A közönség és a szakma hatalmas érdeklődése mellett zajlott le  tegnap este az Eiffel Műhelyház  Bánffy termében Puccini második operájának, az Edgar-nak a bemutató-előadása: a Magyar Állami Operaház új produkcióját láthattuk Tulassay Ádám rendezésében.

Közreműködött a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor, Gyermekkara (karigazgató: Hajzer Nikolett) és Zenekara.

A karmester: Szennai Kálmán. 

A szereplők: Hector Lopez Mendoza (Edgar), Balga Gabriella (Tigrana), Fodor Beatrix (Fidelia), Haja Zsolt (Frank), Kovács István (Gualtiero)

A június 1-jei bemutatót még egy előadás követi, június 6-án.

Ezért írtam így: " óhajt az Intézmény"...óhajt, aztán legfeljebb sóhajt egyet. Főleg ha 200, netán 100 jegy sem kel majd el teljes áron..

Egyetértek! Ha már.. a Poppeát én inkább az Erkelben vagy még inkább a Vígben nézném átdolgozás nélkül!

És ez úgyis megvalósul majd, ha a 400 férőhelyből csak kb. 200 jegyet adnak majd el estéről estére?

És ez úgyis megvalósul majd, ha a 400 férőhelyből csak kb. 200 jegyet adnak majd el estéről estére?

Egyszerű a magyarázat: Bánffyban fogják be/kipótolni a harmad-félházas Erkel-színházi előadások kieső bevételét ld. ez alatti beírásom végét.

Továbbra se értem, hogy a tisztelt vezetőség honnan veszi, hogy a Mathis, a festőre majd meg tudják tölteni 10 ezer forintos helyárakkal a Bánffy-termet? És akkor ezek szerint ezek ilyen egy szériás előadások lesznek, mert az átlag operalátogató nem fogja őket nézni, a turistáknak, meg a szakmának, meg a dazdagabb, erre vevő nézőknek meg nem hiszem, hogy el tudják majd adni több évadon át rá a jegyeket. Továbbá: most komolyan a Simona néni és a Cremonai hegedűs előadásaira is majd 9900 forintos jegyárakkal meg tudják töltenia  nézőteret, mikor Az arany meg az asszony és a Tóték ingyen se megy teltházakkal? Nem értem, ezt mire alapozzák. Tatjána nénémnek írt levelével Ókovács elmagyarázhatná ezt az én szintemen is, hát ha megértem. 

Az évek óta sikeres budapesti 100 éves házak rendezvénysorozat a múlt hét végén az idén 100 éves Bauhausnak szentelte programjait. Számos lakóház, közintézmény egyikeként az SzFE-hoz tartozó Ódry Színpad is megnyitotta kapuit, ahol az intézmény nyugalmazott főmérnőke tartott színvonalas előadást a Bauhausról majd körbevezetés-bejárás következett. Ennek során megtekintettük a nagytermet és a fölötte lévő szinten kialakított kistermet. Mindkettő falai, mennyezete  f e k e t e   borításúak és az ülések, egyebek is sőtét tónusúak. Kalauzunk elmagyarázta, hogy ez a színválasztás teljesen tudatos. Célja nem más mint az, hogy a nézők figyelme a sötét térben kifejezetten a színpadra, az ott zajló produkcióra összpontosuljon. Akkor és ott értettem meg, miért alakítanak "fekete doboz"-szerűre több hasonló színháztermet, kőztük legújabban a Műhelyház Bánffy-termét. A ravatalozó-fílinget csak a világos huzatú, amúgy alacsony támlájú, nem túl kényelmes ülések oldják kissé. A terem akusztikája kiváló -sajnos valami gépzaj is folyamatosan hallható-, a színpadra rálátás a meredek szintemelés jóvoltából ugyancsak. A "foyerba" azaz az egykori szerelőcsarnokba kényelmesen elférne sokkal több látogató is. A büfé és a mosdók remélhetőleg még csak átmenetiek. A parkolásról-közlekedésről már sok szó esett, a helyzet jelenleg olyan, amilyennek már többen megírták. Az utolsó 9-es buszt még éppen elértük (23h30 körül), a következő, 20 perc múlva már éjszakai járat lett volna. A valódi szezon valódi jegyárait megvárjuk-meglátjuk. A 10.000 Ft körüli tarifáról keringő hírek nem túl bíztatóak. Nem túl bíztatóak a nézőknek... és/de az Intézménynek és a szervezőknek sem. Aligha lehet arra számítani, hogy az ott műsorra tűzni kívánt régizene- és kortárs-kísérleti és más rétegprodukciókra kíváncsi kör tartósabban meg tudná vagy akarná fizetni ezt az árat. Mellesleg szólva közgazdaságilag is nehezen érthető és értelmezhető, miért óhajt az Intézmény a kőbányai Bánffy-teremben -gyors fejszámolásom alapján- nagyjából akkora bevételt kitermelni alkalmanként, amennyi egy nem ritkán harmad-félházas Erkel-színházi előadás bevétele?

"Az Eiffel Műhelyházban Monteverdi utolsó színpadi műve, a Poppea megkoronázása nyitja meg az opera - bemutatók sorát, melyet Bella Máténak az Opera felkérésére készült, újrahangszerelt, kortárs zenei elemekkel dúsított átiratában láthatna."

Ezt olvashatjuk a közelgő Monteverdi bemutatóról a műsorkalendáriumban és a honlapon ott szerepel a Poppea zeneszerzőjelént Bella Máté neve is. Engem ez a kortárs elemekkel dúsított barokk opera nem érdekel. A Házyval játszott verzió se volt historikus, de igyekezett valamit mégis visszaadni a barokkból és nem akart szerintem kortárs zenei elemekkel dúsítani. 

