Ne is járjon. a H hangot nem szabad, hogy halljuk.
Én röhögnék? Halálosan komoly vagyok. Az az édes éneklő kislány hahaházik, nagyon aranyosan, és nekem tetszik ez a picit talán szokatlan énekstílusa.
A fórum tévészerelője miért röhög annyira? Valamiről lemaradtunk?
Amíg megérkezik a válasz, hallgassunk egy kis Alex Kleint. Egészen friss a felvétel és hát parádés az előadás. 02:00-tól indul a buli.
Konkrétan nagyon örülök, hogy erre járt. Szerintem én évek óta nem hallottam hölgy énekest ilyen hibátlanul énekelni. De ez csak az egyik, hogy hibátlan. Sokkal fontosabb, hogy a kvalitásai : a hangminőség, a technika, a hallás, a muzikalitás mind magas szinten van.
Miért is nem hallottam eddig ????
Egyszerűen nem is hallottam róla még. Kösz.
Hahahahahahahahaha :))
Szerintem ez a hölgy énekes még nem járt a topikban.
Giulio Cesare, HWV 17, Act III: Da Tempeste
Avie Records (2015)
David Bruce - Gumboots.
A szerző itt beszél a művéről.
Az album nyitó tétele. Nagyon különleges a hangulata.
Gumboots: Part One · Julian Bliss · David Bruce · Carducci String Quartet
Igzad van!! Látod, ezért érdemes a fórumra járnom. MInden nap tanulok valami újat, fontosat, izgalmasat.
Off:
Miskárolni a nőstény macskákat szokták. A fiúkat herélik.
On.
Az utolsó szó jogán: az én keresztapám - bár nem volt vak - a gyerekeinek egy korcsolyakulccsal hangolta a zongorát. (Tudod, az a régi korcsolyákhoz való kulcs, amit a bakancsra lehetett applikálni). Használták is a kis puják a hangszert, kézzel-lábbal verték, ahol érték. Tehát igen, igen, a zongorahangolás az a művészetnek egy megbecsült ágazata, nem szabad a hangolást holmi kínai herz-kütyüre hagyni, vagy a mesterséges intelligenciára. Gondold csak el, hogy régebben, amikor még miskárolták a kórista fiúkat, akkor a leendő zongorahangolók első óráján minden kis nebulónak kiszúrták a szemét, mert zongorahangoló csak vak lehetett. Aztán ha az évfolyamból kibukott valaki, akkor az elmehetett kintornásnak.
Hogy te milyen vagy! Írtuk mi valaha is, hogy zongorahangolást vállalunk? Nem. Bedobtuk a közösbe, amit tudunk.
A hangolásnak van egy gépi és egy emberi tényezős része. Minél többet játszol a hangszeren és hangolod, annál jobban fog menni. Egy idő után kialakul benned egy idea, hogy hogyan kell a hangszernek megszólalni, és ha jól csinálod, az úgy is fog szólni. De ez lehet, hogy évtizedek tapasztalatát igényli és egy OKJ tanfolyam nem lesz elég az elsajátításához. A kincseket érő szakmai fogásokat senki nem fogja neked elárulni. A hangszerészek inkább magukkal viszik a sírba semmint bármit is eláruljanak nekünk. Ezek már csak ilyenek.
Aztán leszakadhatunk erről a hangolási témáról, de amiket felhoztatok példának, ott nem a hangolásról van szó, hanem az egyéb dolgokról, amelyek nyilván, fontosak, hogy Glenn Gould miért Yamahán játszott, a Bartók meg az akármilyenen, a Steinway meg hogy miért olyan színezettel szól. De kétlem, hogy a 'Bösendorfer', az egyenlő lenne azzal a hangzással, mint amit diosjenő mutatott, Bartókkal; ott valami teljesen más dolog van, de ezzel a kérdéssel csak ködösítetek, holott egy egzaktul kimérhető dologról van szó, de az nem válasz, hogy 'a vak hegedűhangoló', meg hogy 'géppel nem lehet rendesen hangolni', meg a 'lebegés', mert a lebegés az pont nem a csalás vagy a temperálás ismertetőjele, hanem az szimplán fizika, egy interferencia, amelyet ügyesen használtak a régiek, amikor még nem volt hangológép. Vagy mondjuk, aki vak...
