A pózna vége… - Gurre Lieder az Erkel Színházban
2025. február 15.
Erkel Színház
Tove: Szabóki Tünde
Erdei galamb: Schöck Atala
Waldemar: Kovácsházi István
Bolond Klaus: Ujvári Gergely
Paraszt: Haja Zsolt
Narrátor: Gulyás Dénes
Operaház Ének- és Zenekara
vez.: Nánási Henrik
Nem tudom kinek jutott eszébe az az ötlet, hogy az Erkel Színháztól Schönberg hatalmas oratóriumával kell elbúcsúzni, de ez az árukapcsolás minden szempontból tökéletes volt. Az én gondolataimban a Gurre-Lieder amúgy is a folytathatatlanság, a befejezetlen lezártság nagyon erős szimbóluma. Ha valami más okból veszik elő, alighanem akkor is nagyon meg akartam volna hallgatni. Az hogy ennyire ritkán tűzik műsorra, valószínűleg nem csak azért van, mert a hatalmas apparátusa nehezen kezelhető és megfizethetetlenül drága, de van egy olyan gyanúm is, hogy kevesen mérik fel magának a kompozíciónak a jelentőségét. Egy komolyzenével foglalkozó embernek (akár tanárnak, akár művésznek, akár csak egy érdeklődő műkedvelőnek) szerintem kötelező lenne alaposan ismernie, ráadásul ez az a darab (aki ott volt most szombaton az Erkelben tanúsíthatja), amelyiket egyszerűen képtelenség egy közönséges hangfelvételről megismerni. Az Interneten terjesztett mp3-as fájlokat, bakeliteket, akár DVD-ket nyugodtan elfelejthetjük. A mű alapvető lényege, hogy az akusztika, a terjedelem, a kezdetben visszafogott, később szélsőséges dinamika brutálisan erős hatása teljesen bekebelezi az embert. De van még valami…
Meggyőződésem, hogy Arnold Schönberg nélkül szinte a teljes huszadik század zenéje válik érthetetlenné. Ő volt az a géniusz, aki képes volt a korábbi mesterek műveit minden szempontból továbbgondolni, extrapolálni. Richard Strauss szélsőséges harmóniavilágát jeleníti meg – sőt fejleszti tovább – a „Megdicsőült éj”, és Mahler gigantikus oratórikus szimfóniáit gondolja tovább a Gurre-Lieder. Mindkettő után nyilvánvaló, hogy az a hangkészlet és modell, amit az európai műzene még évszázadokkal ezelőtt választott magának, tovább nem fejleszthető. Eddig tart a tonális hangrendszer, innen egyszerűen nincs tovább. Maga is kénytelen volt komolyan visszalépni, tulajdonképpen ezután kezdett rövid dodekafon zongoradarabokkal kísérletezni. De ha valaki most szombaton ott volt, szerintem már John Cage-en sem csodálkozik. Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy végighallgatja (vagy tanulmányozza) a Gurre-Liedert – és egy lemondó legyintés után megkomponálja, hogyan kell inkább négy és fél percig csöndben maradni…
Talán nem lett volna ennyire erős a motiváció, de az Erkel Színház „utolsó” operaelőadásán amúgy is igyekeztem volna ott lenni. Engem is fontos emlékek kötnek oda, ha éppen nem is pontosan azok, amiket a koncert elején megjelenő konferanszié (Gyüdi Melitta) sorolt. Igaz, a most is jelenlévő Szinetár Miklós 1949-es fellépése statisztaként alighanem überelhetetlen – én ennél sokkal később kezdtem…
Úgy emlékszem 1974-ben voltam itt először egy Porgy és Bess előadáson, amit még Házy Erzsébet énekelt. Aztán sok más nagy élmény, köztük több szimfonikus zenekari koncert. 1982-ben Eugen Jochum, aztán persze az 1983-as Leonard Bernstein. (Igaz, magára a hangversenyre aligha fértem volna be, de maga Bernstein kötötte ki, hogy a főpróbára zenész-tanoncok beülhessenek – így mint végzős zeneakadémista a negyedéves feleségemmel együtt ott lehettem. Nagy élmény volt…)
De ha még ki kellene emelnem valami igazán különleges produkciót, az Farkas Ferenc „Bűvös szekrény” című operája lenne, amit az alagsori díszletraktárban adott elő a társulat…
Alf layla walayla - a bűvös szekrény az Erkelben
Lehet, hogy most utoljára vagyok itt? A Musical, az operett és a könnyűzene sem az én műfajom. Mégse merek végleges elhatározásról nyilatkozni… Még játszhatnak itt operát – ahogy az operettszínház is volt már érdekes kísérletek színhelye: Operakaraoke - A Mario és a varázsló és a Gianni Schicci az Operettszínházban
De ifjú és bohó korszakomból emlékszem jól olyan koncertre is, amikor egy Keith Jarrett esten lehettem vendég az Erkel Színházban, azt hiszem, úgy 1990-ben...
Szóval az elvárások nagyok voltak, de talán éppen ezért voltak ott a pszichés könnyítések is. Egy ilyen alkalommal biztosan nem kezd el az ember kötözködni – legalábbis én biztosan nem.
Jól éreztem magam, és a kisebb nagyobb – főleg akusztikai problémák egyáltalán nem zavartak. Az Erkel Színház akusztikája amúgy különlegesen szép, de most nem nagyon volt lehetőség ezt maradéktalanul kihasználni. Az egyik gondom az volt, hogy a hatalmas zenekar elfoglalta az egész színpadot – a befedett zenekari árokkal együtt, így az énekes szólisták kiszorultak a legszélére. Az árok fölé épített hangvető így már nem sokat segíthetett nekik. Szépen szóltak, de „átütőnek” nem nevezném. Borzasztó érdekes volt, hogy az oldal páholyban – tehát valamivel hátrébb – Gulyás Dénes a narrátor „sprechgesang” szerepében lényegesen jobban hallatszott!
Hasonló hangzás-problémát okozott, hogy a kórustagok ezúttal nem egymás mellett álltak - ráadásul a karmester nekik háttal volt kénytelen vezényelni…
(Róla, azaz Nánási Henrikről most csak annyit, hogy a feleségem röviden annyit mondott róla: "Tudja mit csinál"!)
Ha bármi folt volt is a tökéletességen, úgy érzem, ezek semmiben sem korlátoztak. Szép, sőt felemelő előadás volt, így mostantól ez is olyan fontos emlék lesz, ami az Erkel Színházhoz köt.
fotó:© MÁO, Nagy Attila
