Földszint 20. sor, 2. szék. Ritkán írok ilyet és az énekesek többségét már máskor is hallottam - akkor hallhatóbban énekeltek. Nem értem, most miért takarékoskodak ennyire a hangerővel. 

Tegyük hozzá: A fecske a Kolozsvári Magyar Opera produkciója, az erdélyi operatársulat ezzel a darabbal vendégszerepelt most nálunk az  Erkel Színházban. Ma lesz még egy előadásuk. 

Manon Lescaut – felújítás – 2019. május 18. és 21.

Miután Szabó Máté rendezése zavarba ejtő ambivalenciával hatott rám, ambivalens gondolatokkal és érzésekkel tudom elemezni. Fájdalmas olyan rendezésben látni számos hibát, amelyben tehetség, ambíció és elég pénz van ahhoz, hogy nagy előadás kerete lehessen.
Kétségtelenül imponáló a rendező igényessége, valamint az, hogy mellőzi a polgár- és operarajongó-pukkasztást, az aktualizálást, a gagyi átértelmezések és rekvizitumok felvonultatását. Az agyonzsúfolt Puccini-évad korántsem közönségbarát műsorrendje úgy hozta, hogy a Manon Lescaut második szereposztásának bemutatkozását követő estén néztem meg harmadszor egy másik kedvencem, A Nyugat lánya decemberi felújítását, amelynek rendezését minden szempontból személyem elleni merényletnek érzem. Az időbeli közelség igen előnyös helyzetbe hozta a Manont, és külön int arra, hogy különbséget tegyek az aktuális követelmények között mégiscsak művészi erőfeszítés és a blöff között.
A történet, a cselekmény eredeti korától való eltávolításának kényszeréről sajnos Szabó Máté sem mondott le. Puccini operája keletkezésének korába teszi a cselekményt, ami azért nem vezet semmire sem, mert pl. nekem, aki meghatározóan a XX. század emberének mondhatom magam (annak második feléből), a XIX. század második fele nem kevésbé távoli, idegen, egzotikus világ, mint a XVIII. század. A XXI. század emberének mégannyira semmitmondó ez a transzponálás. Ám ennél is fontosabb, hogy Puccini történelmi kort is ábrázoló zenéje nem kompatibilis egy XIX. századi történettel. Ebből az összeférhetetlenségből a rendező csupán egy problémát tudott áthidalni.
A darab II. felvonásában Géronte Daphnis és Chloé szerelméről szóló madrigállal kedveskedik Manonnak, amelyet kisebb női kar ad elő, mezzoszoprán szólistával, aki nagy valószínűséggel kasztrált énekest jelenít meg. Prévost, illetve a Manon Lescaut cselekményének korában még léteztek kasztrált énekesek, talán olyanok is, akiket egy párizsi adóbérlő meg tudott fizetni, de a XIX. század közepére Franciaországban már törvényen kívül helyezték az ilyen testi beavatkozást. A rendezésben az Énekes rövidke, ám gyönyörű szólama énekesnő (Heiter Melinda) szerepe lett, ami, kissé szerényebben, tetszetős megoldás lenne. Az egész jelenet módfelett pompázatos, a revüszerűségig hangsúlyozott.
Megoldatlan, mert megoldhatatlan probléma azonban, hogy a madrigál és a menüett Puccini korában már idegen zenei forma, illetve tánc, amellyel kortárs szerző csak múltbeli miliőt ábrázolna.
A regény szerint Manont (és más elítélt személyeket) La Nouvelle-Orléans (később New Orleans) városába száműzik, évekkel később a város melletti pusztaságban ér véget a szerelemben megtisztult lány élete. A város és a terület viszont 1763-ban a spanyolok birtokába került (újból francia kézbe csak jóval később), amikor már nem telepíthették oda a francia elítélteket. Igaz ugyan, hogy a színpadon nem látjuk, hová tart a hajó Le Havre kikötőjéből, ám ennél zavaróbb, hogy a IV. felvonásban Manon változatlan öltözéke miatt nem érzékeljük, hogy a száműzetéstől a végzet beteljesüléséig hosszú évek telnek el, márpedig a négy felvonás idősűrítése Puccini, illetve szövegírógárdájának nagy dramaturgiai leleménye.
Egyáltalán lenyűgöző leleménye (egyúttal a közönség képzeletének kreativitásába vetett bizalma) az opera dramaturgiájának, hogy egy regény cselekményét, amely (ma úgy mondanánk) egy kalandfilm-sorozatra elegendő anyag, úgy teszi a színpadra, hogy a több évig tartó cselekményből a négy megkomponálandó felvonáshoz csupán négy képbe sűrít a történetből kiragadott egy-egy mozzanatot. A négy képet különösen vonzóvá teszik az időbeliekhez hasonlóan merész térbeli ugrások, amelyek az utazás mindig kalandos élményébe szippantanak bennünket. Egy kisváros, Amiens fogadója előtti mozgalmas térről indulunk, ahová meg lehet érkezni valahonnan: ahová megérkezik a darab primadonnája. A második felvonásban Párizsban vagyunk, egy gazdag úr palotájának szalonjában, ahonnan elvágyódni lehet és szökni kell, ezért (és a frissítő változatosság kedvéért is) fontos, hogy ez zárt, intim tér (nem úgy, mint Valló Péter 2001-es rendezésében, amely a palota parkjába helyezte a felvonást). A III. felvonás a Le Havre-i kikötő, ahonnan hőseink hajóval indulnak egy új, egészen más világ felé. Óceáni utazást, tisztességben és mély szeretetben töltött munkás éveket és végzetszerű ármányokat ugrik át a dramaturgia, mígnem a szerelmespár kietlen sivatagban, a csodában reménykedve menekül újabb élet után, ám a megbűnhődött és megtisztult Manon erejéből már nem telik az út folytatására.
A színpadot mindvégig Horesnyi Balázs egyetlen, monumentális, masszív díszletváza uralja és határozza meg. A hatalmas, teljes S-kanyart rajzoló lépcsősor, amelynek ötlete és formája, valamit az Erkel Színház színpadának magasába éppen-csak beerőlködni képes mérete árulkodik arról, hogy a díszletet az Operaházba álmodták, és oda tervezik átvinni majd. Hangsúlyos látvány továbbá a színpad (nézői) jobb oldalán levő erkély (amolyan Rómeó és Júliába is illő), amely az előadásban nem válik fontos elemmé.
Érdeklődéssel vártam, hogy a nagyszabású lépcsőívnek, amely egy (mondjuk, rokokó) palotabelsőnek nyilván emlékezetbe vésődő eleme, hogyan lesz mégis „otthona” a fogadó előtti téren, mivé változtatja a rendezői és tervezői fantázia a kikötőben, és miként lesz láthatatlan az amerikai sivatag éjében. Ily módon ugyanis „megérte volna”, hogy szimbolikus látványként terpeszkedjen minden képre, gátolva a felvonásoknak a szerzők által megoldott változatosságát, ezáltal olyan fárasztóvá téve az operát, mintha egy két és fél órán át egyetlen helyszínen játszódó darab lenne. Ám a díszlet a lent és a fent térbeli szimbolikájaként csak olykor-olykor működött, és nem sikerült annyira igyekeznem, hogy ezt a szimbólumot ne találjam magyarázónak és feleslegesnek.
Ha des Grieux nem a tanulmányaiba merülő és az élet nagy kalandjára türelemmel váró diák lenne, belemagyarázhatjuk, hogy szenvedélyének tárgya, aki aztán egyedüli fontosságúvá lesz az életében, az Ég áldásaként érkezik el hozzá, „fentről”, áttetsző, fehér ruhában – mígnem sok-sok küzdelem és hányattatás, majd a tragikus elmúlás után, az Éghez tér meg, immár tisztán, azonmód fehérbe öltözve. Ennek az üzenetnek a befogadásához azonban túl kell tennünk magunkat azon, hogy ama gőzt pöfögő „postakocsi” (akár automobil, akár gőzös szerelvénye) úgy érkezik a lépcsőív tetejére, kissé sejtelmesen és igen artisztikusan megoldva, mintha helikopter szállna oda, és bizony nemcsak Manon érkezik a magasból, hanem a számító és szélhámos báty és a fiatal lány bájaira pályázó adóbérlő is, akik nem éppen lesznek des Grieux magányának megváltói. Ezen a lépcsőn pedig közlekedni, sürögni fog a dráma mindenféle figurája, helybéli lányok, a már említett Lescaut és Géronte, csendőrök, és mert másutt nem lehetséges, a hajóhoz is ezen közelít a szerelmespár, akinek boldogulása vagy bukása ekkor még nyitott kérdés, nemhogy a lány üdvözülése. Egyébként is úgy gondolom, hogy ez utóbbiról ne a rendező döntsön, Manon nagy áriájának és a kettősbeli, megrendítő vallomásának a dolga meggyőzni bennünket arról, hogy tragikus végét igazságtételnek érezzük-e, vagy a sors áldozataként zárjuk őt szívünkbe.
