A Figaro házassága új arcokkal

2026. szeptember 27.
Magyar Állami Operaház

MOZART: Figaro lakodalma

Almaviva gróf - Orendt Gyula
Almaviva grófné - Pasztircsák Polina
Figaro - Cser Krisztián
Susanna - Baráth Emőke
Marcellina - Gál Erika
Bartolo - Sebestyén Miklós
Cherubino - Topolánszky Laura
Don Curzio - Pál Botond
Basilio - Szeleczki Artúr
Barbarina - Faluvégi Fanni
Antonio - Szvétek László

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara
vez. Káli Gábor

Vannak kihagyhatatlan remekművek, amiket minden körülmények között újra és újra látnunk kell. Mindig tudnak újat mutatni, megcsillanhat valami eleddig fel nem tűnt részlet, mindig észrevehetünk valami magunk számára hasznosítható tanulságot. Számos más dalmű mellett ilyen a Figaro házassága, Mozart örökbecsűje, amit egy ideje az Operaház előszeretettel Figaro lakodalma címen „forgalmaz”.

Galgóczy Judit rendezése a gyorsan változó operai forgatagban szinte matuzsálemnek tekinthető, 28 éve stabilan tartja magát a repertoárban és a 200. előadás felé tart (persze, sehol sincs Nádasdy Bohéméletjéhez viszonyítva). Ez a rendezés szépen követi az eredeti szüzsét, talán csak az utolsó felvonás kissé kusza ki-bevonulásainál érzi az ember, hogy arra már kevesebb ötlet jutott. Mindenesetre nem játszódik elmegyógyintézetben és Cherubino sem a tengerimalacaival van elfoglalva felvonásokon keresztül. Remek alap ahhoz, hogy az ember elmélyüljön a darab mélyebb vonatkozásain.

Operaházi viszonylatban tehát kivételes helyzetben vagyunk, mert már csak azon múlik a katarzis, hogy a zenei megvalósítás miként sikerül. Az előadásról legutóbb alig egy esztendeje írtam (lásd itt: Az atmoszféra teremtésétől a karikatúráig – A Figaro lakodalma az Operaházban), ehhez képest most egy szinte teljesen kicserélődött szereposztással találkozhattunk.

A zenei vezetés ebben a sorozatban Káli Gábor kezében volt. Csak dicsérni tudom azt az érzékelhető vezetői szándékot, hogy lehetőséget adjunk annak a fiatal magyar dirigens generációnak, akik tőlünk nyugatabbra már elismert pálcavirtuózok, viszont idehaza, durván fogalmazva, a kutya sem tud róluk. (Legutóbb Török Levente és Hontvári Gábor esetében tudtam ennek örülni.) Káli biztos kézzel, határozottan fogta össze együtteseit és a nagyszámú, elég változó minőséget felmutató szólistagárdát. Ha valamit hiányolnék, akkor az a finom mozarti zenei szövet, ami az egyébként pontosan játszó orkeszter mögül csak néha és csak kevéssé sejlett ki. Ez a Grófné első áriájának zenekari bevezetőjében volt tetten érhető legpregnánsabban.

Mert a korrekt, de távolságtartó előzene után viszont Pasztircsák Polina már az első megszólalással („Porgi amor”) meg tudta ezt teremteni, az atmoszférát, ami később az összes megszólalását élményszerűvé tette. Pasztircsák hihetetlenül eltalálta a figurát, a még virágzó, de mégis hanyagolt szépséget, aki egyfelől kétségbeesetten próbálja urát visszaszerezni, másik oldalról meg depressziósan nézi a világ más szerelmespárjait. Még sosem láttam Grófnét, akit ennyire megérintett Cherubino közeledése, de közben egyértelmű volt, hogy ez csak a szerelemre vágyó nő reakciója, az apród nem férfiasságával bűvölte el. Pasztircsák pontosan érti a zenei nyelvezetet, talán utoljára Daphné szerepében éreztem ennyire biztosan, hogy az énekesnő azonosulni tudott egy szereppel.

