai születésnapján

egy régi interjúja leközlésével köszöntöm a Művésznőt:

• Film Színház Muzsika, 1966. szeptember 2.

Medgyesi Mária: „Nem primadonna - énekes színésznő szeretnék lenni”

Medgyesi Mária a Dúvad című filmben 

Legnagyobb sikereit prózai színészként érte el. Kecskeméten az »Ilyen nagy szerelem« bemutatója után — mindaddig, amíg e társulat tagja volt — mindenki Lidának hívta. Noha játszott énekes szerepeket is, Pécsett, Debrecenben, Veszprémben és Győrött, mégis prózai színészként tartották számon. Országos nevet filmjeivel szerzett: a »Hintónjáró szerelem«-ben, a »Kertes házak utcájá«-ban, a »Fagyosszentek«-ben, a »Dúvad«-ban, a »Jó utat autóbusz«-ban és az »Oldás és kötés«-ben Medgyesy Mária, mint naiva, vagy mint tragika mutatkozott be. Egyetlen énekes filmje volt csak, a Háry János, csakhogy Örzse szerepét itt — hangban Mátyás Mária formálta meg.
Pedig az már főiskolás korában kiderült, hogy jó hangja van. Csakhamar a közönség is meggyőződhetett róla, hiszen az Operettszínház »Csárdáskirálynő« előadásán, harmadéves korában, sikerrel ugrott be Stázi szerepébe. Azon még senki nem is csodálkozott, hogy az elmúlt évad végén kilencesztendős prózai színészi múlt után a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött — primadonna szerepkörre. Az a hír azonban, hogy a Margitszigeti »Varázsfuvola« előadás Papagéna szerepét ráosztották, már mindenkit meg
lepett. Még inkább meglepődtünk a bemutató után. Semmiféle elfogódottság, lámpaláz nem érződött rajta, már pedig világhírű énekesek mellett kellett helytállnia. Úgy játszott, énekelt az operaszínpadon, mintha mindig ezt csinálta volna.

— Mit szólt hozzá, amikor felkérték. Meglepődött? Félt?
— Remélem, nem veszi szerénytelenségnek, ha az igazságot mondom. Nem lepődtem meg, és nem féltem. Készültem erre a feladatra. Tudom, az lenne a helyes, az illő, ha most gyötrelmekről, izgalmas pillanatokról mesélnék. Csakhogy akkor hazudnék. Én gyerekkoromban Mozart-énekesnek készültem. Szinte az ének a természetes hangom. Ha felnőtt fejjel zenés feladatot oldok meg, feloldódik minden gátlásom. Ha pedig prózai feladatot kapok, roppant lámpalázas vagyok. Talán ez a magyarázata annak, hogy a premierjeimmel sosem vagyok elégedett, csak az ötödik előadás után nyugszom meg. Másképp van ez a zenével. Ha a zene szól, az az érzésem, semmit sem fogok elhibázni.

— Vajon ez az önmagára találás, ez a zenében történő teljes feloldódás azt jelenti-e, hogy Medgyesi Mária elbúcsúzik a prózától?
— Szó sincs róla. Mindent szeretnék csinálni. Mindent. Még a gondolattól is megszakad a szívem, ha holmi búcsúra gondolok. Noha a Fővárosi Operettszínházhoz szerződtem — nem primadonna, hanem énekes színésznő szeretnék lenni. És itt a színésznőn van a hangsúly leginkább. Higgye el, a primadonna szerepeknek is van karakterük ...

— Talán éppen ezért nem festeti szőkére a haját? A primadonnák általában, szerte a világon szőkék. Vagy tévednék?
— Szőkék? Vörösek és feketék. Én például fekete maradok. Meg szeretném őrizni önmagamat. Illetve mindig csak a szerepekhez szeretnék átváltozni.

— Az előbb azt is mondta, hogy Mozart-énekesnek készült. Papagéna sikere után nem ébredt fel a régi álom?
— Korántsem. A felnőtté válással az ember felméri önmaga képességeit. Az Operaház színpadán úgy vélem, erőmből csak a középszerűségig futná.

Nem mulasztja el azt sem elmondani, hogy mennyit köszönhet az énektanárának, Spiegel Annie-nak, akitől nemcsak énekelni, de egy kicsit élni is megtanult. Már készül az október 7-i premierre. A »Szép álmokat Violetta« című musicalban mutatkozik be először, mint szerződtetett pesti színész. Úgy érzi, hogy a tavalyi Jászai-díj óta új szakasza kezdődött az életének.

/Lelkes Éva/

153 évvel ezelőtt született, és 118 éve, fiatalon hunyt el

 Vaszilij Szergejevics KALINNYIKOV, nagytehetségű, orosz zeneszerző.

          A Gerely naptár szerint 1866. január 13-án született, az Orlovszki Kormányzóságban található Vojnában, és 1901. január 11-én hunyt el, Jaltán.

          Rendőrtiszt fia volt. Apja, aki a helyi kórusban énekelt, és gitáron is játszott, fiát már korán zenetanulásra ösztönözte.  Az apának az egyházhoz fűződő jó kapcsolata révén a fiú a helyi papneveldében tanulhatott, ahol 14 éves korában már átvette a kórus vezetését.

          1884-ben Moszkvában folytatta zenei tanulmányait: Először a konzervatórium diákja volt, majd ösztöndíjjal a Moszkvai Filharmonikusok Zeneiskolájában, fagott szakon tanult tovább. Itt Iljinszkijtől és az autodidakta Blarambergtől zeneszerzés-oktatásban is részesült. (A családban egyébként - úgy tűnik – erősen öröklődött a zenei tehetség, mert Vaszilij legfiatalabb testvére, Viktor (1870-1927), szintén zeneszerző lett, főleg kóruszenét komponált.)

          Anyagi nehézségei miatt Vaszilij Kalinnyikov kénytelen volt egyszerre több színházi zenekarnál állást vállalni, fagotton, üstdobon és hegedűn játszott. A kemény munka  nagyon megviselte az amúgy sem erős fizikumú fiatalember szervezetét.  P. Csajkovszkij ajánlására 25 éves korában a Moszkvai Kisszínház karmestere lett, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra kényszerítette, hogy lemondjon minden állásáról és délvidékre költözzék.

          Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Kalinnyikov annak a generációnak sarja, amely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül.

          Két szimfóniájával ígéretes, komoly zeneszerzőnek bizonyult. Előbb egy kantátával (Damaszkuszi Szent János) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898-ban), majd Párizsban (1900-ben) is nagy sikerrel játszottak. (Az I. szimfónia – kitűnő zenéjénél fogva – ma is műsoron van az orosz zenekaroknál, de II. szimfóniája szintén figyelemre méltó zenedarab). 

          Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd Tolsztoj «Boris cár»-jához komponált zenét.  Írt egy nyitányt, Bylina címmel, továbbá zongoradarabokat, dalokat és kórusműveket. Maradt utána egy befejezetlen opera (címe: „1812-ben”) is, ennek csak a Prológusa készült el.

          Zenéjén keresztül Kalinyikov igyekezett bemutatni az orosz életet és az orosz tájakat. A 19. század végi orosz zene haladó realista táborát képviselte.

          Súlyos betegségének a Krím- félsziget enyhe klímája sem használt, és Kalinnyikov fiatalon, 35 éves kora előtt hunyt el, Jaltán. Kiadója, Jürgensen, a zeneszerző kéziratban hátra maradt műveit az özvegytől nem remélt, magas áron vásárolta meg, mondván, hogy a zeneszerző halála után azok értéke megtízszereződik.

Forrás:

Révai Nagy Lexikona

A Kalinnyikov műveivel megjelent MARCO POLO CD-k kísérőfüzetei

Kalinnikov: Symphony No.1 / Svetlanov NHK Symphony Orchestra (1993 Movie Live)

Vasily Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture

Ma 120 éve született Francis Poulenc

(Párizs, 1899. január 7. – Párizs, 1963. január 30.)

Szokolay Sándor Déploration című kompozícióját a tours-i Ockoghem Kórus adta elő a debreceni kórusfesztiválon, Claude Panterne vezényletével, Szesztay Sári zongoraművésznő és a Debreceni MÁV Filharmonikusok Zenekarának közreműködésével.

Ezt a művét, mely voltaképpen egy requiem és egy zongoraverseny ötvözete, Francis Poulenc francia zeneszerző emlékére komponálta Szokolay Sándor. A hattételes mű magyarországi bemutatója rendkívül kedvező fogadtatásra talált.

Szokolay Sándor ezzel a művel is gazdagította rendkívül színes palettáját, a rekviem-hang és az ő sajátos melodikus-harmonikus világának mindenki figyelmét felkeltő egybeötvözésével.

• Magyar Nemzet, 1964. június 14.

Barátság Poulenc-kel

Szokolay Sándor 1962-ben volt először Franciaországban. Az első tours-i fesztiválon a debreceni MÁV Szimfonikusok és az európai hírű Kodály-kórus Gulyás György vezényletével bemutatta Szokolay Sándor oratóriumát, az Istár pokoljárását. A szólót magyar művészek énekelték, kivéve Franqoise Perdoux asszonyt, a tours-i egyetem tanárát, a helybeli kórustársaság szólistáját. Perdoux asszony nemcsak a narrátor szerepét vállalta el, hanem franciára is lefordította a szöveget. A mű kedvéért tanult meg magyarul.
Az Istár hatalmas sikert aratott Tours-ban, a finálét meg kellett ismételni.

És ott, a fesztiválon ismerkedett meg Szokolay Francis Poulenc-kel, a világhírű komponistával, a francia Hatok egyikével.

Poulenc áradozva nyilatkozott a fiatal magyar szerző művéről, a Nouvelle Republique-ben a zene átütő erejét, rendkívüli ki fejezők épességét, természetességét és minden modernkedés nélküli újdonságát dicsérte.

Poulenc barátságába fogadta a magyar komponistát: támogatást kínált és megpendítette egy UNESCO-ösztöndíj gondolatát.

139 évvel ezelőtt született

Nyikolaj Karlovics Metnyer (Medtner) orosz zeneszerző

(1880.I.5. Moszkva – 1951.XI.13. London)

[…] „Az orosz zeneszerzők között, különleges hely illeti meg Medtnert. Egész alkotása visszatekintő; távoli, legtöbbször melankolikus emlékezésekből szövődik össze. Ezek bánatos ábrándozások arról, ami elmúlt s már remény sincs arra, hogy visszajöjjön, holott oly kedvesnek és rokonszenvesnek tűnik a zeneszerző szemében.”[…]

Idézet Keldis: „Az orosz zene története” című könyvéből.

*

„Tiszta formaépítésű, világos stílusú művész, aki így az orosz iskola, jelentős tagjává emelkedett.” 

Forrás: Falk Géza: „Csajkovszkij különös élete” című könyvéből.

*

[Zongoraműveit mindig nagy élvezettel hallgatom. A.]

Nikolai Medtner: Sonata in E minor "Night Wind". Andrey Ponochevny (piano) Minsk 2011

ANTALL JÓZSEF+25 EMLÉKHANGVERSENY

2018. DECEMBER 10. 19:30 ERKEL SZÍNHÁZ – NAGYSZÍNPAD

MŰSOR:

Beethoven: Egmont-nyitány

Verdi: Don Carlos – Szabadságkettős

Kocsár Miklós: Csellóverseny (Antall József halálára)

Kodály: Budavári Te Deum

Ünnepi köszöntőt mond dr. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter. 

Közreműködik

Szemere Zita (szoprán),

Balga Gabriella (mezzoszoprán),

Brickner Szabolcs (tenor),

Szegedi Csaba (bariton),

Bakonyi Marcell (basszbariton),

Devich Gergely (cselló),

a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor)

Karmester: Kocsár Balázs

Ma 116 éve született Neményi Lili színésznő, operaénekesnő (Igló, 1902. nov. 28.–Budapest, 1988. júl. 13.)

Az alábbi levélnek itt újraleközlésével emlékezem a legendás Művésznőre

Levél a Varázslóhoz

/MUZSIKA – 1979. November (11. szám)/

1946. december 1. A Bohémélet felújítását körülbelül kéthónapi próba előzte meg. A Varázsló naponta velünk dolgozott. Ezer és százezer kitűnő rendezői utasítást adott. Egyik férfiénekesnek nem volt jó a memóriája, ezért mindennap elmagyarázta neki, hogy mit kell csinálnia - férfikollégám ezt a két hónap alatt mindennap el is felejtette.

- Nem teszi türelmetlenné, idegessé ez a hiábavaló munka? - kérdeztem a Varázslót.
- Lili - felelte -, a munka sohasem hiábavaló. Amit ő elfelejt, az megmaradhat valaki másnak az agyában, s egy új szerepnél az emlékezet mélyéből felbukkan és hasznossá válik. Az illető azt fogja hinni, hogy övé az ötlet, hogy ő találta ki a jó megoldást. Az a fontos, az a jó, hogy megmaradt, és gazdagított egy színpadi alakítást.

A Bohémélet próbái... Soha vissza nem térő, megismételhetetlen varázslat volt. Kitűnő énekestársakkal, Fricsay Ferenc vezényletével. Emberek vagyunk, érzékeny idegrendszerrel. Le merjem írni? Hát leírom: igenis, kicsit bolondok és őrültek is. Nem mindig precíziós gépként próbáltunk. A Varázsló is néha fáradt unalommal ült lent a nézőtéren, felhajtott gallérú nagykabátban figyelve a mindennapi próbák komoly munkát igénylő, kissé szürke monotonságát. De egy kifejező gesztus vagy egy szépen formált zenei frázis utáni pillanatban a felhajtott gallérú nagykabát lent volt a földön, a Varázsló fönt a színpadon. Mint egy tűzijáték felröppenő rakétája, mindenre fényt derített: élő Prométheuszként tüzet, meleget, világosságot, énekesi-emberi értelmet adott a próbának.

Egy elsuhanó szépségű ötlete volt a Bohémélet negyedik felvonásbeli duettjéhez. Rodolphe az ágy mellett, a széken ül. Mimi az ágyban fekszik. A Varázsló azt kérte, hogy támaszkodás nélkül, karomat ölelésre tárva, lassított felvételként emelkedjem föl fektemből. S a nagy, sötét nézőtér mélyére nézve, betegségtől lázas szemmel, vízióként lássam és láttassam, éljem át kettőnk első találkozásának sorsdöntő pillanatát. „Oh, mily hideg e kis kéz, hagyja melegítenem ..." — két sóhajszerű akkord, mint mikor a szív már alig-alig dobog, és nehéz a légzés; majd egy feloldó fortéra teljes testtel ájultan zuhanjak vissza az ágyra. (Hátborzongatóan gyönyörű színpadi kép!)

Eljött végre az első jelmezes zenekari főpróba. A nézőtér telve volt a múlt, jelen és jövő Mimijeivel, Rodolphe-jaival, Musette-jeivel, az Operaház kitűnő tagjaival, na és természetesen a kíváncsiskodókkal. (Többek között azért is, mert a prózai-operett-sanzonista Neményit meg kell nézni, elvégre hallani úgy sem fogják — ’hisz nincs is hangja ....')
Tehát a Bohémélet negyedik felvonásának gyönyörű jelenete. Halotti csend a nézőtéren; a nem túlzottan jóakaratú, de már puhulóban levő kollégák is hatása alá kerültek e lírai halál szépségének. A forte akkordra visszazuhantam az ágyra. Majd egy nagy sikoly, s a beteg, félhalott Mimi egy balerinát megszégyenítő rugalmassággal ugrott ki az ágyból. Fricsay leállította a zenekart. Fehér Pál — drága első Rodolphe-om
— tágra nyílt szemmel meredt rám. Nem az arcomra bámult, hanem testem más táját nézte, amit két kezemmel, a fájdalomtól eltorzult arccal fogtam kétségbeesve, nem tudván, mi történt velem.

A Varázsló, aki mint kész produkciót a nézőtérről figyelte az előadást, előre jött a zenekari árok mellvédjéhez.

- Lili! Mi történt? - kérdezte.

- Nem tudom - feleltem. S fogtam, fogtam a ... de a fájdalom nem szűnt meg.

- Pali, kérlek, nézd meg, mi történt  - szólt a Varázsló.

Fehér Pali felemelte az ágy lepedőjét. A lepedő alatt egy 30—40 centiméter hosszú hajlított, vastag kárpitostűt talált, amivel a matracokat szokták átvarrni. Ahogy visszazuhantam az ágyba, a görbe tű hegyes része az egyenlőtlen súlyelosztás következtében beleszúródott farcsontom középső, lágy részébe. Kegyetlenül éles fájdalom volt.
A Varázsló pár percig hitetlenül nézett fel a színpadra, majd a telt nézőtér felé fordulva ezt mondta:

- Lili, tudja mit jelent ez?

- Nem - feleltem.