A rendező nemcsak a cselekmény korát tekintve engedékeny, de arra sem ügyel, hogy „rend legyen” a napszakokban, ami még akkor is zavaró, ha tudomásul vesszük, hogy a fényhatások nem csak a napszakot hivatottak jelezni. Tavaszi nap vége, majd esteledés az első felvonás ideje, amikor élettel telik meg a kisváros tere. Ám ez a nyüzsgés, a sok szórakozni-inni érkező ember sürgése-forgása nekem túlzott, mintha a Bohémélet karácsonyi forgatagából, vagy Luther kocsmájából, vagy A denevér báljából kerülne elő. A középkorba vagy bármely korba képzelhető álarcos, különböző állatnak öltözött figurák (tán szintén megannyi jelkép), a már-már történelmi „divatrevü”, azt a kérdést vetik fel, hogy ha ilyen pezsgő, fényes és léha itt az élet, miért kell Párizsba tartani – leginkább nekünk, akik egy üdítően eltérő miliőre vágyunk a következő felvonásban. Innen szinte elég lenne arra emlékeznünk, milyen hangulatos volt a repdeső madárraj árnyjátéka, amit a leáldozó nap fénye vetített a falakra. (Gyönyörű, és mennyire illik Puccini ecsetjéhez is!)
Az alkonyathoz és az elektromos fényfüzérekhez képest annál érthetetlenebb, miért jelenik meg Manon maga fölé tartott napernyővel, sehogyan sem idézve egy zárdába adresszált, féken tartott lány képét; kicsit egy belépő Madama Butterfly, kicsit Scarlett O’Hara attitűdjével. (A második szereposztás távol-keleti címszereplője mellőzte az ernyőt.) Miért maradt le a lány férfikísérete mögött ennyire, sem nekünk nem adva időt, hogy megcsodáljuk, és sajnos des Grieux-nek sem volt ideje felmérni, kihez lép oda. Sajnos ez a nagyon fontos, hiszen végzetes pillanat nincs kellő erővel exponálva, és hangsúlyozom, nem azt a felejthetetlen kapcsolatteremtő pillanatot kérem számon, amely Házy Erzsébet egyetlen rezdülése volt, amikor a lovag megszólította. Más időket, más világot élünk, de a leányszöktetés „koreográfiája” is lehetett volna kissé világosabb.
E más világunkban a szexualitás és az arra történő utalások is másképp jelennek meg a színpadon. Nem lehet már bízni abban, hogy a baldachinos ágy feltűnő jelenléte egy szalonban elég erős utalás arra, hogy miért tartja ki Géronte a szép, fiatal lányt, vagy hogy egy szenvedélyes szerelmi kettős szereplőit milyen démoni természeti erő köti egymáshoz. Bármennyire megalázza is az üzleties kapcsolat a pompa fogságában vergődő lányt és az őt megvásároló pénzes öregurat, azt mégsem hiszem, hogy a Manon éneklését és tánctudásának fejlődését megszemlélő arisztokrata társaság egy pásztorórát is megünnepel, amely a forgó körkereveten zajlik, és azt sem, hogy az egymásra kiéhezett szerelmespár a nagy, drámai viszontlátásban azonnal abszolválja kielégülését is. Ahhoz viszont nem megoldottak ezek a villámjelenetek, hogy a szituációk ismétlődésére utaljanak. Des Grieux szemrehányásából bizonyosak lehetünk abban, hogy nem csupán Manon egyszeri botlása miatt elkeseredett, és ami még fontosabb, sorozatos vétkei és visszaesése ellenére szereti a lányt. A regényben e sorozatnak apró epizódja csak, hogy a szemtelen Manon egy öregurat az elé tartott tükörrel szembesít a külsejével, így magyarázva, miért nem szeretheti őt őszintén. Pucciniék szerencsésen nem mondtak le erről a jelenetről! Szabó Máté színpadán eleinte sokalltam a nagy, gördülő toalett-tükör működését a színen, mígnem a II. felvonás fináléjában olyan szerepet kapott, ami számomra a rendezés legjelesebb pillanata: Géronte megmutatja benne a lelketlen szépségnek, hogyan fest a letartóztatott, sorsára és végzetére váró Manon.
Úgy gondolom, aki operai estére szánja magát, annak ki kell bírnia néhány percet kettesben a zenével. Puccini nem is vádolható azzal, hogy hosszú nyitányokkal szegte kedvét a színpadi akciókra várakozó közönségnek: népszerű operái mindegyikében azonnal rátér a tárgyra, így is a hatása alá kerülünk. A Manon Lescaut-ban azonban, az alapul szolgáló regény nagy utazásait, cselekmény- és lélekbeli kalandjait egy csodálatos (mellesleg a gálák kedvelői által is ismert) intermezzóban meséli el. Sajnos e nagy zenei trouvaille erejében Szabó Máté nem bízott, és a lehető „legoperaiatlanabb” ötlethez fordult: a zenében elmondott szomorú történeteket, des Grieux állhatatos szerelmét és reménykedését visszafordította konkrét képre és szövegre, de még csak nem is tetszetős módon. Az Erkel Színház kortinája elé eresztett, papundekli hatású „vasfüggönyre” mozgóképet vetít, a lovag szerepét alakító soros énekes profiljával, artisztikus beállítás igénye nélkül. Des Grieux a csendesen hullámzó óceán partján áll, amelynek vizére beúszik egy teherszállító hajó sziluettje. A „mozi” felett olvashatjuk a hős néhány gondolatát a regényből. Leszámítva, hogy erősen csúfítják a „vasfüggönyt” rácsozó pántok, a kép akár szép is lehetne – egy filmben, ám egy zenei remekhez és Puccini beszédességéhez méltatlan. Sajnos meg kell jegyeznem, hogy a megoldás és a kép igen előnytelen a nem éppen diákkorú Marcello Giordanira nézve, de a jóval fiatalabb Boncsér Gergely illúziókeltő megjelenését sem erősíti.
Bármennyire ismerve és elismerve, hogy az operaelőadások világában általában túl kell tennünk magunkat az énekesek és az általuk megszemélyesített hősök megjelenése (életkora, alkata) közötti, néha apró, néha szakadéknyi különbségen, a rendezőnek, jelmeztervezőnek és más látványbűvészeknek, a világosítóknak is dolga ebben segíteni az énekeseket és bennünket. Szabó Máté és a jelmeztervező Füzér Anni ebben az előadásban gyakran zavarba hozta a nézőt, és hátrányba a művészeit, érthetetlen módon.
Az igencsak apakorúnak látszó des Grieux fentebb említett „ledöntése” az ágyra már megelőlegezte a tenorista suta szerepeltetését. Ennél is érthetetlenebb, hogy milyen „optikai” ügyetlenségek nehezítik azt a szépséget látnunk Manonban, amely az egész történet mozgatóereje. Manonnak a II. felvonásban, a gazdagság jegyeivel is ékesítve kell legjobban tündökölnie. Már a rizsporos hatású parókája (van még ilyen Puccini korában is?) és a jelmezei sem csinosak; a másodikban, amelyben a madrigált énekli, úgy fest, mint ez bár dizőze egy múlt század közepi magyar filmből. A legnagyobb hiba azonban az Énekes(nő) megjelenítése: Heiter Melinda dekorativitása, szépsége, mozgása, „vöröshajúsága” (nem mellesleg kiváló éneklése) eljelentékteleníti a primadonnát. Ugyanilyen hiba, hogy a III. felvonásban a hajóra szólított „rosszlányok” szép és törékeny tini-lánynak tűnnek, akik mellett (a nem a des Grieux-höz szóló, hanem hangját a nézőtér felé küldő) Manon inkább egy madám hatását kelti. Az ékeitől megfosztott Manon a szabástalan, fehér ingben és a nyitott bakancsban nem a sorstól és a félelemtől megtört szépséggé, hanem sikktelen tramplivá válik, és ez rossz emléket hagy bennünk a mégannyira költőinek szánt utolsó felvonásból is.

