Meseváros zenekara (Az Anima Eterna hangversenye)

2010. április 27.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart g-moll szimfónia, K. 550
C-dúr (Jupiter) szimfónia, K. 551
Esz-dúr zongoraverseny, K. 271
Anima Eterna

Vezényelt és pianofortén közreműködött Jos van Immerseel

A brügge-i Concertgebouw rezidens zenekara az Anima Eterna. A középkorból itt maradt belgiumi kisváros valóban mesés környezet egy régihangszeres együttes számára, és modern koncertpalotája, amely egy több mint 1200 férőhelyes nagyteremmel bír, bizonyára kiválóan szolgálja a hangversenyeket előkészítő munkát is.

Jos van Immerseelt, az alapítót és zenei vezetőt Magyarországon eddig csembaló és fortepiano játékosként, valamint Spányi Miklós és Péteri Judit tanáraként ismerhettük. Utóbbi hosszabb interjút is készített vele, amely a Régi Zene II. című kiadványban jelent meg, 1984-ben. Akkor Immerseel úgy nyilatkozott, nem híve az állandó zenekarnak, mert fennáll a veszélye, hogy egyformán játszanak mindent.

De 1987 változást hozott, megalakult az Anima Eterna. Monteverditől Gershwinig terjed a repertoárjuk, és hogy ez utóbbi zenéje ne úgy szóljon, mint tizenhetedik századi elődjéé, arról az eltérő feladatokhoz alkalmanként kiválasztott zenészek gondoskodnak. Nincs próbajáték, az ismert, bevált muzsikusokat hívják.

Ravel Bolerója is szerepel a zenekar műsorán, Immerseel a zeneszerzőről kölcsönözte azt a mondatot, amely a legtömörebben fejezi ki művészi hitvallását: „Nincs szükség arra, hogy a zenémet interpretálják. Elég, ha csak eljátsszák.”

Ennek megfelelően, a zongoristából lett dirigens legfőbb ellensége Karajan, illetve az általa képviselt despotikus karmestertípus. Mint mondja, az ideális zenekar egyéniségek együttese. Persze kell egy vezető, akinek vannak elképzelései arról, milyen kottából, milyen tempókkal, milyen hangszerekkel, milyen zenekari hangzási egyensúllyal kell játszani egy adott művet, de ezek meghatározása után ő nem kíván akarnokként uralkodni a zenészeken.

Ezek szerint, azok a „varázsló” mozdulatok, amelyeket zongorista-karmestertől láttunk, nem annyira ügyetlenség, gyakorlatlanság, hanem koncepció eredményeként voltak olyanok, amilyenek.

Akkor viszont, miért volt arra szüksége, hogy a Jupiter szimfóniához (a harmadik tétel kivételével) pálcát vegyen a kezébe? Netán a rendetlenkedő zenészek miatt, vagy az indulószerűen feszes témák kiáltanak követhetőbb utasítások után?

Mi tagadás, lehet egy koncepció szóban nagyon hangzatos, ezzel Immerseel esetében nincs baj. Nem is azon akadtam fenn, hogy a muzsikusok az intonáció és a belépések terén néha kisebb pontatlanságokat mutattak, és a zenekar hangszíne gyakran volt nyers. De ha tábornoki mentalitásra nincs is szükség ahhoz, hogy a zenészek elfogadják, az egységes akarat, a karmesteri koncepció nekem igenis hiányzott. Az a bizonyos összefogás, amelynek eredményeként a hallgató érzi, a mű első ütemében elindul valami, aminek az utolsóban lesz vége.

Néhány évtizeddel ezelőtt talán megelégedtünk volna egy olyan előadással, amely viszonylag tisztességes együttes játék mellett bemutatja, hogyan is szólhattak a korabeli zenei eszközökön előadott Mozart művek. De egy igazi egyéniség keze nyomát feltehetőleg akkor is hiányoltuk volna. Az elméletileg meghatározott tempó csak egy keret, azt az adott körülményekhez igazítani, tartalommal megtölteni igenis egy vezéregyéniség dolga.

Azért is érdekes ezt felvetni, mert a versenyműben Immerseel egyáltalán nem kívánt a „szürkék zongoristája” lenni. A zenekarral nem törődött, azt az a koncertmester irányította, akivel szintén nem tartott semmi látható kapcsolatot. Ő maga szépen, stílusosan, szellemesen játszott a nagy teremben eléggé árván szóló fortepianón.

Egyébként a zenekar koncertjein mostanában a g-moll és a C-dúr mellett az Esz-dúr szimfónia szerepel. Talán nem kellett volna a fortepiano versenyt pont ide, a MűPába hozni. Az ugyanis egyáltalán nem stílustalan, ha egy korhű együttes létszámát nem elvont elmélkedések, hanem a helyszín feltételei határozzák meg.

A zenekar egyébként a Mozarthoz talán legkisebb szükséges létszámot mutatta, öt-öt hegedűssel, három nagybőgőssel. Így nem csak az abszolút hangerő, hanem a dinamikai viszonyok is a nagy terem légterének áldozatául estek.

Négy évvel ezelőtt ugyanitt egy másik belga karmester, egy másik belgiumi székhelyű zenekarral Mozart három utolsó szimfóniájának autentikus szellemiségű, revelatív erejű előadásával azt bizonyította, igen is nem árt, ha a zenekar kicsit nagyobb és van olyan vezérfonal, amelyet a zenészek követhetnek. Igaz, Herreweghe valódi óriás...