Kicsit sárga, de a miénk – Gondolatok az operaházi Ring nyomán

2023. november 16.
Magyar Állami Operaház

Wagner: A Rajna kincse

Wotan - Cser Krisztián
Donner - Szemerédy Károly
Froh - Balczó Péter
Loge - Adrian Eröd
Alberich - Kálmán Péter
Mime - Kiss Tivadar
Fasolt - Palerdi András
Fafner - Rácz István
Fricka - Gál Erika
Freia - Horti Lilla
Erda - Sahakyan Lusine
Woglinde - Váradi Zita
Wellgunde - Tuznik Natália
Flosshilde - Mester Viktória

2023. november 17.
Wagner: A walkür

Siegmund - Kovácsházi István
Hunding - Gábor Géza
Wotan - Renatus Mészár
Sieglinde - Sümegi Eszter
Brünnhilde - Rálik Szilvia
Fricka - Gál Erika
Helmwige - Megyimórecz Ildikó
Gerhilde - Váradi Zita
Ortlinde - Brassói-Jőrös Andrea
Waltraute - Szántó Andrea
Siegrune - Fürjes Anna Csenge
Rossweisse - Vincze Klára
Grimgerde - Kiss Diána Ivett
Schwertleite - Mester Viktória

2023. november 18.
Wagner: Siegfried

Siegfried - Nyári Zoltán
Mime - Kiss Tivadar
Vándor - Cser Krisztián
Alberich - Kálmán Péter
Fafner - Rácz István
Erda - Gál Erika
Brünnhilde - Rálik Szilvia
Erdei madár - Szemere Zita

2023. november 19.
Wagner: Az istenek alkonya

Siegfried - Kovácsházi István
Brünnhilde - Rálik Szilvia
Gunther - Szegedi Csaba
Gutrune - Pasztircsák Polina
Hagen - Gábor Géza
Alberich - Kálmán Péter
Waltraute - Szántó Andrea
Első Norna - Wiedemann Bernadett
Második Norna - Fürjes Anna Csenge
Harmadik Norna - Brassói-Jőrös Andrea
Woglinde - Váradi Zita
Wellgunde - Tuznik Natália
Flosshilde - Mester Viktória

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara, a Magyar Nemzeti Balett művészei, valamint a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói
vez. Kovács János

Amikor a Magyar Állami Operaház 2015 tavaszán elindította az új Nibelung gyűrűje ciklust, rizikót vállalt. Az Andrássy úti palota várható felújítása miatt a múló idővel, de művészi rizikót is a változó zenei vezetéssel (ugye, Halász Péter indította el és Kocsár Balázs fejezte be, de hol van már a tavalyi hó) és az opera műfajával addig csak nézőként ismerkedő rendezővel. Végül közel nyolc esztendő elteltével jutottunk oda, hogy egyben tekinthető meg a Ring. Közben nem beszéltünk a folyamatosan a produkció felett ott lebegő konkurenciáról.

Hadd kezdjem a legutóbbival! Az, hogy egy világvárosban pár hónap elteltével két, ráadásul nagyon különböző Ringet tekinthet meg a Nagyérdemű, fantasztikus kincs. Ha valamire lehetnénk büszkék, erre mindenképpen. És megnyugtató, hogy mindkét produkció telt házak előtt ment-megy, sikerrel. Magam, a 2016-os Lammermoori-sorozat óta nem tapasztaltam olyan forró ovációt, mint A walkür és a Siegfried után most. Ugyan ezt nem mindenki hiszi el, de két konkurens előadás húzza egymást. (Többek közt ezért vesszőparipája jelen sorok írójának az Operaház és az Erkel Színház szervezeti szétválasztása.) Az időben később beinduló operaházi változat egy ideig kullogott a nagytestvér nyomában, főleg, mert botor módon megpróbálta lekopírozni annak szereposztási metódusát. 2022-nek és az utóbbi évek válságközeli gazdálkodásának kellett bekövetkeznie, hogy az operaházi direkció ráébredjen az egyedül üdvözítő útra: lehetőleg hazai szereplőkkel megoldani a feladatot. És kiderül: a kevesebb néha több. Mert a közönség rajongani tud a sajátért. Még akkor is, ha néha kicsit sárga, mert a miénk. És már meg is érkeznénk a társulat örökzöld témájához, de ezúttal nem merülünk el benne…

