Zárás után

2010. június 4. - Zeneakadémia
Monteverdi Vespro della Beata Vergine

Zádori Mária, Pintér Ágnes, Drucker Péter, Mészáros Péter, Szigetvári Dávid, Kovács István, Bán Domokos
Debreceni Kodály Kórus (karig.: Pad Zoltán)
Orfeo Zenekar
Vez.: Vashegyi György

Jó fél éve hogy -dni- főszerkesztő úr szép cikkében elsiratta a ZAK Nagytermét, mert a hírek szerint a felújítás előtti utolsó nyilvános koncert zajlott ott 2009. november 28-án. Gondoltuk (reméltük), hogy mihamar egy kicsit fénylőbb, modernebb, de lényegében ugyanazon teremben hallgathatunk újra valamit, ami csak ezen a helyszínen szól igazán jól. De hát megszokhattuk már, hogy a világnak ezen a táján Isten malmai lassan őrölnek, ha éppen nem forognak visszafelé. Feltehetőleg tehát, nem lepődött meg igazán senki, hogy június elején a Debreceni Kodály Kórus hangversenyére el lehetett látogatni a "patináját" töretlenül őrző terembe.

Monteverdi két művével az Orfeóval és a Vespróval lényegében megalapozta azt a modern zenei beszédmódot, ahogyan a következő évszázadokban a főbb egyházi és világi énekes műfajok megszólaltak. A szólóénekesekkel (egyénileg és együttesekben), kórussal, zenekarral felálló operákhoz és egyházi művekhez a 1600-as évek első évtizedében írt két remekével olyan mintát szolgáltatott, amely gyakorlatilag mindmáig érvényesek. És persze olyan időtlen szépségű csodákat alkotott, amelyek szerencsére időnként felhangoznak itt-ott.

Az 1610-ben Velencében nyomtatásban is megjelent Vespro a négyszázadik évfordulón most Vashegyi Györgynek és a Kodály Kórusnak köszönhetően szólalt meg előbb Debrecenben, majd Budapesten. Bár nem árt a régi zenés megközelítés, ma egy ilyen előadás létrejötte inkább elhatározás, szervezés kérdése, mint leküzdhetetlen akadályokkal való harc. A Monteverdi mű előadásán a hét szólista mellett a karban 20 férfi és 12 nő énekes vett részt, és ennek a ténynek jelentősége volt az előadásra nézve.

Hozzájuk csatlakozott egy kisebb vonószenekar, valamint két furulya három harsona és három cink. Monteverdi kívánalmai némileg eltérnek ettől, de tudjuk, hogy abban az időben is sokkal inkább a lehetőségek határozták meg az előadók számát, mibenlétét, mint elvont eszmények, vagy akár konkrét előírások.

A felállást tehát autentikusnak tekinthetjük, de ennél fontosabb a kérdés: mit hallottunk valójában?

Erőteljesen szólalt meg a Deus In Adjutorium D-dúrja, a teljes zenekaron és énekkaron, némi hiányérzetem azonban akadt, a harsonák, cinkek mellől keveselltem a magas kórusszólamok fényét. Gondolom, az énekesek számát, a férfiak és nők arányát valamiféle koncepcionális elgondolás és nem létszámhiány alakította így, nekem mindenesetre a nagy kórus hangzása a magasabb hangok hiánya miatt mattnak tűnt, ahol pedig szólisztikus szerep hárult rá, ott a szoprán szólam kevés is volt.

Mindezzel együtt gyönyörűen szóló énekkart, szépen kidolgozott szólamokat, érthető szövegmondást, pontosan belépő énekeseket hallottunk, aminek alapvető szerepe volt abban, hogy méltó színvonalú előadást hallhattunk azon az estén. A hangszeresek is jól teljesítettek, egyedül a második cinkes erejét haladta meg kissé a Sonata Sopra Sancta Maria virtuóz szólama, ez bizony eléggé gikszeresre sikeredett. De a kisebb hiányosságok ellenére a hangszeresek esetében is dicsérhetjük az általánosan egységes szép hangzást, a pontos belépéseket.

Az énekes szólisták meglehetősen vegyes képet mutattak. Zádori Mária nagyszerű technikával ellensúlyozta a hanyatló vocét, mellette erőteljesen, üdén szólt Pintér Ágnes szopránja. Szigetvári Dávid tenorja néhol éretlennek tűnt a Nigra Sumban. Említeni kell még Mészáros Pétert, akinek a Sancta Mariában akadtak gondjai az alsóbb hangokkal. De mindegyikük stílusosan szólaltatta meg a néhol igencsak igényes, melizmákkal bőségesen dúsított szólamokat.

Vashegyi biztosan kézben tartotta a zenei folyamatokat, főleg az első rész volt összefogott, és sikerült tartania a szükséges feszültséget is. Ezt kissé megtörte a szünet, kissé lassan kapaszkodtak vissza az előadók az első rész magasságaiba, bár az Ave Maris Stellából ez után is hiányoltam az igazi, himnikus emelkedettséget.

Végül megérdemelt volt a előadók ünneplése.

Remélhetőleg nemsokára tényleg egy légkondicionált, és még sok más széppel, jóval kedveskedő hangversenyteremben hallgathatunk emlékezetes hangversenyeket.