A Classica TV-ben ma láthatjuk:
15:01 - 18:14
Bellini: I Puritani (2018)
193 perc
Staatsorchester Stuttgart, Staatsopernchor Stuttgart
Vezényel: Manlio Benzi
Jossi Wieler and Sergio Morabito (directors)
Ana Durlovski (Elvira),
René Barbera (Lord Arturo Talbo),
Roland Bracht (Lord Gualtiero Valton),
Diana Haller (Enrichetta di Francia),
Adam Palka (Sir Giorgio Valton),
Gezim Myshketa (Sir Riccardo Forth),
Heinz Göhrig (Sir Bruno Robertson)
Egy 2016-os, Bellinire emlékező cikk a Cultura.hu oldaláról
Hamarosan az M5 csatorna sugározza
2019. szeptember 25. szerda 21:50 - 00:40
MüpArt Classic
Bellini: A puritánok
2014 (170')
"A bel canto stílus három nagy mestere, Rossini, Donizetti és Bellini, közülük utóbbi élete mindössze 34 éve alatt tíz operát komponált. A legutolsó mű, A puritánok a műfaj csúcsa, melódia-gazdagságával, dallami invenciójával, és a zenekari szólamok karakterizáló szerepének hangsúlyozásával a zene drámaiságát a legmagasabb fokra képes emelni. Az énekszólamok rendkívüli igényeket támasztanak az énekesekkel szemben, így csak a bel canto technika legvirtuózabb tolmácsolói képesek megszólaltatni operáit. A mai est szólistái a világ operaszínpadainak ebben a repertoárban a legkiemelkedőbb előadói. Bellini műveinek népszerűsítésében kulcsszerepet játszott Maria Callas, akinek alakját a rendező, Némedi Csaba megidézi az előadásban. Popova Aleszja, Callas néma megszemélyesítője egy új dimenziót ad a darab történelmi és érzelmi szálához. Riccardo Frizza, az előadás karmestere avatott bel canto dirigens, szenvedélyesen, finom érzékenységgel és biztonságosan vezeti a darab népes előadógárdáját."
- Bellini: A puritánok - félig szcenírozott előadás
"Vincenzo Bellini utolsó operája a bel canto manifesztuma: a különféle hangvételű számok olyan változatosságát vonultatja fel, amelynek nincs párja a stílus repertoárjában. A mű csak azért nem szerepel gyakrabban az operaházak műsorán, mert nehéz olyan különleges képességekkel megáldott énekeseket találni, akik el tudják énekelni a főbb szerepeket. Ezúttal azonban nincs ilyen akadály. A női főszerepben Jessica Pratt lép színpadra, aki a legigényesebb bel canto-szerepek keresett előadója, Milánó, Zürich, Bécs, Velence, London neves operaházaiban lép fel rendszeresen, Elvirát évek óta alakítja nagy sikerrel. Francesco Demuro szintén tökéletes választás Lord Arthur Talbot nemegyszer elképzelhetetlen magasságokba szökő, az énekes sztratoszféra felső határát jelentő magas c fölé is merészkedő szólamára. A Szardínia szigetén született tenor a bel canto repertoár „életerős szerelmes ifjú” szerepeinek avatott és világszerte ünnepelt megformálója, többek közt a Traviata Alfredójaként, a Rigoletto Hercegeként és a Bohémélet Rodolfójaként járta be a világot a Scalától a Metropolitanig.
Riccardo Frizza, az előadás karmestere 2001-ben debütált, s vérében van a 19. századi olasz operastílus. „Interpretációja teljesen meggyőző, irányítása, ha kell, erőteljes, ha kell, gyengéd, de mindig az énekeseket támogató” - írta róla egy kritikus."
A Müpa és a Pannon Filharmonikusok koprodukciója.
Vezényel: Riccardo Frizza
Közreműködők:
Elvira - Jessica Pratt
Lord Talbot - Francesco Demuro
Sir George - Bretz Gábor
Lord Walton - Sebestyén Miklós
Richard Forth - Alekszej Markov
Brown - Ninh Duc Hoang Long
Henriette - Szántó Andrea
Maria Callas - Aleszja Popova
a Kolozsvári Opera Énekkara (karigazgató: Kulcsár Szabolcs)
a Pannon Filharmonikusok
Alkotók:
rendező - Némedi Csaba
díszlet- és jelmeztervező - Gilles Gubelmann
Most kezdődött el az operaközvetítés a Bartók Rádióban:
19:35
Vincenzo Bellini: Az alvajáró
Kétfelvonásos opera
Szövegét - Eugene Scribe nyomán - Felica Romani írta.
Vez.: Marcello Viotti
Km.: Bajor Rádió Énekkara (karig.: Udo Mehrpol), Müncheni Rádió Zenekara
Szereposztás:
Amina - Edita Gruberova (szoprán),
Elvino - José Bros (tenor),
Teresa - Gloria Banditelli (mezzoszoprán)
Rodolfo - Roberto Scandiuzzi (basszus),
Lisa - Dawn Kotoski (szoprán),
Alessio - Tim Hennis (basszus)
Jegyző - Andreas Mogl (tenor)
IL PIRATA - OPÉRA NATIONAL DE BORDEAUX
06 novembre 2017 20:00:00
Hommage à Maria Callas
Musique de Vincenzo Bellini
Livret de Felice Romani
Opéra en deux actes créé à la Scala de Milan le 27 octobre 1827
La réussite d’Il Pirata a longtemps été éclipsée par des succès tels que Norma ou I Capuleti e i Montecchi, dans l’œuvre de Bellini. Cet ouvrage devenu une référence dans l’art lyrique pour des compositeurs tels que Donizetti ou Verdi, témoigne de la vogue du nouvel opéra romantique.