Az operaházi Ring tartóoszlopai az idén (ábécében) Kálmán Péter, Kovácsházi István, Nyári Zoltán és Rálik Szilvia voltak. Különös halmaz, tele atipikus pályautakkal. Egyikük sem a klasszikus operaénekesi képzésből érkezett a szakmába (ezen ott fent, a Walhallában, azaz a Zeneakadémián azért érdemes lenne elgondolkodni), hárman ráadásul a sokat szidott operett rögös irányából közelítettek. S mostanra mindannyian túl vannak a pálya első negyedszázadán, túl sok-sok küszködéssel járó irányváltoztatáson, mely zarándoklaton saját magukon kívül nem igazán számíthattak senkire. És most itt vannak a csúcson. Nélkülük bizony megvalósíthatatlan lenne a magyar Nibelung gyűrűje, s mégsem érzem, hogy kitüntetett helyzetben lennének a mindennapok operaházi tervezéseinél. Hogy kellően építenének rájuk azon a területen, amiben a legjobbak, amiben kimagaslóak.

Mindenkinek, aki a Ringgel szeretne behatóan foglalkozni, netalántán megrendezni, melegen ajánlom George Bernard Shaw manapság különösen érvényes gondolatait: „Csak átfogó gondolkodási képességgel rendelkező emberek fogják lélegzetüket visszafojtva követni a történést, mivel megpillantják benne az emberiség történelmének teljes tragédiáját és azoknak a dilemmáknak minden félelmetességét, amelyektől ma a világ visszaborzad…”

Ahogy sejteni lehetett már menet közben is, M. Tóth Géza rendezése nem vált homogén szövetté, a négy darab nem jelent folyamatot pusztán azért, mert ugyanaz a rendezőjük, jelmeztervezőjük. Még a formanyelv is állandóan változott. Nyugodtan kimondhatjuk: elég eklektikusra sikeredett ez a Ring, melyben a realista elemek bájos kuszaságban vegyültek egészen elvont megoldásokkal. Ennél nagyobb baj, hogy a rendezőnek nem volt olyan átütő gondolatmenete, mely végigvezetett volna ezen a fantasztikus filozófiai kiránduláson. Az érme másik oldala, hogy M. Tóth durván nem erőszakolta meg Richard Wagner monumentális gesamtkunstwerkjét, legfeljebb némileg elolcsósította. Mindegy, most egy ideig ezt kell szeressük és szeretjük is, „ha hagyják [magukat] szeretni”.

Az énekesi produkciók közül Rálik Szilvia sorozatban három egymás utáni napon abszolvált Brünnhildéje mély főhajtásra késztet, olyan ritka énekesi bravúr. Az Első Este walkürlánya vadóc kívülállását mindenki másnál jobban hangsúlyozza, s talán ettől lett oly fájdalmas csalódás neki az apai megalkuvás. Hangja szenvedélyesen és széles dinamikai skálán mutatkozott meg. A Siegfried utolsó fél felvonása a fékevesztett rajongásé, elsöprő is volt. Az istenek alkonyára kicsit elfáradt, meg ráadásul ott a felháborodott és dühöngő Brünnhilde már csak egysíkúbb tudhat lenni, egyedül a legvégén tud felülemelkedni az eseményeken. Rálik Szilviát korábban többször érte a vád, hogy túlontúl expresszíven formálja a dallamot, ez az utolsó estén is előfordult, de ezúttal a zeneszerző intenciói nyomán. Az énekesnő olyan vonulatát mutatta fel a szerepértelmezésnek, ami ezen a sematikusan eklektikus rendezésen is könnyedén átvilágított. Egyszerűbben kimondva: jóval többet értettünk meg Rálik Szilvián keresztül Wagnerről, mint M. Tóth Gézától.

