The Triumph of the CSO - A Chicago Symphony Orchestra és Riccardo Muti látogatása a Müpában

2024. január 24.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Philip Glass: The Triumph of the Octagon (a Chicagói Szimfonikus Zenekar felkérésére) - magyarországi bemutató
Mendelssohn: IV. (A-dúr; „Olasz”) szimfónia, op. 90
R. Strauss: Itáliából, op. 16 - szimfonikus költemény

Chicagói Szimfonikus Zenekar
vez.: Riccardo Muti

Amikor az ember hírét veszi egy ilyen látogatásnak, és megtudja, hogy a világ „egyik legjobb” zenekarát egy igazi karmesterlegenda vezényli, nagyon hamar végig kell gondolja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségek nagyon drágák, és nagy kockázattal járnak. Tényleg annyira jók? Ez a kérdés már csak azért is állandóan fészkelődik, motoszkál és triggerel, mert nagyon jól emlékszem korábbi nagy találkozásokra!

1983-ban, a Délnémet Rádió Szimfonikus Zenekara Leonard Bernsteinnel egészen rendkívüli módon volt hatással ránk! Ebbe most nem mennék bele részletesen – sokszor meséltem már róla - de az egész érzésben annak is része lehetett, hogy a hazai együttesek – és velük együtt minden viszonyítási alapunk - éppen abban az időben eléggé mélyen voltak.

A hetvenes évek végén az ÁHZ karmesterének, Ferencsik Jánosnak már nem volt sok kedve „odatenni” magát. Külföldi lehetőség nem volt sok, a fellépéseknek nem volt különösen nagy tétjük. A zenekari muzsikusok túlnyomó többségét ez eléggé deprimálta, így utólag sem lehet rajta csodálkozni, hogy rendszerint mérsékelt lelkesedéssel tették oda magukat.

Arról, hogy a rendszerváltozás után a helyzet (legalábbis a zenekaroknál) hogyan kezdett számottevően javulni, már írtam valamikor – ha valakit érdekel. (Boldog-szomorú dal, avagy kis szerkesztői jegyzet)

Megjegyzem, ez az írás mintegy húsz évvel ezelőtt keletkezett, ma még több eredményről lehetne írni, ráadásul ma már nem csak Bernstein 1983-as fellépéséhez tudok viszonyítani. Azóta sok legendás világnagyságot hallottam élőben, de az itthoni zenekarok is tovább léptek – sokkal tovább. Csak egyetlen „apróság”, hátha mások is emlékeznek, hiszen csak egy éve volt, és itt, a Müpában!

A legendás Bécsi Filharmonikusok vendégszerepeltek, Andris Nelsons irányításával játszottak egy nagyon szép Mahler hetediket. Ezek után egyetlen héttel a Fesztiválzenekar lépett fel, természetesen Fischer Ivánnal az élen, akik úgyszintén Mahlert, a kilencedik szimfóniát adták elő és azt a koncertet minden szempontból jobbnak, sőt sokkal jobbnak találtam, mint a Bécsiekét. Koncentráltabb volt és „sűrűbb”. Azóta a műnek ezt az előadást tekintem etalonnak (Habár tényleg többekkel is hallottam korábban, inkluzíve Amsterdam Concertgebouw, Bernard Haitink vezényletével...)

Egyszóval, mit várjunk ma egy ilyen koncerttől, hiszen akármekkora is a hírnevük, semmi nem garantálja, hogy az adott pillanatban jobbak lesznek mondjuk egy bérletes NFZ előadásnál.

Egy biztos – kerül amibe kerül – el kell menni és meg kell hallgatni, ha csak egyetlen mód is van rá.

Szóval volt rá (egyetlen) mód, mi pedig elmentünk – és megérte…

Szép emlékeink lesznek erről a koncertről, de erről nem az első elhangzott mű tehet. A kortárs zene nekem mindennapi kenyerem, de szerintem Philip Glass ezen a téren (is) teljesen inkompetens. A véletlenszerűen egymás mellé rakott, primitív hármashangzat felbontásokban képtelen vagyok bármit fölfedezni. A műsorfüzet szerint Glass nem a Stockhausen tanítványok európai zenéit követi, mert ő amerikai! Jó-jó, de akkor tanulhatott volna például Charles Ives-től, lehetett volna példaképe Steve Reich, vagy Eliott Carter, esetleg Terry Riley (elég hosszú a lista.). Kedves barátunk a koncert után azt írta a fórumba, hogy Glass őt untatta. Nos, engem bosszantott – de ezt én még a koncert előtt beszámítottam, mert bár azt az opust korábban nem hallottam, semmi okom nem volt hinni a szerzőjének! (és megint egy húsz (vagy inkább huszonöt) éves írás: Nem, nem voltam Philip Glass koncertjén!)

Szóval, számomra valójában a Mendelssohn szimfóniával kezdődött az este. Tetszett is, de semmilyen különleges pluszt, erősséget, „delejt” nem éreztem. („Vape” barátunk a szünetben például azt mondta, hogy: jó, jó, de ezt így játszhatta volna bárki…, de a feleségem még szigorúbban fogalmazott. Szerinte sem pontosság, sem ihlet szempontjából nem volt kiemelkedő előadás!)

Aztán a második félidőben nagyon sok minden változott:

Az „Aus Italien” szimfonikus költeményt mintha sokkal összefogottabban játszották volna. Lehet, hogy csak azért hallottam különlegesen szépnek, mert a Don Juannal, a Zarthustrával, és egyéb ismert Strauss művekkel szemben az Op.16-os korai művet még soha nem volt szerencsém koncerten hallani? Azóta se igen értem, hogy miért szokták éppen ezt a művet ilyen ritkán elővenni. (Időközben utánanéztünk: a Müpa fennállása óta ez volt a mű harmadik előadása.)

A koncert végén aztán Muti mesélt pár szóban korábbi magyarországi élményeiről. (Amikor 1971-ben vonattal utazott Bécsből Miskolcra…) A közönség nevetve, közbetapsolva fogadta az angol nyelvű, de a kiejtésre feltűnően ügyelő beszámolót: „Mishkolz”!

Lehet, hogy pontosan ez az „oldás” kellett, de ezek után a ráadás (Puccini: Manon Lescaut, intermezzo) még sokkal szebb volt, mint addig bármi! Olyasmi volt az érzés, mintha a zenekar tagjai és a közönség is végre elengedte volna magát. Már nem volt kétely és elmúlt a stressz, már csak muzsikálunk. Ez aztán nagyon-nagyon jól esett mindenkinek.

Szkeptikusok és a rajongók, végül egyformán elégedettek lehettek. Ki tudja miért, de ez az este mindnyájunknak nagyszerű emlék lesz.

©Todd Rosenberg, Chicago Symphony Orchestra.