- Azt, hogy magának ebben a szerepben nagyon nagy sikere lesz! Na, folytassuk a próbát, ha megnyugodott, és már nem fáj. . . semmi  - szólt a Varázsló, azaz maga, drága Nádasdy Kálmán.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ezt is, és Klemperer meg Ferencsik Figarójának Susannáját — amire azt mondta, hogy nemcsak Mozarté, volt, hanem Beumarchais-é is —, a Pillangót, a Halkát, és kedvenc kis közös fiunkat, a Borisz 13 éves Fjodorját (amihez egy tündéri gyermekdalt is lefordított, csak a mi előadásunk számára).  Ismertem már, mielőtt megismertem volna. A helyszín Kolozsvár, Medgyaszay Vilma vendégszereplése — első találkozásom a sanzon világával. Vilma Mimi (ez volt a beceneve) fehér asztalnál is elbűvölő volt. Sokat beszélt nekem műfajáról, a kísérő fontosságáról, s egy fiatal fiúról, akivel sokat korrepetált. Ez az ifjú maga volt, Kálmán.

Hát ilyen régen ismerem én magát. Akkor nem gondoltam, hogy több műfaj is összeköt majd minket. Azzal az ötletével, hogy egy szilveszteri Denevér-előadás második felvonásbeli fináléjába beletett két sanzont, rangra emelte ezt a miniatűr-művészetet. S elhitette az ifjúsággal, hogy kell és érdemes foglalkozni a sanzonnal! En mint előadó, nemcsak hobbyból, de az elhivatott művész megingathatatlan hitével, bizonyosságával hirdettem e háromperces élet teljességét, hazugság nélküli igazát. Hiszen a miniatűrfestők is nagy festők voltak! Miért ne lehetne hát ez a miniatűr-művészet is nagy és elismert, elismert, ha olyan mester üti lovaggá művelőit, mint amilyen maga, drága Nádasdy Kálmán.
 

Szeretettel köszönti

Neményi Lili (kézírással aláírva)

Milyen volt a játéka? Adolf Weissmann így jellemzi:

[…] „Rubinstein ösztöne nagyszerű. A virtuozitás nem öncél, az a játék nem marad a felületen. a mélyre hatol! A zongora és a romantika találkozik ebben a játékban, a leggyengédebb líra az őserővel párosul, a technika a muzsikával. Vagyis, jobban mondva: ezt a technikát a muzsika táplálja. Ez a zongorajáték magával-ragadó, elementáris!

Elhajlik a virtuozitás útjáról, elkanyarodik nagy ívben, — majd ismét visszatér hozzá. Lemond a látványos játékról, ami igen furcsa valakinél, aki a színpadon is szerencsét próbál! Operái („Démon”) azonban nem élnek, mert bár a fantasztikusat keresi, ebből meríti operái tárgyát, azt lírai módon átértékeli úgy, hogy végül a muzsika színpadon idegenül hat. A zongora szelleme hatja át egész valóját és minden elképzelését, ezt viszont vonzóvá tudja tenni fantáziája segítségével. Éppen azzal tűnik ki. hogy nem teátrális; mindig valódi a pódiumon. A hallgató-néző úgy látja: Beethovenhez hasonlatos. Mindenki várakozását ez a külsőség is a legmagasabbra fokozza — s amit hall, az megerősíti a hallgatót abban, hogy a Beethovenkor nagy virtuózainak szelleme született újjá."[...]

Somogyi Vilmos

MUZSIKA, 1963. március (3. szám)

189 éve, ezen a napon született:

Anton Grigorjevics RUBINSTEIN orosz zongoraművész, zeneszerző, konzervatóriumi igazgató és tanár.

«Rubinstein (1829-1894)

Száz esztendeje, hogy megszületett és 35 éve halott (1929-ben, a cikk írásakor., megj. A.).

A 65 év alatt mindent megkapott, elért és elnyert az élettől, amiről művészember csak álmodozni szokott: zongorázott, komponált, turnézott, volt konzervatóriumi igazgató és zenei intézmények művészi vezetője.

Bejárta Amerikát és Európát. Szentpétervár, London, Párizs, Berlin, Budapest és Bécs egyaránt a lábánál hevert. Éveken keresztül egész Európa az ő nevétől volt hangos. És mindezeken felül módjában állott, hogy jövedelmező és tiszteletbeli állásait otthagyja, s hogy így csak a zenének és a komponálásnak szentelhesse életét.

Kívülről nézve, a legszerencsésebb művészpálya. Kis gyermek még, amikor felfedezik. Jómódú szülei lehetővé teszik, hogy a legelső európai mesterektől nyerhessen oktatást. 12 éves korában már beutazta az összes fővárosokat, végül is — Liszt tanácsára — Berlinben, a zenei világ akkori centrumában telepszik meg. A 48-as forradalom öt is, mint sok más társát, elsodorja Berlinből; nincs más választása, hazamegy Oroszországba, ahol Helén nagyhercegnő veszi pártfogásába és anyagilag és nagyszerű összeköttetéseinél fogva, erkölcsileg támogatja. Egykorú krónikák tudni vélik, hogy ebben a támogatásban nemcsak a művész, hanem a férfi is részesült, de ezekhez a pletykákhoz az alapot csak társaságban félhangon kiejtett félmondatok szolgáltatták. Mi igaz belőlük? Ki tudhatja?

Rubinstein életében különben is nagyon kis szerepet játszottak a nők. Ragyogóan ívelő pályáján sehol nincsen nevezetesebb női állomás, legfeljebb kisebb, feltételes megállóhelyek. Lehet, hogy gyönge szívét akarta megkímélni az izgalmaktól? Egyetlen nagyobb lángolásának tárgya: Berg orosz tábornok leánya, akit el akart szöktetni. Az apa azonban idejében rájött a fiatalok tervére és az idillnek vége-szakadt.

Egész élete szakadatlan diadalút; otthon és külföldön egyaránt ünneplik, dicsőítik, magasztalják. Liszt maga is mindig a legnagyobb elismerés hangján beszélt az orosz muzsikusról, aki viszont leplezetlen hódolattal és rajongással viseltetett a Mester iránt. Századvégi, elsárgult visszaemlékezések meghatóan mesélik, hogy amikor Rubinstein a hatvanas évek vége felé Pesten járt és Lisztet zongorázni hallotta, térdre-borult a Mester előtt és úgy csókolta a keskeny, varázsos ujjakat.

Rubinsteint, mint zenészt, és mint komponistát, egyaránt nehéz — visszanézve a huszadik század szemszögéből — klasszifikálnunk. Játéka személyes varázsánál fogva ellenállhatatlan volt; de lényegében nem volt pontos és korrekt játékos. Nem azt adta, amit más gondolt, érzett, szenvedett és zenei formába öntött, hanem mindig saját magát tárta hallgatósága elé. Szomorú szláv melódiák az ő szívét fájdították, szilaj lengyel táncok az ő vérét hozták mozgásba. Ez a rapszodikus játékmodor elbűvölte a hallgatóságot, amely hipnotizálva, lélegzetét visszafojtva ügyelt minden hangra és szinte varázslat alól szabadult az első tapsra. Kompozícióiból a végtelen orosz szteppék lehelete csapódik felénk, érezzük a szél süvítését, a Volga hullámainak ringását, Szentpétervár téli utcáin a hó csikorgását, a szánok csengetyűjét, a cári Oroszország fehéren csillogó, letűnt pompáját.

Egész korszak zárult Rubinstein zenéjébe, amelyet zongora mellett, letompított fényű, hangulatos szalonokban életre lehet hívni — egy órára. Tovább nem, mert megtörik a varázs. Rubinstein világa nekünk már mesevilág és a mesevilág alakjait nem szabad ideszólítanunk a magunk valóságába, hanem ott kell hagynunk, ahová, és ahogyan az orosz zeneköltő álmodta őket.»
 

Szekeres Ferenc

MUZSIKA, 1929. 9. szám.

A híres románc

Varlamov románcait nagy szeretettel fogadta a moszkvai közönség, az egész városban azonnal ismertté váltak. A. Bantyshev, Varlamov közeli barátja, a Nagyszínház szólistája, sokáig könyörgött a zeneszerzőnek, hogy írjon neki egy románcot.

– Milyet óhajtasz?

– Amilyet te akarsz, Alexandr Jegorovics …

– Jól van. Gyere el egy hét múlva!

Varlamov nagyon könnyen írt, de rendkívül öntörvényű ember lévén, nagyon hosszú időbe telt, amíg munkához látott.

Egy hét múlva megjelenik Bantyshev –  a románc sehol.

– Nem volt rá idő. – tárja szét karjait Varlamov. – Gyere holnap!

A következő napon – a helyzet ugyanaz. De az énekes makacs ember volt, és Varlamovnál minden reggel megjelent, amikor a zeneszerző még aludt.

– Mi vagy te valójában? – háborodott fel egyszer Varlamov. – Az ember alszik, te pedig, mondhatnám, pirkadatkor megjelensz! Megírom neked azt a románcot. Hiszen már megmondtam – megírom, és megírom!

–  Holnap? – kérdezi epésen Bantyshev.

–  Holnap, holnap!

Reggel, mint mindig, megjelenik az énekes. Varlamov alszik.

– Ez az öné, Bantyshev úr, – mondja a szolga, és átad a korai vendégnek egy románcot, amely arra rendeltetett, hogy egész Oroszországban híressé váljon.

A románc címe: «Hajnalban ne keltsd fel (На заре ты ее не буди)».”

Галина Писаренко. На заре ты её не буди

A YouTube-on meghallgatható, népszerű, sokak által és különböző felfogásban előadott dal szövege oroszul:

217 éve született

ALEXANDR JEGOROVICS VARLAMOV

(1801. november 27. Moszkva – 1848. október 27. Szentpétervár)

«A zenéhez lélek kell,» - írta - «az oroszban pedig van lélek, ezt népdalaink bizonyítják.»

          „[…] Varlamov ugyancsak a divatos «házi» muzsikálás románc-kultuszának képviselője, de sok tekintetben ellentéte Aljabjevnek. Személyes sajátságai és életútja is azt mutatják, hogy más környezetbe tartozik, mások a hagyományai, nézetei és törekvései.

          Aleszandr Jegorovics Varlamov 1801. november 27-én született Moszkvában. Apja katonatiszt, aki később állami szolgálatba lép, de nem ér el magas beosztást és szerény körülmények között él. A szülőket nyilvánvalóan a szűkös anyagi körülmények késztetik, hogy a gyermeket az Udvari Kórusba adják. Itt a már tisztes korú Bortnyanszkij tanítja zenére. Ennek a kiváló mesternek a befolyása kétségtelenül jótékonyan hat a leendő zeneszerző fejlődésére. Varlamov Bortnyanszkijtól örökölte az énekhangra való komponálás kitűnő ismeretét és az énekelt dallamnak azt a lágyságát és behízelgő hangját, mely a későbbiekben olyan jellemző lesz műveire.

          1819-ben befejezi az énekkari tanfolyamot. Ezután hivatásos zeneművész lesz, akinek a művész tevékenység jelenti a megélhetési forrást. Szolgálati beosztása folytán néhány évet külföldön, Hollandiában kell töltenie. Itt szélesedik ki zenei látóköre. Oroszországba visszatérve énekórákat ad, és az énekkarban dolgozik. Nem tud azonban olyan beosztást kapni, amely igényeinek megfelelne, ezért 1828-ban kilép a kórusból. Moszkvába költözik, ahol a cári színházak irodájában kap állást, és kis idő múlva «zenekomponáló»-nak nevezik ki. 1833-ban jelennek meg nyomtatásban első románcai, melyek azonnal óriási népszerűséget szereznek neki. Minden újabb románca páratlan gyorsasággal terjed el és nemegyszer szájról szájra adják tovább. Mint énektanárnak is csakhamar jó neve lesz. Pedagógiai tapasztalataira támaszkodva 1840-ben tankönyvet ad ki «Énekiskola» címmel. Néha hangversenyeken is fellép, mint énekes, ámbár nem nagyképességű előadó.

          Varlamov művei mind a műfajok száma, mind belső gazdagságuk és tartalmuk sokoldalúsága tekintetében elmaradnak Aljabjev alkotásai mögött. Kizárólag énekes lírai műveket írt, más zenei műfajt úgyszólván nem is érintett. Lírájának az egyszerűség, közvetlenség és az üde érzelmek adnak erőt és bájt.[…]

          […] Élete utolsó éveit Pétervárott tölti. Népdalfeldolgozásokat adott ki «Orosz énekes» címmel. Ebben nem törekedett a népdal tudományos megismerésének elmélyítésére. Csupán az volt a célja, hogy házi és nyilvános előadásokra népdalokat válogasson össze. Gyűjteményének anyaga nem eredeti, hanem közismert és közkedvelt dalokból áll. […]

          1848. október 27-én halt meg, Szentpétervárott.”

 Forrás: J.V. Keldis: „Az orosz zene története”

А. E. Варламов "Красный сарафан" (A vörös szarafán)

A. E. Варламов „Горные вершины...” (Hegycsúcsok. Lermontov versére)

Részlet Kulcsár Gabriellának a SZABADSÁG 2008. március 19-i számában megjelent írásából:

„Az orosz zene varázsa

[…] Gottfried Rabl karmester szívesen kutat új művek után. Ezen az estén a pedagógusként ugyan híres, de zeneszerzőként méltánytalanul a zeneirodalom szélére taszított Tanyejev: IV. Szimfóniáját ismertette meg a közönséggel. Tanyejev Csajkovszkij-növendék volt, – talán ennek hatása a fúvósok kiemelt használata –, de hamarosan megtalálta egyéni kifejezésmódját, amiben nem annyira az orosz, mint inkább a nyugat-európai hagyományokra épített. Zenekari hangzásának tömörsége, az egymásba-torkoló dallamvonalak leginkább Brahms felé mutatnak. De mondanivalójában ott érezzük az orosz lélek pátoszos zavargásait, amelyek az esdeklő dialógusokban, valamint a zenekari tuttikban nyernek kifejezést. Az I. tétel alaptónusa drámai, amelynek fokozásában a rezek és ütősök vették ki a részüket. Habár a lassú tétel alaphangulata is drámai, az oboa és a fuvola szólójával némi napsugár mégis áttört a sötétségen. Márkos Albert érzékeny hegedűszólójával pedig a tétel kicsengése líraivá lényegült. A III. tételre a szélesen áradó, színes „mesélés” jellemző, amit szakaszonként határozott ritmikájú fúvós betétek szakítanak meg. A fúvósokra épülő makacs ritmikájú drámai IV. tételben ellenpólusként játékosnak mondható párbeszédeket is hallottunk, a finálé pedig ünnepélyessé, diadalmassá szélesedett.

A zenekar jó formában muzsikált, összpontosítva mindarra, amit az osztrák karmester precíz beintéseivel, félreérthetetlen mozdulataival kért. Az összjátékból kiemelném Hodrea Radu meleg tónusú, meggyőző klarinét,- Pöllnitz Boróka technikailag művészileg kicsiszolt fuvola,- és Haáz Bence fegyelmezett-játékos oboaszólóját.

Tanyejev szimfóniája eljutott a lelkekig. A koncert előtt, Rabl így vélekedett:

»Tanyejev egy intellektuel, aki a saját maga kozmoszában él. Dallamait nem lehet Csajkovszkijéval összehasonlítani; nehezebben érthetők, de ha meghallgattad, nem tudsz a varázsától szabadulni.« *”

* Nagyon találó megállapítás! Több zeneműve megismerése után nekem is ez a véleményem! (Megj., A.)

Előzmény: Tanyejev 150 - Balázs Miklós, 2006-11-24 [ Főtéma ]

162 évvel ezelőtt, ezen a napon született

SZERGEJ IVANOVICS TANYEJEV (Vlagyimir, 1856.11.13. /25./ - Gyudkoveli, 1915.06.06. /19./), az „orosz Brahms“-ként emlegetett orosz zeneszerző és zongoraművész, a moszkvai konzervatórium tanára, majd igazgatója, Szkrjabin, Rachmaninov, Glière, Mjaszkovszkij, Medtner és Grecsanyinov tanára.

KELDIS, az „Orosz zene történeté“-ben ezt írja róla:

        »TANYEJEV […] Csajkovszkij tanítványa és követője, szívében tisztelet és szeretet él zseniális mestere iránt, mégis önálló művészi utat talál, s a zenei alkotás elveinek új, eredeti rendszerét dolgozza ki, […]

          Szilárdan kitart amellett, hogy az orosz zeneszerzőknek saját nemzeti kultúrájuk sajátosságaiból kell kiindulniok, önálló úton kell haladniok. Mélyen meg volt győződve arról, hogy éppen az orosz zene az, amely népi ösztönzéseinek kifejlesztésével eleven és egészséges áramlatot visz a világ zeneművészetébe és ezzel új lendületet ad annak, új virágzásba hozza azt.