A Rajna kincse Wotanját és a Siegfried álruhás főistenként bolyongó Vándorát Cser Krisztián keltette életre. A két este között, a Walkür napján kapott egy dupla próbát a készülő modern operából, ami pontosan mutatja az énekesek mostoha operaházi ridegtartását. (Ez a tény önmagában annyira beszédes, hogy nem is minősíteném.) Talán ezért, talán másért, de Cser most sem tudott kellően átütő lenni. Regisztrálhatjuk egyfelől újra az impozáns hanganyagot és hangszínt, másrészt meg azt is, hogy mennyire kevésbé tud meggyőzően dallamot formálni. Hangok szólnak egymás után, az énekes mintha túlságosan el lenne foglalva a pontos énekléssel és a zavaróan túlhangsúlyozott szövegmondással. S közben elvész a gondolati mélység, a lényeg. Ezen az sem segített, hogy mindkét este a túlmozgásos főistent próbálta megjeleníteni, mert szerintem, nem ez a helyes irány Wotan összetett alakjának felmutatásához.

A walkür Wotanját a Németországban élő magyar származású Renatus Mészár alakította. Tavaly beugrott egy estére, azóta itt ragadt. A szélsőséges rendezői megoldásokról elhíresült német színpadok rutinja és elképesztően biztos szereptudás jellemzi. Mészárt egyáltalán nem érdekelte, hogy látja-e a karmestert, élte a szerepet, ahogy a nagykönyvben megvan írva. De sajnos, csak 80 %-ban fantasztikus Wotan, mert az alsó és a felső 10 % hangban hiányos. Mivel nem pályakezdő művészről beszélünk, ez már valószínűleg így fog maradni. Ezért hiába volt bámulatosan sokszínű Wotan búcsúja, ha a Tűzvarázs záróhangjai alacsonyan szóltak. A voce (abban a 80 %-ban) meleg és puha, ami sok mindenért kárpótol, ráadásul sokat tud azokról a gondolati mélységekről, amik Cser Krisztiánt (egyelőre) nem érintik meg.

A másik „félig vendégjátékost”, a bécsi Adrian Erödöt már a Rajna 2015-ös bemutatója óta nézzük-hallgatjuk. Megbízható minőség, kiegyensúlyozott szereptudás jellemzi. Bariton létére könnyedén (és trükkösen) hozza a szólam magasságait, mégis a figura kicsit táncos-komikus megoldásokra hajaz. De lehet, hogy ez koncepció nála, nem kapirgálja a mélységeket, megelégszik a plebejus Loge felmutatásával, s ez sem kevés.

A szigorúan egy szereposztásban megvalósuló előadások nagy hátulütője, hogy nem véd hatékonyan a betegségektől. Fájdalmamra ezen a héten a legjobban várt énekes, Schöck Atala lemondani kényszerült mindkét Erdáját. A színház a Rajna kincsében váratlan megoldásra jutott: Sahakyan Lusine ugrott be megoldani a helyzetet. A fiatal, tehetséges és sajnálatosan keveset foglalkoztatott énekesnő pazarul, áradó hangon oldotta meg a darab talán legfontosabb jelenetét. Jó lenne más főszerepekben is találkozni vele.

A Siegfriedben Gál Erika mentette a helyzetet és énekelte régi szerepét, a szükségesnél világosabb hangon, de nagy biztonsággal. A művésznő emellett még a Rajna és A walkür Frickájaként kifejező és karakteres énekléssel járult hozzá az esték sikeréhez.

Alberichet a jelmeze kellően nehéz helyzetbe hozza, de szerencsére Kálmán Péter ezen nem akadt el, mindhárom este alappillére tudott lenni a cselekménynek. (Egyébként Ő az egyetlen, aki pár hónapja a MÜPÁ-s Ringben ugyanezt a főszerepet abszolválhatta, hasonlóan magas színvonalon.) Alberich hátborzongató átka valamiért most nem sikerült annyira döbbenetesre, de a figura összetett mivolta ezúttal is átütő volt. Hangban ideálisan karakteres, ez az Ő igazi területe, nem az olasz hősbariton fach.

