…ez a zene nem ad semmilyen kapaszkodási lehetőséget, az egyik meghökkentő ötletből a másikba ugrasztja a hallgatót, szinte levegőt sem hagyva neki, kortárs zene ez a javából…

Hallhatunk klasszikus zenét és népzenét, rock and rollt és swinget, de mindezt úgy, hogy a stílusok nem \"ütik\" egymást. Szakcsi és Lukács tökéletes összhangban improvizál.

Hiába, azért a 60-as, 70-es években tudtak valamit ott a messzi Ámerikában. Nem véletlen, hogy ez a lemez szinte fellelhetetlen volt már hosszú évek óta, igazán jó ötlet volt, hogy újra kiadták.

Az ilyen zenét nem lehet szavakkal leírni. Amikor a lemez első hangjai megszólalnak, hatalmába keríti az embert egyfajta varázslat, és végig kell hallgatni az egészet. Aztán újra, meg újra.

Joshua Redmannek az utóbbi időben két lemeze is megjelent, melyek mind hangzásban, mind stílusban, hangulatvilágban teljesen különbözőek, és az egyik jobb, mint a másik.

Pat Metheny nem változik. Vagy mégis? Nem tudom. A The Way Up nem átlagos lemez, nem kísérlet, nem különlegesen izgalmas, de elég különleges, hogy izgalmas legyen.

A SzaMaBa Trio a 80-es évek közepétől a 90-es évek közepéig működött, ez a koncertlemez egyik utolsó föllépésük dokumentuma. Muzsikájuk kedvelőinek gyűjteménye nem lehet teljes e kiadvány nélkül.

Nehéz lemez a Stringed, nem háttérzene, csaknem egy óra odaadó, teljes figyelmet kíván a hallgatótól. Megéri rászánni ezt az órát. Nem is egyszer.

Az albumot 2005 legjobb kortárs lemezeként jelölték Grammy-díjra. Szerencsére ettől még ez egy nagyon jó lemez. Ez a stílus, amit Frisell kitalált, kilépett a maga által épített keretek közül, és a végtelenbe tágította határait.

Nem igazán mer kilépni a keretekből, erősebben hozzányúlni a valódi cigány népzenéhez és a \"kávéházi zenéhez\" - de összességében érdekes és egyedülálló ez a lemez a hazai palettán.