Úgy gondolom, egy operaházban akkor kell műsorra tűzni (felújítani) Puccini Manon Lescaut-ját, amikor van a társulatnak Manonja. Persze ugyanez érvényes a Normára (aktuálisan akár más szórenddel is: ha van a társulatnak Normája, műsorra kell tűzni a Normát), de valójában minden operára, balettre, bármilyen színpadi műre is.
Nem olvastam utána, hogy az 1950-es és 1960-as évek fordulóján melyik operaházi vezetőnek vagy a rendszeresen itt dolgozó Lamberti Gardellinek az ideája volt-e a Manon Lescaut felújítása sokéves szünet után, ám bizonyos, hogy az ötletet a szopránkészletben rejlő konjunktúra is sugallta. Ott volt az ifjú Házy Erzsébet, aki jelentős sikert aratott Mimi szerepében, és énekelte Liùt is, mely szerepben sajnos nem láttam, miután korán megvált tőle. Különben is Orosz Júlia szerepköre egy részének várományosaként ígérkezett, aki korábban Puccini Manonját énekelte. És ott volt Moldován Stefánia, aki Szegeden már 1958-ban híressé lett ebben a szerepben, korabeli híradások és fotók szerint feltűnően szép jelenségként is. És ott volt a várható nagy széria biztosítékaként Musette, Tosca, Cso-cso-szán, Georgette üzembiztos birtokosa, Birkás Lilian is. Természetesen az opera többi fontos fő- és mellékszerepének kiosztása sem tűnhetett problematikusnak, Simándy József állt rendelkezésre, illetve Ilosfalvy Róbert, a „hősazonos” des Grieux, akinek az alakítása – Házy Manonja mellett – mindig ünnepivé, sőt legendává vált, valamint a színészként is kiváló Radnay György és a mindig elegáns Melis György és Bende Zsolt mint Lescaut hadnagy, Maleczky Oszkár Géront de Ravoire szerepében.
A Mikó András rendezte felújítás ilyen adatok körvonalazta története közismert, jómagam a darab iránti olthatatlan érdeklődésem során önkéntelenül megtanultam. Akár láthattam is volna valamelyik előadást gyerekként, de mert a rádióból nem számított slágernek, mint a Pillangókisasszony és a Bohémélet, a szüleim nem sejtették benne azt, hogy nagy találkozásom lehet vele. Ám amikor a testvérem megkapta ajándékba a Prévost-regényt, körülbelül akkor, amikor a rádió bemutatta Gardelli nagy, teljes felvételét, én lettem az, aki hamar elolvasta, és miután már Licia Albanese és Jussi Björling felvételét is sikerült hallgatnom, halaszthatatlan lett a nagy találkozás. Az 1965/66-os évad első Manonján, november 20-án Gardelli és a nagy páros fellépésével indult el kapcsolatom az operaházi előadással. Házy és Ilosfalvy, illetve Albanese és Björling meghatározta, hogy ilyen lírai hangok és hangvétel a leghűségesebb a regényélményhez.
Raina Kabaivanska és Felicia Weathers egy-egy vendégfellépését követően az 1968/69-es évad végén mutatkozott be a széria negyedik hazai Manonja, a fiatal Marton Éva, a Kalaf szerepében feltűnt Karizs Béla partnereként, még egy nagy, kiváló hanggal, Jablonkay Évával a Zenész szerepében. Noha Marton parttalan hangadása és énekelni tudása lenyűgöző volt, továbbra is Házy lányos hangszínét és finom kokettségét tartottam etalonnak a szólamban, és úgy gondoltam, az idők végezetéig nem lesz szükség más Manonra mellette vagy a helyette.
Az idők azonban végezetük előtt, sőt még hamarabb győztek. És meggyőzött 1975 szeptemberében egy új Manon kivételesen muzikális és tiszta, csillogó éneklése, ami feledtette, hogy alkatilag kevésbé azonos a nőalakkal: Andor Éva, B. Nagy János oldalán.
A Manon Lescaut következő új betalulása azért igazolta, hogy a darabot műsoron kell tartani, mert bár (Mimi mellett) főleg Mozart-szerepekkel, valamint revelatív Norma-alakításokkal a háta mögött, 1979-ben ismét egy igazi Puccini-énekesnő vitte tovább Manon Lescaut szerepét: Kincses Veronika.
Ma úgy tűnik, Házy Erzsébet 1982-ben bekövetkezett halálának kollektív gyászmunkája után kerülhetett csak sor olyan felújítás-formátumú, kettős kiosztású új betanulásra, mint a hat évvel későbbi, 1985 szeptemberében, még mindig Mikó András rendezésében és ismét Gardelli zenei vezetésével, amikor a kor két Puccini-szopránja, Tokody Ilona és Kincses Veronika osztozott a címszerepen. Bár Tokody „Puccini-hang-besorolása” az én „leleményem”, hiszen az énekesnő ambíciója és operaházi lehetőségei mindenekelőtt a Verdi-szerepkör felé tendáltak, szerintem az ő találkozása Manonnal nem lett olyan szerencsés, mint a Kincsesé másodjára is – az opera 2001-es, immár Valló Péter rendezésében bemutatott felújítását Tokody Ilona és partnere Kelen Péter főszereplése fémjelezte. Énekes és közönség vonzalma nem mindig találkozik: interjúból ismert, hogy Tokody Ilona pályája fontos részének tartja Manont, nekem valamennyi Puccini-szerepében (sőt minden szerepében) jobban tetszett, mert igazibbnak bizonyult.
Az, hogy a Manon Lescaut idei felújításához a másik szereposztásba vendégénekesnőt szerződtettek, és a következő évad valamennyi előadására Létay Kiss Gabriella fellépését jelzik, elég meggyőző helyzet ahhoz, hogy a Manon Lescaut-t – nyilván a józanság határán túl erőltetett Puccini-évad alkalmából – Manon-hiányos helyzetben tűzte műsorra az Operaház. De vajon lett-e igazi Manonunk Létay Kiss Gabriella személyében?
Az énekesnő elsősorban Puccini-szerepek, Mimi, Cso-cso-szán, Liù, Angelica birtokosa, tapasztalatom szerint eddig a japán hősnőhöz találta meg a leghitelesebb színeket. Hősiesen teljesítette A trubadúr Leonórájának szólamát, de nem hallom őt valódi drámai szopránnak, sem drámai koloratúrnak. Legteljesebb alakításának A kármeliták (beszélgetése) Blanche szerepét találtam, legkiegyenlítettebb éneklését legutóbb Nedda szólamában hallottam. Azért nem tudok egyértelműen elismerő jelzőt tenni egyik (látott) alakítása elé sem, mert hol a kiegyenlített hangot, hol a figurával való közösséget nem tartom kielégítőnek. A Manon Lescaut felújításának premierjén Létay Kiss Gabriella, úgy tűnik, inkább drámai színezetű vokális alakításra törekedett, amit ismét hősies teljesítményként tudok értékelni leginkább. Bizton elmondható, hogy (popzenei tehetségkutatók kifejezésével élve) nagyot énekelt. Ám a szólam mintha többféle, különböző technikájú hangadással kelne életre. A figura, ha lehet, még távolabb áll egyéniségétől, mint a Bessé vagy a Neddáé. Talán tűnhetne ez a távolság kisebbnek – de a rendezés és a jelmez is sokat tesz azért, hogy ez a Manon ne feleljen meg romantikus eszményünknek. A másik szereposztás Manonja, Sae-Kyung Rim első pillantásra több reményt ad ehhez, és ismét a produkció igényességét kellene dicsérnem, látva, hogy a két Manon némileg eltérő, alkatukhoz igazodni igyekvő szabású jelmezeket és parókákat kapott. Manon alakjáról gyakran jut eszembe, amit des Grieux a vallomásában (voltaképpen Prévost egész regénye a fiú vallomása) megfogalmaz: nem állhattam ellen neki, annyira édes volt az arca! Az édes arc nem feltétlenül fiziognómia kérdése, inkább a kisugárzásé; a szendeség és a frivolság pikáns elegyét az operában elsősorban a hangszínben, éneklésben, játékban, az alakítás teljességében kell hitelesíteni. Sae-Kyung Rim alakítását a második felvonásban közönségesnek találtam, hiányzott belőle az a szeretetre méltóság, amitől a tények ellenére is des Grieux szemével látjuk Manont. Sajnos ezt a hang szépsége sem segítette. Úgy tűnt, nemcsak a mély, hanem a középhangjait is lemellezi, gyakran száraz tónussal.
Az első des Grieux, Marcello Giordani éneklése sem győzött meg arról, hogy magasságai az érzelmek kitörését közvetítik, nem pedig még megoldható technikai bravúrok. Boncsár Gergelytől Ramerrez szólamának megoldása után többet vártam, és ezután is többet remélek ebben a szerepben. Nem tudom, hogy az ő gondatlansága-e vagy a rendező figyelmetlensége: bármely korban élt, él is ez a Renato des Grieux, abszurdnak találom, hogy miközben bemutatkozik annak a lánynak, aki megigézte, egyik kezével egy oszlopot támaszt, másik kezének fejét hetykén a csípőjére vágja.
Edmond diák szerepében Balczó Péter hangszíne tetszett jobban, de Ujvári Gergely is kellemes alakítást hozott. Lescaut hadnagyot mindkét estén Molnár Levente énekelte, szép hangon és megfelelő játékkal, kissé túlspilázva azt a jelenetet a II. felvonásban, amelyben a rossz hírt hozza a szerelmeseknek.
Géront szerepében új színt hozott Palerdi András, nem a szokásos potrohos, komikus gavallért, hanem egy inkább vonzó és intelligens, idősödő urat. Összevetve a már leírt megjelenésű tenoristával, felsejlik bennünk az a szindróma, amikor nem értjük az operahős(nő) szívének választását. Rácz István basszusán egy dörmögőbb és már eleinte is barátságtalanabb Géronte szólal meg.
Míg Valló Péter rendezésének egyik legkellemetlenebb eleme volt a kórus operaszínpadon szokatlanul ügyetlen mozgatása, ez esetben örömünket lelhettük a látványosan öltöztetett és profi módon, lelkesen játszó, nem mellesleg kiválóan szóló énekkarban.
Kocsár Balázs vezénylésében, amelyben nem vitatható a lendület és az erőteljes hangzás, nem először kifogásolom, hogy nem ad elég lehetőséget a főszereplőknek szólóik, különösen az áriák személyes megformálásához, hogy azok ne csak „nagyot szóljanak”, hanem intim megnyilatkozások is lehessenek. Talán ezért is éltem meg mindkét előadást azzal a következtetéssel, hogy nincs Manonunk.
Ha már az elején említettem, hogy A Nyugat lánya elutasított előadása megtanít jobban értékelni ezt a Manon Lescaut-t, megemlítem, hogy Bátori Éva (a rendezés szerinti, korántsem kifogástalan) Minnie-alakításában viszont külön zavarba hozott, hogy bizony nem kellene messzire menni igazi Manon-hangért. Kár, hogy ő nem jutott az illetékesek eszébe korábban.
Olyan hosszú nem lehetett az írásom, hogy ne kapcsoljam ide legfrissebb Puccini-élményemet. Először hallottam színpadon énekelni Ádám Zsuzsannát A fecske Magdájának szerepében, ami rádöbbentett, milyen régen (a Puccini-dömpingben szinte egyáltalán nem) volt részem olyan élményben, hogy egy énekes hangjának, vokális alakításának gyönyörűségétől olvadozom. Magvas lírai szopránnak hallom egyelőre – akár Manon is lehetne. De már olvastam, hogy Toscára vágyik, Aida lesz Szegeden, majd Szilágyi Erzsébet az Erkel Színház zártkörű közönsége előtt: mintha Takács Paula, Déry Gabriella szerepkörére készülne. Sikerüljön neki!

