A feltámadás reményében búcsúzunk (Az utolsó koncert a Zeneakadémián)

2009-12-02 09:09:26 - dni -

2009. november 28.
Zeneakadémia

Frankl Péter (zongora), Kelemen Barnabás (hegedű), Kokas Katalin (brácsa), Kokas Dóra (gordonka)

BRAHMS:
c-moll zongoranégyes, Op.60
g-moll zongoranégyes, Op.25
A-dúr zongoranégyes, Op.26

Az ember reménykedik, de azért rossz érzés a közeli jó barátot, családtagot az orvosok kezére adni. Beviszem a kiírt időpontra, segítek beszerezni mindent, ami szükséges, de aztán hazaindulok, magára kell hagynom. Vajon mikor és milyen állapotban látom viszont?

Jól tudom, hogy már nem lehetett tovább halogatni. A Zeneakadémia a végletekig lepusztult, ideje a „műtétnek” – de így sem lesz könnyű nélkülözni. Igaza volt Fáy Miklósnak, amikor azt írta, hogy nélküle „...nem lehet egy normális zongoraestet megszervezni, mert nincs hozzá megfelelő méretű terem.”

Csakhogy ez így túlságosan pragmatikus és prózai megközelítés, ha arra gondolok, hogy az utóbbi évtizedekben spirituális otthonunk, házunk és hazánk is volt egyszerre.

1973 őszén voltam ott először hangversenyen, és mi minden történt velem ott azóta! Emlékszem, amikor az orgonakarzat közepéről szemtől szemben láttam Ferencsik villámló tekintetét, amivel egy kisebb fagottgikszert torolt meg. Emlékszem Aaron Copland dirigálására, Sándor Frigyes 1976-os Máté-passiójára. Ton Koopman csembalójátékára, vagy a halk morajra, amivel 1979-ben a közönség Nicolai Gedda ráadást konferáló szavait fogadta: Rimszkij-Korszakov, Szadko...

Kivezényelt diákként voltam olyan április 4-i ünnepélyen, amin Schiff András játszotta az Internacionálét. Ott voltam a kisteremben, amikor Lev Vlaszenko harmadik ráadásszámként vágott bele a Pathétique-szonátába.
Beethovenről jut eszembe, én is hallottam az eléggé apatikusnak tűnő Emil Gilelsz estjét, amiről Kocsis Zoltán olyan feldúltan távozott (az emeleti karzat folyosóján visszhangzott: „Aki ennyire unja a zenét, az miért nem megy már a ...").
Miről meséljek még, hisz ennyiből is értitek? Ti is ott voltatok Lamberto Gardelli Verdi Requiemjén? A King’s Singers első budapesti hangversenyén? Hallottátok Bach zongoraversenyeit Kocsissal, Ránkival és Simon Alberttel?

Majdnem harminc éve, hogy a koncertekre nem egyedül járok. (Mondtam már, hogy a feleségemmel is a Zeneakadémián találkoztam?)

Most a zárókoncert szünetében azon morfondírozunk, vajon van-e olyan szék a teremben, ahol még nem ültünk? Talán a rektori páholy az egyetlen, ahonnan nem hallottunk előadást. Soha nem fogjuk már megtudni, de ha eddig gyűjtöttük volna a jegyeket, ha húztuk volna a strigulákat, akkor is kezdhetnénk újra az egészet. Az új, kétszáz fővel kisebb teremben a széksorok is mások lesznek. Mondjuk, ez önmagában még biztosan nem fogja érinteni az akusztikát, de vajon mi marad a „miliőből”?

A fellépő muzsikusok is elgondolkodhattak a szünetben, de az is lehet, hogy valaki szólt nekik, mindenesetre a második félidőre már gondosabban hangolták a hangszereiket. A szünetig hiábavalónak éreztem az igyekezetet, hiába a széles kötés, az intenzív formálás, ha a permanens tisztátalanság miatt nem állhatott össze a homogén hangzás. Lehet, hogy Kokas Dórát is önhibáján kívül éreztem a felállás leggyengébb láncszemének? Egy-egy szólóban kiderült, hogy ura a hangszerének, mégsem jött át.

Legalább a végére aztán, nagyon sok minden a helyére került. Kiderült, hogy a Kelemen–Kokas családi kamaraegyüttes igenis nagyon otthonos Brahms – egyébként rendkívül nehéz és igényes – műveiben, és Frankl Péter mennyire rugalmasan képes összefogni és irányítani, még úgy is, hogy nem akar uralkodni.

Végül is jó hangverseny lett, mondhatni, zárszóként is méltó.

Valahogy mégsem lettem maradéktalanul jókedvű. Tudom, hogy két-három év hamar elszáll, és az is tény, hogy időközben igazán megszerettük a Nemzeti Hangversenytermet is. Nem maradunk zene nélkül, de talán most, a bezárás első napjaiban mérjük fel, hogy a Zeneakadémia mi mindent jelentett, még a legnagyobb koncertélményeken túl is.

Mindennek újjáteremtéséhez biztosan nem lesz elég két-három év. Egy építkezéshez, vagy akár renováláshoz elegendő, ha a lakatosok lakatolnak, a bádogosok bádogoznak és a burkolók burkolnak, de hogy az épület újra otthonunk legyen, még nem tudom, mi kell. Remélem, hamarosan megláthatjuk...

a mai kor embereinek már túl szűken vannak a széksorok