Kapcs.: 165. és 152. sorszámok

"Hogyan felelnek, akik kérdeznek?..."

Hogyan felelnek célkitűzéseikről a Felelj, ha tudsz című televíziós művészeti vetélkedő kérdezői, a műsor írói?

Udvardy Tibor:

- Mivel művészetről van szó, talán úgy, ahogyan Oscar Wilde: „Kétféleképpen lehet a művészetet utálni: 1. Ha valóban utáljuk. 2. Ha hideg ésszel szeretjük.”

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy műsorunkban nemcsak a kérdések érdekesek és nemcsak a pontos válaszok. Nem a tárgyi tudás fontos a számunkra, hanem a műalkotások megszerettetése

- A műsor eddigi tapasztalatai is azt mutatják, hogy az emberek jobban ismerik a zenét, mint a képzőművészetet. Ezért helyesnek érzem az azt elképzelésünket, hogy egy-egy témát a legkülönbözőbb művészeti műfajok felől közelítünk meg. Egy-egy író, szobrász vagy zeneszerző – sokszor térben és időben távol egymástól – művészi mondanivalóját különböző formákba öntve teremti meg, s mégis ezek a művek teljesen azonos témák, gondolatok, megérzések hordozói. Így az egyik művészeti forma megértése lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy a másik, vagy a harmadik, általa kevésbé ismert művészet is megnyíljon előtte.

Gál György Sándor:

- Kifogásolják, hogy csak a legnevesebb klasszikus mesterek műveire támaszkodunk. Nem abból adódik ez, mintha mi nem szeretnénk a modern művészetet… (Közismert, hogy Udvardy Tibor Ránki operájának egyik vezető szereplője, én magam is szívesen foglalkozom pl. az elektronikus zene kérdéseivel is.) Az ok egyszerű: rejtvényeket adunk fel, s a ma és a közelmúlt remekművei nem ismeretesek még annyira, hogy ezeket a kérdések zömében felhasználhatnánk. Persze minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy az új művészetet, sőt a holnap művészetét is szolgálni tudjuk. Kármán György, a műsor szerkesztője és Horváth Zoltán rendező különben is állandóan új és új ötletekre késztet bennünket. Ezek az ötletek néha éjszaka születnek… Ne haragudjanak hát a szomszédok, ha nyugalmukat ilyenkor egy-egy dallammal megzavarjuk…

/R.A. – RTV Újság, 1971. március 17./

Szu Csongék Amerikában

Film Színház Muzsika - 1967. március 3.

„Harminc évvel ezelőtt, az Egyetemi Énekkarok  tagjaként  járt Udvardy Tibor a tengeren  túl.  Most  „A  mosoly országa”  Szu Csongjaként látogatott vissza, Koltay Valériával, aki  Mi-t, Szu Csong kishúgát  alakította.

- Különös, mennyire megismétlődnek a  dolgok -  mondja Udvardy Tibor. - Amikor Torontóból  „átmentünk” Montrealba  s  a repülőtérről a városba  futott velünk  az  autó,  a  rádió bemondta, hogy ma  este vendégszereplésünkkel  a Lehár-operettet játsszák. Utána  elhangzott  egyik lemezem „ A mosoly országá” -ból.  Három évtizede  a  chicagói rádió  konferálta  be  az Egyetemi Énekkarok hangversenyét így. Akkor ott a „Hazám, hazám”-at forgatták le az én  előadásomban. . .

Ez a kanadai meghívás folytatása Bilicsi Tivadar,  Latabár Kálmán, Feleki Kamill, Petress Zsuzsa  vendégszereplésének. Kertész Sándor torontói Magyar Színháza áldozatos kultúrmissziót  tölt  be  a  kinti  magyarok között;  az  óhazával  így  is,  hazai  művészek vendégszereplésével  is elevenen fenn  akarják tartani  a  kapcsolatot.

- És nemcsak  magyarok  voltak  az előadásokon - említi meg Udvardy Tibor -, de az angol  követség munkatársai is vásároltak jegyet!  Kiderült, hogy annak   idején Budapesten  állomásoztak  s  látták  a  mi  Operaházunk „Peter Grimes”-előadását.

Udvardy Tibor  is, Koltay Valéria is csak megerősíti a   korábbi, a mástól szerzett  értesüléseket:  a  kinti  magyarok  nagy  szeretettel  vették őket  körül. A  régebbi  s  az  újabb  amerikás magyarok egyaránt.

- A torontói  és  montreali  előadások után - mondja  Koltay Valéria - az  Egyesült  Államokban volt  öt  hangversenyünk,  New Yorkban,  Cleveland- ban  és  más  városokban.  Operarészleteket  és  operettdalokat, kettősöket énekeltünk.

És  kétszer  jártak  az  új Metropolitanban!  (Udvardy  harminc éve  a  régiben volt, a „Carmen’’-t  látta, s  csak arra emlékszik, hogy egy Petile — nem Pertile! — nevű tenorista énekelte Don Josét...)  Most egyik este a  „Lammermoori  Luciá”-t  látták, a  világ egyik legnagyobb énekesnője, az  ausztráliai Joan Sutherland volt  a címszereplő, Richard Tucker  énekelte Edgardót, Richard Bonynge, Sutherland  férje  dirigált.   A  másik  előadás: „A  nürnbergi  mesterdalnokok’'.  (Azon az estén négy magyar tenorista volt a Met-ben!   Kónya Sándor - Stolzingi Walter;  Carelli Gábor - Moser;  Nagy Róbert - Eisslinger; meg Udvardy, aki hallgatta őket...)

- Igen hálás vagyok Operaházunknak - mondja UdvardyTibor -, hogy a  szezon derekán  lehetővé tette ezt az amerikai  vendégszereplést. Most itthon szeretnék helytállni.

És Szu Csong  - Canio, s Eisenstein maszkját  ölti fel; Mi  pedig - Blondéét és Rosináét.

"(déel)” – azaz: Dalos László

Kapcs. 32. sorszám

Udvardy Tibor és Lehár Ferenc kapcsolata

Film Színház Irodalom

1943. január 22. (4. szám)

VILLÁM VIZIT AZ OPERAHÁZ PRÓBASZOBÁIBAN, AHOL LEHÁR FERENC VEZETÉSÉVEL TANULJÁK A „GARABONCIÁS DIÁK”-OT

Lehár Ferenc néhány nap előtt- Budapestre érkezett és személyesen vezeti a „Garabonciás diák” című operettjének próbáit.  Felkerekedtünk fotóriporterünkkel és ellátogattunk az Operaházba, hogy beszámoljunk, miként folyik a betanulás munkája.

A próbaszobák folyosóján, a  párnázott ajtók mögül  bűvös  Lehár-melódiák foszlányai szűrödnek ki,  egy-egy szépen  ívelő  dallamrészlet,  néhány markáns akkord.  Az első szobában Hámory Imre acélos baritonján különös szépségű dal melódiája csapong. A »Garabonciás« főszáma: Vörösmarty A merengőhöz című költeményére írt kis remekmű. Hámory Imre Rubányi Vilmossal próbál, aki az előadás karmestere lesz.

A következő szobában Lehár Ferencet találjuk a zongoránál,  mellette Nádasdy Kálmán főrendező és Innocent-Vincze  Ernő,  a  librettista. Lehár zongorázik, Innocent-Vincze  a taktust üti. Nádasdy  pedig  —  énekel.
Amint elárulják, a mester még próba közben  is simít a  zenén,  változtat egy-egy szám hangszerelésén. A munka egy pillanatra félbeszakadt, gyorsan érdeklődünk a mesternél, hogy vajon eredeti  mű-e a  »Garabonciás  diák«, vagy mint azt az előzetes kommünikék jelezték, —  csak a  »Cigányszerelem« kapott új librettót és új címet.

A »Garabonciás diák« háromnegyed részben új mű — hangzott a válasz.
A Cigányszerelemből  csak  néhány motívumot, egy-két zárt számot vettem át. A többi mind az idén készült; egy évi komponálás eredménye.
— Persze: klasszikus »Lehár-zene«?
— Igen. Az operett műfaja már megkapta végső formáját, végső fogalmazását és azon nemcsak, hogy nem kell, de nem is szabad változtatni.
— Kik lesznek a főszereplők?
— A  címszerepet Udvardy  Tibor énekli, a hölgykoszorú élén pedig Osváth Julia  és  Orosz  Julia  állanak.
Igen jelentős szerepet kapott még Hámory Imre is. Természetesen rajtuk kívül még rengeteg szereplője van az operettnek, szinte  az  egész  szólista gárda szóhoz  jut.

Közben megjelenik Udvardy Tibor a próbaszobában és elfoglalja helyét a zongora mellett. Lehár megüti! a billentyűket és Udvardy  énekelni  kezd. Lágyan bomlanak ki a melódiák, a rideg  próbaszobából  mese-szárnyon, szinte Tündérországba visznek. Álom-alakok kelnek életre egy-egy szépen mintázott, ívelő frázis felett. Szépség, teljesség, öröklét sugárzik a bájos zene minden taktusából.
Míg Udvardy énekel, addig búcsúzóul, halkan és gyorsan megkérdezzük Magyar Bálint titkártól,  aki  Vergiliusként vezetőnk volt az operai labyrintusok alvilágában, hogy mikor lesz a bemutató.
— Február közepén.
Igazán kíváncsian várjuk.

(Fotó: Lehár  Ferenc  és  Udvardy  Tibor  próbálják a  »Garabonciás  diák«  egyik legszebb  dalát, mellettük  Innocent-VIncze Ernő, a librettista.)

Kapcs. 10-13. sorszámok

Udvardy Tibor amellett, hogy kiváló énekese volt az Operaháznak, civilben festett és írogatott is. Egyik írását, ami 1965-ben, a Film Színház Muzsikában jelent meg a Maszk és Toll rovatban és a címe: Szakáll és huszonegyes – már korábban bemásoltam a topicba.

Most beírom ide Udvardynak a másik írását is énekesről, karmesterről, művészi hitvallásáról, operajátszásról – ami ugyancsak Film Színház Muzsika Maszk és Toll rovatában jelent meg  - nyolc évvel később:

Film Színház Muzsika, 1973. március 31. (13. szám)

„MASZK ÉS TOLL”

Írta: UDVARDY TIBOR : Amíg a szólamból élő figura lesz

Minden  művészeti   ág nagyrabecsülése   és tiszteletben tartása  mellett az operaéneklést  tartom  — elfogultan-e, vagy  mert  ezt művelem, vagy mert ezt ismerem  a  legjobban  —  a legösszetettebbnek,  a   legnehezebbnek. Művészi öttusázásnak.
Időhöz kötött, a pillanat művészete, javíthatatlanul, visszavonhatatlanul.
A szülés fájdalma, gyönyöre lehet ilyen.   Hiába vesznek körül segítő kezek, orvosok, bábák — rendezők, karmesterek —,  este, hét  órakor   egyedül   maradsz;   ha szétmegy  a  függöny,   megszűnt   minden összeköttetés és protekció.
Életem  egyik legfélelmetesebb  élménye volt, mikor mint  Lohengrin  érkeztem meg a hattyún,  ezüst páncélban, földöntúli  fényben.  A  nézőtér  —  mintha  vezényszóra —  egyszerre  felemelte   színházi  látcsövét, melynek   lencséiben  négyzetre   emelve  tükröződött vissza  a  színpad vakító kéjjé,  mint több száz szentjános bogár, vagy mint a csillagos ég — csak  nem   oly megnyugtatóan —  és  a körülvevő   félelmetes  tömegben olyan  egyedül éreztem magam, hogy féltem.

A  legszebb, legnemesebb —  de  legkényesebb   hangszer  —  az   emberi   hang. Gyémánttömbhöz, vagy takaróhoz hasonlítható.   Az első pillanatra megdöbbentő és  igen  különböző  ez  a két hasonlat,  de megpróbálom   érthetővé  tenni.   Egy nagy  gyémánt,  míg  briliáns lesz — a csiszolás következtében —, sokat veszít térfogatából,  ugyanakkor  csillogása,   tüze   fényesebb   és koncentráltabb  lesz, s ezáltal   nagyobbnak  fog  hatni, mint  eredeti,   csiszolatlan formájában.
Terjedelme kisebb, de fénye, hatásfoka nagyobb lesz, viszont képességeinek határa ezek  után  is  véges. Olyan, mint a takaró.  Ha  a fejemre húzom, a lábam lóg ki, ha a lábam takarom be, a fejem fázik.  így van ez a hang terjedelmével  is. Vannak meglepően szép,  a szerepkörük követelményeinél  mélyebb  vagy  magasabb  hangok — laikusokat  megtévesztők   —,   de írott repertoárjukat nem kielégítők.

Vannak énekesek mint hályogot  operáló  kovácsok,  születésüktől  fénylő briliánsok. Amikor repertoárjuk, hírnevük és ezzel felelősségük is nő, jelentkezik az elbizonytalanodás, a stressz.  Egy-egy indiszponált estének félelmetes emléke  úgy  bevasalódik  idegzetünk  szövetébe,  hogy  sok idő  és  még  több  gyakorlás és  főleg  a  helyszínen  való javítási lehetőség kell, hogy a kellemetlen  emlékek  elmosódhassanak.
Valaha a klasszikus  szerepek hangadottságokat, hangalkatot  követeltek  — világklasszisoktól   még  ma is követelmény —, ma nagy általánosságban  ritmikus énekléssel,  tiszta  intonálással  és  értelmes szerepformálással — ha ez nem is az igazi  —,  már   szép  szerepkört  lehet   betölteni.  Ezzel szemben  az  operaéneklés művészi  öttusázás,  és  a  világ  dobogójára  véletlenül felkerülni   nem  lehet,  ahhoz  sok   minden   más   is szükséges. Vitathatatlanul a hang önmagában is a szakma   egyik legfontosabb „kelléke”. Azért egyik, mert vannak  hozzá  hasonlóan fontosak.

A  zenekar és  színpad  között   van   a  zenekari árok,  és  az  összekötőn  áthidalja  azt.  A karmester háttal áll a közönségnek, előtte a partitúra, az énekes szemben a vakító reflektorokkal és a végét nem érzékelhető, nem látható nézőtérrel. Ebből a felállításból is kitűnik, hogy a két feladat nem egyforma,  de  egyik   sem   kisebb,  vagy  nagyobb  a  másiknál.
Karmester  és  énekes  viszonya   lehet   kellemes  és elviselhetetlen,    mindenen átsegítő  és  bénító.  Megszokott forma,  ha  a karmester kezdő, szereti a megbízható, tapasztalt  énekest   és   inkább  saját   elképzeléseiből enged. Később olyan  énekesekkel  dolgozik szívesebben, akik   vélemény  nélkül   és lelkesen kiszolgálják elképzeléseit.  De nem  különb az énekes  sem,  fordítva  is  így van. A karmester, mint egy festőművész a pultról, mint palettájáról  keveri  ki  a színpad szebbnél szebb színeit.  A festék az  festék,  a fehér  mindenkinél   fehér, csak   attól  lesz   fehérebb, hogy  mit   teszünk  alája vagy  melléje,  és  ettől  lesz giccs,  vagy  remekmű.

