Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Boldog-szomorú dal, avagy kis szerkesztői jegyzet

2005-05-13 09:26:00 Dauner Nagy István

\"Dauner Közhelyszerű azon siránkozni, hogy siránkozásra hajlamos nemzet vagyunk. Olyan pesszimisták, akik egészen nyilvánvaló tényektől sem hagyják zavartatni magukat. Nemzeti tulajdonságaink karikatúrája volt, amikor útitársam-sofőröm fakadt ki Debrecenbe menet, az autópályát elhagyva, közvetlenül a célunk előtti félig felbontott, kátyús szakaszon.

\"- Azért mégiscsak téboly, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után ilyen utak lehetnek.\"

Mentségére szolgál, visszakozott, amikor eszébe juttattam, hogy akkoriban nem az utolsó húsz kilométer, hanem a teljes táv volt ilyen. Azután még megérdeklődtem, annakidején milyen autója volt, mert a jelenlegi, légkondicionált Toyota nem lehet több két évesnél.
- Elnevette magát, a rendszerváltás környékén egy szűlői segítséggel vásárolt húsz éves ladája volt...

Nem árt, ha legalább időnként számot vetünk, és emlékszünk. Talán a sikereket és a kudarcokat is másként itéljük meg.

Emlékeznek például arra, amikor 1983 novemberében Bernstein dirigált az Erkelben? Amikor a világviszonylatban legfeljebb második sorba sorolt Bajor Rádiózenekar hallatán szinte fájt a különbség? Egy Schumann szimfóniát, egy Bartók Zenét lehet így is?

Akkortájt a Rádiózenekar számított a legjobb hazai együttesnek. Időnként becsúszott egy-egy szép koncert az Állami Hangversenyzenekarnak is, (hogyne emlékeznék arra, amikor az akadémiai orgonaülésekről figyelhettem a velem szemközt dirigáló Ferencsiket). A többi \"hivatásos\" zenekar akkori állapotáról akár szó se essék. Vagy ha igen, legfeljebb azért, hogy emlékeztessem Önöket a közepesen gyenge MÁV Zenekar rettenetes rézfúvósaira, és a a többnyire nagyon rossz Postás-zenekarra.

Kár, hogy nem hallhatjuk őket a mai fülünkkel, a mai igényekkel, de így, húsz éves távlatból is biztosan érzékelem a különbséget. A nyolcvanas évek elejének állóvizében kavart hatalmas hullámokat a Fesztiválzenekar megalakulása, majd később állandó profi zenekarrá válása. Később az ÁHZ Nemzeti Filharmonikusokká történt \"szanálása\" járt azzal a hatással, hogy most van két olyan zenekarunk, akik rivalizálhatnak egymással, akiket a versengés is kiemelkedő teljesítményre sarkall. Egy-egy világelső zenekar hallatán még láthatunk magunk előtt távlatokat (lásd té.pé beszámolóját a Berliniek és Rattle fellépéséről), de az \"átlagos\" koncert ma nagyságrendekkel jobb, mint húsz évvel ezelőtt, sőt, bizonyos koncerteken, bizonyos szerzők bizonyos darabjain ma már a mi vezető zenekaraink is képesek \"világszínvonalon\" megszólalni.

Nem nagyon tudom leküzdeni a gyanút, hogy zászlóshajó zenekaraink szigorú \"haragszomrád\" játéka nem következménye, hanem nagyrészt oka is a teljesítménynek. Jó munkához kell az inspiráció, adott esetben a dac és a féltékenység is. Ezért gyakran csak magamban vigyorgok a \"lelki számmal\", amikor a nyilatkozatháború legújabb véres ütközetéről hallok. Lehet, hogy az Operaházat is egymással rivalizáló részekre kellene szétrobbantani, hogy ennyire följavulhassanak? Vagy lehet, hogy máris ennek a folyamatnak a csíráit fedezhetjük fel a szintén újkeletű - azaz rendszerváltás utáni - Budapesti Kamaraopera egyre igényesebb produkcióiban?

