Az előadó is alkot (Bruckneri terjedelmű elmélkedés a Concerto Budapest és Jevgenyij Koroljov hangversenyének apropóján)
2010. november. 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Concerto Budapest
Jevgenyij Koroljov – zongora
Vez.: Keller András
BEETHOVEN: G-dúr zongoraverseny, Op.58
BRUCKNER: VII., E-dúr szimfónia
Akkor határoztam el, hogy szeretnék elmenni erre a koncertre, amikor a rádióban meghallgattam a Concerto Budapest és Keller András egyel korábbi hangversenyét. Hogy ezt miért tartom fontosnak elmondani, azt rögvest megvilágítom, de senkit nem áltathatok azzal, hogy nem kezdem egy kicsit távolabbról.
Ne menjünk el például szó nélkül amellett, hogy Anton Bruckner zenéje nem élvezi azt a kimondatlan közmegegyezésen alapuló ködfátyolszerű védőburkot, ad absurdum valamiféle mentelmi jogot, amely a legtöbb ismert komponista életművét jótékony védelem alá veszi. Az ő zenéje a közönség egy részét teljesen hidegen hagyja, egy vélhetőleg kisebb hányadát pedig annyira megosztja, hogy kár lenne egy olyasfajta általános, már-már szemellenzős érinthetetlenséget feltételezni, mint ami, mondjuk, a kortárs Brahms műveit megilleti.
Kétségtelen, és elfogadható, hogy nagyon sokan vannak, akik kiütést kapnak Bruckner zenéjétől. Felrémlenek bennem a MÁV Zenekar Operett Színházban tartott Hetedik-előadásán az oldalajtón távozó koncertlátogatók, amint az Adagio hangjai szólnak, és még bő két tétel van hátra. Nem tudom nem visszaidézni a Fesztiválzenekar és Hans Graf Negyedikje után egy mögöttem helyet foglaló hölgy bosszús panaszát arról, hogy a zárótételt már kimondott atrocitásnak élte meg. Nem fájt volna ez a véletlenül elcsípett megjegyzés akkor annyira, ha nem éreztem volna legalább egy kicsit helyénvalónak.
Tudni lehet azt is, hogy nem csak a közönség megosztott Bruckner megítélésében, de a kimondott zenei szakma is, bár jómagam nem tudnám felmérni, hogy merre tolódik el az arány. Nézzen hát magába az is, aki szereti és fontosnak tartja Bruckner zenéjét (hisz kár lenne tagadni, hogy e sorokat az osztrák mester egy elkötelezett híve írja), mert a probléma valós, létező, kikerülhetetlen. Anton Bruckner műveit hiba egyetlen szempontból megítélni, és a kritikátlan rajongás éppúgy nagyon rossz felé vezet, mint a felületes ismeretek alapján való teljes elutasítás. Nem lehet nem észrevenni a Bruckner-művekben rejlő suta megoldásokat, a sokszor darabos témaváltásokat, a néhol arcpirítóan kínos perceket, néha negyedórákat. Kár lenne tagadni a leghíresebb művekben is elő-előforduló bosszantó infantilizmust, a nem ritkán botrányosan bugyuta zenei gondolatokat. Vagy említhetem a magasztos, valóban nagyszerű részletek után közvetlenül odafércelt otromba közjátékokat, melyek azonnal agyoncsapják a korábbi nemes percek erényeit; ilyen pl. a hatalmas Nyolcadik szimfóniában két helyen is előfordul. Higgyék el, ezeket nem a "ha megversz is imádlak én" jelmondat nevében írom. Nem is azért, hogy átessek a ló túloldalára, hanem pusztán annak okán vetem őket papírra, hogy felmutassak némi vélt vagy valós realitásérzéket, igaz, egy olyan területen, ahol a realitás, mint olyan, egy igen ingoványos, és kézzelfoghatatlan fogalom.
Természetes az is, hogy Bruckner zenéjének nem kell mindenkire hatnia, nem kell, hogy mindenkit érdekeljen, de egyetlen dolgot a tisztázás kedvéért el kell mondani, még ha rémisztően közhelyesnek is tűnik: van valami a későromantika e sokat vitatott mesterének zenéjében, ami, ha megérint valakit, akkor nem ereszti többé. Valami, ami olyasmit ad, amit semmilyen más zene és egyetlen más komponista nem képes még csak megközelíteni sem. Az Ötödik szimfónia első tételének középrésze például, a lassú bevezetés visszatérése, szavakkal kifejezhetetlen vidékekre kalauzol, vagy aki hallotta a Negyedik szimfónia kódáját megelőző elcsendesülést igazán ihletett előadásban, az tudja, hogy nem evilági zene, hanem valahonnan "odaátról" szól. Említhetnénk a Nyolcadik első tételének döbbenetes zárószakaszát: az emberiség (vagy tán egyetlen esendő lélek, ki tudja?) semmilyen más zeneműben nem sikolt fel úgy, olyan elementárisan, mint épp ott.