Failoni  mondotta: „Amikor egy kiváló opera untatja  a hallgatókat, az mindig a  karmester hibája.”
Ott van igaza, hogy minden karmester előtt ugyanaz  a partitúra fekszik, ugyanazokkal  a  kiírt szólamokkal,  csak  nem  mindegyiknek ugyanaz  a szólam a  fontos,  és  ettől  lesz  más ugyanaz  a  mű. Failoninál kétszer egymás után ugyanaz az előadás nem volt egyforma. Mindig viszonyított az énekes,  a  zenekar  és  a saját   formájához.   A  ma pianója holnap  mezzoforte, a  ma lassú tempója holnap gyorsabb,  de  összhatásában a  két  előadás  egyforma.
„Az ária az öné, ezért ön felel” — mondta Failoni  és úgy kísért, mint egy cigányzenekar.  — Az opera többi részéért viszont én felelek!” De  ott  nem  is  volt  bocsánat.  Megtanított  arra  is  — és  ezt tovább  adnám  kezdő kollégáimnak  —,  ha  véletlenül nem  pontosan, akkor inkább  később,  mint  előbb jönni   a   bevágással,  mert ezen   könnyebb'   segíteni. Voltak olyan operai  részek, ahol  a  színpad   érdekében a  drámáért  feladta  az  abszolút zenei  precizitást.  Zenei  „találkozóhelyeket” kreált (A  köpeny című Puccini-opera   verekedésjelenete). „A   dilettáns mindent  összezavar és terméketlen  pedantériájának fagyos  leheletével  kioltja a   legforróbb   lángokat.” Azóta  gyanús  a kottához semmit hozzá nem tevő, de precízen ragaszkodó muzsikus  s  ebben   a   hitemben Pablo  Casals  úgy erősített meg,  hogy  a „négy  ütésen keresztül  egyformán  tartott hangzó  É:  nem  muzsikálás".
Klemperert az  opera művészbüféjében megkérdeztem,   miért  játszik szebben   a   zenekar   vele, mint  mással?  Kajánul,  kacagva  mondta: „Egyszerű. Hagyom  játszani  őket.  Leütöm   az  egyet  és   megvárom  a szép  hangzást.  Nem rángatom ,  mert  a  zenekari tag  éppúgy,  m int  az  énekes,  a  kapkodástól görcsbe merevedik.  A muzsikálásból  érdes recsegés  lesz,  ez pedig a mű és a szépség rovására  megy."
A tempó úgy is viszonyított és vitatható. Gyors az,  ami még  világosan  kijátszható  és  nem  kenődik össze, lassú, amit még levegővel  bírunk.  Ezek  tempóhatárok,  melyek   képességeinktől és pillanatnyi diszpozíciónktól változóak.

A kottafejek pontos  lejátszása  a  szakma  alfája,  a művészet  ezen túl  kezdődik.   Hogy  mennyire  így van, volt módom tapasztalni.  Lehárral — mint legautentikusabbal —  készítettem  műveiből  felvételt. Később ugyanezt megismételve mással,  aki  nem  volt hajlandó Lehárt  elfogadni, és   úgy   szellemeskedett  a zenekar  előtt,  hogy  beszélt éjjel  —  a  már  halott  Lehárral — és azt mondta neki,  hogy  legyen  most  úgy, ahogy  ő  vezényli.

Művészi  hitvallásom, alapállásom:   hinni  abban, amit   csinálok,  vagy   nem vállalni  a  feladatot.  Ha  a mű  megkívánja,  hiszem  az eszmét,  hiszem  az  Istent, hiszem  az  álomvilágot.
Az opera rendezője zenében gondolkodik és képekben lát, a zene inspirálja képeit. Klasszikus operát rendezni olyan,  mint   remekművet   restaurálni,  a port  letörölni.   De semmi esetre sem átfesteni.
Ha egy klasszikus  opera kitűnően berendezett együttesében   egy  világot   járó művész  próba  nélkül  megtalálja  a  helyét  úgy,  hogy nem   árt  a  produkciónak, sőt  felemeli  azt,   akkor  ez az állításom nem szorul bizonyításra.    E műfajnak legnagyobb  magyar  szakembere, Nádasdy   Kálmán úgy  állított  be  új  szereplőként   az   általa  rendezett Tosca-előadásba, hogy: „Tudod,  hogy   viselkedik egy festőművész  szerelmével   a   templomban,  vagy rendőrminisztere  előtt  hasonló   szituációban.” Azóta megtanultam: viselkedni? járni?  előnyösen megállni? nem  csekélység.   Tosca  és Scarpia  tragikus  vacsoráján  a  kés, villa,  vagy  szalvéta rossz használata Róma rendőrminiszteréből   texasi seriffet  csinál,  és  vége  az illúziónak.

Az illúziót segíti a kitűnő maszk. Láttam maszkot önmagára fel- és önmagáról  leénekelni.  Próbáltunk civilben, minden nélkül és a civilből félelmetes  Mefisztó lett, volt viszont olyan előadás,  hogy  a  remek  maszk alól egy krampusz vagy mikulás szólalt meg úgy, mint egy  civil. Átfűtöttség nélkül mindez  csak  kellék,  a legszebb paróka sem pótolja az élő hajat, mert az átélt  és  a  halállal   végződő szereppel  a  haj  is  meghal, a  parókából   viszont   egy összekuszált,  átizzadt   haj- csomó marad.

Az öltöztető is részese a sikernek. A szerep nehézségével figyelmessége  és szolgálatkészsége  is  nő,  vigyáz,  hogy  minden  a  helyén legyen, együtt él a művésszel,  úgy  ismeri  a  szerep  buktatóit,  hogy  arcáról leolvasható a produkció minősége. Egy rosszul feladott, vagy elszakadt ruhadarab   komikussá  teszi   a tragikus hőst és a szerepről máshová  kényszerített koncentrálás   kitűnő  szakmai  felkészültségét is megsemmisítheti.
Ha a színpad dolgozói pihenőidejüket az előadás hallgatására szánják,  akkor a  produkció  sikere  csalhatatlanul  eldől  már  a  színfalak mögött.

Embertől tökéletes nincs, így a művésztől sem láttam vagy hallottam tökéletest. A legnagyobb művésznek is szorít valahol  a  cipője,  de szakmai   felkészültségével, intelligenciájával   a   saját képességeihez,   egyéniségéhez igazítja — ha van módja  —,  választja   repertoárját,  úgy,   hogy  fogyatékosságain  átsiklik  és  erényeit tálalja.   Álmainak szerepét utoljára hagyja,  hogy ne terheljék a pálya kezdésével  járó  kötelező  nehézségek,  fogyatékosságok, melyek elviszik képességeinek  nagy  részét.  Egy  rossz előadásnak híre elhomályosítja  ezer  sikeres   este  fényét.

A   szerencse  kötelező „kellék”,   úgyszintén   a szakmai  felkészültség  is  és a  fegyelmezett  élet.  Ha  ez mind  megvan,   csak  akkor halkul el a szólam, ha már nem hagyják többé megszólalni.

A  fentebb említettek szükségesek ahhoz, hogy egy  „szólamból” — „élő  figura” legyen.
 

Rájöttem a megoldásra, így az előbb részekben bemásolt cikket most már egységes szerkezetében ideírom:

Kapcs. 152. sorszámhoz

Magyar Televízió,1970. november 20., 20.55 – 22.05 óra

"Felelj, ha tudsz!"  

Művészeti vetélkedő. 

Udvardy Tibor ötlete alapján a forgatókönyvet írta: Gál-György Sándor és Udvardy Tibor

A Film Színház Muzsikában jelent meg az alábbi interjú Udvardy Tiborral, akit televíziós vetélkedő-sorozatáról kérdezett Gách Mariann. 

„Játsszunk tovább Udvardyval”

"A legjobb lazítás"

Felcsendül Réti József hangja szívbemarkolón, mert hiszen  még mindig  úgy  érezzük, mintha  itt volna közöttünk. „Utam muzsikával járom”: a  Garabonciás diák dala, Lehár zenéje. Aztán Abody Béla egycsapásra otthonos légkört teremt. Baráti hangon konferálja UdvardyTibort,  cirógatóan szól Tamási Eszterhez.

Mi  ez, újabb rejtvényműsor? Udvardy elmagyarázza:
— Ha  rejtvényeinket megfejtik, az operaszínpadokon át  körülutazhatják a  Földet. Van érvényes útlevelünk  és vízumunk, de harminc  percünkből most  csak  európai útra futja. Ha aztán a nézők úgy vélekednek, hogy szívesen utazgatnak velünk, akkor messzebbre is  elkalandozhatunk,  akár  a Földet is elhagyhatjuk, kimerészkedhetünk az Űrbe, sőt az alvilágba is ...

A  kérdések ezúttal mind földrajzi vonatkozásúak. Palló Imre jelenik meg  a  képernyőn, a Köpenyből  énekel  áriát  gyönyörűen.  Melyik városban játszódik a történés? Melyik folyó partján? Hősünk  melyik városban vállalna   munkát? Jó ez a játék, a kérdéseket nemcsak halljuk, hanem meg  is  elevenednek  szemünk  láttára. Köztük Windgassen  Lohengrinja, Melis a Gianni Schicchiben. Csak Anja Siljáról mondtam volna le ezúttal szívesen: a Tosca igazán nem az ő szerepe. Olyannyira  nem, hogy már- már elhomályosítja bennünk izgalmas Saloméját.

Játsszunk  tovább Udvardyval. Élőszóban rejtvénnyel folytatom a kérdezést: „A büszke, hős Cavaradossi halálra készül Eccellenza?”
— Értem a kérdést és válaszolok rá. Ezt Spoletta mondja a Toscában.  Dehogyis készülök halálra. Csakhogy operai pályámat téglákból raktam össze, de hátralévő életemet a kor szellemének és követelményeinek megfelelőn előregyártóit elemekből formálom. 
—  Hogyhogy?
— Szombat este főidőben kétmillió ember nézi meg a műsort. Ekkora közönséget évi ötven operai fellépéssel, harminc év alatt toborozhattunk  össze. Amikor az ember úgy érzi, már nem tud versenyre kelni  önmagával, más területen lép tovább. 
—  Hány műsorra való kérdést rejteget tarsolyában?
— Tíz műsorra való is akad. A kérdések sose fogynak  ki.
—  Tudjuk, töviről hegyire ismeri az operairodalmat.
— Ötvenhat főszerepet énekeltem. És szívesen bogarásztam ezekkel  kapcsolatos minden felbukkanó  adattal. De nemcsak a földrajz, hanem  a  történelem  is izgat. Kérdezhetnénk a tévé képernyőjén történelmi vonatkozású kérdéseket is: mi történt abban  a városban,  ahol  legelőször mutatták be az operát?  Mi történt általában a világban, azon a napon?
—  Mitől félt leginkább a színpadon?
— Háborúban születtem, háborúban éltem, mégis a puskagolyótól  féltem a legjobban  a színpadon. Egyszer az Anyeginben Svéd Sándor  puskájának vaktöltésével megperzselte a hajamat. Ettől kezdve arra  kértem partnereimet, még a kivégző osztagot is, hogy 
a lövésnél ne rám célozzanak, hanem mellém, a nézőtéren ezt amúgy sem veszik észre. A színpadon a legváltozatosabb halálnemekkel  végeztem életemet. Sőt: a Ránki Ember tragédiájában az Úr életre ítélt.
 

Ezt  elmondta a képernyőn is, és Abody erre kesernyésen, valami olyasfélét  jegyzett meg, hogy olykor ez a legsúlyosabb ítélet...
— A  tenoristának a legrosszabb, amikor már nincs módja  meghalni...

—  Ne tépjünk fel fájdalmas sebeket, ezen a jókedvű estén. Maga  játékos ember volt világéletében. Mit szeretett leginkább?

— A  kártyát, a lóversenyt meg a totót. Ezeket rendszeresen  űztem  régebben  Meghatározott módszerrel játszottam: a számokban hittem,  nem pedig a futballistákban.

Egyszer betegen feküdtem, de kitöltöttem a szelvényeket, átadtam egyik 'jóbarátomnak’, aki futballtudós volt. Valami  kis változtatásra beszélt rá. Szófogadásom akkor kétszázezer forintomba  került.

—  A nyerés kedvéért játszott-e? Vagy a játékot a játékért szereti-e?
— A  játék számomra a legjobb lazítás. S lazítás nélkül  nincs  jó munka sem. Egyébként örök aranyszabály: a játékban nyerni lehet, veszteni  kötelező, de visszanyerni  sohasem sikerül. Háromszor volt a totóval      találatom. Ez nagy szerencse. Mégis életem legnagyobb szerencséjének azt érzem, hogy sokszor bizony ellenszéllel és megtépázott vitorlával,  de eljutottam idáig.
 

A cikkhez tartozó fotón:

„Az utam muzsikával járom…”  egyik  pillanata. A verseny jegyzője, Tamási Eszter, Abody Béla és Udvardy Tibor

(Folytatom a cikk befejező szakaszával )

— A  kártyát, a lóversenyt meg a totót. Ezeket rendszeresen  űztem  régebben  Meghatározott módszerrel játszottam: a számokban hittem,  nem pedig a futballistákban.

Egyszer betegen feküdtem, de kitöltöttem a szelvényeket, átadtam egyik 'jóbarátomnak’, aki futballtudós volt. Valami  kis változtatásra beszélt rá. Szófogadásom akkor kétszázezer forintomba  került.

—  A nyerés kedvéért játszott-e? Vagy a játékot a játékért szereti-e?
— A  játék számomra a legjobb lazítás. S lazítás nélkül  nincs  jó munka sem. Egyébként örök aranyszabály: a játékban nyerni lehet, veszteni  kötelező, de visszanyerni  sohasem sikerül. Háromszor volt a totóval      találatom. Ez nagy szerencse. Mégis életem legnagyobb szerencséjének azt érzem, hogy sokszor bizony ellenszéllel és megtépázott vitorlával,  de eljutottam idáig.
 

A cikkhez tartozó fotón:

„Az utam muzsikával járom…”  egyik  pillanata. A verseny jegyzője, Tamási Eszter, Abody Béla és Udvardy Tibor

(Folytatom )

—  Ne tépjünk fel fájdalmas sebeket, ezen a jókedvű estén. Maga  játékos ember volt világéletében. Mit szeretett leginkább?

(Folytatom )

Ezt  elmondta a képernyőn is, és Abody erre kesernyésen, valami olyasfélét  jegyzett meg, hogy olykor ez a legsúlyosabb ítélet...
— A  tenoristának a legrosszabb, amikor már nincs módja  meghalni...

(Folytatom)

Játsszunk  tovább Udvardyval. Élőszóban rejtvénnyel folytatom a kérdezést: „A büszke, hős Cavaradossi halálra készül Eccellenza?”
— Értem a kérdést és válaszolok rá. Ezt Spoletta mondja a Toscában.  Dehogyis készülök halálra. Csakhogy operai pályámat téglákból raktam össze, de hátralévő életemet a kor szellemének és követelményeinek megfelelőn előregyártóit elemekből formálom.
—  Hogyhogy?
— Szombat este főidőben kétmillió ember nézi meg a műsort. Ekkora közönséget évi ötven operai fellépéssel, harminc év alatt toborozhattunk  össze. Amikor az ember úgy érzi, már nem tud versenyre kelni  önmagával, más területen lép tovább.
—  Hány műsorra való kérdést rejteget tarsolyában?
— Tíz műsorra való is akad. A kérdések sose fogynak  ki.
—  Tudjuk, töviről hegyire ismeri az operairodalmat.
— Ötvenhat főszerepet énekeltem. És szívesen bogarásztam ezekkel  kapcsolatos minden felbukkanó  adattal. De nemcsak a földrajz, hanem  a  történelem  is izgat. Kérdezhetnénk a tévé képernyőjén történelmi vonatkozású kérdéseket is: mi történt abban  a városban,  ahol  legelőször mutatták be az operát?  Mi történt általában a világban, azon a napon?
—  Mitől félt leginkább a színpadon?
— Háborúban születtem, háborúban éltem, mégis a puskagolyótól  féltem a legjobban  a színpadon. Egyszer az Anyeginben Svéd Sándor  puskájának vaktöltésével megperzselte a hajamat. Ettől kezdve arra  kértem partnereimet, még a kivégző osztagot is, hogy
a lövésnél ne rám célozzanak, hanem mellém, a nézőtéren ezt amúgy sem veszik észre. A színpadon a legváltozatosabb halálnemekkel  végeztem életemet. Sőt: a Ránki Ember tragédiájában az Úr életre ítélt.
 