          Véleménye szerint az igazi zenei haladásnak két alapvető forrása van: a népdal és az elmúlt idők nagy klasszikus mestereinek a művei. Azt hangoztatta, hogy „csak az a szilárd, ami gyökereit népi talajba ereszti“, és egyidejűleg az orosz klasszikus zene és irodalom egész korábbi fejlődésének tapasztalataira is támaszkodni kívánt. Azt a felfogását, hogy a népdalt figyelmesen és elmélyülten kell tanulmányozni, a két legnagyobb orosz művész: Puskin és Glinka példájával igazolta. […]

          Gyakran hangoztatta, hogy az egyes népek és korszakok zseniális muzsikusai azért voltak nagyok, mert saját nemzeti életük és kultúrájuk alapjaira támaszkodtak. „Ez általános szabály – írta Csajkovszkijnak -, ami alól nincs kivétel. A németalföldiek műveiket a népdalok alapján írták; a gregorián énekek, amelyekre a 16. század olasz zeneszerzői támaszkodtak, korábban népi dallamok voltak; Bach a német zenét korálokból alkotta meg, ami szintén nem egyéb, mint népi dallam“ Tanyejev véleménye szerint a nemzeti kultúra népdalba rejtett elemeinek kifejlesztése az egyetlen út, amely teljes értékű és időálló művészi alkotásokhoz vezethet. […]«

Sergei Taneyev: Overture to the Oresteia Op.6 (1889)

Sergei Taneyev : Symphony No. 4 in C minor Op. 12 (1901)

Ma emlékezünk Scott Joplin születésének évfordulójára: a 150.(?)

 (c. 1867? 1868? november 24.; ez a két születési évszám található meg a neten)  https://en.wikipedia.org/wiki/Scott_Joplin

A sírfeliratára viszont az 1868-as dátum van vésve. (Lásd az alábbi linkről bejátszott zene alatt látható egyik fotón)

Ragtime Piano: SCOTT JOPLIN . " The Entertainer " (1902)

„A ragtime királyaként emlegetett Joplin tevékenységének köszönhetően a ragtime a klasszikus zene magasságába emelkedett. Kompozícióiban sikeresen ötvözte az afro-amerikai népzene ritmusát és jellegzetességeit a 19. századi európai romantikus muzsikával.”

A Fidelio egy tíz évvel ezelőtti emlékező cikkének sorait idézem: „hét portréja: Scott Joplin”  (2008.11.24.)

Scott Joplin, a "Ragtime Királya" 1867-ben született és 1917. április 1-én halt meg. Joplin a texasi Lindenben született, hat gyermek közül másodikként. 1871 után a család Texarkana városába költözött. A fiú rendkívüli zenei tehetsége hamar megmutatkozott, és édesanyja takarítással kereste meg az első zongoraleckékre, majd később az első saját zongorára valót. Joplin zongoratanára Julius Weiss német származású zenetanár volt, aki bevezette őt a klasszikus zenei formák világába, alapos összhangzattani és magas színvonalú technikai oktatásban részesítette. Később, már Sedaliába költözése után Scott Joplin a George Smith Főiskolán tanult zeneszerzést.

Joplin már tizenévesen, az 1880-as évek végétől maga kereste kenyerét, kávézókban, mulatókban zongorázott, és feltehetőleg különböző együttesek tagjaként bejárta a Középnyugatot. 1890-ben St. Louisban telepedett le, majd 1894-ben Sedaliába (Missouri állam) költözött, itt a Maple Leaf és a Black 400 előkelő klubok zongoristája volt. Első szerzeményeit, a Please Say You Will és A Picture of Her Face című dalokat Syracusában, New York államban értékesítette, ahol saját nyolctagú zenekarával, a Texas Medley Quartettel turnézott.. 1898-ra hat zongoradarabját adta már el, mindegyik kellemes dallamú, jól megkomponált darab volt, de nem rendelkeztek igazi átütő erővel. Ezekből az egyik ragtime volt és az Original Rag címet viselte.

1899-ben jelent meg leghíresebb darabja, a Maple Leaf Rag (Juharfalevél Rag). Ezért a ragtime-ért a kiadó, John Stark and Son eladott példányonként egy cent jutalékot fizetett Joplinnak élete végéig. A Maple Leaf Rag a legnevesebb ragtime-előadók közé emelte Joplint, és meghozta az elismerést a ragtime-nak, mint zenei stílusnak is. Az ezt követő években bontakozott ki Joplin legtermékenyebb korszaka, közel hatvan darabot komponált.

1911-ben New Yorkba költözött, ahol új műfajjal, a ragtime-operával is kísérletezett. Az első mű, a Guest of Honor című elveszett, a másodikat, a Treemonisha címűt életében mindössze egyszer játszották 1915-ben, igen kevés sikerrel. Ez lett volna az első nagyopera, amit afro-amerikai szerző komponált. A kudarc anyagilag is nagy veszteséget jelentett Joplinnak, hiszen saját költségén állította színre az operát.

A zene rögzítési technikája ebben az időben még gyermekcipőben járt, Joplinnak mindössze hat viaszhengerre rögzített felvétele maradt fönn 1916-ból. Érdekességük a sok díszítés, amivel a játékát változatossá tette. Technikailag a felvételek viszont igen egyenetlenek, ez lehet a kezdetleges körülmények következménye, de lehet Joplin egészségi állapotának eredménye is. Előrehaladott szifiliszben szenvedett, téboly, paranoia, bénulásos tünetek sújtották.

1917-ben New York Cityben kórházba került, és április elsején elhunyt. Halála nem váltott ki különösebb visszhangot, két okból: a ragtime átadta a helyét a feltörekvő dzsessznek, és az USA az I. világháború küszöbén állt. Mégis, a ragtime kétszer is divatba jött Joplin halála után, először nosztalgikus okokból az 1950-es évek elején, másodszor az 1970-es évektől. 1970-ben Joshua Rifkin Joplin-ragtime-okból összeállított CD-je Grammy-jelölést kapott. 1972-ben végre újból színre került a Treemonisha. A The Sting című, később Oscar-díjat nyert film bemutatásakor (1973) az Entertainer című ragtime aratott óriási sikert, sőt a slágerlistákra is felkerült. A ragtime iránt feléledt nagy érdeklődés hatására 1974-ben Kenneth MacMillan összeállított egy balettet Joplin, Max Morath és mások melódiáiból, Elite Syncopations címmel. Ezt alkalmanként azóta is előadják.

Nagysága elismeréseként csillaga bekerült a st. louisi Hírességek Sétányába. Billy Dee Williams főszereplésével a Motown Filmstúdió életrajzi filmet készített róla 1977-ben, lakóhelyén, Sedaliában évenként megrendezik a Scott Joplin Fesztivált. Az amerikai zenetörténetben játszott szerepéért 1976-ban poszthumusz Pulitzer-díjban részesítették.

102 éve hunyt el

EDUARD FRANCEVIĈ NÁPRAVNÍK,  cseh-orosz karmester és zeneszerző.

(1839. augusztus 24. Býšt (Csehország) – 1916. november 23. Szentpétervár)

Közel ötven éven át a Mariinszkij Színház vezető karmestere volt, az ő irányítása alatt mutatták be gyakorlatilag az összes, abban az időben született orosz operát.

Szegény tanár gyermeke volt. 1853-ban édesapja meghalt, ezért 14 évesen dolgoznia kellett; a helyi templomban orgonált. 1854-ben beiratkozott a Prágai Orgonaiskolába. Itt többek között Jan Bedřich Kittl tanította. Végül segédtanár lett, mivel Kittlék nagylelkűen engedélyezték, hogy folytassa tanulmányait.

1961-ben Oroszországban, Szentpétervárott lépett fel először karmesterként Juszupov herceg magánzenekaránál.

Nápravník a 1863-ban a Birodalmi Színházak orgonistája és segédkarmestere, 1867-ben másodkarmestere, majd 1869-ben – Ljadov utódjaként – a Mariinszkij Színház vezető karmestere lett, és ezt a pozíciót haláláig megtartotta.

1874-ben megszerezte az orosz állampolgárságot.

Dosztojevszkij egyik könyvében (A Karamazov testvérek) így ír róla: „Nápravník úr a mi ismert orosz zenekari vezetőnk.”

Ő vezényelte 1874-ben a Borisz Godunov első bemutatóit, Csajkovszkij öt operáját (pl. Az orleans-i szüzet, a Mazepát és A pikk dámát), és Rimszkij Korszakov öt operáját (köztük a Májusi éjt, a Hópelyhecskét és a Karácsonyéjt), de karmesterként az orosz Zenetársaság hangversenyein is fellépett.

Rimszkij-Korszakov, egyik operabemutató alkalmával önéletrajzi könyvében ezt írja:

[…] „Le sem vettem a szemem Nápravníkról; csodáltam tökéletes hallását, gondosságát, csodáltam, hogy mennyire ismeri a partitúrát.” […]

1975 novemberében  Nápravník vezényelte Csajkovszkij Első zongoraversenyének első oroszországi bemutatóját. A szólista Gustav Kross volt (akinek játékát egyébként a zeneszerző „szörnyű hangzavar”-nak minősítette). Nápravník jó barátságot ápolt Csajkovszkijjal. Rendkívül meggyőző módon adatta elő annak Patetikus szimfóniáját 1893. november 18-án, tizenkét nappal a zeneszerző halála után. A premier, amelyen maga a zeneszerző vezényelt, nem aratott ilyen sikert, részben azért, mert a hallgatóság és a zenekar számára a sok újdonság idegen volt, részben Csajkovszkij (talán alulértékelt?) karmesteri teljesítménye miatt (Noha Rimszkij-Korszakov a „Zenei életem” c. önéletírásában állítja, hogy a szerző vezényelte előadás is rendben volt.). Nápravnik pálcája alatt azonban - és Csajkovszkij hirtelen halála miatt - e művet elsöprő erejű érzelmi üzenetet közvetítő remekműnek tekintették. E második alkalommal már a Csajkovszkij által a premier után javított mű került bemutatásra, így a Nápravník vezényelte második előadás valójában a ma ismert műnek az első bemutatója volt.

Nápravnik négy saját operája közül a legsikeresebb az 1894-ben komponált Dubrovsky volt, amelyet 1895-ben mutattak be. Szövegkönyvét Puskin története alapján Modeszt Csajkovszkij (Pjotr Iljics Csajkoviszkij bátyja) írta. Nápravnik művei (operák, szimfóniák, kamaradarabok) mára már feledésbe merültek.

Nápravnik 1916. november 23-én hunyt el. Családja 1917 májusában külföldre távozott, és végül Belgiumban telepedett le.

Felesége Olga Schroeder operaénekesnő volt.

Nápravník legsikerültebb operája egy televíziós közvetítésből:

Nápravník: Dubrovsky

Ma 90 éve született  Jerry Bock amerikai musical-zeneszerző   (New Haven, Connecticut, USA, 1928. november 23 -  Mount Kisco, New York, USA, 2010. november 3.)

„A Hegedűs a háztetőn zeneszerzője Budapesten”
„EGY VILÁGSIKER ÚTJA”

• Film Színház Muzsika, 1985. június 8.  (23. szám)

Nem érte el a Fővárosi Operettszínház Hegedűs a háztetőn bemutatóját a zeneszerző, Jerry Bock; a Pan Am közvetlen New York— Budapest járatára szóló jeggyel a zsebében Frankfurton keresztül előbb Bécsbe utazott: Budapesten ugyanis a Nemzetközi Vásár időtartama alatt nem tudott szállodához jutni... Így csak a musical sorrendben negyedik előadását nézte végig dr. Keszler Pál igazgató társaságában, ám jelenléte ezt az előadást is premierré változtatta, s amikor este fél tizenegykor a rendező, Vámos László az előadást ünneplő közönségnek bejelentette és bemutatta a szerzőt, a taps csak tovább erősödött.

... Később a színház egyik különtermében pezsgővel koccintottak a művészek és a szerző, s itt néhány perc alatt az is kiderült, hogy Tevje, a tejesember álmában megjelenő
nagymamája — a zenei megformálás szempontjából legalábbis — Magyarországról származott át a New York-i Broadway egyik színházába, majd húszegynéhány ország érintésével vissza a Nagymező utcába. Jerry Bock (és miért éppen ő lenne kivétel?!) apai nagymamája ugyanis Magyarországon született, nevelkedett, s csak húszévesen került a tengerentúlra.

A késői időpont és az emelkedett hangulat nem sok lehetőséget adott interjú készítésére; másnap délelőtt viszont a Hilton Szálló Dominikánus udvarában a hely hangulata és akusztikája egyaránt lenyűgözte Jerry Bockot, és rögvest javaslattal is elő állt: játsszák el itt nyaranta a Hegedűs afféle keresztmetszetét, másfél-két órában. Majd egy padra telepedve elmesélte, hogyan is született meg a világhírű musical, s milyen rögös utat tett meg a bemutatóig.
— Hogy a kezdetén kezdjem: a wisconsini egyetemen tanultam zeneszerzést (és ott ismertem meg a feleségemet, akivel a harmincötödik házassági évfordulónkat most itt Budapesten ünnepeltük), majd jó néhány évi küszködés után a Fiorello! című musical hozta meg az első elismerést. Ezt — érdekes módon — egy magyar vígjátékból készült musical sikere követte: László Miklós Illatszertár című darabjából született a She Loves Me. Hogyan tovább? — törtük ekkor a fejünket Joe Stein íróbarátommal, amikor valaki azt tanácsolta, olvassuk el Sólem Áléchem angolul Vándorcsillag címen megjelent regényét. A regény nagyon tetszett, de nem éreztük musical-színpadra valónak, s ekkor Joe, aki még jiddis eredetiben olvasta valamikor gyerekkorában a főként Tevje, a tejesemberről és családjáról szóló Áléchem-novellákat, azt indítványozta, próbálkozzunk meg ezekkel... Viszonylag hamar elkészültünk az első felvonással; ekkorra Sheldon Harnick is megírt néhány verset, s nekiláttunk producert keresni. Ami egyébként Amerikában épp fordítva szokott történni: rendszerint a producer keresi meg a szerzőket, ad megbízást; mi viszont felrúgtuk ezt a szabályt. Vesztünkre — eleinte úgy láttuk, mert hiába fejeztük be a darabot, az 1964 szeptemberi bemutatóra négy(!) esztendeig kellett várnunk. S akkor is csak az győzte meg Harold Prince-t, annyi világsiker útnak indítóját, hogy Jerome Robbins — egy másik legendás musical-személyiség — elvállalta a rendezést. Zero Mostel megnyerése a címszerepre volt a következő feladat, de ahogy egyre nagyobb nevek gyűltek mögénk, a hólabda egyre sebesebben gurult... A vidéki előbemutató kritikái ennek ellenére vegyesek voltak, a Broadway-bemutató már zajosabb sikert hozott, de arra senki sem számított, hogy a darab hét(!) esztendeig megy majd egyhuzamban. Az első külföldi előadás Londonban volt, 1967- ben vagy 68-ban,Topollal, a későbbi filmváltozat világhírű izraeli énekes-színészével a főszerepben. Így kezdődött — s most itt Budapesten egyelőre ez a legutóbbi színpadra állítás; egy hónappal ezelőtt volt az azt megelőző Varsóban, s ez év nyarán Amerika-szerte sok kisebb színház műsorán szerepel majd.

— És egy érdekesség: Európában eddig tudtommal csak Olaszországban játszották a Hegedűst; nagy siker volt viszont Japánban, ahol a fiataloknak a zsidó vallás és hagyomány szigorú kötöttségeivel való szembefordulását a saját hagyományaiktól való szabadulás metaforájaként értelmezték . ..
Jerry Bock elragadtatással, felsőfokon nyilatkozott a budapesti előadásról; a darabot egyébként vagy másfél esztendeje nem látta; igaz, hogy a megelőző húsz esztendő alatt — a próbákat nem számítva — közel százszor nézte-hallgatta.

Legközelebbi munkájáról nagyon szűkszavúan beszélt: valami egészen általános és elvont témát próbál zeneileg megfogalmazni; étel — ruha — lakás — valami olyan, ami nélkül nem tudnánk — és nem is lenne érdemes — élni.
— Nem hiszek abban, hogy bárki is azt mondhatná: most valami egészen újat próbálok csinálni — mondja búcsúzóul —, ilyen nincs. A hagyomány — amiről a Hegedűs szereplői énekelnek — nem minden ugyan, de minden abból nő ki. Én már akkor is boldog lennék, ha pályám végén elmondhatnám: valami kevés újat sikerült hozzáadnom a musical történetéhez.

/Bátki Mihály/

142 éve, 1876. november 23-én született  MANUEL DE FALLA, a modern spanyol zenei élet világhírű reprezentánsa.

