Anton Bruckner 200 – merengések egy bicentenárium kapcsán 000.rész

Adott egy korszak, amely a szokásosnál is tán jobban tele van kiemelkedő személyiségekkel a politika, a tudomány, de főképp a művészetek területén. Hogy zenei tárgykörnél maradjunk, nagyon hosszú lenne felsorolni a kor jelentős komponistáit, bármilyen területen is munkálkodtak. De ott vannak a híres előadók, turnézó világsztárok, a pozőrök, a komoly művészek, meg azok, akik mindkettőt megtestesítették egyszerre. A nemzeti hitvallást képviselők, a világfiak, a misztikus őseredetet hisztérikusan kutatók. Volt, aki a szerelemben hitt, volt, aki Istenben, és volt, akinél a kettő látszólag nem zárta ki egymást. Voltak, akik újrateremtettek, konstruáltak, és átléptek valami nagyon ismeretlenbe és újba, a XX. századba. Olyan is, aki boldogan és várakozón, olyan is, aki kétségbeesett szorongással tette ezt.

És ebben a színes kavalkádban ott volt egy kis ember, aki jobbra-balra forgatta nagy busa fejét, a kialakult kép alapján talán csetlett is és botlott is, és akiről azt képzeljük, hogy tán sosem volt fiatal, mert a legtöbb ábrázolás egy kopasz öregembert vetít elénk.

Olybá tűnik, hogy esetlenül próbálkozik nagyszabású zenéjének megmutatásával, kiadatásával, többnyire sikertelenül. A nőknél sincs sikere – mondjuk önbeteljesítő nehezítés, ha ötvenvalahány évesen, vagy még idősebben tízen éves lányoknak próbálsz udvarolni és házassági ajánlatot tenni, még akkor is, ha a XIX. század második felében vagyunk. Egyes források szerint szűzen halt meg, más híresztelések arról számoltak be, hogy rendes nyárspolgárként minden héten ellátogatott a kuplerájba. De lehet olyan értelmezés, mely szerint a két állítás nem zárja ki egymást.

És bár élete vége felé tán volt egy-két zajosabb sikere, a zenéje nehezen tört magának utat a halála után is. És amikor igen, akkor sem igazán széles körben, ráadásul a lehető legrosszabb scenario szerint: miután kiderült, hogy Anton Bruckner nem volt zsidó, és a zenéje meglehetősen nagyszabású, erőteljes, a náci Németország tűzte zászlajára. Hogy a mondás szerint ő lett mintegy 40 évvel Bruckner halála után – Richard Wagner mellett – Adolf Hitler kedvenc zeneszerzője. Az utókor nem tekintette mindezt stigmának, de azért a felütés így is elég sötét.

Magyarországon különösen mellőzött szerzőről van szó. Amikor a XX. század második felében már világszerte érezhetően jelen volt a repertoárban Bruckner zenéje, akkor nálunk még híre-hamva sem volt igazán. Ez persze nem csak Brucknerre igaz. A tanítvány Gustav Mahler is jóval később tört utat magának nálunk, de még mindig előbb. A XX század második felében csak elvétve bukkant fel a zenéje, átlagban talán csak egyszer évente. Szó szerint beszédes, hogy Pándi Marianne egyébként remek koncert kalauza milyen, kissé lesajnáló stílusban említi 1-2 művét (igaz, a Könyves Klaudia által kiegészített 2005-ös kiadás ezt már nem engedhette meg magának.)

Ám hiba volna azt állítani, hogy hazánkkal szemben világszerte slágerkomponista lenne Anton Bruckner. Nem, nem az. Kétségtelen, hogy az alaprepertoár B vonalában már egyértelműen ott a helye, de azért még ma is a relatíve ritkábban játszott szerzők közé tartozik. Mondják, hogy a zenekarok sem igazán szeretik játszani, legalábbis, ha nem vagy rézfúvós. De ha vonós vagy, akkor szinte bárkit előbb választanál, ha a sok tremolo miatt nem akarsz görcsöt kapni. A koncertszervezők számára – bizonyos kivételes esetektől eltekintve – talán ma sem kockázatmentes a Bruckner-művek a kelleténél gyakoribb műsorra tűzése.

De melyek a bizonyos esetek? Pl. ha nagy múltú, széles repertoárral rendelkező karmesterek tűzik műsorra a műveit. Bernard Haitink, Eugen Jochum, Richardo Chailly, Daniel Baremboim, Klaus Tennstedt, vagy pl. Solti György (messze a teljesség igénye nélkül) elég sokat tettek Bruckner szélesebb körű elismertetéséhez. És itt most direkte nem azokat említettem, akik életük vége felé szinte kizárólag Brucknert voltak hajlandóak dirigálni, mint pl. Günter Wand, Sergiu Celibidache vagy Georg Tintner.

Szóval, magától nem megy, hogy egyszerűen elfogadott szerző legyen Anton Bruckner? Miért van az, hogy egy jól sikerült előadás után gyakran csak halovány udvarias taps a jutalom? Vagy az, hogy vannak, akik kisétálnak az előadás közepén, mások pedig atrocitásnak élik meg ezt a zenét? De főképp: miért ekkora kérdés ez? Hiszen más szerzőkről, még a legnagyobbakról is elmondható, hogy van, aki nem szereti a zenéjüket. Hallottam klasszikus zenében jártas embertől, hogy nem kedveli annyira Mozartot, mint amennyire „illene”, vagy épp Beethoven hangvételével van baja… Őket azért mégsem kell félteni.

