„Nem voltam nagyravágyóbb, mint amit a lehetőségeim engedtek” – interjú a 90 éves Barlay Zsuzsával

Ma 90 éves Barlay Zsuzsa, a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Derűs, vidám beszélgetésünkben idéztük fel a gyermekszínháztól kezdődő szép hosszú pályáját. Megosztotta, milyen Carmen lett volna, ha megkapja, de azt is, hogy miért nem vágyott soha Amneris vagy Eboli szerepére. A sorok közt pedig találhatunk egy biztos receptet a kiegyensúlyozott nyugdíjasléthez is.

   - Hogy tetszik lenni?

    - Köszönöm szépen, elég elfogadható állapotban. Sajnos a lábaim már elég régen felmondták a szolgálatot. Ha ülök, akkor deréktól lefelé nem jól, deréktól fölfelé egész jól vagyok.

   - Ez amolyan szakmai betegség lehet, Önnél is a sok színpadi mozgás tette tönkre az ízületeket?

    - Tudja, én nagyon-nagyon korán, három és fél éves koromban kerültem színpadra. Gyerekszínésznő voltam Lakner Bácsi Gyermekszínházában egészen 1948 nyaráig, amikor államosították. Az utolsó percig ott voltam. Az énekléssel való komolyabb foglalkozás csak azután kezdődött.

   - Hogy lehetett Lakner Bácsihoz bekerülni?

    - Igazából Anyukám szerette volna. Volt persze felvételi vizsga, szavalni és énekelni kellett, figyelték a mozgásomat. Akkor is már énekeltem, úgy naturálisan, ahogy egy gyerek énekel. Egészen pici koromban balettel kezdtem Lakner Bácsinál, később prózát és ének feladatokat is kaptam.

   - Van olyan élménye, hogy miben szerepelt?

    - Ilyet nem tudok mondani. Sok apró jelenet maradt meg bennem. Lakner Bácsi nagyon ügyes volt, fantasztikusan értett a gyerekekhez, hogy mit lehet velünk előadni. Természetesen olyan gyerekek jártak oda, akik szerettek szerepelni, mert aki pityergett, az kimaradt előbb-utóbb. Komoly intézmény volt, volt házi zeneszerzőnk, balettmesterünk, különböző feladatokat más-más tanított be. A többiek többnyire prózai színészek lettek, én kötöttem ki az operánál.

   - Vannak ismertebb nevek a hajdani Lakner Bácsi Gyermekszínházából?

    - Az én generációmból még itt van közöttünk Galambos Erzsi vagy Harkányi Endre. A nagy sztár akkor Pécsi Gizike volt, aki az Édes mostoha című film főszereplője is volt, de belőle nem lett színésznő. 1993-ban kiadtak egy könyvet, Lakner Bácsi és száz gyereke címmel, tele van fényképekkel.

   - Az államosítás idején pont 15 éves tetszett lenni. Hogyan tovább?

    - Akkor épp gimnazista voltam, egy évvel később viszont beiratkoztam a Nagymező utcai konzervatóriumba és párhuzamosan jártam oda. 16 éves koromtól fogva éneklek hivatalosan. A konziban sok későbbi szakmaibelivel ismerkedtem meg. Odajárt már Házy Erzsébet, Moldován Stefi, vagy Komlóssy Erzsi, akivel teljesen egykorúak voltunk.

   - Amikor elvégezte a konzit, akkor alakult a Rádióénekkar, és jelentkezett oda, ugye?

    - A Rádióénekkar 1950-ben alakult, én 51-ben érettségiztem. A család nehéz anyagi helyzetben volt, mert édesapám üzletét államosították, magyarán elvették a szállodát és éttermet, amit üzemeltettünk Csillaghegy és Békásmegyer határában. Nekem is kenyérkereső foglalkozás után kellett néznem. Szerencsém volt, mert próbaéneklés után a Rádióénekkar akkori vezetője, Darázs Árpád ragaszkodott hozzám. Így kerültem oda.