Nem is tudom, hogyan kérdezzem, mert a fórumon nemigen szoktunk ilyent kérdezni egymástól. De annyira érdekel, kedves Nickname, hol ültél, ahol alig lehetett hallani az énekeseket.

Hát azt hiszem ez a mai fecske nem csinál nyarat. Mindenestre Szilveszterünk most végig ülte rendesen ezt a rendkívül semmitmondó és unalmas előadást. Az énekeseket alig lehetett hallani, de egyébként is mintha be lettek volna oltva az érzelmekben gazdag éneklés ellen. Belegonoldok, hogy hány remek előadást meg nem bírt végig ülni Szilveszterünk, de hát nagyon elfoglalt ember s régebben még az Ybl-palotát sem újították. Na mindegy. Puccini darabja megfelelő énekesekkel és rendezéssel néhány évad erejéig biztosan sikerrel adható lenne. Most szüntertől szünetre fogytak az emberek, de még így is szépen tele volt a harmadik felvonás végére a földszint. Kár érte. Ez a darab jobbat érdemelt volna pesti bemutatkozásnak. Puccini zenéje azért ebben a darabban is lényegesebb jobb, mint egy középunalmas másodvonalbeli kismester jobban sikerült alkotása - mert ebben az előadásban kb. ilyen jellege volt. 

Már régebben kérdezte, de csak most jutott eszembe válaszolni. Egy született bresciai olaszról nem mernék nyilatkozni. Ami biztos, én csak nyomokban, vagy még úgy sem, értem ezt a nápolyi szöveget.

Azt lehet tudni,  hogy a következőben mi lesz?

Nem feltétlenül az opera műfajára, de az itt leírtakhoz hasonlót gondoltam, amikor létrehoztam a Bernstein- és Stokowski-szabály c. fórumot, avagy ez itt az önreklám helye.

Szervezés, reklám, marketing - soroljam? Nem csak én mondom, és nem először! Miért jön a közönség a "fénykorukon túli" énekesekért? Mert ismeri a nevüket. Giuseppe di Stefanot láttam, hallottam annakidején a Bohéméletben, az 1. felv. végén akkora gikszert fogott, mint ide Debrecen! Del Monaco, Gobbi hatvanon túl is nagy volt. És még egy "apróság":  bérletes Don Carlos Fülöp királyaként láttam, hallottam Theo Adamot - csak egy NDK-s, mondták a vájtfülűek. Holott addigra már mögötte volt Bayreuth, a MET, és még ki tudja hány nagy ház! Wotan, Ochs, Hans Sachs! Majd kiestünk a székből, úgy hallgattuk. De ez vonatkozik más művészekre is! Szvjatoszlav Richter első budapesti koncertjére zenei berkekben járatos nagymamám kapott egy vattajegyet - legyen pár ember a Zeneakadémia Nagytermében. Aztán a koncert végére a csilláron is lógtak ez emberek, akademisták tolongtak az orgonaülésen stb. Annyi mindennt árveszünk külföldről, nem lehetne valamit ebből is?

Kapcsolódva egy másik fórum - Élő közvetítések 7878.szám - hozzászólásához. Ott említik Korchak pazar Nadír alakítását. Nálunk Werther-t énekelt azt hiszem tavaly, ha félház volt, akkor már jó. Elrejtjük a fellépőket, nem ismertetjük meg a várható közönséggel, de ez már 50 éve így van. Én is ott voltam Domingo pesti első fellépésén. Még a nevét sem tudtuk rendesen leírni (Domingue) és 2 azaz Kettő hír jelent meg róla, hogy fellép egy kezdő spanyol tenorista. Pedig ekkor már a MET-ben rendszeresen énekelt.

Néznéd meg, túl nagy (lenne)-e az Erkel egy Kaufmann- vagy Netrebko-szólóesthez?! :-) Vagy ha élne és jönne, pl. Hvorosztovszkijnál! Vagy egy Szokolov-szólóesten? Flóreznek talán nagy lesz az Aréna és az árak is -magyar viszonylatban- brutálisak ott, de az Erkelt megtöltené. És ez régen sem volt másképp! Fénykorukon túl lévő énekesek fellépésére marakodtak az emberek a jegyekért, itthon (itthon!) még nem vagy kevésbé ismert nemzetközi sztárok -bérletszünetben- gyenge félházak előtt léptek fel, főleg ha nem bérletes előadás volt. Saját emlékem Domingo debut-je Pesten (1973, Cavaradossi): gyenge félház, gyenge magyar körítés...a közönség szétverte a házat, a Vittoria!-ba őrjöngve beletapsoltak, megállt az előadás. Azután sok év múlva már marakodtak Radameséért és kaptak tőle -én csak tévében- egy közepeske produkciót. Kabaivanszka, Caballé és sokan mások is tátongó széksorokat láthattak a nézőtéren, bizonyára nem kis csodálkozással. És ha valakire megtelik a nézőtér, az talán annak is köszönhető, amit itt és máshol sokan elmarasztalnak: a tévé és az internet nemcsak elszív (ha elszív!) közönséget, de közel hoz olyan művészeket, akiket átlag magyar néző nem ismerne: nem hallgat rádiót, nem olvassa a szaksajtót...nem olvas bennünket, momusosokat :-)

Meghirdették az előző évadot, tehát lehet tudni:

Tóték - Az arany meg az asszony marad a Karói lúddal és A rászedett vőlegénnyel

Bemutatók: Mathis, a  festő, A cremondai hegedűs, Simona néni, Poppea megkoronázása (modern hangszereléssel, a társszerző Monteverdi mellett a honlapon Bella Máté), Mester és Margareta (musical) Székelyfonó, Psalmus Hungaricus, Galántai táncok - egy estén. 

