c) Amelia áriája III. felv. (Amelia – Maria Callas, Riccardo – Giuseppe Di Stefano, Renato – Ettore Bastianini, Milánói Scala Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Scala, 1957. december 7.),
5. Giuseppe Verdi: Traviata
a) Bordal - Alfredo, Violetta és Kórus,
b) Violetta áriája I. felv.,
c) Violetta és Germont kettőse II. felv.,
d) Violetta, Annina és Alfredo hármasa,
e) Violetta áriája III. felv.,
f) Germont, Violetta, Alfredo, Annina és a Doktor jelenete (Violetta – Maria Callas, Germont Alfréd – Giuseppe Di Stefano, Germont György – Ettore Bastianini, Annina – Luisa Mandelli, Doktor Grenvil – Silvio Maionica, Milánói Scala Ének-, és Zenekara, vez.: Carlo Maria Giulini - Milánói Scala, 1955. május 28.)
Kovács Eszter operaénekesnővel - mai születésnapja alkalmából - beszélgetett a szerkesztő, Máry Szabó Eszter
Zenei bejátszások:
Kodály által feldolgozott népdalok (Kovács Eszter)
Mahler-dalok (Kovács Eszter)
Wagner: A walkür – Sieglinde elbeszélése, I. felv.: (Kovács Eszter, km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Mihály András) – LP, Hungaroton, 1984 – Kovács Eszter -Wagner-felvételei
ÁBRAHÁM PÁL 1892 novemberében született Apatinban, s 1960 májusában, Münchenben hunyt el. Mint kortársai emlékezéseiben olvashatjuk rendkívül érdekes, különös ember volt. Fantaszta és praktikus, lelkes és depressziós, felületes könnyed és könyörtelenül precíz, öngyötrően kétkedő és fölényesen magabiztos.
Egy azonban tény: hihetetlen érzéke volt a sikerhez, zenei stílusa évtizedekkel előzte meg a korát, az ő munkássága adott utolsó nagy lendületet az európai operettnek. Az ismeretlenségből bukkant fel Berlinben, majd meghódította egész Németországot. Az 1930-ban bemutatott Viktória tette világhírűvé, ami félmillió márkát, egy tucat filmszerződést és egy kis rokokó kastélyt hozott a fiatal komponistának és kitünő karmesternek. S máris következtek az újabb művek, a Hawai rózsáj, s 1932-ben a Bál a Savoyban. Ábrahám összetörve, betegen és szegényen halt meg. De többszáz szenzációs slágere (például: Toujours I'amour, Kicsike vigyázzon, My golden baby, stb) talán még további emberöltőkön át is rá fog emlékeztetni ..
Dokumentumfilm-sorozat készül Fekete István életéről
Fidelio.hu
2021.04.13. 15:05
A film alkotói az író szülőfalujából indulva mutatják be Fekete István életének legfontosabb színhelyeit, történészek, kutatók és szakértők segítségével elevenítve fel egy kivételes írói pálya legfontosabb és legérdekesebb mozzanatait.
A háromrészes doku-reality forgatása jelenleg is tart, várhatóan nyár elejére készül el a nyersanyag. A felvételeket valós helyszíneken – Göllén, Kaposváron, Mezőkövesden, Ajkán, Bakócán és Budapesten – rögzítik, és bár a több neves tudós mellett megszólaló Bodó Imre helytörténész, Fekete István-kutató és Horváth Tibor, a Fekete István Irodalmi Társaság elnöke főként az író megismertetésére koncentrál majd, megelevenednek a közvetlen családtagok, így a szigorú édesapa, Fekete Árpád alakja is.
A rendezői székbe Babay János ül, akit a dokumentumfilmek iránt érdeklődő nézők már jól ismerhetnek, hiszen néhány éve a Duna World műsorán is látható volt a Fekete Szivárvány című filmje, amely egy afrikai küldetésbe enged betekintést.
Annak ellenére, hogy a forgatás már javában zajlik, a Fekete István életét feltáró kutatás nem zárult le, az alkotók aktívan keresik az íróval kapcsolatos írott, tárgyi és audiovizuális emlékeket, történeteket. A sorozat célja, hogy a Tüskevár és a Vuk története mögé nézve a nézők behatóbban megismerhessék a magyar irodalom egyik meghatározó alakját.
A Széchenyi-örökséghelyszín a legnagyobb magyarra emlékezik április 8-án, halála évfordulóján. A Széchényi-mauzóleumban és a Széchenyi-örökség online felületein is felidézik a nagyformátumú államférfi emlékezetét – adta hírül Egresitsné Firtl Katalin az Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője.
161 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el LUDWIG (vagy LOUIS) SPOHR (1784.IV.5. – 1859.X.22) német romantikus zeneszerző, hegedűművész és karmester.
"… […] Paganini kortársa, a német klasszikusok büszkesége, Louis Spohr (1784—1859) puritán jelleme, biztos alapokon nyugvó technikája, szigorú önkritikája a hegedű művészetet tisztább utakra vezette. Mint termékeny komponista számos operán, oratóriumon kívül 15 hegedűversenyt is írt. Ezek a pedagógiai szempontból is igen tanulságos művek nagy technikai felkészültséget, a kantilena előkelő szellemét, precíz kivitelt igényelnek. (A Spohr-féle staccato példaképül szolgál.)
Spohr, aki előharcosa volt Beethoven muzsikájának, mintegy előkészítője volt annak a nagy stílusnak is, mely később Joachim József klasszikus, minden hatásvadászattól mentes nagyvonalú művészetében megnyilvánult. Mindketten igen ökonomikusan használták az érzelmi életet leplezetlenül feltáró eszközöket például a vibratót. Úgy a 18. mint a 19. század művészei a vibratóval igen csínján bántak és azt különösen a passage játékban, mint ízlésellenest elvetették volna. Az izgalomban levő szenvedelmes emberi hang remeg. A hegedű-vibrató azonban nemcsak a felfokozott érzelmek kifejezését segíti elő, hanem mint elsőrendű hangfejlesztő a tónusható és vivő erejét is gyarapítja. A régies vibrato a húrra szorított ujjperc gyors remegtetése által jött létre. A mai modern vibrato széles rezgésű. (Speciális vibrató jellemzi Kreisler játékát, melynek minden egyes hangja telítve van annak lüktetésével és azáltal a tónus különösen vérbő, érzéki színezetet kap.) A múlt század virtuózai újat a technika terén nem alkottak. A hegedűjáték virtuóz művelőinek azonban ragyogó sorával találkozunk. Beriot, Vieuxtemps, Wieniavsky, Hubay stb. személyében. Mindannyiuk játékában a franco-belga iskolát jellemző széles meleg tónus, lendületes előadás érvényesült. Közülük is kimagaslott Pablo de Sarasate korának egyik „legédesebb szavú” technikai szempontból leglelkiismeretesebb virtuóza. […]"
A ZENE, 1931. 12. Évfolyam, 10. szám. (Kálmán Mária: „A hegedűtechnika történeti fejlődése” – részlet).
A magyarországi szimfonikus könnyűzene meghonosítója: Kemény Egon
ZENÉS BESZÉLGETÉS KEMÉNY EGONNAL PÁLYÁJÁRÓL
Magyar Rádió 1967. Műsorvezető: Boros Attila
"Boros Attila: Milyen példa lebegett a szeme előtt, amikor meg akarta nálunk honosítani a szimfonikus könnyűzene műfaját?
Kemény Egon: Annak idején óriási sikere volt, mint ahogy még ma is, Gershwin Rhapsody in Blue-nak, és ez a mű, illetve maga Gershwin munkássága volt az, amelyik bennünket is felajzott ilyen művek megírására.
Régi barátom, Losonczi Dezsővel azon törtük a fejünket, hogy hogyan lehetne Magyarországon is megteremteni a szimfonikus könnyűzenét. Ez a törekvésünk nem is maradt eredménytelen, mert annak idején írtam meg, 1936-ban a „Magyar szvit”-emet, amelyet Polgár Tibor vezényelt és a „Hullámzó Balaton tetején” jazz-parafrázist (1934), amely természetesen az akkori időkben megdöbbentően hatásos volt, azt hiszem, ha ma lejátszanánk nem volna annyira érdekes.”
* Kemény Egonra jellemző szerény vélelem..., jó lenne hallani a műveket.
+Gyermekkorában birkózott, szertornázott, bokszolt – és énekelt. Még csak húsz éves volt, amikor Vaszy Viktor egy meghallgatás után a Kolozsvári Operába hívta, majd hat évvel később a budapesti Operaház tagja lett. Markáns karaktere a zeneszerzőket is megihlette, Farkas Ferencet barátjának tudhatta, Kodály egyik kedvenc basszistája volt, Ránki György pedig az ő habitusára írta a Pomádé király új ruhája című operájának címszerepét. Szenvedélyesen énekelt népdalt és magyar nótát is. Száz éve született Domahidy László."
Tegnap délután a Dankó Rádió operettműsora is megemlékezett Domahidy Lászlóról.
Az emlékezést a művész két énekfelvételének bejátszása követte:
Kenessey Jenő – Krúdy Gyula: Az arany meg az asszony – A II. komédiás jelenete(Domahidy László, km. a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és a Magyar Állami Operaház Énekkarának férfikara, vezényel: Kenessey Jenő) - Magyar Rádió stúdiója, 1957; 1 CD-n: 2001. Hungaroton, HCD 31983
Farkas Ferenc - Dékány András: Csínom Palkó - Tyukodi dala:„Te vagy a legény, Tyukodi pajtás…” (Domahidy László, Simándy József, km. az MRT Énekkarának férfikara, az MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lehel György) – Rádió Dalszínházának új felvétele: 1963. május 1., Kossuth Rádió, 20.10 – 22.00
Művészi pályája Kolozsvárott kapott lendületet, a Magyar Királyi Operaházban, majd a Magyar Állami Operaházban teljesedett ki, és ott is ért végett több évtizedes szárnyalás után. Ezekben a napokban a centenárium alkalmából a Magyar Rádió és Televízió több műsorában emlékezett, illetve emlékezik meg a neves művészről archív felvételei segítségével.
/MNO.HU - 2020. JÚLIUS 9. CSÜTÖRTÖK 20:46/
Domahidy László (Debrecen, 1920. július 10. – Budapest, 1996. szeptember 1.)
Réti József operaénekes (1925-1973) emlékét - az Operaház kiváló tenoristája ma kilencvenöt éve született- most ezzel a szép Csajkovszkij-áriával idézem fel:
Kedves Lajos! (Engedd meg, hogy így szólítsalak a régi keletű "levelezésünk" okán.)
Örülök, hogy nem csak a zenében, hanem a magyar irodalomból is van "közös témánk". Érdekes, előbb olvastam el a folytatást: Téli berek; abból tudtam meg, hogy van előzménye a könyvnek: '"Tüskevár". Különben nem ezek és nem is az állatregények voltak Fekete Istvántól az első olvasmányélményeim. Mint a(z) ifjúsági történelmi regényeknek lelkes olvasója (is), először "A koppányi aga testamentuma" került a kezembe (az író első regénye!) és azonnal megragadott érdekfeszítő, izgalmas történetvilága, de a színes, választékos írói kifejező stílus. Csak ezt követően kezdtem kifejezetten "ráutazni" a szerzőre. A Tüskevár után pedig jött sorba a Lutra, Kele, Hu, Bogáncs, Csi, Vuk és elbeszélésekkel teli kötetek. A "Kittenberger Kálmán élete" is, benne akár a vadászleírásokkal, letehetetlen olvasmányom volt.
Kedves Heiner Lajos. A Hu volt az első?? És azt milyen idős korodban olvastad? Csak azért kérdezem, mert a Hu erősen különbözik Fekete István többi állatregényétől, komoly társadalom- és korrajzot tartalmaz, és biztos, hogy nem az ifjúság számára íródott. Én 10 éves koromban olvastam végig Fekete István "állatos" könyveit, kedvencem sokáig a Kele és a Lutra volt. A Hu-t akkor 20-30 oldal olvasása után félreraktam, aztán 6-8 évvel később, már érettebb fejjel olvastam végig. Annyira szerettem Fekete István könyveit, hogy volt, amikor feldörzsöltem a lázmértőt, hogy néhány napig, nyugodt kötülmények között otthon olvasgathassam.
Nagyon megörültem, és köszönöm, hogy emlékeztettél Fekete Istvánra. Gyerekkorom egyik legkedvesebb írója volt. Ma is emlékszem, a Hu volt az első, amit elolvastam tőle.
Egyébként is köszönet, hogy ebben az időnként forrongó hangulatú Momus-ben mértéktartóan, és sokszor nem görcsösen ragaszkodva a klasszikus zenéhez, hanem "kitekintve" írsz.
/MÉRTÉKADÓ – Az Új Ember 2020. június 21-i számának kulturális melléklete/
„Akinek könyveitől könnyebb lesz a lelkünk” Portré –a 4-5. oldalakon.
„Január végén születésének 120. évfordulóját ünnepeltük, most pedig halálának 50. évfordulója szólít emlékezésre. Az egyik legismertebb Fekete István-i történetben, a Tüskevárban való kalandozásra hívjuk az olvasókat.
[…] Fekete István sok mindent elmondott nekünk minderről. Kitárta a lelkét, ahogy egy interjúban fogalmazott; az írásain keresztül megengedte, hogy belenézzünk a lelkébe. „És az olvasó bármilyen következtetést levonhat. Amit írtam, őszintén írtam, igazat írtam” – fűzte hozzá. Pontosan ötven évvel ezelőtt tette le természetíró, láttató, lelkét feltáró tollát. Mit kaptunk tőle, mit hagyott ránk? Talán leginkább azt a biztonságot, hogy igenis lehetséges békében, csöndben élni. 1970-ben két kapcsolódó írás is megjelent a Vigiliában: az első köszöntés volt, sok, alkotásban gazdag esztendőt kívánt az írónak a 70. születésnap alkalmából. Néhány hónappal később, június 23-án azonban elkövetkezett a búcsúzás. Mindkét szerző ugyan - azt emelte ki, az egyik csendnek, békének, harmóniának nevezte, a másik megnyugvásnak. „Fekete István írásainak sajátos varázsát éppen ez a harmóniára törekvés, a természet és az emberi világ rokonvonásainak újrafelfedezése jelenti. (…) Írásművészetének fő erényei: az érzelmek őszintesége, az írói szándék világossága, a szavak és a mondatok egyszerűsége, amelyek méltó keretként szolgálják a hazaszeretetet, a tájat és a gondolatot, a lélek tisztulását érlelő csend dicséretét. (…) Az emberhez illő béke, a lélek és a szellem nyugalmának áhítása vezérli őt az állat- és növényvilág emberközelbe hozásának szívós és türelmes kísérleteiben, a természet törvényeinek költői feltárásában és a minden élőkre, minden közösségre érvényes harmónia aranymetszés-szabályainak megmutatásában.” „Olvasom, és minden feloldódik bennem, könnyebb leszek tőle, megnyugszom. Átveszem nyugalmát, megnyugvását a természetben. Mert ezt sugározza minden könyve.” Fél évszázad elteltével sem mondhatunk mást, többet. Ha harmóniát, ha megnyugvást keres a zaklatott lélek, forduljon bátran Fekete Istvánhoz.”
Pofám leszakad Könnybe lábad a röhögéstől a szemem. Koltay Gábor, a hős antikommunista, a Kádár-rendszer nagy ellenállója, lebontója belülről. Adalékok: többek közt itt, itt és itt.
2020. ÁPRILIS 5. VASÁRNAP 14:16 2020. 05. 28. 14:59
Icipici vörös zászló sem
KOLTAY GÁBOR KOCKÁZATOS FILMEKRŐL, NAGY FERÓ ÚTLEVELÉRŐL ÉS EGY ERDÉLYI BOTRÁNYRÓL
Ozsda Erika
Az első magyar koncertfilm és az első magyar rockopera rendezője. Játék- és dokumentumfilmjei, valamint nagyszabású szabadtéri rendezései magas nézettséget érnek el, ennek ellenére bármit tesz le az asztalra, össztűz zúdul rá. A Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett Koltay Gáborral beszélgettünk, aki nemrég ünnepelte hetvenedik születésnapját.