DIRECTION MUSICALE Paul Daniel
IMOGENE Joyce El-Khoury
GUALTIERO René Barbera
ERNESTO Igor Golovatenko
GOFFREDO Matthew Scollin
ADELE Adèle Charvet
ITULBO Marin Yonchev
ORCHESTRE Orchestre National Bordeaux Aquitaine
CHŒUR Chœur de l’Opéra National de Bordeaux
CHEF DE CHŒUR Salvatore Caputo
(Koncertszerű előadás!)
Igen, elkészült. A tubuson meg is nézhető.
https://www.youtube.com/watch?v=al-aAG0tJIQ
Számomra ez a kedvesebb felvétel a Beatrice di Tendából
Sutherland, Pavarotti – Bonynge
A tegnap belinkelt felvétel érdekessége, hogy élő előadás hangfelvételét rögzítették.
Róma, 1934.október 14.
Ma megérkezett Carmine Gallone, a híres rendező, s itt az Alleianza Cinematografica Italiana-gyárnál filmet készít majd Vincenzo Bellini, a híres zeneszerző életéről. A film női főszereplője az olasz és az angol változatban is Eggerth Márta lesz. (K.)
Nemzeti Sport, 1934. október 16. (26. Évfolyam, 202. szám)
Vajon elkészült Eggerth Márta Bellini filmje? (megj. A.)
philsoperaworld.music.blog/2017/10/06
Vincenzo Bellini: Beatrice di Tenda (1833)
Opera in two acts. Running Time 2 hours 12 minutes. Bellini’s penultimate opera, written between his masterpieces Norma and I Puritani, Beatrice is probably one of his three or four least known operas. It is a brutal story of spousal abuse, political power grabs, jealousy and murder. This recording as Joan Sutherland in the title role and a then twenty-something Raina Kabaivanska as Agnese. The featured image is an 1845 painting of Beatrice and Orombello by Palagio Palagi.
Beatrice di Tenda, Opera by Vincenzo Bellini Joan Sutherland (Beatrice) Giuseppe Campora (Orombello) Raina Kabaivanska ((Agnese) Dino Dondi (Filippo) Piero De Palma (Anichino) Walter Gullino (Rizzardo) La Scala Orchestra & Chorus Antonino Votto, Conductor Milano, 10.V.1961
Norma
Felújítás az Operában
Vincenzo Bellini halálának századik évfordulója alkalmából világszerte ünnepségeket rendeztek. Különösen Olaszország és Franciaország vették ki a részüket a Bellini-ünnepségekből, ami nem is csoda, mert hiszen a szicíliai születésű nagymester életének utolsó két évét Párizsban töltötte és ott is költözött el az élők sorából fiatalon, harmincnégy éves korában. Több dalművet irt, amelyek majd mindegyike szinte átütő sikert aratott a maga idejében. Legértékesebb zenéjű valamennyi között az Alvajáróval és a Puritánokkal együtt a Norma, amelyet a kegyeletes évforduló alkalmából kedden este illesztett ismét játékrendjébe az Operaház.
A Norma valamikor népszerű műsor-darabja volt a régi Nemzeti Színháznak, később pedig az Operaháznak is. Abban az időben, amikor még, nagy koloratur-énekesnők szerepeltek ezen a színpadon, Bellini költészete is otthonra talált itt, mert hiszen volt megfelelő interpretálja. Bellini zeneköltészetének a tolmácsolása, igen nehéz feladat. Mint az akkori zeneszerzők túlnyomó része, ő is elsősorban, nagy énekesek számára írta dalműveit. Oly óriási gondot fordított az énekszólamra és arra, hogy bizonyos szerep fekvése valamely kiváló énekes hangjának tökéletesen megfeleljen, hogy dalműveinek komponálásakor képes volt nem egyszer, hosszabb ideig tanulmányozni egy-egy énekes hangjának lehetőségeit s például a Kalózok megírása idején hetekre visszavonult Rubinivel, kora egyik leghíresebb énekesével, hogy a neki szánt szerep az énekes fenomén hangjának a csillogtatását és technikájának a ragyogtatását minél inkább lehetővé tegye.
Akkoriban a drámai aláfestésre nem fordítottak sok gondot és mivel az operákat túlnyomórészt az énekesek számára írták, arra törekedtek, hogy az áriák, minél hatásosabbak, minél szebbek legyenek. A százhúsz év előtti olasz zeneszerzők közül, egyedül Donizettiben és Rossiniben találjuk meg a drámaiságra való törekvést. Különösen utóbbinak a munkái mutatják meg az igyekezetét a történés zenei ecsetelésére, és a dalmű szerves megkomponálására. Bellininél a recitativók még nem annyira kifejező erővel teljesek, mint a nála valamivel idősebb Rossininél. Viszont dallamaiban, akárhányszor igen nagy jellemző erőt talál, a hallgató. Egy-egy édeskés, sokszor egész vidám hangulatú melódia szólal meg hirtelen, moll-ban, olyan hangulatot keltve, mint aminőt a későbbi szerzők különleges harmóniai és zenekari hatásokkal tudtak csak elérni.
Bellini muzsikájának fő erőssége a melódia. Szinte hihetetlen dallam gazdagságú áriái pusztán zenei szépségükkel fogják meg, a hallgató lelkét, és bilincselik le, figyelmét egész este. A Norma muzsikája a szó mai értelmében, nem drámai zene, de annyi szépséggel ékes, hogy operaszínpadon is megvan a hatása.
A kezdetleges és rémdráma-szerű szöveg szinte életet nyer Márkus László főrendező zseniális rendezésében. Színes, eleven és mozgalmas ez a színpad anélkül, hogy a dalmű stílusát megbontaná. Nagy segítségére vannak a rendezőnek Fülöp Zoltán gyönyörű díszletei.