Ide tervezik a Szentpétervári Kamaraopera két vendégszereplését: Faust. Gyöngyhalászok.

Bach mindenkinek fesztivál, BMW - BEST MOZART WEEK, Énekkari művészek minifesztiválja, Kortárs opera showcaste - még be nem mutatott kortárs magyar darabok, RStrauss70, World Voice Day 2020 - hangverseny a hang világnapja alkalmából.

Ezek mellett lesznek balettek is - nem a klasszikusabb fajtából gondolom. 

A kedvezményekről annyit tudni, hogy a délelőtti eladások 4500 forint egységjeggyel mennek majd. Nem baj Ókovács szent és sérthetetlen - nem kritizálom, mert egyeseket az itt nagyon érzékenyen érint. 

Kunde, hosszú pályafutása során végigénekelte a tenor repertoárt a belcantotól a drámai szerepekig, csak éppen őt nem sztárolták annyira. Túl a hatvanon nagyon szép Otellókat énekelt még. De nálunk a közönség nem ismeri. A középszerű Yoncsevára inkább jegyet vesznek, mint arra, aki végig tud énekelni egy Puccini estet. Sajnos az Erkel túl nagy egy szólóesthez.

Sose hallottam róla. Én azt tartottam felelőtlenségnek, hogy felrakták a Puccini összest, aztán a nézőtér sokszor kongott az ürességtől. Ha Rossini összes lenne, az kb. 40 darabból állna, Offenbach meg 100-ből, Puccini az csak 15, de azért felrakni üresjáratba az is sok. Emlékszem hogy az előző évadban 1 koncertre feltették a Korngolg halott várost, és ott se volt szinte senki. Mennyit bukhattott a színház a Billy Ellioton, ami még ebben az évadban is lesz....

Gregpry Kunde tőlünk Bécsbe megy 4 Radamest énekel júniusban. 2 előadásra minden jegy elkelt, 1 előadásra még van 10 db, 1 szerdai előadásra még 190 EUR jegyek vannak nagyobb számban. Pedig különösen ott sem reklámozzák.

Amit már többször írtam: talán az operaigazgatónak nem saját magát kellene minden fórumon, szinte minden nap reklámoznia (egyik nap véletlenül kinyitottam a Duna TV-t, Szerelmes földrajz Ókovács Szilveszterrel), hanem megfelelő énekeseket biztosítani az egyes előadásokra. A színház részére biztosított támogatási összegből bőségesen juthatna ilyenre.

Az igen jelentős, de Magyarországon ismeretlen Gregory Kunde tenorista Puccini-koncertjére is szól a kedvezmény. Miért nem csináltak ennek a nagyszerű tenornak egy kis hírverést? Én sokszor hallottam őt abban az időben, amikor még a könnyebb szerepkört énekelte. Láttam őt Az ezred lányában, a Boleyn Annában, de a legtöbbször A puritánokban, ahol kivétel nélkül mindig kiénekelte azt a bizonyos F-et. Vájtfülűek szerint az egyik legokosabban vezetett tenorpálya az övé. 

Azt lehet tudni mik lesznek a Bánffy teremben és hogy ott lesz e kedvezmény a Ma este színház-on?

A tavaly még teltházas Álarcosbálokra is megy a hírlevélre felirítkozás után az 50% kedvezmény - vagyis 50% kedvezménnyel lehet Az álarcosbál előadásokra jegyet venni, ha feliratkozunk a hírlevélre. De majd a Bánnfy-terembe szóló 10 ezer forintos jegyeket szétkapkodják a ritkaságokra.

Halandzsa

A cseppkőbarlang hangjait
vajon miért kellene magyarra halandzsázni?

Az énekesmadarak áriáit
vajon miért kellene magyarra átírni?

Az eredeti nyelvel, kiváló énekesmadarakkal, modulált zenében van közvetítve az eredeti mű zöme:
aki nem ismert sztorikat, hanem összetett hangokat hallgat, annak az eredeti moduláció a legnagyobb öröme!

Azt hiszem annyit, amennyit egy lipcsei vagy drezdai szász "anyaneylven" felcseperedtt, és az iskolában hochdeutsch-ra fogott ember megértene egy mecklenburgi, vagy rostocki ember plattdeutsch (odavalósiak által pletdütsch-nek nevezett) idiomájából, vica verza.  Személyes tapasztalat!

Kedves Héterő, csak félig tudlak megnyugtatni. Elismerem, hogy pl. Edmond szövege halandzsa, de nem kérdem, hogyan került oda. Nehéz dolog lehet a műfordítás, és megértem, hogy aki a zenébe szerelmesedve vállalkozik rá, inkább választja a maga költészetét („halandzsát”), mint azt, hogy színtelen, stílustalan és énekelhetetlen legyen a magyar szöveg.
Én ennek a halandzsának hálás vagyok, mert nélküle sosem szólna bennem az operazene (értsd: nem tudnám énekelgetni, leggyakrabban persze a belső hallásommal; nem élhetne bennem elevenen). A narancsvörös prózai szövegfordítások nincs meg ez a jótékony képessége, általa az olaszul nem beszélők, mint jómagam, nem tudjuk magunkévá tenni a művet. (Ez nem jelenti azt, hogy nem tudnék több mindent elénekelni olaszul, amit megtanultam, és ennek köszönhetően nem hallanám, ha valaki az enyémhez hasonló felkészültséggel énekel. Nincsenek kevesen.)

Kedves IVA, részemről semmi szándékos személyeskedés, ugyan maestro Pál Tamás dicshimnusza kissé megdöbbentett, hiszen ő nyilván kiválóan ismeri az olasz nyelvet.
A Te nézeteidet pedig a korábbi - és remélhetőleg a jövőbeli - kölcsönös tisztelet jegyében igyekszem megérteni.

Szabad azért hozzátennem, hogy eszmefuttatásod, miszerint:
"...egy diák olvassa fel verspróbálgatásának termékét, amelyről, mint hamarosan kiderül, önmagának sincs jó véleménye " - sajnálatosan légbőlkapott.

A mintegy féltucat Manon-szövegalkotó botor módon így írta meg a szöveget:

            Félbeszakítottuk a madrigálodat.
            Köszönöm... (értsd: forduljatok föl)
            A fasorban jönnek vidáman, csapatostul,
            frissen, mosolygósan a szép munkáslányok.
            A fasor most életre kel.

Az általad zseniálisnak mondott változat így hangzik:

            Nem sikerült - be nagy kár - az új madrigál!
            Majd írok jobbat. 
            Kissé affektált volt, érzem, a költeményem.
            Nótát tudok én szebbet, mit a réteken énekelnek...
            Ó, boldog pásztorélet...

Fáradozásom arra irányul, hogy felhívjam - többek között - a Te becses figyelmedet, hogy van némi, bár szerinted talán elhanyagolható különbség a két változat között.

Kész vagyok elfogadni, hogy a Te nagyvonalú elfogadókészségedet holmi aprócska eltérés nem rendíti meg, de megnyugtatna, ha legalább egyszer az életben kimondanád:
jé, ez a halandzsa hogy kerül ide?

Szerintem kár tajtékoznod és személyeskedned e jó szándékú „hamisítás” miatt, már azért is, mert a Manon Lescaut-t, mint szinte már mindent, eredeti nyelven újították fel.
E szövegrész szavainak azért sincs nagy súlya, mert egy diák olvassa fel verspróbálgatásának termékét, amelyről, mint hamarosan kiderül, önmagának sincs jó véleménye.
Én azt ajánlom, kedves Héterő, próbáld meg Edmondo (a darabot olaszul adó színház színlapja szerint még mindig Edmond) dalocskáját elénekelni a Te fordításod szövegével, aztán hallgasd meg Palcsó Sándor előadásában.

Megrendítő szépségű Pillangókisasszonynak tapsolhattunk az Erkel Színházban!

Rost Andrea Cso-cso-szán szerepében magasra tette a lécet, és mondhatni, hogy csúcsformában énekelt. Régen volt alkalmam Őt ilyen élményszerű alakításban látni és szerepmegformálásának csodálattal adózni. A Nagyária után orkánszerű tapsviharban törtünk ki, talán percekre megszakadt az előadás… és a teljes szerepét ilyen magas hőfokon, mély átéléssel hozta. Szinte átlényegült a 15 éves kislány, majd fiatalasszony karakterébe. Minden rezdülése, gesztusa, mimikája, mozdulata hihetővé tette  a tragikus sorsú "Pillangókisasszony"  történetét, s aminek kifejezetten örültem: énekhangjának volumene, színe mit sem veszített az elmúlt évtizedek során szépségéből.  Rost Andrea nagyot alakított, mondhatni a Mennyekbe ment… a szűnni nem akaró tapsvihar az operaelőadás után folytatódott, aminek csak a függöny végső lehullása vetett véget.  

