Részben szcenírozott vagy túlszcenírozott? – Annál is szubjektívebb gondolatok a Budapesti Wagner Napok Ring-előadásáról – I.
2015. június 11.
A Rajna kincse
Wotan – Egils Silins
Donner – Oskar Hillebrandt
Froh – Ladislav Elgr
Loge – Christian Franz
Mime – Jürgen Sacher
Freia – Szabóki Tünde
Fricka – Birgit Remmert
Erda – Fodor Bernadett
Alberich – Martin Winkler
Fafner – Walter Fink
Fasolt – Sorin Coliban
Woglinde – Pasztircsák Polina
Wellgunde – Fodor Gabriella
Flosshilde – Kálnay Zsófia
2015. június 12.
A walkür
Siegmund – Stefan Vinke
Hunding – Walter Fink
Wotan – Egils Silins
Sieglinde – Michaela Kaune
Brünnhilde – Irene Theorin
Fricka – Birgit Remmert
Helmwige – Wittinger Gertrúd
Gerhilde – Wierdl Eszter
Ortlinde – Fodor Beatrix
Waltraute – Fodor Gabriella
Siegrune – Várhelyi Éva
Rossweise – Kálnay Zsófia
Grimgerde – Bakos Kornélia
Schwertleite – Kovács Annamária
2015. június 13.
Siegfried
Siegfried – Christian Franz
Mime – Jürgen Sacher
Vándor (Wotan) – Egils Silins
Alberich – Martin Winkler
Fafner – Walter Fink
Erda – Fodor Bernadett
Brünnhilde – Petra Lang
Erdei madár – Baráth Emőke
2015. június 14.
Az istenek alkonya
Siegfried – Stefan Vinke
Brünnhilde – Irene Theorin
Waltraute – Waltraud Meier
Gunther – Oskar Hillebrandt
Hagen – Kurt Rydl
Alberich – Hartmut Welker
Gutrune – Pasztircsák Polina
Norna 1. – Gál Erika
Norna 2. – Németh Judit
Norna 3. – Wierdl Eszter
Woglinde – Pasztircsák Polina
Wellgunde – Fodor Gabriella
Flosshilde – Kálnay Zsófia
Báb – Niklai Judit, Mészáros András
Tánc – Csere Zoltán, Gantner István, Szelőczey Dóra, Szent-Ivány Kinga, Vida Gábor, Ékes Georgina, Somorjai Judit, Bora Gábor, Kovács Dóra, Balkányi Kitty, Katonka Zoltán
Dramaturg – Christian Martin Fuchs †
Díszlettervező, rendező – Hartmut Schörghofer
Jelmez- és bábterv – Corinna Crome
Fényterv – Andreas Grüter
Videó – Momme Hinrichs, Torge Møller (fettFilm)
Koreográfus – Teresa Rotemberg (A Rajna kincse, A walkür); Vida Gábor (Siegfried, Az istenek alkonya)
Játékmester – Rebekka Stanzel
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Magyar Rádió Énekkara (karigazgató – Pad Zoltán)
Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató – Strausz Kálmán)
Zenei főmunkatárs – Fajger Orsolya
Zenei munkatárs – Bartal László, Dubóczky Gergely, Salgó Tamás
(Az alcímmel -zéta- tavalyi Ring-kritikájának szerény címére utalok, vagyis arra, hogy nála is szerényebben szeretném vállalni a látottak, hallottak és megérzések leírásának kritika-jellegét.)
A színház számomra olyan enteriőr, amelynek nagyobbik részében, a földszinten több sorban, oszlopban elhelyezett széksorok vannak, a falak helyén pedig erkélyek, páholysorok tornyosulnak több szinten: ez a nézőtér. Kisebb, ám korántsem apró része egy szemközti doboz, amelynek látszólag öt zárt oldala van, a hatodik nyitott, szemben a nézőtérrel. A nézőtéren ülők mind ebbe a dobozba kukucskálnak, hogy mások életét figyeljék, ide összpontosítják figyelmüket, önmaguk világáról szinte meg is feledkezve.