„Játsszunk tovább Udvardyval”
 

"A legjobb lazítás"

Felcsendül Réti József hangja szívbemarkolón, mert hiszen  még mindig  úgy  érezzük, mintha  itt volna közöttünk. „Utam muzsikával járom”: a  Garabonciás diák dala, Lehár zenéje. Aztán Abody Béla egycsapásra otthonos légkört teremt. Baráti hangon konferálja UdvardyTibort,  cirógatóan szól Tamási Eszterhez.

Mi  ez, újabb rejtvényműsor? Udvardy elmagyarázza:
— Ha  rejtvényeinket megfejtik, az operaszínpadokon át  körülutazhatják a  Földet. Van érvényes útlevelünk  és vízumunk, de harminc  percünkből most  csak  európai útra futja. Ha aztán a nézők úgy vélekednek, hogy szívesen utazgatnak velünk, akkor messzebbre is  elkalandozhatunk,  akár  a Földet is elhagyhatjuk, kimerészkedhetünk az Űrbe, sőt az alvilágba is ...

A  kérdések ezúttal mind földrajzi vonatkozásúak. Palló Imre jelenik meg  a  képernyőn, a Köpenyből  énekel  áriát  gyönyörűen.  Melyik városban játszódik a történés? Melyik folyó partján? Hősünk  melyik városban vállalna   munkát? Jó ez a játék, a kérdéseket nemcsak halljuk, hanem meg  is  elevenednek  szemünk  láttára. Köztük Windgassen  Lohengrinja, Melis a Gianni Schicchiben. Csak Anja Siljáról mondtam volna le ezúttal szívesen: a Tosca igazán nem az ő szerepe. Olyannyira  nem, hogy már- már elhomályosítja bennünk izgalmas Saloméját.
 

Akkor megpróbálom részletekben beírni

Kapcs. 152. sorszámhoz

Magyar Televízió,1970. november 20., 20.55 – 22.05 óra

"Felelj, ha tudsz!"  

Művészeti vetélkedő.

Udvardy Tibor ötlete alapján a forgatókönyvet írta: Gál-György Sándor és Udvardy Tibor

A Film Színház Muzsikában jelent meg az alábbi interjú Udvardy Tiborral, akit televíziós vetélkedő-sorozatáról kérdezett Gách Mariann. 

Úgy látszik, itt is probléma merül(t) fel ha egy hosszabb cikk bemásolásáról van/lesz szó?...

Dalos László: Az Udvardy-sztori – III. rész

/Film Színház Muzsika – 1979. október 20./

Volt egy idő az életünkben, amikor rengeteg történet  kezdődött  így: „Budán  még dörögtek az ágyúk .." 
Nos, 1945  januárjának  végén  Budán még  csakugyan dörögtek az ágyúk.  De Pest már élni kezdett a romok között.
Mentem  a Körúton a hóban,  leszaggatott villamosvezetékek  között, kiégetten ásító kirakatok  között, és valahol a Barcsay utcával  szemközt, a páros oldalon, egy csaknem a föld színéig  leomlott ház kapubejárata helyén, valamiféle vitrin összetört üvegdarabjai alatt, a piszkos hóban három átázott fényképet találok.  Lám, ez Udvardy arca! Húszéves lehetett a tenorista, amikor a felvételek készültek. (A vitrin nyilván egy fotográfus  reklámkirakata volt, amíg szét nem vetette a bombatalálat.)  A fotókat zsebre tettem. Hátha találkozom még a tenoristával?!  Hátha túlélte ő is?!
Azután elcsöndesedtek az ágyúk Budán is, az országban is,  egész Európában is.
Most pedig, amikor Udvardy Tibor nagy dobozban rejtező,  régi fényképei között együtt keresgélünk, örömmel akadok rá  a sok szerepfotó között arra a háború megviselte, rozsdás  hóléáztatta három  portréra is!  Ezek szerint hamarosan  találkoztam Udvardy Tiborral, és átadhattam neki  a  törmelék, az  üvegcserép közül  „kimentett” arcképeket.
Mintha csak rímelni kívánnának a három privát portréra:  három kép  a Carmenból.  Don José ezen is, azon is, amazon  is ugyanaz:  U.  T.,  a  spanyol cigánylány  viszont három  világhírű vendég, különböző  esztendőkből: a szovjet Irina Arhipova, az olasz Giulietta Simionato, a román Zenaida Pally.
A spanyol kiskatona, a szerelmes tizedes, Udvardynak a Faust  mellett másik reprezentatív francia szerepe.

Ez a sötét pillantású megszállott, a Pikk Dáma Hermannja —  akinek ugyancsak  kezünkbe  akad  a  fotográfiája —1945  kora nyarán indítja az orosz figurák vonulatát. Ez is zaklatott  lélek, a  kártya  segítségével megszerezhetőnek vélt pénz megszállottja.
— Egy Cavaradossit vagy Don Josét —  mondja a művész  — úgy  énekel  el az ember, hogy tele a világ  „modellekkel". Sokan énekelték már előttünk. Én jó néhány olyan szereppel találkoztam,  amelyeknek nem volt „modellje”. Már   Zandonai Rómeója ezekhez tartozik, ilyen Peter Grimes is;  az  Anyegin Lenszkijéről sem volt közvetlen élményem,  a Halka Jontek- jéröl, az  Örvény című Suchoň -opera Andrásáról, a  Katya Kabanovában játszott Tyihonról sem volt modellem. Meg kellett álmodni,  meg kellett teremteni, a hangjegyekből  életre kellett kelteni, akit még nem láttam, nem hallottam  senkitől! Sőt, ezeknél még törekedtem is arra, hogy amíg nem találok rá magam az alakra, az  esetleges  lemezfölvételeket se hallgassam meg.

Georges Sebastian,  a  magyar  származású karmester a  Pikk Dámát vendégként  vezényelni  érkezett. Azt kérte, hogy  teljes kosztümmel próbáljanak a művészek a zenekari  próbán. Szezon vége, iszonyú a meleg, és bizony nem könnyű  a  vastag  színpadi ruhákban.  Nehezteltek is az énekesek a  dirigensre, aki  ilyen  külön  megpróbáltatásnak teszi ki őket.  Udvardy például, miután a kártyaasztalon öngyilkosságot  követ el, és holtan rogy össze, néhány keresetlen mondatot mond, a kánikulát és a karmesteri ötletet kommentálván.  Georges Sebastian ekkor fölszól a színpadra:
— Udvardy kérem, Csajkovszkijban itt nincs semmi próza ...
Lenszkijt, az Anyegin tragikus sorsú költőjét is Puskin álmodta  meg, akárcsak  Hermannt. Udvardy Tibornak, úgy látszik,  valami mély affinitása van a klasszikus orosz költővel; ennek  is köszönhető,  hogy a művész a Pikk Dáma után öt évvel az  Anyegin tenorfőszerepében pályafutásának a  Peter Grimes-szel egyenrangú remeklését hozta  létre.
Azt mondja: Dombrovszkijnak, a rendezőnek köszönheti! Aki  a  legmagasabb szinten „tudta az anyagot”!
Svéd Sándor Anyeginje, Osváth Júlia Tatjánája, Székely Mihály Gremin hercege mellett— micsoda társaságban! —  volt  U. T.  Lenszkij. És a kritikák, szinte kivétel nélkül,  az  első helyen említik a  sorban! Íme, az egyik: „A  fényes sikerű   premier-szereposztásban Udvardy Tibort illeti első helyen  dicséret. A szólam drámai akcentusait és a nevezetes  Lenszkij- ária dallamíveinek megragadóan szép megszólaltatását egyaránt teljes értékű művészi tettként kell  feljegyezni.”
„A  legnagyobb  színházi élmények egyike,  amikor egy művésznek sikerül ennyire minden idegrezzenésével átadni  magát  a  játszott személy kifejezésének, hogy teljesen  eggyé olvad  vele,  és  felszínre  hozza  minden  jellegzetességet”  —  idézhetem egy másik bírálatból.

Suchoň professzornak, az Örvény című  opera szlovák  komponistájának magyar nyelvű levelét is őrzi: „Nagy örömmel értesültem, hogy szíves volt Örvény című  operámban az András szerepet elvállalni.  Ismerem kiváló  és nagyszerű ének-  és alakítóképességét. Ezért előre is örülök, hogy alkalmam lesz   személyesen élvezni művészetét a bemutató alkalmából,  amikor  leutazom Budapestre, hogy  személyesen  is megköszönjem fáradozását. Szívélyes üdvözlettel: Eugen Suchoň.” 

Az  „orosz vonulathoz”tartozik még két  herceg: a Hovanscsina Golicinja és  a Borisz Godunov  Sujszkija.  (Ez a Sujszkij ismét Puskinnak köszönhető!)

— Apám lakatos volt — mondja  U. T. —, a MÁV-Gépgyárban   dolgozott, és az Acélhang Dalárdában tenort énekelt. Gyerekkoromban, még réges-régi Borisz Godunov-előadásokon az Acélhang kisegített az Operaháznak. Édesapám, emlékszem, mesélte, hogyan jelent meg  dr. Székelyhidy Ferenc, a korszak  ünnepelt tenoristája a forradalmi jelenetben—Dmitrijként — lóháton!
Őt, Udvardyt  (mármint a fiút) a Borist alakító Székely Mihály  kérte: vállalja  el  Sujszkijt.

A művész,  igen sok későbbi  előadás közül  egy  vendégjáték élményét említi  most. Nicola Rossi Lemeni énekelte a cárt.  Nagy  kettős  jelenetükben az olasz vendégbasszista játszani kezdett a kezében levő sálkendővel; összecsavarta (kötéllé?),  a vita hevében Udvardy nyakába dobta, és fojtogatni  kezdte  vele ...
A fojtogatás nem végződött halállal. Sujszkij mindig életben marad. Holott hány halálnemmel is halt meg Udvardy Tibor a színpadon?
Ha a fojtogatásnál tartottunk, hát: A köpenyben, Henriként   csakugyan megfojtják. (Nem összecsavart kendővel: csak  amúgy két kézzel...)  A Hunyadi  Lászlóban  lefejezik, a Toscában sortűzzel  kivégzik, A  walkürben  Hunding dárdája oltja ki életét;  a Trisztán és Izoldában  kard párbaj okozza halálát, az Anyeginben pisztolypárbaj; a Salome  Narrabothjaként tőrt döf keblébe, a Pikk Dámában  főbe lövi magát, a Peter Grimesben tengerbe fullad, a Veronai  szerelmesekben mérget csókol  le holt Júliája ajkáról...
— A Nyugat lányában majdnem fölakasztottak, de nem  sikerült:  Minnie  megmentett  —  teszi  hozzá mosolyogva  —, ezért tudtam mindezt elmondani… Egyébként a tenorista akkor hal meg, amikor nem hagyják többé meghalni... A tenorista elbúcsúzott. Beugrással kezdte, beugrással végezte… Az ember — új utakra indult ...

Annak idején nehezen tudott dönteni: a Képzőművészeti  Főiskolára jelentkezzék-e, vagy  a Zeneművészeti Főiskolára.  Végül a bontakozó énekes fölülkerekedett a bontakozó  festőn.
Tájképek készülnek a keze nyomán, csendéletek. Nem titok: Udvardy Tibor egy idő óta kezébe vette a  pasztellkrétát.. Egy-két képét annak idején  elvitte  a  finom  akvarellistához, Diósy Antalhoz, hogy megmutassa őket.
Valamelyik karácsony este kopognak Udvardynál.  Nagyajtay Teréz, a kiváló  kosztümtervező, Diósy Antal felesége áll az  ajtóban,  és nagy fadoboz pasztellt hoz, finom francia  pasztellt,  D.  A. ajándékát az új  pályatársnak.

Itt  a  nyitott  ládikó:  Udvardy Tibor azóta is ezzel a nagy művész küldötte pasztellal dolgozik.
A képek száma egyre nő. Megnézte őket egyszer a kiváló szobrászművész, Pátzay Pál  mester, és  ennyit mondott a  tegnapi Hunyadi Lászlónak, Peter Grimes-nek, Lenszkijnek:
— Tiborkám,  te így tovább énekelsz . . .

Dalos László: Az Udvardy-sztori – II. rész

/Film Színház Muzsika – 1979. október 13./

Ennek  is  már  harmincnyolc  éve.  1941  szeptemberének első vasárnapján föl- alá  róttuk  a  Keleti  pályaudvar   peronját. Vonatra vártunk,  ugyanarra  a  vonatra,  amelynek  a  Mátra felől  kellett  érkeznie;  ő  is kijött  valaki  elé,  én  is.  A vonat,  persze,  késett,  sokat késett. Udvardy Tibor  ismét  hallatlanul  elegáns volt,  különösen  a  cipőjére irigykedtem,  a  lábbeli csau színű finom bőrére.
— Lohengrint  tanulom — mondta.  Majd Pataky Kálmánért lelkesedett. A nagyhírű  magyar  tenorista  akkor  éppen  a  Margitszigeten  énekelte  a Három a kislány  Schubertjét.  Olyasmit mondott Udvardy, hogy Gigliért  sem  adná  oda  Patakyt; a  hangja: akár a folyékony  arany.