Párisban tanult, Debussy és Dukas tanítványa volt, hazájában Albeniz követői közé tartozott, de mégis egyéni utakon járt. A spanyol népzenét, az ősi népdalkincset dolgozta fel, tette világszerte népszerűvé. Balettje, „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) és operája, a „Rövid élet” (La vida breve) állandóan műsoron van.

Ismertebb művei: „A bűvös szerelem” (El amor brujo) c. balett és az ebből készült szvit, a mesterei emlékére írt zongoradarabok: „Homenaje a Claude Debussy,” Sobre la tumba de Paul Dukas.” Kedvenceim közé tartoznak  zongorára és zenekarra írt műve, az „Éj a spanyol kertekben” (Noches en los jardines de España), valamint a  „Fantasia bética”, a ”Cuatro piezas espagñolas” és az  „Allegro de concierto” zongoradarabok. De szinte valamennyi műve színes, élvezetes, jó zene.

1938-ig vezető szerepet látszott Spanyolország zenei életében. Igazgatója volt a granadai konzervatóriumnak, és mint ilyen, irányította a fiatalság zenei nevelését. De jött a polgárháború, nővérével, Maria del Carmennal kivándorolt Argentínába. Visszavonultan élt. Az Egyesült Államokból kapott annyi szerzői jogdíjat, hogy ezt megengedhette magának, és egy hatalmas oratóriumon dolgozott.

Argentínában hunyt el 1946. november 14-én. Hamvait nővére hazavitette szülővárosába Cádizba.

(A.)

Manuel de Falla - Noches en los Jardines de España (Silvia Navarrete, piano)

Manuel de Falla - El Amor Brujo

(Full album) Real Filharmonía de Galicia - Manuel de Falla: El sombrero de tres picos & Fuego fatuo

Purcell: Dido és Aeneas - Dido áriája - Házy Erzsébet

Youtube-ról: 12:55 - 17:09 időskálán

Televízió sorozatcím: Egy hang és néhány maszk

Egyedi cím: Házy Erzsébet műsora

Riporter - műsorvezető: Antal Imre

Tartalom: Zenés portréfilm Házy Erzsébet operaénekesről. 

(53 perc)

Első adás: 1978.július 6., MTV 1, 21:15
További adás: 1984.december 28., MTV 2, 19:05

Tizenhárom zenei részlet Házy Erzsébet operaénekes előadásában:

1. Johann Strauss: A denevér - operett, Adél dala /Házy Erzsébet/. 

Antal Imre műsorvezető Kórodi András karmesterrel és Házy 
Erzsébettel beszélget a művésznő pályafutásáról, A denevér -Adél 
szerepéről, szerepformálásáról, az eddig játszott negyven szerepéről, 
az ügyszeretetről, a zeneszerzőkről, Carmen hangfekvéséről.

Házy Erzsébet Kórodi András/zongora/ segítségével főleg operákból összeállított műsora következik:

2. Purcell: Dido és Aeneas - Dido áriája 
3. Gluck: Orfeusz - Ámor áriája 
4. Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló - Serpina áriája 
5. Mozart: Figaro házassága - Cherubino áriája /Házy Erzsébet/. 
6. Gounod: Faust - Margit áriái: A thulei király balladája; 
Ékszerária 
7. Puccini: Manon Lescaut - Manon áriája 
8. Ránki György: Az ember tragédiája - Éva és az Úr hangja 
9. Szokolay Sándor: Anakreoni dalok 
10. Gershwin: Porgy és Bess - Bess bölcsődala 
11. Bizet: Carmen - Carmen kártyaáriája 
12. Kodály Zoltán: Rossz feleség -Házy Erzsébet két szerepben (anya-
lánya) énekel és táncol a férfi tánckarral.
13. Petrovics Emil: Lysistrate -Házy Erzsébet egy vegyes kórussal
énekel.

Riportalany: Házy Erzsébet operaénekes; Kórodi András karmester

Szerkesztő: Ruitner Sándor
Operatőr: KOCSIS SÁNDOR; 
Díszlet: Wegenast Róbert
Jelmez: Báthy Alice

Rendező: Vámos László

Didó és Aeneas az Operaházban 

Az angol nemzeti opera története szinte azonos legnagyobb muzsikusának, Henry Purcellnek élettörténetével. Amit Purcell tett az angol lírikus színpadon, annál több alig történt az eredeti angol operai kultúra felépítésében. Henry Purcell (1659 —1695) nagy múlt hagyományaiban élt, anélkül, hogy muzsikája szolgai másolás lenne. A másodlagos jellegnek egyébként élesen ellentmond Purcell közvetlen természete, a könnyű áttekinthetőség, amellyel egyszerű színpadi történését zeneileg aláfesti, a dal, az ének örömteli, könnyed lendülete mely a kor ünnepélyes stíluskísérleteivel szemben realisztikus hatásokat állít a siker szolgálatába. ízlelhetjük benne az élet ízeit, érezhetjük a szabad természet. a rétek, mezők, erdős illatát. 

Mindez az együttes jelenetekben összpontosul, kórusaiban, táncainak féktelen, üde ritmusában. A központi cselekményt szolgáló erek, fájdalom, kissé vérszegények, meggyőző erejük hanyatlik, valahányszor a dráma kezdetét veszi. Didó fájdalma, Aeneas küldetése, de még Didó halála sem több szcenikai kelléknél, a költő igazán mélyet, nagyot akkor lélegzik, amikor hősei búbánatától felemelkedhetik a kórusok megtisztult metodikájába.

 A fordítás, a színpadi átültetés és a rendezés munkáját Nádasdy Kálmán végezte abban a múltat tisztelő keretben, mit a rendkívüli mű szelleme ír elő. Ugyancsak e stílusos elvet tette magáévá Oláh Gusztáv, a díszletek és a jelmezek tervezője. Purcell zenekarának kényes feladata új emberre hárult, Ádám Jenőre, a Főiskola kiváló, nagyképességű tanárára. Bármennyire érett, kiforrott karmester Ádám ma, a színpad átképzést kíván még a legnagyobb talentumtól is. A kapcsolat a történés és a muzsika között fokozott lélekjelenlétet igényel, nagyobb tüdőt, átfogóbb lendületet, határozottabb áttekintését a részleteknek. Nem kétséges, Ádám rövidesen birtokába veszi azt a részben rugalmasabb, részben keményebb zenekari formát, melynek segítségével nem kell követnie a színpadot, a színpadnak sem őt, mert egyesülnek ritmusban, kifejezésben, erőben.

Az énekesek: Némethy Ella, Basilides Mária, Budanovits Mária, Osváth Júlia, Palló Imre, Sárdy János, Horányi Karola, Kováts Jolán, Jámbor László külön zárt fejezetei a nagy operastílusnak. A tánckar élén Ottrubay Melinda a letisztult, antik táncforma életre feslő virága.

KOVÁCS KÁLMÁN

MAGYARORSZÁG, 1938.XII.7.

Purcell 1695. november 21-én, Szent Cecília napjának előestéjén hunyt el. Sírfelirata a Westminster Apátságban található, melyen a valószínűleg John Dryden tollából származó sorok állnak: — „Itt nyugszik Henry Purcell úriember, aki elhagyta ezt az életet és ama áldott helyre költözött, ahol zenéje egyedül felülmúlható."

Az írás megemlíti, hogy halálakor Purcell „37. életévében” volt - tulajdonképpen ez az egyetlen utalás, melynek alapján születési dátumául az 1659-es évet valószínűsíthetjük.

Így 323 évre módosul a halálának évfordulója. (Megj., A.)

                                               322 éve hunyt el

                             HENRY PURCELL, angol barokk zeneszerző.

                                 (1658. vagy 1659.09.10. - 1696.11.21.)

Péterffy Ida:

„SZÉP MUZSIKÁÉRT – FILCKALAP”

Henry Purcell, a legnagyobb angol zeneköltő, éppúgy mint sok zeneszerző társa, énekes-fiúként kezdte zenei pályafutását a királyi énekkarban. Ezeknek az éveknek eseményeiről alig maradt fenn írás. Csak azt tudjuk, hogy amikor hangváltozása miatt meg kellett válnia a gyermekkórustól, kinevezték „a királyi és állami orgona és virginál* hangolójának s fizetés-nélküli felügyelőjének John Hingston úr segítségére és ennek halála, avagy munkaképtelensége esetén utódjául – fizetéssel.”

Ez a ma már komikusan ható, körülményes leírás azt bizonyítja, hogy elismerték az ifjú Purcell sokoldalú tudását, képességét. Hogy a „fizetés-nélküli felügyelőség” ideje alatt miből élt? Az egykori híradás erre is kitér: „Mint a királyi énekkar egykori tagja évi 30 font sterlinget kap, ezen kívül jó hollandi vásznat, zsebkendőt, filckalapot. . . .” 

Nem tudjuk ma már megítélni, hogy a maga korában mekkora volt ez a javadalmazás. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk kevés!

A zenészek helyzete igen nyomorúságos volt akkoriban Angliában. Az uralkodó – II. Károly – elvárta, hogy dicsőítő énekeket írjanak róla zenészei, de megélhetésükről nem gondoskodott. Egy alkalommal Thomas Purcell – a zeneköltő bátyja – segélyért folyamodott. A király elutasította azzal, hogy „tekintélye” rovására menne, ha ilyen „lealázó” alamizsnák nyújtásával foglalkoznék. De azt úgy látszik nem érezte magára nézve megalázónak, hogy uralkodása alatt a muzsikusok nyomorogtak.

Amikor Ewans, a messze-földön híres hárfás éhenhalt, szégyenszemre éjszaka kellett eltemetni, . . . . a szegények alamizsnáján.”

* virginál: a korabeli zongora latinos neve

Forrás: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” (Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1959.)    

Henry Purcell - The Fairy Queen - If love's a sweet passion

René Kollo, Gina Lollobrigida,
ZDF-Show 'Ich lade mir gern Gäste ein'
(6. Sendung) am 01.07.1982 in Budapest, Ungarn

124 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Anton Grigorjevics Rubinstein (1829.11.28.-1894.11.20.)

orosz zongoravirtuóz, zeneszerző, karmester és tanár

„RUBINSTEIN

Rubinstein Antal halálakor, 1894-ben, id. Ábrányi Kornél emlékezést írt, melyet így fejezett be: »Rubinstein a művészet igazi képviselője, valódi ihletett magyarázója volt. Nevét késő századokon át dicsőítve fogja emlegetni a műtörténelem.« […]

[…]

Rubinstein elsősorban zongoraművész volt. Liszt mellett, még jobban mondva: Liszt után a 19. század legünnepeltebb pianistája. Virtuóz pályatársai közül magasan kiemelkedett. Végigjárta többször Európát, sőt Amerikát is; babérokon lépkedett; átélte, átélvezte a világ minden örömét és dicsőségét; a legelőkelőbbekkel, főrendűekkel és királyokkal barátkozott; a legragyogóbb szalónok ünnepelt hőseként hódítgatta a szépek legszebbjeit; küzdött az élet szegénységével, de aranyakban is dúskált; […]

Valamiképpen Liszt Ferencéhez hasonlatos ez a pálya, azzal a különbséggel, hogy Rubinsteinban nem volt meg Liszt nemes, nagy művészeti lélegzete. Túlfűtött temperamentumán és példátlan energiáján nőtt művészpályájának nyugtalanító vonása, hogy géniusza nem áldotta meg olyan teremtő erővel, mellyel rendkívüli eredményeket tudott volna elérni. Azt hitte, hogy mint zeneköltő fölébe kerülhet zongoraművészetének. Az alkotót sokkal nagyobbra tartotta magában, mint a virtuózt. Pedig fordítva volt.

[…]

Rubinstein Antalnak több magyar vonatkozása van. Tüneményes hangversenykörútjain öt ízben járt nálunk. […]

»Rubinstein Antal és Magyarország« címen Major Ervin zenetörténész a »Muzsika« c. zenei havi folyóirat novemberi számában kitűnő tanulmányt írt. Idevágó adataimat jórészt onnan vettem.

Rubinstein 18 éves korában volt először Magyarországon. Sopronban és Pozsonyban hangversenyezett. Pesten 1858-ban járt először, ahol öt hangversenyt adott. 1867-ben is több nagysikerű hangversenyt adott fővárosunkban, ahonnan lerándult Aradra, s bár vonata három órát késett, és ezért  a közönség nagyrésze otthagyta a termet, hangversenyének tomboló sikere volt. 1870-ben csak egy hangversenyre jött Pestre, de 1875-ben ismét meglátogatott bennünket, s Liszt Ferenc társaságában emlékezetes napokat töltött itt.

Ezek közül a művészkörutak közül bennünket kiváltképpen 1858-adik évi első látogatása érdekelhet, mert Pesten hirdetett három hangversenye alatt úgy megszerette a magyarokat, hogy itt időzését meghosszabbította, még két koncertet adott s azok egyikén, január 18-án, műsorában egy magyar zongorafantázia szerepelt, melyet itt és nekünk írt  […]. Címe: »Fantasie sur des mélodies hongroises”, vagyis – magyar fantázia. Szép és értékes művészeti ajándék a mestertől számunkra. Öt magyar dallamot dolgoz fel benne. A Largóban Egressy Béni »Ez a világ amilyen nagy« kezdetű, Petőfi szövegére írott dalát használta fel. Az ezután következő Allegro non troppo részben ugyancsak Egressy »Kis furulyám szomorú fűz ága« kezdetű dalának középrésze van feldolgozva, majd az átvezető rész után felhangzik a »Kis szekeres, nagy szekeres« kezdetű népdal, s a fantáziát Egressy »Ej-haj, félre te búbánat« kezdetű dalával nagyszerű fokozásban fejezi e. Rubinstein a kompozíciót gróf Nákó Kálmán zeneszerető, sőt zeneszerzéssel is foglalkozó feleségének, Gyertyánffy Bertának ajánlotta.

A  nagyszerű érzékkel, magyar hangulatokból szőtt fantázia Liszt Ferenc modorához áll közel, s megközelíti Liszt lelkességét. Rubinstein minden magyarországi hangversenyén játszotta a kompozíciót s külföldi körútjain is szép sikereket ért el vele.

*

Rubinstein nevét szeretettel őrzi a magyarországi zenekultúra.”  Forrás: Papp Viktor: Muzsika (Gergely R. Könyvkereskedés Kiadása, 1935)

A „Fantasie sur des mélodies hongroises” lapozható kottája

Artur Rubinstein plays Anton Rubinstein - Valse-Caprice in E-flat major

Anton Rubinstein „A démon” c. operája (teljes) angol felirattal

1859. november 19-én született – 159 évvel ezelőtt – az orosz zenei élet egyik kiemelkedő alakja:

a zeneszerző, pedagógus és karmester Mihail Mihajlovics Ippolitov-lvanov.

Alig 16 éves, amikor felveszik a pétervári Konzervatóriumba, Rimszkij-Korszakov iskolájába, melyet 23 éves korában végez el. S egy évre rá sikerrel mutatják be első jelentős művét: a „Jar-khmel” zenekari nyitányt. Ezt követően tíz évig Tbilisziben fejt ki zenei tevékenységet. Itt kerül barátságba Csajkovszkijjal. 1893-ban Moszkvába utazik, s ettől kezdve élete végéig (1935) pedagógiai munkát végez. Közben az orosz kórustársulat (1895—1901), valamint a Mamontov és a Zimin magán operatársulatok karmestere, 1906-tól pedig a moszkvai Konzervatórium igazgatója. Ezután 3 évet újra Grúziában tölt, de már, mint a szovjet zenei élet aktív építője. 1925-től a Moszkvai Nagy Színház karmestere.

Ippolitov-Ivanov — mint az „Assya,” „Az árulás” és az „Ole” című operáiból is kiviláglik — a realista hagyományok hű tovább-ápolója. Legjobb szimfonikus műveinek alakjai a nép életéből, s melódiái a népdalokból és népi táncokból valók. Zenéjét dallamosság, a kifejezés egyszerűsége, őszintesége, művészi tökély s — a forradalom előtt — bizonyos idillikus szemlélődés jellemzi. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után szerzett műveiben (köztük: „Utolsó barikádok,” „A munka himnusza” és a „Jubileumi induló”) a forradalom, a szovjet téma ihleti.

1935. január 28-án hunyt el Moszkvában.

Ippolitov-Ivanov nevéhez számos zenemű: opera, zenekari nyitány, szimfónia, zenekari szvit, kantáta, kar mű, zongora-kvartett, vonósnégyes, dal stb. fűződik. Művészete nagy hatással volt és van a szovjet zene fiatal nemzedékeire. Mintegy tanúbizonysága ennek a nevét viselő moszkvai városi zenei tanintézet és a moszkvai Konzervatórium karmesteri szakán létesített Ippolitov-Ivanov ösztöndíj.