A zenei részt Fleischer Antal karmester tanította be és ő is vezényelte az előadást, Bellini muzsikájának a szépségeit teljes mértékben érvényre juttatva. A címszerep Németh Mária minden tekintetben nagyszeri alakítása. A kitűnő énekesnő hangján ugyan megérzett kissé az indiszpozíció, de ennek ellenére is legtöbbször igaz gyönyörűséget keltően szólaltatta meg Bellini szívbemarkoló dallamait. A másik női főszereplő, Osváth Júlia, Adalgisa személyesítője szintén kissé indiszponáltan énekelt, de szép hangjával, poétikus megjelenésével és illúziót keltő játékával méltán rászolgált sikerére. Klotild szerepét Szilvásy Margit énekelte, minden tekintetben rászolgálva a dicséretre. Halmos János érces szép tenorja, pompás éneke és jó játéka Severus szerepében kapott megfelelő feladatot, amelynek a kitűnő művész pompásan meg is felelt, ő volt a legkitűnőbb az egész együttesben. Székely Mihály zengő basszusa és nagy kultúrája a druida főpap szerepében érvényesült. Flavius kisebb szerepében Ney Dávid jeleskedett.
A nagyszámú közönség érthető érdeklődéssel figyelte az előadást. Eleinte igen sokan nem tudták beleélni magukat Bellini stílusába.
A csodás dallamgazdagság azonban később őket is magával ragadta, és a felújítás a jól-ható előadás, szereplőivel együtt megérdemelt nagy sikert aratott. (g.I.)
AZ ÚJSÁG, 1935. november 13. (11. Évfolyam, 258. szám)
Rózsavölgyi és Társa, Budapest
„Un chant mélodieux se perdit dans l’espaces
Et la foule cria: c’est un esprit qui passe!!
Et l’esprit traversa les champs de l’infini;
Il vint se prosterner devant le Dieu supreme
Dont mille étoilles d’or forment le diademe:
C’était ton ame, o Bellini!...”
(Elisa Moreau)
„Egy dallamos ének lassan elvész a nagy térségben
És a tömeg felkiált: ’Szellem vonult át fölöttünk!’
És a szellem átröpült a végtelen mezőkön
És térdrehullt a legfőbb Isten előtt,
Akinek ezer aranysugárból készült a koronája:
Ez volt a Te lelked, oh Bellini!”
ELŐSZÓ
»És felbukkant egy szicíliai: haja aranyosfényű volt, akár az érett búzakalász, megjelenése bájos, akár az arkangyaloké; ifjú volt, mint maga a hajnal és bánatos, akár az alkonyat.«
Ezekkel a sorokkal jellemezte Leona Escudier Vincenzo Bellinit és ez a hasonlat tényleg ráillik a költőre. Amidőn rágondolunk, látjuk szelíd arcát, nagy, lángoló, ábrándoskék szemét, mosolyát, amelyben sokkal több a mélabú, mint a derű. Tekintette, egész megjelenése, minden mozdulata visszatükrözi azt a néma fájdalmat, melancholiát, amely az akkori költők és művészek sajátja és amely még sokszorozott mértékben ömlik el Bellini egyéniségén. Mintha előre megsejtette volna szomorú végzetét, előre tudta volna, hogy a sors fiatalon vágja ketté életét, úgy, mint ahogyan a villám sújt le egy virágbaboruló fiatal fára….
Anekdota - Bellini nyelvtudása
Heinrich Heine barátjáról, Vincenzo Belliniről lejegyezte, hogy noha évekig élt Franciaországban, olyan rosszul beszélte a nyelvet, ahogy még az angolok se. A romantikus költő, Heinrich Heine Párizsban ismerkedett össze a zeneszerző Vincenzo Bellinivel…
“Nem is rosszul, mert ez túlságosan hízelgő kifejezés lenne: vérlázítóan pocsékul, érthetetlenül beszélte – kész katasztrófa volt.
Igen, aki egy társaságban volt vele, és hallotta, hogy mint a hóhér az áldozatát, úgy töri kerékbe a francia nyelvet, annak az volt az érzése, hogy óriási robajjal mindjárt elnyeli őt a föld. Ilyenkor síri csend ülte meg a termet, mintha maga a halál festette volna az arcokat falfehérre és jajvörösre. A hölgyek nem tudták, elájuljanak vagy kirohanjanak; a férfiak döbbenten a nadrágjukra meredtek, mintha most fedeznék csak fel, hogy azt viselnek, és ami a legrosszabb: ez a feszültség nehezen elfojtható, eszelős vágyat ébresztett bennük, hogy felnevessenek.
Forrás: Heinrich Heine naplója
/A Cultura Magazin cikke – 2017. november 1./
BELLINI NYOMÁBAN.
216 évvel ezelőtt, ezen a napon született Vincenzo Bellini a nagy olasz zeneköltő.
Éppen 100 esztendeje (1876), hogy a franciaországi Puteaux-ból hazaszállítatták a Verdi előtti olasz opera egyik legnagyobb egyéniségének, Vincenzo Bellininek hamvait. Catania ma is éppolyan büszke szülöttjére, mint régen. A városban szinte minden a zeneszerzőt dicséri. A Bellini múzeumot a szülőházban rendezték be, de szomorúan tapasztaltam, hogy nem sok gondot fordítanak az épület rendben-tartására, a belső, tisztának éppen nem mondható udvarból ütött-kopott falak között vezet a feljáró a múzeumba. Bent annál nagyobb a rend, a Bellini ereklyéket féltve, dédelgetve őrzik.
Alig két perc innen a Dóm, ahol a harminc négy évet élt nagy cataniai mester nyugszik. Némán álltam az emlékmű előtt, születés és halál mindössze kétszáz méteres közelsége megdöbbentett. Gondolatban tisztelegtem a Norma és a Puritánok zeneköltője előtt.