Én Savallékat is láttam koncert előtt/szünetben hangológéppel hangolni, Andrew-Lawrence King is hangológépezett a hárfájának a 800 húrjával, sőt, emlékszem, egyszer sikerült beszédbe elegyednem a Begona Olavide-vel, egyik szünetben, és pont a hangológépet figyelte és tekergette a psalterionján a húrokat.
Biztos nekik is van egy vak hangolójuk, csak lemaradt a repülőről.
Aztán meg az volt, mint 'Az óceánjáró zongorista legendája' c. filmben, a végén, feláll a székről, elővesz egy cigarettát, és meggyújtja a húrokon. (3'40-től)
Ezt azért nem kellett volna, most rosszat fogok álmodni.
Hah, én csaknem hasonlókat írtam a te Virtuózádról, csak én hófehér zongorával képzeltem el a beste libuskát.
Aztán tudod-e, hogy a Virtuosa Valentina II lemezen milyen gyártmányú zongorán játssza Valentinánk a Piroska és a farkast? Bösendorferen. Ő ebben a termékben hisz. :)
A felvétel ennek ellenére megosztó. Egyszer volt egy kis csörtém is miatta egy hifistával. Meglepő, ugye? Nem kedvelem a műbalhékat.
Ez volt a sommás észrevétel a felvétellel kapcsolatban:
" Visszatérve a 2 zongoradarabhoz, ha abba a helyzetbe képzelem magam, hogy koncerten, élőben hallgatom a 2 zongorát, akkor a második felvételt (Valentina Lisitsa) csak úgy lehetne elképzelni, ha 1-2 méternél nem ülök messzebb a zongorától. Ami egy koncerten lehetetlen. Az első felvétel (Yuja Wang) ilyen szempontból hitelesebb, még a masztering simító, fényesítő hatásával együtt is, ott van egyfajta távolság köztem és a zongora teste között. Ezért is írtam, hogy számomra ez a jobban tetsző felvétel. A másodikban van egy olyan mikrofon pozíció, ami az arcomba tolja úgy a hangot, mintha 1-2m-re ülnék a zongorától. És azt nem szeretem".
Én erre ezt válaszoltam:
"Na most képzed el, hogy 22 évvel ezelőtt az Audiofon felfigyelt erre a végtelenül tehetséges csajra és azt mondták, hogy felvételt kell készíteni vele, mert olyan nincs, hogy ne maradjon fenn tőle valami hangzó anyag, akkor inkább főbelövik magukat. Bölcs elhatározás volt. Aztán elgondolkodtak rajta, hogy milyen hangszeren is játszon, mire ő azt mondta, hogy " ezen a feketén itt ni, mert olyan szép és maszkulin és erotikus, és ha autó volna, Pagani Huayra lenne, és különben is, imádom az ujjaimmal simogatni a billentyűket, megvadítani a cuccost, érezni, ahogyan vonaglik a 2 tonna a kezem alatt és azt csinálja, amit csak én akarok". Szissssssz! Ezek után elképzelhető egy olyan felvétel, ahol a mikrofonokat csak távcsővel lehet látni a színpadról? Ennek a felvételnek éppen az a lényege, hogy leültet a zongorista mellé. Te vagy a lapozója, időnként még a válla hűvös bőréhez is hozzáérhet a vastag, szőrös karod - ha szerencsés vagy -, és iszonyat amit ez a csaj a zongorára rádzúdít, technikai képtelenség, amit a keze művel, de te látod, mert ott vagy mellette, és nem akarod elhinni, hogy ez mind veled történik meg, hogy ennyire mázlista lehetsz, hogy itt őrjöng egy ilyen brutális hangszer a térdeid előtt 10 centire, hallod minden rezdülését, koppanását, időnként csálé módon lecsengő, 3 kilométer hosszú húrjait, és áldod az eget, hogy most nem a második sorból kell mindezt átengedned magadon egy cukroszacskót csörgető, bajszos Mari néni mellől, hanem közvetlenül a forrás mellett lehetsz, és boldog vagy, mert neked most bejött az élet, mert ilyen exkluzív élmény csak egyszer adatik az embernek az élete során. Erről szól kb. a komolyzenei élmény ideális esetben.