Ez a Szörényi Levente ugyanaz a Szörényi Levente, akivel az ez alatti interjú készült? Kicsit más hangszerelés, Koltay Gábort pedig kifelejtették ..;-)
"Nem ilyen lovat akartunk" - az interjú a 75 éves Szörényi Leventével az István, a király bemutatója körüli korabeli (1983) bonyodalmakról, politikai áthallásokról-mesterkedésekről, Koltay Gábor és mások akkori tevékenységéről a darab körül itt olvasható ... itt pedig Koltay Gábor válaszreakciója "A szó veszélyes fegyver" címmel.
2020. JÚNIUS 27. SZOMBAT 08:14 2020. 06. 27. 16:49
A szeretet határtalan határa
B. Orbán Emese
Van úgy, hogy kidolgozott, nagy tervekkel indulok útnak, és a fele sem valósul meg, és van olyan, hogy hirtelen felindulásból kerekedek fel, és a végén szebben összeáll a történet, mint amikor felkészülök. Bár azt nem állítom, hogy semmit sem tudtam a dombóvári Fekete István Múzeumról és alapítójáról, Bodó Imre agrármérnökről, de a gyűjtemény, ami a Hóvirág utcában fogadott, felülmúlta minden elképzelésemet.
Úgy éreztem, méltóbb módon nem is tudnék tisztelegni Fekete István emléke előtt az idei kettős évforduló kapcsán, mint hogy megosztom olvasóinkkal az élményeimet.
– Tízmillió könyvét adták el Magyarországon 2013-ig, most 11 milliónál tartunk, külföldön másfél millióra tehető az eladott könyveinek a száma. A huszadik században nincs még egy magyar írónk, akinek ennyi könyve jelent volna meg. Jókaihoz szokták hasonlítani, hogy Jókai után ő a legnépszerűbb író. De Jókai a 19. században élt és alkotott, nem volt televízió, nem volt internet, sokkal többet olvastak az emberek, és ő még Nagy-Magyarország területén élt és alkotott, tehát sokkal több könyvet adtak ki, mint most – tájékoztat lelkesen Bodó Imre.
Budai Lívia operaénekesnő minapi „kerek” születésnapja alkalmából belinkelem ide László Zsuzsa tanár, szerkesztő-riporter, újságíró megemlékező cikkét, ami majd a szerzőtől a Parlandó.hu oldalán is olvasható lesz – a szövegben elhelyezett linkekkel feltölltve, hangzó anyagokkal gazdagítva és fotókkal illusztrálva az elmondottakat.
AZUCENA VILÁGHÓDÍTÓ ÚTJA
Négy évtizedet töltött a világ operaszínpadjain. Sikert sikerre halmozott. Már a pályája is így kezdődött, hiszen kamaszlányként Kincses Vera után megnyerte a Ki mit tud? operaénekes kategóriáját, ezután fölvették a Zeneművészeti Főiskolára, 21 éves volt, amikor első lett az Erkel énekversenyen. Egyenes út vezetett a Magyar Állami Operaházba.
Különlegesen szép, nemes, nagy volumenű, bársonyos, magasságot és mélységet egyformán hibátlanul megszólaltató mezzo-szopránja mellé megáldotta a természet kiváló színészi képességgel, muzikalitással. Négy évet töltött az Operaházban, majd fogta a bőröndjét és elindult minden kapcsolatrendszer nélkül a világba. Németországban előbb a gelsenkircheni operaházban énekelt, innen hívták Münchenbe ahol három évi tagság alatt bizonyított kiváló előadásai után a világjáró művészek életformáját, a szabadúszást választotta.
A londoni Covent Gardenben kezdődött a világsikerek sora. Carlo Bergonzi volt a partnere Verdi Trubadúrjában. Azucena alakítása után megnyíltak előtte a világ legnagyobb operaházainak kapui. Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Finnország, majd az USA, Kanada, Japán és még ki tudja hány ország és város közönsége ünnepelte a nagy mezzo-szerepekben.
Azucena elkíséri a mai napig, de sorozatban énekelte többek között Carment, Ebolit, Ulrikát, Delilát, Laurát, Preziosillát, Fenenát, Giuliettát, Maddalénát és persze Amnerist. A szép egyiptomi királylányt más helyszínek mellett a veronai Arénában és Münchenben is, ahol Placido Domingo volt a partnere, aki azt mondta neki az előadás után, hogy:” ... ha ne adj Isten egyszer elvesztenéd ezt a gyönyörű hangod, színésznőként is megélhetnél az egész világon.”
Verdi cigányasszonya, Azucena nagyon a szívéhez nőtt. Számtalan rendezésben, sokféle maszkban, parókában és ruhában formálta meg ezt a nőalakot. Repertoárja gyorsan bővült.
Ahogyan teltek az évek, hangja egyre érett, s ma már a Wagner és a Richard Strauss művek hősnőiként is számon tartják a legnagyobb operaházakban. Huszonöt éves operaénekesi jubileumán a Duna tv-ben készült portréfilmjében ezt mondta: „Én itt születtem, itt tanultam és ha ritkán is tudok itthon énekelni, azért ez a hazám! Nagyon büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és ezt a világ minden táján hangoztattam és tudják rólam a mai napig is.”
Remekül beszél németül, angolul, franciául, olaszul. Oroszul a szerepek szövegét ugyan megérti, el is énekli kifogástalan kiejtéssel, ám az itthon tanultak nem voltak elegendők, hogy jól kommunikáljon ezen a nyelven is. A másik négy nyelv és persze a magyar, elég arra, hogy mindenütt a világon helyt tudjon állni.
Pályája kezdetén rendszeresen énekelt dalokat, oratóriumokat. A Magyar Televíziónak van egy felvétele, amin a Magyar Állami Hangversenyzenekar kíséretével, Lukács Ervin vezényletével Kodály: Rossz feleség c. dalát énekli a Zeneakadémián. Igazi élményt adó produkció.
A daléneklés és az oratóriumok alig-alig fértek bele a világjáró operadíva életformájába. Ám ha felkérést kap, boldogan teljesíti, hiszen nagyon szereti mind a két műfajt.
Negyven esztendőt töltött a világ operaszínpadjain, s szinte mindent elért, amit csak lehetett.
2020. JÚNIUS 23. KEDD 08:12 2020. 06. 23. 10:16 MNO.hu
MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET
Ötven éve, 1970. június 23-án halt meg Jókai Mór után minden idők legolvasottabb magyar írója, Fekete István, kit az elnyomó kommunista rendszer elfogult irodalomtörténet-írása egy időben még néhány sornyi értékelésre sem méltatott, mintha nem is létezne az élő magyar irodalomban. Regényeinek, novellásköteteinek, tudományos munkáinak száma meghaladja a negyedszázat.
Műveit napjainkig több mint tízmillió példányban adták ki magyar nyelven,
s külföldön tizenegy – köztük német, lengyel, horvát, francia, finn, angol és eszperantó – nyelven, tizenkét országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei. A 2005-ben itthon lezajlott nagy könyvszavazás szerint a száz legjobb könyvbe négy klasszikus művét (11.: Tüskevár, 19.: Vuk, 45.: Bogáncs, 51.: Téli berek) is beválasztották a szavazók.
Ki volt Fekete István? Az egyik legismertebb ifjúsági írónk, a Tüskevár és a Téli berek, no meg az állatregények természetbolond szerzője. De valóban csak ennyi? Közel sem. Forgatókönyvektől kezdve oktatófilmeken át felnőtteknek szóló regényekig igen sok mindent letett az asztalra. Az már más kérdés, hogy a rendszer ellenségeként megpróbálták egész írói munkásságát, sőt őt magát is tönkretenni.
100 éve született Domahidy László operaénekes Vendég: ifj. Domahidy László operaénekes
Szerk.-mv.: Becze Szilvia
héten, szerdán lenne százéves Domahidy László (1954-ig születési nevén: Szabó László), operaénekes (basszus). (Debrecen, 1920. július 10. – Budapest, 1996. szeptember 1.)
1947 és 1980 között a Magyar Állami Operaház magánénekese volt.
A győztes ismeretlen című gyermekdaljáték részlete rádiófelvételről. Közreműködik: Domahidy László, valamint a Magyar Rádió Gyermekkara (karigazgató: Botka Valéria) és Kamarazenekara, vezényel: Csányi László
A rádióbemutató időpontja: 1960. december 26., Kossuth Rádió, 15.35 – 17.00
70 évvel ezelőtt, 1950. június 6-án hunyt el gróf Bánffy Miklós író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, 1921–22-ben a Bethlen-kormány külügyminisztere. Rá emlékezve az évfordulón, június 6-án az M5 csatornán, 20:55-kor mutatták be A SZELLEM ARISZTOKRATÁJA – 70 éve hunyt el Bánffy Miklós címmel – az MMA és az MMA Kiadó megbízásából a Geofilm megvalósításában – elkészült 37 perces dokumentumfilmet.
A film forgatókönyvírója, rendezője Kucsera Tamás Gergely, MMA-főtitkár.
A filmben megszólal Szász László irodalomtörténész, Kovács Dávid történész, Gróf Péter muzeológus, Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója, az MMA rendes tagja.
A SZELLEM ARISZTOKRATÁJA - 70 éve hunyt el Bánffy Miklós
/2020/
Gróf losonci Bánffy Miklós, teljes nevén: Bánffy Miklós Pál Domokos (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.)
"Nemcsak a magyar, az európai művelődéstörténetben is kevés olyan sokoldalú, rendkívül széles műveltségű alkotó személyiséget találunk, mint az 1873 december 30-án, Kolozsvárott született gróf losonci Bánffy Miklós. Már életében is sok igazságtalan vélemény hangzott el róla, ám halála után vagy a teljes elhallgatás volt életművének sorsa, vagy ideológiáknak megfelelően hamisították értelmezését. Ahhoz, hogy megközelítőleg a jelentőségének megfelelően érthessük meg munkásságát, egyszerre, párhuzamosan kellene megismerkednünk rendkívüli személyiségével és mindazzal a sokféle tevékenységgel, amelyet magára vállalt. Író, színházi rendező, képzőművész, művészeti vezető és kulturális közéletszervező, politikus, de mindezek mellett társadalomtudományi igényességgel dolgozó szakíró és gazdálkodó is volt, és egyházában is szerepet vállalt világi vezetőként. Életműve órákon át témát adhatna a dokumentumfilmeknek. Most, halálának 70. évfordulóján, valamivel több, mint harminc percben tisztelgünk emléke előtt."
Ma 105 éve, 1915. április 20-án született Budapesten Szeleczky Zita, az egyik legtehetségesebb magyar színművésznő, az 1940-es évek első felének kedvelt filmsztárja, akit a kommunista diktatúra kultúrpolitikája céltáblának tekintett.
Petrovics Emil a kétszeres Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, a Magyar Állami Operaház egykori főigazgatója, majd főzeneigazgatója ma lenne 90 éves.
A Zeneakadémián Farkas Ferenc tanítványaként végzett. Hangszeres darabokat, vokális műveket, számos színdarab és film zenéjét komponálta. Az áttörést az 1961-ben bemutatott C'est la guerre című, később Európa több városában is elhangzó operája hozta meg számára. A sort 1962-ben a Lysistraté, 1968-ban a Bűn és bűnhődés, 1978-ban a Salome követte.Több könyv szerzője, és a magyar művészeti közélet egyik kiemelkedő alakja volt. 2017-ben a Magyar Állami Operaház posztumusz Örökös Tagjává választották.
127 éve, 1892. november 2-án látta meg a napvilágot Apatinban (vagy Zomborban nem tudni) (Vajdaság, ma Szerbia) Ábrahám Pál a magyar operettirodalom nemzetközileg is elismert, kiemelkedő alakja. Három operettje, az 1930-as Viktória, az 1931-es Hawaii rózsája és az 1932-es Bál a Savoyban c. darabja a nemzetközi operettirodalom részévé vált, ma is játszák azokat főként a német nyelvű színházak (Németország, Ausztria,Svájc) és a magyar színházak. Emellett a Bál a Savoyban többek között Észtországban, Bulgáriában, Lettországban, Lengyelországban is műsorra került. Emellett a 3:1 a szerelem javára c. 1936-os sportoperettje is időnként műsorra kerül (pl. Székesfehérvári Vörösmarthy Színház, Komische Oper Berlin).
Esküvőn járt az Opera Café – Balga Gabriella és Kutrik Bence 2019. szeptember 13-án kötötték össze életüket Dunabogdányban, melynek néhány részletébe most Önök is betekintést nyerhetnek. Gratulálunk az ifjú párnak!
«Nehéz feladat, amellyel szerkesztő úr engem megtisztelt: írjak valamit magamról. Szerző darabjáról — az még csak megy, de művész életéről — ez már sokkal nehezebb. Egyet azonban szívesen ismételek mindenkor, ugyanis, hogy egész életemnek irányelve a magyar zeneművészet fölvirágozása volt. Már gyermekkoromban elmerengtem a magyar dalok hallatára, kora ifjúságomban pedig már elővarázsoltam képzeletemben a gyönyörű népdalainkban gyökerező magyar szimfóniákat, magyar operákat. ...
Igen fiatalon kerültem külföldre. Már a hetvenes években 14 éves koromban, Berlinben az ottani zeneakadémián Joachim tanítványa voltam, akkor, a mikor az újonnan megalakult nagy német birodalomban a nemzeti nagyság öntudatra ébredt, minden német kebel duzzadt az önérzettől. Négy esztendőt töltöttem ott s bár sokszor gúnyoltak chauvin magyar gondolkozásomért, én hajszálnyit sem engedtem meggyőződésemből.
19 éves koromban Párisba utaztam. Más világ. A francia kultúra roppant vonzó, átfinomult, érdekes, artisztikus. Hány nevezetes emberünk nem tudott ellenállni e kultúra vonzásának s ottmaradt élete fogytáig! Engem is Páris tett ismertté, hozzá fűződnek első sikereim kedves emlékei. Sok nagy emberrel ismerkedtem ott meg, kik megtiszteltek barátságukkal. De ott is csak az a gondolat tett boldoggá, hogy sikereim a magyar művészet nagy érdekeit is szolgálják. E sikereknek köszönhetem, hogy alig 23 éves koromban Brüsszelbe hívtak a királyi Conservatoireba Vieuxtemps tanszékének betöltésére. Itt azonban kemény próbát kellett hazafias érzelmeimnek meg vívniok, mert a közoktatásügyi miniszter kikötötte, hogy belga állampolgárrá legyek. Ezt kereken visszautasítottam és győztem, — mint magyar művész működtem majdnem öt évig Brüsszelben. 1886-ban hívtak haza. Habozás nélkül hagytam ott a brüsszeli zenevilágot, a nyugati államok fejlett nagy zeneéletét és jöttem haza — haza, a legprimitívebb zenei viszonyok közé. 31 évi szakadatlan, soha el nem lankadó munka után, ma igazán azt mondhatom, nem hiába éltem, mert megéltem azt, a mit akkor fiatal szívvel és lélekkel alig mertem remélni. Megéltem, hogy a mi zeneakadémiánk a kezdetlegesség nehézkes viszonyaiból a világ egyik legjobban szervezett zeneintézetévé fejlődött, a mely csak úgy ontja a kész és tehetséges művészeket, a kik közül ma már világhírnévre is szert tettek sokan!
Engem Budapestről is számtalanszor hívtak külföldre, Németországba, Angliába, Amerikába s megkínáltak nagy s dúsan jövedelmező állásokkal. Nem mentem. Mindig a magyar zeneművészet nagy érdekei tartottak itthon; zeneművészetünk fellendülése szerzett örömet és megelégedést nekem s adott erőt az újabb munkához és alkotáshoz. Nekem tehát egyetlen iránytűm, egyetlen mágnesem egész életemen át a magyar zene volt. Ez irányította lépéseimet, termékenyítette képzeletemet, acélozta akaraterőmet! És nem csalatkoztam benne. ...»
Szeretettel gratulálok Zétának, mai születésnapján, és a jó egészség mellett kívánok neki további lelkes, tevékeny, felelős munkát posztján, a Café Momus élén!
