Matula bácsi a rengetegben I. – Az új Rajna kincse az Operaházban
2015. március 19/24.
Magyar állami Operaház
Wotan - Kálmándi Mihály
Donner - Egri Sándor
Froh - Nyári Zoltán
Loge - Adrian Eröd
Mime - Megyesi Zoltán
Fasolt - Cser Krisztián
Fafner - Gábor Géza
Fricka - Németh Judit
Freia - Keszei Bori
Erda - Gál Erika
Woglinde - Wierdl Eszter
Wellgunde - Simon Krisztina
Flosshilde - Heiter Melinda
a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Halász Péter*
Nem állunk rosszul Ringben. Végül is kevés európai ország dicsekedhet (és ez tényleg büszkeség) azzal, hogy az érettebb középkorú operarajongó generáció, ahova magamat is sorolom, immár a negyedik Nibelung-ciklusába foghat bele, ráadásul az utolsó kettő egymással párhuzamosan fut (még egy ideig biztosan). Az Operaház az 1969-es és 1993-as Rajna kincse után most újabbal hozakodott elő, s a MÜPÁ-ban lassan nyolc éve fut – olykor egy-egy év kihagyásával – Richard Wagner remeke. Ez utóbbira talán bosszantóan sokszor fogok hivatkozni, egyrészt mert az új operaházi előadás érezhetően azonos módon közelíti meg a négyestés zenedrámát, s mert a Művészetek Palotája bizony túlontúl magasra tette a mércét más próbálkozások előtt.
Az Operaház a Ring színrevitelét M. Tóth Gézára, a kitűnő animációs rendezőre, nem mellesleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi rektorára bízta és itt nyomban meg kell állnunk egy hosszabb kitérő erejéig. A Nibelung gyűrűje igen összetett műalkotás, szövevényes filozófiai és antropológiai háttérrel. Megvalósításába számos jeles színházi öreg rókának beletörött már a bicskája, igaz, olyan is volt (elvétve), aki egyenletesen magas színvonalon tudta végigvinni a produkciót.
A cikkben említett első Ring darabjait (1969-73 között) Békés András és Mikó András szétosztották egymás között, ennek ellenére meglehetősen homogén produkció született, ami üzembiztosan ment majd másfél évtizedig. Az új-Bayreuth szellemében fogant előadást a gyakran használt száraz jég és az akkoriban igen elterjedt szivacsparóka tette leginkább emlékezetessé, valamint az, hogy minden szerepet (legalább) két szereposztásban saját erőből ki tudta állítani a színház társulata – és mindezt egyenletesen magas színvonalon, s a több darabot érintő szerepeket többnyire ugyanazok alakították.
Szűk negyedszázaddal később Nagy Viktor egyedül jegyezte az újabb feldolgozást, mely Csikós Attila gigantikus díszletelemei és technikai újdonságként (a magyar zenés színpadon) először debütáló lézer effektusok miatt tűnt újszerűnek. E produkció már többnyire csak egy szereposztásban került közönség elé (ugyan az eredeti tervek szerint két csapat tanulta meg), s csak elvétve fordult elő, hogy ugyanaz az énekes alakította volna ugyanazt a figurát a különböző estéken. Ez a sorozat is jó évtizedig ment, de meglehetősen hullámzó zenei minőségben.
2007-től a MÜPÁ-ban, az egy évvel korábban beindult Wagner Fesztivál döntéshozói merész húzással Hartmut Schörghofert (és népes csapatát) bízták meg a színre állítással. Schörghofer gyakorló színházi ember, de nem rendezőként, hiszen elsősorban díszlet- és jelmeztervezőként ismert. Rendezői munkássága főleg a MÜPÁ-s Ring sikerét követően lendült föl, de például az Operaházban bemutatott „dupla” Kékszakállú 2009-ben finoman szólva nem aratott osztatlan sikert. Viszont a Ring (és főleg az első három darabja) telitalálat lett. A rendező ugyanis a képi elemekkel mélylélektani szituációkat éppúgy szellemesen és látványosan meg tudott oldani, képes volt filozófiai összefüggéseket megjeleníteni, de a sztori meseszerű elemeit (pl. Alberich átváltozásai) is élményszerűen valósította meg. A MÜPÁ-s Ring sikerében egyáltalán nem elhanyagolható hányadot jelentett továbbá, hogy a főszerepeket ugyanazok alakították (és ez mai napig így van), akik Bayreuthban, a MET-ben, Bécsben, stb. A közönség joggal érzi, hogy egy szempillantás alatt részesei lettünk a világ zenei körforgásának (Wagner tekintetében mindenképpen).
Kanyarodjunk vissza M. Tóth Gézához. A pályájának csúcsán járó animációs rendezőnek nem ez az első találkozása az operaszínpaddal, de ezirányú korábbi filmes munkáit, elsősorban Bartók-feldolgozásait a rövid, karakteres színrevitel jellemezte. A nagy kérdés az, hogy azok a filmes megoldások, amelyek egy fél-háromnegyedórás színpadi mű esetében filmen telitalálatként hatnak, egyrészt hogyan viszonyulnak az operaszínpad valóságához, továbbá mennyit tesznek hozzá, avagy vesznek el Wagner (Bartókhoz képest mindenképpen) terjengősebb zenei nyelvezetéhez?