Ennél már csak az a még jobb, ha a színpad előtt, a padló szintjénél lejjebb is fekszik egy felfelé nyitott doboz, amelyben zenekar számára van hely, és ne feledkezzünk meg egy pulpitusról se középen, ahol karmester irányítja a zenekart, illetve a színpadon lévőket, akik ez esetben nem (nem csupán) színészek, hanem énekesek vagy táncosok.
Ilyen dobozokból ismertem meg azt a világot is, amelyet Richard Wagner gyúrt össze az ó-germán mondakörből, saját gondolataiból, fantáziájából, személyiségéből, hogy szövegével és zenéjével annak alakjaiban, viszonyaiban, érzelmeiben vagy érzéketlenségében fogalmazza meg az emberiség mindenkori kérdéseit, vágyait, félelmeit, erejét, hatalomvágyát, gyengeségét. Négy terjedelmes operába sűrítve, olykor nem is sűrítve, hanem parttalanul hömpölyögtetve. Az istenek, félistenek, földi és mesebeli alakok érzelmei és cselekedetei szerves kapcsolatban vannak a természettel, annak erőivel és fő elemeivel – bőven van tehát mit megjeleníteni, van minek az illúzióját, hatását megteremteni, vagy mire utalni a színpadon.
Az 1970-es évekkel kezdődően sokszor hegyeztem fülemet és tekintetemet erre a világra az Operaház dobozaiba, hol a zenekari árok mellvédje mögül, egészen közelről, hol a karzat távoli pontjáról, attól függően, hová kaptam (vagy tudtam megfizetni a) jegyet, mialatt a monumentális wagneri tetralógia világa szinte azonosult bennem azzal az atmoszférával és látványvilággal, amelyben Békés András, illetve Mikó András irányításával, Forray Gábor (díszlet) és Szeitz Gizella (jelmez) ábrázolásában megjelent. Nem egységes látványban, hiszen ezt Wagner dramaturgiai munkája sem feltételezi. Négy évadra tervezték a négy darab újbóli színpadra állítását 1969-től, de Az istenek alkonya átcsúszott az ötödik évad elejére.
Történt ez a honi operajátszás vízválasztóját jelentő korszakban, amikor már elszakadtak a naturalisztikus és káprázatos látvány igényétől, de az illusztrálásban még nem illett túllépni a stilizálás határait az absztrahálás felé. Mégannyira sem lett volna illendő, sőt még értelmes sem, az aktualizálás: a mitológiai miliő helyettesítése a kapitalizmus alakjainak, viszonyainak, a modern kor technikai vívmányainak megjelenítésével szóba sem jött a magyar színpadon, legfeljebb a MUZSIKA folyóirat hasábjain, ahol efféle nyugati divatokról értesülhettünk. „Modern” rendezésekről, amelyek formabontóak és korszerűek voltak, amelyeket ma, lassacskán fél évszázaddal később is „korszerűnek” mondanak…
A múlt nem is oly zavaros homályából felsejlik A Rajna kincse egyedülálló mértékben rendezőt próbáló meseelemeinek – víz alatti világ, mesebeli lények, varázslatok – szellemesen illúziókeltő, de sohasem komikus ábrázolása, A walkür zord helyszíneinek (Hunding otthona, a sziklás vadon) tavaszi fénybe, illetve lángtengerbe borulásának fensége, s a Békés András által rendezett eddigiek stílusát nem megtörő, Mikó András rendezte Siegfried natúr világa. Feltehetően nem csupán Az istenek alkonya csúszásának ideje, hanem az „újbayreuth-i” hatás is hozta azt a törést, amelyet a Békés kezébe visszakerült negyedik este immár nem stilizált, hanem elvont kerete jelentett: az Opera színpadán görgethető, monumentális idomokkal változtatták a darab tereit.