Akarom mondani áldanád az eget, ha tudnád értékelni a szitut és helyén kezelni azt, ami éppen történik veled, de te csak annyit fogsz, hogy jaj, de hangos és felhangdús ez a hangszer, és, hogy az arcodba tolja a hangokat, és mennyivel jobb volna most egy langyos előadás a 10. sorból, lehetőleg pianoban hallgatva, valami olyan, amely nem kavar különösebb érzelmeket.
Na, ez rohadtul nem az a lemez".
Na, ha nekem egy bécsi mechanikás bőzendorferem lenne, azzal ugyan nem példálóznék. Naponta járt nálatok a zongorahangoló? Vagy beletörődtetek abba, hogy fél hanggal lejjebb van hangolva, mert csak azt tartja úgy-ahogy? És tanult nálatok valaki is legalább félkomolyan zongorázni? Mert egy zongorista fél év alatt rommá ver egy bécsi mechanikás hangszert, legyen az bármilyen márkájú is, de persze előny is az, mert úgy apránként lehet belehányni a kukába, nem kell külön pénzt fizetni az elszállíttatására. Bartók valóban a Bösendorfert kedvelte, és egy Bechsteinje volt otthon a dolgozójában (persze angol-mechanikásak), de játszott ő Steinwayen is agyba-főbe, sőt, Magyarországon a búcsúkoncertjét is Steinwayen játszotta, mert akkor már kis hazánkban is kezdtek áttérni erre a márkára. Na, és most jön a slusszpoén: amerikában, a Carnegie Hallban vajon min játszott Bélánk? Talán Steinwayen, ahogy mindenki más, mivel az volt ott a standard hangszer? Nem, egy Baldwint hozatott, azon játszott, pedig annál keményebb hangzású zongora talán nincs is. Szóval hátrébb az agarakkal, ha Bartókra hivatkozol. :)
Persze itt nem arról van szó, hogy nem lenne jó hangszer a Bösendorfer, jó hangszer az, és legalább annyiba kerül, mint egy Steinway. És a zongorákra is ugyanaz a dolog igaz, mint amit Ford mondott az autókra, amikor megkérdezték tőle, melyik a legjobb autó, azt válaszolta: legjobb autó az új autó. Ez a tény is bizonyítja, hogy a zongora nem hegedű.
Az eltérés? Kb két centi balra. Nem jobbra.
Majd kérdezd meg a Spendor főmérnökét, hogy mi a dobozaik titka! Biztosan el fogják árulni neked.
Hát ez az, amit a gép nem tud. Nekünk otthon volt egy Bösendorferünk. Egy kicsi bécsi, de gyönyörű hangja volt. A hangoló, akivel beszéltem a hangolásról, azt mondta : " Ja kérem, ez a szerkli egész mást csinál a hangolásommal, mint a többi.." Azóta sok nagymenő hangolóval beszéltem erről és figyelj : enyhe megvetéssel beszéltek a most MINDENHOL használatos csúcsmárkákról ( Steinway, Yamaha ) "- azok kemények, mint a kő, és pörgetik a terceket, rossz hallgatni ".. ezt mondták mind. Ezelőtt húsz- harminc évvel kifaggattam a TV és a Rádió hangolóját is erről. ( Mindketten vakok voltak és nagymenők ) Egyöntetűen állították, hogy géppel "rendesen" nem lehet hangolni, " amúgy igazán jól ". és hogy a Bösendorfer az valami egészen mást "csinál" . " - sajnos a digitális felvételekhez alkalmasabb, a Steinway, meg a Yamaha, ezek a pörgős szarok., úgyhogy a bőzik le lesznek cserélve mindenhol. mekkora marhaság . "
Bartók idejében a Rádióban Bösendorferek voltak. Meg minden nagyobb koncertteremben.
Egy négyméter húsz centis Steinway egy ugyanakkora Bősendorferhez képest csörög, mint egy zsák dió. Szabályosan KIEMELI, élesen hallhatóvá teszi a lebegéseket. ( Lebegés a csalásnál -temperálásnál keletkezik egy hangközben ) A Bösendorfer meg ELREJTI .
Miért igényli a zongorahangolás a művészi intuíciót? Az 542 Hz az művészileg 545 Hz??
