Operakaraoke (A Mario és a varázsló és a Gianni Schicci az Operettszínházban)

2011. január 14.
Budapesti Operettszínház

PUCCINI: Gianni Schicchi
Gianni Schicchi - Kálmán Péter
Lauretta - Geszthy Veronika
Zita - Farkasréti Mária
Rinuccio - Boncsér Gergely
Gherardo - Vadász Zsolt
Nella - Fischl Mónika / et.al.
Vez.: Makláry László

VAJDA JÁNOS: Mario és a varázsló
Cipolla - Szabó P. Szilveszter
Mario - Szabó Dávid
Gyapjúinges - Petróczi Gábor
Angolieri kisasszony - Farkasréti Mária
Római úr - Dézsy Szabó Gábor
Vez.: Somogyi-Tóth Dániel

Rendezte: KERO^® Kerényi Miklós Gábor

*

Menekülés előre? Esetleg provokáció?
Ha operát adnak az Operettszínházban, az lehet ez, lehet az, de semmiképpen sem közönséges dolog. Persze, tudom én is, hogy sokak szerint csak annyi a különbség, hogy az egyik zenés színház a sznoboknak szól, a másik meg a többieknek...
De én azért más különbségeket is meg tudnék fogalmazni - ám lehet, hogy csak azért, mert tényleg sznob vagyok... Ezzel együtt vállalom a kihívást, elmegyek, mert el kell mennem. Akármi történik, egy ilyen és ekkora eseménynek kijár a komoly figyelem.
(Nyilván nem sokat kockáztatok, de ezúton ígérem, hogy ha valamelyik kereskedelmi tévében két hónapon belül, nézhető időpontban lesz valamilyen operaközvetítés, akkor a tévé-előfizetést sem fogom lemondani!)

Hihetetlen újdonságokra egyébként nem számítottam, hiszen a hozzáállást, a koncepciót lehetett sejteni. A zenét nyilván megpróbálják jól megcsinálni, de mindenben a színpadé az elsőbbség. Látványra, mozgásra és a jó koreográfiára koncentrálnak majd. Kerényi Miklós Gábor eddigi ténykedéséből sok minden megjósolható.
Hogyne emlékeznék arra, hogy időnként milyen butaságokat nyilatkozott operákkal kapcsolatban, de ez hosszú távon megbocsátható, hiszen "Kero" az a nagyon különleges művész, aki helytelen premisszákból - rossz logikával - jó megoldásokat szokott találni.

Hogy a lényeggel kezdjem: jól szórakoztam, sok minden valóban tetszett, de az összkép meglehetősen ambivalens.

Arról már előzetesen is szó esett, hogy a Mario és a varázsló hangosítással fog megszólalni, de végül a Puccini-darabban is minden szereplőn látni lehetett a mikroportot. Habár látni még hagyján - sajnos hallani is lehetett.

Az igyekezet érthető, az eredetileg más célra épült Operettszínház akusztikája nem alkalmas maradéktalanul az "au naturel" színpadi éneklésre, ráadásul a keverőasztal mellett könnyebb létrehozni egy kiegyensúlyozott hangképet.
Kálmán Péternek talán egyáltalán nem kellett állítgatni a potméteren. A színpadon a voce is uralkodóvá tette, de az egész figura telitalálat Gianni Schicchi szerepében. Amikor megjelenik a "gyászoló" család tétován szerencsétlenkedő alakjai között, onnan kezdve ott van. Nagyon.
Viszont Boncsér Gergelynek - és nem gonoszkodásból mondom - kifejezetten jót tett az erősítés. Azt már a szegedi Bohéméletben észrevehettük, hogy magasságai szinte korlátlanok, de - egyelőre - híján van annak a tömör, hősies hanganyagnak, ami egy Puccini-műben már követelmény.
Geszthy Veronika kedves jelenség, adekvát Lauretta. Kár, hogy éppen azokat a finomságokat, amikből vokális teljesítménye megítélhető lenne, többé-kevésbé elfedi a mikroport.