Több külföldi operaházban tradicionálisan létezil az "állóhely", mint olyan, byilvéb nem véletlenül. A kispénzű emberek is lehetnek operabarátok. Az, hogy az Operaházban ki lehet-e alakítani, más kérdés. A páholyok második sorának állóhellyé minősítése szerintem számos problémát felvet, aminek taglalása túlmegy azan fórum keretein. Pl. milyen helyárat kellene fizetni? Mi történik, ha az első sor történetesen üres, és a hátsó sorban ülő előbbre költözik? Ahogyan a drágább ülőhelyekre is előresurrannak sokan a kedzet után, stb.

OFF: Egyetértek az aggályoddal, de attól tartok, hogy a problémát „előkelően” fogják megoldani. Szerintem ritkábbak lesznek a széksorok és szélesebbek az ülőhelyek: vagyis könnyebb lesz a mozgás, a közlekedés és kevesebb a néző. Láttam fényképeket olyan, patinás külföldi színházak nézőteréről, ahol a földszinten inkább fotelok sorakoznak, mint székek. Nem szeretném, ha ez így lenne, mert akkor magyarul beszélő néző már egyáltalán nem lesz a Magyar Állami Operaházban.
Arra is kíváncsi vagyok, hol alakítják ki a beharangozott állóhelyeket. Szerintem a pesti Operaház nem alkalmas erre, nincs is rá közönségigény, és nem is hiányzik, hogy más operaházak idejét múlt rendszerét majmolják. Azzal viszont egyetértenék, hogy a páholyok első sor mögötti részét nyilvánítsák állóhelyeknek, hiszen valójában azok is.

Úgy gondolom, mire a Műhelycsarnok fizetős lesz, őrzött parkolót is kapnak az autósok.
A 28-as villamos kellemetlensége, hogy 22 óta után már csak 20–30 percenként mennek a járatok a Népszínház utca (jelenleg a Keleti pályaudvar) felé, és nincs a megállóban fedett, védett, kivilágított váró.
OFF: Szerintem nincs már olyan környék Budapesten, ahol vonzó lenne sétálni éjszaka, akár színház utáni levegőzés, testmozgás céljából. Tulajdonképpen az 1973-as olajválság óta egyre barátságtalanabb a város. Addig hajnalig lehetett nézegetni a fényes kirakatokat. (Ja, üzletek, áruházak is voltak.) De a nyugati fővárosok hangulata sem a régi már. Az esti, éjszakai séták kedvtelése: történelem.

Részemről teljesen elhibázottnak tartom az Opera nézőterének "új" kiosztását. A páholysor alatti út akkor lenne elfogadhatóbb, ha a nézőtérről pl a zenekari árok vonalában lenne egy-egy oldal kijárat (más hasonló elrendezésű színházakban ez majdnem követelmény tűzrendészeti szempontok miatt is), de csak rá kell nézni az operettszínház förtelmes kagyló nézőterére, ahonnan a sor közepéről (kb. a 25. székről) kijutni szinte lehetetlenség. Lemérte valaki, hogy még a tágasabb Erkelből is szünetben mennyi idő alatt juthat ki a néző az előtérbe??? Nos szuper lesz az Opera! Egyébként sem kéne Zobokinak mindent (színeket, diszítéseket) visszaállítani az eredeti állapotra!!! De akkor már tessék a nézőtéri nagybüfé közepét is eltakarítani! És még sok mindenről lehetne szó...

Evvel  a megközelíthetőséggel? A "Trendi sőt mondén"  réteg kocsival jár, és parkolni szeret, gyalog max a parkolótól a bejáratig és vissza, aki pedig ún. tömegközlekedéssel, az is normális, emberi körülményekre számít! És a Népliget vagy a Könyves Kálmán krt vidéke nappal sem a a békebeli, hát még éjféltájban, mikor már sem metro (ami jelenleg egyébként sem), sem buszközlekedés nincs! Nem véletlenül voltak annak idején az Erkel Színháznál minden este űn. színházi buszok, pedig onnan csak egy sarok a Rákóczi úton a körútig.

Túl azon, hogy a Bánffy terem nézőterét kényelmetlennek találtam és nem is tetszik (azt persze nem tudni, hogy „végleg” és minden előadáshoz ilyen marad-e), egy érdekes ellentmondásb ütköztem.
Az Operaház épületének fejújításáról szólva azt nyilatkozták (talán maga Ókovács Szilveszter, vagy ő is), hogy a földszinti nézőteret azért érdemes átrendezni a két járás megszüntetésével (illetve áthelyezésével a páholysorok tövéb), mert eddig a nézőtér közepének számító, legértékesebb helyeket foglalták el. Ez teljesen érthető, egyet is értek vele.
Ugyanakkor a Bánffy terem nézőterét úgy alakították ki, hogy a legfrekventáltabb járás, mint afféle sétány, az első zsöllyesor előtt húzódik, ami kb. 3 széksor helyét foglalja el a nézőtér és a zenekari árok között. Vagyis amelyek a legértékesebb helyek lennének. Ezáltal minden sor 3 sornyival messzebb esik a színpadtól, mint ahogy eshetne, ahogy más színházban megszoktuk. Mögötte a nézőtéri tábla a kereszt- és hosszirányú tagolatlanságtól is nyomasztó, Isten ne adja, hogy valakinek ki kelljen kecmeregnie onnan előadás közben.

Valójában csak a Poppea megkoronázásának nem tudtam volna ellnállni. De ha a modernizált hangszerelés mellett kiderül, hogy Néró, Seneca, Poppea napjaink hősei, boldogan lemondok róla.

Köszönöm, ez elkerülte a figyelmemet. Néha beáldozok 10-15 ezer forintokat egy-egy nagyon látni vágyott előadásra, de mivel ez rendszeresen nem tudom megtenni, akkor nem leszek gyakori vendég a Bánffy-teremben. Sőt: elképzelhető, hogy a következő évadban mindössze egy Gyöngyhalászokon fogok ott járni. Még megnéztem volna a Poppeát - egészen addig, amíg nem szembesültem vele, hogy nem egy historikus és nem is a Házy Erzsébetékkel bemutatott verzió fog menni, hanem valami modernizált hangszerelés, ami annyira nem vonz első hallásra. 

