Otello újratöltve – az Operaház produkciója személycserék után

2023. január 27.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Otello

Otello - Walter Fraccaro
Desdemona - Létay Kiss Gabriella
Jago - Alexandru Agache
Emilia - Németh Judit
Cassio - Boncsér Gergely
Roderigo - Bartos Barna
Montano - Pataki Bence
Lodovico - Cserhalmi Ferenc
Hírnök - Aron Ottó Jóhannsson e.h.

km. a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Némi hezitálás után, sok év várakozást követve újra elmentem az Operaház Otello-produkciójára.

Néhány éve alaposan és elég szarkasztikusan leszedtem a keresztvizet Stefano Poda szürreálisnak eladott, valójában bántóan egyszerű rendezéséről (akit érdekel, itt olvashatja: >https://momus.hu/hangversenyek/operabemutatok/kukkolas-minosegi-gondolat-hijan-nehany-gondolat-az-uj-otellorol), így erre most nem fecsérelnék fölös karaktereket. A rendezésről ma sem gondolkodom másként, láttán elönt a düh, hogy két nyögvenyelősen hatásvadász poénért rendezőnk képes volt az operairodalom egyik legizgalmasabb drámáját beáldozni, persze a színház aktív közreműködésével.

Amiért most mégis inkább a produkció megtekintése mellett döntöttem, az a mű aktuális szereposztása miatt történt. A hét és fél évvel ezelőtti stáb mindössze két fontos ponton változott és ezúttal más a dirigens is. De micsoda különbség!

Csak sorjában. Lassan évtizede nem öltötte magára Otello jelmezét magyar énekes idehaza, az okok önmagukban megérnének egy önálló esszét, mert ilyen Halmos János 90 évvel ezelőtti debütálása óta nem fordult elő.

A címszerepet az idei sorozatban Walter Fraccaro énekelte. A nemzetközi másodvonal megbízható énekese. Okosan felépített pályáján az utóbbi években a hősi szólamok kerültek túlsúlyba, e minőségében a világ legfontosabb operaházaiban sikerrel fordult már meg. A hang ugyan már nem in floribus, ez leginkább a voce színén hallatszik, de mindent tud, ami ehhez a rendkívüli szerephez szükséges.

Meghökkentő, milyen széles dallamíveket képes áténekelni. Azon kevés Otellók egyike, akinek nem kell beosztással élnie, s olykor spórolnia/trükköznie a levegővel. A szólam tökéletes ismeretében szerepformálása összetett. Fontos, hogy erőben maximálisan bírja a szólam extrém terhelését, de ahol szükséges, képes olvadó pianókra is. Világjáró énekesként nyilván szerepelt már vad színpadi megoldásokban is, így nem okozhatott neki problémát Poda matt félhomályban derengő felfogása. Játéka a korábban látott kollégáinál jelentősen érzékenyebb, ami nyilván nem a rendezői munka, hanem az énekesi igényesség eredménye.

Itt azért érdemes megállni egy bővített gondolatra. Mert készült hét és fél éve egy produkció, olyan-amilyen, de hosszú vajúdáson ment keresztül, míg a publikumig elért. Majd jelen időben befutott egy személyiség, aki – a hosszú próbafolyamatot kihagyva – csak némi rendezőasszisztensi segítséget kapva csöppent bele ebbe az inadekvát színpadi környezetbe. És lám, messze kenterbe veri a hosszú vajúdáson túljutott kollégát. Ez is nagy művészet!

Fraccaro igazi világklasszist kapott partnerül a Jagót alakító Alexandru Agache személyében. Tudjuk, Verdi is hosszan hezitált, ne nevezzék-e el mégis a negatív főszereplőről a dalművet, ez az első, amit Agache alakításáról eszembe jut. Kétségtelen, az első két felvonásban Jago jóval többet van színen, mint a címszereplő. Agache pedig nagyformátumú gazembert alakított, aki (nemcsak a dolgot szó szerint értelmező rendező gondolkodásában) kézben tartotta a cselekmény szálait. Hangban rendkívül sokoldalúan és árnyaltan mutatta be a cselszövés ezer oldalát.