Cataniában, mindenütt Bellini nevével találkoztam, szobrot emeltek neki. Elneveztek róla egy gyönyörű parkot és az elmaradhatatlan «Teatro» is az operaszerző nevét viseli. Szülővárosa nem lett hűtlen Bellinihez!...[…]…
Lindner András
Film Színház Muzsika,1976. augusztus 14. (20. Évfolyam, 33. szám)
J Camarena nagyon jól énekel,Minden kényes magasság a helyénTézier nem igazán bel canto hang,de megcsinálja.
Nekem kicsit Damrau necces,főként mert 2o éve csak csodás Elvirát hallottam és erre még hab volt a tortnán ,hogy magyar Elvira is felkerült a szerepben nálam a top kategoriába.Teste pedig olyan ,amilyen ,semmilyen.Laikusként ez a vélemé- nyem a felvételről.
Hamarosan kijön egy új Puritánok-felvétel DVD-n:
Diana Damrau
Javier Camarena
Ludovic Tezier
Nicolas Teste
Annalisa Stroppa
Fernando Rado
Orchestra and Chorus of the Teatro Real, Madrid
Conductor: Evelino Pido
Expected Release Date: 10th November 2017
BAC 142, BEL AIR
Edmond Dantes fórumtársunk, írását a Nemzeti Hangversenyterem – és más helyszínek topikjába tette be (3834. sorszám); ennek legyen meg itt is a nyoma.
Bellini: Norma - Metropolitan Opera, New York/MüPa Fesztivál Színház, 2017. október 7.
"Az a hivatalos olasz staggione, amely március 10-én többnapos vendégjátékra Becsbe érkezik; onnan Budapestre jön és három estén: m árcius 23-án, 25-én és 26-án a Városi Színház vendége lesz. Itt is Toti dal M onté és Aurelio Pertile lesznek a társulat sztárjai és itt is az A lvajáró, a Lam m erm ori Lucia és a Norm a előadásával áldoznak Bellini emlékének." Órai Ujság, 1935. február (21. évfolyam, 27-49. szám) Az alvajárót azóta se hallhattuk élőben a fővárosban. Vagy igen?
Koncertvisszahang [url] https://koncertvisszhang.wordpress.com/2017/06/08/operai-katarzis-a-kodly-kzpontban-nemzetkzi-sznvonal-bellini-puritnok-eloads/; Operai katarzis a Kodály Központban: nemzetközi színvonalú Bellini Puritánok előadás [/url] Szerző KOVÁCS ATTILA Ekkor: 2017. JÚNIUS 8 Forrás: https://koncertvisszhang.wordpress.com/
[url] http://momus.hu/article.php?artid=7067&cat=48&recid=7067; Egy rendkívüli minőségű Puritánok-produkció Pesten és Pécsett [/url] Café Momus, - zéta -, 2017-05-27 [ Operabemutatók ] 2017. május 21/22. Budapest - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem/Pécs - Kodály Központ Bellini: A puritánok Elvira - Jessica Pratt/Kolonits Klára Lord Talbot - Francesco Demuro Sir George - Bretz Gábor Lord Walton - Sebestyén Miklós Richard Forth - Alekszej Markov Brown - Ninh Duc Hoang Long Henriette - Szántó Andrea Maria Callas - Aleszja Popova a Kolozsvári Opera Énekkara (karigazgató: Kulcsár Szabolcs) a Pannon Filharmonikusok vez. Riccardo Frizza [...] „Nem egyforma intenzitással tette magáévá a koncepciót a produkció két Elvirája. Jessica Pratt volt a távolságtartóbb. A brit szoprán, a szerep nemzetközi szinten is jogosan elismert (nagy)birtokosa a szólam bravúrkoloratúrás oldaláról közelített. Néhány – számomra némileg zavaróan – lemellezett mélyebb futamát kivéve szinte lemezkész produkciót hozott Budapestre. Előadásában elsősorban a hangi csodára koncentrált, melyet a kiemelkedő pianokultúrája révén elsőrangúan teremtett meg. Visszafogott színpadi közlekedését nem segítette előnytelen (civil) jelmeze sem. Kolonits Klára Pécsett elsősorban az összetett figura (tehát Elvira és Callas „növendéke”) lelki vonulatára koncentrált. Kolonits Elvirája szélsőségesen hullámzik, s mindent elképesztő mélységgel él meg. Az elhagyatottságot és a szerelmet, a révületet és a szárnyaló boldogságot egyaránt. A hangi megvalósítás perfekcióján átsüt az egyéniség sokszínűsége. A virtuozitás nála csak eszköz, hogy a drámát kibonthassa. Színpadi játékára egyetlen szó az igazán jellemző: sugárzó. A néző hitetlenkedve figyeli, hogy nem egy évek során kiérlelt alakítást lát, hiszen Kolonits ezen az estén debütált a szerepben. Szintén Budapesten mutatkozott be először Arturo elképesztő nehézségű szólamában Francesco Demuro. A fiatal, jó kiállású olasz tenor többször fellépett már Budapesten, különösebb feltűnés nélkül. Ezúttal viszont szinte elvitte az est sikerét azzal, hogy a világsztárok számára is elénekelhetetlen bizonyult szólam minden egyes hangját (azt a bizonyos magas ’f’-et is) hibátlanul teljesítette. Valószínű, hogy Demuro későbbi pályáját tekintve is meghatározó lesz ez a magyar Puritánok, s ezt követően fokozott figyelemmel fordul a bel canto hősök felé. Külön kiemelendő, hogy az egymás utáni napon énekelt előadások közül a másodikra még tovább tudott fejlődni.” [...] „Jelen sorok írója négy évtizede jár operaelőadásokra, s még sosem élt meg ehhez foghatóan egységes bel canto produkciót Magyarországon.”
