„Azt mondják, fejlődtem is valamit” (Berczelly István)

Amikor néhány hónapja interjút kértünk tőle 70. születésnapja alkalmából, elhárított, mondván, hogy nem szokta ünnepeltetni magát. A nemrégiben lezajlott Fidelio-premier után azért mégis kötélnek állott, bár elfoglaltságai miatt nehéz volt egyeztetnünk.

(Fotó: Mezey Béla)

   – Hát ahhoz képest, hogy huszonöt, sőt huszonhat éves koromban kezdtem ezt a szakmát, talán annak számítok. Mindenesetre az idők során egy más fachba kerültem, s azt mondják, fejlődtem is valamit. Ezt én nem igazán tudom megállapítani.

   – Hogy kezdődött az éneklés?

   – A zenét mindig szerettem, kora gyermekkortól kezdődően. A velem egykorú srácok a beatzenét hallgatták, meg a rock and rollt, én a klasszikus zenét. Még gúnyoltak is az iskolában, Beethovennek hívtak. Énekes meg úgy lettem, hogy nem vettek fel az egyetemre.

   – Hova jelentkeztél?

   – Mérnök szerettem volna lenni, de abban az időben a származás sokat számított, s az enyémet nem díjazták. Ezután kezdtem énekelni tanulni. A hangomat az apámtól örökölhettem. Ő annakidején (a 20-as években) megnyert egy pályázatot, ő volt „Magyarország legszebb hangja”. Ennek eredményeképpen kikerült Olaszországba tanulni, Stracciarchihoz, aki óriási név volt akkoriban. Apám tenor volt, ráadásul kétméteres, ami tenoristáknál igazán ritkaság. Amikor hazajött, felvételizett az Operába. A szobai meghallgatás remekül sikerült, de a zenekari próbát nem tudta elkezdeni, annyira lámpalázas volt. Akkor ő már jogi doktor volt, és nem erőltette az éneklést.

   – Te léptél a helyébe...

   – Én viszonylag korán énekeltem már nyilvánosan. A Rákosi-korszakban apám börtönbe került, hárman maradtunk, anyám, a bátyám, meg én, és nem volt pénzünk. Anyám elment szövőnőnek (az sem volt nagy kereset), én meg sokszor énekeltem különféle rendezvényeken. Magyar nótát, népdalt, mindenfélét. Volt, amikor száz forintot is megkerestem egy nap, ami nagy pénz volt akkoriban.

   – Zenei iskolák?

   – A Konzervatóriumba fölvettek, de a Zeneakadémiára nem. Így elmentem vidékre. Debrecenben egyből felvettek, és hamarosan már a Don Giovanni címszerepét énekelhettem. Ez 1965-ben volt.

   – A pálya elején sok lírai szerepet énekeltél, de viszonylag gyorsan kaptál drámai feladatot is.

   – Igazán lírai hang sosem voltam, de vidéken egy énekes nem válogathatott. Volt próza, operett és mindenféle operai szerep. Valentin, Luna gróf, később Igor herceg és Scarpia is. Némelyik bizony rettenetesen magas szólam volt. Pestre is lírai baritonnak vettek fel eredetileg.

   – A kezdetekben a magas fekvésű szólamok természetesek voltak?

   – Nem igazán. Énekeltem, sőt nagyon sokszor énekeltem őket, de az első igazán kényelmes szerepem a Hollandi volt, 1972-ben talán. Nagyon szerettem a Hollandit, sajnálom, hogy nem megy mostanság.

   – Hát az már igazán drámai szerep. Elmondhatjuk, hogy a pályád során a magasabb szerepektől haladtál a mélyebbek felé?

   – Hát basszus szerepeket nem sokat énekeltem, inkább csak basszbaritont. Az az én igazi hangom.

   – Sokszor énekeltél egy operában több szerepet. Elénekelted a magasabb főszerepet, később pedig a mélyebbet.

   – Volt néhány ilyen. A Nabuccóban például, ahol énekeltem a címszerepet és később Zakariást is. Sőt, a Lohengrinben egy időben énekeltem Henrik királyt és Telramundot, Faragó Andrással váltottuk egymást estéről estére.

(Fotó: Éder Vera)

   – Ezt most hallom először. Énekeltem még Fodorral is egy színpadon, én Valentint, ő Mefisztót. Csodálatos basszbariton volt, őshang, szerintem így született. Faragó ezzel szemben tökéletesen képzett hang volt, nagyon iskolázott voce. Ő sokat alkalmazott fejrezonanciát, „beburkolta” a hangját. Én inkább natúrabb hangképzést használok.

   – A pályádat figyelemmel kísérve úgy emlékszem, hogy volt egy hosszabb rossz periódusod, valamikor a 80-as évek elején, amiből azután sikeresen kikeveredtél. Te is érezted?

   – Persze, ezt én tudtam. Volt egy betegségem. Elakadtam az autóval, nagyon átfáztam, még kórházba is kerültem. Asztmás lettem, ami megmaradt a mai napig, csak persze az újabb gyógyszerek sokat segítenek. Volt, hogy akkor jött elő, amikor épp előadásom volt. Persze egy ilyen hosszú pálya alatt előfordul az ilyesmi. De mostanra viszonylag rendbejöttem, már évek óta nem mondtam le előadást.