Az eddigi sajtóhír és operaházi közlés szerint a következő évadban a Bánffy-terembe egységesen 9900 forint lesz egy belépőjegy ára. Azt még nem tudjuk, hogy egyes előadások (pl. a Szentpétervári Kamaraopera vendégjátéka) felemelt helyárakkal megy-e.
Az sem derült ki még számomra, miért kezdi ott az előadásokat 20:00 órakor – egy olyan operaház, amely az Operában és az Erkelben még olyan darabokat is 18:00 órakor kezd, amelyeket korábban sohasem. A késői kezdés és a magas helyár arra enged következtetni, hogy trendi, sőt mondén helynek szánják az Eiffel Csarnokot, olyan rétegre számítva, amelyik nem munkából, illetve nem a saját munkájából él.

MAO-ban mar gyakorlatta valt. Eiffelben kisebb vatta is eleg lesz a cca.350-400 hely feltoltesehez. Az orosz Faustra maris bejelentkezem ket db.vattacskara ;-)

Bocsánat, de mit kell érteni a kilátásva helyezett, 10 ezer forintos belépőár alatt? Gondolom nem ennyiért árulják majd a jegyeket az Eiffelbe, mert ha igen, akkor nem nagyon lesz közönség. Lehet majd vattázni a foghíjjas nézőteret. 

Hibajegyzék: zűrüs → zűrös, áprázoló → ábrázoló, sparhelt → sparheld, Tóthék → Tóték, mint másutt

Az arany meg az asszony és Tóték – 2019. április 28.

Az arany meg az asszony szimbolikus mű. Nem egyedülállóan az, és nem is szűk körű társaságban: minden színmű, opera, balett, játékfilm eleve szimbolikus. Senkik sem vagyunk azok közül, akiket a színpadon látunk, sem rabszolgák, sem fáraók, sem máglyahalálra ítélt eretnekek, sem zsoldoskapitányok, sem a többik. Mégis át tudjuk érezni, élni azt az élethelyzetüket, sorsukat, a lelkükben lezajló történéseket, amelyek kimerevednek egy-egy színpadi előadásban, mert a jó művek általános emberi jellemeket és helyzeteket szimbolizálnak. Mi közöm van nekem a germán mitológiából vett alakokhoz, istenekhez, félistenekhez, törpékhez, Grál-lovagokhoz? – ez a kérdés csak addig merül fel bennünk, amíg nem ismertük meg Wagner zenéjét és nem döbbentünk rá, hogy azok a hősök mi is vagyunk, a rokonaink, a szomszédaink is ők. Ehhez a felismeréshez azonban a színjátszóknak nem kell úgy kinézniük, mint amilyen én vagyok, vagy a szomszéd, vagy a vezérigazgató. A színházi élményben az a csodálatos, hogy másmilyenekben ismerjük fel magunkat és életünk szereplőit, akiknek a színpadon csak a jelképeivel találkozunk. Így lesz az előadás a mi asszociációs kalandunk, szellemi és érzelmi kaland. A baj, a rossz színház ott kezdődik, amikor egy rendező a jó, olykor zseniális szerző és a közönség közé tehénkedik: majd ő megmutatja, hogyan kell a művet értelmeznünk, „közel hozza hozzánk”, a nézőtéren ülő bambákhoz, akik a mitológiai vagy történelmi vagy más korban, más vidéken élt személyekben és sorsukban nélküle nem ismernénk fel önmagunkat és saját élethelyzeteinket. A rendező a színről eltűnik, de ott hagyja saját személyét, s ha olyan is van neki, személyiségét. Aki valamennyit „ad magára”, és arra, hogy a kritikusok mit írnak majd róla, a maga hozzáadott szimbólumát vagy szimbólumrendszerét hagyja ott. Jobb esetben egyet, bár az is képes gyengíteni vagy akár kioltani is a szerző jelképrendszerét.
Káel Csaba a biztosra akart menni: egyszerre több szimbólumrendszert is megjelenít a színpadon, nem mondhatni, hogy eredetiket. Sajnos nem nyit nekünk ablakot az opera miliőjére, egy visszavonult, jómódú kereskedő otthonára, ahol mégis boldogtalanság honol, Lőcse városában. Pedig nagyon érdekelne, milyen lehet egy ilyen környezet tehetséges és művelt rendező és díszlettervező fantáziája szerint, mert sosem jártam Lőcsén, főleg nem a XV. században. Szerencsére Káel nem élt a rendezői közhelyek közhelyével, ti. hogy mai környezettel és személyekkel hozná közel és tenné számomra is átélhetővé a történetet (hiszen tőlem is csaknem olyan távol van a cselekmény kora, sőt az alapszínmű írójának kora is, mint egy tizenöt éves nézőtől); szerencsére nem látunk loftlakást, ahol Wolfgang házi mozi előtt ülve várná az estét, Anna pedig a mobilján böngészve nézelődne kifelé az ablakon. Azazhogy nem ily módon élt ezzel a rendező, hiszen az ablak inkább olyan, mint egy multiplex mozi vászna, amelyen nem hópelyheket látunk, hanem vattacsomókat, hol remegni, hol megállni a levegőben, halvány emlékét és hangulatát sem idézve fel egy alkonyati havazásnak, amikor nem kellemes az utcán lenni, viszont hívogat egy meghitt otthon melege.
Kétoldalt hatalmas lépcsősorok keretezik a színpadot, de percig sem képzeljük, hogy egy városi palota lépcsői: csak színpadi lépcsők. A középkori lakás atmoszférájáról már lemondtunk; arról is, hogy megdermedjünk a falai közt honoló ridegségtől, szeretethiánytól. Elég hidegek a fények, de a színpad (díszlet: Szendrényi Éva) csak nem áraszt semmilyen miliőt sem. Németh Anikó jelmezei sokat akarnak, többet, mint operai és mesés jelmeznek lenni együttvéve – és keveset tudnak. Az otthon üldögélő polgári asszony ruhája túlontól is nagyvonalú, fejdíszéről aláomló fátyla talán mégis a középkorra utal, öltözékének színvilága azonban inkább Barbie-ra vagy kínai gyártású írószerekére. És nicsak, Anna homloka fölött csaknem élethű állatfej ékeskedik, talán macskáé, farka is van, amellyel gazdája játszadozhat. Ugyanígy rókafej és rókaegyebek utalnak Wolfgang állati lényére, talán a jellemére, amely a mesében él, a természetben viszont nem. A kakast még elfogadnánk Rotaridész jellemzésére, bár ez igen gyenge és elcsépelt jellemzés, ám a színészek és a szolga ábrázolása további állatokkal már megterhelően fölösleges (bármilyen fölöslegesen aranyos is Beöthy-Kiss László Hinkója), és más szimbólumvilágot kever ebbe a zűrüs világba. Persze az ember örök vágya állatokat játszani, állatokon keresztül emberi jellemeket, de úgy gondolom, amilyen gazdag fantáziaterep nyílik erre A ravasz rókácskában vagy mesejátékokban, vagy a Csipkerózsika divertissiment-jában, annyira idegen Kenessey Jenő inkább tanmesének, mint mesének felfogható operájában. Ám nem elég, hogy a rendező beleszeretett ennek a sántító és rendszerré összeállni nem tudó szimbólumvilágnak az ötletébe, belepakolta még az énekesek mozgó-táncoló alteregóit is (talán Gluck Orfeuszának vagy a Milhaud Francia salátájának a hatása alatt?), pazarlóan megkettőzve a jelmezek költségét is, és már le sem merem írni, mert hátha el sem hiszik nekem, hogy az irizáló fények és a hamis kincseket áprázoló felülmúlhatatlan (?) csillogás mellett megjelennek az elektronikusan világító jelmezek is, ami már Káel Csaba Don Pasqule-kitalációjában is példázta a decens művészi ízlést…
Sajnálom, hogy gyerekkoromban nem láttam Az arany meg az asszony operaházi előadását. Nem tudom, mennyire élne bennem a zenéje azóta. Bár hallgani kellemes, most, ezzel a színpadi feldolgozással, nem lettem a rajongója. Ha némely harmóniáján nem érezném A kékszakállú herceg várának feltehetően akaratlan hatását, fel sem merülne bennem az a kérdés, hogy nagy zene-e a Kenesseyé. Ugyanakkor annak tartom A keszkenő című balettét, és lelkesen üdvözölném, ha azt a Magyar Nemzeti Balett műsorára tűzné.
Wolfgang, a kereskedő szomorúságát és boldogsága helyébe lépő bosszúját Kovács István gyönyörű hangon, átéléssel szólaltatta meg. Az Annát megformáló Megyimórecz Ildikó hódító jelenség, de még nem hódító személyiség a színpadon. Hódító szoprán hangja szíven ütött a magas regiszterben – egyetlen frázisban, a többiben nem. Szívesen írnék a pályájához fűzött reményeimről, ha az Operaház honlapja a színházban kapott feladatainak felsorolásán kívül egyebet is elárulna róla.

