A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON-ban Sándor Erzsi hangjáról – többek között – ez áll:

„  … Ez a hang nem a koloratúra-énekesnők bravúros, de rendszerint kissé üres hangszere, hanem mélyen drámai fényű és erejű hang, mely a mély fekvéstől a legnagyobb magasságig (a magas é-ig) egyenlő tömörséggel csendül. Intenzitása, ereje rendkívüli, de legnagyobb ereje a pianók halk, páratlan finomságában rejlik. Az ő híres pianói zsolozsma-szerű áhítattal csendülnek meg, és áhítatos hatást váltanak ki a hallgatóból. …”

E megállapítást támasztja alá ez a felvétel is:

Verdi: Traviata - Sándor Erzsi

Sándor Erzsi szobra az Operaházban

A ZENE, 1931. 7. SZÁM:

„SÁNDOR ERZSI

énekesnői működésének huszonöt esztendős évfordulóját ünnepelte meg a muzsikus világ, szoborleleplezéssel, szónoklatokkal és a m. kir. operaházban tartott díszelőadással.

Ritka eset, hogy valaki művészi kvalitásainak hervadatlan virágzásában érhet el hasonló, énekeseknél igazán kivételes jubiláris dátumot. Kolozsvárott kezdte meg énektanulmányait s Budapesten a Zeneakadémián fejezte be. Az évzáró vizsgán oly tüneményes sikert aratott páratlan csengésű hangjával, muzikalitásával és már akkor jelentős koloraturatechnikájával, hogy az Operaház rögtön tagjai sorába szerződtette. Lakmé szerepében hódította meg akkor a pesti közönséget és ma, huszonöt év után ismét a Lakmé címszerepében ünnepelte őt tomboló tapsokkal a jubileumi előadás ünnepi hangulatú hallgatósága. E két végpont között különböző korszakok különféle stílusok dalműveinek több, mint félszáz főszerepét játszotta. Sokoldalúsága valóban imponáló, ha elgondoljuk, hogy a múlt század divatos olasz operáiban (Lucia, Rosina) Verdi és Puccini dalműveiben, Mozart örökéletű gyöngyeiben, azonkívül Mayerbeer, Offenbach, Wolff-Ferrari és Strauss operáiban éppoly nagyszerű, felülmúlhatatlan volt, mint Erkel Bánk bánjában és Hunyadi Lászlójában. Sándor Erzsi azokhoz a kiválasztottakhoz tartozik, kiknél a természetnek pazar bőkezűségével adományozott hanganyaga mellé még nagyszerű színészi kvalitások is járultak.

Szobrának leleplezésére felvonultak zenei életünk vezető egyéniségei, hogy a jubiláló művésznőt köszöntsék. Radnai Miklós az Operaház nevében, Hevesi Sándor a Nemzeti Színház és Hubay Jenő dr. a Zeneművészeti Főiskola képviseletében tartottak ünnepi beszédet. Egymásután járultak még a művésznő elé Dömötör István, Jármay András, Tolnay Pál, Bognár Erzsi, Bárdos Artur, Dalnoky Viktor, Ráskay Dezső és Székelyhidy Ferenc; utóbbi Sándor Erzsi ujjára gyönyörű szavak kíséretében húzta fel a címeres aranygyűrűt, a színház magánénekeseinek ajándékát.

Nagy gonddal készült az Operaház a jubileumi előadásra, új díszletekkel, szerepcserékkel és felújított rendezéssel. Sándor Erzsi hangja ma is oly üdén, kristálytisztán csengett, mint negyedszázaddal ezelőtt. Laurisin Lajos, Maleczky Oszkár, Somló József, Palló Imre, Orosz Júlia, Gere Lola és Bársony Dóra tudásuk és művészi készségük javát állították a valóban gyönyörű előadás szolgálatába. Berg Ottó biztos kézzel hozta ki maradéktalanul a partitúra minden kvalitását. A közönség alig tudott betelni a mű szépségeivel és meleg szeretettel ünnepelte az est minden közreműködőjét.“

Az operaénekesnő, akinek még életében szobrot állítottak:

Sándor Erzsi

(Kolozsvár, 1885.07.28.-Budapest, 1962.03.21.)

Papp Viktor az „Arcképek az Operaházból” c., 1924-ben megjelent könyvében a következőket írta róla:

„Operaházunk koloratur-primadonnája. A floriturák, grupettók, trillák, mindenféle zenei ékítmény mestere. A könnyed, csillogó, bravúros éneklés kápráztató fülemüléje. 

Jászai Mari mondta volt, hogy a koloratura mindig mesterien csiszolt, hidegfényű, velencei üres kristálypoharat juttat eszébe, de Sándor Erzsi hangjának kristálypoharában színültig tokaji bor van. A La Grange-ok, Wiltnék, Gerster Etelkák, Paulinék és Bianchik nagyhírű sorából való. Hangjának karaktere leginkább a Bianchi Biankáéval rokon, de abban különbözik tőle, hogy színmagyar zamatú, az erdélyi hegyek s székely erdők magyar csalogányaitól eltanult művészet.

1885. augusztus 28-án született Kolozsvárott régi, székely családból. Atyja, lokodi Sándor János, jobb módú iparos volt, de betegség s az ezzel járó anyagi bajok folytán üzlete tönkrement. Ős székely vér volt Sándor Erzsi édesanyja, Sebessy Róza, is. A szegénység az éneklést, a dalt nem szorította ki a családból. Az apának csengő tenor hangjához bársonyosan simult az anyjának tercelő kontraaltja. Sándorénak tizenegy gyermekük volt. Erzsi sorrendben a hetedik s Mariska (Környey Béláné) a tizenegyedik. A többi elhalt. A kis Erzsinek olyan csodálatos érzéke és füle volt az énekhangokhoz, hogy családi legendaként emlegetik. Három éves korában, mikor, édesapja valamit véletlenül hibásan énekelt, az apró leányka felkiáltással tiltakozott: — Tata, ez nem jó!...

„Böske“ folyton énekelgetett. Csattogott a ház kis torkától. Színielőadásokat rendezett, amelyek bizonyára fantasztikus, a gyermeki képzeletnek merész és naiv operái, vagy operettjei voltak. Ő komponálta hozzá az énekeket. A kótát az elemi iskolában tanulta meg, s már hétéves korában nyilvános színpadon szerepelt. A kolozsvári Nemzeti Színházban Szathmáry Árpád jutalomjátékára „Hököm Matyi“ került színre. A primadonna Sándor Erzsike volt, kinek felléptét a színlap élén nagy betűk hirdették. Olyan siker volt, hogy a színdarabot nyolcszor adták. elő. A következő néhány évet a tanulás foglalta el. Kitűnő tanuló volt. Elvégezte a polgári iskolát, s hogy kenyérkeresete legyen, tanítónői diplomát akart szerezni. Ez azonban nem sikerült, mert protekció híján kitűnő bizonyítványai dacára sem vették fel az intézetbe.

Majláth püspök Kolozsvárott „Szent Antal kenyérosztás“ elnevezéssel zenés miséket rendeztetett. Erre nagy énekkart állítottak össze, s a kar szóló énekesnője az akkor már elismerten szép hangú Sándor Erzsi lett. Nagyon érdekes, hogy a serdülő leánykának alt hangja volt, úgyhogy például Schubert "Ständchen”-ének legmagasabb hangját, a kétszer vonalazott g-t, nem érte fel. Ezeken a zenésmiséken tűnt fel a Sándor Erzsi hangja Farkas Ödönnek. Farkas Ödön nagyhírű s mindenki által tisztelt zeneszerző, konzervatóriumi igazgató és énekpedagógus volt. Az ő nevéhez fűződik Kolozsvár legértékesebb zeneélete. Folyton kereste, kutatta, tanította és irányította a tehetségeket. Ingyen! Sándor Erzsit is tanítványául fogadta,
s vele is úgy tett a szűkszavú, mogorva ember, mint társaival, magában értékelte a talentumát, de az elismeréssel és biztatásokkal fukarkodott. Három évig járt már hozzá, amikor egyszer azzal állított be az órára.

—- Igazgató úr, kérőm van, férjhez menjek-e?

A zárkózott muzsikus meglepődött a kérdésen, összeráncolta a homlokát, s valami olyasfélét mormogott, hogy jobb volna, ha bemutatná a hangját Budapesten. Úgy is történt. 1903 szeptemberében Sándor Erzsi édesapjával a fővárosba jött, s vizsgálatra jelentkezett a Zeneakadémián. Erkel Gyula ült a zongoránál, mint korrepetitor, s Mihalovich Ödön, Moravcsik Géza, Maleczkyné, Ábrányiné és Sikk tanár volt az ítélkező. — Mit hozott? — kérdezte szigorúan Mihalovich. — A „Donna Anna“ levéláriáját — válaszolt szorongva a leányka.

A tanárok e nagy feladatra meglepődve néztek össze. Szállt, csengett, szökkent a hang stílusosan, nemesen, úgy, hogy Mozart is meg lelt volna elégedve. A bizottság válasz nélkül bocsátotta el a fiatal énekesnőt, de meghagyta, hogy másnap jelentkezzek az Operaházban, mert ott is meg akarják hallgatni. Apja kíséretében kis, egyszerű, fehér ruhácskában jelent meg a próbán. „Hamlet”-ből Ophelia őrülési jelentét énekelte. A bizottság, egy-két véletlenül jelenlevő énekes, meg a színházi munkásszemélyzet elragadtatva hallgatta. Jöttek azonban a tanári kérdések:
— Tud-e poétikát, prozódiát, összhangzattant, zongorát. zenetörténetet? Biz ő nem tudott. — Mit tanultak hát? — kérdi erélyesen Mihalovich.