(V-a)

MUZSIKA, 1959. 12. szám.

Ippolitov-Ivanov - Caucasian Sketches Suite No. 1

Mikhail M.Ippolitov-Ivanov(1859-1935):Turkish Fragments,Op.62.(1930)

156 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a korai orosz romantika egyik jeles képviselője:

Alekszej Nyikolajevics VERSZTOVSZKIJ

(A Gergely naptár szerint 1799. 03. 01-jén született, Orosz Birodalom Tambovi Kormányzóságában és 1862. 11. 17-én hunyt el, Moszkvában)

Részletek J.V. KELDIS írásából:

          „VERSZTOVSZKIJ  […] annak a korai romantikának legjelentősebb képviselői(1) közé tartozik, amely még nem szabadult meg a Glinka előtti időszak orosz zenekultúráját jellemző naiv szentimentalizmustól. Versztovszkij, akárcsak a többi «dalos», a divatos «népszerű» muzsikálás kultúráján nevelkedett és vált művésszé. Alkotásai ennek a tipikus formáit és intonációit  tükrözik. Képzett és sokoldalú mester, aki emellett igen termékeny és a zeneművészet számos területén tevékenykedik. De történelmi jelentőségre főként operáival tett szert. Méltán nevezik az orosz romantikus nemzeti opera megteremtőjének.

           Alekszej Nyikolajevics Versztovszkij 1799-ben született. Atyja, a zenekedvelő földbirtokos, házi zenekarával komoly szimfonikus darabokat adatott elő. Versztovszkij az Európa-szerte ünnepelt Steibelt(2) német és John Field(3) angol zongoraművésztől tanult zongorázni, ugyanakkor énekelt, hegedült és zeneelmélettel is foglalkozott. Általános műveltségét a Közúti Mérnökkari Intézetben szerezte. Minthogy azonban vonzotta a színház, a mérnöki pályát színházi zeneszerzéssel cseréli fel. 1819-ben megírja a «Nagyanyó papagájai» című vaudeville(4) zenéjét. A darabot a pétervári orosz színházban mutatják be, mégpedig nagy sikerrel. Ezután Versztovszkijt számos vaudeville komponálással bízzák meg.

          A vaudeville ebben az időben jött divatba. Versztovszkij ilyen irányú munkásságával csakhamar hírnévre tesz szert. 1823-ban Pétervárról Moszkvába költözik, itt a moszkvai színházak újonnan alakított igazgatóságánál kap felügyelői állást. Egész további, majdnem 40 éves alkotói és művészeti szervezői tevékenysége itt folyik le. Moszkvában születik és valósul meg az a gondolata, hogy orosz nemzeti operát teremtsen. Munkássága nagyban hozzájárul a moszkvai opera színvonalának emelkedéséhez. Küzd az ellen a divatos felfogás ellen, hogy kizárólag az «olasz» operának van létjogosultsága és alkotómunkára ösztönzi a még fiatal hazai erőket.

          A színpadi zenén kívül sok énekes kamaraművet is szerzett. Ezek között akadnak hagyományos típusú szentimentális lírai románcok, melyeket csendes, tisztult bánat hat át, és elégikusan elmélázó, vagy éppen merészen kicsapongó, cigányos orosz dalok is. Már Veresztovszkij korai lírájában érezzük az új, a romantikus világszemléletet. Ez általában felfokozott érzelmeiben, a dallami nyelv feszült kifejezőerejében, a zongorakíséret fontosságában mutatkozik meg. Ebben a tekintetben érdekes Zsukovszkij(5) «Bánkódás a kedves után» című költeményére írt románca, amely 1827-ben a Lírai Albumban jelent meg. Később Versztovszkij e románc zenéjét felhasználja az «Aszkold sírja» című operában.

          Különösen sokat fejlődik Versztovszkij révén a ballada műfaja.[…]

          […] Balladáiban Versztovszkij szorosan kapcsolódik Zsukovszkij költészetéhez, aki ezt a műfajt az orosz költészetben meghonosította és gazdag, sokoldalú lelki tartalommal töltötte meg. Zsukovszkij vereseire írja «Éji szemle», «A bárd három dala» és más nagyméretű énekes kompozícióit. «A bárd három dalá»-nak drámai megjelenítő ereje nagyszerű.

          A kortársak között igen népszerű volt Puskin versére írt «Fekete sál» című dala. Puskinnak ezt a versét a kor több zeneszerzője is megzenésítette. A többi szerző azonban szokványos románcot formált belőle, megelégedett a sablonos kifejtési móddal és a legegyszerűbb kuplé-sémával. Versztovszkij másként fogta fel feladatát: drámai méretű művet alkotott, telve kifejező ellentétekkel és a szöveg képszerű, festői tükrözésével. […]

          Operai elképzelései az 1820-as évek végén alakulnak ki […]. Volt Moszkvában, ebben az időben egy irodalmi és színházi kör, amely azt a feladatot tűzte maga elé, hogy nemzeti törekvéseknek adjon hangot a színpadon, mégpedig olyan formában, hogy romantikusan idézi fel a nemzeti múltat, a régi szokásokat, erkölcsöket. A kör tagjai közé tartozott Akszakov(6) és Zagoszkin(7)író, Mocsalov(8) és Scsepkin(9) színész és mások. […]

          1828-ban a Moszkvai Nagy Színházban bemutatják Versztovszkij első operáját, a «Pan Tvardovszkij»-t, melynek szövegkönyvét Zagoszkin írta. Témája egy lengyel legenda, mely szerint egy nemes eladja lelkét az ördögnek. […]

          […] A Pan Tvardovszkij lényegében daljáték, melynek egyes énekszámait párbeszédek kapcsolják össze. … Az opera „Kinn élünk a mezőn” kezdetű cigánydala rendkívül népszerű lett, s a kortársak tanúsága szerint annyira ismerték, mint Varlamov és Guriljov némely románcát.

          Versztovszkij bonyolultabb zenedrámai kifejezőeszközöket is használt operájában. A dalműnek vannak olyan nagy áriái, melyeknek zenéjét világos és erőteljes drámaiság hatja át. […]

          Versztovszkij későbbi műveiben sem tér el operadramaturgiai elveitől, melyek a Pan Tvardovszkijban kristályosodtak ki. Következő operáját, a «Vagyim»-ot, Zsukovszkij «Tizenkét alvó leány» című költeménye nyomán írja (1832-ben kerül színre). Maga a szerző hangsúlyozza, hogy ez az első olyan operája, amelynek „orosz jellege” van. De romantikus nemzeti törekvéseit teljesen csak az «Aszkold sírja» című operában valósítja meg. Ezt 1835-ben mutatták be. Ez az egyetlen Versztovszkij opera, melynek sikere tartós volt és ez őrizte meg a szerző nevét a későbbi nemzedékek számára.

          Az «Aszkold sírja» szövegkönyvét Zagoskin írta, ugyanilyen című regénye nyomán. A regény cselekménye az orosz történelem őskorában játszódik le: I. Vlagyimir kijevi nagyherceg korát jeleníti meg. Zenéje recitatív párbeszédekkel váltakozó dalszerű románcformán alapszik. Ezek némelyikében Vetrsztovszkij változatlanul átveszi korábbi románcainak zenéjét.  Későbbi operái már semmi lényegesen újat nem hoznak. Színpadi művei közül legutolsó «A zivatar» című opera (Zsukovszkij «Tizenkét alvó leány» című költeménye nyomán), mely 1858-ban Dargomizsszkij «Vízitündér» («Ruszalka») című operája után jelent meg, már nyilvánvalóan nem illett bele a korba. Szerov azt írta Versztovszkij operáiról, hogy azok „csak megnagyobbított orosz vaudevillek . . . bizonyos dramatikai szándékok hozzákeverésével.”

          Versztovszkij valóban egészen élete végéig nem tudta teljesen leküzdeni a vaudeville jelleget. De mint operaszerző éppen ennek köszönheti jó színpadi érzékét, a helyzetek találó jellemzésére való készségét, a zene festőiségét és mozgékonyságát.

          Az orosz operaművészet fejlődésében Versztovszkij művészete kétségtelenül fontos és jelentős állomás, végeredményben azonban csak átmeneti jelenség. Operái – Glinka zseniális műveinek megszületése után – maradiakká válnak, leküzdött, túlhaladott művészi álláspontot képviselnek.

          Versztovszkij 1862. november 17-én hunyt el Moszkvában.[…]”

Megjegyzések (A.):

(1) Aljabjev, Bortnyanszkij, Guriljov, Varlamov

(2) Daniel Gottlieb Steibelt (1765, Berlin- -1823, Szentpétervár), német zongoraművész és zeneszerző

(3) John Field (1782, Dublin -1837, Moszkva), ír származású zongoraművész

(4)Vaudeville: eredetileg víg és gúnydalok voltak, jellegzetes párizsi utcai dal (WIKIPEDIA)

(5) Zsukovszkij, Vaszilij Andrejevics (1783-1852), író, költő, műfordító

(6) Akszakov, Szergej Timpofejevics (1791-1859), író

(7) Zagoszkin, Mihail Nyikolajevics (1789-1852), író

(8)Mocsalov, Pavel Sztyepanovics (1800-1848), színész

(9)Scsepkin, Mihail Szemjonovics (1788-1863), színész, az orosz színpad megújítója

Vertovszkij: Az öreg férj (Puskin versére)

Vertovszkij: Fekete sál (Puskin versére)

Vertovszkij: Aszkold sírja (opera)

67 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el egy másik Tanyejev tanítvány:

Nyikolaj Karlovics Metnyer* (Николай Карлович Метнер) orosz zeneszerző és zongoraművész

(Moszkva, 1879.12.24. /a Gergely-naptár szerint: 1880.01.05./ - London, 1951.11.13.)

          É l e t e

          Metnyer (Medtner) skandináv és német felmenőkkel rendelkezett (apja dán, anyja skandináv-német származású volt), de születésekor családja már sok éve Oroszországban élt. Az első zongoraleckéket hat éves korában kapta anyjától, azután nagybátyjánál, Fjodor Goedickénél (Alexander Goedicke apjánál) tanult. 1892-ben felvételt nyert a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol zongoratanulmányait Anatolij Galli, Paul Pabst, Vaszilij Szapelnyikov és Vaszilij Szafonov osztályaiban folytatta, és 1900-ban nagy aranyéremmel fejezte be. Főiskolai évei alatt elméletet Nikolai Kaskinnál, összhangzattant Anton Arenszkijnél, zeneszerzést pedig 1901-től 1903-ig magánúton Szergej Tanyevnél tanult.

          Röviddel a konzervatórium befejezése után részt vett a zongoraművészek Rubinsteinről elnevezett versenyén, amelyen a befolyásos zsűritől megtisztelő visszajelzést kapott, azonban idősebb bátyja, Emil, és Szergej Tanyejev tanácsára a koncertezés helyett a zeneszerzéssel foglalkozott komolyan, és csak alkalmanként lépett fel, akkor is alapvetően a saját szerzeményeivel.

          1903-ban néhány műve megjelent nyomtatásban. H-moll szonátája - Rachmanyinov ajánlására - felkeltette a híres lengyel zongorista, Josef Hofmann figyelmét.

          1904-1905-ben Metnyer Németországban koncertezett, de a kritikusokra nem tett különösebb benyomást. Ugyanakkor Oroszországban (és különösen Moszkvában) sok rajongója és követője akadt.

         Zeneszerzőként 1909-ben kapta meg az elismerést, amikor Glinka-díjat nyert a J. W. Goethe szavaira komponált dalciklusával. Számos dalát elsőként Dmitrij Filoszofov tábornok leánya, Valentyina Dmitrijevna Filoszofova adta elő.

          Aktív tevékenységet fejtett ki a „Dal házá”-ban, majd - ugyancsak 1909-ben - a Moszkvai Konzervatórium zongoraprofesszora lett. 1910-ben átmenetileg megvált hivatalától, de 1915-től 1919-ig ismét vállalta azt. Közben - 1916-ban - zongoraszonátáival újabb Glinka-díjat nyert.  

          Metnyer tagja lett az Orosz Zenei Kiadó Tanácsának is.

          1921-ben Metnyer és felesége Németországba emigrált, ahol azonban zenéje iránt csekély érdeklődés mutatkozott, és hangversenyezésre csekély lehetőség kínálkozott. Metnyer Rahmanyinovtól kapott anyagi segítséget oly módon, hogy az 1924-25-ben hangverseny-körutat szervezett az USÁ-ban a zongoraművész számára. Metnyer - miután visszatért Európába - Párizsban telepedett le, de ott, akárcsak Németországban, szerzeményeinek nem volt nagy sikere.

          Hangverseny-körútja során Metnyer eljutott Angliába is. Nagy-Brittania volt az az ország, ahol 1928-ban - hazáján kívül - a legérdeklődőbb közönségre talált. 1935-ben ezért Londonba költözött. 1946-tól a májszúri maharadzsa, Jayachamaraja Wodeyar támogatta, aki Metnyer műveinek lemezre vételét is szorgalmazta. E sellak-lemezek (78 min−1) azonban – röviddel a mikrobarázdás lemezek (33⅓ min−1) megjelenése előtt – nem születtek szerencsés csillagzat alatt, hamarosan eladhatatlanná váltak. 1948-tól Medtner ráadásul már nem tudott felvételeket készíttetni, mivel súlyos szívinfarktust szenvedett.

          Z e n e i  s t í l u s a

          Metnyer műveinek jegyzékében túlnyomórészt zongoraművek szerepelnek. Szerzeményeit a német és az orosz hagyomány ihlette, de az akkor uralkodó korszellem ellenére romantikus stílusban íródtak. Metnyer olyan környezetben nőtt fel, ahol a német zenetörténetet feltétel nélkül tisztelték, miközben a német zeneszerzők jellemző sajátosságai a zeneművekben csak tendenciaszerűen voltak felismerhetők. Nem lehet említés nélkül hagyni a Rahmanyinovval való szellemi rokonságát, akivel közeli barátságban volt. Rahmanyinov és Metnyer egymást tartották koruk legjelentősebb zeneszerzőjének. Mindketten erősen ragaszkodtak a tonalitáshoz, és elutasították az akkori avantgarde-ot (Schönberg, Stravinsky).  Technikailag mindketten hasonló nehézségű műveket komponáltak. Metnyer nagyon korán megtalálta a saját stílusát, de nem volt úttörő. Saját zenei nyelvezete már első szonátájában is félreérthetetlenül megmutatkozik. Kései műveiben azután egyre inkább megmutatkozik az ellenpontos komplexitás, miközben a harmonikus nyelvezet és a melodikusság alapvetően nem változik.  Metnyer időnként furcsa ritumusú tételeket komponál, miközben mindig figyelembe veszi a hangszerek sajátosságait. 14 zongoraszonátáját sok kedvelője a legérdekesebb orosz szerzemények közé sorolja. Szimfonikus művekkel, oratóriumokkal vagy operákkal azonban sohasem próbálkozott.

          Metnyer a sajtótól megkapta az „orosz Brahms” titulust, amelyen A. K. Glazunovval, Paul Jounnal és S. I. Tanyejevvel osztozik.  E „ragadványnevet” mindannyian megkapták, mivel ők ötvözték az orosz nemzeti iskola elemeit a nyugat-európai hatásokkal. Metnyer 1923. november 23-án Freiburgban tíz zongoradarabot vett fel a Welte-Mignon gépzongorára, ebből kilenc saját művet.

          2003. március 18-án róla nevezték el a 9329 sz. aszteroidát, a „Nikolamedtner”-t.

Forrás: https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%9C%D0%B5%D1%82%D0%BD%D0%B5%D1%80,_%D0%9D%D0%B8%D0%BA%D0%BE%D0%BB%D0%B0%D0%B9_%D0%9A%D0%B0%D1%80%D0%BB%D0%BE%D0%B2%D0%B8%D1%87

*A zeneszerző felmenőinek családneve eredetileg „Medtner” volt, csak miután Oroszországban telepedtek le, a családnévből kiesett a „d”, és Medtner „Метнер” (fonetikusan ejtve: Métnyer) lett. Jóllehet, az orosz nevek latin betűkre történő átírásának szabályai már régen megváltoztak, engedtessék meg nekem, hogy önkényesen és makacsul éljek a magyar ábécé adta, nagyszerű lehetőséggel. Hiszen betűinkkel mi képesek vagyunk arra, hogy az orosz nyelvben meglévő, csaknem valamennyi hangot pontosan leírjuk.

Cecilia Hansen & Nikolai Medtner play Medtner - Violin Sonata No. 1 (rec. 1947)

94 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Szergej Mihajlovics LJAPUNOV, orosz zongoraművész és zeneszerző

(Jaroszlav, /a Gergely naptár szerint/ 1859.11.30. - Párizs, 1924.11.08.)