   - Nagyon fiatalon.

    - Így van, sokáig én voltam a legfiatalabb tag.

   - Emlékszem, sokan kezdtek énekkarban, Antalffy Albert és Bende Zsolt is onnan indult.

    - Meg még mások is, Komlóssy Erzsi és Déry Gabriella az Operettszínház kórusában volt, Szőnyi Olga az Operaházéban, László Margit pedig egy másik kórusban. Mi mindnyájan Zeneakadémia nélkül pottyantunk bele az operai életbe.

   - Már a Rádióénekkar tagjaként nagyon sokat szólózott koncerteken. Találtam már 1956-os, 57-es hangversenyeket, ahol komoly feladatokat oldott meg Bach, Händel oratóriumaiban profi operisták társaságában.

    - Én úgy érzem, hogy a zenei egyetememet a Rádióénekkarban kaptam meg. Magas színtű művészeti vezetés volt. Szép lassan úgy művelődtünk ki, hogy minden műfajban otthonosan mozogtunk és nagyon jó kottaolvasási készségünk alakult ki. Szükség is volt a gyors tanulási metódusra, mert egyik feladat követte a másikat, így az állóképességünk is megvolt. Ezért sikerült az Operaház együttesébe is gyorsan beilleszkedni.

   - Az Operaház kicsit kérette magát, mert csak tíz évvel később, sok-sok koncerttel a háta mögött jutott be, 1961-ben.

    - Közben egy szezont szerepeltem Németországban is, ahol A Rajna kincse Erdáját énekeltem egy utazó társulattal. Ez egy szerencsés feladat volt. Mindössze egy ária, s bármily komoly is, nem kellett partnerekhez alkalmazkodni. De a német kirándulás nekem nem tett jót, nagy honvágyam volt és magányosnak éreztem magamat. Szenvedtem a szállodai élettől is, szóval, hazajöttem.

   - Az Operaházba végül hogy jutott be?

    - Pont amikor hazajöttem, édesanyám azzal várt, hogy keresett engem az Operaház és másnap 2-re menjek be. Másnap tehát a hónom alá csaptam A Rajna kincse kottáját és bementem. Ott kiderült, hogy egy mezzo-alt hely megüresedett és nyolcan vagyunk jelentkezők rá. Ezt a helyet végül én kaptam meg.

   - Addigra már sok operaházi dirigenssel dolgozott együtt, nyilván ez is számított.

    - Az biztos, hogy a zenei felkészültségemet ismerték már. Emlékszem, hogy Stravinsky cseppet sem könnyű művét, az Oedipus rexet annak idején sorozatban énekeltem (Tiszay Magda helyett) Lukács Miklós vezényletével.

   - Művésznőt Nádasdy Kálmán vette fel, ugye? Milyen volt akkoriban az Operaház hangulata?

    - Igen, Nádasdy vett fel. Ez egy szubjektív kérdés, én boldog voltam már attól, hogy bekerültem. Alkatilag olyan pici voltam, nem is reméltem, hogy ide bejuthatok. Bizonyos szerepek emiatt eleve kizártak voltak, de én ezt természetességgel fogadtam el. Állítólag nagyon jó humorom volt, azzal igyekeztem élni is. A vígoperákban a játékkészségem mindig elragadta a rendezőket. De azért kaptam statikus drámai szerepeket is, hiszen énekeltem főszerepeket A trubadúrban vagy az Álarcosbálban is. Sok lehetőségem volt, de alkatomból kifolyólag kimaradt mondjuk Amneris vagy Eboli szerepe, mert abban nevetségesen mutattam volna.

   - Nem hiányoztak ezek a szerepek?

    - Lelkileg ráneveltem magamat, hogy ez nem az én szerepköröm, de nem is éreztem volna jól magamat azokban a kosztümökben. Az ember legyen tisztában a saját testi adottságaival.

   - Ez nagyon érdekes, de nem mindenki van ezzel így… Carmen sosem kísértette meg?