Nagyszerű Elvirát énekelt Jessica Pratt, remek technikai bravúrral abszolút fölényesen. Jó, hogy eljött és a magyar közönség is hallhatta!
Alef beszámolójával nagy vonalakban egyetértek. Pratt nekem is nagyon tetszett, egyes részekben fantasztikusan jó volt, de egy pár másikban én egy ennél finomabb és érzékenyebb Elvirát is el tudok képzelni. De ez már tényleg a szőrszálhasogatás kategóriájába tartozik, Pratt ilyen, így lehet és érdemes szeretni, elismerni. Nekem Demuro nagyon tetszett. Az igaz, hogy a hang vékony, ami korábban hallott szerepeiben nem tetszett, itt tökéletesen a helyén van, és élőben is képes volt így megszólaltatni ezt az embertelen szerepet. Markov szerintem nagyon jól kezdett, az ária hibátlan volt, de basszussal énekelt nagy kettősben hirtelen kiesett a pozícióból a hangja -- okát nem is értem mostanáig se --, és onnantól nem tetszett igazán, Az aszt is kihagyta a duett végén, ahogy Bretz is a magas csúcshangját a középrészben. Nagyon tetszett Szántó Andrea, végre mezzo szerepben mezzo hangot hallottam. A rendezés érdekes volt, a callasos kerettörténet is érthető, Popova csodálatosan szép volt és nagyon szuggesztív. Zenekar remek, kórus szintén, ami szerintem Frizza dirigálásának és előkészítő munkájának is köszönhető. Kiemelném a bariton-basszus duett bevezetőjének fúvós szólóját! Sajnos a nevét nem tudom a zenész úrnak, pedig megérdemelné a név szerinti említést. Talán valaki majd segíteni fog, és megírja. Hibátlan volt és gyönyörű! (A bécsi Filharmónikusok hangszeresétől nem hallottam egyetlen egyszer sem így, mindig össze vissza gikszereztek benne.)
Egyetértek. Én is ott voltam, kiváló előadás volt. Az elmúlt két évben - némi zenei előképzettséggel, de az operaműfajban csaknem "újoncként" - bő negyven operaelőadást néztem meg Budapesten, és bár láttam jó, sőt néha kiváló teljesítményeket is, de ez az előadás kiemelkedett mind közül elsősorban abban, hogy [u]egységesen[/u] magas színvonalú volt. Én nagyon tudom értékelni az intelligensen éneklő énekeseket - ezen azt értem, hogy azokat, akik tudatosan használják a hangi adottságaikat és a tanult készségeiket, akik tehát először értelmezik a szerepüket, illetve a darab egyes pillanatainak jelentését, és ehhez igazítottan alakítják az éneklésüke (a kotta meg a karmester jelzésein túl persze, meg nyilván a saját korlátaikat is figyelembe véve). És ebben az előadásban ez történt: azon túl, hogy minden énekesnek legalább igen jó, némelyiküknek kiváló, vagy rendkívüli hangi adottságai voltak, mindegyik végiggondoltan, értelmezően használta azokat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden énekes egyformán jó volt. Az első helyre szerintem egyértelműen Jessica Pratt kívánkozik. Furcsa, de az első megszólalásánál még azt éreztem, hogy jó-jó, de semmi extra - aztán azonban rá kellett jönnöm, hogy ez is a tudatos szerepformálás része volt, ha nem ilyen visszafogottan kezdte volna, akkor a későbbiekben nem lett volna hova fokoznia - a szerep megkívánta érzelmi hullámoknak megfelelően - a dinamikát, változtatni a hangképzést. És az is kiderült, hogy minden hangi adottsággal rendelkezik, ami a bel canto repertoárhoz szükséges, és - a tudatosság mellett is - magától értetődő természetességgel használja azokat, a színészi játékot is beleértve. Számomra egyszerűen zseniális volt (engem különösen a rendkívül kifejező pianoi bűvöltek el, amik bár pianok voltak, de olyanok, amit vélhetően a harmadik emeleten is hallani lehetett - ez persze csak tipp, én a kilencedik sorban ültem - de hát ez már ízlés dolga). A második helyen nálam a Riccardót alakító Alekszej Markov áll, aki mindvégig nagyon magabiztosan, és gyönyörűen formált, nagyon szép tónusú bariton hangon énekelt, ideális választás volt ő is a szerepre (talán nem véletlen, hogy idén a Met Puritani-jaiban is ő volt Riccardo). A többiek nálam utánuk következnek. Francesco Demuro, aki - mint azt Jessica Pratt facebook-os bejegyzéséből megtudtam - most először állt színpadra Arturo szerepében, végig hibamentesen birkózott meg a bitang nehéz szereppel (közte a azzal a "hírhedt" magas F-fel, aminek a nehézségét szerintem tovább növeli, hogy az előadás 3. órájának végén kell "produkálni"). Nem falzett volt, tisztának tűnt - az más kérdés, hogy ezzel a hanggal valóban csak "megbirkózni" lehet, még a legjobb "adottságú" tenoroknak is, de neki "megvolt" (míg pl. Pavarottinak csak falzettben). Szerintem előzetesen neki is lehettek nehézségei a szereppel - de ez leginkább csak abból derült ki, hogy az előadás utolsó hangját követően azonnal egy megkönnyebbült, és fáradtsággal keveredett örömteli mosoly ült ki az arcára, és végig ottmaradt, amíg az ünneplés tartott. Ezt egyébként vitán felül megérdemelte, és Jessica Pratt is joggal dicsérte meg a Facebook-on, de nekem az "ideálisnál" vékonyabbnak tűnik a hangja (amúgy igen jó tenorhang