Tisztelt IVA! Tökéletesen igaza van, én tévesztettem el, valóban Grace Bumbry volt, jazz-t énekelve. Köszönöm a helyesbítést. Hiába, a kor, a demencia...
Kicsit szétnéztem, tényleg elég vegyes a kép Margaret Tynes születési évszámát illetően. Mivel a kánon szerint 1929-ben született, inkább néhány 1919-es születést rögzítő linket osztok meg:
Várnai Péter Operalexikona 1930-as születést regisztrál, ám nem túl életszerű, hogy a new yorki City Center Operában való debütálásakor (1949) 19-20 éves lett volna, bár nem kizárt. Másfelől a MET-ben 1974-ben énekelt először és utoljára éspedig három Jenufát (azaz nem a Kostelnickát!). Én már a hetvenes években láttam őt, egy szolid Aidát énekelt az Erkelben.
Tisztelt Joska141! Nekem is van egy adatom Margaret Tynes 1929-es születéséről, de mivel az adattárak inkább fiatalítani szokták a művésznőket, semmint öregíteni, arra gondoltam, hogy a régebbi évszám lehet a valós. Én olyan fiatalon ültem a nézőtéren az Erkelben annak idején, hogy nem érzékeltem, harmincas vagy negyvenes felnőttet látok-e Aida szerepében (a még idősebb Simándy József és Delly Rózsi partnereként).
A mellékelt link sajnos nekem nem nyílik meg.
Marton Éva születésnapi gáláján és nem Margaret Tynes, hanem a nehezen járó Grace Bumbry fellépésére emlékszem: https://www.youtube.com/watch?v=81UrxUjOZt8
"Margaret Tynes was born on September 11, 1929 in Virginia, USA." Ha vissza tetszik emlékezni, itt volt nálunk 2013-ban Marton Éva 70.születésnapi gáláján az Operában. Kicsit nehezen járt, de a hangja...Nem egy 94 éves ember hangja volt. Szívből kívánom, hogy megérhesse a 100.évet is.
https://www.blackpast.org/african-american-history/tynes-margaret-1919/
Ha ennek az oldalnak az adata megbízható, Margaret Tynes, a magyar operalátogatók egykori kedvence – Aida alakítója a Szegedi Szabadtéri Játékokon és az Erkel Színházban, Salome megszemélyesítője az Operaházban, néger spirituálék lemezről, illetve a televízióból ismert előadója – ma 100 éves. Remélem, nem tévedtem a „lenne” szó mellőzésével!
A Dankó Rádió ma délelőtti műsorában - "Túl az Óperencián" -a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, különköszöntötte Kincses Veronika operaénekesnőt születésnapján,és bejátszott részleteket
Kálmán Imre - magyar szöveg Szenes Andor - Szenes Iván A montmartre-i ibolya című operettjének rádiófelvételéről: Kincses Veronikamellett énekel Kalmár Magda, Begányi Ferenc, Molnár András, Palcsó Sándor, Póka Balázs és Rozsos István, km. az MRT Énekkara és Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Breitner Tamás. -(1983. január 1., Kossuth rádió 20.30 – 22.00)
Ezt az adást ismét meghallgathatjuk a rádióban ma 18 és 19 óra között.
Barlay Zsuzsa augusztus 16-án ünnepelte 86. születésnapját.
Legyen most ide kiírva a Művésznőnek egy harminchárom évvel ezelőtt megjelent interjúja (RTV Újság, 1986. szeptember 15 – 21. szám)
„Újra a Rádióban – Barlay Zsuzsa”
Lakner bácsi gyerekszínházába a legkisebb volt. A fodros-loknis tündérkezdemény hokedliről ágált a mikrofonba, de tudta a szerepét. A mama olvasta fel neki, hisz az iskola – a betűk rejtelmeivel – akkor még távoli birodalom volt. A színház. a stúdióké már szokott. otthonos közeg. Mert, hogy el ne feledjem: a Rádió gyermekszínházában is esztendőkig játszott. A mesevilágot aztán elfújja a háború, a nagylány valami egészen másra ébred: 18 évesen családfenntartó. Érett művészként, visszatekintve mégis úgy véli: sorsa nagy adománya. hogy kenyérkeresetnek akkor épp a kóristaság kínálkozott…
Első munkakönyvét a Rádiótól kapja. A bejegyzés dátuma: 1951. Hat év vasfegyelmű munka az énekkarban, s a fiatal énekes úgy érezhette, a jég hátán is megél. – Ez volt az én főiskolám – emlékezik vissza -, amely egy életre megoldotta minden szakmai gondomat. És hogy lendülete se fulladt ki, mutatja a sikeres szaltó mortále: szólóénekesi pályakezdése. Rövidke átmenet a Filharmóniánál – fél pénzért, de sok tanulsággal, majd következik az Operaház. Barlay Zsuzsa életrajza ettől kezdve címszavakban írható. Színpadi szerepek, oratóriumok, koncertek, próbák, turnék, díjak, sikerek – huszonöt esztendő,
- E dolgos negyedszázadban a közönség sokféle maszkban, mezben láthatta, a szobalányköténytől az apácafőkötőig. Melyik „bőrbe” bújt a legszívesebben?
- A legtestreszabottabba. Alkatom, hangom és apró termetem vonzott bizonyos szerepkörökhöz. Királynőt, démont, végzet asszonyát sosem játszottam – lifegett volna rajtam, mint egy túlméretezett báli köntös -, illett viszont rám minden életszerű, humoros vagy akár groteszk szerep. Jelen pillanatban banya vagyok a János vitézben.
- És, ha szabad kérdeznem, civilben?
- Egy lassan visszavonuló ember. Készülök a nyugalmasabb éveimre. Fennkölt tervek nélkül, nagyon is egyszerű és prózai örömökre vágyom. Végre ráncba szedhetem a kis kertemet, megtanulok szabni-varrni, a „jó anyja” lehetek Stefánia nevű, mindeddig hátrányos helyzetű cirmosomnak.
- Legújabb nyilvános hangversenye a rádióban mintha nem épp e búcsúhangulatot sugallná...
- Való igaz, hogy rengeteg feladattal lát el a tévé, a rádió. És ennek nem lehet ellenállni. Nem is akartam soha. Szeretek ott dolgozni, mint ahogy hálás néző és hallgató is vagyok. A komoly zenei műsorok kivételével (ezekből sajnos minden hiba kikandikál nekem) önfeledt műélvezőnek mondhatom magam,
- Találkánk színhelyére egy Beauvoir-kötetet is hozott, ebből sejthető: irodalomkedvelő is.
- Irodalom-, színház. és filmkedvelő. Bár bevallom, némely modern mű meghaladja tűrőképességemet. Nem a kísérletezés bosszant, hanem a pesszimizmusuk bénít. Annyi a világban a baj, a szörnyűség – elviselhető-e mindez, sűrítve, töményen, külső-belső nyomorúsággal átitatva, bezúdítva az életünkbe? Magam részéről úgy vélem, mivel a világot nem lehet kikapcsolni, marad a tévé gombja…
- Az illúziókat kéri számon a művészettől?
- Nem! Csak a szépre, a harmóniára való fogékonyságot. Épp azért örülök, hogy a saját szakmámba is kezd visszatérni a szín, a varázslat, s tűnőfélben az a rendezői koncepciózusság, amely „bízzuk a néző fantáziájára” felkiáltással minden külső és belső fényétől megkopasztotta a színházat, az operát. Nem szerették ezt se a nézők, se mi magunk. Manapság olyan sok a tökéletesen kidolgozott, kifogástalan minőségű hangfelvétel, hogy az élő előadás csak a hangulatával, atmoszférájával veheti fel azokkal a versenyt. Tisztában vannak ezzel a fiatal énekesek is, és szeretnének élményt adni a közönségnek. Jó lenne, ha az anyagi, erkölcsi feltételek nem tántorítanák el őket véglegesen ettől a szándékuktól.
/Sándor Mária/
2016. január 24.
Barlay Zsuzsa operaénekes, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja volt Madarász Zsolt vendége a Bartók Rádió Lemezelő című műsorában.
Elsősorban komikus hősnők kosztümjében vagy karakterszerepekben csillogtatta kiváló képességeit, pompás humorát, de a nagy drámai szerepekben is emlékezetes alakításokat nyújtott. A Magyar Televízióban számos nagysikerű produkció készült a közreműködésével.
A hangversenyéletben betöltött szerepe egyenrangú volt operaházi működésével. Fölényes muzikalitásának és kiművelt zenei kultúrájának köszönhetően pillanatok alatt pótolta a Tiszay Magda távozásával 1962-ben keletkezett űrt.
Vendégszerepelt Európa csaknem valamennyi országában. Partnere volt olyan világsztároknak, mint Dietrich Fischer-Dieskau, Luigi Alva, Nicolai Gedda, Jevgenyij Nyesztyerenko és Renata Scotto. A szerepléstől 1992-ben vonult vissza.
Barlay Zsuzsa részleteket énekel operákból – áriafelvételei a rádióban:
Rossini: Olasz nő Algírban
a) Izabella áriája, I. felv.. (km. az MRT énekkara)
b) Izabella áriája, II. felv. (km. Réti József, Várhelyi Endre)
Rossini: Hamupipőke
a) Angelina ariosója, I. felv.
b) Angelina áriája. II. felv.
Donizetti: A kegyencnő – Leonóra áriája, III. felv.
Donizetti: A csengő– Donna Rosa jelenete
Verdi: Don Carlos – Eboli áriája, III. felv.
Csajkovszkij: Anyegin – Olga áriája, I. felv.
Csajkovszkij: Az orleans-i szűz – Jeanne s’Arc áriája, I. felv.
Bizet: Carmen – Kártyaária
Thomas: Mignon – Mignon románca, I. felv.
Erkel Ferenc: Névtelen hősök - Özvegy Sáskáné és Csipkés Tamás, módos gazda kettőse (Km. Gregor József, valamint a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkarának női kara, vezényel: Kórodi András)
Barlay Zsuzsa, a kitűnő fiatal alt-énekesnő, az elmúlt idényben több nagy feladatot oldott meg sikeresen az Operaházban és a koncertdobogón.
— Nem könnyű felmérnem az elmúlt évad számomra is jelentős színházi eseményeit — mondotta. A színházban hat premierről és a hangversenypódiumon negyvenkét koncertről számolhatok be! Szinte fáj is megválnom ettől az évadtól, mely sok régóta dédelgetett álmomat valósította meg. Régi szerepeim mellett például az idén énekeltem először A trubadúr és Az álarcosbál alt főszerepét.
— Nagyon szeretem a színpadot, a játék, a kifejezés, a mozgás és a zene harmonikus összeolvadását. A koncertlátogató közönség persze másképpen ismer! Az oratórium-esteken megmutatkozik a zene másik arca, mely szigorúan zárt formáival, puritán egyszerűségével ejt rabul. Az idén gyönyörű műveket énekelhettem: műsoromon szerepelt Bach h-moll miséjétől kezdve a Messiáson és a Verdi Requiemen át egész a Sztravinszky Ödipus Rex-éig számos remekmű. Jövőre ehhez még Bruckner Te Deum-a is csatlakozik.
/S-V /
Budapest, 1971. március 2. Barlay Zsuzsa, a Magyar Állami Operaház tagja.
MTI Fotó: Keleti Éva.- Tulajdonos: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum
A Liszt-díjas, Érdemes művészt, Barlay Zsuzsa operaénekesnőt, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagját köszöntötte mai – 86. – születése napján a Dankó Rádió Túl az Óperencián adásának szerkesztő-műsorvezetője. Nagy Ibolya gratulációjához, jókívánságaihoz én is csatlakozom:
Sok szeretettel kívánok Barlay Zsuzsának jó egészséget, boldogságot és boldog születésnapot!
A gratuláció mellé egy dal is járult:
Carl Millöcker: Gasparone (1884., Bécs, Theater an der Wien)
Friedrich Zell és Richard Genée librettója nyomán a dalszövegeket Róna Frigyes fordította magyarra. Albert István összekötőszövegét elmondja: Békés Rita és Bánffy György
- Zenóbia dala (Barlay Zsuzsa, km. az MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Bródy Tamás) - Az operett keresztmetszetének bemutatója 1972. július 8-án volt a Kossuth Rádióban (19.31 – 20.53).
A délelőtti adást ma délután hat és hét óra között az ismétlésben újra meghallgathatjuk a Dankó Rádióban
Április 15-én ünnepli nyolcvanötödik születésnapját Bodrogi Gyula Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Színésze.
Elsütöttem már máskor is, de ezúttal a Puccini-év alkalmából is további boldog éveket kívánok a házassági évfordulóját ilyenkor ünneplő Laurettának és Rinucciónak!
A Fidelio köszönti a 75 éves Kalmár Magdát, Kossuth-díjas operaénekest, a Magyar Állami Operaház örökös tagját és mesterművészét. Az említetteken túl még egy tucat érem és oklevél birtokosa, amelyek közül talán érdemes kiemelni a Melis György-díjat, hiszen az alapítót – bár játékostársa volt – mesterének tekinthette.
90 évvel ezelőtt született Vujicsics Tihamér (Pomáz, 1929. február 23. – Damaszkusz, 1975. augusztus 19.) zeneszerző, népzenegyűjtő. A balkáni népek zenéjét gyűjtötte és népszerűsítette Magyarországon. 137 filmzenét és operát szerzett, mint a Tenkes kapitánya, a Bors filmsorozat filmzenéjét is ő komponálta. Damaszkusz környékén történt repülőgép-szerencsétlenségben halt meg.
„A Kossuth-díjjal is kitüntetett Vujicsics Együttes, amely sok magyar emberrel is megszeretette a délszláv népzenét, nem a vezetőjéről kapta a nevét, sőt nincs is ilyen nevű tagja. A nevük Vujicsics Tihamérnak állít emléket, aki sokoldalú, színes személyisége volt a zenei életnek, és akinek korai halála fájó űrt hagyott maga után. Bármilyen műfajban otthon volt akár zeneszerzőként, akár hangszeres előadóként, a létező összes módon igyekezett örömet okozni a zenéjével.”
"- Soha nem voltam öntelt vagy elfogult magammal, mindig tele voltam kétellyel, de azért történt az életemben pár olyan dolog, amitől megnyugodtam. A legrégibb élményemmel kezdem. Még nagyon fiatal voltam, amikor kaptam egy nagyszerű mondatot Latinovits Zoltántól. Éveken át egy házban laktunk a Bajza utcában. Jó kapcsolatban voltunk, de barátkozni nem igazán lehetett vele. Egyszer bevittem a Fészek Klubba és leült az ajtó közelébe. Amikor belépett valaki, odavetett egy pikírt megjegyzést. A harmadik belépőnél megszólaltam, hogy „Zolikám, hagyjad már..!” Rám nézett és azt mondta, „Csend, mi vagy te? Egy hang! Semmi más.” Ha egy Latinovits Zoltán azt mondja, hogy te egy hang vagy – bár nincs masnival átkötve –, az ajándék. Két éve, amikor épp egy komoly kórházi kezelésen voltam túl, találkoztam a világhírű operaénekessel, Marton Évával, akit azelőtt nem ismertem. Egy kerületi bevásárlóközpontban odalépett hozzám, és azt kérdezte: „Gyurikám, hogy van? Nagyon aggódtunk magáért!” Hát az, akinek ő ilyet mond, boldog lehet."
Schmidt Ferenc, a bécsi mesterkomponista néhány nap előtt történt elhunyta alkalmából:
A nemzetközi zeneművészetet az utolsó félévben ért súlyos csapások: — az orosz mesterdalnok, Baklanoff György* és honfitársai: a kitűnő konferanszié és kabaretista Jushny,* meg Godovsky Lipót* a tüneményes technikájú zongoratitán elhunyta után most újabb hatalmas veszteség érte Franz Schmidt, a német komponisták vezér alakjának sírba-szállásával.
