Nem, nem voltam Philip Glass koncertjén!

Szégyellem is rendesen.
Amikor kollégák, ismerősök megtudták, hogy egyéb elfoglaltság okán nem tudok megjelenni a "Korunk Zenéje", ha nem az egész évad legjelentősebb eseményén, akkor még csak a szimpla szánakozást láttam tekintetükben, de aztán...!
Aztán elárultam, hogy különösebben nem is törekszem oda eljutni, mert hát hihetetlen népszerűség ide, vagy oda, én valamiért nem igazán vagyok elragadtatva a mester munkásságától.

Részletezni nagyon nem akartam (nem is mertem volna), de hát így, a hosszú kábelek biztonságos másik végéről megkövezni talán mégsem tudnak. Bizony van egy kis félsz bennem, de hát éppen azért mert itthon ülök, míg a Zeneakadémián tolonganak a rajongók, meg kell magyaráznom - magamnak is, a bizonyítványomat.

Szóval a repetitív stílus erejét nem tagadom, de a hatás nem annyira intellektuális, nem is emocionális - inkább csupán élettani. A mikroszkopikus formák és motívumok végtelen ismételgetésére koncentrálni valóban a tudat beszűküléséhez, egyfajta révülethez vezet. Ez alkalmanként jól is eshet, de most már én ennyivel be nem érem.
Persze én is voltam fiatal.
De nemcsak én vagyok élemedett korú, a minimal artot sem most találták ki. Steve Reich és hazai követői már a hetvenes években is arattak, például a Rottenbiller utcai emlékezetes Új Zenei Stúdióban, majd a 180-as csoport koncertjein. És aztán a korona! A Nonpluszultra! Szóval volt szerencsém a "Drumming"-hoz, a Zeneakadémián, a kibővített Amadinda előadásában. (Már nem emlékszem, úgy 85 körül lehetett?)
Ha valaki nem ismerné, hadd magyarázzam el: Steve Reich Drumming-ja ugyanúgy minimal art kompozíció, de mintegy másfél órás! Az ember egy ideig követi a parányi változásokat - fázistolásokat, de húsz perc után rettenetesen elfárad. Akkor sokan el is mentek a koncertről, de aki kitartott (mint én is), az később átlendült a holtponton és boldog, reszkető térdű és kancsal vigyorgóként állhatott fel a végén. Ez volt a pózna vége, tovább mászni nem lehet!

Ne higgyék, hogy ezen a nagy élményen csak irozinálni tudok, valóban nagy koncert volt. Nagy esemény, ami számomra teljesen világossá tette, hogy bármilyen szépen van kikövezve, bármilyen finom gonddal van felvirágozva, ez az utca zsákutca. Ez az út nem vezet Rómába, tulajdonképpen nem vezet sehová. Amerre itt egyáltalán el lehetett menni, arra már elmentek.
Akkoriban például szép sikere volt néhány hazai követőnek is, akik kétségtelenül komoly tehetségüket, sajnos nem tudták időben felszabadítani. Melis László, vagy Szemző Tibor például (akinek Vízicsoda című, rövidke kis darabja talán a stílus legszebbike) azóta nem sokat hallatnak magukról.

Hogy ehhez képest mi többet tud Philip Glass? Talán némi sziruppal fel tudta dúsítani a kiszáradt, kiürült hangzatokat, de újat, úgy érzem nekem még nem tudott mondani. Hogy aztán lehet, hogy éppen most, itt Budapesten?
Nos, nézegetem a műsorfüzetet. A "Fourth Knee Play" valójában részletek az "Einstein on the Beach" című hihetetlen méretű operából, de a Satyagraha sem új. Több mint tíz éve ismerem őket.