Egyszóval  Lohengrin. Udvardy és Wagner.  A fiatal  énekes  már  első  évadjában találkozott  a  nagy mesterrel: Melot szerepét bízták rá  a Trisztán és Izoldában.  Melot fontos  figura,  ő ejti  a  halálos sebet Trisztánon.  Viszonylag későn  lép színre. Addigra talán már eléri a  karmestert az első fáradtság-hullám.
Azon  a  nevezetes  Trisztán-előadáson, úgy  látszik, elérte. Sergio Failoni vezényelt, és  mint mindig:  partitúra  nélkül.  Melot  belépése előtt többször ismétlődik egy motívum,  Melot-nak csak  közvetlenül  a  harmadik  után  kell  megszólalnia. A karmester már az  elsőnél beintett Udvardynak! A súgó azonban fölemelt ujjal figyelmeztette:  még ne. A maestro másodszor is jelt adott a belépésre!  Ám  Udvardy még mindig nem szólalt  meg, mert nem kellett.  Ekkor Jancsin Ferenc, a hangversenymester a maga  kottájából mutatta Failoninak: hol tartanak. És közben   csakugyan  be kellett  lépni, Udvardy  tehát énekelni kezdett   — ezúttal beintés nélkül. Failoni egy pillanatra letette   pálcáját, megtörölte homlokát,  majd  mind  a  két kezét  fölemelve  gratulált a fiatal  tenoristának.
— Akkor loptam  magam a szívébe — emlékszik vissza most  U.  T.  — Egyszer, a  Verdi-Requiemben elrontottam valamit,  pedig kottából énekeltem! Failoni vezénylés közben  mutatta: mi volt a hiba. Pedig akkor is fejből dirigált. És azután, ha  olyan  részhez érkeztünk, akár operában, akár  koncertpódiumon, ahol korábban  hibát ejtettem,  az exponált hely előtt figyelmeztetően fölemelte a kezét.  Vigyázott rám.  Nehogy ismét elkövessem ugyanazt a hibát.
És mindjárt az  első  szezonban:  még egy Wagner- szerep,  a Tannhäuser  Walther  von  de  Vogelweidéje. Set Svanholm,  a  korszak ünnepelt  Wagner-tenoristája  jött  Tannhäusert énekelni.  Az utolsó percben érkezett, nem  próbálhatott  az együttessel, így csak a színpadon hallotta, hogyan szólal  meg Walther alakítója.  Fölkapta a fejét, odanézett, ahol  Udvardy  állt. Előadás után gratulált, és sokak füle hallatára így toldotta  meg: „Minek kellek ide én,  ha ilyen  jövendőbeli Tannhäuserük van!”
— Ez persze amolyan kollegiális udvariasság volt, de azért igen jól esett — teszi  hozzá  U. T.,  amikor most  fölidézzük  a  történetet.
A  második évad  is hozott Wagnert, A Rajna kincse Froh  istenét. Abban az előadásban Závodszky Zoltán énekelte  Logét, a tűzistent. A fiatal  Froh egy öltözőben öltözött az  idősebb pályatárssal.  És föltűnt neki, hogy  a  már  maszkos Závodszky egy széket tolva jár körben, egyre szaporábban!  Miért? Loge jeles alakítója — a  szó  igazi  értelmében —   „bemelegített”, egész  testét föl akarta hevíteni, hogy így  robbanjon be a  színpadra.  (Az 1941-es emlék jó segítségére  volt Udvardy Tibornak 1969- ben, amikor a maga kitűnő
Logéját formálta meg A Rajna kincse-fölújításon.)
Készülni készült tehát Lohengrinre, ám előbb mégis A walkür Siegmund- ját kellett megtanulnia. Szobapróbák folytak;  a felújításra — ez 1942-ben történt — Max Hirzelt kérte és várta az Operaház, a világhírű  német  Wagner-tenor   azonban nem tudott jönni, Udvardynak kellett beugornia!  A főpróbán még kezében tartotta a  kottát, úgy  énekelt! Aztán nagy sajtó- és közönségsikerrel megvolt az első előadás.
Lohengrinre már csak a fölszabadulás után kerülhetett sor.
— Életem egyik legfélelmetesebb élménye volt — idézi föl U. T. a  percet —, amikor Lohengrinként megérkeztem a hattyún, ezüst páncélban, földöntúli fényben. A  nézőtéren, mintha vezényszóra, mindenki egyszerre emelte föl látcsövét: a lencsékben négyzetre emelve tükröződött vissza  a  színpad  vakító képe, mint több száz szentjánosbogár, vagy  mint a csillagos ég, csak nem olyan  megnyugtatóan —, és a  körülvevő  félelmetes tömegben olyan egyedül  éreztem   magam,  hogy féltem. És az első felvonás után? Soha akkora fáradtságot! Mintha három  Cavaradossit énekeltem  volna  végig.

No lám, hosszú  idő  után egy  olasz  név!  A Traviata Alfrédjét  nemcsak megkapta  már 1939  őszén, el  is énekelte, még  abban az első évadban.  És bár ez az Alfréd is végigkísérte  pályafutását (utolsó szezonjában is, beugrásként,  elénekelte!), más Verdi-szereppel többé nem akadt össze! Puccinival annál inkább.  A Turandot egyik  minisztere után a Pillangókisasszony Yamadorija, majd Pinkertonja következett, A Nyugat lánya Ramerreze, a Tosca Cavaradossija, A köpeny Henrija.
A köpenyben volt az a nevezetes eset, hogy  Sergio Failoni  „találkozási  helyeket” jelölt meg az opera verekedési  jelenetében: úgy  verekedhetett Henri és Marcel,  a  hajósgazda, hogy nem kellett ügyelniük az éneklés   pontosságára. A maestro csupán azt kívánta, hogy a  „találkozási ponton” csakugyan együtt legyenek ismét.

Mozart? Egyetlen Mozart-szerepet nem énekelt az Operaházban.
— Pályám, repertoárom nem aszerint alakult — mondja  Udvardy Tibor —, hogy én mit szerettem volna énekelni, hanem aszerint, hogy a színháznak  mire volt szüksége. Akadt olyan hét, amikor Faustot, Heródest és Alfrédot  énekeltem. Pedig szinte kizárják egyik a másikát. Környei Béla hajdanában  még azt vallotta: „Minden énekes annyit  ér, amennyi kellemetlenséget okoz az  igazgatójának.” Szerintem  minden énekes annyit ér, ahány  premiert bíznak rá.

Udvardy Tiborra bízták a fölszabadulást követő évek egyik legnagyobb  sikerű premierjét: az ő címszereplésével aratott olyan emlékezetes sikert Britten operája,  a Peter Grimes. Azt hiszem, nem is kell rákérdezni: ő maga  is pályafutása egyik csúcspontjának tartja ezt az alakítást. (Van egy másik  csúcspont is. Arról majd legközelebb.) Peter Grimes egy kis angol halászfaluban él; a gazdagság megszállottja. Hajszolja a  pénzt, hogy  imádottjához,  Ellenhez, a falu tanítónőjéhez fölemelkedhessék. Peter Grimesnek gyanús körülmények között meghal a kisinasa.  És nemsokára az új kisinast is holtan találják a tengerparton. Grimes alighanem  „az  ördöggel cimborál”.  És Peter Grimesnek nincs más útja, csak a tenger;  és elsüllyed vele a csónak.
Az angol énekbeszéd új hang volt akkor, modern az  operaszínpadon. Udvardy nagyszerűen szólaltatta meg. Itt  járt Edward Dent angol zenetudós, és minden általa addig látott Peter Grimesek közül  a  magyar művésznek adja a  pálmát!
Milyen különös, hogy ezt a megszállott lelket (és olyan  másfajta hisztérikust, mint a Salome Heródese) olyan döbbenetes színészi eszközökkel megalkotó énekes  nem  sokkal  azelőtt  — Siegmundjával egy évadban — még  Rómeó volt!
Az egyik az operaműfaj több Rómeója közül: Zandonai  dalművének —  nálunk Veronai szerelmesek címmel  játszották — ifjú veronai szerelmese, Romeo. Júliát Warga  Lívia énekelte.
Riccardo Zandonai, olasz komponista még élt, amikor a   Shakespeare-tragédiából írott operáját nálunk bemutatták.
— Oláh Gusztáv főrendezőnek támadt az az ötlete — emlékszik vissza  U. T.  —, hogy Júlia halálhírének vételekor pattanjak lóra, úgy induljak Mantovából Veronába. Azelőtt sosem lovagoltam,  mégis — sikerült. Lovam  ösztönösen jól eltájékozódott a színpadon, a díszletek között, nem ment  neki semminek, nem döntött fel semmit.
Volt még egy ló azon a Veronai szerelmesek-előadáson, egy  másik  szereplő ült rajta. A ló áll szemközt a közönséggel, ám abban a  pillanatban, amikor a rajta ülő énekes meg kell,  hogy szólaljon, a derék állat — hátatfordít a karmesternek!  A  lovas belépése késik:  nem  látja a dirigens vezénylő  pálcáját!
A  maestro, Sergio  Failoni, ekkor fölszól a színpadra:
— Tessék csak a lóra figyelni. Igen muzikális jószág. Mindig  arra a zenére fordít nekem hátat, amikor önnek be kell lépnie…
 

(Folytatjuk)
 

Dalos László: Az Udvardy-sztori – I. rész

/Film Színház Muzsika – 1979. október 6.

"Ma  negyven  éve,  1939.  október 6-án tanítási  szünet  volt.  Reggel  kilenckor elindultam tehát  a  harminckettes  villamoson  Pest  felé,  hogy  B.-né  kottaboltjába  pénzt  vigyek.  A  Boráros  téren  átszálltam  a  hatosra.  Akkor  még baloldalt  közlekedtek  a  járművek.  A hatos  az Oktogon sarkán  ugyanott állt meg,  ahol  most  visszafelé  úton  a  tizenkettes  busz.  Egyébként  a  tizenkettesnek  is  ugyanott  volt  a  megállója, csak ellenkező irányban.
Így  a  villamosról,  közvetlen  megállás  előtt,   átpillanthattam   az  éppen mellettünk  lassító  autóbuszra,  s  látom,  hogy  széles  karimájú,  sötét  kalapban,  elegáns  felöltőben,   karcsúra összecsavart  esernyővel  a  kezében  leszállni  készül  az  Operaház  ifjú  tenoristája, Udvardy  Tibor.
Az  Abbázia  előtt  mellészegődtem. Hivatkozási   alap?   Egy  autogramgyűjtő  gimnazistának  nem  kell  sok. Talán  két  héttel  azelőtt  az  Operaház kiskapujában  lebzseltem,  Udvardy Tibor  a Hunyadi  László  zongorakivonatát  lapozgatta,  s  hallhattam  tőle: most  kapta,  hirtelenjében meg kell tanulja,  mert  október   6-án előadás lesz!  A  két  „öreg”  címszereplő  külföldön  rekedt,  ki  tudja,  mikor  érhetnek  haza.  Szeptember  elején  kezdődött  a  háború, Laczó István,  az  Operaház  egyik Hunyadi  Lászlója  Dél- Amerikában  vendégszerepelt, indult is  hazafelé,  csak hát a  fegyverek  fenyegette tengeren ki tudja, mikor  érkezik hajója Genovába? Pilinszky Zsigmond,  az Erkel-opera  másik címszereplője  is  valahol  külföldön  van.
Udvardy Tibor  elvállalta,  hogy  napok alatt megtanulja a szólamot.

(Harmincnégy  évvel  később, 1973-ban közvetlenül  nyugdíjba  vonulása  előtt: Hunyadi László kis felújítás. Az előadás napján reggel, telefonálnak neki:  ugorjon be  este,  mert  mind  a két új  címszereplő  beteg. Vállalta!)

És október  6-án délelőtt  háromnegyed  kilenckor  együtt  baktattunk  az Operaház  felé,   az   Andrássy   útnak azon  az  oldalán,  ahol  a  Párizsi  Áruház állt.

— Sosem  tudtam  volna  ezt  ilyen gyorsan  megemészteni  —  mondta élete  első Hunyadi-előadásának délelőttjén  Udvardy Tibor,  miközben a Nagymező   utca  sarkához  értünk  —, ha nem  énekelek annyit az Egyetemi Énekkarokban  meg másutt.
Most,  négy  évtized  múltán,  amint fölidézzük a történetet,  egyébre is emlékszik :
— Kőbányán  jártam  gimnáziumba.  Sajó Sándor  költő  volt  az  igazgatónk. Kedvenc dalát, azt, hogy  A  Csap  utcán  végestelen  végig, sokszor   elénekeltette  velem . Az énekkar tagjai zümmögőkórussal kísértek. Akkortájt ott, Kőbányán kezembe került egy zacskó. Gyümölcsöt, vagy mit  csomagolhattak bele. Azt a staniclit  régi kottából kitépett papírból   ragasztották, egy Hunyadi  László-zongorakivonat kiszakított lapjából. Rajta  volt László első felvonásbeli áriája!  Megtanultam akkor, gimnazista fejjel. Alighanem az a biztonság, ahogy a nehéz ária  már a  torkomban  és a fejemben volt, segített az egész szerep gyors megtanulásában."

Udvardy Tibor  1939 júniusában végzett a Zeneakadémia operai tanszakán. A  vizsgaeredmény  első  felében  Canio áriáját, a Kacagj, Bajazzót énekelte,  a  második részben  pedig a Bánk bán Hazám, hazám-ját.  A  magyar nagyurat  természetesen  bajusszal,  szakállal.  Egy műszaki  a  Bánk-ária után gratulált neki, és hozzátette:
—  Magának  csak  attól a másik tenoristától van  félnivalója, aki a Bajazzókat énekelte ...
Nem ismert rá a maszkos Udvardyra.
Ami  egyébként  legnépszerűbb  nemzeti  operánkat  illeti,  később,  operaházi  tagként  Udvardy Tibor  először  Ottót  énekelte benne,  majd az Erkel című  filmben Bánkot. (És Hunyadi Lászlót is!).
Ha  már magyar  műveket  idézünk föl,  említsük   meg   esetét  a Psalmus Hungaricusszal.  Udvardy Tibor  még zeneakadémiai  növendék,  amikor dr. Székelyhidy Ferenc  —  bár  nem  az  ő tanítványa  —  maga helyett  az  ifjú tenoristát  ajánlja Kodály Zoltánnak a mű  szólistájául.  Kodály  meg  is hallgatja,  el  is fogadja.  U.  T.  azonban, tisztelettel,  megszólal:
— Még  soha  nem  énekeltem   szólót zenekari   kísérettel.   Csak  akkor  merem   vállalni,  ha  három  zenekari  próbát  kapok.
—  Természetesen — mondja Kodály tanár  úr  —,  három  zenekari  próbát kap.
A  Kodály-hangverseny színhelye  a Károlyi-kert.  Az  első  zenekari  próbát elmossa  az  eső.  A  másodikat  elmossa az  eső.  A  harmadikat  is.  A  koncert napján  gyönyörű  az idő.  Csak a  Psalmus  tenoristája  nincs sehol!  Félelmében szabályosan  megszökött.  Elképzelhető  Kodály  tanár  úr  haragja!
— Később  megbocsátott  —  emlékszik  vissza  U.  T.  — Igaza   volt   magának . . . ”  — mondta   egyszer.  — A Kodály-mű azután  fontos  pillanata lett  az  életemnek: amikor 1945  tavaszán ismét megnyílt  az Operaház,  én énekelhettem a  Psalmus Hungaricust.
Kodály azt  is  szerette,  ha Udvardy a  Legény a Székelyfonóban.  Ez a szerep  is  hamarosan,  már  az  1939—40-es évadban az övé lesz.
Magyar operák szerepei végigkísérik egész harmincöt éves pályafutását. Emlékezetes  siker  ezek  között A  garabonciás,  amelyet Lehár  Ferenc  a háborús évek közepén komponált az Operaháznak, a Cigányszerelem  egyes dallamainak  fölhasználásával.  A  szabadságharcban játszódó operával  a zeneszerző a maga mindig  vállalt magyarsága mellett akart hitet tenni.  A premiert  Lehár  vezényelte. Udvardy Tibor  volt A  garabonciás címszereplője.  Sokszor fölhangzott  azóta  rádióban,  hangversenyteremben, egyebütt a dal:  „Utam  muzsikálva  járom ...”
Ez a  mondat  mintha  Udvardy Tibor művészi programja volna.
Az 1848-as szabadságharcból   egy korábbi  nagy történelmi küzdelem
idejébe,  a kuruckorba  lép vissza  az 1951-ben  bemutatott Huszti kaland, Kadosa Pál  és Szabolcsi Bence  vígoperájának Farkas Tamásaként.  Majd ismét előrefut egy évszázadot, és A kérők  című Kisfaludy Károly-vígjáték  operaváltozatában  Gyuri  ő,  a sárospataki  diák.  Ezt  a Polgár Tibor- vígoperát 1955 májusában  mutatta be az Erkel Színház.
— Volt egy  jelenet,  amikor  Udvardy Tibor,  vagyis Gyuri női ruhában jelenik   meg  —  idézi  föl  az  előadás egyik pillanatát  a  vígopera szövegkönyvének  írója, Kótzián  Katalin  —A krinolin a tenoristán olyan mérhetetlen jókedvet  fakasztott a közönség között, akkora szívből  jövő kacagást, amilyent  én operai nézőtéren még nem tapasztaltam.
Igen, a humor is erős oldala a művésznek,  nemcsak a líra.
És hogy milyen félelmetesen ellenszenves tudott lenni, mennyire gyűlöletes,  azt következő magyar szerepe igazolja:  a C’est  a guerre-ben, Petrovics  Emilnek Hubay Miklós egyfelvonásos drámájából írott operájában bizonyítja,  1962 tavaszán, Vizavi- ként. Ő a  tolókocsihoz láncolt katonatiszt, aki   „beteges kíváncsisággal, látcsövön figyeli a környező lakásokban lévő nőket.”  (A  minap írt Illés Endre  egy ilyen távcsövesről, közölve a típus francia  nevét: voyeur.)
Nyolc évvel később, 1970.  december 4-én  a  legközelebbi  új magyar szerep: Ránki György misztérium-operájának, Az ember tragédiájának Lucifere.  (Ez Udvardy utolsó premierje.)
— Mindig nagyon szerettem  Az ember tragédiáját, Madách Imre remekművét.  —  mondja  U.  T.  — És gyakran  gondoltam  arra, milyen jó lenne   elénekelni, ha a Tragédiából valaha operát írnak, Lucifert. Ám erre aligha kerülhet sor, hiszen  „a tagadás ősi szellemét” nyilván basszbaritonra   komponálják . . . így aztán kétszeres öröm ért, amikor megtudtam, hogy Ránki  operájában Lucifer — tenorszerep, és hogy el is énekelhetem. Ha tőlem  függne, ezt a művet rendszeresen az Operaház repertoárján tartanám, hiszen  akik még nem jutottak el az eredeti alkotásig, az operaváltozattal könnyebben  eljuthatnának hozzá.
...  Egyszóval: ott  megyünk, 1939. október 6-án délelőtt, az Operaház felé.  Udvardy Tibor  (talán  hogy az esti bemutatkozás, a  nagy beugrás,  élete első   operaházi fellépése előzetes feszültségét leplezze) arról beszél, milyen nagy  nyári élménye volt, hogy a Margitszigeten Aureliano Pertile Caniója  mellett  Beppót,  vagyis Arlecchinót énekelhette.  Meg hogy már új szerepet is kapott:  a Traviata Alfrédjét.
Este  aztán  a  Hunyadi  László  karmestere, Berg Ottó  —  szigorú,  tartózkodó művész, például nemigen tegeződött  —  előadás  előtt,  ismervén  az előzményeket:  a  gyors  tanulást,  a  minimális  próbalehetőségeket,  így  szólt Udvardyhoz:
— Ma még maga „rángathat” engem.  De legközelebb már szó sem lehet róla ...
Vagyis nem veszi a fiatal énekestől rossz néven, ha lassabb vagy  gyorsabb az ő  tempóinál; majd ő megy utána, kíséri.
U.  T.  elénekelte  élete  első  Hunyadi Lászlóját.  Hogyan?  Berg  Ottó  karmester  az  előadás  végeztével  kezet nyújtott  neki,  és  ennyit  mondott:
— Szervusz. . .