De dicsérni tudom a többieket is, minden szereplő maximális odaadással énekelt, játszott, így ugyancsak nagy örömömre szolgált Ulbrich Andreát is hosszú idő után, most Szuzukiként, viszontlátni és kvalitásos alakításának örvendezni: altjának hangján gyönyörű énekével és kifejező, szinte színészi elmélyülést nyújtó játékával nagyszerű partnere volt Rost Andreának.  László Boldizsár szinte futószalagon énekli szerepeit az Erkelben is: Pinkertonján sem tudnék „fogást” találni, tenorja intakt, biztos, erőteljes, szép csengésű. Ő is meggyőző formában énekelt. Fokanov Anatolij Sharpless konzulja ugyancsak felejthetetlen, elismerésre méltó szerepalakítás - baritonja még mindig szépen szól, és megbízhatóan, kifejezésteljesen hozza a színpadi karakterét.  Őt is lelkesen megtapsoltuk a végén. De sorolhatnám a többi énekművészt is, akik kisebb-nagyobb szerepükben remek kabinetalakítást nyújtottak: Zavaros Eszter (Kate), Megyesi Zoltán (Goro), Rezsnyák Róbert (Yamadori), Cserhalmi Ferenc (Bonzó, a szerzetes nagybácsi), Egri Sándor (Császári biztos)

Az  Opera Énekkarának (karigazgató: Csiki Gábor)  "zümmögő kórusa" megkönnyezően szépségesen szólt, a Zenekar játékáról is csak elismeréssel szólhatok. A rokonszenves vendégkarmester, az olasz Pietro Rizzo megbízhatóan látta el zeneirányítói feladatát.

Meglepő, hogy Kerényi Miklós Gábor rendezése – Kentaur stílusos díszletével és Vágvölgyi Ilona korhű  jelmezeivel - immár tizenkilenc évvel az opera bemutatója után még mindig „üzemképes”: meg tudja teremteni még ennyi idő elteltével is a múltszázad eleji japán couleur local-hangulatot, amelyben a közönség is, a szereplőkkel együtt, átélheti ezt a fájdalmas-szépséges történetet - közben belefelejtkezve Puccini zseniális zenéjének gyönyörűségeibe.

Katartikus élmény volt számomra - és gondolom sokak számára is - ez a csütörtöki operaest! A  régmúlt nagysikerű, emlékezetes  Pillangókisasszony-előadásai mellett van a helye.

Erkel Színház, 2019. május 23.

Kedves Katalin, itt egy nagyon női (és nagyon szép) Rota-operarészlet.
Kíváncsi vagyok, egy - mondjuk bresciai :-) olasz mit értene ebből felirat nélkül.

Beszámoló/kritika jelent meg a múlt szombati Manon Lescaut premierről: 

https://art7.hu/zene/puccini-manon-lescaut-erkel-szinhaz/

Kedden sajnos így is jó, ha fél ház volt. A szervezés lassan "Vattaemberek kerestetnek!" reklámokkal bombázhatná a nagyérdeműt. Különféle egyesületeken/szervezeteken keresztül próbálnak ugyan közönséget csalogatni, de ez sem tölti be az Erkel hodályát.

Libabőrös operett  

Eszement fœrdítések ~
~ eszement rendezések.

Így lett a külföldi operákból, kerek-perec,
eredeti házi libabőrös operett!

Kicsit off, de idevág: Bing írta emlékirataiban, hogy egy MET/Manon Lescaut-előadás IV. felv.-ban a haldokló Manon -talán Licia Albanese- vitt vizet Des Grieux-nek, talán Björlingnek: akár rendezői ötlet volt, amit kétlek, akár Björling lustasága volt az ok, ami valószínű, mindenképp elég bizarr pillanat lehetett. Erkel-béli finálé sem lehet (sokkal) rosszabb.

Akit érdekel: MÁO honlapja szerint a hátralévő három Manon Lescaut-előadásra a hírlevélre való feliratkozást követően 50% kedvezménnyel válthatók jegyek.

Itt van nagyjából eredetiben a Manon Lescaut első három sora.
                                    Meg a hamisítás...

            Köszöntlek, bájos este, most szállsz alá,
                                    Mitől sír búsan a furulyád, ifjú pásztor?
            lenge szellő és csillagtenger a kíséreted.
                                    Szerelmed tán hűtlen, elcsalta Ámor?
            Köszöntlek: kedvelnek költők és szerelmesek.
                                    Esthomály, a szerelmes érted sóhajt...

A hamisság iránti rajongást mi más magyarázhatná, mint az, hogy a rajongónak fogalma sincs, mi helyett kapja a "libretto-szédelgést". Ez a három sor minden elfogulatlant meggyőzhetne arról, hogy hitvány módon félrevezetik az énekelhető szövegek. De amíg a két emberöltővel ezelőtti fordító számára számos mentséget találhatunk, a mai magyarszöveg-rajongók – mondjuk finoman – egyszerűen kissé beszorultak a múltba, amikor idiótaként kezelték a nézőt, mondván: "jó a bunkóknak ez is, amúgy sem értik".

A következményre egy példa:
még az évtizedeken át ikonikus címszereplő sem fogadja el, hogy Puccini soha nem írt Signorina farfalla című operát.

Én kellemesen csalódtam, főleg az után, ahogyan itt temették a mo.-i operajátszást. A koreai művésznő éneklésében semmi kifogásolnivalót nem találtam, Boncsér ordított ugyan az elején, akár a repedt fazék, de utána belejött, Molnár Levente és Rácz pedig szintén jók voltak. A rendezésnél én már annak örülök, ha nem egy elmegyógyintézetbe/falanszterbe/bármilyen gyárba vagy erőműbe helyezik át a cselekményt. Így persze egy sor ellentmondás jön létre, a rendező által hozzáadott néma szereplőkről (1. felvonás: ördög/halál/apácafőnöknő, 4. felvonás: az olasz westernekre kikacsintó halál-fuvolás) nem is szólva. Komikus persze, amikor a 4. felvonásban nem bontják le az addigi lépcsős/oszlopos díszletet. Miközben mindkét szereplő arról énekel, milyen kietlen tájon vannak, egy romossá tett épület belsejébe lépnek be. Na jó, fogjuk rá, hogy az egykori spanyol kormányzó romos palotája. A végén durva hamisításnak vagy bugyuta művészkedésnek tartom, hogy Manon nem Des Grieux karjában leheli ki a lelkét.

Úgy van, úgy van, kedves Haandel!

Igazad van nyelvszövetben,

Mert bár nyelvében él a nemzet,

Csak nyelvén játszott zene, mi hibátlant nemzhet.

Gratulálok, remek!

Kedves Lujza, igazad van. Ha engem is illet a megszólításod, annyit készülök írni a kettős premierről, hogy sokallni fogod.

Szerintem amit Babits írt, nem egyéb, mint egy vers Heine versének formája és gondolata nyomán. Legyen gondja vele annak, aki külföldi költőket akar olvasni magyar fordításban.
Magyar operaszövegben sem öröm az ilyesmi, de engedékenyebbnek kell lennünk, mert azt a szöveget énekelni kell (ez önmagában összetett dolog), több órás terjedelemben, áriákban, együttesekben, kórussal, zenével. A műfordított szövegnek is jellemeznie kell a hőst, annak lelki állapotát, a kort, mindent. És gyönyörűséget kell adnia, a zenével együtt, de az sem árt, ha olvasva is. Nádasdy Manon Lescaut-fordítása ilyen szempontból is remekmű, pontos figurajellemzése és bájos archaizálása éppen olyan, ahogy Prévost hősei és Puccini zenéje megkívánják.
Vannak gyenge és rossz fordítások is, de a Manon Lescaut magyar szövegének feledésbe küldése ebben a totális cserében az eredeti szöveggel játszás javára: a baba fürdővízzel együtt való kiöntésének esete.

Hol is? Kitől is?

Kedveseim! Napok óta olvasgatok itt egy parttalan vitát, ami sehová se vezet. Alapvetően nem is való ebbe a topicba. Viszont közben volt egy premier az Erkel Színházban, amire kizárólag a rádióhallgatók reagáltak, egy híján fanyalogva. Pedig elég sokan voltunk ott az előadáson, és nemcsak a repi közönség, mégsem írt róla senki semmit. Pedig szerintem egész jó  volt, főleg a mai ínséges időkhöz képest. Kíváncsi lennék a véleményetekre!