Schmidt Ferencben Bruckner Antal — a néhai nagy osztrák szimfóniaírónak egyenes utódja következett el. Ez a magyar származású, pozsonyi születésű., istenáldotta tehetségű zene-poéta múzsatermékeiben is gyakran elárulja magyar eredetét. Schmidt erősen szárnyaló zenei fantáziával rendelkező, pompás tudású, sajátos természetű, érzékies muzsikus. Bruckner tanítványa, aki a klasszikus formaelemeket modern technikával köti össze és szilárd alapon állva, a modern zeneművészet minden újítását: a gazdag, választékos harmonizációt és a színdús mesteri hangszerelést korlátlanul uralta. Mindenkor újat adott, anélkül, hogy tétován tapogatózó impresszionizmussal kísérletezett volna, a szenzációhajhászástól is távol állt. Szimfóniái, dalművei, kamarazenéje mindmegannyi zenei csúcsteljesítmény.
Schmidt 1874-ben Pozsonyban született. Bécsben, a konzervatóriumban Hellmesberger növendéke volt, a zongoraszakot Epsteinnél végezte el. Írt 2 kitűnő dalművet: a „Notre Dame”-ot és a „Fredigundis”-t, 4szimfóniát, zenekari variációkat egy magyar huszárnótára, zongora ― zenekari variációkat Beethoven egy témájára, egy zongoraötöst és egy vonósnégyest. Van egy csapat gyönyörű orgonaszerzeménye is.
Schmidt hosszú éveken keresztül volt első cselló-hangversenymestere a bécsi udvari operaháznak. A néhai kitűnő drezdai karnagy: Ernst v. Schuch tűzte elsőként műsorára egy filharmóniai hangverseny keretében, az akkor még bátortalan — minden magbízása mellett is, — félénk Schmidt „Notre Dame” című operájának mámorító, buja, magyaros színezetű invencióteli közjátékát. Azonban a mű átütő sikere dacára sem adatott meg a lehetősége annak, hogy Schmidt kiválhasson az operaházi zenekarból és teljesen a zeneszerzésnek szentelje idejét. Ekkor Max Graf — a jeles bécsi zenekritikus — az osztrák közoktatásügyi minisztériumnak azt javasolta, hogy a fiatal mesternek adjanak ösztöndíjat, mely javaslat azonban süket fülekre talált. Néhány év múlva Schalk Ferencben — a bécsi Hofoper néhai első karnagyában — lelt Schmidt lelkes mentorára, aki gyors egymásutánban adatta elő a Hofoperben a „Notre Dame” című operát és egy filharmóniai hangversenyen Schmidt remekbe-készült második szimfóniáját.
A „Notre Dame” című dalmű zenei nyelvezetéből mintha a csehek zenei atyamesterének szelleme szólna a hallgatóhoz. Schmidt sohasem irt drámai illusztrációs muzsikát, a kényelmes modern minta szerint nem hangsúlyozott ki egyes szavakat, gesztusokat, hanem mindenkor megőrizte művészi önállóságát. Dalműveiben mindig a szöveg által ihlettette meg költői képzeletét.
Bécsben Schmidtnek hatalmas zenei tábora, rendkívül lelkes hallgatósága volt. Kitűnő kreációinak Goldmark Károly, a „Sába királynője” című dalmű illusztris szerzője is őszinte csodálója volt.
Schmidt alkotásai fénykorának idejében Bécs még vezető-szerepet játszott a zenei metropolisok soraiban. Akkoriban még Strauss Rikard, Schalk Ferencz, Lőwe Ferdinand, Josef Marx — a kitűnő dal-poéta — és Rosé tanár, a bécsi mesterhegedűsök doyenje működtek Bécsben. Ma az egykori „császárváros,” Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert és Brahms hajdani lakhelye, a klasszikus zenei tradíciók városa zeneileg kihalt, korifeusok híján van, művészi felsőbbrendűségéből immár sokai veszített. A német nemzeti szocializmus nem produkált addig újabb zenei szellemet.
Schmidt Ferenc, aki hosszú éveken keresztül igazgatója volt a bécsi zeneakadémiának. nemcsak komponistának volt elsőrendű, hanem cselló- és zongoravirtuóz is egy személyben, és Rose Arnold tanár mellett Bécs első kamarazenésze. Vele most Bécs reprezentáns zenésze tűnt le.
Guttmann Miklós
BRASSÓI LAPOK, 1939. március 5. (45. Évfolyam, 53. szám)
„Csaknem a halálba futottunk Hódmezővásárhely határában. Németh László ünnepére autóztunk 1971 tavaszán, amikor viharos előzésbe kezdett, de időben visszarántotta a kormányt. Egész úton mesélt. „A Hegedűs a háztetőn-nel lettem elsőrendű állampolgár! Előadás végén a kijáratnál lipótvárosi öregasszonyok vártak, és aranyláncokat ajándékoztak!” Szülővárosához közeledve ki-kipillogott a vásárhelyi határba, ahol valamikor sárkányt eregetett pajtásaival. Felidézte a népkerti színházban a hegedűjét sirató cigányt. Aztán a Zoo cirkusz káprázata! A templomi kórusban a Haydn, Lassus, Kodály műveiben szólózó ifjút Tóth Lajos karnagy úr a szegedi színházba tanácsolta, ahol „úgy zengett a hangja, hogy betöltötte a színházat” – emlékezett társára Agárdy Gábor.”
[…]
„Bessenyei Ferenc 2004. december 27-én halt meg; 2019. február 10-én születésének centenáriumára emlékezünk. Monumentális alakja úgy merül fel előttem, ahogyan öreg könyvvel a kezében a Színészdalt mondja. „Ha meg nem tesszük azt, / Ami föladatunk: / Akkor gyalázat ránk, / Színészek nem vagyunk!” És összecsapva a kötetet, oldalvást a bal portálon távozott.”
"Talán túl könnyen használunk ilyen szavakat, hogy színészkirály, színészóriás, de Bessenyei Ferencet az Isten is színésznek teremtette. Szálfatermet, orgánuma nagyharang, de visszafogottan is tudta használni kivételes, mély hangját. Énektudása kifogástalan, kórustagként kezdte a pályát. Tiszta hitű, tragikus hősök hosszú sorát játszotta el, viszont veleszületett vitalitásánál fogva könnyedén tudott humoros is lenni. Ösztönös színésznek tartották sokan, pedig intellektuális figurákat is bőven játszott, és állandóan kereste a színház értelmét. Hiába volt sikeres, örökké elégedetlen volt, ha nem érezte úgy, hogy hozzátesz valamit a nemzeti kultúrához a munkájával."
184 éve született Cesar Antonovics Kjui orosz zeneszerző, az „Ötök” tagja, később hadmérnök (1835. január 18. – 1918. május 26.)
«Január 18-án százhuszonöt éve (szerző a cikket 1960-ban írta, megj. A.), hogy a vilnai gimnázium francia nyelvtanárának, Antoine Cuinak házában fiúgyermek született, akit a zenetörténet Cézár Antonovics Kjui néven ismer, mint az új orosz iskola nagy „Ötök”-nek tagját.
Élete eleinte ugyanúgy alakult, mint a legtöbb kortársmuzsikusé. Korán kezdi zenei tanulmányait, 10 éves kora óta zongorázik. Az első benyomást Chopintől kapja, akinek sokáig hatása alatt áll. Néhány hónapig Moniuszko tanítványa; tőle a zeneszerzés alapjait tanulta. Ettől kezdve Szentpétervárott tanul előbb mérnöki, majd hadmérnöki akadémián. Ez utóbbiban, tanulmánya végeztével, tanár marad hosszú éveken át (tábornoki rangban vonulnyugalomba.) Hadmérnök hallgató korában találkozik Balakirevvel, aki megismerteti őt a korszak legoroszabb zeneszerzőjének, Glinkának muzsikájával.
1857-ben éri a Chopin utáni legnagyobb zenei benyomás, ismeretsége Dargomizsszkijjel, akinek sajátos ariózus-deklamatorikus vokális stílusa egész későbbi munkásságára döntő befolyással van.
Ezektől az évektől kezdve egyre inkább háttérbe szorul a katonai-mérnöki-pedagógiai tevékenysége s középpontivá válik a zenei, zeneszerzői, később a zeneesztétikai, zenekritikusi. 1857—58-ban megírja a Kaukázusi fogoly című operát (Puskin után szabadon megírt librettóra), mely — 1881-82-ben átdolgozta — mindvégig legsikeresebb darabja marad. Ezt hosszú sorban követik az operák. Különös előszeretettel használ fel francia, vagy francia novellák, regények alapján írt librettókat (Hugó, Maupassant, Mérimée, Dumas), de gyakran választ témát az orosz irodalomból is, főleg Puskin műveiből (pl. a Kapitány lánya). Egy felvonásnyi balettmuzsikát is ír a Muszorgszkijjal, Rimszkij-Korszakovval és Borogyinnal közösen tervezett Mlada című balett-operához.
Az operaszerzői tevékenység mellett legjelentősebb a dal termése. Kamara művek, kis zongoradarabok, zenekari művek (köztük legismertebb műve: a Tarantella. 1859) jelzik munkásságát; elsősorban a kor stílusára jellemző miniatűr szalondarabok.
Ő fejezte be a haldokló Dargomizsszkij kívánságára annak Kővendég című operáját s többek között ő is írt egy befejezést Muszorgszkij Szorocsinci vásárjához, amelyet meg is hangszerelt.
Ma már azt kell mondanunk. hogy kompozíciói nem jelentősek, sem dallamvilágukkal, sem formálásukkal nem hívják magukra a figyelmet, sőt a sajátos nemzeti hang is — amely a korszak orosz muzsikusait az európai zeneszerzők sorának élvonalába emeli — szinte teljesen hiányzik életművéből. Miért tartjuk hát mégis számon, mivel vívta ki helyét, mivel sikerült nevét fenntartania?
Az orosz közélet az elmúlt század második felében, lényegiben francia minták után alakult. Francia volt a művelt társalgás nyelve, francia irodalom volt a divatos, zenében is a francia nagyopera jelentette az egyetlen lehetséges irányzatot. Ebbe a nyugatot utánzó légkörbe tört be az új. orosz nemzeti muzsika gondolatával először Glinka, majd néhány fiatal muzsikus, akik egymással összefogva küzdöttek az orosz nemzeti zene megvalósításáért. Az „Ötök:” Borogyin, Balakirev, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov és Kjui.
Kjui, zeneszerzői tevékenysége mellett, jelentős kritikai munkásságot is folytatott. 1864-től kezdve tizenhárom éven át állandó zenekritikusa az egyik pétervári újságnak, és ezután is gyakran és sokfelé ír cikkeket az új orosz zene érdekében, egyszerre propagálva benne a hazai, nemzeti muzsikát és az új modern zenét, az orosz mellett a leghaladóbb, legújabb nyugatit is felismervén, hogy a kettő egymás nélkül sem fejlődni, sem közönségsikert elérni nem tud. Kjui kritikai munkásságát, propagátori tevékenységét nemcsak hazáján belül, hanem az országon kívül is gyakorolta.
Két jelentős cikkgyűjteménye látott napvilágot Párizsban is, és ki tudja, nem ezek az írások hívták-e fel pl. az ifjú Debussy figyelmét az orosz muzsikára, melyből — tudjuk - mily sokat merített.»
Zicsi és vásonkői gróf Zichy Géza Emil János (Sztára, 1849. július 23. Budapest, 1924. január 14. )
magyar író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, zongoraművész, belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, főrendiházi tag. (Wikipédia)
Emlékét idézi az alábbi cikk is:
Uj Idők, 1901 – I. kötet. Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Zichy Géza gróf.
Büszke és kemény egy fajnak a fia volt az a tizennégy éves gyerek, ki mikor vadászaton visszafelé sült el a puskája és összeroncsolta a jobb karját, sebének lázában is dacosan ismételgette :
— Azért mégis híres zenész lesz belőlem !
Zenész és jobb kéz nélkül! Holott a hangszere a zongora volt, melynek két kéz is alig elég. Nem is vették hát komolyan a lázbeteg szavát, még azután sem, hogy fölgyógyult, hanem mindent elkövettek, hogy eszébe ne jusson a legédesebb ábrándja. Szórakoztatták. mulattatták, kedveskedtek
neki és a lelkük mélyéből örvendtek, hogy lám: tökéletesen elfeledte már utolérhetetlen ábrándját, a muzsikát s nem betege többé!
Még a zongoráját is eltávolították a kastélyból azalatt, hogy seblázban feküdt, valahova elrejtették egy régi granáriumba, melynek épp akkor nem volt semmi használati rendeltetése. S elfelejtették volna azt is tökéletesen, ha félév múlva híre nem jár, hogy abban a granáriumban kísértetek tanyáznak. Hallatszik éjjel a mozgásuk: kip-kop, kip-kop, sőt néha mintha egy kis zenei ritmust is elkövetnének, nagyon halkan, de mégis .. .
Tán csak nem az örökre elnémult zongora hazajáró lelke?
Egyszer aztán kipattant a kísérteties titok. Géza gróf kijelentette, hogy ő ért az ördögűzéshez, jöjjenek vele, majd elbánik a gonoszokkal. Kíváncsiságból követte az egész család. Amint a granáriumba léptek, megdöbbenve látták, hogy a zongora nyitva áll, rajta mindenféle kóta, egytől egyig a klasszikus fajtából.
Hát az ördög zongorázni is szokott?
Dehogy az ördög, inkább az ördögűző.
Mert Géza gróf egyenesen odament a zongorához, leült és bal kézzel játszott rajta, azzal az egy kézzel, mely neki megmaradt.
Megrohanták, ostromolták:
— Hol tanultad? Mikor tanultad? S hogyan tudtad elrejteni előttünk?
— Hol? Hát itt! Mikor? Éjnek idején, midőn a többiek aludtak és én kiosonhattam észrevétlenül a kastélyból. Hogyan tudtam elrejteni? Hát úgy, hogy némává tettem a zongorát, nehogy a hangja eláruljon Csak a kopogása hallatszott: kip-kop, kip-kop ... s azt hitték, hogy kísértetek járnak. Pedig akkor is én jártam szívdobogva az én imádott szerelmetes ideálom, a muzsika után.
. . . így mesélte el nekem ezt a történetet a délvidéken a Zichy-családnak egyik régi hű embere és hozzátette azt is, hogy már akkor fölfogadta a fiatal gróf: ha sikerül meghódítani az ideálját és nagy zenész lesz belőle, a jótékonyságnak szánja mindazt, amit vele elér. Lehet, hogy legenda a történet és a fogadalom, de nem volt legenda a dicsőség, a siker és a jótékonyság.
Sokat ért el, nagyon sokat s annak elsősorban mindig a szegények örvendtek. Miután tanárai ezek voltak : Meyerbeer, Volkmann Róbert és Liszt Ferenc, európai körútra indult és ahova eljutott, dicsőség és elismerés volt az osztályrésze. Különösen a nyolcvanas években lett a neve egész Európában ismert és becsült, mint olyan virtuózé, ki egyedül áll a maga nemében s egy új iskolának a megteremtője.
De Zichy Géza nem érte be ennyivel, hanem alkotni is akart mint zenész, nem csupán a legmagasabb tökéllyel kifejezésre juttatni a mások alkotásait. Az utóbbi évtized nagy sikerei bizonyítják, hogy ezen a téren is beteljesült forró vágya. Dolores, Egy vár története, Alár és Roland mester mindmegannyi lépcsői zeneírói dicsőségének. Mint író és költő is kiváló, ami a zenésznek is nagy előnyére vált,
mert a szövegeket maga írta operáihoz és azok tartalma nagyon elütött más zeneszerzők sablonos szövegétől. Egy ideig a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa is volt, de megunta az azzal az állással járó torzsalkodást és visszatért a múzsájához.
Mindezeket pedig — működését egészében korántsem adva vissza, csakis a legfőbb vonásaiban és kiemelve belőle azt, mi leginkább szembeötlő volt — abból az alkalomból írjuk meg róla, hogy huszonöt év előtt lett a Nemzeti Zenede elnöke. Abban az állásában is, mint mindenütt, a hol működött, sok jót és hasznosat mozdított elő.
Az Uj Idők bemutatja olvasóinak képben is azt a férfiút, kinek törekvése mindig eszményi volt, lelke és szíve a szépért és a jóért hevült.
Zichy Géza gróf, a tanult zeneszerző, a valaha európai hírű félkezes zongoraművész, Liszt Ferencz barátja stb. stb. ismét szövetkezett Zichy Gézával a lírikussal, a Kisfaludy Társaság tagjával, több akadémiai díj nyertesével. És ketten operát írtak.