A választ most, A Rajna kincse után sem tudjuk egyértelműen, de ennek oka elsősorban Wagner zenedrámájában keresendő. A négy darabból ugyanis egyértelműen az első este „fekszik” legjobban az efféle megvalósításoknak. A Rajna ugyanis rövid, alig hosszabb, mint egy másik zenedráma egy-másfél felvonása, ráadásul azoknál sokkal cselekményesebb és látványosabb. Ha úgy tetszik, egyszerűbb megrendezni, a darab sokkal simulékonyabban idomul a különböző rendezői elképzelésekhez, mint mondjuk a kvartett két utolsó tagja.
M. Tóth Géza természetesen a saját szakmája felől közelítette meg a darabot. Finom vásznak jönnek-mennek, a rendező jó érzékkel adagolja a munkássága szinte speciális védjegyének tekinthető piktogramok özönét, amelyek ilyen mennyiségben egyszerű, de meggyőző grafikai elemként hatnak. Ha mégis, egy-egy forma váratlanul a többinél egységesebben nyomja rá bélyegét a látványra, annak mindig oka és értelme van. (A kedvencem, amikor váratlanul összeáll amolyan autós emblémaként a Walhall felirat, hogy néhány másodperccel később finoman elenyészhessen, de addigra már kellően appercipiáltuk, hol is vagyunk.) M. Tóth látványorgiája egyetlen ponton fordult a visszájára, az opera záróképében, de erről majd később.
E kavalkád egyébként pompásan jellemzi a Rajnában oly (legalábbis Wagnerhez képest) gyakran változó színt, segít lejutni a Nibelung-birodalomba, s majd visszatérni onnan. Segítségével megeleveníthetők a böszme óriások esetlen és durva közlekedése, hatásos, amikor Alberich sárkánnyá változva tekergőzi körbe hőseinket. Sajnos ez utóbbi jelenet második felére – amikor a törpe apró varanggyá változik – M. Tóth nem talált hatásos megoldást, amivel visszaütve az előző ötletét is meglehetősen felemássá, hiteltelenné tette: Alberich szokatlanul nagytestű alakítója békaként esetlenül ugrándozott, míg el nem kapták.
Természetesen M. Tóth nem bízott mindent kizárólag filmes grafikára. A rendező igyekezett erős karakterekkel felruházni hőseit. Meglátása szerint az istenek későbbi vesztét azok élhetetlen személyisége okozhatja. Wotan erősen feminin figurája és Fricka köldökbámulósan szépelgő felesége önmagukban sem jelentenek valami komoly esélyt a faj túlélésére, míg Froh, Donner és bizony még a csámpás Freia is szemmel láthatóan pszichiátriai esetek, akiknek helyből kijárna jobb helyeken a zárt osztály. Az óriások modernkori gólem-alkata kicsit ugyan ismerős egynémely Star Wars epizódból, de ez sem rázott meg. Bár ezeket a megoldásokat nem gondolom feltétlenül a darab részének, de el tudtam fogadni.
Ugyanakkor a darab két leginkább sarkalatos figurájánál M. Tóth csődöt jelentett, egyiküknél látványosan, a másik esetben talán kevéssé feltűnően. Az Alberichet életre keltő énekes Ozmin-szerű alkata eleve anakronisztikus törpét jelentett, ugyanakkor M. Tóth valamiféle társadalmi sztereotípiákra asszociálva próbálta a negatív hőst felépíteni. A darab elején inkább idősebb halászra emlékeztetett („Matula bácsi, Maga az?”), a gyűrű megszerzését követően viszont leginkább észak-koreai diktátorrá maszkírozta, de persze ezek az ötletek kellő közeg hiányában megfoghatatlanná tették a figurát.
Loge teljesen más szempontból jelentett kapufát a rendező számára. Azt hiszem, egyszerűen nem értette meg, mit jelent a tűzisten Wagner zenedrámájában, vagy ha igen, erősen félreértette. Különcségét egyfajta Puck-szerű koboldmozgásra redukálta. Loge jön-megy, cikázik a többiek között, fordul jobbra, perdül balra, de mindez nem válik konzekvensen következetessé, hanem az egész esetlegesen felemás. Bejátssza a teret, de nem látjuk, nem értjük, miért teszi. Ezen túl Loge alakja ugyanolyan nem világra való és élhetetlen, mint a többi istené. Nem válik markánsan különbözővé, mennyiben másabb ő, mint a többiek. Nem érezzük meg, hogy egyedül benne van meg a szükséges felelősség a világ jövője iránt, hogy azért kell eltűnnie a zenedrámából, mert a menthetetlen pusztuláshoz már nem akar asszisztálni tovább.
M. Tóth Géza nem elégedett meg pusztán a színre vitellel, úgy vélhette, hogy szükséges lenne valami filozófiai többletet is odatenni a darab mellé és nem jutott jobb eszébe annál, mint amit már nagynevű elődje, a szintén nem operarendezői múlttal Bayreuthba érkező Patrice Chéreau majd négy évtizede kitalált. A különböző színváltásokban is fel-felbukkan, de igazából a finálé utolsó másfél-két percében válik markánsan egyértelművé, amikor isteneink elindulnak új otthonukat birtokba venni. Elönti a teret a plázahangulat, s a korábban Alberich által sanyargatott nép bevásárlókocsikkal türelmetlenül vár a (gondolom) hétfő hajnali, rendkívüli akciókkal hirdetett hipermarket-nyitásra.
A rendező megelőlegezte az istenek, azaz a fogyasztói társadalom alkonyát. Hát, majd meglátjuk három év múlva…
Folytatjuk
fotó: © Nagy Attila
