Kukkolás, minőségi gondolat híján – Néhány gondolat az új Otellóról

2015. október 9.
Magyar Állami Operaház

Verdi: Otello

Otello, mór - Lance Ryan
Desdemona - Létay Kiss Gabriella
Jago - Kálmándi Mihály
Emilia - Németh Judit
Cassio - Boncsér Gergely
Roderigo - Ujvári Gergely
Montano - Egri Sándor
Lodovico - Cserhalmi Ferenc
Hírnök - Zsigmond Géza
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

vez. Pinchas Steinberg

Az egész első felvonásban azon gondolkodtam, hol lehet a baj. Sötétben ücsörögtünk, a színpad félhomályban. Stefano Poda élen járt a rezsicsökkentésben, az operaház villanyórái csendes lassúsággal vánszoroghattak. Az első előadói mimikára a darabvégi tapsrend alatt lehettünk figyelmesek a földszint közepén.

Az előadás „elháríthatatlan műszaki ok miatt” ¾ 7-kor kezdődött. Igen tanulságos, hogy miként jutott mindez a Nagyérdemű tudomására. A ruhatár után sor fogadott, mert mint kiderült, nem nyitották meg a nézőteret, bár már vészesen közeledett az eredeti kezdési időpont. Állt a puccos újgazdag, s a kalandvágyó nyugati turista a lépcsőházat támasztva szép békés egyetértésben, abban a hiszemben, hogy ez így normális, itt ez a szokás. A kevés (megmaradt) honi operabarát meg nem értette a helyzetet, hiszen ő itt még sosem állt. Majd pontban 6-kor kitárultak a kapuk és végre beáramolhattunk. 6,20-kor egy kellemes női hang tájékoztatott arról, hogy további 20 perc múlva kezdünk (ebből 30 lett, de kicsire nem adunk), az indoklás továbbra is elég homályos maradt. Szerencsére volt olvasnivaló, a HVG épp aznap vásárolt példánya, s akkor a nézőtéren még nem volt rezsicsökkentés. Végül nagy nehezen elsötétültünk.

Már a Viharjelenet is elég nehézkesen indult. Előbb fölment a függöny és hosszú-hosszú másodpercekig meztelen testeket bámultunk. A honi operabarát még mindig nem értette a helyzetet, de szerencsére gyorsan bevillant az, amit épp az imént olvasott az újságjában. Egy interjú két mondata: „Nem háborít fel a színpadi meztelenség vagy erőszak, ha minőségi gondolat van mögötte. Ha nincs, akkor csak blöff.” Egy másik operarendező mondta: Kovalik Balázs.

Milyen jó érzés helyén tudni a dolgokat.

A nagy csapat meztelen férfi és nő mögött fölöltözötten toporgott munkára várva az Operaház Énekkara, a színpad végében meg egy jókora, fallikus építmény keringett (szinte végig az egész este folyamán) a maga félreérthetetlenségével. A nyugati turista a közelben hangosan röhögött (majd szünetben hazament, miután szelfizett egy jót a lépcsőházban). Mint kiderült, a meztelen csapat a tenger volt, amely, mint majd nem sokkal később a címszereplő tudósításából megtudjuk: elnyelte a bősz pogányt. Körülbelül idáig jutottunk, amikor Maestro Steinberg (végre valahára) elindította a régen várt Viharzenét.

A tartós félhomálynak volt egy végzetes visszaütése: eljelentéktelenítette a közreműködőket, a helyszínt megfosztotta a színpad varázsosságától. Egy ideig meredten kukkolunk a derengő sötétben (még akkor is, amikor már nincs mit kukkolni), „csodáljuk” az unottan keringő fütyköst, meg elkezdjük irigyelni azokat, akik nem látó helyre kaptak (jelentősen olcsóbb) jegyet. A cselekmény közben csordogál. Mintha valaki meg akarná lesni Otellót és Otellónét szex közben a szomszédból. Illetéktelennek érezzük magunkat, zavarban leledzünk bő kétórányit. Nincs szemkontaktus, eddig sosem derült ki számomra, hogy ez mennyire fontos egy operaelőadás során. Gondolom, ezzel az énekesek is így lehetnek.