Valahogy eleddig szinte mindig elsikkadt az a folyamat, ahogy Jago folyamatosan átveszi az uralmat a mór gondolatai felett. Mert Roderigo, Cassio, Montano, Desdemona és végül még Lodovico is csak eszköz a kezében célja elérésére, ahova az ő „mozgatásuk” által jut(na) el. Minderre Agachénak kevés színpadi eszköz állt a ködös félhomályban rendelkezésére, maradt egyedül a hang. A voce, ami a sok énekesi évtized ellenére páratlanul engedelmes és színgazdag, ha lehet, még jobban, mint más szerepeiben. Mert az alakítás így, paradox módon épp a működésképtelen rendezés hatására egészen kifinomult lett. Ha Agache Magyarországon látott szerepeit átgondoljuk, megállapíthatjuk, hogy az általa kapott kiemelkedő énekesi minőség ezúttal még tudott emelkedni. Összetettségében Jago-produkcióját csak saját Falstaff-alakításához tudnám hasonlítani.

Alexandru Agache mindent tud az emberi hang természetéről, teljes mértékben uralja az uralhatót és még helyenként az uralhatatlant is. Már az is egy tanulmány, ahogy fölépíti az Álomelbeszélést, vagy a Credót, de az igazi titok, hogy hogyan, miként válik a hangokból alak és miként operahős. Nála nem véletlenszerűen alakul, hanem egy olyan formanyelv tökéletes, belülről fakadó ismerete, ami világviszonylatban is párját ritkítóan egyedi. Becsüljük meg!

Desdemona szerepében Létay Kiss Gabriella a premier idején amolyan magányos zárvány volt, aki be volt csukódva a saját keretei közé. Desdemonáknak ilyen helyzetben nincs nagyon kitörési lehetőségük, maradt a szép Fűzfadal és az Ave Maria, a szerep korrekt, de sápatag megszólaltatása.

Idénre Létay a figura teljesen más arculatát tudta felmutatni. Ez a Desdemona érző ember, aki küzd a boldogságáért. Nem látja, nem hiszi, hogy elveszítheti így, egyik pillanatról a másikra. Létay előadásában ezúttal egy olyan jelenet került a fókuszba, ami hét és fél éve beleveszett a félhomályba. Ez pedig az a bizonyos harmadik felvonásbeli kettőse Otellóval, amikor az a Jago által korábban eltüntetett kendőt kéri rajta számon. És kiderült, hogy egy kellően féltékeny és ingerült (azaz a szólamával megfelelő viszonyban lévő) címszereplő igenis ki tudja hozni Létayból azt az adrenalinszintet, amitől Desdemona szinte fúriává válva védi a boldogságát. Az összecsapás jelen sorok írójának is váratlan volt, élőben talán még sosem sikerült ennyire hatásosra ez a jelenet.

A három főszereplő partnerei is messze fölülmúlták a korábbi teljesítményüket. Németh Judit tartásban kifejező Emíliája most is sokat adott hozzá jeleneteinek drámaiságához. Cserhalmi Ferenc Lodovicoként biztos pontja az előadásnak. Sajnálattal rögzítem, hogy Boncsér Gergely (Cassio) egykoron karcsú énekhangja megkeményedett az elmúlt néhány év indokolatlan terhei alatt. Ez Cassioként nem okoz gondot, de a szezon végére kiírt Mantuai herceghez problémás lehet. Az újabb beállók hatásosan segítették a produkciót. Roderigo szerepében Bartos Barna, Montanoként Pataki Bence, s a Hírnök figuráját Aron Ottó Jóhannsson egyetemi hallgató keltette hatásosan életre.

A Magyar Állami Operaház Énekkara a rendezési körülmények dacára korrekten és szép színekkel közreműködött. A produkció Kocsár Balázs kezében rendben volt, a mű ezernyi szépsége kibontva, kellő differenciáltsággal szólalt meg. Ha csak hallgatom, pompás este volt!

fotó: © Berecz Valter