A harmadik (Mozart három utolsó szimfóniája / Herreweghe)

2006. május 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Orchestre des Champs-Elysées
Vez.: Philippe Herreweghe

MOZART:
Esz-dúr szimfónia, K.543
g-moll szimfónia, K.550
C-dúr (\"Jupiter\") szimfónia, K.551

Szerencse, hogy Mozart kétszázötven éve született, mert így idén már eddig is olyan Mozart-produkciók sorát hallhattuk, amelyek tán az évforduló nélkül is létrejöttek volna előbb-utóbb, de így biztosan, és még azért bőven van idő újabbakra. Én személy szerint a Kocsis-NFZ-féle G-dúr zongoraverseny és a Kovalik rendezte operák után most a harmadik olyan Mozart-előadással találkoztam, amely alapvetően meghatározza ezt az emlékévet számomra.

Herreweghe Bach-megvalósításai (élükön a Máté-passió két felvételével) a régizenei - és természetesen az általános - interpretációtörténet aranyoldalaira tartoznak, és most már a Mozart-szimfóniák előadásai is odakerültek, ha egyelőre még csak koncertelőadásként is, vagyis nem dokumentáltan. Eddig csak vokális műveket és a Gran Partitát vette lemezre Mozarttól a karmester.

Egy kicsit megint a teremről, amelyet valószínűleg már mindenki elkönyvelt magában valamilyennek, de azért még tud meglepetéseket okozni. Amikor először jártam ott, akkor a második emeleti erkélyen, középen ültem. Azóta \"beültem\" gyakorlatilag az egész termet, és most, hogy ismét oda kerültem, azt kell mondanom, tökéletesen megfelelő hely ahhoz, hogy mindent tisztán, a megfelelő távlatból hallhassunk. Persze ehhez kell egy olyan zenekar is, amely úgy szólal meg, mint a Champs-Elysées színházé.

Alapvetően tizenkilencedik századi hangszerekkel állt fel az együttes, 8-7-5-4-3-as vonós létszámmal, tehát mindenképpen egy Mozart utáni kor hangzásvilágát mutatva. Mivel azonban az \"eredeti\" hangzás végeredményben amúgy is illúzió, ez a felállás elfogadható kompromisszumnak tűnik. A vibrátó nélküli játékmód (az itt is alkalmazott bélhúrokon) valóban szép tónusú zenekari hangzást tud eredményezni, és a tizennyolcadik századiaknál valamivel fejlettebb fúvósok is konkrétabb, a megszokotthoz közelebb álló hangot tudnak adni, miközben megőrzik archaikus jellemzőiket is.

Ehhez azért olyan zenészek is kellenek, mint amilyenek ebben a zenekarban ülnek. Képesek a legszebb, legpuhább vonóshangzás megvalósítására, mert pontosak az indításaik, és az intonációjukkal sincs semmi baj. A fúvósok szólistaként is remekeltek, legyen szó akár a klarinétosokról, fuvolásról, és/vagy a natúrkürtösökről, akik egyetlen kis gikszerrel, ugyanakkor végig élményszerűen játszottak. Az együttállások pedig olyan pontosan, tisztán szólaltak meg, hogy ezeken a hangszereken ismét egy teljesen új hangzásvilágot fedezhettünk fel magunknak. És ezt bizony nagyon is jutalmazza ez a terem. Egyáltalán nem hiányzott az a bizonyos intimebb, kisebb - és hát kevesebbeknek is szóló - környezet.

Az már az Esz-dúr szimfónia első akkordjainak megszólalásakor kitűnt, hogy itt most nem csak hangversenyben, hanem élményben is részünk lesz. Vannak koncertek, amikor ez csak némi idő eltelte után derül ki. Vannak, ahol bizonyos műsorszámok csak a \"jó, hogy ezt is hallottuk\" kategóriába tartoznak, azután mégis hallhatunk olyan művet, amelynek előadását örökre megőrizhetjük emlékezetünkben.

De most felhangoztak az első ütemek, és rögtön megcsodálhattuk azt a hangzást, amit fentebb már megpróbáltam érzékeltetni. Azt nem lehet mondani, hogy Herreweghe mozdulatai tanítani valóak lennének; valójában kevés olyan karmester akad, akinek szabad, bármiféle tanultságot nélkülöző mozgása kevésbé jelezné azt, ami a zenekarában történik. Azt a pontos, tömören szóló, egységes megszólalást, a feszes tempókat, a pontos indulásokat, az egész zenekaron, vagy csak az egyes szekciókban.

Legfőképpen pedig a témáknak azt a pregnánsan hangsúlyozott, azokat egymással mindig jól meghatározott viszonyba helyező megszólaltatását, amely értelmezésének legfőbb eszköze. Minden hang és motívum pontosan helyezkedett el abban a többdimenziós koordinátarendszerben, amelyet a hangsúlyok, hangszínek és a dinamika egyenesei mentén jelölt ki Herreweghe. Eddig egységesnek mutatott, hallott motívumok részletei váltak el egymástól, hogy párbeszédet folytassanak egymással, vitájukban a legfőbb érvek a hangsúly- és hangszínváltások voltak, utóbbiak szorosan összefüggtek a dinamika változásaival.

A tempók élénkebbek voltak a megszokottaknál, de az egyes tételek olyan gazdagon kidolgozottan szólaltak meg, hogy a sűrűn jelentkező újdonságélmények nem éreztették rövidnek őket. Különösen feltűnő volt ez a g-moll szimfónia első tételében, amelyről ma már minden mobiltelefon tudni véli, hogyan is kell előadni. A kicsit gyorsabb tempó újragondolt frazeálással, artikulálással is együtt járt. Az egész tétel az eddig megszokottnál sokkal mozgékonyabb, forrongóbb felfogásban szólalt meg, visszautalva a \"kis\" g-moll szimfónia \"sturm und drang\" világára. Hogy ez-e a helyes felfogás, ott és akkor másodlagosnak tűnt - az előadás olyan meggyőzően, erőltetés nélkül mutatta nekünk ilyennek a tétel világát.

Az Esz-dúr szimfónia második tétele fölött az Andante con moto jelzést olvashatjuk. Herreweghe előadásában a mozgáson volt a hangsúly. A g-moll szimfónia simán csak Andante feliratú lassú tétele is hasonló értelmezéssel szólalt meg, de a kidolgozottság gazdagsága révén ennek is megvalósult monumentalitása.

Szünet után mintha vesztett volna feszültségteremtő erejéből a zenekar, legalábbis a Jupiter szimfónia első tétele minta halványabban sikerült volna, de arra is fény derült, Herreweghénél a tempóválasztás nem mechanikusan gyorsabbra vett, mert itt például teljesen megszokott tempójú Andante cantabilét hallhattunk - ez esetben a karmester az éneklő dallamformálás megvalósítását tartotta szem előtt.

A csoda itt a menüett-tétel volt, amelyben olyan hullámzóan, lebegően, mintegy a hangsúlyok hintájára ültetve szólaltak meg a témák - különösen a trió (e-)disz-e-cisz-d vonós dallama volt feltűnően kidolgozva ilyen szempontból -, hogy ismét az újszerűség élményével lehettünk gazdagabbak, anélkül, hogy valami túlzást, a zenétől idegen belemagyarázást kellett volna a karmester szemére vetnünk.

Jött tehát, mint a legnagyobb vokális Bach-művek interpretátorainak egyike, vezényelt, győzött és távozott, mint a figyelmünkre legméltóbb szimfonikus Mozart-művek előadóinak egyike: Philippe Herreweghe.