ez, sokért nem adnám, ha lenne egy ilyen magyar énekes az Operában - de engem a betegsége utáni Carrerasra emlékeztetett egy kicsit), szóval Pavarotti, Gedda, vagy a maiak közül Lawrence Brownlee youtube-on hallható Arturo-felvételeinek hangszíne egy kicsit azért jobban tetszik. Ezzel együtt ez az előadás szerintem a Metropolitan-nek is díszére vált volna, méghozzá a magyar énekeseket - Bretz Gábor, Sebestyén Miklós, Szántó Andrea - is beleértve. Bretz intelligens éneklése - parampampoli írta valamelyik hozzászólásában nemrég, nagyon egyetértek vele - nekem még úgy is "bejön" a legtöbb szerepében, hogy nem a legnagyobb hang, és bár ezúttal mintha egyszer hibázott volna, mindig rendkívül felkészültnek láttam/hallottam. Sebestyén Miklóst a tavaly decemberi "Schrott-os" Don Giovanniban hallottam először, és ott számomra rendkívül emlékezeteset alakított Leporellóként - most nem volt ekkora szerepe, és nem is emelkedett ki olyan nagyon, de ő is intelligensen és üzembiztosan hozta, amit kellett. Szántó Andreát korábban nem hallottam, és neki sem volt nagy terjedelmű szerepe, de ő sem lógott ki a "mezőnyből". A nálunk tanuló vietnami Ninh Duc Hoang Long nem tűnik túl nagy volumennek, de néhány ütemnyi önálló feladatát ő is megoldotta, és még van lehetősége fejlődni (bár ha, mint olvasom, Kiss B. Atilla a tanára, akkor vannak kétségeim). A zenekar (a Pannon Filharmonikusok), a karmester (Riccardo Frizza) és a kórus (a Kolozsvári Magyar Opera kórusa) megítélését nehezíti, hogy nyilvánvalóan nem volt túl sok lehetőségük az "összepróbálásra". Ezzel együtt ilyen problémát sem sokat véltem felfedezni - talán egyedül a zenekar és az énekesek között nem volt néha (3-4 alkalommal) tökéletes a tempók összhangja. Az énekkar is, néhány kezdeti bizonytalanságot leszámítva, hamar felnőtt a feladathoz, a nem túl nagy létszám is elégnek bizonyult a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem kedvező adottságai közepette. A nagyon imponáló előélettel rendelkező, bár általam eddig nem ismert karmester tempóválasztásai nekem tetszettek, szerintem egy picit gyorsabb volt, mint az interneten hallható felvételek többsége, és ezt én egyáltalán nem találtam hátrányosnak, sőt. És érezhető volt, hogy ő is nagyon "érzi" a bel canto, Bellini világát. Amiről még szólni kell, az a rendezés. Számomra a félig szcenírozott előadás is tökéletes színházi illúziót keltett, szerintem Némedi Csaba nagyon jól sáfárkodott a szerény lehetőségekkel. Nekem célszerűnek tűnt a díszlet, és az énekesek, illetve a több közreműködő is nagyon profin "közlekedtek" a színpadon a rövid próbalehetőség ellenére - ebből a szempontból már ez az első előadás is érettnek tűnt. Előzetesen kicsit tartottam Maria Callas "belekeverésétől" a darabba, de - bár nem mondhatom, hogy Aleszja Popova minden mozdulatának szándékolt jelentését egyértelműen megértettem - de egyáltalán nem zavarta a mű eredeti gondolatmenetének követését, miközben "átjött" az a rendezői szándék, hogy felhívja a figyelmet Callasnak az egyebek mellett e bel canto darab újrafelfedezésében játszott szerepére, és az előadás nagyobb részében való színpadi jelenléte azt az illúziót keltse, mintha Callas "odafentről" most is figyelne, és biztatna Bellini műveinek színpadra állítására, s "megdicsérné" az egyes szereplőket. Egyszóval intelligens alkotói munka volt a rendezés is, amely élt, de nem élt vissza a rendezői szabadság adta lehetőségekkel. Érthetetlennek - vagy legalábbis számomra megfejthetetlennek - csupán a szereplők öltöztetését találtam. Egyes szereplők (Arturo, Lord Walton, Bruno) és a kórus férfitagjai öltönyben, mások (Giorgio és Enrichetta) jelmezben voltak, míg Elvira nadrágban-vállkendőben, aztán fehér menyasszonyi ruhában, majd végül újra az eredeti nadrágos-vállkendős öltözékben jelent meg (ez utóbbi ráadásul nem is állt jól a kicsit "királynői alkatú", de amúgy helyes és jól öltöztethető Jessica Pratt-nek). Ezek azonban lényegtelen problémák az átütő erejű, nagy zenei élményt kínáló előadáshoz képest. Akiknek a még hátralevő alkalmakra van jegyük, ritka magas színvonalú operaelőadásra készüljenek. Ha nekem, illetve a fórumban eddig megnyilvánult más nézőknek nem hisznek, higgyenek Kolonits Klárának, aki lájkolta Jessica Prattnek az előadásról szóló facebook-bejegyzését (és aki ezzel tovább növelte bennem az iránta érzett nagyrabecsülésemet: ha helyes a feltételezésem - bár nem láttam a nézők között - ő is jelen volt, és megnézte az előadást, illetve a Pratt alakította Elvirát, és neki is tetszett a "konkurencia").
Én is alig várom már az előadást!
Nem csak Demuro, az egész előadás! Szavakat alig találok! Fantasztikus volt!
tényleg nagyon jó volt tegnap Demuro :)
Remélem-reméljük, részletesebb beszámolót is kapunk :-) és remélem, hétfőn (is?) minden rendben lesz. A kedvemért...
A meghirdetett Puritani-jegy elkelt.