          Mindössze nyolc esztendős volt, amikor apja, az asztronómus Mihail Vasziljevics meghalt. Egyik fivére, Alexandr, később neves matematikus, a másik, Borisz, nyelvész lett. Apjuk halála után anyjukkal mindhárman Nyizsnyij Novgorodba költöztek. Szergej Ljapunov kora gyermekkorától érdeklődött a zene iránt, de szisztematikus zenei oktatásban csak 1874-től, Nyizsnyij Novgorodban részesült. Ott végezte el a gimnáziumot.

          1878-ban – Nyikolaj Rubinstein, a Moszkvai Zeneművészeti Főiskola igazgatójának az ajánlására – beiratkozott a Konzervatóriumba, ahol Karl Klindworth (egykori Liszt tanítvány) zongorára, Szergej Tanyejev pedig zeneszerzésre tanította. Itt 1883-ban fejezte be tanulmányait.

          Az új orosz iskola nemzeti zenei elemei sokkal vonzóbbak voltak számára, mint a Csajkovszkij és Tanyejev által képviselt zenei irányzat.

          1885-ben Szentpétervárra megy, hogy Balakirevet felkeresse. Balakirev, aki maga is Nyizsnyij Novgorodban született és nevelkedett, szárnyai alá vette Ljapunovot, és korai kompozícióit ugyanúgy »felügyelte«, ahogyan azt korábban, az 1860-as években az «Ötök» körében tette. Ljapunov zeneszerzői tevékenysége ily módon rövidesen Balakirev meghatározó befolyása alá került. Rimszkij-Korszakov így ír erről: »Ljapunov szorosan Balakirevhez zárkózott fel, mindenben alávetette magát hatásának, és hamarosan teljesen olyan lett, mint Balakirev«.

          1893-ban - az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság felkérésére - Ljapunov, Balakirev és Anatolij Ljadov (Vologda, Vjatka és Kostroma térségéből) közel 300 dalt gyűjtött össze, amelyek 1897-ben jelentek meg. Ljapunov vagy harminc népdalt fel is használt saját szerzeményeiben (szimfonikus és zongora műveiben). Később is - az 1890-es években - több szerzeményében dolgozott fel hiteles népdalokat.

          1908-ban őt nevezték ki a Szabad (ingyenes) Zeneiskola igazgatójává, majd 1910-től 1923-ig pedig a Szentpétervári Konzervatórium professzoraként tevékenykedett.

          1923-ban Párizsba emigrált, és ott az orosz emigránsok zeneiskoláját vezette, valamint karmesterként is fellépett. A következő évben azonban - 1924. november 8-án – szívrohamban meghalt. A szovjet kormány hivatalosan sohasem ismerte el Ljapunov önkéntes emigrációját, hanem azt hangoztatta, hogy Ljapunovot párizsi koncert-körútján érte a halál.

          Ljapunov pályájának kezdetén zongoraművészként aratott sikereket. Nyugat-Európában, elsősorban Németországban és Ausztriában (1910 és 1911 között) számos koncertet tartott. 1904 és 1907 között - meghívásra - Berlinben és Lipcsében karmesterként is szerepelt.

          Falk Géza így ír róla: Ljapunov az »orosz nemzeti eszmék keménytollú harcosa. Balakirev, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov barátja. Művei (szimfóniák, kantáták, zongora, – zenekari és karművek, dalok) értékesek és a tökéletes felkészültségű mestert igazolják. Mint népdalkutató és gyűjtő külön megemlítést érdemel«.

Forrás:

Ляпунов, Сергей Михайлович

Rimszki-Korszakov: Muzsikus életem krónikája (1974)

Falk Géza: Csajkovszkij különös élete (1940)

Sergei Lyapunov - 12 Transcendental Etudes Op. 11

Ma 45 éve hunyt el Réti József (Ploieşti, Románia, 1925. július 5. - Budapest, 1973. november 5.)  operaénekes (tenor), főiskolai tanár.

Emlékét - és énekhangját - ezzel a felvételével idézem meg:

G.F.Händel : Xerxes - Largo ("Szép hársfalomb") -Réti József

(Ombra mai fu... Szép hársfalomb... Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel Sándor Frigyes)

Réti József Nagykanizsán - 1969

Réti József és emlékezete Csurgón

A csodálatos hangú tenorista, Réti József (1925-1973) nevét Csurgón utcanév, intézmény és emléktábla őrzi, de nem igazán köztudott, mi is fűzte őt a nagy kulturális múlttal rendelkező kisvároshoz.

Nos, amikor még Redl Józsefnek hívták, ide járt gimnáziumba - a híres református gimnáziumba - az 1930-as évek végétől mintegy öt évig.

Édesapja olajmérnök volt a MAORT-nál (Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság), akit a romániai Ploiestibe vezényeltek. Ott született meg mindhárom gyermeke: legidősebbként, 1925-ben a leendő operaénekes. Lánya visszaemlékezése szerint a család 1939-ben került haza Magyarországra, éppen Nagykanizsára, majd Bázakerettyére. Nem teljesen világos, hogy Réti József miért nem a kanizsai, szintén igencsak jó hírű gimnáziumba járt. Az ok lehetett vallási, hiszen a kanizsai középiskolát a piarista rend tartotta fent, míg a csurgói a reformátusoké volt. De lehet, hogy valami más okból preferálta a család a messzebb lévő gimnáziumot. Hamarosan pedig amúgy is Bázakerettyére került a család.

Így az akkoriban tízes éveinek közepén járó fiú kollégista lett és az úgynevezett "kisinternátus" épületében lakott. Ez Csurgó egyik legrégebbi háza. Az énekművész egykori osztálytársai jelölték meg emléktáblával 1995-ben.

A kisinternátus egyébként éppen tőszomszédja az 1797-ben alapított gimnázium legelső épületének, amelyben ma a múzeum működik, és amely arról is nevezetes, hogy tanított és lakott benne Csokonai Vitéz Mihály

Amikor Réti József gimnazista lett, már nem ide jártak a diákok. Egy évszázad alatt az iskola kinőtte első otthonát és egy hatalmas park város felőli oldalán, közel az előbb említett helyekhez, elkészült a mai monumentális iskolaépület:

Érdekes módon Réti Józsefet egy matematika-szakos tanár, Cser Andor kezdte bevezetni a zene birodalmába, de járt Rácz Dezső iskolai énekkarába és tanult zongorázni Rácz Dezsőnétől.

Nem egészen öt évi itteni tanulás után az édesapát Budapestre helyezték, így Réti ott fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Ám csurgói osztálya rendkívül összetartó volt, így őt aztán a későbbiekben is úgy kezelték, mintha velük érettségizett volna. Ragaszkodásukat mutatja az internátusi emléktábla. De már korábban is számon tartották őt, még a rendszerváltás előtt Csurgó kertvárosában utcát neveztek el róla, s ebben is "benne volt a kezük". Mostanra az ő nevét viseli a zeneiskola is, amelyben már nemcsak zenét oktatnak, hanem egyesített művészi iskolaként társművészeteket is.

Az apropó, ami miatt most erről a témáról írok, az, hogy ma délután egy bensőséges megemlékezésen vehettem részt Csurgón. A rendezvényt dr. Vértes László főorvos, zeneterapeuta koordinálta és osztott meg a közönséggel sok érdekességet Réti József életrajzából. Köszöntőt mondott Csurgó polgármestere. Sajnos, éppen annak az úrnak a nevét és titulusát nem tudom, aki a téma leglényegesebb információiról számolt be. Mellette meghallgathattuk a Réti József nevét viselő művészeti iskola igazgatójának gondolatait. Élő zene is volt, tanár és növendék szép fuvola-duója és egy ígéretes klarinétos növendék. A rendezvény több pontján természetesen Réti József csodálatos fényű hangja is felcsendült. Elhangzott egy diáklány előadásában Rónay György verse, a Gyászének Réti József halálára. Hát, nem tudom... Minden nagyrabecsülésem a költőé és irodalmáré, és ugyan ez a vers Réti József hirtelen és korai halálának jegyében, mondhatni sokkja alatt íródott, szerintem az énekes utókorát illetően nincs igaza: pár emberöltő múltával Réti József nem csak lexikonadat lesz semmitmondó jelzőkkel és még ha azóta nem is vált volna általánossá a digitális hangtechnika, amellyel megóvhatók a bakelitlemezek a teljes elzörejesedéstől, hangjának varázsa még azokon át is hatna. Amit a vers az életéről és pályájáról ír, az viszont teljesen "ül", hiszen például Réti József nevét háromszor húzta ki a hatalom a Kossuth-díjra jelöltek névsorából:

Én is, aki láttam e pálya diadalmas fölszárnyalását, s láttam annyi cselszövény, rosszindulat, gúny,  alattomos gáncsvetés közt ívelni, mind fénylőbben fölfelé (mert nem a sikernek élt, hanem a múló pillanat varázsában az állandónak, ami lévén igazság, megmarad) [...] A szép megemlékezésből néhány dolgot azért hiányoltam. Először is, nem mutatták be név szerint a megszólalókat, vagy legalább is nem mindegyiket. De leginkább azt, hogy a rendezvényen részt vett Réti Ágnest, Réti József lányát nem kérték fel, hogy ő is szóljon édesapjáról. Ismerve például EZT az újságcikket, biztosan tudott volna érdekes dolgokat mesélni - esetleg válaszolhatott is volna a közönség vagy a közreműködők által feltett kérdésekre.

Megjegyzem még, hogy Csurgó és Réti József kapcsolatából tényanyag viszonylag kevés hangzott el; szerintem lenne még kutatnivaló ezen a téren: biztosan megvannak a korabeli iskolai anyakönyvek, tényszerűen például nem is tudtuk meg, hogy Réti József pontosan mikortól meddig volt csurgói diák; utána lehetne nézni a helyi sajtóban, említik-e a nevét például iskolai ünnepségek közreműködői között - jó lenne, ha ezeket a dolgokat a Csurgó helytörténetével foglalkozók megkeresgélnék, sokkal pontosabb lenne a kép.

Végezetül pedig hatalmas köszönetem Cherubinnak, azaz Juditnak és Nórának. Juditnak egy vidéki nagyváros remek kórusa tagjaként sokszor volt alkalma Réti Józseffel egy színpadon lenni nagy oratorikus művek előadásakor - s ő annyira megszerette az énekest, hogy annyi év után és elég messziről is eljött erre az alkalomra, közös barátnőnket, Nórát is magával hozva, s értem beugorva Kanizsára - és visszafelé ugyanígy, engem házhoz szállítva :)

Most pedig szóljon az a hasonlíthatatlan énekhang, amely még jóval halála után is, amikor régi bakelit hanglemez-felvételei CD-formátumban először kikerültek a nagyvilágba, számtalan csodálót szerzett neki.

Mielőtt elkezdjük hallgatni, ide másolok két hozzászólást kedvenc videomegosztó portálunkról, amelyek szerintem remekül kifejezik Réti József művészetének természetét és rangját:

Szinte minden jelentős tenort ismerek. De ez a hang annyira gyönyörű, éneklése annyira fenségesen nyugodt, tiszta, hogy még hasonlítani se tudom senkihez. Atléta- és gladiátor-énekesek, megannyi virtuóz de . . .mind közül EZ a gyönyörű, emberi hangú tenorhang áll hozzám a legeslegközelebb! Bárcsak minél többen ismernék egyedülálló művészetét a világon!

És:
 

Ahogy először meghallottam a hangját, nálam azóta az első tenornak számít. Rendkívüli stílusérzék, muzikalitás, bámulatos önkontroll, finom ízlés, visszafogott, mégis érzelemgazdag előadás teszi őt utánozhatatlanná. A hangja pedig egyenesen gyönyörű! 

Forrás: kataliszt.blogspot.com/2013/05/

100 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AGGHÁZY KÁROLY a világhírű magyar zongoraművész, zeneszerző és a Nemzeti Zenede egykori jeles tanára.

Aggházy Károly
(1855-1918)
 

1918. október 8-án, délután 3 órakor Jendrassik tanár klinikáján meghalt Liszt Ferenc legkedvesebb személyes tanítványainak egyike, a kiváló magyar zongoraművész, zeneköltő és tanár, Aggházy Károly.

Baja voltaképpen a „tábesz dorzális” (hátgerinc-sorvadás, megj., A.) volt, azonban emiatt még évekig élhetett volna, a halálos döfést, nemzetét imádó szívének a háborús idők izgalmai adták meg. Egyénileg is volt érdekelve a háborúban: legidősebb fia, Aggházy Kamill honvédszázados a szerbiai nagy visszavonulás hősi fedezője nyolc sebből vérezve esett az ellenség, kezébe, s onnan akkor szabadult ki, midőn a szerb állam összeomlott, — veje, Ivády még most is orosz fogságban van és bizonytalan a sorsa. Nem csoda, ha Aggházy Károly nem nézhette közömbösen az ügyek fordulatait: élete nemzetének sorsával, művészete a magyar néplélekkel forrt teljesen össze.

Kevés magyar zeneszerző indult oly szép reményekkel pályájának, mint Aggházy Károly. Zongora-kiképzését Bécsben nyerte, hol nagy aranyérmeket vitt el kollegái elől.

Az Országos Zeneakadémia megnyitásával Liszt Ferenc tanítványa lett Juhász Aladárral és Szabados Károllyal s a nagymester igen sokat tartott róla. Finom és mélyen ható magyarázású játéka, megragadott minden hozzáértőt, csak fizikumának gyöngesége gátolta abban, hogy nagy hangversenyeket egyedül végig játsszék.

Korán társult Hubay Jenővel, kinek nagy nevével összeforrott az övé. A nyolcvanas évek elején, Magyarországon nagy hangverseny-körutakat végeztek együtt, majd Párisba mentek, hol Aggházy Saint-Saëns mester kiváló tanítványa lett. Ugyanott a Cirque d’Hiverben, Pasdeloup vezénylete mellett, hatezer néző jelenlétében léptek föl s arattak fényes diadalokat.

Hubayt hajlama Vieuxtempshoz vonzotta s a két művész néhány hónapot töltött a nagy hegedűsnél Algírban, majd visszajövén Budapestre, az itteni zeneéletben vettek előkelő részt, mindkettő nemcsak hangszerével, hanem tollával is irányító szerepet vitt. Mint magyar dalszerzők kezdettek feltűnni: Hubay kiadta Petőfi albumát, 18 kompozíciójával, Aggházy néhány népszínműhöz írt zenét, élénken részt vettek a „Harmónia” zenetársulat ugyanolyan című lapjának szerkesztésében is.

Útjuk ezen túl kétfelé vált, Hubay elfogadta a brüsszeli zeneakadémia meghívását s elfoglalta Vieuxtemps katedráját. Aggházy itthon maradt és a Zenedében lett tanár. Igen rövid ideig Berlinben volt tanár, de újra visszatért, a honvágy visszahozta, Ezentúl itthon komponált, hangversenyezett és tanított: finom hangulatú dalai, «Maritta» című dalműve, melyet az Operaház mutatott be, néhány vallásos tárgyú nagyobb műve és zongora-darabjai szép nevet biztosítottak neki úgy itt, mint a külföldön, de termékenységének útjába állott szkeptikus lelke és erős önbírálata, mely miatt aránylag keveset dolgozott.

Utóbb már csak a zenedei tanárságának élt, mint a kiművelési osztály, vezető tanára, sok kiváló növendéket képezve ki. Halála előkelő és kiterjedt rokonságot, borit gyászba, mely benne a szeretetreméltó művészt és jellemes férfit egyaránt gyászolja. 

(K. G.)

MAGYARORSZÁG, 1918. október10. (25. Évfolyam, 237. szám)

és 777.: Egyetértek.

Miért nem veszik elő? Megvan rá a fenomenális címszereplő, és a többi szerepet is simán ki lehetne osztani.  Szeretné a közönség. 

Koszonom ezt a linket. Igy  kell szláv operát énekelni - Lukács Gyongyi fenomenális Jekatyerina. 

Ma van CSÁNYI VALÉRIA karmester és karvezető asszony születésnapja.

Isten éltesse sokáig jó erőben, egészségben! Azt hiszem, mindazok nevében, akik szerető közönségét alkotják, e fórumon is kívánhatok neki odaadással gyakorolt, szép hivatásában további emlékezetes előadásokat, sok sikert.

Egy szép felvétel, amelyen ő vezényel:

112 évvel ezelőtt született

Dmitrij SOSZTAKOVICS zeneszerző, zongoraművész

(Szentpétervár, 1906.09.25.-Moszkva, 1975.08.09.)