Különösen érdekes az, hogy amíg a két nagy zenekar minőségét sokan hajlamosak a fizetések növekedésével magyarázni, a továbbra is igen nehéz anyagi körülmények között dolgozó kisebb együttesek teljesítménye is alaposan feljavult. Az rendben van, hogy a régi Postásból komoly anyagi beruházások után vált Matáv (időközben Magyar Telekom) zenekar, de az élzenekarok maguk után húzták például az évtizedek óta alulfinanszírozott MÁV zenekart is. Emlékeimmel összevetve megkockáztatom, hogy mostanra legalább olyan szinten képesek muzsikálni, mint a húsz évvel korábbi \"namber van\", azaz ma akármelyikük képes olyan koncertet adni, amelyiket közönségként őszintén értékelni és élvezni tudok.

És a többiek? Azok a zenekarok amelyek időközben alakultak? A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok? A Dohnányi? Vagy beszéljünk arról a Danubiáról, akik képesek voltak arra, hogy míg a hatalmas befogadóképességű új Nemzeti Hangversenyterem megnyitóján tolongott mindenki, ők azzal egyidőben teltházas koncertet tudtak tartani a Zeneakadémián?

De példaként mondhatnám még az Orfeo Zenekart is, vagy az Erdődyt - és bocsánatot kérek mindenkitől, akit nem említettem név szerint.

Vidéki együtteseket is mondhatnék, habár ott nem olyan egyértelmű a helyzet. Vidéken ugyanis, általános trendek helyett, gyakrabban érvényesül egy-egy nagyformátumú muzsikus hatása. Példaként a Capella Savaria korai éveit mondhatnám, vagy még korábbról a Vaszy Viktor-féle szegedi operajátszást. A javulás tehát másként jelenik meg vidéken, de azért ott is tettenérhető. Ha másként nem, a menedzsment időközben alaposan megnőtt játékterében. Ha valahol sikerül nagyot lépni, arról ma hamarabb, és többen szerezhetnek tudomást. Mondjuk úgy, hogy a szegedi Faust-ot műsorára tűzi a Mezzo, vagy úgy, hogy a pécsi Pannon Filharmonikusok koncertjeit-felvételeit majd\' annyit lehet hallani Budapesten, mint a helyi zenekarokét.

A hatás a zenekarok esetében igazán markáns, a mindent eldöntő - nem elsősorban anyagi - ösztönzők rájuk hatnak leginkább. Hangszeres szólisták, karmesterek korábban is megtermettek, bár az utóbbi időben mintha ők is kissé felrázták volna magukat. Talán azért is, mert könnyebben utaznak, pályáznak versenyeznek és vesznek részt mesterkurzusokon. És nem utolsósorban azért, mert most már házhoz jön a konkurrencia is. Szerencsére nem csak innen kifelé utazáskor csökkent az ellenállás. A \"nagy nevek\" is hamarabb idetalálnak, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt.

Mindent együttvéve - hacsak az ember memóriája nem reménytelenül defektes -, mindenképpen be fogja látni, hogy bár 25 éve is voltak emlékezetes hangversenyek, az átlagos színvonal ma nagyságrendekkel, összehasonlíthatatlanul magasabb.

Körképünket ne korlátozzuk csak a muzsikusokra, a zenei életnek vannak más tényezői is.

Emlékeznek? Bernstein 1983-as koncertjével kezdtem. Vajon azt miért éppen az Erkel Színházban rendezték?

Egyszerű! A Zeneakadémián kívül az volt az egyetlen terem, ahol egy szimfonikus zenekar elfért, és ott a közönségnek is tágasabb tér maradt. A BKK akkor még nem épült fel, és az új Nemzeti Hangversenytermről még nem is álmodtunk. Sőt, ha már itt tartunk, próbáljuk végiggondolni, hogy a fent említett két helyszínen kívül hol és mennyi hangversenyt hallgathattunk a korai nyolcvanas években? A Zeneakadémián és a nagyon-nagyon alkalmi Erkel Színházon kívül volt egy-két koncert a Tudományos Akadémia vár-beli kongresszusi termében, a Budai Vigadóban, és néhány nagyobb művelődési házban. Már működött az 1980-ban átadott Pesti Vigadó is, bár annak akusztikáján a boltívekbe utólag felszerelt hangvetők sem javítottak annyit, hogy nagyon népszerű hellyé válhasson. Másra nem nagyon emlékszem. Azt biztosan tudom, hogy akkoriban még nem voltak meg azok a kisebb, de barátságos helyek, amelyek ma állandó szereplői a műsorfüzeteknek. Óbudai Társaskör? Nádor terem? Mindkettő jóval később nyílt, a Társaskör 1988, a Nádor terem 1995 óta rendszeres koncert-helyszín.