és hál istennek nem csak az F-et..! :))
Szerintem is nagyon jól hangzott!:)
Maga Rossini azt mondta rá, hogy olyan, mint amikor egy kakas torkát metélik. -:) Francesco Demuro ma este a Müpában énekelte az F-et a Puritaniban!! Nagyon jól!
Nekem is rémlik ilyesmi - talán a Tell Vilmos Artúrja volt a darab, amelyben megtörtént. Vagy elhisszük, vagy nem.
Még réges-rég olvastam valahol, hogy Duprez énekelt ki először magas hangokat (C-t biztosan) "normál"/nem falzett hangképzéssel. A párizsi nézők nem tudták, elájuljanak vagy megsüketüljenek tőle, netán megbolondult-e vezető tenoristájuk.
Egyébiránt az okosok szerint Bellini és Rossini korának tenorjai ezeket a C és a fölötti hangokat mind falsetto énekelték - ezért is írhatta Rossini talicska-számra a C-ket, D-ket az operáiba. A XX.század nyolcvanas éveiben az alább sorolt urak teremtettek divatot ezeknek az operáknak, azzal, hogy ezeket a gyilkos szerepeket a modern hangzásigénynek megfelelve, teljes hangon meg tudták oldani. Le a kalappal előttük, persze, Kundét kivéve már mind nyugdíjas.
Nem is a Puritánok F-jéről beszéltem, hanem általában a magas F-ről, amiről Te szintén általánosságban állítottad, hogy még nem hallottad nem-falzett megvalósításban. Erre írtam, hogy egyes kiválasztottaknak ezt adottságaiknál fogva sikerült megtenniük.
Na meghallgattam párat, ami tényleg nem falzett, de attól még csúnya...bocsánat, de Elvira helyében sürgősen más vőlegény után néznék.
Volt, mikor végighallgattam ezt a részletet a Puritánokból egy csomó tenorral és az égvilágon senki sem énekelte teljes hangon. Persze elhiszem neked, hogy létezik ilyen felvétel, csak nekem nem sikerült belebotlanom.
Blake, Kunde, Morino, Matteuzzi, Merrit, talán Ford is - nekik fénykorukban simán megvolt. Nekem még főiskolás koromban E volt a csúcs, igaz, emlékeim szerint eléggé be voltam rúgva.
Keress rá a YouTube-on Matteuzzival a Selyemlétra-ária strettájára.
Igen. Nem hallottam még tenortól nem falzett f-et.
Pár napja bemelegítésül az előadásra, meghallgattam többek közt ezt a jelenetet is, Geddával [url]https://www.youtube.com/watch?v=9w_TTK7UP1c;itt[/url]. Segítséget kérek: ez az "f" kb. 4'50"-nél falzettesnek számít?
Sajnos nem tudok elmenni a pécsi Puritánokra. Fszt. II. sorba, eléggé középre szóló jegyemet ingyen felajánlom az első jelentkezőnek. E-mailben el tudom küldeni.
Igen, én is így gondolom. Nekem úgy tetszett, ahogy Florez énekelte, először b, másodszorra egy jól megfújt, tökös d. De nem az a fajta hang, amit a Metben hallottam, nem tudom, hogy hívták, egy olyan kasztrált hangzással...brrr...
Max D,azt jó magassággal rendelkező tenor még elénekli fénylően-tökösen.
Meghallgattam,passzol a hangja a műzenéjéhez-hangulatához. Szerintem egy tenort sem kellene kínozni effekkel,egyszerűen férfiatlan.
A tenor főszereplő megosztott az oldalán két részletet a főpróbából, nekem tetszik. Kivéve, hogy jobban szeretem, ha a "Credeasi misera"-ban nem énekelnek falzett f-et. De attól eltekintve oké, pedig debütál a szerepben.
DICSŐSÉGES VÉGJÁTÉK – A puritánok /Müpa Magazin, 2016/2017 évad 5. szám/ „Hosszú-hosszú dallamokat tudott írni, mint előtte senki más. Lehet, hogy harmóniahasználatban és hangszerelésben szegényes volt, viszont dúsgazdag érzésekben, különösen abban a sajátos melankóliában, amely egészen az övé” – emlékezett vissza az akkor már több mint hat évtizede halott Bellinire a nyolcvanöt éves Giuseppe Verdi. És ki ne adna igazat Verdinek A puritánok lassú tempójú, széles sodrású, érzelemmel teli melódiáit hallgatva? „Az én melankolikus múzsám” – így nevezte találóan utolsó operáját a szerző, a darab bemutatója után, mindössze harmincnégy évesen elhunyt Vincenzo Bellini. „El vagyok ragadtatva a történettől, amely a munka azonnali megkezdésére késztetett. Remélem, a bolognai Pepoli gróf időben szállítja majd a szöveget is” – írta egyik levelében a komponista. A sokak által Walter Scottnak tulajdonított, ám valójában a francia Jacques-François Ancelot és Joseph Xavier Saintine romantikus történelmi színművének cselekménye az 1650-es években, a Cromwell-féle polgárháború idején játszódik. A drámai alaphelyzet belesimul a romantikus olasz operákat végigkísérő Rómeó és Júlia-téma különböző változataiba egymással ősidők óta engesztelhetetlen haragban lévő, háborúban álló családok gyermekeinek nem beteljesíthető szerelme. A dél-angliai Plymouthban játszódó cselekmény főszereplőit vallási hátterük választja el: Elvira a cromwelli eszméket követő puritán, szerelme, Arturo pedig a royalista nézeteket valló katolikus egyház „báránya”. A konfliktus már az első felvonásban feloldódni látszik, amikor Elvira lehetőséget kap arra, hogy ne a számára kijelölt, magas rangú puritán tiszt, hanem szerelme felesége legyen. A mű azonban természetesen nem érhet véget az első felvonással, s a romantikus operákban amúgy is szokatlan happy endig számos váratlan, és a tragédia lehetőségét magában hordozó