(Folytatjuk) „

Bródy Tamás – Gombos László: Nílusparti randevú – Nászút-kettős (Petress Zsuzsa és Udvardy Tibor

Közreműködik az MRT szimfonikus zenekara.  Vezényel: Bródy Tamás

A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1962. február 3. Kossuth rádió.

„- A legszebb volt az indulás, a bécsi repülőút, a schönbrunni  kirándulás,  a fiákeres út…/Nászút! Egy tündöklő délibáb! Nászút! Egy tündéri szép világ! Álom, mely valót ad! Vágyom nem csalódhat, várom, hogy valóban boldogság  töltse el újra meg újra… /Nászút, te hajnali napsugár…”

(Az operett.network oldalára töltötték fel a dalbetétszámot)

Udvardy Tibor: Lehár Ferenc operett egyveleg

Részletek A víg özvegy, a Pacsirta, a Frasquita, a Kék mazur, a Cárevics, a Mosoly országa, és a Luxemburg grófja c. operettekből.

(Youtube - 23 perc)

A víg özvegy

„A szerelmetes szép hazám…Az orfeum tanyám, ott nem zavar hazám …”

„Minden vágyam súgom lágyan, csak szeress…”

Keringő

Pacsirta

„Hol pacsirta zeng, hol a kasza peng…/Kis Juliska, kis pacsirta, kis dalosmadár…”

Frasquita

„Kicsikém, ne tétovázz, szűk utcában kicsi ház, oly régóta vár, hogy jössz-e már?...”

Kék mazúr

„Fáj a szívem érted, dalom is oly bús,… úgy jönnél vissza már!... Jöjj, veled álmodok én!…kedves, jöjj, várlak már!”

Cárevics

Volga-dal : „Egyedül, egyedül, újra egyedül… A Volga vizénél őrszem áll... Nézz rám az égből, teremtő Atyám!...”

„Óh, de régen vártam én reád, végre-végre itt a boldogság…Hív a tenger, vár a fényes ég, és szívem tiéd…. /Jöjj már, a május…”

A mosoly országa

„Oly meghatott érzéssel nézek körül… Mosolygó nézés és jól nevelt arc, mögötte fájjon akármilyen harc…”

„Vágyom egy nő után…”

Luxemburg grófja

„Hogy ősöm volt gróf Luxemburg, a nagy tivornyák hőse, ezt eddig én nem sejtettem, most tettem szert az észre…/Hej, lirilirilári, ez mind csak lárifári, mert fenn az ernyő, nincsen kas, nincs sosem ebben egy garas…”

„Várj, vár, szép délibáb…”

Farsangi kórus-jelenet

Magyar Televízió,1970. november 20., 20.55 – 22.05 óra

"Felelj, ha tudsz!"  

Művészeti vetélkedő.

Udvardy Tibor ötlete alapján a forgatókönyvet írta: Gál-György Sándor és Udvardy Tibor

Játékvezető: Bárány Frigyes

Közreműködik:

Antal Imre, Básti Lajos, Kálmán György, Kézdy György, Mányai Lajos, Radnay György, Simándy József, Udvardy Tibor, Újlaki László, valamint az Állami Bábszínház együttese

A zsűri:  Baross Imre, Fasang Árpád, Gál-György Sándor, Mátrai-Betegh Béla,Pátzay Pál

Szerkesztő: Kármán György

Díszlettervező: Kocsis Mária

Jelmeztervező: Apostol Éva

Vezetőoperatőr: Kocsis Sándor

Rendező: Horváth Zoltán

„Az új típusú vetélkedő igyekszik felhasználni a tévé hasonló jellegű műsorainak legjobb hagyományait. Alapgondolata: hogyan ábrázolnak egy-egy témát a különböző művészeti ágak. A játék lényege tehát, hogy a versenyzőknek a zenén kívül más művészetekben is tájékozottaknak kell lenniük. A sorozat első adásának témája a bohóc lesz.” (Forrás: az RTV újság ajánló sorai voltak ezek.)

VIGILIA – 1977. októberi száma
 

NAGY MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK ÉS TEHETSÉGEK - UDVARDY TIBOR

 A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik rokonszenves sorozata viseli a "Nagy magyar előadóművészek" címet. Operai múltunk, félig-meddig jelenünk legnépszerűbb, legemlékezetesebb hangjai csendülnek fel e lemezeken, s a technika varázslata révén néhány percre ismét részesei lehetünk régi nagy sikereknek, nem fakuló előadói élményeknek. Ezúttal Udvardy Tibor idézi fel nagy sikereit. Hozzá hasonló énekes természetesen rendkívül nehéz helyzetben van, mikor legjelentősebb szerepeiből kell körülbelül egy órányi műsort összeválogatnia, hiszen Mozartot kivéve mindegyik stíluskörben otthon volt, Wagnertől Verdiig főszerepeket énekelhetett, s valamennyiben emlékezetes teljesítményt nyújtott. Sajnos nem hallhatjuk a lemezen talán legsikeresebb szerepét, annak részletét. Természetesen a Peter Grimesra gondolunk. Britten operáját I948-ban mutatta be Operaházunk, a főszerepben Udvardyval, aki élete legnagyobb alakítását nyújtotta a rendkívül összetett figura életre keltésében. Humoros villanásai éppúgy akadtak, mint tragikus pillanatai. Valóban dickensi figura Peter Grimes-é, s az angol humor éppúgy körüllengi, mint a sokat emlegetett kedvpusztító, komor albioni köd. Ugyancsak kitűnően állt helyt a mű 1958-as felújításán, melyen az első nagy siker részeseivel, Losonczy Györggyel, Maleczky Oszkárral, Palánkay Klárával és Németh Annával léphetett ismét a színpadra. Felejthetetlen együttes volt, felejthetetlen operai est, szerep és énekes ritka szerencsés találkozása. Nagy kár, hogy az életmű gazdag változatosságát többé-kevésbé híven érzékeltető lemezre ez az operatörténeti pillanat nem került fel. Puccinitól a Tosca Levéláriáját hallhatjuk, mi mást választhatna egy remek hangú, kitűnő színészi képességekkel megáldott, ráadásul világosan deklamáló tenorista? Volt azonban Udvardy Tibornak egy talán ennél is jelentősebb Puccini-sikere "A köpeny"- ben. Két évvel nagy sikerű operaházi bemutatkozása után énekelte egyik fő­szerepét a többi között Palló Imre és Walter Rózsi társaságában, Failoni vezényletével. Kár, hogy abban az időben még nem készültek magnetofon-felvételek. Szerencse, hogy sok más emlékezetes alakítását azért megőrizték a szalagok, s az utókor is tanúja lehet e valóban izgalmas pálya teljesítményeinek. (Hungaroton LPX 11822).

/R.L./ 

Adós vagyok még a Dankó Rádió mai adásnapján sugárzott operettműsora krónikájával.

Utolsó részéhez érkezett az Udvardy Tiborra emlékező egész heti műsorsorozat, melynek szerkesztő-műsorvezetője, Nagy Ibolya mára is tartogatott „csemegéket” a rádióhallgatók számára:

Lehár Ferenc - Jenbach Béla - Heinz Reicher – Kulinyi Ernő: Cárevics  (Km. a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus zenekara, vezényel: Bródy Tamás) – Rádiófelvétel bemutatója: 1968.

Cárevics  dala  - Volga-dal (Udvardy Tibor)

„Egyedül, egyedül, újra egyedül… A Volga vizénél őrszem áll... /Nézz rám az égből, teremtő atyám!...” (a hét elején már elhangzott ez a dal, akkor az 1942-ben, 28 éves korában felvett stúdióelvételen énekelt Udvardy, maga Lehár dirigálta az Opera zenekarát!)

Cárevics dala (No.9.) (Udvardy Tibor)

„Óh, de régen vártam én reád, végre-végre itt a boldogság…Hív a tenger, vár a fényes ég, és szívem tiéd…. /Jöjj már, a május…”

Udvardy Tibor nóta felvételeiből is hallottunk párat.

Jacobi Viktor - Martos Ferenc - Bródy Miksa: Leányvásár

– nyitány (Km. a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Sebestyén András) - A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964. július 18., Kossuth Rádió

- Lucy és Tom kettőse, I. felv. (Németh Marika és Udvardy Tibor) 

„Ha lennék egy lánykának édes, szerelmes babája, királynőnek tenném meg őt…  /Ha jönne a lány, ki szeretne igazán…”

- Lucy és Tom kettőse, III. felv.(Németh Marika és Udvardy Tibor) 

 „Mondjad igazán, leszel-e babám, szerelmes párom.. / Vártalak ide én, szép tavasz idején…”

Poldini Ede: Farsangi lakodalom - Kálmán diák dala, I. felv.  (Udvardy Tibor, km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Kerekes János)

„Jártam künn a zivatarba, szélbe,vészbe,hóba,fagyba, szerelemvágy a szívembe,nem fáztam kint a hidegbe.”

Kálmán Imre – J. Brammer – A. Grünwald – Kulinyi Ernő: Cirkuszhercegnő

A részletekben közreműködött

Házy Erzsébet, Kishegyi Árpád, Udvardy Tibor, valamint a Fővárosi Operettszínház Énekkara és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Bródy Tamás (1965 – Hungaroton)

- Mister X belépője (Udvardy Tibor)

„Trombita zeng és pereg a dob, lesi a nép az attrakciót…/ Hisz nem vagy te más csak rongyos komédiás…/ Máma itt, holnap ott - oly mindegy! Itt se jobb, ott se jobb - oly mindegy!...

- Fedora és Mister X  kettőse, Fedora dala  (Házy Erzsébet, Udvardy Tibor)

„ Boldogságra vágyok én… Jöjj, te édes álomvarázs…””

 - Nagyherceg és Mister X kettőse, kórussal (Kishegyi Árpád, Udvardy Tibor és az énekkar)

„Kislány, vigyázz, csókra szomjas a huszár, kislány, vigyázz, minden ablakot bezárj.”

Nagy Ibolya segítőtársa volt az emlékezésben egész héten  Dr. Szomolányi Gy. István, fogorvos, diszkográfus, aki Udvardy Tiborról, pályájáról, szerepeiről adatokkal, továbbá énekművészete jellemzőiről is, sok érdekes tudnivalóval szolgált. A mai adásban is kitért nézetére, milyen nagy kár, hogy leszármazott híján nincs ki ápolja Udvardy művészi örökségét, hagyatékát; ugyanakkor szerencsére rengeteg rádió- és hanglemezfelvétel megörökítette Udvardy énekhangját, televíziós felvételeken is látható. Sajnos, nincs róla szóló könyv. Kevés cikk jelent meg róla 1981-es halála után. Szomolányi párhuzamot vont a Simándy-családdal, hogy milyen szerencse, náluk volt és van, aki ezzel a hagyatékkal törődni tudott és tud, a mai napig ápolják saját kincsüket…

Czigány György, zongoraművész, költő, szerkesztő, riporter 1975-ben riportot készített Udvardy Tiborral a rádióban, aki mintegy önvallomásban-számadásban visszatekint az életútjára, művészi pályájára. Az archív felvétel - melynek szerkesztője Boros Attila – első részét a pénteki emlékműsorban már bejátszotta Nagy Ibolya az adásban.