Aki tehát Bruckner zenéjének bűvkörébe kerül – és ezt egy kissé cinikus konklúziónak is nyugodtan tekintetjük –, az először is olyan helyre kerül, ahol szeret lenni, másrészt úgy fest, hajlamos akár többször tíz percnyi elnéző türelemre is, mert olyasmit kap cserébe, amely semmilyen más forrásból be nem szerezhető.
A koncerttel kapcsolatos aggodalmaimat az is tetézte, hogy az elmúlt négy, általam meghallgatott, Bruckner valamely művét is felvonultató koncertből három alkalommal a most is felcsendült Hetedik szimfónia volt műsoron, egy alkalommal pedig a Negyedik. Tudom jól, hogy épp a Hetedik az, amelyben talán a legkevesebb az üresjárat, hogy az egész művet átható líraiság, a Wagner halála fölötti gyászt és megrendültséget megéneklő Adagio komoly szépsége, a príma Scherzo pattogós ritmikája még a legszélesebb közönség számára is elfogadható menüt nyújt. De kérem, hol és mikor játszották a többit?
Visszakanyarodva tehát: pár hete meghallgattam a rádióban Keller Andrásék előadásában Mahler I. szimfóniáját, és akkor eldöntöttem, hogy Stanislaw Skrowaczewski és Kollár Imre után jöhet ez a Bruckner Hetedik is. Az említett Mahler-interpretációnak volt iránya, éle, önálló karaktere, a problémás zenei részletekre határozott és szuverén előadói megoldások születtek, ráadásul még nem volt alkalmam Keller Andrást látni zenekara élén.
Érdemes volt meghallgatnom ezt a verziót, még ha a közönség szinte bántóan közönyösen is fogadta a hétfő esti interpretációt. Keller határozott, és megint csak szuverén formába öntötte az előadást, tempói karakteresek, határozottak, de a bennük megfogalmazott tartalom egy pillanatig sem elnagyolt. Hangsúlyoznám leginkább a karmester azon álláspontját, hogy ne pusztán a partitúrát szólaltassa meg esetleg korábbi előadói kánonok mentén, hanem valamelyest legalább előhozakodjék saját szubjektív nézőpontjával is. Végre! Mindenképpen valamiféle érettségre, rátermettségre van ahhoz szükség, hogy a partitúra bombasztjait úgy használja valaki teljes fényében és hangerejében, hogy a mögöttes ne maradjon kongóan üres, vagy a hangorkán ne legyen egy idő múltán bántó és zavaró. Keller nem fogta vissza a zenekart, hangsúlyozottan élt a Bruckner-művekben oly fontos mélyvonós kar alapozásával, a rézfúvósok hol fanfáros fényárjával, hol mélyen zengő alapbasszusaival, és mégsem volt üres durrogtatás és zengedezés az egész, pedig ez oly sokszor előfordul! Hál’ istennek erre nem találok racionális magyarázatot, nem is keresek, hanem csak örvendezem afelett, hogy a muzikalitás, arányérzék és szuverén akarat ilyen szerencsésen ötvöződött ebben az előadásban.
Tudom, mélységesen igazságtalan vagyok Beethovennel és Jevgenyij Koroljovval, pedig az est első felében felcsendült G-dúr koncert nagyon szépen sikerült. Megint csak a szuverenitás és egyéniség erejét kell emlegetnem. Az előző alkalommal a fiatal Dejan Lazic játékában például főként a leheletfinom pianókat emeltem ki, most meg azon kaptam magam, nem zavar igazán, hogy Koroljov játékában a halk meglehetősen relatív fogalom. A kemény és éles fortékhoz képest mindenképp érezhető a most hallott pianók dinamikai különbsége, de a zongoraverseny lírai karakteréhez mérten kissé erősnek vélem az itt hallott átlag hangerőt és energikusságot.
Szemrebbenés nélkül fel is hánytorgatnám ezt, ha nem lett volna mégis igen meggyőző az előadás. Végső soron megint csak örömmel tölt el, hogy az orosz művész energikus egyénisége olyan módon áradt szét Beethoven partitúrájában, hogy ez nem a darabbal össze nem egyeztethető magamutogatás hamis álcájaként, hanem az értelmezés egy új lehetőségeként jelent meg.
A leghálásabb mégis a második tételért vagyok, és nem csak a szerzőnek, hanem ugyanúgy az előadónak is. A műről készült rengeteg felvétel áradatában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez a tétel alighanem a zeneirodalom egyik legfontosabb, legdöbbenetesebb darabja. Ahogy Beethoven itt egyszer csak átugrik vagy száz zenei évet, majd visszahull valami mélységes, sötét líraiságba, az nemigen önthető szavakba, és Koroljov partner volt abban, hogy mindezt felvillantsa nekünk.
Remélem, nem fogok mellé, ha azzal összegzem kissé elkalandozó soraimat, hogy ez a hangverseny végül is épp úgy szólt az egyéniségekről, az előadói koncepció szuverenitásáról, mint a felcsendült művekről. Kinek hogy, de számomra ez komoly erény.