A rendezés, maga a produkció egyébként valóban premier, de csak itt az Operettszínházban. A szerencsés vidéki közönség már láthatta, a Miskolci Operafesztivál előadásáról - zéta - számolt be lapunkban.

A szünet után a Mario és a varázsló sokkal vegyesebb képet mutat, de itt is a zenei megvalósítást érzem problémásnak.

Számunkra talán meglepetés, de a zenekarral nincs sok gond. A Puccini- és a Vajda-műben is kifogástalan összképet mutattak. A hangzás pontos és differenciált, még rövidebben azt mondanám, hogy "egészségesen" szólnak.

A Mario és a varázslóban viszont a szereplők kellő hangerejéhez már komolyabb mesterséges beavatkozásokra volt szükség, ráadásul - különösen Mario esetében - sikerült túlzó, természetellenes beállításokat produkálni. A főszereplők a színpadi helyük fölött, valahol a térben, rétori zengéssel szólaltak meg, de a felettébb nehéz énekelnivalóval más bajuk nem volt. Szabó P. Szilveszter és Szabó Dávid rendesen megtanulta a szerepet.

A színpadi játék határozottan tetszett, a darab súlyos és drámai, a rendezés pedig - talán a kicsit suta, kicsit "félbehagyott" befejezéstől eltekintve - rendkívül pergő és "ütős".
Annakidején, valamikor a nyolcvanas évek derekán láttam a darabot a Magyar Állami Operaházban, Tóth János közreműködésével (a római úr szerepében pedig Bende Zsolt lépett fel.). Emlékeimmel összevetve, az az előadás zeneileg mindenképpen magasabb színvonalú volt, de mint dráma, a jelenlegi előadás a jobb.

Kortárs opera új bemutatója, új rendezésben, új társulatnál. Nem túl gyakran fordul elő ilyesmi, de meggyőződésem, hogy Vajda János műve fenn fog maradni. Időről időre mások és máshol is elő-előveszik majd, mert ez egy nagyon jó opera.

Összefoglalásul van még egy-két mondanivalóm...

Az, hogy egy operetteket és musicalt játszó társulat az opera felé nyit, sokkal jobb dolog, mint amikor a fordítottjával, hígítással és könnyítéssel próbálnak közönséget toborozni. A műfajváltásnak viszont adott esetben ára van, és ez az ár most a mikroporthasználat, az erősítés volt.

Ambivalens érzéseim vannak. Egy ilyen előadás zeneileg óhatatlanul egalizáltabb, tompább, minden másban viszont könnyen attraktívabb. A nagy kérdés csak az, hogy az így toborzott új közönség megtudja-e valaha, hogy miben más az, amit kap.

Van-e visszaút, egyáltalán van-e átjárás?

Sokan hajlandók komoly pénzeket fizetni egy kis zacskónyi Longjing teáért, és gondosan beállított hőmérsékletű vízzel forrázni, hogy az illóolajok, csersavak és ízanyagok teljessége, a tea igazi aromája kibontakozhasson.
Félő, hogy mindezekből semmit nem fog értékelni az, aki bármely teát egy evőkanál cukorral és egy adag citrompótlóval szokott "ízesíteni". Rémséges még elmesélni is, de tudok olyanról, aki még egy pezsgőtablettát is utánaküld. "Hogy legyen valami bukéja." Megérezni az igazi teát, mindezekhez képest lemondással kezdődik, és némi elszántságot, valamint komoly figyelmet követel.

Egyvalamiben viszont tántoríthatatlanul biztos vagyok.
Próbálkozni, kísérletezni kell. És egy ilyen kísérlet számomra ezerszer izgalmasabb és csábítóbb, mint bármely "bevált" opera "bevált", azaz sok évtizedes rendezését századszor megtekinteni.