— Énekelni, — mondja szerényen a leányka.

Felvették az operaiskola első osztályába. Az első félév végén a „Sevillai borbély“ Rosina szerepében kitűnően vizsgázott, majd a második évben a végző operai növendékek közt Ophelia őrülési jelenetét énekelte. Ez a vizsga volt első nagy dicsősége. Az ismeretlen, jelentéktelennek tetsző leányka egyszerre művésznővé  nőtt. Pár perc előtt jelenésére várva, még elhagyottan ült a nagy kulisszák mögött, kijön a színpadra, Vasquez grófné bő, selymes ruhája csak úgy lóg vékonyka termetén, elkezdi áriáját, s mire elvégzi, övé az egész színház. Társai sok virágot kaptak, őreá senki se gondolt, neki csak egy jutott, egy fehér lótusz, melyet Berzeviczy Albertné dobott a boldog leány elé. Ez után a vizsga után évi 1200 koronával ösztöndíjas tagnak szerződtették az Operaházhoz. E mellett azonban mint harmadéves szorgalmasan tanult a Zeneakadémián, úgyhogy az év végére nyolc kolorataur szereppel készült el. Még iskolás növendék volt, mikor az Opera-közönség s a sajtó egyaránt egy új magyar, énekes tehetség feltűnését ünnepelte. Iskolai tanulmányait a „Bánk bán“ Tisza parti jelenetével zárta le.

Amint végezte a Zeneakadémiát, dr. Bosnyák Zoltán államtitkárhoz, az ismert színműíróhoz, ment feleségül s énektudásának tökéletesítése végett 1908-ban félévre Párisba utazott. Paris hódító művészlevegője nagy hatással volt a minden szép iránt fogékony fiatal lélekre. Énektudását Eugene Crosti, a híres énektanár, növelte. Paris után egymásután aratta Operaházunkban sikereit. Vera Violetta, Mignon, Dinorah, Ophelia, Lakmé, Éj királynője, valamint Melinda, Olympia, Giulietta, Antónia közismert hármas szerepe, Constanza, Donna Anna, Lucia, Gilda, Rosina után jön Csocsoszán, Mimi, majd annyi remek szerep, hogy oldalak kellenének felsorolásukhoz. Az egész koloratur-repertoárt egymaga látja el ma is. Legkedvesebb szerepének mind között „Az álarcosbál” Oszkárját tartja, mert abban „huncutkodni es csintalankodni lehet“, — ami lényének egyik kiegészítő vonása. A másik: őszintesége. Egyenes nyíltsággal mondja el, hogy nagy tanítómestere, Farkas Ödön. mindig bosszantgatta:

- Aki koloraturázik, őrült, vagy madár.

... Madár bizony. Operaházunk kincses torkú magyar madara. Óriási hangterjedelmének felső határa a három vonalas é, mellyel a világ minden színpadán első lehetne.

Sándor Erzsi olaszul és franciául is énekel, de a szövegmondása nem kifogástalan, ami a koloratura természetében gyökerező fogyatékosság. Színjátszási képessége hangjának rendkívüli értékével nem áll arányban. Újabban sokat haladt ezen a téren is. Koloratur szerepkörben különben a színjátszási modern „versimo” lehetetlen. Így legtöbb szerepében csak arra szorítkozhatik, hogy a zene és színészi feladatok közé szorított kiáltó ellentéteket diszkrét játékmodorral enyhítse. Műveltsége, irodalmi ismeretei figyelemreméltóak. Nagyon szeret olvasni. Kedvelt írója Dickens. Egész élete: ének és olvasás.

Művészetével a külföldön is elismerést szerezett a magyar névnek. „Művészi érdemei elismeréséül“ a király 1917 februárjában cs. és kir. kamaraénekesnővé nevezte ki. Jeritzával és Millerrel egyszerre. Ez volt az utolsó kamaraénekesi kitüntetés s az első és egyetlen eset, hogy magyar művész kapta.

Ahány külföldi művész Operaházunkban Sándor Erzsivel énekelt, mind az elragadtatás hangján szólt róla. Még a Zeneakadémiába járt,mikor a nagyszerű Arnoldson Sigriddel együtt énekelt a „Mignon”-ban. Másnap minden idők legnagyobb Mignonja a kis kezdőnek ezzel a dedikációval küldte el arcképét: „A la charmante et admirable artiste Mlle Sándor Erzsi avec les  meilleurs souvenire et sincère voeux pour un brilliant avenir.“ Titta Ruffo, a világ egyik legcsodáltabb baritonistája, Opera- házunkban a kulisszák mögött mindig hallgatta Sándor Erzsi énekét s vendégjáték-sorozata végeztével a „Hamlet“ után, búcsúzóra ezt a fényképet küldte magyar partnerének: „Alla mia Ophelia ideale alla cantatrice squisita e gentile Signora B. Sándor Erzsi con vivissima ammiratione”.

"Őrült"? Nem!!! "Madár"!

Aljabjev: A csalogány – Énekel: Sándor Erzsi

Az szinte biztos.

Megállapodás, szerződés alapján írták ki a hangszerelő zeneszerző nevét.

Hozzáteszem még,  hogy ebben az időben már rangja volt Kemény Egon nevének, tudása és tehetsége saját művein kívül több ezt megelőző hangosfilm hangszerelésében - jazz- és szalonorchester  - is megmutatkozott. Laurisin Miklós tehát pontosan tudta, kire bízza zenéje hangszerelését, akárcsak a kiadók.

Ritka eset, hogy a zene szerzőjének a neve mellett a hangszerelőé is szerepel. Nem tudom, kinek köszönhető ez a - sajnos, párját ritkítóan - tisztességes eljárás, Laurisin Miklósnak avagy a kiadónak-e, de úgy vélem, inkább Laurisin Miklós becsületességének. 

"Mit adhat nekünk az életünk..." angol-keringő

Laurisin Miklós pályájával Kemény Egon zeneszerzővel kapcsolatban a "Pusztai királykisasszony" és "A hölgy egy kissé bogaras" című magyar filmek zenéjének hangszerelésével is foglalkoztunk lsd. 323, 322, 321, 305 számú bejegyzések. 

Most felbukkant az egyik említett kottakiadvány, fent megtekinthetjük a címlapot.

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1978.09.22.:

Halász Péter írása:

„Napihír: Budapesti jelentés szerint 83 esztendős korában meghalt Szedő Miklós operaénekes.

Szedő Miklóst ismertem személyesen, nem közelről, de egy interjú kapcsán, amelyet 1948 tavaszán készítettem vele, néhány nappal azután, hogy hazatért Brazíliából. Szedő, aki nemcsak operaénekes volt, de kitűnő orvos hírében is állott, a 30-as évek végén vándorolt ki Dél-Amerikába és 1948-ban tért onnan haza. Természetesen megkérdeztem tőle, hogy miért határozta el magát oly sok évi távolliét után a visszatérésre? Van egy brazil szó, mondotta, ami úgy hangzik, hogy „saodade". Annyit jelent, hogy: honvágy. A honvágy hozott haza.

Jól emlékszem rá: a hosszú interjúnak, amelyet a Reggel című lap közölt a Reggeli Levélrovatában, amelyet azokban az esztendőkben rendszerint én írtam, ez az idegen szó volt a címe: Saodade. Lehet, hogy rosszul ejtem, a brazíliai portugálban nem vagyok otthonos. A lényeg azonban ez volt, a cikkben is, a mondanivalóban és ez most a visszaemlékezésben is: a honvágy. Azt hiszem, hogy hazatérése után mint orvos kezdett ismét működni, úgy emlékszem, hogy bőrgyógyász volt. A kivándorlás előtti korszakában Budapest egyik legdivatosabb és legnépszerűbb orvosa volt, ami nem is csoda: olyan orvos, aki esténként vastapsos sikert aratott az Operaházban a Bohéméletben, a Pillangókisasszonyban, mint Pinkerton hadnagy, a Sevillai Borbélyban, végülis még Budapesten sem volt sok.

Szedő egyike volt a 30-as évek legdivatosabb énekeseinek és legdivatosabb orvosainak. Azután, eltelve bajsejtelemmel, vándorbotot fogott a kezébe, és elindult Dél-Amerikába. Ahonnan azután 1948-ban a honvágy hozta haza. Az a bizonyos „saodade”.