    - Azt szívesen elénekeltem volna. Persze ott sem a démont, hanem egy játékos, felelőtlen kislányt. Az egy nagyon formálható figura, nincs kőbe vésve, hogy milyen legyen. A Mérimée-novella szerint egy kislányos alak lenne, még akkor is, ha a vége nagyon drámai.

   - Cherubino?

    - Az én időmben mindig szopránok énekelték és olyan Cherubinjaink voltak. Hát Házy Erzsiben olyan drámaiság volt, pedig az a szerep nem drámai. Vagy ott volt benne Birkás Lilian, akit ma már nem emleget senki.

   - Az első igazi főszerepet A titkos házasságban kapta, ott pont a komikai vénáját mutathatta meg…

    - Igen, tulajdonképpen ott bizonyítottam be, hogy van én nékem lehetőségem ebben a műfajban. Nekem az Operaházban arany életem volt, de nem voltam nagyravágyóbb, mint amit a lehetőségeim engedtek. És igyekeztem a dolgoknak mindig a jó oldalát látni.

   - A nagy kiugrást a Hamupipőke 1965-ös premierje hozta. Ez akkor majdnem magyarországi bemutató volt, azt megelőzően csak egy olasz stagione adta a darabot nálunk Fedora Barbierivel 1942-ben.

    - Békés András kimondottan a számomra találta ki ezt a szerepet, mondhatni: a kedvemért mutatták be. Ez tényleg a felfedezésemet jelentette akkor. És e főszerepek mellett rengeteg pici szerepet alakíthattam.

   - Közben az operai pályával párhuzamosan Művésznő volt az egyik legfoglalkoztatottabb koncerténekes is. Több száz hangversenyen közreműködött, évtizedekig szinte mindegyik h-moll misében, Bach-passióban vagy Händel-oratóriumban benne volt.

    - A két Liszt-misét is rengeteget énekeltem. Tiszay Magda elmenetele nyitotta meg számomra ezt az utat.

   - Tiszay Magdáról jut eszembe: külföld nem vonzotta?

    - Állandóra nem, de sokat jártam vendégszerepelni. Én amúgy sem vagyok az a bőröndből élő típus. Koncerten talán a legbüszkébb arra párizsi fellépesre vagyok, ahol Liszt Krisztusában léptem fel és Krisztus szólamát Dietrich Fischer-Dieskau énekelte a Pleyel-teremben. Nagyon sokat énekeltem Pozsonyban is, Rajter Lajos volt akkor a dirigens ott és nemigen volt altjuk. Volt, hogy egyedül voltam magyar a csapatban.

   - A Magyar Rádióban rengeteg opera és operettfelvétele van.

    - Ez a rádióénekkari működésemre nyúlik vissza. Amikor szólista lettem, nagy búcsúztatás volt és örömmel hívtak vissza. (Nem vagyok meggyőződve, hogy ez mindenkinél így volt.) Ide tartozik, hogy soha, egész pályafutásom alatt nem voltam senkivel rossz viszonyban, úgy érzem, szerettek engem mindenütt. Igényeltem is, hogy szeressenek, de meg is kaptam. Ez sok erőt adott a munkámban.

   - A pillangókisasszonyban Szuzukit énekelni nagyon emberpróbáló feladat, mert nagyon sokat kell jelen lenni és asszisztálni Cso-Cso-Szánt alakító művésznek.

    - Nagyon pontosan kell tudni a szituációkat, egyetértek, komoly koncentrációt igényel. Én először a Nádasdy-rendezésben énekeltem először a régi nagy Pillangókkal (Neményi Lili, Szecsődi Irén, Raskó Magda) és később a fiatalokkal is sokat. A kolozsvári Szinberger Sándor is rendezett egyet, amiben Házyval énekelhettem, az egy igazán nagysikerű felújítás volt.

   - A címszerepben sokszor jöttek nagynevű, világsztár Pillangók is. Énekelt például Virginia Zeanival, Raina Kabaivanszkával és Renata Scottóval is.