Ebből az alkalomból idézem egyik írását:

"TRAGÉDIA – SZATÍRA

Már két és fél éve dolgozom a Lady Macbethen. Ez a darab első része tervezett trilógiámnak, melyben a nők helyzetét szeretném ábrázolni Oroszország különböző korszakaiban. A Kisvárosi Lady Macbeth tárgyát Leszkov hasonló című novellájából kölcsönöztem, az írás valósággal mellbe vágja az olvasót hallatlan világosságával és tömörségével. Véleményem szerint olyan novella, amely műfajában az élvonalat képviseli a forradalom előtti Oroszország nyomorúságos körülményei között sínylődő tehetséges, eszes, nagyra-hívatott asszony sorsának mélységesen őszinte, tragikus ábrázolásával. A  jubiláló Maxim Gorkij mondotta: «Tanulni kell. Meg kell ismernünk hazánkat, múltjával, jelenével és jövőjével együtt.» Nos, Leszkov műve a lehető legtökéletesebben megfelel a gorkiji kívánalmaknak, mivel páratlan erővel rajzolja meg a forradalom előtti Oroszország egyik legsötétebb korszakát. A Lady Macbeth a szó betű szerinti értelmében igazi alap a zeneszerző számára. Ragyogóan megformált jellemeivel, drámai konfliktusaival engem valósággal lenyűgözött.

A librettót A.G. Prejsszel, a fiatal leningrádi dramaturggal közösen állítottuk össze, majdnem teljes egészében Leszkovot követve – a harmadik felvonás kivételével, amelyben a hangsúlyosabb szociális árnyalatok megteremtésével némileg eltértünk az eredeti szövegtől. Írtunk egy rendőrségi jelenetet, és elhagytuk Jekatyerina Lvovna unokaöccsének meggyilkolását.

Az operát tragédiának dolgoztam fel. Mondhatnám azt is, hogy a Lady Machbeth tragiko-szatirikus zenedráma. Bár Jekatyerina Lvovna férjének és apósának gyilkosa, mégis rokonszenvet ébreszt bennem, igyekeztem életmódját és környezetét sötéten szatirikus színekkel ecsetelni. A „szatirikus” jelzőt ezúttal egyáltalán nem „nevetséges” vagy „gúnyos” értelemben használom, hanem éppen ellenkezőleg: a Lady Macbethet leleplező operának szántam, olyan műnek, amelyik lerántja a leplet a kereskedői életvitel szörnyű szokásairól, aljasságairól, és egyszersmind meg is gyűlölteti őket a nézővel.

A Lady Macbeth zenei anyaga merőben más, mint előző operámé, Az orré. Meggyőződésem, hogy a zenedrámában énekelni kell; a darab valamennyi vokális szólama énekelhető, kantilénákban gazdag. A zekekar egyes patetikus percekben hatalmassá nő - katonazenekarral és különböző kigészítő hangszerekkel bővül.

Három felvonással már elkészültem, a teljes mű négy felvonásból áll majd. Gondolom, 3-4 hónap kell még, hogy befejezzem az operát."

Szovjetszkoje Iszkussztvo, 1932. október 16.

(Fordította: Kerényi Mária)      

Shostakovich: Lady Macbeth of Mtsensk - Lukács, Berczelly, Zapletchni

Ma 81 esztendeje született Kelen Tibor (eredeti nevén Klein Tibor) (Budapest, 1937. szeptember 18. – New York, 2001. április 28.),  operaénekes  (tenor) és izraelita kántor volt. Kelen Péter operaénekes (Budapest, 1950.  július 27. -) bátyja.

„Sokat énekeltem, sokat tanultam...”
BESZÉLGETÉS KELEN TIBORRAL

Film Színház Muzsika, 1964. július 3.

 A fotón Kelen Tibor - Tell Vilmos  szerepében, 1963 /Forrás: Caruso - Blog/

Kié ez a szép csengésű hang? — kérdeztem egy diákoknak rendezett hangversenyen, amikor először hallottam énekelni Kelen Tibort. Művészkollégái nyomban elmondták, hogy rendkívüli hangadottsággal, muzikalitással rendelkező tehetség, szorgalmas énekes, aki ösztöndíjasként került az Operába. Most őt magát kérdezem: hogyan lett operaénekes?

— Nyolcéves korom óta az a vágyam, hogy énekes, vagy zongoraművész legyek. Ez természetesen már eldőlt. Édesapám vitt be az Operaházba, hogy meghallgassanak, s másnap szerződtettek is.
 

Soha nem foglalkozott csak a muzsikus pálya gondolatával. A zene, az éneklés szeretetét hazulról hozta. Szülei is zenészek és mind a hét testvére játszik valamilyen hangszeren.

— Három év alatt elvégeztem a Bartók Zenei Szakiskola ötéves tananyagát. A kis operaszerepek, a »Bolygó hollandi« kormányosa, a »Bajazzók« Arlekinja után két évvel ezelőtt főszerepet kaptam. Edgárt énekeltem a Lammermoori Luciában, majd a Rigolettó- ban a Mantuai herceg következett. Az elmúlt évadban pedig rámosztották az egyik legnehezebb tenorszerepet, a Tell Vilmos Arnoldját. Sokat énekeltem ebben az évadban és rengeteget tanultam.

Arról kérdezem, hol járt külföldön és hová szeretne eljutni tanulni.

— Itthon tanultam. Eddig csak egyszer jártam külföldön, Szófiában, egy énekversenyen. Jó lenne nagy művészeket hallani, játékukat tanulmányozni. De majd sor kerül erre is. Egyelőre elégedett vagyok. Van még elég tanulni való a mi Operánkban is. Huszonhét esztendőmmel négy éve vagyok a Magyar Állami Operaház tagja és ez nem kis dolog.

Hogy milyen tervei vannak? Csak szerepvágyakról beszél. Rodolphe-ról a Bohéméletben, Turidduról a Parasztbecsületben, és végül a Turandot Kalafjáról. Kelen Tibor fiatal, kivételes adottságokkal rendelkező művész. Énekhangja, színpadi játéka még csiszolásra vár, de egy már most is bizonyos: érdemes figyelni rá.

/Potoczky Júlia/

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született

 MIHALOVICH ÖDÖN (1842.09.13.-1929.04.22.), 

zeneszerző, zenepedagógus, valamint 1887 és 1919 között a Zeneakadémia igazgatója.

Rá emlékezve idézem a következő írást:

„Mihalovich Ödön nyolcvanötéves.

Egyetem-utcai csöndes magányában él közöttünk a magyar muzsika harmonikus lelkű „great old man”-je: Mihalovich Ödön, aki a napokban ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. Még néhány esztendeje a Dunaparti korzó őszi verőfényében sétálgatott délelőttönként és vidám mosollyal viszonozta az ismerősök üdvözletét, most kissé fáradtan, de teljes szellemi frisseségben szemléli a felhőtlen októberi égboltozatot és fogadja szorgalmasan látogató barátait, Apponyi Albert grófot, Hubay Jenőt, Léderer Rudolfot és másokat. Amellett ma is állandóan figyeli a zenei eseményeket, amelyeknek egy emberöltőn át legfőbb irányítója volt. Mindenről pontosan tájékozódik, mindenhez hozzászól, és éppúgy lelkesül a magyar sikerekért, mint aktív vezér korában.

Kevés halandónak jutott osztályrészül, hogy még életében láthassa munkájának gazdag gyümölcsét és eszméinek győzelmét. A Gondviselés különös kegyeltje ő, aki büszke és boldog szemlélődéssel tekinthet vissza élete művére és életének minden legkisebb epizódjára.

Mint fiatal muzsikus, telve komoly talentummal, magas művészi igényekkel és intranzingen elvhűséggel került hozzánk Wagner és Liszt környezetéből Liszt Ferenc igazgatói székébe. Akkor kevesen vették észre, hogy a fiatal művész néhány év után már nemcsak a Zeneakadémiát, hanem egész zenei életünket vezeti. Ezt a pozíciót azonban sok küzdelem árán kellett kivívnia. Rengeteg félreértés, kicsinyesség, gáncs, gúny keresztezte szándékait, a pedagógus, művész és zeneköltő szent törekvéseit. Ö azonban emelt fővel, szilárd lélekkel ment tovább a maga egyenes útján. És a mesterségesen szított népszerűtlenség köde lassanként eloszlott. Elnémult a rosszindulat, az okvetetlenkedés és az érdekhajhászók türelmetlenkedése, előbb-utóbb győznie kellett az igazságnak, a jóságnak és a tekintélynek.

Tanárai, növendékei rajongói lettek, és e rajongókból ragyogó nevű művészgárda, amelynek tagjai világszerte elismert mesterei lettek a zene- művészetnek. És amilyen erőteljes harcot vívott az iskoláért, éppoly lelkes és szívós küzdelmet folytatott eszméiért és az igazi tehetségekért. Minden irányt elismert, ha az nem jött ellentétbe a művészet tisztaságával. Ő, aki köztudomás szerint törhetetlen híve volt Wagnernek, mindig szembehelyezkedett minden maradi előítélettel és fiatalos hévvel egyengette a legforrongóbb modernek útjait is, súlyos szavával melléjük állt, mert tudta, hogy a természetes fejlődésnek semmi sem állhat útjába.

Valóban apostoli missziót teljesített.

Most, amikor születése napját ünnepeljük, mindezen érdemeket is fölülmúlva látjuk őt zeneköltői nagyságában. Mint komponista, műveiben is valóra váltotta a tiszta művészet eszméit. Szerzeményei egytől-egyig egy nagystílű költő művészi őszinteségének és artisztikus dolgozási módjának geniális megnyilatkozásai. És hálátlan korunk nem karolja föl eléggé Mihalovich Ödönnek grandiózus ópuszait, noha mindenki tisztában van szerzőjük és e művek történelmi jelentőségével.

Nemzetünknek nagy tartozása van a magyar zene e nagy arisztokratájával szemben, kötelessége tehát, hogy műveinek minél gyakoribb és jobb előadásával rója le a hálának soha el nem hervadó babérjait. Hiszen ez nemcsak hazafias kötelesség, hanem saját művészetünk megbecsülése is egyúttal. Csak saját magát tiszteli meg az a testület, amely műsorába iktatja az ő műveit.

Mint értesülünk, a Zeneművészeti Főiskola a közeljövőben előadja a Mester IV-ik szimfóniáját. A Székesfővárosi Zenekar a tavasszal nagy sikert aratott a „Toldi szerelme” előjátékával. A szimfóniákon, nyitányokon, poétikus dalain és egyéb művein kívül rendkívül hálásak szimfonikus költeményei is, a Sellő, Hero és Leander, La Ronde du Sabbat, a Pán halála, Rémhajó és a kórus- és zenekarra írt műve: A szélviharhoz.

A zenei romantikának igazán felejthetetlen szép alkotásai ezek, becsüljük meg őket.

Floresztán.

A ZENE, 1927. 2. szám.

Sieben Gedichte von Mathilde Wesendonck - Ich träumte, Du seist mir gut und treu

58 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

WEINER LEÓ, magyar zeneszerző

(1885. április 16. – 1960. szeptember 13.), kétszeres Kossuth- és Coolidge-díjas kiváló művész,

aki nemzedékileg közvetlen pályatársa volt Bartóknak és Kodálynak, s akinek a munkássága meghatározó jelentőségű volt századelőnk zenei aranykorában. Részese és gazdagítója volt annak a hirtelen kibontakozó zenei megújhodásnak, amelynek lendülete túllépte a nemzeti mércét.

Weiner alkotói pályája üstökösként tűnt fel a 20. század első évtizedében, s bár az idő múltával ez a kimagasló tündöklés alább hagyott, munkássága a korabeli magyar zeneművészetet jelentős szellemi-művészi értékkel gazdagította.

*

Bónis Ferenc zenetörténész, egyetemi tanár így emlékezik egykori tanárára, Weiner Leóra:

          «― Weiner Leó az „ideiglenesen” Majakovszkij nevét viselő utcában lakott, egy múlt század végén épült, szépnek aligha mondható bérházban, annak „gangos” lakásában. Vele csaknem szemközt áll az a nemes arányú, kétemeletes épület, mely az idős Erkelnek adott otthont. Mint életének minden mozzanatában, Weiner döntését ez esetben is praktikus szempontok motiválták. Vagyis, hogy közel legyen a Zeneakadémiához, ahol idejének jelentős részét töltötte. Meg, hogy közel legyen a Fészek Klubhoz, melynek „elhíresedett” kártyacsatái ugyan hidegen hagyták – ám fantáziáját annál jobban izgatták a sakkmérkőzések. Szabad idejében ott játszotta, valahol a belső falépcső tövében, végtelennek tűnő partijait, többnyire Rados Ferenc zongoraművész édesapjával, a kiváló hegedűtanár Rados Dezsővel.

          ― Ha se a Zeneakadémián, se a Fészekben nem volt található, akkor bizonyára valamelyik tisztelője vacsora-meghívásának tett eleget, kedves szerénységgel, de komoly öntudattal. Tisztában azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy egy-egy elfogadott meghívással mégis mindig ő az, aki ad: aki meghívóját megajándékozza jelenlétével.

          ― Ha vendégségben sem volt, akkor bizonyára otthon tartózkodott, a mondott Király utcai házban, mely alkotóműhelye és segéd-tanterme volt, színhelye társadalmi életének és pihenésének. Itt kerestem fel jómagam is. Első alkalommal 1955. január 23-án. Holmi „udvariassági vizit”-ről természetesen szó sem lehetett, az ilyesmit Weiner alighanem elfecsérelt időnek tartotta volna. A látogatás célja zenei tevékenység volt: elemzést írtam egyik bemutatásra váró munkájáról, Liszt h-moll szonátájának általa készített zenekari átiratáról. Ezt az írást akartam megmutatni neki, egyszersmind megkérve, hogy fejtse ki hangszerelői ars poeticáját.

          ― A látogatás időpontját jó előre tisztáztuk, mégis, jócskán várnom kellett a folyósón, míg jellegzetes zömök alakjának körvonalai felsejlettek az előszobaajtó tejüvegén. – „Halló” – mondta még az ajtón át, hogy megbizonyosodjék jelenlétemről. Ennek megtörténte után beengedett az előszobába. Kedves volt, barátságos, kissé szórakozott. „Foglaljon helyet!” – mutatott a vendégváró házgazda szívélyességével a fogasra. „Akarom mondani, tegye le a kabátját.” Majd bevezetett a lakás belsejébe. Keresztülhaladtunk egy dolgozószobának álcázott tágas helyiségen, melyről rögtön lerítt: itt ugyan soha senki nem dolgozik. A komor könyvszekrényben feszesen-háborítatlanul sorakoztak az aranyozott gerincű, díszes kötetek; az íróasztal irigylésre méltóan üres lapján csak egy szitával letakart gyümölcstál pompázott. Jobbra fordultunk, egy kisebb utcai szobába. Tulajdonképpen itt élt Weiner. Két zongora, karosszékkel övezett asztal sakktáblával, a falon hatalmas Beethoven-kép: puritán, rá nagyon jellemző környezet. Akkoriban különösen sokat foglalkozott Beethovennel: közreadta a harminckét zongoraszonátát, majd a hegedű-zongoraszonátákat, valamennyit saját előadási jeleivel-tanácsaival ellátva. Ehhez senki korábbi kiadványát nem használta fel; az Urtext, adott esetben egy-egy facsimile alapján, az első hangtól az utolsóig, leírta a teljes művet. Kiadványai, melyekre joggal írhatta volna, hogy „Így látom Beethovent,” az egész világon elterjedtek. Utánnyomásainak számából ítélve tartok tőle, hogy ma ezek a legismertebb „Weiner művek.”

          ― „Igazi” dolgozószobájában, az ablak alatt, kicsiny, törékeny virágasztalka állt, rajta kihegyezett ceruzák, törlőeszközök, vakarókések, kiterített kottapapír: a zeneszerző műhelye és szerszám-készlete. Élete utolsó másfél évtizedében itt írta valamennyi művét. A nagyszoba díszes, méltóságteljes íróasztalára rá sem hederített. Legfeljebb, ha gyümölcsöt volt ehetnékje.

          ― Leültünk. Weiner elővette a Liszt-mű hangszerelésének autográfját – a munkát magát, másolatból, ismertem már, - és kifejtette véleményét: megengedhető-e zenekari átirat készítése mások zongoraműveiből. Gondosan feljegyeztem szavait; ezt mondta:

          ― „Zongoraművek zenekarra való átültetése nem idegen Liszt szellemétől. Ő maga meghangszerelte a Mefisztó-keringőjét, a Mazeppát – sőt, mások műveit is. Liszt h-moll szonátájában – a virtuóz, zongoraszerű elemek mellett – sok a zenekarra kívánkozó, grandiózus részlet. Épp ezért már évek óta vonzott a feladat, hogy eddigi Liszt-hangszereléseimet a h-moll szonátával kiegészítsem.

         ― A zenekar összeállításánál Liszt Faust-szimfóniáját vettem figyelembe. – A hangszerelés legfőbb nehézsége a zongoramű virtuóz részleteinek zenekari átültetése volt. Ezeket a virtuóz részleteket részint szólóhegedűre, részint szóló fuvolára bíztam.”