Minthogy ezután az interjú után többé nem találkoztam Szedővel, életének és sorsának későbbi alakulásáról csak kevéssé vagyok tájékozott. Úgy emlékszem például, hogy valaha, régesrégen, a felesége volt Lábas Juci, a fiatalon elhunyt, ünnepelt színésznő. Mondom, úgy emlékszem, de azért szerettem volna ellenőrizni emlékezőtehetségemet. Ilyenkor az ember a lexikonhoz fordul. Például az 1969-ben kiadott Színházi Kislexikonhoz, amelyben (úgy hinné az ember) szerepel minden prominens személyiség, akinek köze van, köze volt a magyar színházi élethez. Szedőnek köze volt. Hiszen nemcsak az Operaházban és a Városi Színházban szerepelt gyakran, de százszámra készültek a hanglemezei, rengeteg színes zenei estén, hangversenyen szerepelt. Szedő Miklós azonban nem található a Színházi Kislexikonban. Pedig Hont Ferenc és Staud Géza szerkesztette, és mindkettőjüknek tudnia kellett, hogy ki volt Szedő Miklós. De ha nincs a Színházi Kislexikonban, akkor csak megtalálom a „Ki kicsoda” című kötetben, amelyben igazán szerepelnie kell mindenkinek, aki Magyarországon valaki, és amelyet 1975-ben adtak ki, tehát 69-ben esett mulasztásokat jóvá lehetett tenni benne. Szedő Miklósnak Szedov után kellene logikusan következnie a „"Ki kicsodá“-ban, de nem következik. Szedov Leonyid Ivanovicsról viszont elég beszédes szakasz tájékoztatja az érdeklődőt, megtudjuk róla, hogy csillagászattal foglalkozik és a bolygóközi közlekedés problémáival. Szedő Miklósról azonban egy szót sem. Ne lett volna elég érdekes valaki ahhoz az 1970-es Magyarországon, hogy bekerüljön az 1975-ben kiadott „Ki kicsodá”-ba? Egy 1930-ban megjelent lexikonhoz kell visszanyúlni ahhoz, hogy rátaláljon az ember Szedő Miklós nevére, aszerint a lexikon szerint 1898 június 8-án (Megj.: Az évszám helyesen: 1896, ld. a 441. sz bejegyzést! A.) született Budapesten, a Zeneakadémián végezte tanulmányait és ott lépett fel, nagy érdeklődést kiváltón először, Kodály Zoltán dalaival. 1926-ban lett az Állami Operaház tagja. Az évszám körül vagy a lexikon téved — aszerint ugyanis az idei júniusban töltötte volna be 80. életévét — vagy a haláláról szóló budapesti hír, amely szerint 83 éves korában hunyt el. Az idézettnél többet azonban az 1930-ban kiadott lexikon nem közölhet Szedőről, minthogy akkor, amikor a lexikon nyomdába került, Szedő körülbelül 30 esztendős volt. De azért helyet kapott abban a lexikonban. A 69-ben és a 75-ben megjelentben azonban nincs helye.

Pedig talán ennyit mégis meg lehetett volna írni róla: kitűnő orvos volt, kitűnő énekes, nagy zenei kultúrával, kiváló szerepeket énekelt az Operaházban, számtalan hanglemeze volt forgalomban, kivándorolt az önkény elől és hazahozta Magyarországra a honvágy, mielőtt beteljesedett volna az ország fölött — a fordulat évét követően — az új önkény. Ennyit megérdemelt volna Szedov Leonyid Ivanovics után. Most már talán, hogy ő is, szegény Szedő Miklós, tájékozottabb lesz a csillagok világában, talán-talán kap néhány kedves szót annak a földnek lexikonjaitól is, ahová visszavitte a honvágy. A — „Saodade”...“

Szívesen olvastam ezt a rádióműsor-részletet, köszönöm. A gramofonlemezeket játszotta a rádió is, az alábbit is:

Kemény Egon - Harmath Imre: "Légy életem és halálom" (1937)

Tangó-dal

Énekli: Szedő Miklós dr.

Komor Géza Tánc-zenekarával, Patria

Az itt említett Kemény Egon táncszámokat - a zeneszerző hangszerelésével - is kiadta, egyenként, külön kottakiadványban Rózsavölgyi és Társa.

Itt érdeklődj, ill. próbáld megszerezni. De a zeneszámok nagy része - szerencsére - a YouTube-on is megtalálható.

Meg van ez a lemez valahol?

Meg van ez a lemez valahol?

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1984.09.22.:

„KÖRFÜGGÖNY

…………….

Egy kis füllentés

S z e d ő  Miklósnak lemeze jött ki most, 1984 nyár végén; van rajta operaária. olasz dal, operettszám és duett (S z a b ó  Lujzával), sláger, tangó, magyarnóta. „Eklektikus” egy lemez, sokműfajú. Nem csoda, hiszen az 1978-ban elhunyt énekes — azonkívül, hogy orvos volt, dermatológus — mind a felsorolt zsánerben tevékenykedett.
Hallatlan népszerűség övezte az 1930-as években. Emlékszem, 1935-ben lehetett: szülővárosom Nyári Színházában vendégszerepelt Szedő A montmartre-i ibolya tenor főszereplőjeként, s azt a dalt, hogy „Nem sok, amire kérem," ötször meg kellett ismételnie.
Páratlanul jó szövegejtését tanítani lehetett volna; a nyílt és a zárt „e” hangot alighanem senki más énekes nem használta oly tévedhetetlen biztonsággal, mint Szedő Miklós.
Valamikor 1938 végén vagy 1939 elején Dél-Amerikába utazott, egy operaegyüttes hívta meg; ott élte át a második világháború éveit, 1948-ban tért haza. Még el-elénekelgette egyik kedves szerepét, A mosoly országa Szu-csong hercegét, ám az ötvenes évek elején valakik kitalálták: Sz. M. stílusa, éneklésmódja már a múlté; színház, rádió, koncertterem bezárult előtte.

Jó másfél évtizeden át — „csak” dr. Szedő Miklós volt, orvosi hivatását folytatta. A hatvanas évek második felében ismét „fölfedezték”: egyre-másra szólalt meg a mikrofon előtt, kedves, szellemes emlékeket mondott el. Hangversenyt is adott, túl a hetvenedik évén. 1971-ben egyszer mosolyogva ezeket mondotta
— Elárulok neked valamit ... Hamarosan hetvenöt esztendős leszek. A lexikonokban szereplő születési évszámom, az 1898 . . . hogy is mondjam ... füllentés. Mindig elhallgattam az életkoromból két évet: 1896- ban születtem ... Most már nem érdemes fiatalítani magamat, nem igaz?!
Szedő Miklós ártatlan kis füllentése túlélte őt magát: az új lemez borítója szerint is — 1898-ban született …

Dalos László“

Szedő Miklós 1984-ben megjelent hanglemeze.

Tracklist 

Szedő Miklós annak idején szinte minden zenei műfajban jeleskedett. Ezért is vált oly népszerűvé a széles publikum előtt. Örülök, hogy megemlítetted Kemény Egonnak az 1936. évi karácsonyi albumban szereplő tangóját, amelyet  Szedő Miklós is énekelt. Ahogyan az az alábbi lapban olvasható, Szedő Miklós előadásában egy másik Kemény Egon szerzeményt is közvetített a rádió. Ugyanezen műsor keretében elhangzott a "Ritka madár a szerelem"  is, amelyet Rózsa Annie énekelt.. A későbbiekben talán róla is ejtek néhány szót.

KIS UJSÁG, 1935.03.08.:

A „Budapest II.“ 1935. március 16-i, szombati műsorán:

 „17: Hanglemezek. 1. Brodszky—Harmat: Tisztelettel értesítem önt — foxtrott
(Triumph-együttes). 2. Kemény—Harmat: Egyetlen szerelmesem — tangó (Szedő Miklós dr.). 3. Buday—Harmat: Niagara — fox a „Sonja“ c. operettből (Rózsa Annie). 4. Warren—Harmat: Schanghai Lil (Szedő Miklós dr.). 5. Ábrahám: Az én fehér karomban — dal (Réthy Eszter). 6. Damith: Komédia- fox. 7. Kemény—Harmat: Ritka madár a szerelem — keringő (Rózsa Annie). 8. Szlatinay—Békeffy: Kis Conchitám (Triumph-együttes). 9. Herbert—Brown: Paradise (Pola Negri). 10. Glombig—Siegel: Wenn ein Torrero verliebt ist (E. Harten).“

Kemény Egon táncslágereit Szedő Miklós dr. is énekelte, ezek közül az egyik:

Kemény Egon-Salver Béla : "Mondd, miért születtél oly csodásan szépnek angyalom" (1936)

Tango-dal, 3'

Énekli: Dr. Szedő Miklós

Pátria gramofonfelvétel

Megjelent: Rózsavölgyi és Társa, Arany Karácsonyi Album,1936-1937

És, hogy sikert aratott-e a harmadik sz-betűs énekes előadása? Arról az alábbi cikkből értesülünk:

DUNÁNTÚL, 1933.03.07.:

„MOSOLY ORSZÁGA. Puccini és Verdi operák után ma este Lehár Ferenc legszínesebb muzsikájú operettjében lépett fel  S z e d ő  Miklós, a színház vendégtenoristája. Szu-Csongot énekelte, ezt az énekben és játékban egyaránt dekoratív, hálás szerepet. Szedő Miklós töretlenül szárnyaló hanggal, kitűnő, diszpozícióban szólaltatta meg Lehár már klasszikussá vált áriáit. Tenorjának lírai finomsága, hajlékonysága, színe és melegsége, fölényes technikai tudása valósággal lenyűgözte a közönséget. A vendégművészt, aki mint színész is eredeti, nagyszerű alakítást nyújtott, egész este lelkesen ünnepelték és a Vágyom egy nő után-t ötször isrnételtették meg. S z e n c z y Mária friss, átütő erejű, drámai színezetű hangjával és közvetlen játékával métó partnere volt Szedőnek.H a r c z o s Irén, a közönség kedvence kedvessége, U n g e r  István temperamentumos játéka és D a n i s  Jenő pompás figurája vittek teljes sikerre az előadást. A reprizt csaknem zsúfolt ház tapsolta végig.