Még több tucatnyi olyan gyönyörű dísztermet említhetnék, amelyek nyilván megvoltak már a rendszerváltás előtt is, de bérbeadásukra, hasznosításukra akkor még nem éreztek szorító kényszert a - kivétel nélkül állami - tulajdonosok. Ma viszont...

Ma viszont még a hanglemezipar súlyos túltermelési válságából is hasznot húzhatunk.

Emlékeznek, amikor \"nyugati\" hangfelvételből legfeljebb csak annyi kerülhetett a boltokba, amennyinek a devizában számolt árát a Hungaroton exportja fedezte?
Zeneakadémista koromban nem tízféle Ringet akartam, hanem egyetlen - bármilyen - Schumann szimfónia megfelelt volna. Kedves öreg barátom, a \"Kis Rózsavölgyi\" eladója egyszerűen kinevetett. Ne akarjak alapműveket, inkább nézzek szét, hogy egyáltalán mi van. Egy rövid tanulóidő után már nem is lemezt kértem tőle, hanem tanácsot. És ő mindig megmondta, hogy az összekuporgatott ösztöndíjamból éppen akkor mit érdemes venni. Mondjuk nincs Schumann szimfónia? Viszont vehetek Sibelius szonatinákat Glenn Goulddal! Ha akkor lemaradtam az Eterna Bűvös vadászáról, azt csak évekkel később, a Pirngrubernél Linzben tudtam megvásárolni - igaz DG kiadásban. Ma talán kevesebb a tiszta-profilú CD bolt, mint amennyit szeretnénk, de a választékra inkább ne panaszkodjunk.

Egyszóval ne siránkozzunk, ne panaszkodjunk feleslegesen, legyünk büszkék az eredményekre! - De a dicsekvést se vigyük túlzásba. már csak azért se, hogy - a Boldog-szomorú dal stílusában - fordíthassak kissé a hangnemen.

A javuló zenekarok, a több és jobb koncerthelyszín, a Budapesten egyre nagyobb rendszerességgel feltűnő világsztárok, mind-mind a kínálati oldalt erősítik.

És mi történt időközben a kereslettel? Hányan és kik járnak ma hangversenyre, kik vásárolnak CD-t, és kik kapcsolják be a Bartók rádiót? Hol vannak a világhírű zenepedagógusaink által kinevelt zeneértő tömegek? Hol van most, és hol lesz tíz év múlva a KÖZÖNSÉG?

Időről-időre valaki fölteszi a kérdést, aminek jobb esetben az a következménye, hogy néhányan megsértődnek, néhányan morognak valamit az értékvesztett társadalomról, néhányan pedig az énekórák számát csökkentő minisztériumokra mutogatnak. Talán egyedül egy harmincadik századból idetévedt kultúrantropológus élvezné az értelmetlen párbeszédet.

Van egy szólam a nagy kórusban, amelyik képes a \"gazdasági szükségszerűség\" érdekében fellépni a klasszikus humán műveltség ellen, és ezzel egyidőben közhelyeket mondani a kultúráról. Van szólam, amelyik a nemes tradíciókra hivatkozva bújik az évtizedek óta halott nagy tanító háta mögé, és van szólam, amelyik csak áll a pódiumon és nem érti az egészet.

Én valószínűleg ez utóbbiak közé tartozom, bár még mindig bízom abban, hogy azok a muzsikusok, akik megélni próbálnak hivatásukból, egyszer rájönnek hogy mennyire rá vannak utalva a következő generációkat oktató tanárokra, és bizom abban is, hogy egyszer az érintett tanárok is rájönnek, hogy ami pontosan száz évvel ezelőtt progresszió volt, az ma már nem az.

Talán elég lenne egyetlen ajtót kinyitni.

Igenis van remény! Valaminek történnie kell, mert eddig csak vérre ment a játék, de most már pénzről van szó! Hölgyek, Urak, a játéknak vége!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.