fordulat bonyolítja a történetet. Érdekes módon Bellini nem használta ki a librettóban rejlő hatásos szituációk, feszült pillanatok kínálta alkalmakat drámai csattanók megírására, ahogy azt Verdi vagy Meyerbeer tette volna – az ő darabja nem pergő, kalandos cselekmény, hanem az érzések elbeszélő költeménye, a szenvedő magatartás lírai tükröződése. Még a kvartettek, kvintettek, nagyobb együttesek sem „ütköztetik” a különböző zenei köntösbe bújtatott eltérő nézeteket: valójában ezek „aria con pertichinik”, amelyekben egy vagy két vezető szólamot egészítenek ki, kommentálnak a mellékszólamok. Ez az irányváltás nem speciálisan A puritánokhoz kapcsolódik, bár itt jelenik meg teljes pompájában. Ellentétben a 18. század cselekményes, fordulatos, cselszövésben gazdag operáival és azok érdekektől vezérelt, cselekvő hőseivel, az 1830-as évek operahős-típusa érzelmi és irracionális lény volt, gyakran egyensúlyát vesztett lélekkel – következésképpen gyakori őrülési jelenetekkel. Mindez nem jelenti azt, hogy A puritánok zenéje egysíkú, netán unalmas lenne. S itt nem csupán arról van szó, hogy a teljes jelenetekké szélesedő, grandiózus áriák a bel canto igazi remekei. Számos olyan hatás is érződik a zenében, amely Párizsban, a mű keletkezésének helyszínén érte Bellinit. A komponista éppen Nápolyba készült, amikor – útban Londonból, egy párizsi kitérő során – Rossini, a Théatre Italien igazgatója felkérte, hogy írjon olasz operát színháza számára. Bellini dolgát megkönnyítette, hogy bár párizsi dalszínháznak komponált, nem kellett igazán alkalmazkodnia a francia opera követelményeihez. Olasz szövegkönyvet használhatott, jóllehet kiváló librettistája, Felice Romani távollétében a politikai okokból párizsi emigrációban élő Carlo Pepolival volt kénytelen együtt dolgozni, ami megnehezítette feladatát, hiszen lépésről lépésre együtt kellett haladnia a szövegkönyv- íróval. Nem is sikerült feledtetni Romani hiányát. A Moniteur kritikusa így írt: „Íme Ancelot úr színművének a legegyszerűbb kifejezésre csupaszított kínálata, amelyet ez a Pepoli megrövidített, a konfliktusokat elsimította és kiürítette, s így sikerült egy csontvázat létrehoznia. Ó, mily csodás librettó! Szerencsére Bellini elég bátor volt ahhoz, hogy ezt a szánalmas vázlatot aranyba öltöztesse.” A párizsi zenei környezet és színházi körülmények hatására Bellini a korábbiaknál gyakrabban élt a miliőfestés és a zsánerkép eszközeivel. Ilyen például a hajnali őrségváltás, egy napfelkeltével megelevenedő reggeli életkép pasztelles, üde zenei színekkel való megfestése. Tarantellák, polonézek formájában a párizsi szalonokból ismert korabeli társasági tánczene is felhangzik A puritánok felvonásaiban. Bellini maga is jól kimutatható nyomokat hagyott a kortársak munkásságában: Chopin, akivel egyébként személyesen is találkozott, A puritánok II. felvonását záró kettősre reflektált Asz-dúr prelűdjében, a III. felvonás lírai kvartett-tablójának elégikus dallama pedig Verdi emlékezetéből bújt elő, amikor a Rigoletto híres kvartettjét komponálta. A bemutató hatalmas sikert hozott. A négy sztárénekes: Giovanni Battista Rubini, Giulia Grisi, Antonio Tamburini és Luigi Lablache közvetítette a partitúra csillogó szépségét, a közönség szinte valamennyi áriájukat megismételtette, s ennek következtében egy nagyon hosszú premier ért véget 1835. január 25-én. Ezért Bellini kihúzott egy tercettet az I. felvonásból, egy cantabilét a III. felvonás duettjéből, valamint a finálé strettáját. Ezek a részek hozzáférhetők, és vannak rendezők, akik vissza is illesztik ezeket a darabba. A zeneszerző más változásokat is tervezett a közelgő nápolyi bemutatóra, ahol a női főszerepet a legendás Maria Malibran énekelte volna – ám még párizsi tartózkodása idején váratlanul elhunyt. „ /Tóth Anna/ „A produkció karmestere, Riccardo Frizza Milánóban és Sienában tanult, nemzetközi sikerét a legrangosabb operaházakban és zenekarok élén, nem utolsó- sorban a nagy bel canto operák interpretációjával alapozta meg. A leghíresebb fesztiválok rendszeresen visszatérő karmestere: vezényelt a veronai Arénában, a milánói Scalában és a Metropolitanben is. Az Elvira szerepében színpadra lépő brit szoprán, Jessica Pratt többek közt Renata Scotto növendéke volt, ami pedig repertoárját illeti, valóságos specialistája A puritánok női főszerepének, amellyel az utóbbi években számos operaház közönségét késztette viharos tapsra. Lord Talbot alakítója, az itáliai Francesco Demuro igen sokoldalú: Mozarttól Pucciniig, Donizettitől Richard Straussig sokféle szerző és stílus világában otthonos. A bécsi Staatsopertől a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig számos híres operaházban arat sikereket.”
[url] http://www.atv.hu/videok/video-20170511-puritanok-bellini-utolso-operaja-a-mupa-ban; Puritánok - Bellini utolsó operája a MÜPA-ban [/url] – előzetes, tájékoztató video A Start Plusz vendége Némedi Csaba rendező. atv.hu