(K)“

Ugyanebben a lapban olvashatók még a következő hírek:

„Szedő Miklós a Luxemburg grófjában. Szedő Miklós, vendégszereplésével szombaton este a Lehár ciklus keretében a Luxemburg grófja operett kerül színre. Szedő Miklóst, az ország legkedveltebb operaénekesét sikerült megnyerni a Lehár ciklus végigéneklésére és így sorozatos ünnepi előadásokban lesz része a közönségnek.“

„A Luxemburg grófjának szombat és vasárnap esti (Szedő Miklós, felléptével) előadásai iránt oly nagy érdeklődés nyilvánul meg, hogy a bérlők helyeit csak szerda délig tarthatja fenn a színházi pénztár.“

DUNÁNTÚL, 1933.03.05.:

„Úgy élek Pécsett, mint egy szorglmas diák – mondja Szedő Miklós, akit az Erzsébet Tudományegyetemen avatnak orvosdoktorrá

Őszinte beszélgetés a legszebb hangú magyar tenoristával, aki Lehár és Offenbach ciklusban vendégszerepei a pécsi Nemzeti Színházban

A kávéházi márványasztalnál készül az interjú  S z e d ő  Miklóssal, a legszebb- hangú magyar tenoristával, aki mint az Erzsébet egyetem szigorló orvosa ideiglenesen pécsi lakos lett. A „bel canto“ fiatal mestere, aki most éli sikereinek és népszerűségének tetőpontját, mosolyogva mondja, hogy úgy él itt Pécsett, mint egy szorgalmas diák;
—Reggel nyolckor már a könyv mellett ülök, és ha nincs elfoglaltságom, ki sem mozdulók a szobámból.
—Mikor vizsgázik?
—A nyáron. Ha minden sikerül, akkor az ősszel már „cselédkönyves" leszek.
—És ha megszerzi a diplomát, orvosi prakszist akar folytatni?
Szedő tiltakozó mozdulatot tesz.
— Á, dehogy! Egyelőre nincsenek ilyen szándékaim.
Egy pillanatra elgondolkozik, arcáról eltűnik a mosoly és halk szomorúsággal a hangjában mondja:
~ Az, hogy megszerezzem a diplomát, régi lelki vágyam, és ígéretet is tettem erre szegény feleségemnek. De ő már nem érhette még ezt.
A legszebb és legtehetségesebb primadonnára, L á b a s s  Jucira, Szedő Miklós tragikus hirtelenséggel elhunyt feleségére emlékezünk most néma csendben.
Az újságíró újabb kérdésekkel próbálja elfeledtetni a fájdalmas emlékeket. Az elindulásról, az első siketekről beszélgetünk.
— A forradalom és a kommunizmus után, mint a Pozsonyból elüldözött Erzsébet Egyetem medikusa kerültem a budapesti mentőkhöz. Négy évig működtem ezen a pályán, mentő őrsvezető lettem és sok kitüntetést kaptam. Ä kollégák biztattak, hogy tanuljak énekelni, mért szép hangom van.  P e s t a  Frigyes újságíró barátom addig nógatott, míg egy szép napon jelentkeztem a nagyhírű énekpedagógusnál, K r a m m  e r  Teréznél,

Az első siker

— Mikor lépett először a nyilvánosság elé?
— 1922-ben volt az első koncertem, Nagy sikert arattam, szép kritikákat kaptam. A hangverseny után  B a s i l i d e s  Mária melegen gratulált, további tanulásra biztatott és szép jövőt jósolt. Ekkor már megjött az önbizalmam és egy év múlva a Zeneakadémián én mutattam be Kodály Zoltán Énekszó című művét. Nevemmel tele voltak az újságok és Krammer Teréz, a tanárnőm, aki még nálam is boldogabb volt, egyre ezt ismételte „köténnyel fogod keresni a pénzt édesfiam“.
Szedő derűsen felnevet:
— A kötény meglenne, csak a pénz nem hullik bele.
— Az operához mikor került?
— 1925-ben, mint ösztöndíjas növendék. W l a s s i c s ,  az akkori intendáns, a Cigánybáróban léptetett fel. Nagy drukkban voltam. Színésziskolába nem jártam és szokatlan volt nekem a rivalda. Édesanyám és öcsém eljöttek ugyan a bemutatkozásomra, de a nyitány után anyám azt mondta az öcsémnek: gyere,  fiam, menjünk haza, mert olyan botrány lesz itt, hogy elsüllyednék szégyenemben. A botrány elmaradt, Wlassics  pedig büszkén újságolta városszerte, hogy megtalálta azt a tenort, akit keresett. Rövid operaházi működésem alatt még a Bohéméletet és a Mikádót énekeltem.
Kényes kérdést kockáztatunk meg:
— Miért vált meg az operától és mi az oka a feltűnő mellőzésnek?
S z e d ő t  nem éri váratlanul a kérdés. Rögtön válaszol:
— Ez éppen olyan rejtély előttem, mint azok előtt, akik ezzel a kérdéssel ostromolnak, Amikor  R a d n a i  lett az operaház igazgatója, engem kihagyott a tagok sorából. Azt mondották, hogy túlzottak az igényeim. A Városi Színház kapva kapott az alkalmon és szerződéssel kínált meg. Én elfogadtam és a bezárásig tagja voltam a színháznak. Nyolcvan operában és operettben léptem fel. Szerénytelenség nélkül olyan repertoárom van, hogy egyetlen tenorista sem versenyezhet velem e téren. Világhírű művészekkel énekeltem és a vendégek mellett az operaház tagjai gratuláltak a leglelkesebben.  S a l j a p i n  barátságból tanította be a Szevillaí borbélyt és W e i n g a r t n e r  Felix, a világhírű karmester, aki a Szöktetés a szerályból-t dirigálta, az előadás után úgy nyilatkozott Németh Máriáról és rólam, hogy nem is merem megismételni. Mindezt csak azért említem, mert az operaház nem vallott volna szégyent velem.

„Az Operaháznak még ingyen sem kellek“

— Talán tárgyalni kellene Radnaival — vetjük közbe.
— Ezt is megtettem már, — mondja kissé keserűen. — Tavaly ugyanis több száz aláírással ellátott kérvényt adtak be az operaházhoz. Ezután beszéltem Radnaival, és hogy ne érhessen gáncs az állítólag túlzottan nagy igényeim miatt, önként felajánlottam, hogy félévig ingyen énekelek. Ennél többet nem lehet elvárni valakitől,  akinek a hangja a kenyere. Radnai azt mondta erre, hogy majd értesít a válaszról. Ez a válasz még mindig nem érkezett meg.
Ez a magyar tehetség sorsa. Elzárják előle az érvényesülés útját, ki tudja, milyen befolyások hatása alatt. Ezért vesztettük el Németh Máriát és Pataki Kálmánt, és ezért lesz külföldi énekes Szedő Miklós is, ha az operaház nem jut jobb belátásra. Mert a bécsi Volksoper már nem egyszer hívta Szedőt.
— Tavaly októberben a Mister Wut énekeltem Bécsben  B a k l a n o f f a l,  de fellépek a Traviatában és a Szevillaí borbélyban is. Svájci operaházakkal is folytatok  tárgyalásokat, hisz annyi magyar művész él odakünn, lehet, hogy nekem is ez lesz a sorsom — mondja halkan és zavartan néz ki az utca forgatagába, mint aki őszintébben szólott, mint ahogy szerette volna.
Beszélgetünk a rádiószereplésekről és a gramofonba éneklésekről.
- A rádióban a stúdió megnyitása óta énekelek. Első szereplésemkor egy kis apparátust kaptam, amire most is büszke vagyok. Gramofonlemezem pedig eddig több, mint száz forog már közkézen. A His Master’s Voice társaság legutóbb ötéves szerződést kötött velem. Németül is beénekeltetik velem a legkedveltebb áriákat és a divatos slágereket. Azt mondják, hogy a német lemezek is szép sikert arattak. Most legközelebb magyar sorozatot készítenek velem.
—- Mi volt az első lemeze?
— H e t é n y i – H e i d l b e r g  Édes gyere című dala. Érdekes, hogy ezt a régi lemezt most egy pécsi üzlet kirakatában is felfedeztem.

Pécs a magyar Svájc

— Ha már Pécs is szóba került, hogy érzi magát az új környezetben?
— Ne vegyék bóknak, vagy konvencionális frázisnak a pécsiek, de el vagyok bűvölve ettől a várostól. Úgy érzem magam itt, mintha Svájcban élnék. Az emberek, akiket eddig megismertem, kedvesek, szívélyesek és mind szereti a muzsikát, az éneket. Az egyetemen pedig szinte zavarban vagyok, mert a kollégáim olyan megkülönböztetett szeretettel vesznek körül.
—- Gyakran fogjuk hallani Pécsett?
— Azt hiszem, igen.  F o d o r  igazgató meghívását, hogy egy Lehár és Offenbach ciklusban lépjek fel, örömmel vállaltam. A színházi szereplésen kívül egy hangversenyt adok az egyetemi jóléti intézmény és a menza javára.
Még egy kérdés:
— Kit tart a legjobb tenoristának és mi a művészi hitvallása?
— G i g l i  az ideálom, az ő lemezeit, hallgatom reggel, este. A mesterségemről pedig azt tartom, hogy szív, lélek és folytonos tanulás nélkül nem lehet jó énekes senki sem.
A színháztól üzenetet hoznak Szedő Miklósnak, hogy megkezdődött a próba a Mosoly országából, amelynek főszerepét ő énekli. Szedő búcsút vesz, és közben nevetve jegyzi meg:
—Nagyon félék, mert tudom, hogy Szu-Csongot előttem már Székelyhidy és Szűcs László énekelték Pécsett. Én leszek a harmadik esz-betűs, de ki tudja, nem a legrosszabb-e?
A választ erre hétfőn este a közönség adja meg, amely bizonyára frenetikus tapssal győzi meg Szedőt arról, hogy a három esz-betűs tenorista közül az utolsó az első is lehet.