Pasztircsák méltó színvonalú partnere Almaviva gróf alakítója, Orendt Gyula. A Berlinben egyre nagyobb karriert befutó bariton okosan építi fel pályáját, mindig pontosan a saját hangi határain belül vállal új feladatot. A Grófot hosszú évek óta repertoáron tartja, érezhetően sok apró csiszolódáson alakította ki a figurát. Nem az az egydimenziós hős, aminek sokan szeretik ábrázolni, nem egyszerűen a skalpvadászat vonzza. Orendt Grófja – ez eddig még sosem volt ennyire szembetűnő – Don Giovanni ikertestvére, a hódításra koncentrál, a köztes eseményeket inkább kötelező társadalmi nyűgnek tekinti. Hangadása az ideális cavalierbaritoné, minden lágéban meleg és puha, de ugyanakkor határozott. Hogy a „Hai gia vinta la causa” ária gyors részében miért tér el a kottától egy jóval látványosabb, csúcshangokat megszólaltató verzióra, csak a művész tudná megmondani. Véleményem szerint ezzel a megoldással felborul az ária eredeti felépítése, s a záróhangok Fisz-e többszöri (kottában nem szereplő) megszólaltatás után már nem hat olyan bombasztikusan, mint egyébként. De ettől eltekintve, Orendt Gyula alakítása, hangi produkciója nagyformátumú, európai szintű, a szó klasszikus értelmében. Várom, hogy az évad második felében Don Giovanniként is bemutatkozhasson nálunk – mégha csak érthetetlen módon – koncertszerűen.

Baráth Emőkével kapcsolatban zavarban vagyok. Egyrészt itt van Susannaként egy nemzetközi rangú hangi jelenség. Baráth elképesztően érzi Mozartot, formálása ideális. A Rózsaária az est egyik fénypontja volt, a Levélduett Pasztircsákkal a másik. Mégis, a színpadon egy kicsit szorongó énekest látok, persze tökéletesen megvalósítva a rendezői instrukciókat. Elismerem, ez így leírva vaskos ellentmondás. A könnyed és derűs hangadással ékes ellentétben állt a látvány, a szigorú, majdhogynem drámai tekintet. Milyen egyszerű lenne azt írni, hogy szereposztási tévedés, de nem az, hiszen hangban minden megszólal, amit egy Susannától elvárhatunk. Talán egy komplett rendezői folyamat lett volna szükséges, ahol sikerül Baráth Emőke hangi oldottságát átkonvertálni színpadivá is.

Figaro szerepében Cser Krisztián régi motoros, csak ebben a rendezésben 12 esztendeje lép fel. Alakítása ennek megfelelően rutinos, talán túl rutinos is. Nincs ott a tekintetében a meglepetés, amikor Figaro váratlan szituációba keveredik. Mindenen átsütő, kicsit üres kedélyessége élesen elüt Baráth Emőke szorongó derűjétől. Hangban biztosan hozza az elvárhatót.

Cherubino szerepében Topolánszky Laura biztos pont, de úgy érzem, egyetlen oldalát fogta meg a szerelemre vágyó apródnak. Hangban éppoly hatásos, mint alkatban, de a saját figuráját – úgy érzem – még nem sikerült megtalálnia. Bartolo és Marcellina párosában Sebestyén Miklós és Gál Erika remek karakteralakítás nyújtanak, pontosan érezve a Szerzők által kijelölt helyüket és a szerepüket, nem túljátszva/túlharsogva azt. Ígéretesen énekelte Barbarina nyúlfarknyi szerepét Faluvégi Fanni.

A hosszúra elnyúlt előadást a földszint egy (külhoni) része már menetközben elhagyta, de a maradék állótapsos ovációval köszönte meg.

fotó:© MÁO - Nagy Attila