Két külön dolog lévén 1. a szöveg és 2. annak zenéje: szóljunk külön-külön róluk. A szövegkönyv eszméjében sok nemes lelkesedés és finomult, szinte már konvencionális formákká szublimálódott hazaszeretet nyilatkozik meg. De mint drámai munka színtelen, erőtlen, csaknem összefüggéseket nélkülöző. Rímeiből nagy tetszés mellett idézhetnék egy csomót. Jóízűen lehetne mosolyogni rajtuk. Egészben azonban ez a szövegkönyv mégis egy impozáns férfiúi lélek revelációja. Valami naiv, kedves, ritka, elkésett emberé, aki a szabadságharcot, a történelmet mindétig olyan szemmel nézi, mint én vagy te gyermekkorunkban. Persze ezzel a látással művészetet csinálni alig lehet. És ha valakinek ez nem tetszik, meg szeretném magyarázni az illetőnek, hogy olykor megéri az operai zsöllye árát az is, ha nem éppen művészetet, hanem csupán emberi dokumentumokat kapunk. Az is igaz, hogy a közönség a színházban nem azért fizet, hogy érdekes egyéni megfigyeléseket tegyen a szerzőn, hanem hogy drámát, darabot lásson. A drámáról Zichynek, mint már mondottam, különös fogalmai vannak. Az ő romantikus álomvilágában nincs az emberek cselekvésének kényszerítő logikus kapcsolata, nincsenek feszültségek, ütközések, egyenlő értékű lelki erők, melyek mérkőznek egymással, hanem csak jó és rossz emberek vannak, mint a mesében. A gonoszság tör a jóság ellen, de persze a jóság diadalmaskodik s a mese nem volna szép és megható, ha minden diadal nem alakulna át szép tablóvá. Bábemberek pantomimikája, zenével és szép dekorációval, ez a Zichy Géza gróf Rákóczi-darabja. A szerző drámaírói kvalitásairól ez esetben egyáltalán vitatkozni sem lehet.
Zichy Géza mint zeneszerző azonban kétségtelen tehetség. Egyik kompozícióját a maga nemében elsőrendű művészi alkotásnak tartom. Egy kardal: Szerenád című. Néhány év előtt hallottam és egészen elbájolt. Ezek után kevésbé lesz meglepő, ha megjegyzem, hogy a »II. Rákóczi Ferencz« zenei értékekben nem is mérhető a kis férfikarhoz. Vannak érdekes részletei és nekilendülései, de nincs benne artisztikus elrendezés, konstruálás, fejlődés. Valószínű, hogy ennek a szöveg az oka. Belső igazság nélkül, egység nélkül a zene is élettelen és szervetlen. Apróbb és nagyobb, értékesebb és silányabb gondolatok mozaikja. Minden zenedarab invenczióból, dallami kitalálásból és szerkezeti töltelékből áll. A kettő kiegészíti egymást s egyik olyan szükséges, mint a másik. Az invenczió a maga helyén, a szerkezet is a maga helyén. Zichy gróf sajnálnivaló felületességgel bánik ezzel az elhelyezéssel. S onnan van, hogy elejtett és elrejtett dallamai igen sokszor nem hatnak, exponált pontokra pedig üres zenei konstrukció kerül. Mindvégig művész és poéta, a sablont kerüli, s magyaros stílusa is óvja a sablontól, nem mesterember, a partitúrában idegen gondolatot sem találunk, de az ötleteket — a jó és szép ötleteket — megöli a kidolgozás öntudatlan optimisztikus és meg nem kritizált volta s a zene vad, nyesetlen burjánzása. Az érték és értéktelenség egymás mellett és semmi a maga helyén.
Jókai regényeiben olvasunk ilyenféle emberekről, akik óriási kertjükben mosolyogva mutatják a látogatóknak a drága hollandi tulipánokat és hasonló amatőr büszkeséggel a papsajtot és a bogáncsot.
95 éve hunyt el gróf Zichy Géza magyar író, zongoraművész, zeneszerző és politikus.
(1849. július 23. – 1924. január 14.)
[…] «Gróf Zichy Géza emlékezete.»[…]
Írta s a Magyar Tudományos Akadémia 1924. december 15-én tartott összes ülésén felolvasta Kozma Andor t. tag.
(részlet)
[…] «Tekintetes Akadémia!
„Nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időkre emlékezni a nyomorúságban."
És még sincs szebb fájdalom, a nyomorúságban sem, mint örökre tovatűnt nemes alakot idézni vissza emlékezetünkbe.
Ezt a legszebb fájdalmat vállaltam magamra a Tekintetes Akadémia megtisztelő felhívása folytán s
szeretettel mélyedtem el abba a nekem igen kedves feladatba, hogy gróf Zichy Géza elhunyt tiszteleti tagtársunk emlékezetének áldozzak.
A reá való emlékezésnek szép fájdalmát szeretném megóvni ama legnagyobb fájdalomnak keservétől, melyet a boldog időkre emlékezés a nyomorúságban vergődőknek okoz. De hiába hallgatnám el, amit minden magyar szív érez. Le kell azzal előbb röviden és zordonan számolnom, hogy aztán a keserv sötét árnyékából megkönnyebbülve meneküljünk a magyar főúri lantos emlékezetének tiszta fényébe.
Ő maga is hamar leszámolt a szörnyű időkkel. Megérte még azt az ezeréves nemzethez nem méltó belső romlást, mely minden külső ellenségnél vadabb rohammal hozta ránk a rút katasztrófát. A roham félelmes volt, de ő megállta, mert félni nem tudott. Megundorodni azonban a szennytől, mely imádott nemzetén végig sepert, tudott. Megvetni mindent, ami aljas, szintén tudott. Ha ifjabb korában éri vala nemzetének veszedelme, fél-kézzel is tudott volna küzdésre kelni a magyar becsületért és jobb jövőért. De hetven éves korán túl érte az, amin büszke lelke fellázadt. Ilyenkor, „jó lehet a lélek kész, a test erőtlen.” Teste, mely pedig acélos, karcsú, magas előkelőségében méltó volt dalos, ábrándos, de mégis ritka erős lovagi lelkéhez, nem bírta tovább. Mikor már minden személyes veszedelmet és injuriát töretlenül kiállt, a kitombolt förtelmes vihar után a test megtörött. Aztán, csak a hívő keresztény lélek erejétől éltetve, tudott panasz és félelem nélkül szenvedni még néhány évig. És tudott meghalni bátran, mert „aki hisz, ha meghal is él.”
Az evangélium szerint „nem úgy jön el Isten országa, hogy azt az ember eszébe vehetné.” De ellentmondást nem tűrő sugallat bennünk, hogy az a szent titok, mely a szenvedésekben kihunyt földi élet után az emberi lélek örök sorsát takarja, csak jót rejthet sűrű fátyolába. Csak a kiszenvedett siratóinak kegyetlenség a halál, magának a halottnak kegyelem. Gróf Zichy Gézának, a költőszívű büszke magyar főúrnak bizonyára az volt. Elképzelni is fájdalmas, mit érezne ő, ha a szerencsétlen világháború és a szégyenletes forradalmak szörnyűségei után még azt a kínos, reménysorvasztó, erkölcspusztító nemzeti nyomorúságot is meg kellett volna élnie, amelyben a haza már egy végtelenségnek tetsző lustrumon át tengődik.
Az a csodálatos, nagy benső ellentmondás kínjától terhes érzésem van, hogy éppen ama legjobb, legnagyobb elhunyt magyarok haláláért kell leginkább áldanunk az Isten jóságát, akiket legkeservesebben siratunk.
Ugyanezt a fájó megnyugvást fejezte ki Vargha Gyula kitűnő költőtársunk abban a szép szomorú versében, melyet virágul tett le gróf Zichy Géza ravatalára:
„A jóságos szemek lehunytak,
Talán, mert nézni már meguntak.
A szem, mely új fényt vár amott,
Mért nézzen itt sötét romot?”
Ám, ha a földöntúli élet titkát az emberész nem is éri fel, a hű emlékezés erejével vissza tudja idézni az örökre elköltözött feledhetetlent. Nem a kiszenvedi halottat, hanem azt a még reményteljességben ragyogó, nemes élő alakot, akinek homlokáról sugárzik a tiszta gondolat, ajkáról árad a férfias dal s kezének bűvös erejű érintésétől érces zengésekre zendülnek a húrok.
Így jelen meg gróf Zichy Géza emlékezetem távlatában.[…]
Medgyesi Mária színművésznő, a Budapesti Operettszínház örökös tagja mai születésnapján
egy régi interjúja leközlésével köszöntöm a Művésznőt:
Film Színház Muzsika, 1966. szeptember 2.
Medgyesi Mária: „Nem primadonna - énekes színésznő szeretnék lenni”
Medgyesi Mária a Dúvad című filmben
Legnagyobb sikereit prózai színészként érte el. Kecskeméten az »Ilyen nagy szerelem« bemutatója után — mindaddig, amíg e társulat tagja volt — mindenki Lidának hívta. Noha játszott énekes szerepeket is, Pécsett, Debrecenben, Veszprémben és Győrött, mégis prózai színészként tartották számon. Országos nevet filmjeivel szerzett: a »Hintónjáró szerelem«-ben, a »Kertes házak utcájá«-ban, a »Fagyosszentek«-ben, a »Dúvad«-ban, a »Jó utat autóbusz«-ban és az »Oldás és kötés«-ben Medgyesy Mária, mint naiva, vagy mint tragika mutatkozott be. Egyetlen énekes filmje volt csak, a Háry János, csakhogy Örzse szerepét itt — hangban Mátyás Mária formálta meg.
Pedig az már főiskolás korában kiderült, hogy jó hangja van. Csakhamar a közönség is meggyőződhetett róla, hiszen az Operettszínház »Csárdáskirálynő« előadásán, harmadéves korában, sikerrel ugrott be Stázi szerepébe. Azon még senki nem is csodálkozott, hogy az elmúlt évad végén kilencesztendős prózai színészi múlt után a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött — primadonna szerepkörre. Az a hír azonban, hogy a Margitszigeti »Varázsfuvola« előadás Papagéna szerepét ráosztották, már mindenkit meg
lepett. Még inkább meglepődtünk a bemutató után. Semmiféle elfogódottság, lámpaláz nem érződött rajta, már pedig világhírű énekesek mellett kellett helytállnia. Úgy játszott, énekelt az operaszínpadon, mintha mindig ezt csinálta volna.
— Mit szólt hozzá, amikor felkérték. Meglepődött? Félt? — Remélem, nem veszi szerénytelenségnek, ha az igazságot mondom. Nem lepődtem meg, és nem féltem. Készültem erre a feladatra. Tudom, az lenne a helyes, az illő, ha most gyötrelmekről, izgalmas pillanatokról mesélnék. Csakhogy akkor hazudnék. Én gyerekkoromban Mozart-énekesnek készültem. Szinte az ének a természetes hangom. Ha felnőtt fejjel zenés feladatot oldok meg, feloldódik minden gátlásom. Ha pedig prózai feladatot kapok, roppant lámpalázas vagyok. Talán ez a magyarázata annak, hogy a premierjeimmel sosem vagyok elégedett, csak az ötödik előadás után nyugszom meg. Másképp van ez a zenével. Ha a zene szól, az az érzésem, semmit sem fogok elhibázni.
— Vajon ez az önmagára találás, ez a zenében történő teljes feloldódás azt jelenti-e, hogy Medgyesi Mária elbúcsúzik a prózától? — Szó sincs róla. Mindent szeretnék csinálni. Mindent. Még a gondolattól is megszakad a szívem, ha holmi búcsúra gondolok. Noha a Fővárosi Operettszínházhoz szerződtem — nem primadonna, hanem énekes színésznő szeretnék lenni. És itt a színésznőn van a hangsúly leginkább. Higgye el, a primadonna szerepeknek is van karakterük ...
— Talán éppen ezért nem festeti szőkére a haját? A primadonnák általában, szerte a világon szőkék. Vagy tévednék? — Szőkék? Vörösek és feketék. Én például fekete maradok. Meg szeretném őrizni önmagamat. Illetve mindig csak a szerepekhez szeretnék átváltozni.
— Az előbb azt is mondta, hogy Mozart-énekesnek készült. Papagéna sikere után nem ébredt fel a régi álom? — Korántsem. A felnőtté válással az ember felméri önmaga képességeit. Az Operaház színpadán úgy vélem, erőmből csak a középszerűségig futná.
Nem mulasztja el azt sem elmondani, hogy mennyit köszönhet az énektanárának, Spiegel Annie-nak, akitől nemcsak énekelni, de egy kicsit élni is megtanult. Már készül az október 7-i premierre. A »Szép álmokat Violetta« című musicalban mutatkozik be először, mint szerződtetett pesti színész. Úgy érzi, hogy a tavalyi Jászai-díj óta új szakasza kezdődött az életének.
153 évvel ezelőtt született, és 118 éve, fiatalon hunyt el
Vaszilij Szergejevics KALINNYIKOV, nagytehetségű, orosz zeneszerző.
A Gerely naptár szerint 1866. január 13-án született, az Orlovszki Kormányzóságban található Vojnában, és 1901. január 11-én hunyt el, Jaltán.
Rendőrtiszt fia volt. Apja, aki a helyi kórusban énekelt, és gitáron is játszott, fiát már korán zenetanulásra ösztönözte. Az apának az egyházhoz fűződő jó kapcsolata révén a fiú a helyi papneveldében tanulhatott, ahol 14 éves korában már átvette a kórus vezetését.
1884-ben Moszkvában folytatta zenei tanulmányait: Először a konzervatórium diákja volt, majd ösztöndíjjal a Moszkvai Filharmonikusok Zeneiskolájában, fagott szakon tanult tovább. Itt Iljinszkijtől és az autodidakta Blarambergtől zeneszerzés-oktatásban is részesült. (A családban egyébként - úgy tűnik – erősen öröklődött a zenei tehetség, mert Vaszilij legfiatalabb testvére, Viktor (1870-1927), szintén zeneszerző lett, főleg kóruszenét komponált.)
Anyagi nehézségei miatt Vaszilij Kalinnyikov kénytelen volt egyszerre több színházi zenekarnál állást vállalni, fagotton, üstdobon és hegedűn játszott. A kemény munka nagyon megviselte az amúgy sem erős fizikumú fiatalember szervezetét. P. Csajkovszkij ajánlására 25 éves korában a Moszkvai Kisszínház karmestere lett, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra kényszerítette, hogy lemondjon minden állásáról és délvidékre költözzék.
Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Kalinnyikov annak a generációnak sarja, amely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül.
Két szimfóniájával ígéretes, komoly zeneszerzőnek bizonyult. Előbb egy kantátával (Damaszkuszi Szent János) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898-ban), majd Párizsban (1900-ben) is nagy sikerrel játszottak. (Az I. szimfónia – kitűnő zenéjénél fogva – ma is műsoron van az orosz zenekaroknál, de II. szimfóniája szintén figyelemre méltó zenedarab).
Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd Tolsztoj «Boris cár»-jához komponált zenét. Írt egy nyitányt, Bylina címmel, továbbá zongoradarabokat, dalokat és kórusműveket. Maradt utána egy befejezetlen opera (címe: „1812-ben”) is, ennek csak a Prológusa készült el.
Zenéjén keresztül Kalinyikov igyekezett bemutatni az orosz életet és az orosz tájakat. A 19. század végi orosz zene haladó realista táborát képviselte.
Súlyos betegségének a Krím- félsziget enyhe klímája sem használt, és Kalinnyikov fiatalon, 35 éves kora előtt hunyt el, Jaltán. Kiadója, Jürgensen, a zeneszerző kéziratban hátra maradt műveit az özvegytől nem remélt, magas áron vásárolta meg, mondván, hogy a zeneszerző halála után azok értéke megtízszereződik.
Forrás:
Révai Nagy Lexikona
A Kalinnyikov műveivel megjelent MARCO POLO CD-k kísérőfüzetei
(Párizs, 1899. január 7. – Párizs, 1963. január 30.)