Babits verse versnek lehet jó, de fordításnak pocsék.
Védeni az elszabadult fordításokat ezzel a példázattal csak vakok és süketek körében nyílhat némi, de elég talmi esély.

          Heine (gyorsnyers by Héterő)  Babits - Memento

          Virul a tűzforró nyár                 A hajad olyan fekete,
          arcocskád felszínén,               a ruhád oly fehér:
          belül meg tél hideglik               az ifjúság ígérete
          kis szívecskéd mélyén.            az élettel felér.

          De változik majd mindez,         Ó, csal az ember élete!
          te drága kis bogár,                  ki tudja, mi nem ér?
          a tél – az arcodon lesz,           Ruhád is lesz még fekete,
          a szívedben lesz nyár.             hajad is lesz fehér...

Nyolcsoros mindkettő. Más közös vonás nem nagyon található.

De ha ez itt fordítás, akkor az a  "piszok Babits becsapta, meglopta, kifosztotta a mit sem sejtő olvasót..." Bizonyám.

Mi a fontosabb?

Mi a fontosabb szerintetek:
a zene vagy a nyelv szövete?

A komplex zene egyik fontos része,
a nyelv, illetve a nyelv sajátos zenéje.

Guten Morgen, mein lieber ‘Prodaná nevěsta’,
a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva!

De, vannak! (ezt jó sokáig lehet csinálni; jó szórakozást kívánok hozzá a fórum olvasóinak)

Kis magyar ferdítésparádé mint vitamodor – 4.

Csakhogy nincsenek ilyenek a fórumon...

Kis magyar ferdítésparádé mint vitamodor – 3.

Azt írtam, „vannak“. Nem pedig azt, hogy „van pl. Iva, aki mindent csak magyarul akar hallani“.

Erkel Színház, 2019. május 20.  - Puccini Feszt

Az esten három különböző zenei műfajú alkotás került színre:

I. Giacomo Puccini: Messa di Gloria (A-dúr mise)

A koncert kezdetekor meglepődtem: a három helyet csak két énekszólista jött ki a színpadra - László Boldizsár és Kelemen Zoltán.  Előzőleg nem néztem színlapot, így váratlanul ért, hogy nem lesz basszusszólista. Ugyanis Puccini zenekarra, vegyeskarra, tenor-, bariton- és basszusszólóra írta meg művét.   Vélhetően az énekesek, a karmester és a Rádióénekkar karnagyának közös döntése volt, hogy a Credo tételben a „Crucifixus etiam pro nobis sub Pontio Pilato passus et sepultus est” sorokat basszus helyett a baritonszólista énekelje. Persze különösebb jelentősége nincs e dolognak, a legtöbb hangfelvételen is csak két szólista énekli a szólótételeket; csak a precízség kedvéért említettem meg, de amúgy is ebben a korai Puccini-alkotásban - az ifjúkori misében -  kevés énekelni valójuk van: a tenorszólista először a Glóriában lép be: Gratias agimus tibi – énekli, a Credóban Et incarnatus még az övé, végül az Agnus Dei tételt a baritonnal együtt énekli a kórus mellett.  A baritonszólista énekelnivalója még  a tenorénál is rövidebb: csak azért nem jelentéktelen egészében, mert mint említettem a  Crucifixus részt is énekli, aztán már csak a Benedictusban halljuk őt és az Agnus Dei rövidke tenor-bariton kettősében.

Ugyanakkor hatalmas énekelni valója van a kórusnak! A Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)  pompásan szólt, a Mise összes tételét szinte „végigénekli”; Puccini a megindítóan szép, áradó, a fülben első hallásra megragadó dallamaival lebilincsel! És a zeneszerző mindössze 22 éves volt a darab megírása idején (sőt a Credót már két évvel korábban megkomponálta).  A Magyar Állami Operaház Zenekarát a fiatal olasz karmester, Leonardo Sini vezényelte – akinek a nevéhez fűződött ugyancsak az este folyamán előadott és bemutatott  balett-részlet, továbbá egy operaújdonság zenekari irányítása is.

Még annyit érdemes megjegyezni erről az egyházizene-kompozícióról, hogy Puccini miséjét az Istituto Musicale Pacini diploma gyakorlataként állította össze. Első előadása 1880. július 12-én volt Luccában. A Credót már 1878-ban megírta, előadásra is került, amit eredetileg a zeneszerző önálló munkának tekintette. Puccini soha nem tette közzé a Messa teljes kéziratát, bár jól fogadták művét. A darab elfelejtődött, csipkerózsika álmából 1951 után kelt életre, amikor Chicagóban, majd Nápolyban is előadták.  A szakirodalom rámutat: Puccini a Messa di Gloria néhány témáját újra felhasználta más munkáiban, mint például az Agnus Dei zenéjét a Manon Lescautban,  míg a  Glória dallamai a Turandotból Kalaf „Nessun dorma”  áriájában, a Kyrie tétel eleje pedig az Edgarban fog visszacsengeni.

II. Giselle – Nagy pas de deux  ( Adolphe Adam zenéjére és Mihail Lavroszkij koreográfiájára)

Librettó: Théofile  Gautier

A szünet után Puccini ifjúkori miséjét követte ez a szép balettrészlet. A romantikus mű zenéjéhez és koreográfiájához illő vetített festői, kies tájrészlet szolgáltatta a hátteret, a színpadon a Magyar Nemzeti Balett két táncművésze – Ivanova-Skoblikova-Sofia (Giselle) és Balázsi Gergő-Ármin (Albert) – Vágó Nelly jelmezeiben mutatkozott be, akiknek produkcióját nagy tetszéssel fogadtuk.

Ez az alkotás ihlette meg Puccinit  első operája, a Lidércek megkomponálására – ezért ez a Pas de deux kötötte össze az esten e két mű előadását.

III. Giacomo Puccini: Lidércek

Az egyfelvonásos „tündér”-opera szövegét Ferdinando Fontana írta. A Lidércek bemutatója 1884. május 31-én Milánóban, a Teatro dal Verne-ben volt.  A darab cselekménye a németországi Fekete-erdőben játszódik, mesebeli időkben.  A darabnak mindössze három szereplője van: Anna (szoprán), Roberto (tenor), Guglielmo (bariton), valamint a narrátor prózában. A partitúrában kiemelt hangsúlyt kap a kórus és a zenekar.

Röviden ismertetem Puccininek ezt a nálunk szinte ismeretlen korai (első) operáját:

Rövid zenekari előjáték után a kórus dicséri Guglielmo erdész lánya, Anna eljegyzését Robertóval. A vőlegény Mainzba utazik egy nagy örökség átvételére. Induló hangzik fel, meg egy Ländler dallama csendül fel. Annát balsejtelem gyötri, majd egy nagy kettősben búcsúznak, amiben Roberto gyengéd ariosóját halljuk.  A falu népe imát mond a távozóért, a zenekarban halk harangszót hallunk. Karkíséretes tercett végén Roberto elmegy, a zenekar sejteti, hogy a végzete elé.  – Ezután egy háromszakaszos verset hallunk (a hangszóróból), s ebből megtudjuk, hogy Robertót Mainzben elcsábították, orgiákba hajszolták.  Szimfonikus közjáték következik „Az elhagyás” (L ’Abbandono) címmel.  Anna bánatában meghalt, kísérteties gyászmenet kíséri utolsó útjára.  Ezzel a jelenettel kezdődik a második felvonás, ha két részben adják elő a művet. Az Erkel Színházban egyvégtében került színre az opera. 

Az elhagyás után „A villik” (Le Villi) jelenete következik. Hét versszak mondja el az elhagyott és meghalt lányok szellem-történetét, akik hűtlen kedvesüket halálra táncoltatják. (Népballada-motívum.)  Nagyszerű ez a zene, sistereg, magával sodor.  Miután csábítója elhagyta Robertót, ő most hazafelé indul. – Capriccio sinfonico (6/8 Allegro)  után gyászos előzene vezeti be Guglielmo fájdalmas lamentóját.  Roberto megérkezik a faluba, a villik üldözik, megjelenik előtte Anna szelleme. Itt egy érzelmes duett következik közöttük, táncra kéri Robertót (bacchanália), s addig táncoltatja, amíg az a földre rogyva meghal. A villik boldogok.