Egyenletesen magas színvonalon csodálhatjuk Kiss Tivadar karakteres Mime-alakítását. Nagyszerűen mutatja a földhözragadt kisember rémületes vágyait. Az külön öröm, hogy érezzük, ebben az alakításban van még tartalék, remélhetjük, hogy Kiss más megformálásaiban is tetten érhető szerepcsiszolgatás itt is működni fog.

Gábor Géza biztos hangadással biztosan teremtette meg Hunding és Hagen alakját, de az utóbbiban ezúttal elmaradt a tavalyi premieren érzett reveláció. Az idén számomra csalódást okozott Sümegi Eszter Sieglindéje is, lehet, hogy éppen rossz napot fogott ki, de ezúttal nem tudott a rendezés sutaságai fölé emelkedni, mint a sok évvel ezelőtti premieren. Fafner és Fasolt szerepében biztos pont volt Rácz István és Palerdi András. A sok-sok középszereplő közül ki kell emelni Pasztircsák Polina izgalmas és összetett Gutrunéját. Azt hiszem, érik egy komolyabb jugendlich-dramatisch alakítás, csak legyen a szereposztók között olyan, aki észreveszi. Szegedi Csaba Gunther alakjában (is) szereposztási tévedés.

Minden Ring-produkció alapja, hogy mennyire biztosan tudunk posszibilis hőstenort kiállítani. Az idei megoldás meghaladta legszebb reményeinket. Kovácsházi István tökéletes Siegmund, ritka előnytelen maszkja ellenére is hibátlanul és kellő erővel hozza a figurát. Ha kell szenvedélyes és drámai, másutt pedig meggyőzően lírai tud lenni. Az istenek alkonyában a karakteres énje is előjöhetett. A művész önismeretét dicséri, hogy vissza tudta adni a Siegfried címszerepét, amikor úgy érezte, hogy az meghaladja a hangi határait.

A Második Este Siegfriedje így Nyári Zoltánnak jutott, aki a négy előadás legvaskosabb meglepetését okozta. Siegfried maga állt a színpadon, a megjelenés, a színpadi mozgás és a vehemens hangadás a szerep általam élőben eddig látott legtökéletesebb megoldása. Az elején azt gondoltam, hogy ez a hangadás nem fog kitartani az első felvonás végéig. Utána már nem gondoltam semmit, hanem tátott szájjal csodáltam. Nyári hiba nélkül teljesítette a rettentő szólamot, a finálé hangzuhataga azt is megmutatta, milyen jól passzol hangban is Rálik Szilvia mellé. (A wagneriánus operabarátnak még újabb ötletei is lennének kettejük számára.) Mindenesetre rögzíthetjük, hogy annyi kacskaringó és szereposztási tévedés után Nyári Zoltán megérkezett végre a saját fachjába.

A négy este közül a két középső jelentette a zenei csúcsot, ez már messze több, mint amit reméltem megelőzőleg. Ebben nagy szerepe lehetett Kovács János dirigensnek, aki aprólékosan kidolgozott arányokat teremtett az Operaház színpadán. Érzékenyen kísérte énekeseit és mégis nagy ívekben gondolkodott. A Rajna és az Istenek esetében ez nem állt össze teljes mértékben. Az utolsó este már hajlamos voltam a gyakrabban előforduló kisebb-nagyobb hibákat a fáradtság javára írni mindenkinél.

Ennek kapcsán hadd ejtsek még néhány gondolatot a négy este egymás utáni este megvalósuló sorozatokról! Idehaza ezt Fischer Ádám vezette be a Soroksári úton, Ő sem a legelső években. Vele sem értettem egyet, s nyilván nem véletlen, hogy Bayreuthban sem így adják már régóta a Ringet. Erőt és energiát emésztő vállalkozás egy Ringet létrehozni mindenkinek: énekesnek, zenekarnak, dirigensnek is, ha nem váltott lovakkal valósítják meg a produkciót. És bizony még a nézőknek is, ha tiszta aggyal szeretne a mű elvont szimbólumrendszerén végigmenni. Értelmetlen mellverdesés, akármelyik oldalról nézzük.

Írásaink az operaházi Ringről:

fotó:© MÁO, Berecz Valter & Nagy Attila