Újra itt a pesti Ring… - Szubjektív gondolatok a Budapesti Wagner Napok első három estéjéről

Fotó: Művészetek Palotája, Kotschy Gábor

Wotan - Egils Silins
Donner - Oskar Hillebrandt
Froh - Nyári Zoltán
Loge - Christian Franz
Fricka - Németh Judit
Freia - Szabóki Tünde
Erda - Gál Erika
Alberich - Hartmut Welker
Mime - Gerhard Siegel
Fafner - Walter Fink
Fasolt - Gábor Géza
Woglinde - Pasztircsák Polina
Wellgunde - Fodor Gabriella
Flosshilde - Kálnay Zsófia

A Walkür

Siegmund - Christian Franz
Hunding - Walter Fink
Wotan - Egils Silins
Sieglinde - Anja Kampe
Brünnhilde - Irene Theorin
Fricka - Németh Judit

Siegfried

Siegfried - Jay Hunter Morris
Mime - Gerhard Siegel
Vándor (Wotan) - Egils Silins
Alberich - Hartmut Welker
Fafner - Walter Fink
Erda - Gál Erika
Brünnhilde - Petra Lang
Erdei madár - Gál Gabi

MR Szimfonikusok
vez. Fischer Ádám

Igen, vessen meg bármely igazhitű wagneriánus, Az istenek alkonyáról megfutamodtam. Nem holmi esztétikai probléma miatt, egyszerűen sok volt. Mentem hazafelé a Siegfried keltette mámorban és valahogy úgy voltam vele, hogy miért ne érhetne egyszer pozitív véget ez a történet? Itt kell, itt lehet abbahagyni, ha már A walkür első felvonásának a végén nem sikerült…

Persze, ez csak magyarázkodás, azt sokkal cikibb bevallani, hogy sok egyszerre közvetlen egymás utáni napokon ez a négy mű, akkor is, ha Richard Wagner így találta ki. De lehet, hogy még Ő sem, hiszen a Zöld dombon egy bő hónap múlva is szünnapokkal adják a Ringet, mint ahogy két éve itt is (link: http://momus.hu/article.php?artid=6356) kedd-szerda-péntek-vasárnap ment. Szóval, ez most egy 75 %-os tudósítás a Ringről és ráadásul kéretlenül szubjektív is.

Hartmut Schörghofer izgalmas rendezését és Fischer Ádám vezénylését most nem elemezném újra, elég sokszor elég sokat írtunk róluk, és főleg: jót. De az előadásokról feltétlenül szólni kell, hiszen nincs két egyforma Ring, főleg, ha a szereplők egyike-másika-többsége kicserélődött az idők során. És aki nem, az is más lett…

Christian Franz nagy rajongója lettem az első Wagner Napokon, mélylélektani Parsifalja megrendített, akkor azt gondoltam, hogy ez már nem is tud fokozódni. Tudott, amikor egy évvel később Loge lángkosztümében (képzavar, hiszen egy sima fekete ing volt rajta) toppant elibénk. Az volt maga a Walhalla, az utolérhetetlen csúcs. Utána még láttam Siegmund, mindkét Siegfried és Trisztán szerepében is, halkan, fejcsóválva konstatáltam, hogy: nagyon jó, nagyon jó, de nem annyira. Mostanra már egyértelműnek tűnik, hogy Christian Franz hanganyaga lassan szűkül be, egyre kevésbé hősies, egyre inkább karakteresebb. Logeként továbbra is pompás alakítást nyújtott, de Siegmund szerepében tőle szokatlan mélyponttal szembesültem. Az énekes intonációja több ponton bizonytalan volt, a voce elvesztette korábbi csengését, a hangszín sápadtabb lett. Milyen jó Mime lehetne, gondoltam magamban, amikor nem néztem meg újra Siegfriedként az Istenekben. De maradt A walkürben is az elképesztő színpadi jelenlét, az átgondolt és minden ízében pontos játék. Franz sosem csak úgy tesz valamit a színpadon, mindig, minden mozdulata kifejez valamit, s az is, ha meg sem moccan (ezzel gyakran él is). Szövegmondását minden énekes-képzőben példaként tanítanák. Isteni Faust lesz majd egyszer Goethe művének színpadi verziójában, látom előre.

