Egy komplett Trisztán-film, színpadon – A Metropolitan új Trisztánja a MÜPA-moziban

2026. március 21.

Metropolitan Operahouse
WAGNER: Tristan und Isolde

Izolda – Lise Davidsen
Brangäne – Jekatyerina Gubanova
Trisztán – Michael Spyres
Kurwenal – Tomasz Konieczny
Marke király – Ryan Speedo Green
Melot – Thomas Glass
Ifjú hajós - Ben Reisinger
Pásztor - Jonas Hacker
Kormányos - Ben Brady

a Metropolitan Operaház Ének- és Zenekara
vez. Yannick Nézet-Séguin

Sokak szerint a legérzékibb opera, mások úgy vélik, minden operaház próbaköve, hogyan tudják színre vinni. Már kezdetektől fogva viták kereszttüzében áll, ami ott kezdődhetett, hogy az ősbemutató férfi címszereplője pár héttel később elhunyt, s a kortársak a szerep követelte megfeszített teljesítményt vélték a halál kiváltó okaként. Operadirektorok tehát félve veszik elő, de mindegyikük tisztában van a dalmű zenetörténetben elfoglalt helyéről, mely a hithű wagneriánus publikum Szent Grálja, némi képzavarral. Wagner operájáról, a Trisztán és Izoldáról van szó természetesen.

A New York-i Metropolitan lassan 140 esztendeje játssza a darabot, a minap szerte a nagyvilágban sugárzott előadása a 467. a sorban. Jelen alkalommal egy vadonatúj produkció negyedik, mostanra kellően összecsiszolódott előadása került közvetítésre.

A produkciót a 47 éves amerikai rendező, Yuval Sharon jegyzi, aki ezzel debütált a MET-ben. Az igényes munka a dalmű mindkét síkját, a földi és az lelki oldalt egyaránt megjeleníti, de elsősorban az utóbbit. Ehhez különös díszletet találtak ki Es Devlin díszlettervezővel. A cselekmény a színpad előterében játszódik, de sokszor ezzel párhuzamosan egy szinttel magasabban egy stilizált szemre emlékeztető ovális és sokat mozgó, hátrafelé keskenyedő csőben. Ami időnként kettéválik, majd újra egyesül. Közben vetítés vetítés hátán, gyönyörűen megkomponált képek és keresztvetítések tartják képzeletünket folytonos mozgásban. A fény felelőse John Torres, a vetítéstervező Ruth Hogben volt. Mindez lenyűgöző összhangban egymással és a zenével. Ez utóbbi egyáltalán nem mellékes. Bár nem hibátlan munka, de úgy sejtem Sharon és csapata munkája egy új operai trendet indíthat el, hiszen a rendező minden szituációban a dalmű mélyebb gondolatait próbálja megjeleníteni – odafent.

A fentiekből következik, hogy a főbb szereplők kettőzve vannak jelen, amit bámulatos egyszerűséggel oldanak meg. Trisztán a harmadik felvonásban felkel agonizálásának helyszínéről, a földi műtőasztalról és balra elhagyja a színt, hogy pár másodperccel később megjelenjen a lelki térben, ezalatt dublóre visszafekszik a műtőasztalra. (Ez önmagában nem újdonság, idehaza először Ljubimov Don Giovannijában láttunk hasonlót.)

A két sík közti átjárással rendezőnk az első két felvonásban csak mértékkel él, de a harmadikban szegény Trisztán (és pandantja) folytonos jövés-menésben van – és még énekelnie is kell. Azt gondolom, hogy a rendező kb. akkorra veszítette el a mértéket és beleszeretve saját ötletébe túlpörgette azt. Az első két felvonás visszafogottsága abban is mérhető, hogy rendezőnk nem élt a statisztákkal, viszont az utóbbiban ők is megjelentek, hogy egyedi koreográfiával „színesítsék” Trisztán haldoklását. Kicsit elgondolkodtatott az is, hogy bármennyire újszerűnek tűnik, de nem viszi-e félre a darabot, hogy a fináléra Izolda utolsó idős terhesként érkezik, s a Szerelmi halál alatt a dublőre meg is szüli gyermekét, majd a darab úgy zárul, hogy előbb Brangäne, majd Marke dajkálja a szülőit vesztett babát. Úgy tűnik, a MET-ben sincs olyan döntéshozó, aki azt mondja egy rendezői túltengésre, hogy a kevesebb több, ezt hagyjuk el.

Érdemes még szót ejteni a rendezői szimbólumokról is. Néha faék egyszerűségűek. A darab úgy kezdődik, hogy a két címszereplő ül egy asztalnál és egy jókora homokórát fordít meg, a kamera ráközelít, s a homok lepergésével indul el a nyitány. Kedvencem az első felvonás mindent eldöntő jelenete, ahol a dublőr-Izolda egy jókora kést szegez a dublőr-Trisztán torkának, a késben (felvetítve a lelki térbe) megjelennek a szereplők azzal a bizonyos pohárral. Marke király a grandiózus nagymonológjában egy előzetesen ripityára tört tányért próbál összeillesztgetni, reménytelenül. Sorolhatnám a példákat, amik segítségével egy komplett Trisztán-filmet kapunk, időnként a fiatal Buñuel alkotásait megidéző megoldásokkal.