Szokolay Sándor Déploration című kompozícióját a tours-i Ockoghem Kórus adta elő a debreceni kórusfesztiválon, Claude Panterne vezényletével, Szesztay Sári zongoraművésznő és a Debreceni MÁV Filharmonikusok Zenekarának közreműködésével.
Ezt a művét, mely voltaképpen egy requiem és egy zongoraverseny ötvözete, Francis Poulenc francia zeneszerző emlékére komponálta Szokolay Sándor. A hattételes mű magyarországi bemutatója rendkívül kedvező fogadtatásra talált.
Szokolay Sándor ezzel a művel is gazdagította rendkívül színes palettáját, a rekviem-hang és az ő sajátos melodikus-harmonikus világának mindenki figyelmét felkeltő egybeötvözésével.
Magyar Nemzet, 1964. június 14.
Barátság Poulenc-kel
Szokolay Sándor 1962-ben volt először Franciaországban. Az első tours-i fesztiválon a debreceni MÁV Szimfonikusok és az európai hírű Kodály-kórus Gulyás György vezényletével bemutatta Szokolay Sándor oratóriumát, az Istár pokoljárását. A szólót magyar művészek énekelték, kivéve Franqoise Perdoux asszonyt, a tours-i egyetem tanárát, a helybeli kórustársaság szólistáját. Perdoux asszony nemcsak a narrátor szerepét vállalta el, hanem franciára is lefordította a szöveget. A mű kedvéért tanult meg magyarul.
Az Istár hatalmas sikert aratott Tours-ban, a finálét meg kellett ismételni.
És ott, a fesztiválon ismerkedett meg Szokolay FrancisPoulenc-kel, a világhírű komponistával, a francia Hatok egyikével.
Poulenc áradozva nyilatkozott a fiatal magyar szerző művéről, a Nouvelle Republique-ben a zene átütő erejét, rendkívüli ki fejezők épességét, természetességét és minden modernkedés nélküli újdonságát dicsérte.
Poulenc barátságába fogadta a magyar komponistát: támogatást kínált és megpendítette egy UNESCO-ösztöndíj gondolatát.
Nyikolaj Karlovics Metnyer (Medtner) orosz zeneszerző
(1880.I.5. Moszkva – 1951.XI.13. London)
[…] „Az orosz zeneszerzők között, különleges hely illeti meg Medtnert. Egész alkotása visszatekintő; távoli, legtöbbször melankolikus emlékezésekből szövődik össze. Ezek bánatos ábrándozások arról, ami elmúlt s már remény sincs arra, hogy visszajöjjön, holott oly kedvesnek és rokonszenvesnek tűnik a zeneszerző szemében.”[…]
Idézet Keldis: „Az orosz zene története” című könyvéből.
*
„Tiszta formaépítésű, világos stílusú művész, aki így az orosz iskola, jelentős tagjává emelkedett.”
Forrás: Falk Géza: „Csajkovszkij különös élete” című könyvéből.
*
[Zongoraműveit mindig nagy élvezettel hallgatom. A.]
Ma 116 éve született Neményi Lili színésznő, operaénekesnő (Igló, 1902. nov. 28.–Budapest, 1988. júl. 13.)
Az alábbi levélnek itt újraleközlésével emlékezem a legendás Művésznőre
Levél a Varázslóhoz
/MUZSIKA – 1979. November (11. szám)/
1946. december 1. A Bohémélet felújítását körülbelül kéthónapi próba előzte meg. A Varázsló naponta velünk dolgozott. Ezer és százezer kitűnő rendezői utasítást adott. Egyik férfiénekesnek nem volt jó a memóriája, ezért mindennap elmagyarázta neki, hogy mit kell csinálnia - férfikollégám ezt a két hónap alatt mindennap el is felejtette.
- Nem teszi türelmetlenné, idegessé ez a hiábavaló munka? - kérdeztem a Varázslót.
- Lili - felelte -, a munka sohasem hiábavaló. Amit ő elfelejt, az megmaradhat valaki másnak az agyában, s egy új szerepnél az emlékezet mélyéből felbukkan és hasznossá válik. Az illető azt fogja hinni, hogy övé az ötlet, hogy ő találta ki a jó megoldást. Az a fontos, az a jó, hogy megmaradt, és gazdagított egy színpadi alakítást.
A Bohémélet próbái... Soha vissza nem térő, megismételhetetlen varázslat volt. Kitűnő énekestársakkal, Fricsay Ferenc vezényletével. Emberek vagyunk, érzékeny idegrendszerrel. Le merjem írni? Hát leírom: igenis, kicsit bolondok és őrültek is. Nem mindig precíziós gépként próbáltunk. A Varázsló is néha fáradt unalommal ült lent a nézőtéren, felhajtott gallérú nagykabátban figyelve a mindennapi próbák komoly munkát igénylő, kissé szürke monotonságát. De egy kifejező gesztus vagy egy szépen formált zenei frázis utáni pillanatban a felhajtott gallérú nagykabát lent volt a földön, a Varázsló fönt a színpadon. Mint egy tűzijáték felröppenő rakétája, mindenre fényt derített: élő Prométheuszként tüzet, meleget, világosságot, énekesi-emberi értelmet adott a próbának.
Egy elsuhanó szépségű ötlete volt a Bohémélet negyedik felvonásbeli duettjéhez. Rodolphe az ágy mellett, a széken ül. Mimi az ágyban fekszik. A Varázsló azt kérte, hogy támaszkodás nélkül, karomat ölelésre tárva, lassított felvételként emelkedjem föl fektemből. S a nagy, sötét nézőtér mélyére nézve, betegségtől lázas szemmel, vízióként lássam és láttassam, éljem át kettőnk első találkozásának sorsdöntő pillanatát. „Oh, mily hideg e kis kéz, hagyja melegítenem ..." — két sóhajszerű akkord, mint mikor a szív már alig-alig dobog, és nehéz a légzés; majd egy feloldó fortéra teljes testtel ájultan zuhanjak vissza az ágyra. (Hátborzongatóan gyönyörű színpadi kép!)
Eljött végre az első jelmezes zenekari főpróba. A nézőtér telve volt a múlt, jelen és jövő Mimijeivel, Rodolphe-jaival, Musette-jeivel, az Operaház kitűnő tagjaival, na és természetesen a kíváncsiskodókkal. (Többek között azért is, mert a prózai-operett-sanzonista Neményit meg kell nézni, elvégre hallani úgy sem fogják — ’hisz nincs is hangja ....')
Tehát a Bohémélet negyedik felvonásának gyönyörű jelenete. Halotti csend a nézőtéren; a nem túlzottan jóakaratú, de már puhulóban levő kollégák is hatása alá kerültek e lírai halál szépségének. A forte akkordra visszazuhantam az ágyra. Majd egy nagy sikoly, s a beteg, félhalott Mimi egy balerinát megszégyenítő rugalmassággal ugrott ki az ágyból. Fricsay leállította a zenekart. Fehér Pál — drága első Rodolphe-om
— tágra nyílt szemmel meredt rám. Nem az arcomra bámult, hanem testem más táját nézte, amit két kezemmel, a fájdalomtól eltorzult arccal fogtam kétségbeesve, nem tudván, mi történt velem.
A Varázsló, aki mint kész produkciót a nézőtérről figyelte az előadást, előre jött a zenekari árok mellvédjéhez.
- Lili! Mi történt? - kérdezte.
- Nem tudom - feleltem. S fogtam, fogtam a ... de a fájdalom nem szűnt meg.
- Pali, kérlek, nézd meg, mi történt - szólt a Varázsló.
Fehér Pali felemelte az ágy lepedőjét. A lepedő alatt egy 30—40 centiméter hosszú hajlított, vastag kárpitostűt talált, amivel a matracokat szokták átvarrni. Ahogy visszazuhantam az ágyba, a görbe tű hegyes része az egyenlőtlen súlyelosztás következtében beleszúródott farcsontom középső, lágy részébe. Kegyetlenül éles fájdalom volt.
A Varázsló pár percig hitetlenül nézett fel a színpadra, majd a telt nézőtér felé fordulva ezt mondta:
- Lili, tudja mit jelent ez?
- Nem - feleltem.
- Azt, hogy magának ebben a szerepben nagyon nagy sikere lesz! Na, folytassuk a próbát, ha megnyugodott, és már nem fáj. . . semmi - szólt a Varázsló, azaz maga, drága Nádasdy Kálmán.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ezt is, és Klemperer meg Ferencsik Figarójának Susannáját — amire azt mondta, hogy nemcsak Mozarté, volt, hanem Beumarchais-é is —, a Pillangót, a Halkát, és kedvenc kis közös fiunkat, a Borisz 13 éves Fjodorját (amihez egy tündéri gyermekdalt is lefordított, csak a mi előadásunk számára). Ismertem már, mielőtt megismertem volna. A helyszín Kolozsvár, Medgyaszay Vilma vendégszereplése — első találkozásom a sanzon világával. Vilma Mimi (ez volt a beceneve) fehér asztalnál is elbűvölő volt. Sokat beszélt nekem műfajáról, a kísérő fontosságáról, s egy fiatal fiúról, akivel sokat korrepetált. Ez az ifjú maga volt, Kálmán.
Hát ilyen régen ismerem én magát. Akkor nem gondoltam, hogy több műfaj is összeköt majd minket. Azzal az ötletével, hogy egy szilveszteri Denevér-előadás második felvonásbeli fináléjába beletett két sanzont, rangra emelte ezt a miniatűr-művészetet. S elhitette az ifjúsággal, hogy kell és érdemes foglalkozni a sanzonnal! En mint előadó, nemcsak hobbyból, de az elhivatott művész megingathatatlan hitével, bizonyosságával hirdettem e háromperces élet teljességét, hazugság nélküli igazát. Hiszen a miniatűrfestők is nagy festők voltak! Miért ne lehetne hát ez a miniatűr-művészet is nagy és elismert, elismert, ha olyan mester üti lovaggá művelőit, mint amilyen maga, drága Nádasdy Kálmán.
Milyen volt a játéka? Adolf Weissmann így jellemzi:
[…] „Rubinstein ösztöne nagyszerű. A virtuozitás nem öncél, az a játék nem marad a felületen. a mélyre hatol! A zongora és a romantika találkozik ebben a játékban, a leggyengédebb líra az őserővel párosul, a technika a muzsikával. Vagyis, jobban mondva: ezt a technikát a muzsika táplálja. Ez a zongorajáték magával-ragadó, elementáris!
Elhajlik a virtuozitás útjáról, elkanyarodik nagy ívben, — majd ismét visszatér hozzá. Lemond alátványos játékról, ami igen furcsa valakinél, aki a színpadon is szerencsét próbál! Operái („Démon”) azonban nem élnek, mert bár a fantasztikusat keresi, ebből meríti operái tárgyát, azt lírai módon átértékeli úgy, hogy végül a muzsika színpadon idegenül hat. A zongora szelleme hatja át egész valóját és minden elképzelését, ezt viszont vonzóvá tudja tenni fantáziája segítségével. Éppen azzal tűnik ki. hogy nem teátrális; mindig valódi a pódiumon. A hallgató-néző úgy látja: Beethovenhez hasonlatos. Mindenki várakozását ez a külsőség is a legmagasabbra fokozza — s amit hall, az megerősíti a hallgatót abban, hogy a Beethovenkor nagy virtuózainak szelleme született újjá."[...]
Anton Grigorjevics RUBINSTEIN orosz zongoraművész, zeneszerző, konzervatóriumi igazgató és tanár.
«Rubinstein (1829-1894)
Száz esztendeje, hogy megszületett és 35 éve halott (1929-ben, a cikk írásakor., megj. A.).
A 65 év alatt mindent megkapott, elért és elnyert az élettől, amiről művészember csak álmodozni szokott: zongorázott, komponált, turnézott, volt konzervatóriumi igazgató és zenei intézmények művészi vezetője.
Bejárta Amerikát és Európát. Szentpétervár, London, Párizs, Berlin, Budapest és Bécs egyaránt a lábánál hevert. Éveken keresztül egész Európa az ő nevétől volt hangos. És mindezeken felül módjában állott, hogy jövedelmező és tiszteletbeli állásait otthagyja, s hogy így csak a zenének és a komponálásnak szentelhesse életét.
Kívülről nézve, a legszerencsésebb művészpálya. Kis gyermek még, amikor felfedezik. Jómódú szülei lehetővé teszik, hogy a legelső európai mesterektől nyerhessen oktatást. 12 éves korában már beutazta az összes fővárosokat, végül is — Liszt tanácsára — Berlinben, a zenei világ akkori centrumában telepszik meg. A 48-as forradalom öt is, mint sok más társát, elsodorja Berlinből; nincs más választása, hazamegy Oroszországba, ahol Helén nagyhercegnő veszi pártfogásába és anyagilag és nagyszerű összeköttetéseinél fogva, erkölcsileg támogatja. Egykorú krónikák tudni vélik, hogy ebben a támogatásban nemcsak a művész, hanem a férfi is részesült, de ezekhez a pletykákhoz az alapot csak társaságban félhangon kiejtett félmondatok szolgáltatták. Mi igaz belőlük? Ki tudhatja?
Rubinstein életében különben is nagyon kis szerepet játszottak a nők. Ragyogóan ívelő pályáján sehol nincsen nevezetesebb női állomás, legfeljebb kisebb, feltételes megállóhelyek. Lehet, hogy gyönge szívét akarta megkímélni az izgalmaktól? Egyetlen nagyobb lángolásának tárgya: Berg orosz tábornok leánya, akit el akart szöktetni. Az apa azonban idejében rájött a fiatalok tervére és az idillnek vége-szakadt.
Egész élete szakadatlan diadalút; otthon és külföldön egyaránt ünneplik, dicsőítik, magasztalják. Liszt maga is mindig a legnagyobb elismerés hangján beszélt az orosz muzsikusról, aki viszont leplezetlen hódolattal és rajongással viseltetett a Mester iránt. Századvégi, elsárgult visszaemlékezések meghatóan mesélik, hogy amikor Rubinstein a hatvanas évek vége felé Pesten járt és Lisztet zongorázni hallotta, térdre-borult a Mester előtt és úgy csókolta a keskeny, varázsos ujjakat.
Rubinsteint, mint zenészt, és mint komponistát, egyaránt nehéz — visszanézve a huszadik század szemszögéből — klasszifikálnunk. Játéka személyes varázsánál fogva ellenállhatatlan volt; de lényegében nem volt pontos és korrekt játékos. Nem azt adta, amit más gondolt, érzett, szenvedett és zenei formába öntött, hanem mindig saját magát tárta hallgatósága elé. Szomorú szláv melódiák az ő szívét fájdították, szilaj lengyel táncok az ő vérét hozták mozgásba. Ez a rapszodikus játékmodor elbűvölte a hallgatóságot, amely hipnotizálva, lélegzetét visszafojtva ügyelt minden hangra és szinte varázslat alól szabadult az első tapsra. Kompozícióiból a végtelen orosz szteppék lehelete csapódik felénk, érezzük a szél süvítését, a Volga hullámainak ringását, Szentpétervár téli utcáin a hó csikorgását, a szánok csengetyűjét, a cári Oroszország fehéren csillogó, letűnt pompáját.
Egész korszak zárult Rubinstein zenéjébe, amelyet zongora mellett, letompított fényű, hangulatos szalonokban életre lehet hívni — egy órára. Tovább nem, mert megtörik a varázs. Rubinstein világa nekünk már mesevilág és a mesevilág alakjait nem szabad ideszólítanunk a magunk valóságába, hanem ott kell hagynunk, ahová, és ahogyan az orosz zeneköltő álmodta őket.»
Varlamov románcait nagy szeretettel fogadta a moszkvai közönség, az egész városban azonnal ismertté váltak. A. Bantyshev, Varlamov közeli barátja, a Nagyszínház szólistája, sokáig könyörgött a zeneszerzőnek, hogy írjon neki egy románcot.
– Milyet óhajtasz?
– Amilyet te akarsz, Alexandr Jegorovics …
– Jól van. Gyere el egy hét múlva!
Varlamov nagyon könnyen írt, de rendkívül öntörvényű ember lévén, nagyon hosszú időbe telt, amíg munkához látott.
Egy hét múlva megjelenik Bantyshev – a románc sehol.
– Nem volt rá idő. – tárja szét karjait Varlamov. – Gyere holnap!