Tóth Péter Tóték című operájának előadása jobban tetszett, és talán még jobban tetszett volna, ha…
Ha nem Az arany meg az asszony tolakodó túl(meg)rendezettsége okozta fáradtsággal, nem mindvégig kissé fázva nézem, és nem a Bánffy terem – most már állíthatom – kényelmetlen üléséről. Nem mondom, hogy nem ültem még ennél kényelmetlenebb széken stúdiószínházakban, szabad téren, sőt az Operaház III. emeletén vagy páholyaiban is, de kétségtelen, hogy az utóbbi időkben leggyakrabban látogatott Erkel Színházhoz szokva ez nem kényelmes színház. Ha majd még az első (jelenleg A) sor elé is le lehet ülni, földre terített párnákra, a fiatalok nagyon fogják szeretni.
Így igen hosszadalmasnak tűnt a Tóték, de élvezhetőbbnek, vélhetően attól, hogy Örkény István darabja olyan remekmű, amelyet még a tolakodó rendezéssel sem lehet agyonütni. Pedig szegény darabot egyéb is fenyegethetné. Míg pl. a Figaro házassága, Don Carlos, az Otello, a Bánk bán hallatán, láttán sosem merült fel bennem, miért „kellett” operát komponálni a drámai remekművekből, a Tóték esetében sajnos és egyelőre igen. Nem mondhatom, hogy ez a zene nem tetszett, még azt sem, hogy zavart, csak egyelőre, első hallásra nem éreztem, hogy valami más minőséget adott volna a színműhöz. Még azt sem, hogy nem követte a darab tragikomikus, abszurd jellegét – bár A varázsfuvola és a Hovanscsina zenéjének rafinált idézése szellemes volt, műfajérzékem szerint ezekkel mégis a vígopera felé billent a darab műfaji mérlege.
Nem ez az első Tóték, amelyet operaszínpadi dimenziókba „emelve” láttam: 2004-ben Vidnyánszky Attila a Beregszászi Nemzeti Színház társulatával bemutatott előadást a Bárka Vívótermének nagy terére apadtálta, népi zenekarral és táncosokkal, Mariska (Szűcs Nelli) sparhelden sülő rántott húsával és erős alakításokkal. Azóta mégis úgy gondolom, illetve tapasztaltam, hogy a Tóthék jobban érvényesül kamara méretű helyen és a kamarajelleg meghittségével. Ehhez a véleményemhez képest kellemesen csalódtam az operaváltozatban, leszámítva az egyelőre nyitott kérdést: miért?
Az írói zsenialitás Káel Csabát több önmérsékletre szoríthatta a jelképhasználat terén, mint Az arany meg az asszony esetében, noha a játékban és főleg a jelmezekben (Németh Anikó) a kissé kevesebb, kevésbé harsány többet adott volna. Ágika megjelenítésének magyarnemzeti-baba jellege elrajzolta a figurát, még ha ezért kárpótolt is kissé a rakott aljrész kimerevítésének szellemessége.
Tetszettek az énekesek. Játékban és hangban elsősorban Szvétek László, már-már feledtetve, hogy nem prózai Tót-alakítást látok. Vajda Júlia éneklése is, még inkább roppant színpadi otthonossága Mariska szerepében. Ágika gyermeki lényét Nánási Helga megszemélyesítésében nkább a hangja hitelesítette, mint a termete. A Magyar Állami Operaház Énekkarának lelkes szereplése és színvonala szinte a főszereplők sorába emelte a falu népét.
Mindkét darabról szólva utaltam a második megtekintés lehetőségére. Vajon mi venne rá? Semmiképpen sem az, ami az elsőre: az igyenes regisztrációs jegy, amiért ezért az előadásért is köszönet illeti az Operaházat. A kilátásba helyezett 10000 forintos belépőár viszont végképp nem! Talán kíváncsi lennék egy másik szereposztásra. Vagy ugyanerre: az Erkel Színházban, és nem csak az Erkel színházi helyárak miatt.