(kb)“

Vágyom egy nő után - Dal a Mosoly országa c. operettből

Énekli: Szedő Miklós

Tiszta csillagos éj volt - levélária a Tosca c. operából

Rákóczi megtérése

Énekli: Szedő Miklós. 1936-ban megjelent Hungaroton felvétel.

Amikor Dr. Dalnoky Viktor, a kiváló diagnoszta is tévedett:

Dr. Szedő Miklós orvos, operaénekes

(Budapest, 1896. június 8. – Budapest, 1978. augusztus 19.)

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966.09.02., 35. SZÁM:

„Négy évtized, sőt: több

A jubiláló dr. Szedő Miklósnál

Azért négy évtized, mert operaénekesként negyven évvel ezelőtt debütált a budapesti Operaházban, a »Bohémélet« Rodolphe-jaként. És azért több, mert koncertpódiumon már esztendőkkel azelőtt, növendék korában fellépett; ő mutatta be például, Kodály Zoltán »Énekszó«-ját, 1922. március 15-én.

Az »Énekszó« bőrbe kötött kis füzete azóta is egyik legféltettebb ereklyéje dr. Szedő Miklósnak. Első lapján, ceruzával írt sorok: »1922. márc. 15-én, Szedő Miklós merész vállalkozása és sikere napján. Kodály Zoltán.«

— Amikor Kodály Zoltán nyolcvanadik születésnapján megint az »Énekszó«-t énekeltem — mondja dr. Szedő Miklós —, ez a tintával írt bejegyzés került a régi alá: »Ismétlés 1962. nov. 21. (még élünk) Kodály Zoltán«.

Orvostanhallgató volt s már a mentőknél dolgozott, amikor egy társaságban Pesta Frigyes meghallotta a hangját — valamit énekelt, csak úgy! — s bíztatta: tanuljon. Krammer Teréz, az Operaház jeles művésznője kezdte tanítani, 1921-ben.

— Nem sokkal később tagnak jelentkeztem a Fészekbe. Akkor úgy volt, hogy a jelentkezőnek, ha énekes volt, énekelnie kellett bemutatkozásul. Dr. Dalnoky Viktor — akivel később, már az Operában együtt énekeltem — ezt mondta, többek füle hallatára: »Keine Stimme, gar keine Stimme!« Évekkel utána egyszer odajött hozzám, átölelt s ezt mondta: »Tévedtem akkor! Te hőstenor vagy!«

Dr. Dalnoky Viktor alkalmasint ekkor is tévedett egy kissé, hiszen a — lírai tenorszerepek egész sorát énekelte el Szedő Miklós, Cavaradossit, Alfrédot, Almavivát, Don Ottaviót, Belmontét, Taminót, a mantuai herceget, Edgárt, Florestant, Nemorinót a Városi Színházban — hosszú évekre eltávolodva a fehér köpenytől. Édesanyja kérésére aztán ismét nekilátott és 1933-ban, Pécsett, megszerezte az orvosi diplomát. Akkor került a falragaszokra neve elé a két betű: »dr.«

— A szevillai borbélyban Tita Ruffóval is, Saljapinnal is szerepeltem együtt. A Traviatában Dusolina Giannini partnere voltam. S a herceget énekeltem azon a Rigoletto-előadáson, amikor Calli-Curci megbukott.

És igen sok operettet énekelt dr. Szedő Miklós a Cigány szerelemtől a Cigánybáróig, Szu Csongtól a Mikádó címszerepéig. »Nem sok, amire kérem . ..« — a Montmartre-i ibolya kedves dala szinte elválaszthatatlan a hangjától. A harmincas években igen sok hanglemeze készült.

Dél-amerikai meghívást kapott, s 1939 februárjában érkezett Brazíliába. Ott érte a második világháború. Kilenc éven át énekelt a rádiókban, hangversenyeken s temporada liricán, vagyis: operai szezonban, operai együtteseknél: Alfrédot, mantuai herceget, Cavaradossit. (Ez volt legkedvesebb szerepe, ebben lépett fel a legtöbbször.)

— Kilenc évi távollét után, 1948- ban tértem haza. Genovában szálltunk partra. Álltunk a vámnál rengeteg bőröndünkkel. Jött a vámos. Gyanakodva nézett útlevelembe, az volt beírva: operaénekes. »Sono tenore ungherese« — mondtam neki, s elkezdtem  Nemorino románcát: »Una furtiva lagrima«. Hallgatta, s minden csomagunkra krétajelet tett: Mehet! Semmibe bele nem nézett...

Dr. Szedő Miklós a Bethlen téri dermatológia főorvosa ma. Ősszel jubileumi hangversenye lesz a kamarateremben. Bachot, Pergolesit, Schubertet, Grecsanyinovot énekel majd, és ismét — négy dalt az »Énekszó«-ból. Az orvos-énekes. Nem csoda, ha emlékei között tallózva a másik orvos-énekes, dr. Dalnoky Viktor jut ismét eszébe. Egyszer Dalnoky éppen fogat húzott, s közben megkérdezte tőle Szedő: »Mondd Viktor bácsi, hány éves is vagy te tulajdonképpen?« A matuzsálemkorú Dalnoky letette a fogót. »Tizenkét év múlva leszek száz« ...

Amint ezt beszéli el, mosolyogva, megszólal dr. Szedő Miklós asztalán a telefon. A főorvos urat keresik.

Dalos László“

Egy gazdag élet margójára: Erzsébet királynétól Rákosi Mátyásig …..

Dalnoky Viktor témájában viszonylag sok korabeli újságcikket idéztem, annak ellenére, hogy az énekestől hanganyagot nem sikerült találnom a neten. A "Muzsikalendárium" honlapon, a „Verdi-lemezek – 100 évvel ezelőtt“ címmel megjelent írásban viszont találunk egy bekezdést, amely utal arra, hogy létezik hangfelvétel, amelyen dr. Dalnoky Viktor is énekel:

„….

1902-től kezdve, amikor a Gramofon Társaság és később más lemezcégek is rendszeresen készítettek hangfelvételeket Budapesten, számos kiváló magyar énekes Verdi-interpretációja került lemezre. A zeneszerző népszerűségét is mutatja, hogy az International Talking Machine Company 1905-ben készült, Odeon márkájú lemezein 17 magyar Verdi-felvétel szerepelt. Az akusztikus hangfelvételi korszakban a Magyar Királyi Operaház tagjai közül többek között Krammer Teréz, Bárdossy Ilona, Maleczky Bianka, Szántó Lili, Arányi Dezső, Beck Vilmos, dr. Dalnoki Viktor, Szemere Árpád, Kertész Vilmos és Kertész Ödön vagy éppen az Operaház énekkarának Verdi-lemezei is eljuthattak a közönséghez. …“

Bárcsak akadna valaki, aki – ha birtokában van e kincset érő felvételeknek - a neten meghallgathatóvá tudná tenni őket!

Hanganyag híján azonban nehéz bemutatni, pláne megszerettetni egy zeneszerzőt vagy énekest.

Mégis miért írtam oly sokat e „megszólaltathatatlan“ énekesről? Azért, mert életét emberileg példaértékűnek tartom. Az a kilenc évtized, amelyben élt, súlyát tekintve akár kilenc évszázadnak is megfelel. Beleesett abba minden: az Osztrák Magyar Monarchia időszaka, majd annak felbomlása, vörös terror, fehér terror, az első világháború a Saint-Germaini „Békeszerződés“ számunkra katasztrofális következményeivel, majd a második világégés. Ezt követte a csaknem mindenkit rettegésben tartó és képmutatást kikényszerítő  Rákosi korszak. És dr. Dalnoky Viktor mindvégig – szinte élete végéig – rendületlenül dolgozott, művészként és orvosként egyaránt. Nem menekült külföldre, itthon maradt. Nem kiáltották ki háborús bűnösnek, és kényszerből sem volt besúgó. Csupán tette a dolgát becsületesen, jó szívvel, humorral. Számára a munka jelentette az életet.

Dalnoky Viktor az alább leírt balesetet kereken 6 évvel élte túl.

1955-ben, a SZABAD NÉP február 15-i számában a következő, rövid hír jelent meg:

„Meghalt Dalnoky Viktor, az Állami Operaház örökös tagja
Dr. Dalnoky Viktor, az Állami Operaiház örökös tagja február 13-án este 89 esztendős korában elhunyt. Évtizedeken át az Operaház együttesének kiválósága volt, különösen buffo-szerepekben nyújtott kitűnő alakításokat a nagy humorérzékkel és kitűnő színészi képességekkel rendelkező baritonista. Dr. Dalnoky Viktor régi művészcsaládból származott. Atyja, Dalnoky Béni, az Operaház alapításától kezdve sokáig mint kitűnő tenorista szerepelt első dalszínházunk színpadán. Dalnoky Viktor fogorvos is volt és csaknem haláláig folytatta gyakorlatát. Temetéséről később történik intézkedés. (MTI)“

Majd a NÉPSZABADSÁG 1955.02.20. számában az alábbi pár sor:

„Eltemették Dalnoky Viktort
Pénteken a rákoskeresztúri temetőben nagy részvéttel kísérték utolsó
útjára Dalnoky Viktort. Az Állami Operaház több nagynevű művésze búcsúztatta a nagymúltú énekest. Beszédet, Kálmán Oszkár, az Operaház örökös tagja mondott. (MTI)“

VILÁG, 1948.07.07.:

„Az örökifjú operaénekes veszedelmes rögtönzése a Nemzeti Színház előtt

(Részlet)

„Dr. Dalnoky Viktor, az országos hírű, nagymúltú operaénekes, örökifjú. Rendkívül rugalmas és kettesével ugrálja át a lépcsőket. Mindenki csodálja bámulatos életerejét, energiáját, jó humorát.

