Check It Out, Igor (Szakcsi Lakatos Béla és Lukács Miklós lemeze)

Check It Out, Igor
Béla Szakcsi Lakatos - piano
Miklós Lukács - cimbalom
BMC CD 108
2005

Kicsit féltem, amikor először a kezembe vettem ezt a lemezt, ugyanis ismertem az előéletét. Mármint, hogy ez is egy afféle totálisan improvizatív lemez, amikor a zenészek mindössze a stúdióban találkoznak, aztán fölvesznek valamit, ami majdnem jó, örülnek, hogy milyen ügyesek, és hazamennek. Magyarul: haknilemez. Van ilyen lemez (és koncert is) itthon szép számmal, de a külföldi előadóktól sem idegen ez a dolog. Szakcsi Lakatos Béla ráadásul közismerten kísérletező alkat. A kísérletek néha jól sülnek el, néha rosszul. Ilyen a természetük.

Ezen kívül a két hangszer lényegében ugyanaz: húrokon kalapálnak valamivel bevont fadarabok. A játékstílus is furcsamód hasonló tud lenni. Nagyon jól kell játszani, érezni egymás zenei, lelki, gondolati beállítottságát, hogy igazán élvezhető produkció szülessen. Nem véletlen talán, hogy a cimbalom-zongora duókból készült felvételeknek nem nyitnak külön polcot a lemezboltokban.

A booklet tovább növelte bizalmatlanságomat. Megszoktam már, hogy a BMC kísérőfüzetei vagy olvashatatlanok, vagy nem tartalmaznak információt. Ez most az előbbi kategóriába tartozik. Az összevissza \"rendezett\" szövegnek egy \"haszna\" volt: fölidegesedtem, mire elolvastam (vagyis megtaláltam a különböző oldalakon jól összeforgatott írásban) mindent, ami érdekelt rajta, és ebben az esetben történetesen minden érdekelt. Ennek a bookletnek van egy másik sajátossága is: a lemez méltatása is belekerült, aminek az az egyetlen szépséghibája, hogy ilyen méltatásokat a második kiadásnál, vagy a reprintnél szoktak a lemezborítókra írni, nem a frissen megjelent kiadványoknál. (De tulajdonképpen, amikor elolvastam Pallai Péter kiváló írását, nem is volt kedvem a recenzeáláshoz, mert minek, ha már a bookletben elolvasható, amit gondolok)

Aztán félredobtam az összes előítéletemet, mert nem jó előítélettel kritikát írni. És nem bántam meg.
Ez a lemez jó.

Szakcsi Lakatos Béla világszerte elismert zongoraművész, nem véletlenül. Játéka impulzív, eredeti, ráadásul nem az a típus, aki megáll egy szinten, aztán ráülve babérjaira folyamatosan csak ismétli önmagát. Szakcsi egyfolytában változtat, változik, megújul, szókincse bővül, stílusa egyre gazdagabb. Ezen a lemezen is érezhető nagy zenei műveltsége, hiszen ötletei az egész zeneirodalomból táplálkoznak. Különleges színfolt játékstílusában a cimbalomszerű hangzás, ami ebben az esetben nem helyettesítő, felidéző szerepet kap, hanem még inkább egybeolvasztja a két hangszer hangját.

Lukács Miklós az utóbbi időben egyre inkább ismertté váló cimbalmos. Nagy öröm számomra, hogy a cimbalom ismét egyre népszerűbb hangszerré válik, és kilép végre a szórakoztató zene, a vendéglátóipari egységek cigányzenekarainak világából, lehetőségeit a maguk teljességében megcsillogtatva. Igen sok tehetséges fiatal cimbalmos játszik, nemcsak népzenében, ezzel is mind jobban népszerűsítve a hangszert.

A lemez nyolc szerzeményt tartalmaz, de ez hallgatás közben igazán nem derül ki, és nem is fontos. A darabok önmagukban is olyan \"szerteágazóak\", hogy nagyon nehéz róluk bármit is írni, mert az ilyen zenéről vagy könyvet ír az ember, vagy csak annyit, hogy tessék meghallgatni. Olyan, mintha egy egybefüggő komolyzenei mű több tételét hallgatnánk. Nincs igazi szünet (persze elvi eleje-vége van mindegyik számnak, meg címe is, de ha az ember átadja magát a zenének, ezek jelentőségüket vesztik), és nem is fontos. Ami talán a legjellemzőbb rá, a sokrétűség, a hirtelen váltások stílusok, irányzatok, hangulatok, dinamikák között. A legkomorabb mélységekből a legvidámabb magasságokig emelkedik, súlyos, mellkasra telepedő hangulatból szinte átmenet nélkül csap a leggyermekibb könnyedségbe.

A zeneirodalom minden vonulata kikacsint egy kis időre, de nem eklektikus kakofónia születik így, hanem egy csodálatos egység. Aha-élmények sorozata ez a lemez, mert éppúgy hallhatunk klasszikus zenét, népzenét (a világ minden tájáról), mint akár rock and rollt vagy swinget, és mindezt úgy, hogy a stílusok nem \"ütik\" egymást.

Szakcsi és Lukács teljes összhangban improvizál, egyikőjük sem nyomja el partnerét, nem telepszik rá a másikra, és mindketten hangszerük új dimenzióit mutatják meg.
Ha már Igor (gondolom: Sztravinszkij) nem teheti meg, mindenki másnak ajánlom: tessék meghallgatni.