Egy évtized után azonban – miután a Ring-ciklus olykor heroikus erőfeszítéssel létrehozott előadások során is meghódította az új Wagner-rajongó nemzedéket, az oly hangulatos és kedves képeskönyvet szétharapta az idő vasfoga. Nem az előadások állagát, hanem a színházüzemet erodáló rombolás képében: 1980 őszének évadkezdésére drámai szembesülés és titokzatoskodások közepette kiderült, hogy az Operaházat komoly felújítás idejére be kell zárni. A Ring, színpadtechnikája és az „előkelőbb” Wagner-közönség miatt, elszakíthatatlan volt az Operaháztól, nem adaptálták az Erkel Színházba – kivéve legnépszerűbb darabját, A walkürt, amely 1981-től mannaként enyhítette rajongóinak éhségét.
Ugyanez év áprilisában pedig, alighanem kegyelmi ötlet nyomán, a bezárt, ám még szét nem dúlt Ybl-palotában, egyetlenegy estén – „mit des Lebewohles letztem Kuß!” – elköszönhettünk A Rajna kincsétől is. Koncertszerű előadáson, amely akkor illusztráció- és játékmentes, frakkos, estélyi ruhás hangversenyt jelentett. Mégis sokkal többet: az opera így is működött, eleven volt és izgalmas! Mennyire? Nem tudnám megmondani, hogy az évtizedes játékszériát, vagy azt az oratorikus előadást vágytam-e vissza erősebben, amikor ez év márciusában megnéztem az előeste (azóta nem első) operaházi felújításának főpróbáját.
Privát Tetralógia-történetem 1983 nyarán folytatódott. Bizonyára sokan akadnak, akiknek a Bayreuth-i Ünnepi Játékok megtekintése, a terjedelmes zenedrámák délután négy órai kezdése egyórásnál hosszabb szünetekkel akadálytalan, mindenesetre megoldható. Nekem, a hétköznapi dolgozónak a rádióközvetítés meghallgatása is lehetetlen, legalábbis nehézkes lett volna, ha nem sikerül egy egész nyárra szóló szivárványhártya-gyulladást kapnom, amely nemhogy a munkától, még az olvasástól és a tévézéstől is távol tartott. A Ring és a Trisztán és Izolda közvetítése kárpótolt a sikerületlen nyárért, és tovább erősítette azt a tapasztalatomat, hogy magas színvonalú, átütő erejű előadás mily mértékben ellensúlyozhatja a vizualitás hiányát.
Az idei nyáron, ennek a júniusnak a legforróbb hetében a Művészetek Palotája Wagner Napjai keretében lehettem részese egy különleges előadássorozatnak, amely az Operaház egyik múlt századi aranykora színpadi Ring-produkcióinak, A Rajna kincse egy klasszikus hangverseny-előadásának és a Festspielhausból, később a Metropolitanből rádión keresztül hallott hangzásélményeknek az összevetésére adott alkalmat, nemcsak a művészi minőség, hanem – ha nevezhetek így egy előadástípust – egy újabb „műfaj” szempontjából is.
Bár nem vagyok matematikus, sosem tetszett a pontatlan félig szcenírozott meghatározás, pontosabbnak találom a részben szcenírozott kifejezést, és ebben Hartmut Schörghofer rendezése meg is erősített. Hiszen a színpadra állításnak oly sok eszköze van (játékkoncepció, színészvezetés, koreográfia, díszletezés, jelmezviselés, rekvizitumhasználat, világítás, színpadi trükkök stb.), mit értsünk ezek fele alatt? Egy-egy játékelem nem teljes használatát, vagy valamennyinek a hiányzó teljességét? Nem teljes – fájó hiányérzet van e két szóban olyan művek esetében, amelyek nemhogy teljesnek, de tökéletesnek mondhatók. Méltó-e Wagnerhez, aki akkora becsvággyal, műgonddal, sőt a megvalósítás lehetőségével sem számoló igénnyel alkotta meg műveit, hogy azok előadásának bármelyik eleme ne legyen teljes, illetve a rendelkezésre álló színpadi eszközök teljességének csak a fele vagy egy része álljon csatasorba az eszményi interpretáláshoz? – ezzel a kérdéssel néztem és ültem elébe a Művészetek Palotája előadásainak.
Folytatjuk
Az előadásról további képek találhatók a galériában