Meg nem egy gamba, ahol, amikor meg mertem kérdezni, hogy az a fémcsigás cucc, az jóval finomabban beállíthatósággal feszítené a húrokat, majdnem leharapták a fejem.... a zongorában célszerszámmal, nem túl nagy nyomatékkal, nagyon pontosan lehet feszíteni / lazítani a húrokat.
Nem kaptam igazi választ.
Hova lett hangolva az a Bartók-zongora? Fülre, de hová?
Mert ugyan nem hallom azt az eltérést, mint a csembalón a középhangos temperálásnál, de nem sima, megszokott zongorahang, az biztos.
És mennyi lehet ez az eltérés, azt meg tudjátok saccolni?
Egy bajai zenei táborban ( több, mint 30 éve ) egy szegedi zongorista srác mesélte nekem, hogy náluk a suliban a zongorák hangolását egy vak zongorista csinálja. De ő nem a középtartomány hangolására hívta fel a figyelmet, hanem a háromvonalas hangok felettiekére, mert ott van az, hogy lefelé kell húzni a hangokat egy lehelletnyivel, amitől azok így egy kicsit sejtelmesen imbolygóvá válnak.
Amúgy azért jó hangszeren játszani, mert ott ez tök természetes .Minél magasabb fekvésben játszol, annál inkább kell fülelni és lefelé intonálni. A mennyezeti freskóknál is megfigyelhető egy mesterséges torzítás. Egy méterről nézve ezek a képek botrányos arányokat mutatnak, húsz méterről viszont tökéletesek. Én azt tapasztaltam, hogy nem csak a szem igényli a becsapást, hanem a fül is, és ebben a hangológép nagy segítséget ad. Ti. a hangológép nem felfelé viszi a hangokat, hanem ellenkezőleg, lefelé. Kényszerít a tisztaságra. A gépet nem verheted át. A zenészek többsége sajna kizárólag fül után intonál, tehát tök hamisak. És minél többen vannak, annál hamisabbak. És ha nincs egy biztos pont a zenekarban, akihoz igazodni lehet, akkor lőttek az egésznek. Ült mellettem már olyan fuvolista, aki kritikátlanul minden hangot aláintonált. Szart bele, hogy mit hallott maga körül. A végén a karmester szólt rá, hogy hagyja abba.
Olyan meg nincs, hogy egy terem annyi akusztikai anomáliával rendelkezzen, hogy a nyomorult zenészeknek a visszaverődő hangokhoz kelljen igazítaniuk az évek folyamán beidegzett hangszeres tisztaságukat. "Jaj bazdmeg, már megint a Carnegie Hall-ban lépünk fel! Ott a G-ét mindig magasabbra kell fújnom, mert a terem végében lévő puttó szobor rossz irányba veri a hangokat, amitől azoknak hosszabb utat kell megtenniük a hallgatók füleihez"! Hát nem túl valószerű.
Egy terem rengeteg kellemetlen akusztikai tulajdonsággal bírhat. Hosszú lecsengési idő, csörgő visszhang, interferenciák, a mély tartomány túlzó kiemelése, a magasak beszűkülése stb. A hangoláshoz viszont semmi közük. A zongora hangolása egyrészt szakmai hozzáértés kérdése, ugyanakkor igényli a művészi intuíciót is. Az a vak zongorahangoló összefüggő rendszerként tekintett a hangszerre. Nem csak az egyes hangokat hallotta benne.
Nagyon jófelé gondolod. A megoldást személy szerint Pap János tanár úrnak ( ZAK ) és Újházy László akusztikusnak ( Rádió, sajnos csak volt ) köszönöm.
A probléma alább kibontva
Alaptétel: A visszaverődés során a hangok módosulnak.
Azt tudjuk, hogy a fülünk egy akusztikai térben ( ha hallgatók, közönség vagyunk, akkor főleg ) a visszavert hangokat hallgatja. ( Ez több millió éves kialakult reflex, ez van. ) A hangológép azonban a hangforrást ( zongora ) 'hallgatja'. Ráteszik és kész, azt hallja. Azonban minden hangolás csak akkor éló, jó, ha a visszavert hangokat hallgatja, mert a közönség is azt hallja.