Koszonom.

Az arany meg az asszony dráma - nem elbeszélés. Ezt a prózában írt drámát zenésítette meg szinte szószerint Kenessey. Egy időben prózai színházban is ment a darab és megjelent modern kiadásban is a Magyar dráma gyöngyszemei c. sorozatban. 

Ha nem is a legelső, de mindenképpen figyelemreméltó produkciója  volt négy alkalommal az Operaház teljesen még messze nem elkészült Eiffel Műhelyházának két magyar opera bemutatása. Kenessey Jenő (Krúdy Gyula drámája nyomán írt) Az arany meg az asszony című egyfelvonásosát eddig csak hallomásból ismertem, nem gondoltam, hogy valaha színpadon látni fogom: most mégis. Az ősbemutató 1943-ban a szerző vezénylete alatt parádés lehetett, a Nádasdy-Oláh-Márk Tivadar trió irányítása alatt nagynevű művészek: Osváth Júlia, Rösler Endre, Koréh Endre alakították a főszerepeket és a karakterfigurákat is jeles szólistákra: Laurisin Lajosra, Komáromy Pálra és Szabó Miklósra osztották ki. Káel Csaba rendezése nekem mindkét darabban megfelelt,  Németh Anikó állatjelmezei sem zavartak és jó Szendrényi Éva színpadképe, legfeljebb olykor sajnálkoztam, olykor meg szurkoltam, hogy a ráadásul nehéz, hosszú, uszályos slafrokba öltöztetett Anna -Megyimórecz Ildikó még nem teljesen kész hanggal a torkában- fől-le járkálás közben végig ne zuhanjon a magas lépcsősoron. (Az említett két művész tervezte a Tóték-ősbemutató díszletét, jelmezeit is.) Az előadás legjobbja számomra Kovács István Wolfgangja volt, zengő basszusa, mélysége végre színpadon is jól érvényesült. Kiss-B. Atilla tenorja -talán nem tegnapelőtt- már túljutott fénykorán: a kellő hangerő megvan, de éles, szorított és olykor mintha disztonált volna. Kiss Tivadar és Cserhalmi Ferenc tetszettek a színészek fontos karakterében, Beöthy-Kiss László és Bakó Antal énekelt még szólót. Venekei Marianna koreográfiáját külön elismerés illeti: a kulcsfontosságú hamis arany-jelenet táncos ábrázolása az előadás egyik csúcspontja.

Megtisztelő feladat s egyben nagy kihívás, nagy felelősség lehetett Örkény István Tótékjának operai színrevitele. Tóth Péternek jutott a megtiszteltetés és a felelősség, és a maga módján -bár természetesen más hangzásvilággal- ugyanolyan élvezhető, "easy-listening", könnyen befogadható muzsikát szerzett mint háromnegyed évszázada Kenessey Jenő. Ehhez a történethez 2019-ben talán passzolt volna kicsit "maibb" zene, de a szerző vélhetően biztosra akart menni és -Várady Szabolcs librettójára-  jól emészthető muzsikával kottázta le Örkény abszurdját. Igaza lett, a közönség hálás tapsokkal köszönte meg az alkotást és kivitelezését. Néhány ismert mű (Debussy: Felhők, Mozart: A varázsfuvola stb.) 1-1 neves motívumának beemelését is a karikírozás eszközének szánhatta a maestro. A jövő dönti el, lesz-e folytatása a mű színpadi életének. László Boldizsár Őrnagya imponáló biztonsággal, úgyszólván a hátán vitte el az előadást, hangban-játékban mindvégig egyenletesen magas színvonalon. Tetszett Szvétek László Tót Lajos szerepében miként a postást alakító Cserhalmi Ferenc is. Gyengébbnek éreztem a hölgyeket: Nánási Helga (Ágika) szubretthangját kevésnek hallottam és nem volt átütő Vajda Júlia sem Tótné alakjában. Busa Tamás, Erdős Róbert, Zsigmond Géza, Fürjes Anna kaptak még szólót. Jó volt a kórus (karig.: Csiki Gábor) és a nyitó jelenet mindkét számához külön gratulálok a gyermekkarnak (vezető: Hajzer Nikolett). Az erdélyi születésű, nagyváradi vendég karmestert, Jankó Zsoltot nem ismertem eddig, mindkét darabban fölkészülten vezényelte a kiválóan játszó zenekart és a színpadi közreműködőket.