Igen ám, de úgy hírlik, hogy az arányaiban nem nagy létszámú Bruckner közösség zavaróan nagy hangú és önző… és ez alól e sorok írója sem tartja magát kivételnek. De miből fakadhat ez?

Erre sokféle válasz létezhet, az egyik legkézenfekvőbb magából Bruckner zenéjéből táplálkozik: ahogy arról már értekeztem korábban, (Az előadó is alkot (Bruckneri terjedelmű elmélkedés a Concerto Budapest és Jevgenyij Koroljov hangversenyének apropóján)) ez a zene annyira öntörvényű, annyira sajátos, és főképp annyira kizárólagos hordozója annak az esszenciának, amely vagy megragad a hallgató lelkében, vagy nem, hogy egyszeriben Anton Bruckner az egyetlen olyan szerző lesz, aki meg tudja adni ezt a mágikus valamit. Ha nincs benned erre antenna, akkor lehet, hogy megúsztad. Ha van, akkor nem kizárt, hogy hamarosan egyike leszel a Bruckner rajongók tébolyodott táborának.

A koncertről való idő előtti kisétálás, az udvariasan lanyha taps, a kiakadás, hogy miért tartott oly sokáig a záró tétel, mind bizonyság arra, hogy ez az antenna sokaknak nem domináns. Viszont arra is utal mindez, hogy Bruckner zenéje viszonylag kevesek számára közömbös, vagy oké elmegy… Nos hát ezért lehet az, hogy bár a Bruckner tábor saját méretéhez képest elég hangos, mégsem egyértelmű a műveinek folytonos műsorra tűzése.

És mindennek van még egy kevéssé egészséges vonzata. Az elmúlt évtizedekben feltűntek azok a karmesterek, akik küldetéstudattal vegyes elszántsággal tűzik műsorra a Bruckner szimfóniákat, és ez a jelenség független attól, hogy melyikük felvételeit hallgatjuk szívesebben, vagy kevésbé

szívesen: Celibidache, Wand volt korábban ilyen. Mostanság elsősorban Christian Thielemann említhető, vagy René Ballott, aki saját magát Celibidache utolsó tanítványának nevezvén valójában Celi’ lassú tempóival, mozdulataival, sőt állítom, hogy hajviseletével (!) áll színpadra a Bruckner szimfóniákkal. Ráadásul nem is mondhatom, hogy rossz hallgatni ezeket a felvételeket, de azért a jelenség önmagáért beszél.

Minden zeneszerző muzsikája egyedi és megismételhetetlen, ez tény. Mégis Bruckner zenéjével kapcsolatban hatványozottnak tekinthető ez a meglátás, mint ahogy ha valaki utálja, akkor hatványozottan is utálja https://www.violinist.com/blog/Mle/20124/13408/: iszonyú lassan bontakozik ki, kérlelhetetlen, monoton, néha zagyva és gyerekes, néha hangos, sőt harsány, szólnak a kritikák.

De nézzünk rá egy pillanatra magára az emberre, aki aligha gondolhatta volna, hogy személye és zenéje körül ekkora viharok csaponganak majd. Alacsony, köpcös, kopaszodó bácsi, vidékies, egyszerű öltözetben. A legtöbb beszámoló szerint furcsa és különc. Sőt félénk, aki mindennek és mindenkinek, még jóakaróinak is aláveti magát. Aki – nem csak fizikai értelemben – mindenkire felfelé néz. Tele van furcsa, sőt olykor visszataszító monomániákkal: kényszeresen számolgatja a téglákat a falon, az ablakokat a házakon, és valami morbid és groteszk módon vonzódik a holttestekhez, különösen, ha korábbi nagy zeneszerzők exhumált csontjairól van szó. Édesanyja már élettelenül fekvő képét az asztalán tartja. Ezek után elég hihetetlen, hogy közel 70 évesen majdnem sikerült egy fiatal lányt eljegyeznie.

De hogy alakult a zenei pályája ennek a furcsa kis embernek? Nem célunk itt most életrajzi adatok közlése, csak szemezgetve: kezdetben fiú kórus tagja, az orgona megszállottja majd vidéki tanító. A zeneszerzést segítséggel és autodidakta módon sajátítja el, majd vizsgáin kiderül, hogy ő taníthatná a vizsgáztatókat pl. az ellenpont tudományára. 30 éves kora után a linzi dóm orgonistája lesz, és ettől kezdve a zeneszerzés felé fordul a figyelme. Később turnézó orgonistaként 5x (!) is megtölti a Londoni Royal Albert Hall-t improvizatív orgonajátékával, sőt a Bécsi Konzervatórium zeneelmélet tanára is lesz. Tehát összegezve: félénk, fura figura, akiről azonban több ponton látszik, hogy nagy-nagy tehetség, hogy ne dobálózzunk mindjárt a zseni szóval.

De mi lesz ebből?

A folytatása következik...