Dalnoky Viktort legutóbb baleset érte. A Rókus-kórbázba szállították. Meglátogattuk a kiváló énekest és megtudtuk, hogy a Nemzeti Színház előtti nagy forgalomban történt a baleset.

— Bevallom, én vagyok a hibás — mondja Dalnoky dr. — Mentem haza az Amerikai út felé és leugrottam a villamosról. Egy autó, amelynek vezetője nem számíthatott az én »rögtönzésemre«, elütött, Nagy ütést éreztem és amikor eszméletemet visszanyertem, azt láttam, hogy nagy tömeg áll körülöttem.

 — Balkezemet — mutat Dalnoky dr. bekötözött balkezére — egy kicsit szétroncsolta az autó számtáblája, Napokig rettenetes fájdalmakat okoztak a sebek. Medencecsontomon is megsérültem és természetesem fejemen is.

Hamar híre ment a városban a népszerű Dalanoky Viktor balesetének.
Rózsahegyi Kálmán nyit be a szobába. Korholja Dalnokyt. Már az ajtóból ezt kiáltja:

— Fiatalembernek érzi magát! Ugrál a robogó villamosról! 85 éves ember!

— Csak 83 — igazítja helyre nevetve Dalnoky.

A professzorok azt mondják, hogy »Viktor bácsi nagy adag szerencsével úszta meg a rögtönzést«. Történhetett volna ez rosszabbul is. A jókedélyű művész is tudatában van »csínytevésének«.

..................

— Sérült balkezemmel legalább egy évig nem tudok fogorvosi prakszist folytatni. — kesereg most Dalnoky. — És a nyáron nem léphetek fel, pedig a szabadtéri színpadon a Cigánybáróban Zsupánt játszhattam volna, a Sevillaiban Bartolót. Hát ezekből a fellépésekből már nem lesz sem. Mit tehetek? Clarisse nővérrel, mutat az ápolónővérre, aki nagy szeretettel ápol s azonkívül rendkívül muzikális, duetteket énekelünk. Tegnap Mendelssohn-duettet adtunk elő szép sikerrel.

……………..“

Ne téveszd össze a naturalistát a naturistával!  :-)

A mesterséges intelligencia öntudatra ébredése ….

Ha már Dalnoky Viktorral kapcsolatban a humorról szóltam, hadd javítsam ki a 427. sz. bejegyzésemben „A királyné fogai“ cím alatt bemásolt rész utolsó sorát. Az utolsó mondat eleje helyesen így kezdődik: „Ne féljen ….“ Az elírás – hadd ne idézzem – a pdf. formátum automatikus szövegátalakítójának a bűne. Nem vettem észre, nem helyesbítettem. Mindenkitől, de mindenek előtt Erzsébet királyné udvarhölgyétől – annak halála után is - elnézést kérek.

A naturalista az nudista lenne?

Ez alábbi történet is Dalnoky Viktorhoz kapcsolódik: :-)

 „EGYEZŐ JELENSÉGEK

Karinthy Frigyes a siófoki strandon lubickol, de örömét nagyban rontja egy fiatalember, aki rettentő hamis hangon operaáriákat énekel a vízben. Az író únja már a műkedvelő tenoristát és odamegy hozzá:
— Pardon kérem, nem Dalnoky Viktor doktorhoz van szerencsém?
— Óh, nem, mester — mondja megtisztelve az ifjú — én csak szegény naturalista vagyok. De talán emlékeztetem önt Dalnoky Viktorra?
— Tökéletesen — felel Karinthy. — Tudniillik, amikor ön énekel, az az érzésem, mintha a fogamat húznák.
Ehhez persze tudni kell, hogy Dalnoki Viktor, az operaház tagja, fogorvos civilben.“

(SZÍNHÁZI ÉLET, 1930/34. SZÁM)

VILÁG, 1947.03.29.:

„ERZSÉBET KIRÁLYNÉ, PUCCINI, BURIÁN

A jubiláló Dalnoky emékezik régi időkről

Fiatalos rugalmassággal, mosolyogva jelent meg ma délelőtt az Operaház színpadán egy énekművész, hogy részt vegyen a »Sevillai borbély« próbáján. Ez az énekes fél évszázad óta működik az Opera színpadán. Most 81 éves. Dalnoky Viktorról van szó, aki március 30-án énekel ismét az Operaházban, ahol az ő tiszteletére rendezik — jubileuma alkalmából — a Rossini opera előadását. A másik jubiláns: Bársony
Dóra. Elképzelhető, hogy dr. Dalnoky Viktor milyen sok történetet tud mesélni azokról az időkről, amelyeknek tanúja volt. Készül is a könyve »Száz év« címmel, amelyben mindent megír. Megkértük, meséljen el egy-két történetet a mi olvasóközönségünknek is.

A királyné fogai

— Édesapám, Dalnoky Béni, az Operaház tenoristája volt. Azt mondta, válasszak magamnak valami rendes mesterséget, amiből meg is lehet élni. Orvos lettem. Mint a bécsi udvar hivatalos fogorvosának asszisztense, mindenkit megismertem a Habsburg-ház tagjai közül. (Ferencz Józsefet kivéve.) Egy napon közölték velem, hogy Ferenczy Ida, Erzsébet királyné udvarhölgye üzent: a királynénak fáj a foga, meg kell vizsgálni és kezelni. Az akkori idők ostoba etikettjére jellemző, hogy három kocsit küldtek értünk. Az első kocsiban utazott a lainzi kastély felé Günther dr., az udvari főfogorvos. A bakon két lakáj ült: az egyiknek Napóleon-ka!apja egyenesen állt, a másiké oldalvást.

— A második kocsiban utaztam én, ugyancsak két lóval, de csak egy lakájjal. A harmadik kocsiban pedig Günther asszisztensnője. Egy lóval és egy kocsissal. Bécsi kislány volt az asszisztensnő és rettenetesen izgult. Végre ő is a királyné elé kerül. Felvette legszebb ruháját, remek illatszerrel szórta be magát.

— Megérkeztünk. Felvesszük a fehér köpenyt. Megjelenik a királyné Fereczy Ida társasagában. A királyné arról volt nevezetes, hogy nem bírta az illatszert. Odajön a fogorvosi székhez és le akar ülni. Egyszerre megcsapja orrát az asszisztensnő parfőmje. Int Ferenczy Idának:

— Vigyék el a kicsit, nem bírom a szagot...

A fiatal lány halálsápadt lett. Ferenczy Ida szólt neki, hogy hagyja el a termet. Hátrált, hátrált, egyszer csak nekiment egy paravánnak, elesett, lába a levegőben kalimpált és rémületében sikoltozni .kezdett. A királyné odanézett és hangos kacagásba fakadt. Ferenczy Ida felemelte a kislányt és bátorítóan odasúgta neki:
— Ke féljen ... Megkapja a jutalmát... Évek óta először történt, hogy a királyné nevetett ...

Puccini utolsó napjai

Dalnoky Viktor valamennyi Budapesten előadott Puccini-dalműben énekelt. Már a bemutatóktól kezdve. A zeneszerző szerepét több mint kétszázszor alakította a Bohéméletben. Nagyon jól ismerte Puccinit, aki éveken át Viareggióban nyaralt, ott lakott élete utolsó esztendejében is. Azon a nyáron, amelyen Puccini utoljára élvezte az olasz eget, tájat és tengert. Dalnoky szintén ott nyaralt. Délutánonként meglátogatta a mestert. Fáradt, megtört ember volt már akkor Puccini, gégerákja volt.
— Látja kedves dokttore... — mondta Puccini - itt kell hagynom ezt a szép világot. Hamar meg fogok halni.

 — Maestro - felelte Dalnoky - ne monjon ilyen naiv dolgokat. A maga betegesége tulajdonképpen pénzkérdés, nemrégiben hallottam, hogy egy kollégám megoperált egy ilyen esetet, mint az öné. Platinagégét tettek a torkába és kitűnően érzi magát, dolgozik, szórakozik. Semmi fájdalma nincs. Orvos vagyok, nekem elhiheti.

— Csak vigasztal Dottore... Nem húzom már sokáig. Itt van ez az operakéziratom, a Turandot. Nem fogom tudni befejezni.

— Be fogja fejezni. De ha véletlenül történik önnel valami, ha belefullad a tengerbe, vagy elgázolja egy autó, akkor majd akad egy olasz zeneszerző, aki be fogja fejezni.