A visszaverődés azonban nem csak ennyit csinál. Az emberi fül képes a visszavert hangokat egy akusztikai tér OPTIMUMA szerint temperálni, nem egy matematikai - gépi standard rendszer szerint. Vannak ugyan már "okos" hangológépek, de az alapprobléma változatlan, a hangforrást hallják meg .
Röviden ennyi .
Hmmmmmm.
Nem annyira rossz.:)
És tényleg más a harmónia-feeling.
De áruljátok már el, hogy ez a 'nem géppel hangolás', ez konkrétan itt mi is. Hogy nem temperált a hangolás, direkte? Vagy valami más, mint a Werckmeister II vagy akármelyik a tucatnyiból?
Mert a nem géppel hangolás az erősen divat volt régen is, nagyon régen is, igen erősen régen is, de volt annyira pontos, hogy teljesen tisztában voltak az egész problémakörrel.
Szóval, itt nem pontatlanságot sejtek.
Sőt.
Azért állj , lassabban. Tudniillik az a gáz a mai zongorazenével, ( amit sztrem NEM különboztetsz meg ), hogy elkezdtek géppel hangolni mindenhol, a koncerttermekben is. Mekkora öngól !
Két napja hallgatom ezt a hat táncot, nem tudok szabadulni attól, h Bartók mekkora zseni ...
Nade hallgasd csak meg azt a zongorát ! Nem géppel van hangolva ! Hallgasd csak a "lapos" terceket, a teljes egybehangzás minőségét ! Remélem hallasz valamit. Más világ volt ám. Más zene. Csakhogy a kompromisszumok sorozata oda vezetett, hogy szegényke elveszett.
Micsoda zenélés ez, hű...
Bartók plays Bartók Six Dances in Bulgarian Rhythm (from "Mikrokosmos")
Mindig hangoztatom, hogy a belső 'kitapétázottság', hogy milyen lemezekkel, milyen zenékkel, milyen élményekkel programozódott fel, döntő módon befolyásolja véleményeinket.
Aki sok zongorát hallgat, az az általam visszatetszőnek gondolt megoldásokat mindig preferálni fogja; tekintve, hogy ma 'zongorakor' van, és a zongora / csembaló hallgatási arány legalább a millió az egyhez, ez a nagy többséget jelenti.
Ugyanaz mint előbb, és elképesztően beletrafáltál, a legtöbb levest amit főzök, nehézség nélkül lehetne lapostányérból enni. Szinte biztos van összefüggés ez meg aközött, hogy milyen előadókat szeretek hallgatni.
Nem gondolnám, hogy a felhang szegénység kompenzálása miatt vetett be a modern zongorához kapcsolódó előadói jegyeket. A két hangszer valóban nagyon más, nem ugyanarra való. Esetünkben egy nagy individuális előadóról van szó, aki mint utaltam rá, töpreng, gondolkodik, újraalkot, és ez nagyon más, mint a zsigerből jövő tobzódás az érzelmek özönében. Nálam ez működőképes. A történeti hűség nem volt elsődleges szempont, aláírom.
Frescobaldinál pedig tényleg gáz a helyzet.
Mert itt még bejön a zongora temperált hangolása, amit a Mesteretek erőltetett rá a világunkra, ezáltal képtelenség megmutatni rajta Frescobaldi egyik védjegyét, azt a fals-kerülgetős perverzitáshatáros kifejezésmódot, amiről alant tárgyaltunk.
A különbség kétségbeejtő.
Toccata ottava di durezze e ligature - zongora
Toccata ottava di durezze e ligature - csembaló
Szerintem meg vaskos tévedésben van, legalábbis a Rameau-val kapcsolatban.
Mert mi történt?, valóban, megfogta valami ebben a zenében, és valószínűleg, szereti, azért is került a lemezre.
Csak az a baj, hogy a zene lényege pont nem jön át. Az a franciás, finom, csipkézett mélység, amely a csembaló elképesztő felhangözönére lett rákomponálva, azzal működik. A zongora hangszíne, ehhez képest, bizony, sutácska, szűk és homogén. nyilván ezt ő is tudja, csak azt csinálta, hogy a behozhatatlan veszteséget nem ismerte el, hanem igyekezett pótolni azzal, amiben a zongora jó: a billentés, a dinamika, a piano-forte, a nyálaskodás, a romantikázós szentimentalizmus. Amely, a legtöbbeteknek, mivel nem nagyon hallgattok csembalót, valószínűleg igen tetszetős megoldás.
itt egy Pinnock felvétel, akit én nem annyra iszonyúan szeretek, de itt nagyon jól visszaadja, hogy milyen az, amikor 'megindul' a zene.