Kenessey Jenő: Az arany meg az asszony, Tóth Péter: Tóték - MÁO Eiffel Műhelyház, 2019. április 30.

Köszönöm, hogy fölhívtad a figyelmemet az újdonságra, mert azt követően jegyet igényeltem és kaptam rá, láttam a tegnap esti utolsót, de már bőven "ma" volt, mire hazaértem a kies(ő) Kőbányáról, ezért később írok be a produkcióról (és a helyről). Annyit máris elárulok :-) hogy nagyjából egyetértek rövid véleményeddel úgy a két művet mint az énekeseket illetően és a színrevitel sem ütötte ki a biztosítékomat.

Igen, negyed tizenkettőkor - ha megvárjuk a taps végén fél tizenkettő körül kerülünk ki az utcára. Szerintem ez a még zajló munkálatok miatt is lehet - gondolom délutánig négy vagy öt óráig biztosan dolgoznak az építőipari munkások a területen, utána meg elő kell készíteni a terepet az esti előadás számára. Nagyon kiesik, a semmi közepén van, de nekem vidékről nincs messze - a vonat pont letesz Kőbánya-Kispesten, onnan metróval pár megálló a Népliget s a népligeti megállóból negyedóra séta. Ugyanakkor nem jó hajnali egy felé hazaérni, úgyhogyy remélem a jövő évadban ott is egy órával korábban leszneka az előadások és akkor hamarabb érnek is véget. Ja és persze a nem jár a hármas metró mert újítják miatt azért egy kicsit macerásabb tud lenni nagy forgalomban a kijutás. 

pár napja vettem észre, hogy már működik az Eiffel, viszont nagyon későn van vége az előadásoknak. (az Erkelből még pont haza tudok érni.)

Én voltam, a 28-i előadáson és meglepődtem, hogy eléggé gyér volt a kapott taps, főleg Az arany meg az asszony után. A rendezés szerintem nagyon szellemes és találó volt. Nekem is nagy kedvencem; igazán különleges atmoszférája van a zenének; és ez az egész Puccini-, Bartók-, Kodály utánérzet Kenessey egyediségével csodálatos. Az énekesek közül én az Annát éneklő Megyimórecz Ildikót emelném ki, akit most hallottam először, és akit ezek után sokkal többször szeretnék hallani, mert a hang gyönyörű. Kovács Istvánnal is meg voltam elégedve, ellenben Kiss-B. Attilával, de őt már hallottam sokkal jobbnak is, így biztos csak ilyen napja volt. Ennyi baj legyen. 

Tóth Péter Tóték című operájával kapcsolatban egyetértek; néhány zeneileg szellemes és ötletes részletet leszámítva eléggé egysíkú volt. (Viszont itt ellent kell mondanom magamnak, hiszen egyszer hallottam eddig, minél jobban megismerném, talán annál több meglepő részletet fedezhetnék fel benne. Jövőre majd megnézem, lehet akkor is írni fogok róla :)) Tetszett nagyon a mű prozódiája, valamint a színpadi megvalósítás és az énekesek játéka. 

És tud valaki valamit arról, hogy miért volt hangosítás? Vagy csak én hallottam úgy?

Senki nem volt Arany meg az asszony - Tóték premieren? Nekem az Arany meg az asszony nagy kedvencem - nagyon szerethető darab. Örkényt is szeretttem, de ez az opera feldolgozás néhány jobban sikerült zenei ötlettől eltekintve számomra unalmas volt. Mondjuk a közönség lelkesen tapsolta. Káel Csaba fabulát, állatmesét csinált a Kenessey-operából: Rotarides = kakas, Anna = macska, Wolfgang = róka, Hinkó = nyúl, a színészek = bika. Ilyen jelmezekben jelentek meg az énekesek a színpadon, akik közül számomra a legélvezetesebb alakítást a Wolfgang szerepében színre lépő Kovács István nyújtotta. Már a Luciában is nagyon tetszett, pozitív változás ált be vokális teljesítményében. A Tóték esetben jók voltak a kórusrészletek, Szvétek László és László Boldizsár is tetszett. 

Inkább átmegyek válaszolni modern eszement-topikba, maradjon ez a topik Eiffelé :-)

Wagner és Bayreuth úgy általában kedvenc rajongója révén a 2. vh. után eléggé kompromittálódott. (Persze a MET-ben azért hattyú vontatta csónakon jött Lohengrin, és szárnyas sisakos, páncélos csajok üvöltöttek a műsziklák tetején stb., amit senki sem vett tőlük rossz néven.) WW reformját a körfüggönnyel, jelzett díszlettel stb. a maga idejében senki sem vette eszementnek, mivel ő nem helyezte át elmegyógyintézetbe/atomcsapás után vegetáló vademberek körébe a cselekményt, nem változtatta meg 180 fokban a végkimenetelt stb.

Úgy gondolom, a maga idején Wieland Wagner újítása felért egy mai ún. "eszement rendezéssel", csak éppen ő egy darab "eszement rendezés" helyett a teljes (Wagner-) műfajt forradalmasította, szakértők szerint máig hatóan. És ami 60-65 éve talán (talán!) eszement volt, az mára, sőt már évtizedekkel ezelőtt kánon lett és a mai rendezők talán (talán!) a kánont fejlesztenék tovább vagy legalábbis ahhoz képest akarnak újat mondani-nyújtani Wagneren innen s túl. Nem pártoskodom sem ellenük sem mellettük, csak megérteni próbálom a törekvést -ami adott esetben, megengedem, nem több puszta magamutogatásnál, öncélú hivalkodásnál- és/de az ember megpróbálja egyenként elbírálni az egyes új produkciókat és nem egyetemlegesen és elvágólag pálcát törni az összes "eszement" fölött.