—Csalódik — vitatkozott Puccini Dalnokyval. —- Ma nincs olasz zeneszerző, aki ezt be tudja fejezni. Ma nincs olasz zeneszerző egyáltalában. Ma csak Olaszországban született zeneszerző van. Valamennyi —- fájdalom —idegen világban él és dolgozik, s a fejükkel dolgoznak. Egy olasz zeneszerzőnek pedig a szívével kell komponálnia … Egyet talán tudnék, aki befejezheti művemet …

 — Ki az? — érdeklődötlt Dalnoky.

— Riccitelli.

— Kicsoda? Soha nem hallottam ezt a nevet.

Puccini szomorúan legyintett:

— Persze hogy nem hallotta, mert tehetséges ember, mert a többiek kimarták a húsosfazék mellől. Előadták »Cimborák« (I COMPAGNACCI) című operáját, amely pályadíjat nyert. Megbuktatták, mert féltékenyek voltak.

Amikor Dalnoky elmesélte nekünk ezt a történetet, hozzátette:

— Annakidején elhoztam magammal a »Cimborák« című művet. Az Operaház meg is vásárolta, de soha nem került előadásra Budapesten. Szerzetesrendek veszekedéséről van benne szó.

Megfojtják Szamosi Elzát

— Burián Károlyra rá talán még emlékeznek az idősebbek — beszéli Dalnoky. — Nagyszerű tenoristája volt az. Operaháznak, de szeretett inni. Carment adták. Az  utolsó felvonáshoz szükséges kelléktőrt elvesztette. Nem tudta leszúrni Carment, Samosi Elzát. Odahátrált a rendezői fülkéhez:

— Elvesztettem a kést, mit csináljak?

— Fojtsd meg — súgtam oda.

Szamosi Elza nem sejtett semmit, azt hitte, hogy Burián megint berúgott és sikoltozni kezdett, amikor a tenorista fojtogatni kezdte. A nézőtéren felálltak az emberek. És az, előadás után azt mondták, hogy soha ilyen élethű gyilkosságot nem láttak...

Kristóf Károly“

Dalnoky Viktor sokoldalúsága – többek között humora is – közismert volt. Ezt igazolja a SZÍNHÁZI ÉLET 1926. ÉVI, 23. SZÁMÁBAN megjelent írás is:

„Dalnoky Viktor négyszeres jubileuma

Századszor énekelte ezen a héten a ,,Bajazzók“ Tonioját dr. Dalnoky Viktor, az Opera népszerű baritonistája, akinek május havában még három más jubileuma is volt: a múlt héten ünnepelte meghitt baráti körben ezüstlakodalmát Dalnoky, aki pontosan harminc esztendővel ezelőtt szerezte meg orvosi diplomáját és az ezüstlakodalom lakomáján azt is elárulta, hogy éppen most múlt ötven esztendeje, hogy az első rossz viccet csinálta.
Ebből az alkalomból elmesélte a jubiláns három régi rossz viccét, amelyet a felelősség teljes áthárításával adunk le.

*
Tiz évvel ezelőtt Mihályi Ferenc, az Opera volt baritonistája, hosszas küzdelum után végre megkapta és előadta Scarpia szerepét. Másnap találkozott Dalnokyval, akitől nagy önelégültséggel kérdezte meg:
— Na, hallottál tegnap?
— Nem én — válaszolta Dalnoky.
— Hát nem voltál az Operában ?
— De igen!

*

Tizenöt évvel ezelőtt, a nem éppen daliás alakú Déri Jenő Faustot énekelte. Kissé rekedt volt és ezért szólt Alszeghy főrendezőnek, hogy a függöny előtt kérjen számára elnézést.
Dalnoky azonban, aki Valentin szerepében lépett fel, közbeszólt :
— Szükségtelen neked elnézést kérni, hiszen ha te  kimész a színpadra, úgyis mindenki — elnéz!

*

Húsz évvel ezelőtt, amikor a mostanában annyira emlegetett Beck Vilmos, Amerikába készülve, búcsúestélyt rendezett, Dalnokyt is meghívta.
— Remélem — mondta neki — hogy te is eljössz, mert mindenki ott lesz, aki engem szeret, tisztel és becsül.
— Hogyne, akkor okvetlenül eljövök búcsúzni, — felelte Dalnoky — hiszen már úgyis régóta akarok veled beszélni — négyszemközt!

V. O.“

Minthogy a 415., 416. és 417. sz. bejegyzésben szerepelt Dalnoky Viktor neve, úgy illik, hogy ne csak Németh Mária operaénekesi karrierjének indulása kapcsán szóljak róla:

Dr. Dalnoky Viktor operaénekes, rendező, fogorvos

Nagyvárad, 1866.06.20.- Budapest, 1955.02.13.

A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNHÁZMŰVÉSZETI LEXIKONBAN dr. Dalnoki (v. Dalnoky) Viktorról az alábbi, nagyjából a Wikipédiában szereplő információval azonos tájékoztatót olvashatjuk: 

„Dalnoki Viktor dr., operaénekes, sz. 1868-ban, Nagyváradon. Orvosi egyetemi tanulmányait Budapesten, Bécsben és Berlinben végezte. Énektanulmányait Geiringer bécsi mesternél kezdte meg (*). Működött a pozsonyi színháznál (1900), majd a Népszínház és 1901. ápr. 25-én a Magyar Színház (az operett-regime alatt) tagja volt. Egy ideig (1902. szept.-től) a bécsi udvari operánál is működött. 1903. jan. 1. óta a M. Kir. Operaház tagja és egyúttal fogorvosi gyakorlatot folytat. A háborúban ezredorvosi működést fejtett ki és megkapta a koronás arany érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján és a porosz királyi vöröskereszt hadiékítményes díszérmet. 1928. máj. 24-én az Operaházban megünnepelte 25 éves jubileumát »A denevér« Frank szerepében, mely alkalomból a Signum laudis kitüntetést kapta. Tulajdonosa az 50 éves és 60 éves jubileumi éremnek és tagja a német becsületrendnek. Ezután a Városi Színház főrendezője lett. Főbb szerepei: Biberach (Bánk bán), Masetto (Don Juan), Napoleon (Háry János), Domokos (Farsangi lakodalom), Beckmesser (Nürnbergi mesterdalnokok), Schaunard (Bohémélet), Zsupán (Cigánybáró), Laertes (Mignon), Frédéric (Lakmé), Szelim basa (Szöktetés a szerályból), Antonio (Figaro házassága), Frank (A denevér), Sekrestyés (Tosca), Papageno (Varázsfuvola), stb. Hosszú művészi pályafutása alatt minden szerepében kiváló, zenei és színészi szempontból egyaránt elsőrendű alakítást produkált. Mint rendező, sőt, mint pantomim-színész is, nagy sikerrel szerepelt abban az időben, amikor a Városi Színház állami vezetés alatt működött. Rendezői minőségében fedezte fel a többi közt Németh Máriát és Székely Mihályt, akik ma kiválóságai a magyar énekművészetnek s ugyancsak ő protegálta be Mészáros Imrénél, az Operaház egykori igazgatójánál Környei Bélát, aki akkor még baritonista volt a Népszínház-Vígoperánál.“

(*) Dalnoky Viktornak volt kitől örökölnie tehetségét: Mind édesanyja, Dalnokiné Konti Fáni, sz. Stohl Franciska (Pest, 1842 – Budapest, 1908. október 19.), mind édesapja, Dalnoki Béni, sz. Singer Benjamin (Szabadka, 1838. május 3. – Budapest, Terézváros, 1914. január 28.), operaénekes volt. Ezért is hangzik némileg komikusan Dalnoky Viktornak a 415. sz. bejegyzésben idézett mondata, mely szerint: "Apám kívánságára előbb tisztességes pályát választottam, s aztán fölcsaptam komédiásnak."

És ismét egy összefoglaló írás Német Mária életútjáról, amely nemcsak a kezdetekről, hanem annak befejezéséről is szól: 

 „Németh Mária, 1898. március 13. Körmend -1967. december 18. Bécs. Magyar szopránénekes, elsősorban olasz repertoárral. A két világháború közti időszak világhírű drámai szopránja.

Iskoláit Körmenden kezdi, majd a pozsonyi kereskedelmi iskolában érettségizik. Tanítónő lesz, közben férje - Grünauer József - biztatására a budapesti Zeneakadémián Anthes Györgynél és László Gézánál tanult énekelni, majd Milánóban Giannina Russnál, Nápolyban Fernando de Lucianál és Bécsben Koschkowskánál. Első sikereit a Budapesti Városi Színháznál érte el. Első fellépése 1923. jún. 19-én volt Amelia szerepében volt (Verdi: Az. álarcosbál), vagy Goldmark Károly Sába királynőjének Szulamit szerepében.

1923-24-ben a Budapesti Operaház tagja.

1924-ben Franz Schalk szerződtette a bécsi Állami Operaházhoz (Wiener Staatsoper). Szép csengésű szoprán hangja és muzikális kultúrája miatt nagyra értékelték művészetét. 1925-től éveken át ünnepelt énekese volt a Salzburgi Ünnepi Játékoknak is. Gyakran vendégszerepelt Európa operaszínpadain, így Budapesten, Párizsban, Londonban, a milánói Scalában, de fellépett Kolozsváron és Szombathelyen is. Szombathelyi szereplései közül legemlékezetesebb a város szegényei javára 1933. szept. 8-án rendezett hangversenye.

Pályája kezdetén lírai és koloratúra szerepeket énekelt, majd fokozatosan tért át a drámai szoprán szerepekre. Repertoárja Bellinitől Pucciniig az olasz, Mozarttól Richard Straussig a német opera drámai szerepeire terjedt ki.