:format(jpeg):mode_rgb():quality(90)/discogs-images/R-11409121-1515830662-7032.jpeg.jpg)
Az utolsó soroddal azért lehetne vitatkozni, de értem, hogy mire gondolsz. Ez kicsit olyan, mint a nőkkel. Én pl. nem szeretem, ha a nejemen arcfesték van. Nekem úgy tetszik, ahogyan van. De azt sem tudom elfelejteni, hogy egy szép nőből még szebbet tud varázsolni egy jól sikerült smink. Én a histórikus megközelítéseket azért kedvelem, mert naturalisták. Olyannak igyekeznek megmutatni a művet, ahogyan az nagy valószínűséggel elhangozhatott a maga korában is. Ez egy nagyon fontos törekvés. Greilsammer pont, hogy nem ezt csinálja. Az ő hangjai csordultig vannak érzésekkel. Olyan sírósak, ha érted. Erre sokan vevők. Én nem vagyok benne olyan biztos, hogy minden tényleg úgy van, ahogyan ő játssza, de valamiért nekem is tetszik a lemeze. Kb úgy, ahogyan a vonós kollégának is tetszik Alex Klein Vivaldi albuma, pedig hát az is fényévekre van a histórizáló felfogástól.
De azt is mondhatnám, hogy te bár szereted a gulyást, de nem úgy, ahogyan a többség eszi. Neked inkább bejön, ha lapostányérra szervírozzák, méghozzá úgy, hogy kerül rá egy kis halom krumpli, hús, zöldség, és az egész elé húznak egy besűrített paprikás csíkot. Mindent megkapsz, csak egy kicsit másként. Újragondolva.
Elképesztő jó. Egyébként épp nem a gyermeki rácsodálkozót látom benne, hanem hogy minden leütött hang esetében pontosan át van gondolva, miért úgy legyen. A kettő nem üti egymást, ellenkezőleg, ez ugyanannak egy magasabb szinten történő megragadása. Amit meglátunk a darabban, azt ér kihozni belőle, s ez itt nagyon sikerült. S közben eszünkbe sem jut azzal foglalkozni, hogy korhű-e vagy sem.
6543
" a hangnemben esetleg nem jutottak közös nevezőre a felek"
A zeneszerző mit ír? :)
Sejtem, ki játssza:)
Ügyes a szólista. A hangszerelés is jó. Nekem tetszik. A trombitás felvezetésnél kicsit aggódtam, hogy a hangnemben esetleg nem jutottak közös nevezőre a felek, de aztán minden jóra fordult.
A gyűjteményemben van pár nagyon izgalmas előadás ebből a darabból. Természetesen nem a fősodorból. Majd beidézem őket.
Hát, nem akarok kötözködni (de), de van egy rokon, aki egyszer beugrott, mint zongorista ebbe a Rapsody in blue-ba, wegy hét alatt megtanulta a zongoraszólamot, és azt mondta, hogy Gershwin nem nehéz, de rendkívül látványos. Itt van, ahogyan játszotta, remélem, nektek is tetszik. Ez egy rézfúvós átirat, de a zongoraszóló benne az eredeti. Ja, és persze ez koncertfelvétel, nem stúdió, nincs utólagos kozmetika.