A következő napon – a helyzet ugyanaz. De az énekes makacs ember volt, és Varlamovnál minden reggel megjelent, amikor a zeneszerző még aludt.
– Mi vagy te valójában? – háborodott fel egyszer Varlamov. – Az ember alszik, te pedig, mondhatnám, pirkadatkor megjelensz! Megírom neked azt a románcot. Hiszen már megmondtam – megírom, és megírom!
– Holnap? – kérdezi epésen Bantyshev.
– Holnap, holnap!
Reggel, mint mindig, megjelenik az énekes. Varlamov alszik.
– Ez az öné, Bantyshev úr, – mondja a szolga, és átad a korai vendégnek egy románcot, amely arra rendeltetett, hogy egész Oroszországban híressé váljon.
A románc címe: «Hajnalban ne keltsd fel (На заре ты ее не буди)».”
(1801. november 27. Moszkva – 1848. október 27. Szentpétervár)
«A zenéhez lélek kell,» - írta - «az oroszban pedig van lélek, ezt népdalaink bizonyítják.»
„[…] Varlamov ugyancsak a divatos «házi» muzsikálás románc-kultuszának képviselője, de sok tekintetben ellentéte Aljabjevnek. Személyes sajátságai és életútja is azt mutatják, hogy más környezetbe tartozik, mások a hagyományai, nézetei és törekvései.
Aleszandr Jegorovics Varlamov 1801. november 27-én született Moszkvában. Apja katonatiszt, aki később állami szolgálatba lép, de nem ér el magas beosztást és szerény körülmények között él. A szülőket nyilvánvalóan a szűkös anyagi körülmények késztetik, hogy a gyermeket az Udvari Kórusba adják. Itt a már tisztes korú Bortnyanszkij tanítja zenére. Ennek a kiváló mesternek a befolyása kétségtelenül jótékonyan hat a leendő zeneszerző fejlődésére. Varlamov Bortnyanszkijtól örökölte az énekhangra való komponálás kitűnő ismeretét és az énekelt dallamnak azt a lágyságát és behízelgő hangját, mely a későbbiekben olyan jellemző lesz műveire.
1819-ben befejezi az énekkari tanfolyamot. Ezután hivatásos zeneművész lesz, akinek a művész tevékenység jelenti a megélhetési forrást. Szolgálati beosztása folytán néhány évet külföldön, Hollandiában kell töltenie. Itt szélesedik ki zenei látóköre. Oroszországba visszatérve énekórákat ad, és az énekkarban dolgozik. Nem tud azonban olyan beosztást kapni, amely igényeinek megfelelne, ezért 1828-ban kilép a kórusból. Moszkvába költözik, ahol a cári színházak irodájában kap állást, és kis idő múlva «zenekomponáló»-nak nevezik ki. 1833-ban jelennek meg nyomtatásban első románcai, melyek azonnal óriási népszerűséget szereznek neki. Minden újabb románca páratlan gyorsasággal terjed el és nemegyszer szájról szájra adják tovább. Mint énektanárnak is csakhamar jó neve lesz. Pedagógiai tapasztalataira támaszkodva 1840-ben tankönyvet ad ki «Énekiskola» címmel. Néha hangversenyeken is fellép, mint énekes, ámbár nem nagyképességű előadó.
Varlamov művei mind a műfajok száma, mind belső gazdagságuk és tartalmuk sokoldalúsága tekintetében elmaradnak Aljabjev alkotásai mögött. Kizárólag énekes lírai műveket írt, más zenei műfajt úgyszólván nem is érintett. Lírájának az egyszerűség, közvetlenség és az üde érzelmek adnak erőt és bájt.[…]
[…] Élete utolsó éveit Pétervárott tölti. Népdalfeldolgozásokat adott ki «Orosz énekes» címmel. Ebben nem törekedett a népdal tudományos megismerésének elmélyítésére. Csupán az volt a célja, hogy házi és nyilvános előadásokra népdalokat válogasson össze. Gyűjteményének anyaga nem eredeti, hanem közismert és közkedvelt dalokból áll. […]
Részlet Kulcsár Gabriellának a SZABADSÁG 2008. március 19-i számában megjelent írásából:
„Az orosz zene varázsa
[…] Gottfried Rabl karmester szívesen kutat új művek után. Ezen az estén a pedagógusként ugyan híres, de zeneszerzőként méltánytalanul a zeneirodalom szélére taszított Tanyejev: IV. Szimfóniáját ismertette meg a közönséggel. Tanyejev Csajkovszkij-növendék volt, – talán ennek hatása a fúvósok kiemelt használata –, de hamarosan megtalálta egyéni kifejezésmódját, amiben nem annyira az orosz, mint inkább a nyugat-európai hagyományokra épített. Zenekari hangzásának tömörsége, az egymásba-torkoló dallamvonalak leginkább Brahms felé mutatnak. De mondanivalójában ott érezzük az orosz lélek pátoszos zavargásait, amelyek az esdeklő dialógusokban, valamint a zenekari tuttikban nyernek kifejezést. Az I. tétel alaptónusa drámai, amelynek fokozásában a rezek és ütősök vették ki a részüket. Habár a lassú tétel alaphangulata is drámai, az oboa és a fuvola szólójával némi napsugár mégis áttört a sötétségen. Márkos Albert érzékeny hegedűszólójával pedig a tétel kicsengése líraivá lényegült. A III. tételre a szélesen áradó, színes „mesélés” jellemző, amit szakaszonként határozott ritmikájú fúvós betétek szakítanak meg. A fúvósokra épülő makacs ritmikájú drámai IV. tételben ellenpólusként játékosnak mondható párbeszédeket is hallottunk, a finálé pedig ünnepélyessé, diadalmassá szélesedett.
A zenekar jó formában muzsikált, összpontosítva mindarra, amit az osztrák karmester precíz beintéseivel, félreérthetetlen mozdulataival kért. Az összjátékból kiemelném Hodrea Radu meleg tónusú, meggyőző klarinét,- Pöllnitz Boróka technikailag művészileg kicsiszolt fuvola,- és Haáz Bence fegyelmezett-játékos oboaszólóját.
Tanyejev szimfóniája eljutott a lelkekig. A koncert előtt, Rabl így vélekedett:
»Tanyejev egy intellektuel, aki a saját maga kozmoszában él. Dallamait nem lehet Csajkovszkijéval összehasonlítani; nehezebben érthetők, de ha meghallgattad, nem tudsz a varázsától szabadulni.« *”
* Nagyon találó megállapítás! Több zeneműve megismerése után nekem is ez a véleményem! (Megj., A.)
Előzmény: Tanyejev 150 - Balázs Miklós, 2006-11-24 [ Főtéma ]
162 évvel ezelőtt, ezen a napon született
SZERGEJ IVANOVICS TANYEJEV (Vlagyimir, 1856.11.13. /25./ - Gyudkoveli, 1915.06.06. /19./), az „orosz Brahms“-ként emlegetett orosz zeneszerző és zongoraművész, a moszkvai konzervatórium tanára, majd igazgatója, Szkrjabin, Rachmaninov, Glière, Mjaszkovszkij, Medtner és Grecsanyinov tanára.
KELDIS, az „Orosz zene történeté“-ben ezt írja róla:
»TANYEJEV […] Csajkovszkij tanítványa és követője, szívében tisztelet és szeretet él zseniális mestere iránt, mégis önálló művészi utat talál, s a zenei alkotás elveinek új, eredeti rendszerét dolgozza ki, […]
Szilárdan kitart amellett, hogy az orosz zeneszerzőknek saját nemzeti kultúrájuk sajátosságaiból kell kiindulniok, önálló úton kell haladniok. Mélyen meg volt győződve arról, hogy éppen az orosz zene az, amely népi ösztönzéseinek kifejlesztésével eleven és egészséges áramlatot visz a világ zeneművészetébe és ezzel új lendületet ad annak, új virágzásba hozza azt.
Véleménye szerint az igazi zenei haladásnak két alapvető forrása van: a népdal és az elmúlt idők nagy klasszikus mestereinek a művei. Azt hangoztatta, hogy „csak az a szilárd, ami gyökereit népi talajba ereszti“, és egyidejűleg az orosz klasszikus zene és irodalom egész korábbi fejlődésének tapasztalataira is támaszkodni kívánt. Azt a felfogását, hogy a népdalt figyelmesen és elmélyülten kell tanulmányozni, a két legnagyobb orosz művész: Puskin és Glinka példájával igazolta. […]
Gyakran hangoztatta, hogyaz egyes népek és korszakok zseniális muzsikusai azért voltak nagyok, mert saját nemzeti életük és kultúrájuk alapjaira támaszkodtak. „Ez általános szabály – írta Csajkovszkijnak -, ami alól nincs kivétel. A németalföldiek műveiket a népdalok alapján írták; a gregorián énekek, amelyekre a 16. század olasz zeneszerzői támaszkodtak, korábban népi dallamok voltak; Bach a német zenét korálokból alkotta meg, ami szintén nem egyéb, mint népi dallam“ Tanyejev véleménye szerint a nemzeti kultúra népdalba rejtett elemeinek kifejlesztése az egyetlen út, amely teljes értékű és időálló művészi alkotásokhoz vezethet. […]«
„A ragtime királyaként emlegetett Joplin tevékenységének köszönhetően a ragtime a klasszikus zene magasságába emelkedett. Kompozícióiban sikeresen ötvözte az afro-amerikai népzene ritmusát és jellegzetességeit a 19. századi európai romantikus muzsikával.”
A Fidelio egy tíz évvel ezelőtti emlékező cikkének sorait idézem: „hét portréja: Scott Joplin” (2008.11.24.)
Scott Joplin, a "Ragtime Királya" 1867-ben született és 1917. április 1-én halt meg. Joplin a texasi Lindenben született, hat gyermek közül másodikként. 1871 után a család Texarkana városába költözött. A fiú rendkívüli zenei tehetsége hamar megmutatkozott, és édesanyja takarítással kereste meg az első zongoraleckékre, majd később az első saját zongorára valót. Joplin zongoratanára Julius Weiss német származású zenetanár volt, aki bevezette őt a klasszikus zenei formák világába, alapos összhangzattani és magas színvonalú technikai oktatásban részesítette. Később, már Sedaliába költözése után Scott Joplin a George Smith Főiskolán tanult zeneszerzést.
Joplin már tizenévesen, az 1880-as évek végétől maga kereste kenyerét, kávézókban, mulatókban zongorázott, és feltehetőleg különböző együttesek tagjaként bejárta a Középnyugatot. 1890-ben St. Louisban telepedett le, majd 1894-ben Sedaliába (Missouri állam) költözött, itt a Maple Leaf és a Black 400 előkelő klubok zongoristája volt. Első szerzeményeit, a Please Say You Will és A Picture of Her Face című dalokat Syracusában, New York államban értékesítette, ahol saját nyolctagú zenekarával, a Texas Medley Quartettel turnézott.. 1898-ra hat zongoradarabját adta már el, mindegyik kellemes dallamú, jól megkomponált darab volt, de nem rendelkeztek igazi átütő erővel. Ezekből az egyik ragtime volt és az Original Rag címet viselte.
1899-ben jelent meg leghíresebb darabja, a Maple Leaf Rag (Juharfalevél Rag). Ezért a ragtime-ért a kiadó, John Stark and Son eladott példányonként egy cent jutalékot fizetett Joplinnak élete végéig. A Maple Leaf Rag a legnevesebb ragtime-előadók közé emelte Joplint, és meghozta az elismerést a ragtime-nak, mint zenei stílusnak is. Az ezt követő években bontakozott ki Joplin legtermékenyebb korszaka, közel hatvan darabot komponált.
1911-ben New Yorkba költözött, ahol új műfajjal, a ragtime-operával is kísérletezett. Az első mű, a Guest of Honor című elveszett, a másodikat, a Treemonisha címűt életében mindössze egyszer játszották 1915-ben, igen kevés sikerrel. Ez lett volna az első nagyopera, amit afro-amerikai szerző komponált. A kudarc anyagilag is nagy veszteséget jelentett Joplinnak, hiszen saját költségén állította színre az operát.
A zene rögzítési technikája ebben az időben még gyermekcipőben járt, Joplinnak mindössze hat viaszhengerre rögzített felvétele maradt fönn 1916-ból. Érdekességük a sok díszítés, amivel a játékát változatossá tette. Technikailag a felvételek viszont igen egyenetlenek, ez lehet a kezdetleges körülmények következménye, de lehet Joplin egészségi állapotának eredménye is. Előrehaladott szifiliszben szenvedett, téboly, paranoia, bénulásos tünetek sújtották.
1917-ben New York Cityben kórházba került, és április elsején elhunyt. Halála nem váltott ki különösebb visszhangot, két okból: a ragtime átadta a helyét a feltörekvő dzsessznek, és az USA az I. világháború küszöbén állt. Mégis, a ragtime kétszer is divatba jött Joplin halála után, először nosztalgikus okokból az 1950-es évek elején, másodszor az 1970-es évektől. 1970-ben Joshua Rifkin Joplin-ragtime-okból összeállított CD-je Grammy-jelölést kapott. 1972-ben végre újból színre került a Treemonisha. A The Sting című, később Oscar-díjat nyert film bemutatásakor (1973) az Entertainer című ragtime aratott óriási sikert, sőt a slágerlistákra is felkerült. A ragtime iránt feléledt nagy érdeklődés hatására 1974-ben Kenneth MacMillan összeállított egy balettet Joplin, Max Morath és mások melódiáiból, Elite Syncopations címmel. Ezt alkalmanként azóta is előadják.
Nagysága elismeréseként csillaga bekerült a st. louisi Hírességek Sétányába. Billy Dee Williams főszereplésével a Motown Filmstúdió életrajzi filmet készített róla 1977-ben, lakóhelyén, Sedaliában évenként megrendezik a Scott Joplin Fesztivált. Az amerikai zenetörténetben játszott szerepéért 1976-ban poszthumusz Pulitzer-díjban részesítették.
(1839. augusztus 24. Býšt (Csehország) – 1916. november 23. Szentpétervár)
Közel ötven éven át a Mariinszkij Színház vezető karmestere volt, az ő irányítása alatt mutatták be gyakorlatilag az összes, abban az időben született orosz operát.
Szegény tanár gyermeke volt. 1853-ban édesapja meghalt, ezért 14 évesen dolgoznia kellett; a helyi templomban orgonált. 1854-ben beiratkozott a Prágai Orgonaiskolába. Itt többek között Jan Bedřich Kittl tanította. Végül segédtanár lett, mivel Kittlék nagylelkűen engedélyezték, hogy folytassa tanulmányait.
1961-ben Oroszországban, Szentpétervárott lépett fel először karmesterként Juszupov herceg magánzenekaránál.
Nápravník a 1863-ban a Birodalmi Színházak orgonistája és segédkarmestere, 1867-ben másodkarmestere, majd 1869-ben – Ljadov utódjaként – a Mariinszkij Színház vezető karmestere lett, és ezt a pozíciót haláláig megtartotta.
1874-ben megszerezte az orosz állampolgárságot.
Dosztojevszkij egyik könyvében (A Karamazov testvérek) így ír róla: „Nápravník úr a mi ismert orosz zenekari vezetőnk.”
Ő vezényelte 1874-ben a Borisz Godunov első bemutatóit, Csajkovszkij öt operáját (pl. Az orleans-i szüzet, a Mazepát és A pikk dámát), és Rimszkij Korszakov öt operáját (köztük a Májusi éjt, a Hópelyhecskét és a Karácsonyéjt), de karmesterként az orosz Zenetársaság hangversenyein is fellépett.