   – Erről jut eszembe, egyszer volt egy Mesterdalnokok, amit „felesben” énekeltetek Sólyom Nagy Sándorral, mert mindketten betegek voltatok...

   – Igen, ő megcsinálta az első két felvonást, én meg a harmadikat. Lázasan feküdtem otthon influenzával, amikor telefonáltak, hogy Sanyi nem tudja folytatni. Hát borzalmas szerep, csak a harmadik felvonás jóval megterhelőbb, mint az egész Rigoletto. Nehéz helyzet volt, de a közönség nagyon díjazta, szép siker volt. De nekem annyira nem jó emlék.

   – Tudom, hogy nem foglalkozol a koroddal, de nem lehet kihagyni: harminchárom éve énekled a Fidelióban Pizarro szólamát...

   – Volt tíz év, amikor egyedül vittem. Nem egy nagy szerep, de eléggé markáns, és Beethoven hatalmas zenekart tett alá. Szeretem ezt a figurát, bár semmi pozitív nincs benne. Elég ritka az ilyen egyértelműen negatív szerep, talán Scarpia, de az ennél bonyolultabb alak, többrétűbb figura.

(Fotó: Éder Vera)

   – Én annyit énekeltem már annakidején, hogy nagy problémám nem volt, jó néhányszor áténekeltem előtte.

   – Mivel tartod karban magad, hogy így, hetven fölött is ilyen üzembiztosan „működik a berendezés”?

   – Szerintem ez nagy szerencse. Olyan hatalmas művészek voltak, akiknek ez nem adatott meg. Például George London, aki a világ legnagyobb énekese volt, és 47 évesen egyszerűen elment a hangja. Velem is előfordulhatott volna, elég egy rossz „ráéneklés”, kap az ember egy csomót, és vége. Sokan jártak így. Simándy szerencsés volt, mert az operáció után – mondhatni – jobb hanggal jött ki a kórházból. De sok karrier ment tönkre. Biztos számított az is, hogy fiatalon sportoltam, megtanultam vigyázni magamra, és tartani a kondíciómat.

   – Eveztél...

   – Igen, versenyevezős voltam legalább tíz évig. Az éneklés is hasonlít a sporthoz, mert itt is nagy szerepe van a kondíciónak. Ezért nem szeretek egymás utáni estéken énekelni, habár néha kellett. Ez nagyon-nagyon árt. Ki kell pihenni az előadást idegileg és hangilag is. Fellépés után nem szabad beszélni. Vigyázni kell az itallal. Én például borrajongó vagyok, de életemben nem voltam berúgva.

   – Pár éve egy délután sétáltam az Andrássy úton, és te előttem mentél. Nagyon megfontolt léptekkel haladtál, és akkor jöttem rá, hogy este a Walkűr Wotanját fogod énekelni, és már lélekben ott jársz, csak a dárda hiányzott a kezedből. Hogy készülsz egy ilyen súlyos szerepre, mennyire van benned az előadás előtt?

   – Ilyenkor az egész napom ezzel telik, semmi mással nem szoktam foglalkozni, nem találkozom senkivel, nem is beszélek. Iszonyatos feladat egy ilyen szerepet énekelni. Megpróbálok előtte jól aludni, és már reggel így ébredek. Bár van olyan szerepem, amit több százszor énekeltem, de mégis átveszem az előadás napján. Sőt, az előadás szünetében is tanulom, és még így is becsúszhat valami.

   – Számon tartod az előadásaidat?

   – Én magammal nem szoktam foglalkozni. Az a fontos, hogy a közönségben hagyjak jó emlékeket. Csak körülbelül tudom, mit hányszor énekeltem.

   – Melyik szerep a csúcs?

   – Luna gróf. Mindenki félt tőle. Simándyval, Karizzsal, Pálos Imrével, Vadas Kiss Lászlóval, Szőnyi Ferivel, mindenkivel én énekeltem. De Pizarrót is nagyon sokszor alakítottam. A Wagnerek nem mentek olyan gyakran, sajnos.

   – A klasszikus vígoperai zsánerek elkerültek...

   – Talán a Háry János volt meg, bár az sem klasszikus. Figaro túl magas volt nekem, Basiliót elénekelhettem volna, de nem osztották ki.

   – Kimaradt szerepálom?

   – Nincs.

   – Borisz Godunov?

   – Hát igen, talán az. Amikor a Kisvárosiban megkaptam a szerepcédulát, akkor megdobbant a szívem, mert csak annyi volt odaírva, hogy Borisz. Kicsit csalódott is voltam...

   – Sokat lehet látni/hallani egyházi koncerten is.

   – 1962 óta szinte minden évben én éneklem a Deák téri evangélikus templomban nagypénteken Jézus szólamát – katolikus létemre. Nagyon szeretek odajárni.

(Fotó: Mezey Béla)