A Faust nem kedvencem, de X évenként azért szívesen megnézem és ez az orosz produkció akár jó is lehet. Lejjebb már kérdeztem, mekkora az Eiffel-színpad, mert ha nem túl nagy, akkor túl nagy kórus sem lehet és a balettet is sajnálnám, ha kimaradna. Márpedig ők egy kamaraopera, a Faust meg nem az.

Wieland Wagner nem elmegyógyintézetbe helyezte át a Ring/Trisztán/Parsifal stb. cselekményét. Ennyi. A Faust nem érdekel, sem az értelmiségi rizsával körített magyarázkodás, sem a zene. (Avagy mindenki saját vérmérsékletének/ízlésének függvényében érdeklődik az egyes operák iránt IS. Nálam EZ A Faust simán belefér az engemet teljesen hidegen hagyó dalművek sorába.)

Wieland Wagner modernnek számított az ötvenes években? Mert fenekestül felforgatta éppen hazai pályán az operarendezést, a komplett Wagner- kánont...csaknem 70 évvel ezelőtt. És a világ azóta sem állt meg, a Wagneren túli világ sem. Ember is járt közben a Holdon :-)

PS Hogy ne csak "off" legyek ebben a topikban: már most érdemes belenézni a szentpéterváriak Faust-produkciójába, amit itteni hírek szerint a Műhelyházban játszanak majd. Érdekelne mikor, mert érdekel a produkció. Modern rendezésekre érzékeny idegzetűek óvatosan nézzenek bele :-)

Van, mivel kb. az elmúlt pár évtized prózai és zenés színházi rendezései állították a talpáról a feje tetejére az eredeti kort/helyszínt/a szereplők funkcióját és társadalmi helyzetét/ az egész mondanivalóját.

Nem tudom, ki (volt) babalu, a nickre kattintva ez jelenik meg: "dummy (54174 hozzászólás)", amit nem tudok értelmezni, de ez talán nem lényeges. (oder???) Fontosabb, hogy szerintem nem észrevette, csupán észrevételezte azaz saját véleményét nyilvánította a "modern eszement" rendezésekről. Kicsit beleolvasva abba a topikba, vannak azért ott (és máshol) más vélemények is...szerencsére :-) és a topiknyitó beírás óta 15 év telt el. Vajon ma is ugyanazt gondolná, írná? Ő is, más is? Az baj lenne meglátásom szerint. Megállt volna az -operai, operarendezési- idő 2004-ben? Vagy 1900-ban? Vagy mikor is?

Íme, a húsvéti brigádnapló:
https://www.origo.hu/kultura/20190422-okovacs-szerint-az-opera-2-110-levelaria.html
Valaki segítene nekem értelmezni az alábbi, zárójeles mondatot, különös tekintettel a hármas pontra?
„(sőt, Jézus kronológiailag is adós a Szabadság-szobor eltüntetésével...)”

Addig is fűzök valamit egy másik, zárójelbe tett gondolathoz:
»(Azért az is megérne egy „misét”, milyen huszadik századi városszervezés juttatta oda Kőbányát, a X. budapesti kerületet, hogy hiába a főváros mértani közepe, még sokáig meg kell küzdenünk a „külváros” érzettel? És rövid távon az sem segítene az érzeten, ha a háromszáz méterre lévő VIII. kerülethez tartoznánk...)«
Az Erkel Színház felújítását záró területrendezés és a II. János Pál pápa tér felújítása óta hálásan gondolok a VIII. kerületre, amiért a színház környékét megszabadították a kültelki összképtől, s ha nem is belvárosi, de sokkal kulturáltabb benyomást kelt, mint korábban. Ugyanakkor mélységes csalódás ért a VIII. kerület igényességében, amiért a Műhelyházba tartva, a 28-as villamossal kifelé, az Orczy tértől a Könyves Kálmán körútig folyamatosan hömpölygött a szeméttenger a sínek mentén. Nejlontasakok újság- és mindenféle papír stb. Húsvét hétfőjén, miután a neten heteken át másról sem lehetett olvasni, mint példamutató kerületi vezetők, iskolai tanárok és diákok, aktivisták szemétgyűjtő akcióiról. Tudom, hogy egyszerre nem lehet minden szemetet eltüntetni, és hogy óriási ipartelepek új funkciójával még nem változik meg egy környék jellege. De a hírhedt józsefvárosi piacot már évekkel ezelőtt felszámolták, ám tövében a szemét mennyisége csaknem a régi.

babalu már 2004-ben észrevette, hogy a modern rendezések zöme eszement.
babalunak ezért jár, 2019-ben is, egy hatalmas, elsöprő és ésszerű köszönet! 

A Műhelyházban még nem jártam, a Trafóban sokszor, az egykori Krétakör játszóhelyén a még egykoribb Arizonában szintén, a Szkénében, párszor a Bárkában és más, ún. alternatív játszóhelyeken is. E topik azonban "az" Eiffelé, ezért a Társművészetek topikba írok be. 

Van olyan, hogy "modern rendezés"? Szerintem olyan van, hogy "jó" rendezés meg "rossz" rendezés. Onnantól fogva -sőt már odáig- pedig ízlés dolga, kinek mi jön be. Ez így -remélem- a lehető legsemlegesebb vélemény :-)

Hm, ezt elfelejtettem Nem láttam, de tudtam róla s most mégsem jutott eszembe Mindenestre repertoár bővítésként bemutathatnák a darabot a Házba is. Megfelelő rendezéssel és zenei kivitelezéssel évekig műsoron tartható lenne. 

Aki szereti a modern "rendezéseket", annak ott a helye. (Jómagam torkig vagyok velük.)

Máté-passió – 2019. április 22.