Hogyan kellene játszanunk a régebbi korok zeneműveit? Korhű hangszeren, korhű helyszínen, korhű artikulálással, vagy korhű hangszeren, korhű megformálással, de mégis napjaink zenei hangzását felidézve, kikacsintva a mára? Netán felejtsük el mindazt, amit tudunk a régmúlt zenei előadásmódokról és csináljunk mindent teljesen másként, mert a régi hangzás unalmas, dohos? Tartsuk meg a kottát és töltsük meg teljesen új tartalommal? Leheljünk bele lelket és ne foglalkozzunk azzal, hogy régen hogyan hangozhatott, mert biztosra úgyse mehetünk? Csináljuk azt, amit Jarrett? Az általánost kicsomagolni a műből, magunkat pedig háttérbe szorítani? Vagy markánsan megkülönböztetni magunkat a többiektől és valami váratlannal, addig nem létező szemlélettel és zenei felfogással új vonalat behozni? Tiszteljük-e a múltat úgy általában véve, vagy ne legyünk szentimentálisak és igenis, gyúrjuk át alaposan a zenei anyagot és ha kell, tegyünk hozzá bármit, amitől az gazdagabb lehet? Hisz már Chord kedvenc zeneszerzője, Telemann is azt írja egy helyütt, hogy "ha nem tetszik egy harmónia a darabomban, akkor csinálj helyette egy másikat". Tessék, már a barokkban se ragaszkodtak a darab szentségéhez. Sokszor csak a számozott basszust írták le, a többit meg az előadóra bízták.
Furcsa pasas ez a Greilsammer. Nem is tudom már, hogy hogyan találtam rá erre az albumára. Talán Josquint kerestem? A lényeg az, hogy nagyon érdekes a koncepciója. Lássuk először is a művek listáját:
1.Rameau: Gavotte & 6 Doubles
2.Feldman: Piano Piece for Philip Guston
3.Soler: Sonata 84 in D Soler: Sonata 84 in D
4.Couperin: Les Barricades mystérieuses
5.Porat: WHAAM!
Handel: Suite in D Minor HWV447
6.Allemande
7.Courante
8.Sarabande
9.Gigue
10.Froberger: Tombeau de Monsieur Blancrocher
11.Sahar: Aux Murailles Rougies
12.Gibbons: Lord Salisbury’s pavan and galliard
13.Frescobaldi: Toccata di durrezze e ligature in F
14.Lachenmann: Wiegenmusik
15.Sweenlinck: Mein junges Leben hat ein End
Na ezt tegyük össze! Olvasva nem fog menni, mindenképpen meg kell hozzá hallgatni az egész lemezt, akkor majd összeáll a kép.
Az extravagánsan modern és a barokk darabok egy albumon való keverése nem új dolog napjainkban.
De mit csinál Greilsammer másként, mint a többiek? Szerintem egy ihletett pillanatában eszébe juthatott, hogy miért is kezdett el ő hajdanán zenét tanulni. Mert megtetszett neki egy hallott dallam. Csak úgy. Az befurakodott a lelkébe és nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy az élmény gyönyörű és nincs semmi hozzá fogható a világon. És mivel nem csak hallgatni, de játszani és érteni is akarta ezt a csodát, ezért megtanult zongorázni. Az évek folyamán a zeneiskolában elsajátított egy szemléletet, azt hogy hogyan "illik és kell" zongorázni, megtanult egy dogmatikus zenei nyelvezetet és ezzel óhatatlanul eltávolodott attól a fajta zenei - de azt is mondhatnám, hogy gyermeki -, rácsodálkozástól, amit legelső alkalommal érezhetett, amikor zenét hallott. És most ezzel az albummal visszatért a kezdetekhez. A kiindulóponthoz. Megkísérli úgy előadni ezeket a darabokat, mintha mi hallgatók most hallanánk először ZENÉT az életünkben. Ugyanazt a hatást akarja kiváltani bennünk is, mint amit ő is átélhetett az első találkozás alkalmával. Nem kevesebbre vállalkozik, mint egy egyszeri csoda pillanatának a megidézére. Egy olyan pillanaténak, amikor nem az autentikusságra figyelünk, hanem a zene által bennünk kiváltott elementáris érzelmi élményre. Sikerült/sikerülhetett neki ez a bravúr? Tessék eldönteni!
Suite in A Minor, RCT 5: VII. Gavotte et six doubles · David Greilsammer · Jean-Philippe Rameau
Gershwin. Remélem jól írom le a nevét. Sokat romlott a látásom az utóbbi egy évben, de remélem nem a 9.2-es vércukrom miatt, amit egy éve mértek. Igaz, akkor előtte 6 órán át fetrengtem otthon a kövezeten a legnagyobb fájdalmak közepette, a mentőstiszt sem értette, hogy egy lónak is elegendő fájdalomcsillapító miért nem hat, de a repedtsarkú ügyeletes azért csak beszólt, hogy szerint a férfiak nokedlik és már egy tüsszentéstől is haldokolnak. A sebész meg elküldött kontrasztanyagos MR-re. Egyik végletből a másikba.