Hartmut Welker 2007-ben fogságba ejtett Alberich átkával, amire azóta is csak borzongva tudok visszagondolni, más nem is szerepelt nálunk a szerepben, bérlete van rá – nagyon helyesen. Az énekes azóta jóval túllépett a hetedik x-en, ha az első előadás feszültsége nincs is meg, a hatás majdnem változatlan. Biológiai csoda, meg az is, hogy kiszökken az árokból, miután Loge lekapja róla a ’bilincset’.

Németh Judit Frickája sosem ugyanolyan és mégis mindig meggyőző. Kevés énekesünk van, aki ennyire lélekből tud énekelni, ezzel mindent elmondtam. Gyakori vendég még Walter Fink, aki ezúttal nemcsak szokásosan fenomenális Hundingját (ugye, már az, hogy ebben a szerepben valaki tud fenomenális lenni), hanem igen hatásos és egy tömbből faragott Fafnerjét is elhozta az idén. A többiek mind újabbak, maximum egyszer-kétszer fordultak meg a MÜPÁ-s Ringben.

Egils Silins Wotanként most mutatkozott be, meglehetősen erős utódok nyomán. A Rajna kincsében jó átlagot futott, de semmi különösebb kedvelni való nem akadt rajta. Átlagwotan, kicsit merev lábakkal, gondoltam. Játéka és fizimiskája alapján jónéhány amerikai elnököt eljátszhatna, távolba meredő, kicsit tétova tekintet, ohne mélyebb gondolat, ha nincs a közelben a nemzetbiztonsági tanácsadó. Azután A walkürön fordult a kocka, nem is kicsit. A kedvenc Fricka-kettősömben Németh Judit lazán zsebretette (zsebre Ő), de mint kiderült, ez a szerepformálás része volt. Ez a Wotan csak akkor ébred isteni mivoltára, amikor már elbukott. Ismerünk ilyet, „lépcsőházi zseni”, mondta néhai matematika tanárom a kollégáról, akinek az elégtelen beírása után jutott eszébe az addig hiába kérdezett megoldó-képlet. Szóval, Silins a Brünnhildével folytatott kettősben egészen szokatlanul átforrósodott (volt ebben része Iréne Theorinnak is, de róla később) és átélt volt, lobogott, mint a zabolázatlan tűz, olyan szenvedéllyel vetette bele magát a szólamba, ahogy Theo Adam óta szinte senki. És ez a tömény indulat kitartott a Tűzvarázs utolsó hangjáig, nem csoda, hogy alig engedtük őket haza.

Mert persze Iréne Theorin megint mindenkit levett a lábáról, de elébb saját magát. Néhány nappal korábban ugyanis kificamította a bokáját a próbán, így (az anakronisztikus) dárda helyett inkább mankót szorongatott bal kezében. Úgy járt, mint a tavalyi Beckmesser, a nem kevésbé zseniális Bo Skovhus, már látom, amint a nemzetközi sajtó valami egyedi pesti rendezői motívumnak sejti meg a mankót. Iréne nem sokat foglalkozott a segédeszközzel, dőlt belőle a hang, már az első Hojotohóval csatát nyert, lazán, könnyedén, mintha csak a Zsip-zsupot énekelné. Alakítása ugyanakkor nem merült ki a hangdőlésben, olykor váratlanul mélyen lírai megoldások hagyták el torkát, amelyek mindig a drámát szolgálták, sosem a hangkímélést (majd erre visszatérünk, másnál). Brünnhildéje ugyan (ekkor még) istennő, de már egyre emberibb vonásokat mutat. Amúgy Theorin a tapsrendben mutatott olyan kunsztot azzal a mankóval, hogy hazáig derültem rajta, kortárs szerzőként nyomban írnék is neki egy vígoperát.