Az opera kezdete előtt Ókovács Szilveszter ,az Operaház főigazgatója páholyából kis előadást tartott az esten szereplő három mű előadására vonatkozó ismeretekről. Beszélt  a Lidércek opera keletkezéséről, fogadtatásáról, a darab későbbi bemutatóiról is:

Puccini ezt a művét 6 évvel Mascagni Parasztbecsülete előtt mutatta be. Fontos állomás az ifjú szerző életében, az első siker, ami a pályázatra benyújtott mű visszautasítása után balzsam volt sebeire- A mű verista hangját, Mascagnihoz hasonló stílusát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A Sonzogno cég által el nem fogadott műért síkraszállt Fontana, a szöveg írója és Boito. A bemutató egy csapásra ismertté tette Puccini nevét, a Capriccio-simfonicót (Boszorkányszombat – La Tregenda) koncerteken játszották. Verdi is felfigyelt az ifjú pályatársra … Franco Facciótól Toscaniniig sokan előadták az említett Capricciót. 

Azonban nemcsak a szimfonikus részek túltengése zavaró ebben a műben, hanem az, hogy tulajdonképpen nincs cselekménye, illetve ami van, azt jobb-rosszabb  - a narrátor által elmondott – versekből tudjuk meg. Ezért kellett a háttérben zajló cselekményt (Roberto orgiái, Anna halála stb.) szimfonikus tételekben ábrázolni. A Boszorkányszombat zenéjében félreismerhetetlen A bolygó hollandi hatása.

Mindazonáltal az opera zenéjéről nekem csak a szépsége, áradó melódiája, érzelemgazdagsága, helyenként izzó drámaisága marad meg.  Miksch Adrienne illúziót keltő alakításából kiemelem Anna első felvonásbeli románcát. Kelemen Zoltán erőteljes baritonján és kifejező alakításában erőteljesen ábrázolja Guglielmonak Anna leánya halálába bele nem nyugodni képes lelkületét: megátkozza balsorsuk okozóját, Robertót, és a villikhez fordul segítségért, hogy mivel az ő ereje egyre gyengül  - ők bosszulják meg az Annán esett sérelmet. Ám amint kimondta átkát, már vissza is vonná, s az Úrhoz könyörög – az erős felindulás mondatta meggondolatlan szavai – megbocsátásáért.  László Boldizsár szenvedélyekkel telített tenorján különösen a második felvonásbeli áriájával ragadott meg. Az opera fináléja is igen kedvező benyomást tett rám: éjfélre jár, lidércek állnak lesben minden ösvénynél, közöttük van immár szellemlényként Anna is, találkozik hűtlen kedvesével, aki tőle tudja meg a történteket. Roberto hiába kéri bocsánatát, Anna talán hajlana rá, de a villik nem felejtenek. Körbefogják Robertót és addig táncoltatják. míg holtan esik össze: Miksch Adrienne és László Boldizsár  nagy hőfokú páros jelenete volt ez. A zenekari kíséret mesteri, az utolsó taktusok tuttija után kirobbant a közönség tapsvihara, nem győztük újra és újra a függöny elé szólítani a művészeket.

El kell még mondanom, hogy az előzetesen jelzett hangversenyszerű előadás helyett félig szcenírozott formában állította színpadra az operát Aczél András rendező. A szereplők jelmezben énekeltek, némi színpadi díszlet között, inkább a kivetített képek szolgáltak háttérül: mutatták meg a történés helyszíneit, ábrázoltak-sugalltak egyfajta mesebeli – misztikus hangulatot, légkört a színen.

Miksch Adrienn, Kelemen Zoltán és László Boldizsár kiváló énekes produkciója mellé kívánkozik a Magyar Rádió Énekkarának csodálatos teljesítménye (mint a falusi nép és a villik megszólaltatói is) ; ők a színpad hátterében kottából énekeltek és emelkedett szólamaikkal szintén hozzájárultak a befogadás élményéhez. A Magyar Állami Operaház Zenekara működött közre az estén, az igen ambiciózus karmester, Leonardo Sini irányításával. Mind a három bemutatott darab esetében nagyszerűen tartotta össze muzsikusait, a kórust és a szólistákat. A zenekar megszólaltatta partitúra olykor már mintha előrevetítené a későbbi nagy Puccini-kompozíciók hangzás- és dallamvilágát.

A narrátort a darab előadása alatt nem látjuk, csak a hangját halljuk Kőrösi Andrásnak, aki a tapsrendben jött be a színpadra, hogy ő is fogadja a publikum hatalmas tapsokban kifejezésre jutó tetszésnyilvánításait.

Szép este volt, kár hogy csak egyszeri koncert-előadás keretében volt szerencsénk e hármas bemutatóhoz. Ilyen összeállítás talán még nem volt az Erkel Színház műsorrendjében, amikor és ahol a színpadán  egy estén egymást követően három zenei műfaj képviseltette magát: oratórium(mise); balett (jelenet) és opera.

Milyen elsöprő érzés lehet, amikor az ötödik ajtó nyílik és feldübörög a zongora.

Erről a "hol így, hol úgy"-ról régi családi viccünk jut eszembe: a piacon "vegyes libakolbász" kiírással árulnak felvágottat. Megkérdezi a vevő: mi az kérem, hogy "vegyes libakolbász"? Az eladó válasza: hát az, hogy van benne egy liba meg egy ló. Valahogy így vagyunk ma már a nem-eredeti nyelven előadott operák arányával...ja, majd' elfelejtem: a honi nyelvre lefordítva előadott operák aránya nem a ló aránya a kolbászban... A német nyelven előadott "kamara" Kékszakállút azért köszönöm, de abban a bizonyos "kolbászban" az a produkció még csak nem is "liba", inkább csak egy "kolibri" :-)

Piave is tudhatta, hogy nem önálló alkotást ír: szellemének, érzelmeinek a Verdiéivel együtt, Verdi által kell eljutniuk a közönséghez. Teljességében az olasz, illetve az olasz nyelvet értő közönséghez.
Aki nem érti Piave szövegét, ahhoz nem jut el! Hiába olvassa hallgatása közben a leghívebb fordítást, az már nem ugyanaz. Ám közben az énekszólamot sem tudja úgy befogadni, és nem tud úgy figyelni az énekesre sem, akinek az alakítása nem csupán hangadásból áll, akit jó esetben ámulattal csodálna, hiszen ő személyesíti meg az operahőst. Jogosan érzi becsapottnak, meglopottnak magát, mert Piavét nem érti, viszont megfosztották Verditől.

Egyetértek ezzel: tetszetős, gondolom, tapasztalati gondolatmenet. És tegyük hozzá: ha nem egy (általában nyers, száraz) szöveg olvasásával próbálja a néző megérteni, hogy miről énekelnek, több figyelem jut a színpadra, amely – bármily „előkelőséggel” tagadják is többen – ugyancsak az operaelőadás fontos része. A rendezés, az énekesek játéka, a jelmezek, a díszlet, a rekvizitumok, a világítás mind-mind az előadás olyan elemei, amelyekkel megannyi alkotó ki akar(t) fejezni, hangsúlyozni valamit a darabban – tetszésünkre vagy nemtetszésünkre.
Arra nem lehet építeni, hogy úgyis mindenki sokszor néz meg egy operát, és majd csak észrevesz valamit belőle minden alkalommal, mert a valóság nem ez. Már annak is örülni kell, ha valaki, akár csak egyszer, tiszteletét teszi egy darabhoz, hiszen a vita éppen abból a közös tapasztalatból indult ki, hogy kevés a néző.

Kis magyar ferdítésparádé mint vitamodor – 2.

„Vannak itt "mindent csak eredeti nyelven"-pártiak, és "mindent csak a hallgatóság anyanyelvén"-pártiak.”

A hallgatóság nyelvén megszólaló éneklés igényével elsősorban én nyilvánulok meg, de a „mindent csak” kifejezéssel és értelemben soha, soha sem!

Kis magyar ferdítésparádé mint vitamodor – 1.

„Próbáltam humorosan megfogalmazni a véleményemet a te folyamatos követelésedről is, hogy állítsák vissza a magyar nyelvű opera-előadásokat.”

Időnként kifejezett igényem és javaslatom nem folyamatos és főleg nem követelés. A fórum nem a követelés helye, legfeljebb a követelő hangnemé, de én még azt sem ütöttem meg.

Nem igaz, hogy itt egész másról van szó. Edmond Dantes kérdése a következő volt: "Ön szerint mikor, hol játszották legutóbb német -vagy bármilyen más nem-magyar- nyelven a Kékszakállút?" Mint ahogy a hozzászólásban látszik is: "Herzog Blaubarts Burg von Béla Bartók". Igaz, hogy zongorakísérettel, de németül éneklik. A teljes mű elhangzik. Nekem nagyon tetszett az előadás (még kétszer játsszák).

Vannak itt "mindent csak eredeti nyelven"-pártiak, és "mindent csak a hallgatóság anyanyelvén"-pártiak. Szerintem hol így, hol úgy, attól függően, hogy melyik darabról van szó, hol adják elő, kik adják elő és kiknek adják elő.