Udvardy Tibor:

„Tulajdonképpen legbüszkébb arra vagyok, hogy harmincöt éven keresztül az ország első színházában vezető tenorszerepeket énekeltem az utolsó pillanatig. Hunyadival kezdtem, Hunyadival fejeztem be. A történelmi okokból kétszer bezárt színházunk megnyitó előadásait,  a Psalmus Hungaricust Kodály vezényletével,  és a Hunyadi László címszerepét is, én énekeltem. Tudod ez színházamtól művészi, emberi és politikai elismerés is volt.  Feladatom csak az volt, hogy ott és akkor szolgáljam a színházamat, amikor és ahol rám szükség van.  Legutóbb, amerikai utam alkalmával meggyőződhettem arról, hogy csak a toppon lévő művészeket - de azok rendszerint nem operaiak - ismeri a világ, és a népszerűség is igen relatív.  Többek között azért is éltem szívesen hazámban, lehetőségekről lemondva, mert többre becsültem embertársaim szeretetét. Nagyon megdöbbentett az, amikor kedves, világhírű tenorista barátom New Yorkban meghívott vacsorára  magához és utána kérdezősködve nagy büszkén kérdeztem háza portásánál a nevét, aki viszont kínos keresés után tudta csak megmondani, hogy itt és hányadik emelet és hány szám alatt lakik. Tudod, sajnos, ez a tünet az utóbbi időkben átcsap mifelénk is, eléggé eldurvultak az emberi kapcsolatok, a formák és igen gyengül a népszerűség is. Kevesebb lesz az operát szeretők emberek tábora, és ez által kevesebb jut a megtiszteltetésből is ránk. De nézd, az is lehet, hogy mindent rosszul látok. Valahogy úgy vagyok, mint a jó Salamon Béla bácsi volt maszek revüigazgató korában, mikor revüje olyan jól ment, hogy a pincérei az asztalfoglalásból kitűnően megéltek, és Béla bácsi mégis változtatta a műsort, és amikor azok, akik nem kaptak jegyet, megkérdezik, miért teszi mind ezt, azt felelte, azért, mert a pincérek unják. Hát én azt kívánom színházamnak is, hogy olyan gazdag legyen, hogy akik elmentek, vagy akiket menésre késztettek, azoknak a hiányát ne érezze. Ez volna a kívánságom.

Főiskolai vizsgám után  rögtön felvétetett az Opera. Azóta 38 szerepet énekeltem, első felléptem a Margitszigeten a Bajazzókban volt. Nagy erőpróbát jelentett a kis Arlecchino  szerepe, mert partnerem, Pertile,  minden idők egyik leghíresebb, nemzetközi értékű tenoristája volt. Fiatal énekes első fellépte, világhíresség mellett, és nem lett baj. Pertile nagy segítségemre volt. Ez a jó kollegialitás emléke kísért a pályámon. Kedvenc szerepeim az  Anyegin, Carmen, Tosca, Bajazzók. Szeretek kirándulni az operett területére is. Szériában énekeltem  A víg özvegyet, Szigeten a Varázskeringőt, A mosoly országot.  Szívesen énekeltem Lehár műveit, annál is inkább, mert meleg barátság fűzött Lehár Ferenchez..  Játszottam az Erkel című filmben Bánk bánt, Hunyadit, tetszett a közönségnek. Ez az életem tartalma. Szeretem az embereket. Művészi játékomban és énekemben igyekszem szépet, a a művészit, a valóságot, az embert adni. Szeretném, ha mikrofonbarátságunk, levelezésünk szorosabb lenne. Búcsúzóul eléneklek egy áriát a Gyöngyhalászokból.” ( „A hangját egyre hallom…”)

Bizet operájából, Nadir románcának felvételével, Udvardy Tibor énekhangjával,  búcsúztunk el a nagyszerű tenoristától.

Remélem, nem végleg, hiszen a Túl az Óperencián műsora eddig is folyamatosan műsorán tartotta Udvardy operettszerepeinek hangfelvételét, melyből bőven tud és fog meríteni a továbbiakban is, újra és újra!

Köszönetem fejezem ki Nagy Ibolyának az Udvardy Tibor-emlékhét szerkesztéséért!

Udvardy Tibor-emlékhetet tart a Dankó Rádió operettműsora, a „Túl az Óperencián”.

A szerkesztő – műsorvezető Nagy Ibolya társa ma is dr. Szomolányi Gy. István fogorvos, diszkográfus volt, aki a rádió mikrofonja előtt igyekszik Udvardy Tibor operaénekesi pályáját és korát -  színpadi partnereit is – megidézni;  a művész személyiségét opera- és operettszerepein, a rádió- és hanglemezfelvételein keresztül, és kapcsolódó anekdoták , kis színes történetek felelevenítésével közelebb hozni a rádióhallgatókhoz.

Így például megint szóba került Udvardy Tibor tragikusan korán elhunyt művésztársa, egyben mennyasszonya, Tamás Ilonka koloratúrszoprán (korábban már férjnél volt: Hámory Imre operaénekestől aztán elvált), aki mindössze 29 évesen távozott el (1913-1943) és megtudhattuk,  Udvardy 1981-ben bekövetkezett elhunytáig hordta a szeretett nőtől kapott jegygyűrűt!...

"Tamás Ilonka halálához."
A M. Kir. Operaház az alábbi gyászjelentést adta ki:
A Magyar királyi Operaház igazgatósága mély fájdalommal jelenti, hogy Tamás Ilonka, a M. Kir. Operaház magánénekesnője f. hó 18-án hosszas szenvedés után elhunyt. A megboldogultat szombaton, 1943. március 2o-án délután 3 órakor a római katolikus egyház szertartásával a Kerepesi temetőben /X. Fiumei út/ a Székesfőváros által adományozott díszsírhelyen helyezzük örök nyugalomra. Tamás Ilonka egyike volt a legszebb reménységeinknek, emlékét elköltözött kiválóságaink sorában el nem múló kegyelettel fogjuk megőrizni.

/MTI, 1943. március 18./

Ardelao fórumtársunk  "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicba a 246. sorszám alatt írta be a Népszava cikkét - 1943.03.19.:

„MEGHALT TAMÁS ILONKA. Az Operaház egyik fiatal és tehetséges tagja volt, akin két esztendővel ezelőtt súlyos veseoperációt hajtottak végre. A műtét és a pihenés után jobban lett és már újra a fellépés terveivel foglalkozott, amikor hirtelen ismét megbetegedett. Azóta fel sem kelt. Tamás Ilonka 1938-ban került az Operaházhoz, mint a Zeneművészeti Főiskola kitűnően végzett növendéke. Nagy sikere volt a „Falstaff-ban, a „Fidelio"-ban, a „Traviatá”-ban, a „Turandot"-ban és a „Don Juan"-ban. Halálhírét osztatlan részvéttel fogadta nemcsak a művészvilág, hanem a közönség is.”

Tamás Ilonka énekhangját most egy stúdiófelvételről Kacsóh Pongrác János vitézéből afrancia királykisasszony dalában hallhattuk: „Ó, csak ne volnék gyönge leányka”

A további zenéket is említem, melyek Udvardy Tibor felvételeiről szólaltak meg az adásban:

.Buday Dénes- Szilágyi László:  „Nem tudok hinni magának”

A Csárdás c. operett részlete. Km. a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara. Vezényel Behár György /Qualiton SLPX 16577/

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Anyegin - Lenszkij áriája, II. felv. (km. a  Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Kórodi  András)

 „Hová, hová tűnt el a tavasz napja? Ki mondja meg, hogy merre szállt? Sorsunkat sűrű fátyol rejti, nem láthat által azon senki…”

Zerkovitz Béla-dalok (Km. a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Sebestyén András)

• „Hulló falevél, sárgult falevél”
• „Van a Bajza utca sarkán egy kis palota" (a duettben Udvardy partnere, Petress Zsuzsa)
• „Szeretnék úgy szeretnék sírni”:-  Bánatos szemű poéta, apró dalocskát ír, az arca fonnyadó sápadt, úgy látszik, titokban sír.../Sokszor úgy szeretnék sírni, magam sem tudom miért...
•  
• Lehár Ferenc:  A mosoly országa  (Km. a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Rubányi Vilmos) – az operett keresztmetszetének rádiós bemutatója: 1957. március 14., Kossuth adó 19:10 
•  
• Szucsong dala, II. felv.: „Vágyom egy nő után”
• Szerelmi kettős, II. felv.  (km. Osváth Júlia): „Lótuszvirág! Érted élek csupán! Senki másért! Szív, hogyan tudsz így tele lenni, mondd? Hogyan fér beléd, ennyi vágy és tűz. És ennyi láz?”
•  
• Az adás zárásául a Kék Duna keringő dallamai csendültek fel az ÁHZ előadásában, Ferencsik János vezényletével.

A délelőtti műsort a Dankó Rádióban újra meghallgathatjuk délután hat órától.

A Dankó Rádióban hallható Udvardy Tibor-emlékhét mai adásának szerkesztett összeállítása Nagy Ibolya részéről egyben fejet hajtás volt az 1848/49-es szabadságharcunk leverését követő megtorlás áldozatainak, az Aradon és Pesten 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok és első alkotmányos miniszterelnökünk, gróf Battyány Lajos vértanúk emléke előtt.

Czigány György, zongoraművész, költő, szerkesztő, riporter az egyik rádiós műsorában portrét készített vendégéről, Udvardy Tiborról. Ez az interjú 1975-ben készült a rádió stúdiójában.

Erről az archív hangfelvételről több részletet játszik be az Udvardy-emlékműsor hét végi adásaiban a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

Czigány György (Cz.Gy.):

"Kedves hallgatóink, mint hallják, műsorunk nyitánya, a Hunyadi-nyitány. Vendégünk első választása ez. Mielőtt azonban elhangzana, miért? hadd mondjam el, hogy Udvardy Tibor pályafutását nagyjából magam is végig követhettem. Talán azért nem egészen az elejétől, mert úgy tudom, hogy 1939-ben kezdődött operai pályafutása, akkor én talán nyolc éves voltam, és hát nem igen jártam még operába, legfeljebb rádióközvetítésből hallhattam a hangját. Éppen ezért nagyon kíváncsiak vagyunk ezekre a kezdeti időkre is, ahogy az ilyen kalandozásban az ember szeret a régmúltnál indulni, a régmúltat föleleveníteni, tudva azt, hogy az élethez is meg az operaénekesi pályához is, a tehetségen kívül nagyon sok mindenre szükség van. Hát mi mindenre?

Udvardy Tibor (U.T.):

Hát, kérlek, úgy ahogy mondod, a szerencse elengedhetetlenül kötelező. S ahogy említetted, 1939. október 3-án Márkus László, az Opera akkori legendás igazgatója azzal hivatott magához, hogy október 6-án minden körülmények között a Hunyadi Lászlónak kell felhangzania. A színháznak akkor két Hunyadija volt: Laczó István és Pilinszky Zsigmond, de mind a kettő külföldön tartózkodott és nem tudtak hazaérkezni a kitűzött dátumra. Márkus a darabot vezénylő karmesterrel, Berg Ottóval átbeszélte a problémát, és aki úgy informálta, hogy én képes volnék három nap alatt megtanulni a szerepet. Habár én szabódtam, és féltem, érthető okokból, hisz életem első fellépését rögtön címszerepben, és csak három nap állt rendelkezésemre, nem fogadhattam azonnal el. Halasztást kértem reggelig, mert ez számomra tragikus is lehetett volna. Válaszomat az igazgatóm nagyon szimpatikusnak találta és azt mondta, hogy ezzel bizalmát máris elnyertem. No de hát  most jön az a bizonyos szerencse!  Gyerekkoromban édesanyám gyümölcsöt vett, melyet kottapapírból ragasztott zacskóban árultak.

Cz. Gy.:  Ezt nem is tudtam, hogy ilyen szokás is volt…

U.T.: Akkoriban ez így volt.

Cz. Gy. : De ez nem zenepropaganda… ez véletlen…

U.T.:  Persze, ez papírhiány … A zacskóimon Hunyadi László nagy áriája volt.  A zacskót akkor precízen megtanultam, és ezzel az opera egyik legexponáltabb részét már magaménak tudhattam.  E szerepet éjjel-nappal tanulva másnap a karmesternek elénekeltem, majd a jóváhagyása után az előadást elvállaltam.   Tudod, az amúgy is igen hosszú nyitány olyan hosszúnak tűnt, hogy számomra még most is tart, de legalábbis minden október 6-án este hét óra öt perckor csak erre tudok gondolni. A mellettem álló ügyelő, drága jó, kedves Gyuri bácsi elkezdett kiabálni: Hunyadi, Hunyadi, Hunyadi! Jelenés! És én ott álltam mellette szótlanul, nem tudtam, hogy én vagyok és csak azt vártam, hogy mikor kiabálják már, hogy: Udvardy, Udvardy, Udvardy!..."

Felcsendültek Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának részletei a Magyar Rádió stúdiófelvételéről (először 1959. március 31-én, a Kossuth rádióban hangzott el az opera 19.00 - 22.00 óra között.):

• Hunyadi László áriája az I. felvonásból (Udvardy Tibor)

          „Van végre néhány nyugodt pillanat…/Ó szállj hozzám, ég angyala”

• Az I. felvonás fináléja – „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály” (Külkey László, Udvardy Tibor, a Magyar Rádió Énekkarának Férfikara és Szimfonikus Zenekara, vezényel: Komor Vilmos)
•  
• A III. felvonás zárójelenete - „Magyarok, halljátok búcsúmat: én ártatlan vagyok!…”(Takács Paula, Udvardy Tibor, Pálffy Endre,  Losonczy György, Magyar Rádió Énekkara és Szimfonikus Zenekara, vezényel: Komor Vilmos)

Kacsóh Pongrác Rákóczi című történelmi daljátékából következtek részletek.

A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964. január 4. Kossuth adó 20.25 – 22.00

Szövegkönyv: Bakonyi Károly (alapötlet és dialógusok), Endrődi Sándor, Pásztor Árpád (dialógusok) és Sassy Csaba (versek). 
Km.: az MRT énekkara és szimfonikus zenekara (Karigazgató: Vajda Cecília, Vezényel: Kerekes János)
Zenei rendező: Ruitner Sándor
Rendező: László Endre

A szereposztásból csak azokat nevesítem, akik a most megszólalt részletekben énekben és prózában is hallhatóak voltak:

II. Rákóczi Ferenc – Udvardy Tibor 
Andris, tárogatós hadnagy – Palcsó Sándor
Katica – Andor Éva
Kuczug Balázs – Palócz László
Bodinyi, Rákóczi nevelője – Horváth Jenő
Bercsényi Miklós – Ujlaky Gábor
Galgóczi Imre, jobbágy – Ambrus András
Esze Tamás – Zenthe Ferenc
Andris apja – Márkus Ferenc
Gránátos Mihály – Rajz János
Wratislaw gróf, császári követ – Horváth Tivadar
Tiszt Rákóczi seregéből – Turgonyi Pál
Inas a hercegnőnél – Dózsa István
I. hang – Zoltai Miklós
II. hang – Szoó György

A daljáték bejátszott részletei között az operaénekesek prózában mondott dialógusai is helyet kaptak, a fenti  szereplők  mindegyike hallható volt az adásban elhangzott jelenetekben.

• Persze felcsendült a daljáték legismertebb dala is, Udvardy Tibor előadásában, a  Rákóczi megtérése: „Szívemben csendül egy nóta még…”
• Kuczug Balázs dala az I. felvonásból Palócz László tolmácsolásában: „Adj egy csókot édes lelkem, gyöngyvirágom, adj egy csókot kicsi piros rózsaszálom, legédesebb te vagy ezen a világon…”
• Rákóczi várása a táborban, tárogató jelzi Rákóczi és híveinek érkezését (próza + tárogató hangjai)
• A labancok támadása előtti készülődés a táborban (próza)
• Kuczug Balázs dala, II. felv. (Palócz László): „Csillagos az ég, az éj csöndes, jöjj ki, galambom, senki sem lát…”
• Jelenet, Katica és Andris dala, kuruckar: „Ne bántsátok, ő a legnagyobb vitéz!…/Összebújunk csöndesen, míg a labanc elmegyen… /Kuczug Balázs olyan vitéz, aki mindig előrenéz../”…Kocsmárosné haragjában elájul… Dunán túl, Dunán túl…”  No.9. (Andor Éva, Palcsó Sándor, Palócz László, a férfikar)
•  
• Rákóczi búcsúja (Udvardy Tibor)

A felvételen a színészek mellett, a felsorolt dalbetéteket éneklő operaénekesek is a saját hangjukon szólalnak meg a jeleneteket bevezető dialógusokban! 