          ― Elkérte kéziratomat, gondosan elolvasta, végül aláírásával hitelesítette. A kis feljegyzést becses dokumentumként őrzöm: azt a ritka pillanatot rögzíti, melyben az oly szerény mester szavakban vallott zenei elképzeléséről.

          ― 1957 tavaszán azért kerestem fel, hogy megmutassam neki Farsang című zenekari művéről írott elemzésemet. Ezt a ritkán hallható, nékem nagyon kedves fiatalkori művet ugyanis 1957. április 13-ra műsorra tűzte az Állami Hangversenyzenekar, Komor Vilmos vezényletével.

          ― Romantikus humoreszk – klasszikus szonáta-szerkezetben: ritka szerencsés találkozása e műformának és tartalomnak. Weinernek, hallatlan könnyedséggel, ez is sikerült, anélkül hogy építkezése formálissá vált volna. A szerkezet minden elemének tartalmi funkciója is van; ezeknek az elemeknek az összessége pompás könnyedséggel és eleganciával tartja a konstrukció teljes súlyát.

          ― Az elemzést olvasva Weiner sűrűn bólogatott. Szót ejtettem a kidolgozási részben megjelenő farsangi témák „karakter-változatai”–ról: a mulatságos fagott-szólóról, mely a „kissé-ázottan” feltűnő ifjú dülöngélését festette (jó pár évvel Bartók ilyen témájú burleszkje előtt), a hegedűszólóról, mely szerelmes szerenáddá „variálja” az eredetileg hetyke záró-témát. Meg a szonátaforma visszatérő részéről, mely tartalma szerint farsangi felvonulás: eredeti hangnemben újra megjelennek az álarcosok témái, a fokozódó derű és jókedv jegyében.

          ― „Köszönöm” – írta Weiner az elemzésre, melyet teljes mértékben jóváhagyott.

          ― „Köszönöm, Weiner tanár úr.»

Forrás:  „Weiner Leó és tanítványai” Emlékeink Weiner Leóról - Gyűjtötte és szerkesztette: Berlász Melinda, 2003.

Liszt Ferenc: h-moll Szonáta (Weiner Leó feldolgozásában)

Leó Weiner: Carnival - humoresque for small orchestra op.5. Allegro vivace

Ma 105 éve született a jeles magyar tenorista, Járay József

Járay József (külföldön Josef vagy Giuseppe Járay; eredeti nevén Jambrits József) (Nagygencs, 1913. szeptember 7.  – Budapest, 1970. október 1.)

• Magyar Szárnyak, 1942. február 15. (4. szám)

"A REPÜLŐSZAKASZVEZETŐ CAVARADOSSIT ÉNEKEL"

Zsúfolt az Operaház nézőtere, az élmény várakozásának kellemes izgalma fűti a díszes közönséget, amelynek soraiban feltűnően sok a repülőegyenruha. Bizonyára feltűnt az Operaház pénztáránál is, hogy a karzati ülőhelyekre igen sok repülőaltiszt váltott jegyet, úgy rohanták meg a Tosca előadását, mint annakidején a diákság Környey Béla felléptekor.
A zsibongó nézőtéren mellettem egy ősoperázó lelkes izgalommal mondja:
— Failoni szerint is nagy tehetség! ... ... A színlap ezt mondja a mostani Tosca-előadásról:
Cavaradossi . . . Járay József. Felmegy a függöny. A templomi színben új Cavaradossi áll előttünk. Nem alacsony, fujtatósalakú, pipiskedő Cavaradossi, hanem: magas, nyúlánk, szélesvállú, keménykötésű, fiatal férfi. Gesztusai, mozgása, színészkedése, mind-mind férfias erőt áraszt.
A hangja pedig! Diadalmasan szárnyal, a fiatalság elpusztíthatatlan életerejével cseng. Lágy, mégis zengően színes, a felsőbb régiókban sem veszti el rugalmasságát, biztonságát. Ragyogó fényű, melegtónusú, tisztán csengő, szívnek szóló töretlen lírai tenor, amelyhez hasonlatos igen kevés van. Mind jobban beférkőzik az ember szívébe, veresre tapsoljuk a tenyerünket, percekig. És mikor a levéláriára kerül a sor, kétszer ismételtetünk. Tombol a taps, a zsúfolt nézőtér egy emberként ünnepli az Operaház új, fiatal tenoristáját, ünnepli a tehetséget. Rajongásig szeretik.
Hát: Sikerült! Járay József repülő-szakaszvezetö kivételes tehetségével keresztülvágta magát a nehézségeken: Cavaradossit énekli már a m. kir. Operaház színpadán.

Tisztjei, elöljárói, minden bajtársa testvéri szeretettel drukkolt neki évekig, énekművészete fejlődésének minden állomásáról tudtak és most, hogy sikerült a csúcsra eljutnia, nagy büszkeséggel tekintenek fel reá. Vérünkből való marad, más talán eltitkolná, de ő igaz büszkeséggel mondja:

— Soha nem mérhetem fel magam Saljapinnal, de ha ő büszke lehetett arra, hogy zsákhordó volt valaha, volgamenti munkás, én még büszkébb vagyok, hogy a légierők szakaszvezetőjéből lettem operaénekes!

 Négyszer énekelte már Cavaradossit az Operaházban, egyre fokozódó sikerrel. Az egyik Tosca-előadást a rádió is közvetítette. Az előadást viaszlemezre vették fel és két nappal később sugározták szét.
— Így legalább hallhattam — mondja Járay — önmagamat. Ez a mód a legjobb ellenőrzés, önkritika.
 

Interjú

"Járay József repülőkatona lesz"

Teréz körúti legénylakásában beszélgetek hosszasan Járay Józseffel, a M. kir. Operaház tagjával. Egyszerűen, őszintén nyíltan, repülő a repülővel:

— Előbb azt mondd el, hogyan lettél repülő.
Feláll, megropogtatja magát:

— Gyerekkoromban kaptam meg a »repülőbetegséget«. Tudod: Nagygencsen lakunk. Gencs szinte Szombathely már, annyira összenőtt vele. A szombathelyi repülőtér éppen az apám vendéglőjéhez van közel. Gyerekkoromban minden időmet a repülőtérnél töltöttem. Nap mint nap felszálltak, repültek, jöttek, mentek a gépek. Magától értetődő volt, hogy repülő leszek.
— Hát az éneklés?
Jót nevet:
— Éneklés? Ugyan, ki gondolt arra! ... Nálunk szinte családi betegség a jó hang. Az édesapámnak — pedig hatvanon túl van már — olyan tenorja van, hogy még én is irigylem. Öten vagyunk testvérek, — három fiú, két leány — valamennyien jól énekelnek. Minden testvérem sokra vinné az éneklésben.

Járay egy ideig akadémista volt, azután került a székesfehérvári repülőtérre.
— 1929-ben lehettem végre repülőkatona, a székesfehérvári motorszerelő szakiskolába kerültem. Mindig pilóta akartam lenni, a körülmények tettek szerelővé. Megtanultam, hogy a jó szerelő van annyi, sőt néha több, mint a jó pilóta. Szerettem a gépeket, meg is ismertem tövéről-hegyéig valamennyit. Mindenem volt a gép, meg a motor.

Megkérdezem, hogy hát az éneklés hol marad?
— Az éneklés?... Nem énekeltem én többet, mint a bajtársaim. Az ördög gondolta, hogy az éneklés fontosabb lesz számomra, mint a gépszerelés ...

»Vágyom egy nő után ...«

— Lassan-lassan megismertek arról az oldalamról is, hogy jó hangom van. Fiatal, 19 éves ember voltam, divat volt akkor a Mosoly országából a »Vágyom egy nő után!« Hát ez volt az én kedvenc dalom.
— Most érzem csak, hogy milyen lélekmelegítő szokás az a fehérvári repülőtéren, hogy a szakiskola növendékei sűrűn műkedvelőznek. Mi is azt tettük, egyszer engem is fölléptettek. Hogyan-hogyan nem: sikerem volt, nemcsak növendék- bajtársaim, hanem tisztjeim és elöljáróim is felfigyeltek rám. Persze, akkor még nem volt arról szó, hogy énekelni tanuljak.

Egyre jobban belemelegszik az emlékekbe:

— Öt esztendeig szolgáltam Székesfehérváron. Velem szolgált az ökölvívás két bajnoka: a világbajnok Haranghi és Szigeti.

Repülőszerelőből sportbajnok

Itt egy kicsit eltérünk az énekléstől, zenétől, mert Járay József szakaszvezető akkoriban többre becsülte a sportot az éneklésnél:

— Versengve sportoltunk. Én összeszedtem vagy kétszázötven díjat, érmet. Atletizáltam, az atlétika minden ágát műveltem, Haranghiék még az ökölvívást is megkedveltették. Annyira szerettem az atlétikát, hogy komoly versenyeken értem el jó eredményeket. Megnyertem a Dunántúl dekatlonbajnokságát — második lettem az országos viadalon — és úgy nyertem meg, hogy a dunántúli bajnokságot ma is én tartom.

— Milyen jó most, — mondom — hogy komolyan sportoltál. Téged jóidéig nem fenyeget az a veszély, hogy elpuhulsz és nem tudsz majd teljes illúziót kelteni az Opera színpadán.

Újabb nevetés:
— Hát ez a veszedelem valóban nem fenyeget. Rendszeresen tornászom, reggelenként jóidéig árnyékbokszolok. Tudom, hogy nemcsak a hang, hanem a színpadi megjelenés is érték, amelyre vigyázni kell.

Nagyszerűen kisportolt alakja van. Deltaizmai ma is olyanok, mint a sportbajnokoké.
— No, te sem hízol el!
— Én ugyan nem! Megmaradok sportembernek . ..

Közbevetem, hogy az előbb arról beszélt, hogy az énekesnek nemcsak a hangjára, hanem az alakjára is vigyázni kell.
— Természetesen, — mondja — hiszen az operaénekesség nemcsak éneklésből, hanem színészi munkából is áll.
— A hangodra hogyan ügyelsz?
— Nagyon. Hiába vagyok tehetség, ha hangom közben elromlik. Az operakultusz, a zenevilág, a közönség mindig csak a töretlen értéket kedveli. Nincs és nem lehet elnézés, mindig tökéleteset kell adni. Érthető hát, ha ügyelek magamra. A hangom mindenem. Nem iszom hát, nem cigarettázom, nem üldögélek füstös helyeken.
Visszakanyarodunk a repüléshez. Megkérdezem, hogyan indult el énekesi pályája a repülőszakaszvezetőségtől?

Járay a századkürtös

— Hát nemcsak szerelő voltam én, hanem kürtös is. Nézd!

Mutat egy képeslapból kivágott képet. A kép azt a jelenetet ábrázolja, hogy az Endresz és Bittay koporsóját hazahozó gyászvonatot díszben felsorakozva fogadják a székesfehérvári pályaudvaron a repülőkatonák.

— Ezt a képet miért tetted el?
— Mert rajta vagyok. Látod a kürtöst, amint éppen fújja? Hát ez a kürtös vagyok én!... Valahányszor díszszemle volt vagy kivonulás, én kürtöltem. Amikor Horthy Miklós kormányzó urunk vagy Gömbös Gyula látogattak el hozzánk, én fújtam a díszjelet. Meg amikor templomba mentünk vasárnap, én fújtam a századnak talp alá valót: Tattararatta-ratta-ta-ti — ratta-tatta-ta!...
— Az sem ártott.
— Nem bizony, jó tüdőgyakorlat volt a kürtölés!

Ötesztendei szolgálat után került Szombathelyre.
— Tudod, már Székesfehérváron kezdtem »kinőni magam«. Egyszer nyáron Balatonszabadiban üdültünk bajtársaimmal, amikor meglátogattak bennünket a regősök. Velük volt Lugosi, a tárogatóművész. Akkor kaptam kedvet a nyilvános szerepléshez. Lugosinak elénekeltem egy két dalt és megkértem: mondja meg őszintén, mit tart rólam. Azt felelte, hogy szerinte igen jó volna, ha képezném magam.
— Parancsnokaim is ugyanezen a véleményen voltak. Emlékszem: egyszer Székesfehérváron bemutatták a Cigánybárót. Akkor már a városban is volt »nevem«, kijöttek a repülőtérre és felkértek, hogy énekeljek el a darabban egy betétet. Fráter Tibor őrnagy úr volt akkor az intézet parancsnoka. Tőle kaptam engedélyt a nyilvános szereplésre.
— Eredj, fiam, mondotta, többet tudsz te már annál, hogy csak a fehérváriaknak énekelj!...
— Akkoriban — folytatja — már több nyilvános szereplésem volt és mindenütt repülő szakaszvezetöi egyenruhában énekeltem, ebben az operettben énekeltem először civilruhában.
— Azután?

»Tisztjeim segítettek énekesi pályámon«

Elgondolkozik:
— Azután Szombathelyre kértem áthelyezésemet. Azért Szombathelyre, hogy közelebb legyek a szüléimhez és a városi zeneiskolában tanulhassak. Tisztjeim mindent megtettek a kedvemért. Olyan könnyű beosztást kaptam, hogy énektanulmányaimat folytathattam. Reggel nyolctól kettőig volt elfoglaltságom az irodán — én kezeltem a parancsokat, utasításokat, sokszorosító gépet — délután zavartalanul tanulhattam. A zeneiskola hangversenyein egyre többször szerepeltem, már a lapok is kezdtek írni rólam.
— Azután eljött az idő, hogy Pestre vágytam. Szüleim nem akartak elengedni, nem bíztak abban, hogy viszem majd valamire. Parancsnokaim pedig biztattak, mindent elkövettek, hogy megkapjam a pesti áthelyezést.
— Budapesten jó beosztást kaptam, az anyagszertár fegyverműhelyében dolgoztam eleinte, azután irodába osztottak be.

Elérzékenyedik:
— Boldogult jó Magjerek László főhadnagy úr volt az első segítőm Budapesten. Mindent elkövetett, hogy bejuthassak a Zeneművészeti Főiskolára. Ha elcsüggedtem, bátorított. Mindig azt mondta: — Fiam, te tehetséges énekes vagy! Csak szorgalom és kitartás kérdése, hogy megtaláld a számításodat!...
— Vitéz Barna Kornél százados úr volt a másik segítőm. Úgy bántak velem, mint a saját testvérükkel, vittek, segítettek előre. Nekik köszönhetem elsősorban, hogy most itt vagyok és nem tudom meghálálni nekik, hogy segítettek.

Egy »őrmester« tenorja »mérsékelt  sikert« arat.

Járay József repülőszakaszvezetői egyenruhában jelentkezett próbaéneklésre a Zeneművészeti Főiskola felvételi vizsgáján. Az egyik nagymultú pesti lap két sorban ennyit írt róla:

»Jelentkezett egy őrmester is, de tenorjának csak mérsékelt sikere volt«.

— A főiskolán — folytatja Járay — Székelyhidy Ferenc növendéke lettem. El nem tudom mondani, milyen féltő szeretettel, mennyi odaadással nevelt, tanított. Életem végéig hálás leszek neki.

Azután leszerelt, az énekművészet teljesen elhódította a repüléstől.
— Ma nyugdíjas repülőszakaszvezető is vagyok — mondja nevetve.

Cavaradossi után Mantuai herceg

Éppen nyílik az ajtó, jön a pénzespostás és hoz negyvenvalahány pengőt, Járay József repülőszakasz vezető februári nyugdíját.

— A vége az volt, hogy felvettek az operai tanszakra. Sokat és lelkiismeretesen tanultam. Nehéz munka volt, de — sikerült. Tavaly június végén vizsgáztam, a vizsga napján szerződtetett Márkus László igazgató urunk az Operához. Cavaradossit már négyszer énekeltem, a közeljövőben valószínűleg bemutatkozom a Rigolettóban is.

Megkérdezem: mi a legnagyobb élménye eddig?
— Az, hogy drága jó nagyanyám hat kilométernyire lakik szüleim házától. Amikor megtudta, hogy a rádió közvetíti operai fellépésemet, gyalog ment a kemény hidegben édesapámékhoz, hogy rádión meghallgathasson.

Eddig tart az interjú Járay Józseffel, akit segítő szeretettel vesz körül a főváros zenei élete. Csaknem minden estéje foglalt. Ha nem az Opera színpadán énekel, hangversenyekre van meghívása. Mint hallom, az Operaházban is különös szeretettel veszik körül. Érthető, hiszen szinte példanélküli, hogy a Zeneművészeti Főiskola növendékét a vizsga napján szerződtessék és alig háromhónapi foglalkoztatás után mindjárt vezetőszerepet énekeltessenek vele az Operaház színpadán ...

Raczkó Lajos.

Járay József mint Pinkerton