Erről az albumról lenne szó.
Komolyzene könnyedén. Nem is olyan könnyű ezeket a műveket eljátszani. Sok a hangjegy, nehezek a szólamok, a zongorista ujjai majd kitörnek...Némethy Attila ( ZAK zongora tanszék ) szerint Gershwin minden idők három legjobb zongoristája között van. Én nem tudom. Meglehet. Ő tudja.
Három műsorszám van a lemezen:
01. Rhapsody In Blue ( amelynek persze semmi köze a kék színhez, mindössze rosszul fordították a címet )
Stanley Black - conductor|piano - London Festival Orchestra
02. An American In Paris
03. Variations On "I Got Rhythm"
David Parkhouse - piano London Festival Recording Ensemble - Bernard Herrmann
És az a döbbenet, hogy nem lehet közöttük rangsorolni, mert mindegyik nagyon jó. Már kotta alapon nézve is. Ezek az előadások meg...Nagyon érzik a stílust. Könnyedén, lazán, füstös klub hangulatot árasztva szólalnak meg a hangszerek. A hegedű ha kell nyávog, a trombita repedt fazék hangon szól, a szaxofonok búgnak, az ütős szekció meg ellopja az előadást. Nem csodálkoznék, ha jazz zenészek lettek volna beültetve az I Got Rhythm-be. Már csak a basszusgitár hiányzik. Ki is írta a Taxisofőr zenéjét? Bernard Herrmann. És most ő a karmester.
A hangminőség nagyon jó, se torzítás se recsegés. Kortalan az egész, úgy ahogy van. Kuriózum a maga nemében.
Azt a Perugio darabot ismerem, természetesen.
Innen.
:format(jpeg):mode_rgb():quality(90)/discogs-images/R-14514821-1576104363-8893.jpeg.jpg)
Azt kell mondjam, hogy én nagyon szeretem, de azt is látom, hogy erősen bonyolult zene; Perusio nem fogta vissza különösebben magát, hogy a közönségnek kedvezzen.
Vagy pont ezzel kedvezett nekik?
Nekünk párunknak igen, azt látom.
Érdekes, hogy a későbbi zenék bonyolultsága az beleveszett a szerkezet-fetisizmusba, pl. a tudjátok-ki-kedvencemnél. Vagyis bonyolultak akár azok is, csak valahogy másképp.
Eddig is így ment, nem ? :) Adjál neki :)
Csak nyomjad. Mi kormányozzuk ezt a hajót.
Szóval, Stockhausen?
Vagy valami atonális cucc?
Ne szégyelld, nekem is vannak furcsa becsípődéseim.
Tőled még a Vonósszerenád is jöhet.
Drága Corvette, tudom, hogy én nem vagyok egy meghatározó elem, de felőlem írhatsz bárhová, bármit. Biztos lehetsz benne, hogy én szorgalmasan, és örömmel elolvasom, sőt időnként válaszolok is majd rá, az eddig szokott módon. :)
A momus erősen topikhiányos és nekem semmi kedvem azért pitizni, hogy minden egyes zeneszerzőnek, akiért rajongok, nyissanak egy külön topikot. Az volna a kérdésem, hogy kibírnátok-e idegileg, ha mindent bezsúfolnék ide, amiről eszembe jut valami. Végtére is magunk vagyunk, senkit nem zavarnánk vele.
Jók a hangszerek. Kár, hogy nem Valentin Greffet játszanak, pedig már annyira megszerettem azt a zenét. De ami késik, remélem, nem múlik.
Másik nagyon jó együttes a La Fonte Musica
( kezükben az evolúció alacsony középkori fokán gyötrődő. silány, elmaradott, kezdetleges, otthon fabrikált hangszerek ...egyáltalán... az egész olyan kezdetleges...)
Egy kis modern zene..Matteo da Perugia csak úgy élőben..
Ez eléggé eggyütt van, ez az előadás.
Élőben is jók :
Jó a színvonal, munka van mögötte.
Sehol egy kotta. Bizony, ez valódi munka.
Francesco degli Organi.. na ez ki lehet :) Ez a legjbb : Creata fusti o Vergine Maria