Huszka Jenő: Szabadság, szerelem

Háy Gyula (dialógusok) és Fischer Sándor (versek) librettója Jókai Mór Politikai divatok című, 1864-ben megjelent regénye nyomán készült.

Most az adásban két részletet hallhattunk a „regényes daljátékból” – (a rádiófelvételt 1955. május 10-én hallhattuk először a Kossuth Rádióban.)

• Lévay Béla a hadszíntérre indulásakor a megzenésített Petőfi-verset szólaltatja meg: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom az életet, szabadságért föláldozom szerelmemet.” (Hadics László, km. a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Várady László)
• Melchior dala: „Társtalanul járogat az orvos,…/Doktor úr, doktor úr, itt bent valami fáj…” (Csákányi László)

A „Túl az Óperencián” délelőtt elhangzott adását 18 és 19 óra között újra meghallgathatjuk a Dankó Rádió elérhetőségein.

Délelőtt  a Dankó Rádióban folytatódott a kiváló tenoristára,  Udvardy Tiborra emlékező heti műsorsorozat („Túl az Óperencián”)

Buday Dénes - Füredy Imre dalát énekelte Udvardy Tibor: „ Orgonavirág, orgonavirág, gyógyítsd meg a lelkemet”

A műsorba vendégként meghívott Dr. Szomolányi Gy. István Udvardy Tibor pályája ismertetésén és operaszerepein túl szólt az énekesnek a rádióban és hanglemezre is felvett sok-sok operettfelvételéről, Lehár Ferenccel való kapcsolatáról is: a zeneszerző rajongott Udvardyért, a művészetéért, többször dirigálta is az Operaház előadásain (A mosoly országa; Garabonciás…)

Egy archív felvételről Lehár Ferenc Cárevics című operettjéből a Volga-dal hangzott el a műsorban. Az idők folyamán Udvardy több rádió- és lemezfelvételen énekelte el ezt a híres áriát. Most egy különleges értékű, archív felvételről szólaltak meg Lehár csodálatos dallamai: a 28 éves Udvardy Tibor énekét a Magyar Állami Operaház zenekara kíséri: az 1942-ben készült stúdiófelvételen maga a komponista, Lehár Ferenc vezényel. (A magyar dalszöveg: Kulinyi Ernő)

• „Egyedül, újra egyedül…/A Volga vizénél őrszem áll…/Nézz rám az égből, teremtő Atyám…”

Lehár Ferenc: Luxemburg grófja (magyar dalszöveg: Gábor Andor)

• Nyitókórus, farsangi jelenet és René belépője: ” Farsang van, itt a karnevál  -- „Szép igazán, barátim, ez a rajongás személyemért… Hogy ősöm volt ama Luxemburg, a nagy tivornyák hőse…./ Hej, lirilirilári, ez mind csak lárifári, fenn az ernyő, nincsen kas…” (Udvardy Tibor, km. az MRT Énekkara)
•  
• A II. felvonás fináléja (Sándor Judit, Zentay Anna, Melis György,  Palcsó Sándor, Udvardy Tibor, az MRT énekkara és Szimfonikus Zenekara, vezényel: Sebestyén András)  a Rádió új stúdiófelvételének a bemutatója: 1966. február 26., Kossuth Rádió, 20.25 - 22.00

Puccini: Pillangókisasszony – Szerelmi kettős - az  I. felvonás zárójelenete (Szecsődi Irén, Udvardy Tibor, km. a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel:  Vaszy Viktor ) – 1954-es stúdiófelvételről

Bródy Tamás – Gombos László: Nílusparti randevú – Nászút-kettős (Petress Zsuzsa és Udvardy Tibor, az MRT szimfonikus zenekarát  Bródy Tamás vezényli)  „Nászút, te hajnali napsugár…” A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1962. február 3. Kossuth rádió.

Dr. Szomolányi Gy. István az adásban kitért arra is, hogy Udvardy miért maradt itthon, hiszen külföldön többször is énekelt, Amerikában is megfordult…

Udvardy Tibor példaképére, Pataky Kálmán tenoristánkra meg külön emlékezett a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya,  aki felhívta a rádióhallgatók figyelmét a televízió hétvégi adásaira:

(„A hősies tenor” - Pataky Kálmán) – Duna World, 14.50 – 15.30; M5 csatornán: 17.25-18.05; éjjel: 2.30-3.00

Kálmán Imre: Ördöglovas  „ Suhan a szél, elkerül az álom…./ Ma önről álmodtam megint, bocsánat, asszony…” (Pataky Kálmán magyar nyelvű felvétele) 

A délelőtti adás végén Offenbach Egy éj lámpafénynél c. operettjének a bevezető zenéje csendült fel (a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Fischer Sándor vezényelte) – itt megjegyzem, Nagy Ibolya , nyilván tévedésből ,a „Három a kislány”  (Schubert-Berté daljáték) címet és közreműködőként az  Állami Hangversenyzenekart konferálta be.

A "Túl az Óperencián" operettműsorát hat  órától ismét sugározza a Dankó Rádió!

A szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, a Dankó Rádió Udvardy Tiborra emlékező mai műsorában („Túl az Óperencián) részletet olvasott fel egy 1962-ben megjelent cikkből, melyet Kellér Andor írt az Esti Hírlapban. Címe: Udvardy, a tenorista.  A rádióban elhangzott szöveget teljes terjedelmében kiírtam, idemásolom:

„A közönség egyszerűsítő képzeletében a tenorista háziak aggódó tekintetétől kísérve bebugyolált nyakkal ül otthon, vigyáz a hangjára.  A mi Udvardy Tiborunk ezzel szemben nagy sétáló. Járkálás közben memorizál, készülődik az előadásra.  Útjain megáll ismerőseivel egy kis traccsra, és szívesen elmondja, miért is romlott el az előző heti totószelvénye. A római szenátor külsejű Udvardy a legpestibb jelenség talán valamennyiünk közül, akik itt tapossuk városunk kövezetét. De Budapesttel is úgy van, mint a művészetével. Nem beszél róla. Szemérmes, gátlásos. Holott hosszú pályája alatt rengetegszer telepedhetett volna át külföldre. Fiatalon már nagy sikere volt Amerikában, de hazajött, nem ragadt meg sehol. Hozta haza imádott városa, a magyar szó és mindenekelőtt az édesanyja.  Persze erről sem beszél a tenorista, aki mindig társaságban ül, de végtelenül magányos.  Aki harsányan nevet a vicceken, pedig alapjában véve szomorú ember. Miért szomorú? Nyilván, mert rabja művészetének, s rabja a féltett hangjának, ezért kell fegyelmezetten élnie, kilengés és passziók nélkül. Egyszer összeszámolta, hányféle módon hal meg az Operaház színpadán:

mint Cavaradossit agyonlövik, mint Rómeót csókkal mérgezik, Lenszkij szerepében párbajban hal meg, mint Narraboth megszemélyesítője a Saloméban, agyonszúrja önmagát, a Hunyadi Lászlóban lefejezik, a Trisztánban kardtól pusztul, mint Siegmundot lándzsával döfik át, a Köpenyben megfojtják, még szerencse, hogy a Nyugat lányában fel akarják akasztani - de megmenekül.

A tenorista – mosolyog Udvardy – akkor hal meg, ha nem hagyják többször meghalni.  Kavargathatja nyugodtan a kávéját délután az az ember, aki este meghal a színpadon?  Nehéz - feleli. Az én hivatásom akkor is trombózisveszélyes, ha folyton sínre teszik az embert, ha minden akadályt elhárítanak az útjából. A nagy szerepekbe való beleélés, a mások bőrébe bújás, nyomot hagy.  Az érzések mesterséges előállítása, az átélés, áldozatot követel. Ezért roppannak meg a tenoristák, ezért megy tönkre a szívük, az idegzetük. És a félelmek: a hurut, a kondíciótartás, a koncentrálás. Előadás után reggelig forgolódik az ágyában, nem tud elaludni, főleg olyan felhevítő szerepek után, mint amilyen a Heródes, a Cavaradossi vagy a Canio. Ilyenkor az altató sem használ.  Pályája tanulságát így fogalmazza meg. A tenorista öttusázó. Öt kellék szükséges hozzá: hang, muzikalitás, színészi képesség, külső és szerencse. Ha mind az öt megvan, az illető: világmárka.”

Az Udvardy Tibor-emlékhét mai adásnapján a Dankó Rádió operettműsorában Szomolány Gy. István fogorvos, diszkográfus folytatta a tenorista színpadi szerepeinek ismertetésével:  

Erkel Hunyadi Lászlója, a Traviata Alfrédje, a Bajazzók Caniója, a Peter Grimes címszerepe, a Carmen Don Joséja, Pikk dáma Hermannja, A víg özvegy Danilója, a  Három a kislány Schubertje,A denevér Eisensteinje vagy A cigánybáró Barinkayja mellett következtek a további sikerek:  még a pálya elejéről Melot  a Trisztán és Izoldában, Walter a Tannhäuserben, Ottó a Bánk bánban, a későbbiekben érkezett a Faust címszerepe,  Lenszkij az Anyeginben, Sujszkij a Borisz Godunovban, Siegmund a Walkürben, Cavaradossi a Toscában, Loge A Rajna kincsében, Pinkerton a Pillangókisasszonyban, András az Örvényben, Jani a Pomádé királyban, Jontek a Halkában, Heródes a Saloméban, Henri A köpenyben, Vizavi  a C’ est la guerre-ben,  Ramerrez a Nyugat lányában stb. Az utolsó szerepe volt Lucifer  Ránki  György  Az ember tragédiája c. operájában, melynek ősbemutatója 1970-ben  volt az Operaházban.

Szomolányi kitért Lehár és Udvardy kapcsolatára is: a Garabonciás ősbemutatóján Udvardy énekelte Józsit, a premieren az Operaházban maga Lehár vezényelt!  Lehárra kitérve még megemlítette szokását:  szerette a premier-darabjait azonnal lemezre venni (amikor a technika ezt már lehetővé tette), így  volt ez a Giudittájával is, melynek a bécsi Operában volt az ősbemutatója,  Richard Tauber énekelte a tenor szerepet,  partnere a címszerepben pedig Jarmila Novotná lépett fel.

Ennek zenei illusztrálására szólalt meg egy archív felvételről Giuditta dala: „Meine Lippen, sie küssen so heiss” - Jarmila Novotná énekel, a Wiener Philharmoniker élén maga Lehár dirigál – (1934-es stúdiófelvételen).

Lehár Ferenc – Zágon István – Dalos László: A kék mazúr – részletek (1965. augusztus 20., Kossuth Rádió 14.05 – 15.15; az új Lehár-felvételek között a másik bemutató a Frasquita részletei voltak)

Km.: Koltay Valéria, Németh Marika, Rátonyi Róbert, Udvardy Tibor, valamint az MRT énekkara és  szimfonikus zenekara. Vezényel: Bródy Tamás.

- Közzene és dal (Udvardy Tibor):

„Fáj a szívem érted, dalom is oly bús,… úgy jönnél vissza már!... Jöjj, veled álmodok én!…kedves, jöjj, várlak már!”

- Blanka és Julian kettőse (Németh Marika és Udvardy Tibor, km. énekkar):

„ Zeng a tündér, kék mazúr, ellenállhatatlanul. Csak te leszel a párom, így való lesz az álom, járod mással is a táncot. Nem baj, én csak terád várok! Csak velem járod egyszer még, ha rám nevet az ég, járd együtt velem újra még, talán rám nevet az ég …/- És hogyha a szívünk ellenáll….- a kék mazúr hátra van még… /- Ezt a régi táncot egy lánnyal táncoljuk már…”

-  Gretl és Muki vidám kettőse (Koltay Valéria és Rátonyi Róbert) :

„- I. vers: Férjül veszlek, kicsi violám, beköti a fejedet a lány. Neki senki nem kell, csakis ez az ember, te leszel a párocskám! /- Miért pont én rám esik ez a kegy, minek vagyok magam ez az egy? Nem is puszta frázis, akad olyan fázis, ki szívesen férjül megy. /- Bánom én, hogy mennyi van: száz vagy százezer, te kedves kicsi uram, te uram leszel, tralla-lalla-lallala, te kedves kicsi uram, te uram leszel! 
Refrén: - Hölgyem, én édes hölgyem – Mondj le a nászról szépen bölcsen – A józan szíven nem fog a hymem – A férfi nem kell neki semmi rózsaláng – Szívem, oly nagyon vártam rád, nekem kell a házasság! – Bármi tervet forral, szépem, én velem könnyen el nem bánsz! ---„
 

A szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya elmondta az adásban azt a tragikus eseményt, amiről a neten, a Caruso blogban is olvashatunk:

„A jó kiállású művész mindig is a hölgyek bálványának számított. Ifjú korát egy tragikusan végződő szerelem árnyékolta be. Tamás Ilonka, a szépséges koloratúrszoprán a tenorista menyasszonya volt, amikor 1943-ban mindössze harminc évesen váratlanul elhunyt. („Egy egyenes derekú úr – Udvardy Tibor születésének centenáriumára” - 2014.09.08. 11:42 caruso_blog.hu)

Tamás Ilonka és Udvardy Tibor előadásában egy közös archív felvételükről felcsendült a szerelmi kettős  Buttykay Ákos – Földes Imre Ezüstsirály című operettjéből:

 „ …Indulj velem, a tenger harsonázik, csábító dallal orgonákat ír, itt benn a szívben minden sötétben ázik…Jöjj velem, indulj velem, gyönyörben a veszély  /- Hová, hová, hová, hová? - a boldogság szent szigetére! - Hová, hová, hová, hová? - a csókok csodaligetébe! - Hová, hová, hová, hová?  - a mámoros hajnal elébe! – Hova szívünk áldott vágya vonz, odamegyünk tündérszárnyakon!…”

Ezt követően Nagy Ibolya felolvasott egy 1962-ben megjelent cikket, melyet   Kellér Andor írta az Esti Hírlapban: „Udvardy a tenorista”  - ezt az elhangzott szöveget teljes terjedelmében kiírtam, be fogom másolni a topicba.

Kálmán Imre - Kulinyi Ernő: A bajadér  - az operett keresztmetszetének rádiós felvételéről hangzottak fel még részletek a mai emlékműsorban: 1962. augusztus 8-án sugározta először a Kossuth Rádió, 20.20 - 21.10 óra között ezt a stúdiófelvételt, melyen Vámos Ágnes Odette, a bajadér, Udvardy Tibor  pedig Radjami herceg szólamát énekelte. A Magyar Rádió és Televízió Énekkarát és Szimfonikus zenekarát Bródy Tamás vezényelte.