Fotó: Művészetek Palotája, Posztós János

Anja Kampe a világban sokfelé megfordult már Sieglindeként (Bayreuthban is, ennél jobb ajánlólevél nem is kéne), de a hang – meghökkentő módon – kicsit megtört, a felső regiszter sápadt és erőtlen. Rutinos énekesnő, aki pompás játékkal átvészeli a legkényesebb pillanatokat, de akik láttuk ugyanebben a rendezésben már Evelyn Herlitziust is (2008-ban), csak elnézően mosolygunk a próbálkozáson.

Olvasom Gerhard Siegel nacionáléjában a meglepő információt, hogy énekelt (nem is túl régen) Siegfriedet, pedig ő két éve is Mimeként aratott teljesen megérdemelt sikert, meg most is. Kevesen tudják a világban ezt a gyilkos szólamot ennyire üzembiztosan és kifejezően hozni. Pedig Wagner rendesen kibabrált a Mimékkel, mert a Siegfriedben egyszerre kell a torz és kedves külsőt és az hízelgő és az utálatos jellemet megmutatni, az általam látottak közül rajta kívül egyedül Heinz Zedniknek sikerült. Már a színpadi játéka is elképeszt, ahányszor keresztül megy a lépcsőn, mindig elbotlik benne. A félszcenírozottnak mondott előadás ellenére 150 %-os színpadi játékot nyújt ő is.

Isteniek voltak a rajnai sellők (Pasztircsák Polina, Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia), tisztességesen helytállt a szerelmes Fasolt szerepében Gábor Géza, s az Erdei madár szólamának tolmácsolója, Gál Gabi.

„Most jön az öszvér, a ház, meg a malom!”

Nagy vita előzi meg a Wagner-előadások Mekkájában is, miként kell, miként lehet, miként korszerű ma Wagnert énekelni. Kezdetben vala a deklamáció, de mára már egészen más előadásmód dívik. Az énekművészet a maga nagy egészében fejlődik, de ezen belül különösen velős változások érhetők tetten a Wagner-interpretációk táján. Ha megnézzük például, hogy az elmúlt 80 évben ki mindenki énekelt Siegfriedet, a görbe egyenletesen, sőt megállíthatatlanul lanyhuló vonalat mutat. Egyre líraibb hangok, egyre kifinomultabb megközelítések…

Amikor Jay Hunter Morris, a Siegfried címszereplője színpadra lépett, úgy tűnt, hamarosan elveszik a hangorkánban. Az énekes nem izgatta különösebben magát, nem erőlködött, hozta a laza, kicsit bumfordi figurát, amelyik alapvetően illik is a szerephez. A Kovácsdalban meg időnként elnyomta az amúgy tisztességesen visszafogott zenekar. Hangszínben megfelelő volt, az erőt hiányoltam a súlyosabb részeknél. Hunter Morris becsületére legyen mondva, hogy ezt a szintet korrekten tartotta az előadás legvégéig. Ahogy múlt az idő, egyre jobban tetszett – vagy egyre inkább megszoktam?

Nagyjából ekkorra sikerült felébresztenie a két és fél felvonás óta szundító Brünnhildét, Petra Langot. Langot hallottam már Wagnert énekelni, rendkívüli énekes egyéniségnek tartom, de megvallom, erős kételyekkel álltam szereplése elé. Lang pedig egy pillanatra sem akart többet nyújtani annál, mint ami van neki. Meg sem próbálta Nilssont, Varnayt vagy akár csak Theorint kopírozni, okos művész, aki tudta, hogy esélye sem lenne. Petra Lang Brünnhildéjét kaptuk, a kezdetekben csitris amazónt, aki folyamatosan asszonnyá érik ez alatt a fél felvonás alatt. Megoldásai helyenként a legolvadóbb bel cantóra emlékeztettek, s egyetlen hangot nem szólaltatott meg erőből.

Jay Hunter Morris és Petra Lang hangja eszményien illett össze, a finálé elképesztően katartikus hatású volt. Pedig ott volt a fülemben, hogy csinálta ugyanezt Nilsson és Windgassen. Teljesen másképp, mondhatom nyugodtan, hogy ég és föld. De mégsem gondolom alacsonyabb rendűnek Hunter Morris és Lang produkcióját.

Ez lenne az „a térré vált idő”, amiről Gurnemanz beszélt a balgának?

Fotó: Művészetek Palotája, Kotschy Gábor