    - Scotto a Lammermooriban és a Traviatában is fellépett nálunk. Rajongtam érte, csodálatos művész volt, de később az amerikai pálya megváltoztatta. Messzire elmerészkedett az eredeti szerepeitől. Zeani pedig egy gyönyörű nő volt, aki sokszor együtt jött a férjével, Nicola Rossi-Lemenivel. Zeanival a Pillangóban szerepeltem együtt, a férje Boriszt énekelt, melyben én voltam Fjodor. Rossi-Lemenié nem egy szép hang. Kicsit szálkás, de nagyon nagy művész. Olyan légköre volt, ha belépett a színpadra, ott betöltötte a teret, nem lehetett másra figyelni. Ez az előadóművészet legnagyobb titka. A közönség sokszor nem tudja, miért szeret valakit vagy miért nem, ez egy ösztönös dolog. Találkoztam olyannal is, amikor valaki gyönyörű hanggal sem tudta a figyelmet lekötni. Ez egy összetett műfaj. Ennek pont fordítottja a pódiuméneklés, ahol nem lehet semmilyen eszközt bevetni. A koncert ezért jóval koncentráltabb munka.

   - Az Operaházban talán a Művésznő a legidősebb, abból a bizonyos Aranycsapatból talán már csak egyedül.

    - Az Aranyból, az Ezüstből, a Rézből is mindenképpen én vagyok a legidősebb nő, de tudtommal Csányi Jancsi idősebb nálam, akiről méltatlanul nem beszélnek már, pedig Wagner-szerepekben pótolhatatlan volt.

   - Melyik volt a szerepei közül az abszolút kedvenc?

    - Nem tudok, de nem is akarok ilyet mondani. Tudom, hogy ez egy sztereotip kérdés, de én minden szerepemet másképp, másért, de ugyanúgy tudtam szeretni. A vígoperákban nagyon jól szórakoztam, de egy Verdi-főszerep teljesen más. Volt egy elég híres beugrásom, amikor egy nap alatt kellett felkészülni a Siegfried Erdájára, amiben van egy nagyon hosszú kettős. Maga a jelenet egy barlangba volt berendezve, előttem hasalt a földön Boschán Daisy ügyelő és egy zseblámpával világította a kottát. A szemhéjamat úgy festették ki, hogy ne látszódjék, hogy földre szegezett tekintettel éneklek. Egyetlen hiba nélkül csináltam végig ezt a hosszú jelenetet Faragó Bandival. Ez akkor nagy hőstettnek számított, mert nem maradt el az előadás.

   - Milyen egy szerepet különböző rendezésekben életre kelteni? Én például láttam Azucenaként 1982-ben, de a szerepet már sokkal korábban énekelte.

    - Ez régi-régi szerepem volt, már fiatalon is énekeltem. Az teljesen más rendezés volt és magyar nyelvű. A felújítás akkor volt, amikor az Opera zárva volt, így az Erkelben ment, vetített díszletekkel. Elég ronda rendezés volt és akkoriban kezdődött, hogy olaszul énekeltük. Akkor már egy teljesen más korosztállyal szerepeltem. Az első időkben én még énekeltem Takács Paulával, Simándyval, sőt nagyon sokszor Svéd Sándorral. A különböző rendezésekre jó példa a Traviata, amiben a pálya elején Orosz Júliával, Osváth Júliával énekeltem Anninát. Utána nagy szünet és a pályám legvégén újra megkaptam ezt a szerepet.

   - Kedvenc partnerei?

    - A hangversenyéletben László Margit, akivel szinte együtt dobbant a szívünk. Úgy ismertük egymás lélegzetvételét, mintha a másik a saját testünk lett volna. Operákban változó. Rengeteget énekeltem Melis Gyurival, Ő is sokoldalú énekes volt, drámai és vígoperai szerepeket egyaránt lehetett ráosztani. Sokat énekeltem az Olga szerepét az Anyeginben vele. Már ötven körül jártam, kérdeztem is Mikó Andrást, hogy nem túlzás-e, de megnyugtatott, ha nem hízok meg, még maradhatok.