Minden Trisztán és Izolda előadásnak a mérföldköve, hogy van-e a két címszerepre aktuális énekese az adott színháznak. A nagyobb gond a tenorral szokott lenni.

Michael Spyres a 48. Trisztán a MET-ben, talán meg merem kockáztatni, hogy előélete alapján a legkevésbé tűnt alkalmasnak erre a szerepre, akár csak öt évvel ezelőtt. A szintén 47 esztendős énekes lassan két évtizede a világ élvonalába tartozik, elsősorban, mint Rossini- és Mozart-énekes, illetve a kora bel canto és a francia nagyoperák ideális előadójaként. Jellemző, hogy a MET-ben hat éve előbb a Faust elkárhozása, majd az Idomeneo címszerepében tűnt fel. Pár éve nagy feltűnést keltve adta közre BariTenor c. lemezét (Heiner doktor így írt róla: BRAVÚRA – Michael Spyres lemezéről). Akkor még kedvesen derültünk rajta, csak akkor fagyott arcunkra a mosoly (legalábbis nekem), amikor egyetlen koncerten belül is előadta. Figaro belépőt, Mozart-Grófot, Luna grófot látványosan vegyítve egyebek mellett Idomeneo áriájával, Chapelou belépőjével és Az ezred lánya 9 C-s áriájával. (Egy koncertet itt megnézhetnek: MICHAEL SPYRES BariTenor Concert - Paris 18V22). S amikor azt gondoltuk, hogy ezt már nem lehet fokozni, Spyres felbukkant Wagner-előadásokon, nem is akárhol. Bayreuthban két éve Siegmundként debütált, könnyedén vitte át a lécet, így tavaly mellé kapta Stolzingi Waltert az emlékezetes Mesterdalnokok-paródiában. Hát szerepkört váltott volna? Nem, mert alighogy véget ért a Meistersinger-sorozat Bayreuthban, már a Liceuban próbált Nemorinot, a felvételek szerint a legolvadóbb bel canto modorban. Spyres önmagában is megérne egy nagyesszét, de most térjünk vissza a tegnapi Trisztánjára!

Szögezzük le, hogy Spyres azért nem ideális Trisztán-hang, mert nincs meg az a hősi tónus, ami eggyé forrott a szereppel a bemutató óta eltelt bő másfél évszázad alatt. Viszont sokakkal ellentétben problémamentesen végigénekli, minden erőlködés nélkül. És itt a titka! Spyres elképesztő technikával, pozícióban tartva a hangot, a fejrezonanciát kihasználva abszolválja a gigantikus szólamot. Pontosan úgy, mint a nyaktörő magasságú bel canto hősökét. Nem ajánlanám mindenkinek, de nála működik. A színpadi jelenléte példás, kicsit korpulens alkata (ami amúgy nem üt el az átlag Trisztánokétól) ellenére hatásos színpadi jelenléttel maximálisan sikeres Sharon sok lelkiséget igénylő koncepciójában.

Izolda = Lise Davidsen. Szerintem a norvég szoprán most ért be az északi énekesnők, Kirsten Flagstad, Astrid Varnay, Birgit Nilsson, Berit Lindholm, Ingrid Bjoner és Nina Stemme exkluzív társaságába. A szólamot látszólag könnyedén teljesíti, a súlyos forték mellett olyan eszményi pianókkal, amik egészen rendkívüli sugárzással ruházzák fel az énekesnőt. Igen sudár termete ellenére nem kelti a szokott heroina benyomást, olykor királynői, máskor meg egészen kislányos hatást kelt. A közvetítés közeli képei jóvoltából mi is konstatálhattuk, hogy Davidsen biztosan dobogós helyezett lenne a „legbeszédesebb tekintetű énekesnő” versenyen.

Brangäne alakítójaként számomra csalódást jelentett Jekatyerina Gubanova kicsit sápadt színű mezzoszopránja, úgy éreztem, ezúttal rossz napot foghatott ki. Kurwenal szerepében határozottan kínlódott a nálunk sokszor sikert arató Tomasz Konieczny. A lengyel basszbaritont utolérte a forszírozott hangadású énekesek végzete, a magasságok már csak élesen, elvékonyodva szólalnak meg. Marke király szerepében a MET saját nevelésű basszistája, Ryan Speedo Green lépett színre. Mindent kifogástalanul teljesített, mégis maradt hiányérzetem, talán láthatóan fiatal kora miatt nem éreztem a figura érettségét.

Az előadást a MET zeneigazgatója, Yannick Nézet-Séguin dirigálta. Korrekten, biztos kézzel, a mű előadói hagyományait követve. A nagyformátum hiányzott, az, ami a szélsőségeket a saját arculatra formálva jelenik meg egy előadásban.

fotó:@Metropolitan Opera