Berczelly István emlékezete
Különös és különc személyisége volt az operaszínpadnak. Hiányzott belőle minden pőre magamutogatás, a trivialitás legapróbb szikrájával sem rendelkezett. Mégis, amikor megjelent ott a pódiumon, nem lehetett nem figyelni rá. Pedig nem járt Zeneakadémiára, nem tanulta a színpadi közlekedést. A jelentős személyiség ebben a mai, a személyiséget degradáló korban különösen kiemelkedik, s ez halmozottan igaz az operai nyilvánosságra, ahol Berczelly Pista óriás rönkhegységként tűnt ki az Őt körülvevő dombocskák közül.
Kapcsolatunkat akár atyai barátságnak is nevezhetnénk, mert hosszú-hosszú szünetekkel ugyan, de mindig ugyanonnan tudtuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk. Viszonyunk biztos azért is tudott olyan szűziesen felhőtlen lenni, mert nemes egyszerűséggel nem olvasta a róla írtakat. (Ahogy senkiét sem, mert nem gyűjtötte a kritikáit, nem őrizgetett fényképeket.) Csak elment, ahova hívták és énekelt. Ilyen egyszerű lenne? Ilyen bonyolult!
Amikor 70. születésnapjához közeledvén interjút kértem tőle, becsülettel elzavart, annyira nem akart saját magáról beszélgetni. Pár hónappal később trükkösen csak beszélgetni hívtam el. Ültünk a Művészben egy-egy pohár bor mellett és csapongva csevegtünk a világ dolgairól: nőkről, ételről-italról, autókról, legutóbbi balatoni kiruccanásáról, politikáról (persze csak mértékkel), a nagyvilágról és óvatosan becserkészve egy kicsit az operáról is. Magából csak morzsákat adott, talán még a gyermekkorról valamicskét, de boldogan mesélt másokról, Fodor Jánosról, Faragó Andrásról, George Londonról, Theo Adamról, Boris Christoffról és még lehetne folytatni. Soha Kollégáról egy rossz szót nem hallottam tőle. Rettentő sokat tudott a műfajról, véleménye is volt, de nem gondolta, hogy ebből bármit is meg kéne osztani a nagyvilággal.
Volt valami eredendő szemérmesség benne, ami tiltotta, hogy egy mondatnál többet beszéljen magáról. Amikor ezt először sikerült magamban megfogalmazni, akkor eszméltem rá, hogy változatos szerepeinek közös együtthatója, Valentintől Wotanig ez a bizonyos szemérmesség, még a nagyszájú Háry Jánost is ez hatotta át. (Persze Fodor Géza ezt már nálam jóval korábban észrevette.)
Mit ne mondjak, izzadtságos interjú lett belőle, mire összekapartam valamit. (Aki beleolvasna, itt teheti meg: https://momus.hu/magazin/interjuk/azt-mondjak-fejlodtem-is-valamit-berczelly-istvan) Amikor elkészültem vele, felhívtam, hogy nem olvasná-e el, mielőtt kitesszük a nyilvános felületre? Ez amúgy se ment volna könnyen, mert nem használt számítógépet, nem is érdekelte, tévét sem igen nézett, az internettel nem is találkozott. Felkészültem tehát rá, hogy kinyomtatom és úgy adom oda átolvasásra, de azt sem engedte. „Te biztosan a legjobbat írtad…” – vágta el a lehetőséget. Így megint csak dumáltunk egy jót a nagyvilág esendő dolgairól, amit a rá jellemző sztoikus nyugalommal szemlélt.
Nézőként kedvencem három olyan szerepe volt, melyet részéről a legkevésbé sem nevezhetünk tipikusnak, s ezért csak keveseknek jut eszébe. A Simon Boccanegra címszerepében azért keltett általános meglepetést, mert az emberi lélek olyan szegmenseit tudta – nem olasz baritonként – megjeleníteni, amiben markánsan különbözött a szólamban addig (és azóta) megismert pályatársaitól. A Boccanegrát honi kortársai közül messze Ő énekelte legtöbbet, de A kékszakállú herceg várában csak kevés előadás adatott meg neki – őszinte bánatára. Kékszakállúként saját magát adta a színpadon, visszahúzódó volt, elgondolkodó, tépelődő és szemérmes. És éppen ettől volt nagyformátumú. Azt hiszem, Bartók helyeslően nézte odaföntről. A figura egyedi olvasatát kaptuk tőle, minden manír nélkül. Nem operahőst láttunk, hanem embert. Szánandót, esendőt, reményvesztettet, és mégis a végletekig reménykedőt. Akárcsak a Hollandi, melyben először láthattam négy és fél évtizeddel ezelőtt.
A pálya pedig megismételhetetlen, nemcsak azért, mert Pista gondosan őrizte titkát, hanem mert manapság már nem lehet ilyen mesebeli pályát befutni. Nem azért, mert nincs ellenszél (ami neki bőven kijutott), az még lenne, hanem mert elmúltak azok a daliás idők, amikor ilyen egyenes derekú legények juszt is végigjárják a nekik kirótt végtelen göröngyös utat, ahelyett, hogy keresnének egy simábbat.
Pista bácsi, Te most fölszedted a horgonyt, nekünk pedig maradnak az élmények az utolsó mohikánról. Nem felejtünk, mert nem felejthetünk!