Rimszkij-Korszakov, egyik operabemutató alkalmával önéletrajzi könyvében ezt írja:
[…] „Le sem vettem a szemem Nápravníkról; csodáltam tökéletes hallását, gondosságát, csodáltam, hogy mennyire ismeri a partitúrát.” […]
1975 novemberében Nápravník vezényelte Csajkovszkij Első zongoraversenyének első oroszországi bemutatóját. A szólista Gustav Kross volt (akinek játékát egyébként a zeneszerző „szörnyű hangzavar”-nak minősítette). Nápravník jó barátságot ápolt Csajkovszkijjal. Rendkívül meggyőző módon adatta elő annak Patetikus szimfóniáját 1893. november 18-án, tizenkét nappal a zeneszerző halála után. A premier, amelyen maga a zeneszerző vezényelt, nem aratott ilyen sikert, részben azért, mert a hallgatóság és a zenekar számára a sok újdonság idegen volt, részben Csajkovszkij (talán alulértékelt?) karmesteri teljesítménye miatt (Noha Rimszkij-Korszakov a „Zenei életem” c. önéletírásában állítja, hogy a szerző vezényelte előadás is rendben volt.). Nápravnik pálcája alatt azonban - és Csajkovszkij hirtelen halála miatt - e művet elsöprő erejű érzelmi üzenetet közvetítő remekműnek tekintették. E második alkalommal már a Csajkovszkij által a premier után javított mű került bemutatásra, így a Nápravník vezényelte második előadás valójában a ma ismert műnek az első bemutatója volt.
Nápravnik négy saját operája közül a legsikeresebb az 1894-ben komponált Dubrovsky volt, amelyet 1895-ben mutattak be. Szövegkönyvét Puskin története alapján Modeszt Csajkovszkij (Pjotr Iljics Csajkoviszkij bátyja) írta. Nápravnik művei (operák, szimfóniák, kamaradarabok) mára már feledésbe merültek.
Nápravnik 1916. november 23-én hunyt el. Családja 1917 májusában külföldre távozott, és végül Belgiumban telepedett le.
Felesége Olga Schroeder operaénekesnő volt.
Nápravník legsikerültebb operája egy televíziós közvetítésből:
Ma 90 éve született Jerry Bock amerikai musical-zeneszerző (New Haven, Connecticut, USA, 1928. november 23 - Mount Kisco, New York, USA, 2010. november 3.)
„A Hegedűs a háztetőn zeneszerzője Budapesten” „EGY VILÁGSIKER ÚTJA”
Film Színház Muzsika, 1985. június 8. (23. szám)
Nem érte el a Fővárosi Operettszínház Hegedűs a háztetőn bemutatóját a zeneszerző, Jerry Bock; a Pan Am közvetlen New York— Budapest járatára szóló jeggyel a zsebében Frankfurton keresztül előbb Bécsbe utazott: Budapesten ugyanis a Nemzetközi Vásár időtartama alatt nem tudott szállodához jutni... Így csak a musical sorrendben negyedik előadását nézte végig dr. Keszler Pál igazgató társaságában, ám jelenléte ezt az előadást is premierré változtatta, s amikor este fél tizenegykor a rendező, Vámos László az előadást ünneplő közönségnek bejelentette és bemutatta a szerzőt, a taps csak tovább erősödött.
... Később a színház egyik különtermében pezsgővel koccintottak a művészek és a szerző, s itt néhány perc alatt az is kiderült, hogy Tevje, a tejesember álmában megjelenő
nagymamája — a zenei megformálás szempontjából legalábbis — Magyarországról származott át a New York-i Broadway egyik színházába, majd húszegynéhány ország érintésével vissza a Nagymező utcába. Jerry Bock (és miért éppen ő lenne kivétel?!) apai nagymamája ugyanis Magyarországon született, nevelkedett,s csak húszévesen került a tengerentúlra.
A késői időpont és az emelkedett hangulat nem sok lehetőséget adott interjú készítésére; másnap délelőtt viszont a Hilton Szálló Dominikánus udvarában a hely hangulata és akusztikája egyaránt lenyűgözte Jerry Bockot, és rögvest javaslattal is elő állt: játsszák el itt nyaranta a Hegedűs afféle keresztmetszetét, másfél-két órában. Majd egy padra telepedve elmesélte, hogyan is született meg a világhírű musical, s milyen rögös utat tett meg a bemutatóig.
— Hogy a kezdetén kezdjem: a wisconsini egyetemen tanultam zeneszerzést (és ott ismertem meg a feleségemet, akivel a harmincötödik házassági évfordulónkat most itt Budapesten ünnepeltük), majd jó néhány évi küszködés után a Fiorello!című musical hozta meg az első elismerést. Ezt — érdekes módon — egy magyar vígjátékból készült musical sikere követte: László Miklós Illatszertárcímű darabjából született aShe Loves Me. Hogyan tovább? — törtük ekkor a fejünket Joe Stein íróbarátommal, amikor valaki azt tanácsolta, olvassuk el Sólem Áléchemangolul Vándorcsillag címen megjelent regényét. A regény nagyon tetszett, de nem éreztük musical-színpadra valónak, s ekkor Joe, aki még jiddis eredetiben olvasta valamikor gyerekkorában a főként Tevje, a tejesemberről és családjáról szóló Áléchem-novellákat, azt indítványozta, próbálkozzunk meg ezekkel... Viszonylag hamar elkészültünk az első felvonással; ekkorra Sheldon Harnick is megírt néhány verset, s nekiláttunk producert keresni. Ami egyébként Amerikában épp fordítva szokott történni: rendszerint a producer keresi meg a szerzőket, ad megbízást; mi viszont felrúgtuk ezt a szabályt. Vesztünkre — eleinte úgy láttuk, mert hiába fejeztük be a darabot, az 1964 szeptemberi bemutatóra négy(!) esztendeig kellett várnunk. S akkor is csak az győzte meg Harold Prince-t, annyi világsiker útnak indítóját, hogy Jerome Robbins — egy másik legendás musical-személyiség — elvállalta a rendezést. Zero Mostel megnyerése a címszerepre volt a következő feladat, de ahogy egyre nagyobb nevek gyűltek mögénk, a hólabda egyre sebesebben gurult... A vidéki előbemutató kritikái ennek ellenére vegyesek voltak, a Broadway-bemutató már zajosabb sikert hozott, de arra senki sem számított, hogy a darab hét(!) esztendeig megy majd egyhuzamban. Az első külföldi előadás Londonban volt, 1967- ben vagy 68-ban,Topollal, a későbbi filmváltozat világhírű izraeli énekes-színészével a főszerepben. Így kezdődött — s most itt Budapesten egyelőre ez a legutóbbi színpadra állítás; egy hónappal ezelőtt volt az azt megelőző Varsóban, s ez év nyarán Amerika-szerte sok kisebb színház műsorán szerepel majd.
— És egy érdekesség: Európában eddig tudtommal csak Olaszországban játszották a Hegedűst; nagy siker volt viszont Japánban, ahol a fiataloknak a zsidó vallás és hagyomány szigorú kötöttségeivel való szembefordulását a saját hagyományaiktól való szabadulás metaforájaként értelmezték . .. Jerry Bock elragadtatással, felsőfokon nyilatkozott a budapesti előadásról;a darabot egyébként vagy másfél esztendeje nem látta; igaz, hogy a megelőző húsz esztendő alatt — a próbákat nem számítva — közel százszor nézte-hallgatta.
Legközelebbi munkájáról nagyon szűkszavúan beszélt: valami egészen általános és elvont témát próbál zeneileg megfogalmazni; étel — ruha — lakás — valami olyan, ami nélkül nem tudnánk — és nem is lenne érdemes — élni.
— Nem hiszek abban, hogy bárki is azt mondhatná: most valami egészen újat próbálok csinálni — mondja búcsúzóul —, ilyen nincs.A hagyomány — amiről a Hegedűs szereplői énekelnek — nem minden ugyan, de minden abból nő ki.Én már akkor is boldog lennék, ha pályám végén elmondhatnám: valami kevés újat sikerült hozzáadnom a musical történetéhez.
142 éve, 1876. november 23-én született MANUEL DE FALLA, a modern spanyol zenei élet világhírű reprezentánsa.
Párisban tanult, Debussy és Dukas tanítványa volt, hazájában Albeniz követői közé tartozott, de mégis egyéni utakon járt. A spanyol népzenét, az ősi népdalkincset dolgozta fel, tette világszerte népszerűvé. Balettje, „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) és operája, a „Rövid élet” (La vida breve) állandóan műsoron van.
Ismertebb művei: „A bűvös szerelem” (El amor brujo) c. balett és az ebből készült szvit, a mesterei emlékére írt zongoradarabok: „Homenaje a Claude Debussy,” Sobre la tumba de Paul Dukas.” Kedvenceim közé tartoznak zongorára és zenekarra írt műve, az „Éj a spanyol kertekben” (Noches en los jardines de España), valamint a „Fantasia bética”, a ”Cuatro piezas espagñolas” és az „Allegro de concierto” zongoradarabok. De szinte valamennyi műve színes, élvezetes, jó zene.
1938-ig vezető szerepet látszott Spanyolország zenei életében. Igazgatója volt a granadai konzervatóriumnak, és mint ilyen, irányította a fiatalság zenei nevelését. De jött a polgárháború, nővérével, Maria del Carmennal kivándorolt Argentínába. Visszavonultan élt. Az Egyesült Államokból kapott annyi szerzői jogdíjat, hogy ezt megengedhette magának, és egy hatalmas oratóriumon dolgozott.
Argentínában hunyt el 1946. november 14-én. Hamvait nővére hazavitette szülővárosába Cádizba.
Tartalom: Zenés portréfilm Házy Erzsébet operaénekesről.
(53 perc)
Első adás: 1978.július 6., MTV 1, 21:15
További adás: 1984.december 28., MTV 2, 19:05
Tizenhárom zenei részlet Házy Erzsébet operaénekes előadásában:
1. Johann Strauss: A denevér - operett, Adél dala /Házy Erzsébet/.
Antal Imre műsorvezető Kórodi András karmesterrel és Házy
Erzsébettel beszélget a művésznő pályafutásáról, A denevér -Adél
szerepéről, szerepformálásáról, az eddig játszott negyven szerepéről,
az ügyszeretetről, a zeneszerzőkről, Carmen hangfekvéséről.
Házy Erzsébet Kórodi András/zongora/ segítségével főleg operákból összeállított műsora következik:
2. Purcell: Dido és Aeneas - Dido áriája
3. Gluck: Orfeusz - Ámor áriája
4. Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló - Serpina áriája
5. Mozart: Figaro házassága - Cherubino áriája /Házy Erzsébet/.
6. Gounod: Faust - Margit áriái: A thulei király balladája;
Ékszerária
7. Puccini: Manon Lescaut - Manon áriája
8. Ránki György: Az ember tragédiája - Éva és az Úr hangja
9. Szokolay Sándor: Anakreoni dalok
10. Gershwin: Porgy és Bess - Bess bölcsődala
11. Bizet: Carmen - Carmen kártyaáriája
12. Kodály Zoltán: Rossz feleség -Házy Erzsébet két szerepben (anya-
lánya) énekel és táncol a férfi tánckarral.
13. Petrovics Emil: Lysistrate -Házy Erzsébet egy vegyes kórussal
énekel.
Riportalany: Házy Erzsébet operaénekes; Kórodi András karmester
Szerkesztő: Ruitner Sándor
Operatőr: KOCSIS SÁNDOR;
Díszlet: Wegenast Róbert
Jelmez: Báthy Alice
Az angol nemzeti opera története szinte azonos legnagyobb muzsikusának, Henry Purcellnek élettörténetével. Amit Purcell tett az angol lírikus színpadon, annál több alig történt az eredeti angol operai kultúra felépítésében. Henry Purcell (1659 —1695) nagy múlt hagyományaiban élt, anélkül, hogy muzsikája szolgai másolás lenne. A másodlagos jellegnek egyébként élesen ellentmond Purcell közvetlen természete, a könnyű áttekinthetőség, amellyel egyszerű színpadi történését zeneileg aláfesti, a dal, az ének örömteli, könnyed lendülete mely a kor ünnepélyes stíluskísérleteivel szemben realisztikus hatásokat állít a siker szolgálatába. ízlelhetjük benne az élet ízeit, érezhetjük a szabad természet. a rétek, mezők, erdős illatát.
Mindez az együttes jelenetekben összpontosul, kórusaiban, táncainak féktelen, üde ritmusában. A központi cselekményt szolgáló erek, fájdalom, kissé vérszegények, meggyőző erejük hanyatlik, valahányszor a dráma kezdetét veszi. Didó fájdalma, Aeneas küldetése, de még Didó halála sem több szcenikai kelléknél, a költő igazán mélyet, nagyot akkor lélegzik, amikor hősei búbánatától felemelkedhetik a kórusok megtisztult metodikájába.
A fordítás, a színpadi átültetés és a rendezés munkáját Nádasdy Kálmán végezte abban a múltat tisztelő keretben, mit a rendkívüli mű szelleme ír elő. Ugyancsak e stílusos elvet tette magáévá Oláh Gusztáv, a díszletek és a jelmezek tervezője. Purcell zenekarának kényes feladata új emberre hárult, Ádám Jenőre, a Főiskola kiváló, nagyképességű tanárára. Bármennyire érett, kiforrott karmester Ádám ma, a színpad átképzést kíván még a legnagyobb talentumtól is. A kapcsolat a történés és a muzsika között fokozott lélekjelenlétet igényel, nagyobb tüdőt, átfogóbb lendületet, határozottabb áttekintését a részleteknek. Nem kétséges, Ádám rövidesen birtokába veszi azt a részben rugalmasabb, részben keményebb zenekari formát, melynek segítségével nem kell követnie a színpadot, a színpadnak sem őt, mert egyesülnek ritmusban, kifejezésben, erőben.
Az énekesek: Némethy Ella, Basilides Mária, Budanovits Mária, Osváth Júlia, Palló Imre, Sárdy János, Horányi Karola, Kováts Jolán, Jámbor László külön zárt fejezetei a nagy operastílusnak. A tánckar élén Ottrubay Melinda a letisztult, antik táncforma életre feslő virága.
Purcell 1695. november 21-én, Szent Cecília napjának előestéjén hunyt el. Sírfelirata a Westminster Apátságban található, melyen a valószínűleg John Dryden tollából származó sorok állnak: — „Itt nyugszik Henry Purcell úriember, aki elhagyta ezt az életet és ama áldott helyre költözött, ahol zenéje egyedül felülmúlható."
Az írás megemlíti, hogy halálakor Purcell „37. életévében” volt - tulajdonképpen ez az egyetlen utalás, melynek alapján születési dátumául az 1659-es évet valószínűsíthetjük.
Így 323 évremódosul a halálának évfordulója. (Megj., A.)
Henry Purcell, a legnagyobb angol zeneköltő, éppúgy mint sok zeneszerző társa, énekes-fiúként kezdte zenei pályafutását a királyi énekkarban. Ezeknek az éveknek eseményeiről alig maradt fenn írás. Csak azt tudjuk, hogy amikor hangváltozása miatt meg kellett válnia a gyermekkórustól, kinevezték „a királyi és állami orgona és virginál* hangolójának s fizetés-nélküli felügyelőjének John Hingston úr segítségére és ennek halála, avagy munkaképtelensége esetén utódjául – fizetéssel.”
Ez a ma már komikusan ható, körülményes leírás azt bizonyítja, hogy elismerték az ifjú Purcell sokoldalú tudását, képességét. Hogy a „fizetés-nélküli felügyelőség” ideje alatt miből élt? Az egykori híradás erre is kitér: „Mint a királyi énekkar egykori tagja évi 30 font sterlinget kap, ezen kívül jó hollandi vásznat, zsebkendőt, filckalapot. . . .”
Nem tudjuk ma már megítélni, hogy a maga korában mekkora volt ez a javadalmazás. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk kevés!
A zenészek helyzete igen nyomorúságos volt akkoriban Angliában. Az uralkodó – II. Károly – elvárta, hogy dicsőítő énekeket írjanak róla zenészei, de megélhetésükről nem gondoskodott. Egy alkalommal Thomas Purcell – a zeneköltő bátyja – segélyért folyamodott. A király elutasította azzal, hogy „tekintélye” rovására menne, ha ilyen „lealázó” alamizsnák nyújtásával foglalkoznék. De azt úgy látszik nem érezte magára nézve megalázónak, hogy uralkodása alatt a muzsikusok nyomorogtak.
Amikor Ewans, a messze-földön híres hárfás éhenhalt, szégyenszemre éjszaka kellett eltemetni, . . . . a szegények alamizsnáján.”
* virginál: a korabeli zongora latinos neve
Forrás: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” (Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1959.)