   - Karmesterek közül szinte mindenkivel dolgozott…

    - Ferencsik volt a legnagyobb. Szinte elvezényelte a szólamot, tiszta jó keze volt, ha valaki éppen memóriazavarral küzdött, rá tudta vezetni a szólamára. Fantasztikus manuális adottságai voltak. Az volt az eszménye, hogy 50-50 %-ban kell tüzes szívvel és tiszta aggyal jelen lenni egy előadáson. Mert nem szabad teljesen belebolondulni a szólamba, mindig kontroll alatt kell tartania az embernek önmagát. Az operaéneklés olyan tudathasadásos állapot, az embernek figyelni kell magára és közben teljesen átadni magát a szólamnak. Ferencsiknek volt az a mondása, hogy „én magát kísérem az áriában, de az együttesekben én vagyok az úr”.

   - A visszavonulása békében ment? Mert nagyon sokan sértetten távoznak a színpadról…

    - Az enyém nagyon békésen zajlott. Megvan a búcsúzó levele Petrovics Emilnek, hogy saját kérésemre visszavonulok és jó egészséget kívánt, meg hosszú boldog éveket, amit csodák csodájára meg is kaptam. A legnagyobb szeretetben és békében mentem el abban az évben, amikor betöltöttem az ötvenötöt. Utána még nyugdíjasként is visszajártam, így, ha úgy vesszük, majdnem hat évtizedet voltam színpadon Lakner Bácsitól kezdve. Akinek ennyi nem elég…

   - A tanítás nem kísértette meg?

    - Nem. De kell mondanom Magának egy csúnya dolgot: én óriási teher alól szabadultam fel, amikor abbahagytam az éneklést. Ez a szakma hatalmas felelősség, ami évtizedeken át nyomta a vállamat. Mindenre vigyázni kell, evésre, ivásra, lefekvésre, mozgásra. Mindent aszerint kell irányítani, hogy az ember énekel. Ebbe el lehet fáradni. Amikor nem kellett énekelni, belevetettem magamat a főzésbe, kertápolásba, kézimunkázásba. Addig nem lehetett kutyám, szóval, egy csomó elmaradásom volt, örömmel vettem, hogy másképp élhetek ezután. Ez nem szép, mert kiábrándítjuk a közönséget, de így volt. Ha tanítottam volna, akkor ugyanez folytatódott volna.

   - Az előadásokra azért bejárt, hiszen sokszor láttam.

    - Az Operaház és a zene változatlanul érdekel, vasárnaponként én vagyok az első, aki nézi az Opera Cafét. Ismerkedem az új emberekkel, nehezen tanulom az új neveket, de azért igyekszem.

   - A maiakat inkább irigyli vagy inkább sajnálja? Ők már egy nagyon más Operaházban dolgoznak…

    - Hát igen. Az az igazság, hogy sajnálom őket. Mi nagyon sok mindent tanultunk az előttünk járóktól. Én még Osváth-tal, Palánkayval, Orosz Julival voltam egy öltözőben, akik sok trükköt megmutattak ruhaviseletről, sminkről. Később én lettem a nagyöreg. Emlékszem, hogy Kukely Juli, aki már sajnos nincs közöttünk, pedig nagyon nagy tehetség volt, tőlem kérdezte meg, hogy kell sleppes ruhában megfordulni. Én meg mondtam: az ember a lábával belerúg, hiszen úgysem látszik a hosszú ruha alatt. Az Akadémián semmi ilyesmit nem tanultak. Nekem ott voltak a kis csibéim: Tokody Ica, Pitti Kati, Zempléni Mari, én adtam nekik festékeket a sminkhez. Ezeknek a kislányoknak a mamikájuk voltam.

fotó©: Magyar Állami Operaház Emléktára