Igazán nem szeretnék élcelődni az Eiffel Műhelyház félkész állapotán, mert senkinek a baját sem illik humorforrásnak tekinteni, és azért sem, mert köszönetet érdemlő gesztus az Operaháztól, hogy az eredetileg műsorba ígért néhány produkciójának amolyan kísérleti adását ingyenes belépővel tekinthetjük meg. Hogy az előcsarnokba lépve mégis az 1973-as Riadó a Pitypang Szállóban című kabaréfilmecske (https://www.youtube.com/watch?v=SqvLUUkMQSk) jutott eszembe („ózondús zöldövezeti kilátás” illúziója a szobákban), annak az az előzménye, hogy kb. két hete hiányolom az Erkel Színház főbejárata előtt díszlő konténeres, télálló fácskák legszebb példányait. (Kérdeztem is a szerényebb fejlődésűek melletti kihelyezett büfépult mögött dolgozó fiatalembertől, tudja-e, hová tűntek a növények, nem tudta.) Örülök, hogy nem rabolták el őket: a Műhelyházban emelik a pompát. Remélem, hogy az Eiffel-csarnok óriási ablakai és üvegtetőzete biztosította fényár az édenkert megidézésére inspirálja majd a berendezőket, és a kis babérfák ismét az Erkel Színház bejáratát tehetik kiesebbé.
Kritizálni sem szeretnék olyasmit, ami még nincs készen, aminek hatása még változtathat az összképen, összhatáson. Azt viszont már nem képzelem, hogy a Bánffy-terem (ebben voltunk? a honlap és műsorlap nem pontosítja) jellege alapvetően változhat. Sajnos erősen szorongatott a Trafó- és vívótermi (Bárka) feeling, amelyet azért sem szerettem, mert praktikuma (variálható, mobilizálható színpad és nézőtér) mellett olyan, mintha egy jókora ravatalozóban lennénk. Csak azzal ne érveljen senki se, hogy ma ez a „modern”, „korszerű” színház, hiszen a Trafó Kortárs Művészetek Házát több, mint 20, a Bárka Színházat csaknem 20 esztendeje létesítették, az utóbbi viharos története alatt nem tudott olyan művészeti tekintélyt építeni, amely kiállhatta volna, hogy a hatalom lesöpörje a színházkultúra térképéről.
Hasonlatomat nyomban pontosítom azzal, hogy az új operai játszóhelyen természetesen zenekari árok is van.
A Máté-passió megszólaltatása, Csiki Gábor karigazgatói munkájával és vezényletével, nagyon szép volt. Valamennyi szólista kifogástalanul énekelt, közülük a rendkívüli élményt nekem Schöck Atala érzéki szépségű, telt és kiegyenlített hangja adta az alt szólamban, valamint Kovács István basszusa és stílusos alakítása Jézus szólamában. A kottából éneklő szólisták és kórusművészek teljesítményének elismerése mellett is különösen hitelessé tette Kovács István előadását a kotta mellőzése, nyilván nem hivalkodásból, hanem mert nagyon sajátja a szólam.
A látvány azonban korántsem keltett ilyen jó hatást! Már-már kellemesnek tűnt az élet attól, hogy Ring három előadásának végigszenvedése óta húzódik-halasztódik az Istenek alkonya M. Tóth Géza rendezésében és animációjával (hátha megússzuk), sajnos a német szövegfoszlány-feliratok ténye és módja zavaróvá és unalmassá tette a látványt. Sőt, szemrontóvá, mert a szövegjátékot mindvégig a kórus elé eresztett hálóra vetítették. Homályos látásból két és negyed óra túl sok – de sajnos van ennél rosszabb hírem is.
Talán méltatnom kellene a terem akusztikáját is, ám annak milyenségét nem tudhatom. Legjobban a Thália Színházban szokott zavarni (az 1990-es évek második felében történt felújítása óta) egy gépezet szüntelen zúgása, mely gépezet feltehetően a levegőt kondicionálja. A Máté-passió teljes ideje alatt olyan gépezet működött, amely a Thália színházinál kb. tízszer erősebb zajt csapott. Ismeretek híján arra tippelek, hogy ezért a különben is utálatos animáció vetítése felelős. Nagyon nem érte meg!
Vajon volt-e valamilyen művészi szándék abban, hogy a hat szólista közül a (nézői) bal félen állókra kevesebb fény esett, legesetlegesebben Kovács Istvánt világították, holott Jézus az oratórium főalakja? Szándékos-e, hogy a taps alatt a kórus előtt álló szólisták egyáltalán nem kaptak világítást?
Folytatnám még néhány észrevétellel, kérdéssel, de inkább türelmesen megvárom a játszóhelyen várható további tapasztalataimat.

Részletek a YT_on!

1993-ban  játszották a Gyöngyhalászokat  Budapesten  - 3+1-  előadásban a Budai Parkszínpadon.     Éliás Tibor, Miller Lajos, Hegyes Gabriella, Marczis Demeter. Vezényelt : Jármai Gyula    Szép sikerrel játszották.

Az Erkelt az elmúlt évadokban az ide beírók tanúsága szerint sok minden réteg- és nem-rétegdarabra nem lehetett nemhogy megtölteni, de még ki- és bevattázni sem. Olyankor a PR- és közönségszervezési hiányosságokat rótták fel az érdektelenség okaként. Jobb lehet egy teltházas Műhelyház mint egy kongó-bongó Erkel. Más kérdés, hogy közlekedési-ismeretlenségi okból hányan nem mennek-járnak majd ki Köbányára, akik esetleg elmennének az Erkelbe. A Faust viszont máris érdekel.

Tudható, mekkora a Műhelyház színpadmérete? Csak mert pl. a Faust azért nem egy kamaraopera. Vagy a szentpéterváriaké mégis? A produkció fotóit és trailerét nézegetve nem lehet vagy inkább és szerencsére: nem kell klasszikus rendezéstől tartani.

Sőt a 19. században a város rendezésekor vizesárkot szántak a helyére.

Szerintem meg éppen elég messze van a KK körúttól. Péntek délelőtt autóval mentem el mellette, jó magyar szokás szerint épp hogy elkészült maga a csarnok, legalábbis részben kívülről, mert a közvetlen környezete akár a csatatér.