A díszlettel csak egy bajom van igazán, de az nagy. Szinte bármely komorabb operát előadhatjuk benne, az Orfeusz és Euridikétől a Rigolettóig, A walkűrtől a Manon Lescautig, a Wozzecktől A kékszakállú herceg váráig. Nincs benne semmi, ami kizárólag az Otellóé lenne. Gyász, nyomor és fütykös az előbb felsoroltak mindegyikében jelentős szerepet kap és még egy sor más dalműben is. (Poda helyében nem is vacakolnék ezzel annyit, bárhova felkérnének és bármely műre, előre küldeném ezt a díszlettervet, hogy alkalmazzák a megfelelő méretben, ugye, kis színpad – kis fütyi, stb., majd odaszalajtanám az asszisztenst, magam csak a premier tapsorkánjára futnék be meghajolni. A színház is jobban jár, nem kell hetekig szállásoltatni luxushotelekben, én meg heti négy bemutatót elvállalhatnék.)

Ilyen körülmények között az énekesekből alig marad valami az emlékezetben. Létay Kiss Gabriella fekvő helyzetben állandóan lefeszített spicce, Lance Ryan ráérősen lompos mozgása, Németh Judit egyenes tartása az utolsó felvonás kezdetéről, talán ennyi. (Az első Otellómról majd négy évtized távlatában is nagyságrenddel több maradt, tényleg hálátlan egy helyzet a kor művészeivel szemben.)

Sikerült egy orbitális szereposztási tévedésbe belefutni, s pont a címszerepben. Lance Ryan jónevű Wagner és R.Strauss-tenor, e minőségében keresett művész szerte a világban. Otellót már két német helyszínen elővezette régebben, de nem lehet teljesen véletlen, hogy a komoly helyekre szinte kizárólag az említett szerzők operáihoz hívják. A hangja sápadtan, fakón cseng (mondjuk alig néhány napja még Trisztánt énekelt), nincs éle, a dallamíveket széttördeli, a szövegmondás bántóan torz és jellegtelen. Amikor -ppp- Kolléga farkasordításnak nevezte éneklését, erős túlzásnak éreztem, de utólag rá kellett jönni, hogy határozottan visszafogott volt. De mindez eltörpül a mellett, hogy Ryan habitusától mennyire távol áll a mór temperamentumos figurája. Mintha csak lejáró próbán lennénk, kényelmesen sétálgatva emlegeti a pokol tüzét és a mennybéli isteneket. Nincs egy gesztusa, ami a hadvezéri szerepre utalna. Ennyire indulattalan énekesnek menekülnie kéne ettől a szereptől. A múltban volt néhány jeles Wagner-tenor, aki sikerrel próbálkozott Verdi hősével, Torsten Ralf, Set Svanholm, Jon Vickers, Ramón Vinay, idehaza Joviczky József, de sokan mások félretették az Otello kottáját, ha valamely direktor a kezükbe találta nyomni. (Most képzeljük el a fantasztikus Závodszky Zoltánt, amint Otello sirámain lamentál. De nem, Ő pontosan tisztában volt a saját határaival.)

Normális körülmények között Létay Kiss Gabriella akár jó Desdemona is lehetne, de itt most ez nem adatott meg. Ugyan alapvetően lírai módon közelíti a szerepet, a varázslat nem indul be. Ennek csak egyik oka lehet az elidegenítő színpadi környezet és rendezés, sajnos az énekesnő értelmetlen sötétítése is ludas a dologban. Jelentősen romlik a szövegmondása és sajnos az intonációja is. Mintha nem hinné el, hogy natúr hangképzéssel legalább ennyire hatásos lenne, pedig nem. Sokkal jobb.

Kálmándi Mihály Jagója sínylette meg legjobban a viszonyokat. Semmi, de semmi gonoszság nem jön át a félhomályon. A hang kellemesen puha, s többnyire ezúttal át is jön a zenekaron. Mivel azonban az énekes hangi eszközökkel kevéssé operál, a színpadit meg nem látni, a darab legfőbb vonulata nem indul be. Minden meglenne és mégis, ezt a szerepet nem elegendő leénekelni. A helyében megpróbálnék minél szélsőségesebb hangi eszközökkel élni, legalább így megteremteni a zászlós negatív alakját.

A kisebb szereplők közül leginkább Németh Judit drámai Emíliája és a művésznő hatásos gesztusai maradtak emlékezetesek. Az Énekkaron semmi nem múlott.

Pinchas Steinberg kellemes tempókkal, mértéktartó dinamikával barátságosan asszisztált az esti félhomályhoz.

fotó© Pályi Zsófia