• Radjami dala (Udvardy Tibor):

„Szerelmes álmaimban látlak én! Én bajadérem, szép bajadérem, szegény Radjami, bús lesz a sorsod, érzem! / Éj borong a földön, ég és csend , kis farsangi lantom rajtam peng, rajta, bajdérem, lengd be hófehéren, holdsugár gyenge rózsaszálon légy a szende párom, édes szerelemről beszélj!/Óh, bajadérem , kit a szívem imád! Óh, bajadérem,  megöl érted a vágy, magányom éjjelén, szívemnek drága napsugára csak te légy!  .... Ó bajadérom, táncolj még!”  

• Odette és Radjami kettőse (Vámos Ágnes, Udvardy Tibor)     "Hajlik ide, hajlik oda… /a Gangesz kék vízénél még édesebb a csók, a Gangesz kék vízénél a szív is lángoló…"
• Odette és Radjami kettőse (Vámos Ágnes, Udvardy Tibor):

„- Mondd, szeretsz-e hát? - Szeretlek én; - Forrón szívből? -  Forrón, szívből; -Szerelmem, jöjj ide….Dúdolj, dúdolj és írj most egy tündérmesét…”

• Odette és Radjami kettőse (Vámos Ágnes, Udvardy Tibor):

„Ó, bajadérom, szebb vagy, mint fent az éj, mely csillagfényben ég! Ó, bajadérom, táncolj még !  Jöjj, várnak a mangófák….Szólj, szép kis angyalom, mondd, mondd, hogy jössz-e már…  /- Éjsötét e szempár, kárhozatba visz, sugároz, akár a villám…”

A Túl az Óperencián délelőtti adását ismét meghallgathatjuk a rádióban 18 és 19 óra között, az internetes elérhetőségeken online is.

A Dankó Rádió Túl az Óperencián című adása Nagy Ibolya szerkesztésében és műsorvezetésével ezen a héten Udvardy Tiborra emlékezik:  ma is kaptunk egy különleges értékű bejátszást,  egy  régi, archív hanganyagot : örömömre, most Simándy József prózai hangja szólalt meg az éter hullámhosszán és hallhattuk megfogalmazni gondolatait a nagy tenor-pályatársról.

Simándy József visszaemlékezése Udvardy Tiborra a rádió mikrofonja előtt. 

„Udvardy Tibor, pályatársam és barátom két évvel volt idősebb nálam, de tulajdonképpen egyszerre indultunk 1939 őszén. Ő akkor lett az Operaház magánénekese, engem akkor szerződtetett a hajdani Városi Színház az énekkarába.  Udvardy Tibor hamarosan bemutatkozott a Hunyadi László címszereplőjeként, majd elénekelte a Traviata Alfrédját. Magam egy évvel később, 1940 őszén ismerhettem meg közelebbről, amikor az Operaház kórusának tagja lettem.  Tibor igen rokonszenves megjelenésű, szép hangú, színpadra termett énekes volt már akkor is. Nem csak az Operaház színpadán szerepelt sokszor, de a rádió mikrofonja előtt is. Neve és népszerűsége mind jobban nőtt.  Emlékszem, milyen hitelesen Shakespeare-i Rómeó volt ő  Warga Lívia nagyszerű Júliája oldalán A veronai szerelmesek című Zandonai-operában, és milyen tűzet gyújtó vándordiák a Garabonciás című Lehár Ferenc-daljáték címszereplőjeként. Később, 1947-ben, amikor a Szegeden töltött két  szólista évem után engem is magánénekesnek szerződtetett az Operaház, Udvardy Tiborral még közelebbi kapcsolatba kerültem, hiszen szinte naponként találkoztunk a próbatermek táján, a folyosókon, a művészek büféjében. Ő akkor tájt aratta művészpályafutásának egyik legnagyobb sikerét a Peter Grimes című Britten-opera címszereplőjeként. Ez az opera abban az időben igen modernnek számított, és különleges énekes- és színészi feladatott rótt a főszereplőre. Tibor teljesen azonosult a zaklatott lelkű Peter Grimes-szal, és bebizonyította, hogy nemcsak énekesnek nagyszerű, hanem színésznek is. Ugyanezeket mondhatom Hermann-járól is, amelyet a Pikk Dáma című Csajkovszkij-operában alakított.  Pályánk párhuzamosan haladt tovább. Ő sok olyan szerepet énekelt, amit én nem, például Gounod Faustját énekelte talán a legtöbbször, és továbbra is gyakran volt ő a Traviata Alfrédje. Ezt a szerepet igen szerette.

… Figyeltük és beszéltük meg egymás munkáját. És igen hatott rám az a kedvesség és művészi sokoldalúság, amelyet A denevér Eisensteinje vagy a Három a kislány  Schubertjeként mutatott. Emlékszem, 1943 egész nyarán együtt énekeltünk, ő a Danilót, én pedig a tenor szekund kis kóristája Lehár Ferenc Víg özvegy című operettjében. Tulajdonképpen, ott szövődött a barátság közöttünk. Sokszor, sok mindenről beszélgettünk. Nagy jó humorú ember volt, szerette a tréfát, de érdekes módon a humorában mindig éreztem valami szomorúságot, keserűséget.”

Az adásban először Verdi Traviatájából következtek részletek:

• Alfréd áriája, II., felv. (Udvardy Tibor)
• Pezsgőduett, I. felv. (Udvardy Tibor, Orosz Júlia, km. énekkar)

Következett Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjének négy jelenete a Magyar Rádió Dalszínházának 1962-es stúdiófelvételéről:

• Danilovics Danilo belépője (Udvardy Tibor):  „Szerelmetes szép hazám… Az orfeum tanyám, ott nem zavar hazám…” 
• Danilo és Glavary Hanna kettőse, II. felv.: (Házy Erzsébet, Udvardy Tibor)  „Bamba-bamba gyászvitéz, ki a lányra rá se néz. Nem kell neki angyal, lova tova nyargal, bamba-bamba gyászvitéz. Hoppla, hoppla, hoppla-hó!...” 
• A II. felv. fináléja  (Házy Erzsébet, Koltay Valéria, Kövecses Béla,  Palcsó Sándor, Udvardy Tibor, az MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekar, vezényel: Sebestyén András)
• Induló-kórus, II. felv. (a fináléból, ismételve) (Házy Erzsébet,  Palcsó Sándor, Udvardy Tibor, Nagy István, Szoó György, Balázs István, az MRT Énekkara) "Bár az asszonyhoz senki sem ért, de rajongunk a női nemért, mert a földön, az égen a fő: csak a nő, nő, nő, nő, nő!...” 

Szomolányi Gy. István fogorvos, diszkográfus egész héten át vendég a stúdióban: Udvardy Tibor művészpályáját tekinti át, szerepeit veszi sorra és lexikális adatokkal is szolgál a rádióhallgatóknak.  

Udvardy Tibor egyik nagy szerepe volt az Operában Eisenstein is, Johann Strauss A denevér című operettjében. A Magyar Hanglemezgyár parádés stúdió-felfelvételt készített a dalműből (Qualiton, LPX 16558/59  - 1968; CD-1996), erről szólaltak meg most részletek:

• Eisenstein – Rosalinda duett:  „Órakettős”, II. felv. (Udvardy Tibor   Ágai Karola)

  „Ez az ízlés, ez a szellem, ez a termet ritka kellem, ó, a láb itt csókra csábít…/ El ne szállj, te lelkem álma, te csábító szirén, vedd a maszkodat le drága, hogy az arcod lássam én…/ - Régi baj, csak néha érzem, gyorsan elmúlik ma már, gyorsabb most az érverésem, mint ahogy az óra jár/ - Itt az óra, nézzük meg…” (Udvardy Tibor  - Ágai Karola)

• Pezsgődal  (Külkey László,  László Margit, Udvardy Tibor, énekkar):

 „A szőlő égi nedve, lalala, életünknek kedve, lalala, a császárok, királyok, a grófok és lakájok mind szolgái, míg élnek. a szőlővenyigének. No, koccints hát, az áldásunk ma rászáll, ki császárok közt császár…” 

• Falke dala, jelenet és a  II. felvonás fináléja ….” (Ágay Karola, Gaál Éva, László Margit, Bende Zsolt, Külkey László,  Palócz László, valamint a MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lehel György)

 „Most minden kézben egy telt pohár, s dalolja együtt mindegyik pár: egy család a sok barát…/A csókból már elég, keringőre várunk rég, fel mind vidám táncra…”

A Qualiton Denevér-LP felvétele dobozában a lemezhez tartozó librettó-füzetben több fotótalálható, amelyek a stúdiófelvétel ideje alatt készültek a közreműködőkről, közülük azokat sorolom, melyeken Udvardy Tibor is rajta van:

• A címoldalon (mások mellett) Udvardy Tibor
• Korondy György (Alfréd), Ágay Karola és Udvardy Tibor
• Falke a bálra csábítja Eisensteint (Bende Zsolt, Udvardy Tibor)
• „Ó, jaj, szívem szakad!...” (Ágay Karola, Udvardy Tibor, László Margit)
• Renard márki és lovag Chagrin találkozása (Palócz László, Udvardy Tibor)
• Egy vidám pillanat Orlovszky bálján (Külkey László, László Margit, Udvardy Tibor)
• Eisenstein saját feleségének udvarol (Ágay Karola, Udvardy Tibor)
• Lehel György karmester és Udvardy Tibor
• Vámos László prózai rendező, Lehel György karmester és Udvardy Tibor

A délelőtti adás ismétlése 18 és 19 óra között hallgatható meg újra a Dankó Rádióban és online az internetes elérhetőségeken. Holnap pedig folytatódik az Udvardy Tiborra emlékezés a rádióban.

Udvardy Tibor Cavarradossi szerepében...

Udvardy Tibor-emlékhét kezdődött el a Dankó Rádió Túl az Óperencián-műsorsorozat ma adásnapján. 

 A szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya Szomolányi Gy. István, fogorvos, diszkográfust hívta be a stúdióba, aki a hét minden napjára tartogat mesélni valókat a nagy magyar tenoristáról, életéről, pályájáról, szerepeiről... ma a neves tenorista életútjának első szakaszát, az első Hunyadi László-címszereptől, és a  kezdeti kisebbektől,  a már jelentős és későbbi nagy színpadi karakterek, szerepek megformálásáig, elevenítette fel a kronológiából a II. világháború utáni első évekig,a Bajazzók Caniójáig jutva el a sorban…

Zenei illusztrációt is kaptunk Leoncavalló operájából arról a stúdiófelvételről (1961), melyen Orosz Júlia, Udvardy Tibor, Bende Zsolt, Radnay György és Réti József énekel, a Magyar Rádió és Televízió Énekkarát és Szimfonikus Zenekarát Komor Vilmos vezényli:

• Canio áriája
• Nedda áriája, I. felv. – „Madárdal”
• Az opera zárójelenete

Nagy Ibolya a délelőtti adást Johann Strauss műveivel indította:

A denevér nyitányának dallamai után  az Egy éj Velencében című operettből két részlet csendült fel:

• Az urbinói herceg dala –„ Gondoladal” (Udvardy Tibor)
• Az I. felvonás fináléja (Udvardy Tibor, Házy Erzsébet, Sándor Judit, Zentay Anna, Ilosfalvy Róbert, Kishegyi Árpád, Maleczky Oszkár, valamint a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara, vezényel Bródy Tamás) – a Rádió Dalszínháza bemutatója: 1966. július 16., Kossuth Rádió, 20.28 22.00

Az adás végén pedig Lehár Ferenc operettjének, a Pacsirtának  két részlete hangzott el, két duett, melyben Udvardy Tibor partnere Németh Marika volt, az MRT Szimfonikus Zenekarát Sebestyén András vezényli (Bemutató: 1962. július 8., Kossuth Rádió, (17.10 – 17.40): „Új Lehár felvételeink”  - Km. Németh Marika, Koltay Valéria, Udvardy Tibor, Külkey László, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Sebestyén András

- Juliska és Sándor keringő-kettőse: „Mint álom a múlt ködében, úgy tűnsz elő…/Rózsa tudja, senki más” (Németh Marika és Udvardy Tibor)

- Juliska és Sándor kettőse: „Hol pacsirta zeng, hol a kasza peng…” /”Kis pacsirta, kis Juliska” (Németh Marika és Udvardy Tibor)

A rádióadásban egy ritka hangdokumentum is bejátszásra került, melyen Udvardy Tibor az életútjának főbb állomásaira tekint vissza és vall emberi tulajdonságairól (a felvétel 1956 júliusában készült).

Kimásoltam a szöveget:

„Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót és mindig a legjobbat cselekedje. Amikor hivatásomról, életem eddigi folyásáról szeretnék pár mondattal beszámolni, mindenekelőtt azt kell előrebocsájtanom, hogy nem vagyok női szíveket tipró hős, a színpadtól távol is elsősorban egyszerű ember vagyok. Tele érzésekkel, törekvésekkel, hibákkal. Hogy az életemről beszéljek mégis, apám kőbányai vendéglős volt. Derűs, jókedélyű környezetben nőttem fel, már kisdiák koromban a kőbányai gimnázium énekkarában énekeltem, sima volt a diákpályám. Eldaloltam az igazgató kedvenc dalát [… ] és a vizsga könnyebben ment.   Sajnos, aztán új igazgatót kaptunk , és én beleszerettem  a hatodikos fejjel a tanítóképzős lányába és az igazgató olyan rövidlátó volt, hogy az orráig sem látott, de engem már kilométerekről felismert, mikor első szerelmem után futottam.  Gimnáziumi tanulmányaim befejezése után beiratkoztam a Zeneművészeti Főiskolára, Dr. Molnár Imre volt a tanárom. Ha visszatekintek a főiskolai éveimre, úgy látom, hogy pályámnak ez a szakasza általában sima, zökkenőmentes volt. Családom bízott a tehetségemben, ez a bizalom sokat segített pályám kezdetén.   Apám maga is énekelt a híres Acélhang dalárdában. Sokszor énekeltem  vele egyetlen húgom zongorakísérete mellett. Nem hagyhatom ki főiskolai éveimre való visszaemlékezésből, hogy akkor jártam be Európát, Amerikát az egyetemi énekkarokkal, Vaszy Viktorral. Énekeltem a chicagói rádióban is, de egy percig sem gondoltam arra, hogy hazámon kívül keressem művészi ambícióim kielégítését.   Ami zökkenő akadt életemben, az csak makacsságomnak volt köszönhető. Így például a háború előtt utolsó éves főiskolás koromban Kodály Psalmus Hungaricusában kellett volna énekelnem. A megtiszteltetés ellenére lemondtam az előadást, mert nem adtak zenekari próbát. Haragudott is Kodály, de 1945-ben, amikor Budapest még romokban hevert, én énekeltem a Psalmust az Operaház megnyitásakor. Utolsó vizsgámon a Bajazzókból és a Bánk bánból énekeltem.  A Bajazzók már lefutott, a Bánk bánhoz nagy szakállt tettek fel rám, a felismerhetetlenségig elmaszkíroztak. Komoly, nagy siker volt. Az egyik kedves öreg díszletező bácsi következőképpen gratulált: -  Fiatalember, csak attól féljen, csak az jobb magánál, aki a Bajazzókat énekelte!  Hát én nem féltem önmagamtól.  A díszletező nem ismerte fel, hogy a két szerepet ugyanaz az ember énekelte.   Ez jellemzi művészi alakításaimat ma is. Minden szerepben igyekszem az az ember lenni, akit éppen alakítok.”

A délelőtti operettműsort ma 18 és 19 óra között ismét meghallgathatjuk, holnap délelőtt pedig folytatódik az Udvardy Tibor operaénekesre való emlékezés a Dankó Rádióban.