Elbűvölő hangja és figyelemreméltó énektechnikája lehetővé tette, hogy olyan teljesen különböző hangkarakterű szerepeket is elénekeljen, mint Constanza (Szöktetés), az Éj királynője (Varázsfuvola), Amelia (Álarcosbál) és Aida. Donna Anna (Don Giovanni), Rosca és Turandot szerepében korának legjobbjai között tartották számon. Sikerrel énekelt Richard Wagner szerepeket is mint például a Brünhilda.

 A Vas megyei Nemeskoltán a Vidos család által a XIX. században épített kastélyt Németh Mária és férje, Grünauer József, 1932-ben megvásárolta, a nyarakat a művésznő férjével mindig ott töltötte. Birtokán mintaszerű tehenészetet létesített. A II. világháborúban a visszavonuló német katonák az állatállományát elpusztították, többek közt ezért is ezért elhagyta Magyarországot. (A kastélyt 1949-ben államosították.) A házaspár Bécsbe költözött, és Németh Mária újra a bécsi Staatsoper tagja lett. Nyugalomba vonulása után énektanítással foglalkozott.

Rákban halt meg 1967-ben. Körmenden emlékét a róla elnevezett utca őrzi. Szülőházának helyét (1997. 03. 15-től Mátyás király utca 3. szám) emléktáblával jelölte meg az utókor.

(A Wikipédia, Szabolcsi Bence–Tóth Aladár: Zenei Lexikon. Bp.1965. Zeneműkiadó és körmendi helytörténet nyomán.)”

Kiegészítésként megjegyzem, hogy Németh Máriáról, akit első meghallgatásakor a magyar Operaház zsűrije tehetségtelennek nyilvánított, külföldön oly nagy megbecsülést szerzett, hogy 1974-ben az ausztriai Kaiserebersdorfban is utcát neveztek el róla. Az interneten ezzel kapcsolatban az alábbi ismertető szöveg jelent meg:  

 „Nemethgasse (Kaiserebersdorf), 1974 benannt nach der Opernsängerin Mária Németh (1897–1967); die gebürtige Ungarin sang in den 1920er bis 1940er Jahren an der Wiener Staatsoper und war in der Zwischenkriegszeit eine der führenden Sopranistinnen. Mit ihrer bemerkenswerten Stimme und Gesangstechnik brillierte sie vor allem in Mozart-Opern, feierte aber auch Erfolge in Opern von Richard Wagner.“

Német Máriának (Maria Nemeth-Grünauer) és férjének közös sírja a Döblingi Temetőben (Gruppe 32, Reihe 1, Nummer 1A).

PESTI NAPLÓ, 1931.06.09.:

„Németh Mária
a Turandot címszerepében Londonban

—Egy magyar művész nagy sikeréről van szó! — állapította meg az angol kritika
London, június.

(A Pesti Napló londoni szerkesztőségétől)

Németh Mária Londonban döntő sikert aratott a Turandot címszerepében!
A Covent Garden idei olasz szezonjának középpontjába állították a Puccini-operát és az előadás kiemelkedő eseménye Németh Mária fellépése volt. S számunkra talán a legfontosabb, hogy az angol sajtó Németh Máriában, a bécsi állami Operaház híres énekesnőjében, kifejezetten: a magyar művészt ünnepelte! A magyar művész sikere pedig igen nagy propagandaerőt jelent számunkra.

— Rengeteget énekeltem ebben a szezonban, — mondja nekünk az előadást követő reggelen, Hyde Park Hotel-beli lakosztályában a művésznő. — Az 1930-as esztendőben összesen száz fellépésem volt, ami egy operaénekes számára öt hónap alatt mérhetetlenül sok munkát jelent. Pénteken énekeltem utoljára Turandot-ot Londonban s — hétfőn már Bécsben énekelek újra.

— Az idén eddig öt új operát tanultam be. Évek óta alig pihenek. Augusztus 22—25 és 28-án tartom meg az osztendei hangversenyeimet, azután hat hétig egy hangot sem fogok énekelni...

A londoni sikerre tereljük a beszélgetést.

— Istenem... siker! Az ember kiáll a színipadra valami különös transzban s amikor felcsendülnek a felvonás után az első tapsok, csak akkor révedezik, akkor remeg végig rajta, hogy nem álomvilágban van, hanem él és örül sikerének...

Elmondjuk, hogy egészen szokatlan, hogy a Covent Gardenban egy énekesnőt, egyetlen felvonás után, tizenötször tapsoljanak ki.

— Tisztában vagyok az értékével annak, amit Londoniban elértem és én az ilyen sikert is arra használom fel, hogy tovább tanuljak, javítsam és tökéletesítsem magamat.

Az együttesre terelődik a szó:

— Nagyszerű volt az együttes. Partneréin, Cortis úr, a tenorista, a csikágói nagy opera első énekese. Madame Norena, skandináv származású nő, régi ismerősöm:
Monte Carlóban léptünk fel együtt s a basszista, Fernando Autori, a milánói Scala-ban énekelt velem együtt. Autori nagyszerű énekes, nagyszerűbb színész, s emellett — a világ egyik legismertebb karrikatúrarajzolója. A Covent Garden helyiségeiben, az olasz szezon alatt — külön kiállítást rendeztek rajzaiból.

Az angol lapok egyöntetűen megállapították, Németh Mária hangjának dicsérete mellett, hogy — rendkívül »attractive« jelenség s hogy »nagy kosztűmje« milyen csodálatos művészi produktum.

— A közönség csak arról tud, — folytatja Németh Mária — hogy az ismert operaénekeseknek milyen magas a fellépti díjuk, de azt nem tudja például, hogy — mennyibe kerül egy ilyen kosztűm. Az enyém például 25.000 osztrák sillingbe került s tisztíttatással, javíttatással együtt már benne van vagy 35.000 sillingembe. És azt sem tudja a közönség, hogy micsoda mérhetetlen teher egy ilyen nehéz ruhát cipelni és végigénekelni egy zeneileg és énekileg olyan nehéz felvonást, mint a Turandot második felvonása ...

Vége, az interjúnak, a művésznő ráköti selyemsálját a nyakára és most már csak hallgatja, amikor a férje arról beszél, hogy: a felesége mennyit dolgozik.

Lóránt Mihály.“

Turandot: II. felvonás - "In questa reggia"

PESTI NAPLÓ, 1930.05.08.:

„Németh Mária másodszor is nagy sikerrel lépett tel a Scalában. A milánói Scala Németh Máriát első fellépésének nagy sikere után újabb fellépésre szerződtette. A művésznő vasárnap énekelte másodszor Turandot-t. Ez alkalommal Lo Giudice volt a partnere. Sikere ezúttal még nagyobb volt, mint első fellépésekor. Nagy áriáját a második felvonásban percekig tartó tapssal fogadta a Scala máskor tartózkodó közönsége, amely lelkesen ünnepelte a művésznőt. A második felvonás után nyolcszor szólította a lámpák elé, a darab végén pedig a közönség a helyén maradt és a magyar énekesnőnek hétszer kellett megjelennie a tapsokra. A Scala leszerződtette Németh Máriát a jövő tavaszra is. amikor a Bellini-centennárium alkalmával ő énekli Norma szerepét. Azonkívül kétszer lép fel az Aida-ban és háromszor a Trubadur-ban. A jövő szezonra ezenkívül Torinóba. Nápolyba és Rómába az operába is leszerződtették és tárgyalások folynak barcelonai és buenos-airesi vendégszereplése ügyében is.“

Néhány bejegyzés erejéig még visszatérek a Németh Máriával kapcsolatban írtakra, hiszen eddig csak a kezdetekről szóltam:

ESTI KURIR, 1928.11.25.:

"Németh Mária vendégfellépései. December másodikán kezdi meg vendégfellépéseit az Operaházban Németh Mária. A művésznő elsején érkezik Budapestre és három estén lép fel parádés szerepeiben az Operaházban. Vasárnap, másodikán a Don Juan Donna Annáját játssza, 6-án csütörtökön Hunyadi Lászlóban énekli Szilágyi Erzsébet szerepét, azután pedig Mozart operája, a Szöktetés a szerályból kerül színre, amelynek fő női szerepét Németh Mária énekli, míg partnere Pataky Mihály lesz; az előadást Schalk vezényli. Hogy Németh Mária meddig marad Budapesten, még bizonytalan. Valószínű, hogy a hármas, fellépését hosszabb budapesti tartózkodással köti össze.“

Maria Nemeth, dramatic coloratura, "Martern aller arten" Entführung aus dem Serail (1929)

GEYER STEFI hegedűművész

Budapest, 1888. január 28 – Zürich, 1956. december 11.

MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON (1967):

„Geyer Stefi (Bp., 1888. jún. 23. —Zürich, 1956. dec. 12.): hegedűművésznő, ~ József orvos és hegedűs leánya, ifj. ~ József húga, Hubay Jenő tanítványa. 1895-ben lépett fel első ízben nyilvánosan. 1902-től számos hangversenyutat tett európai és amerikai városokban. 1911-től 1919-ig Bécsben, majd Zürichben élt, ahol mint Svájc egyik legkiválóbb hegedűművészét tartották számon. 1934-től a zürichi konzervatórium tanára. Néhány évig egy vonósnégyes-társaságot vezetett. 1953-tól a Paul Sacher által vezetett zürichi Collegium Musicum zenekar hangversenymestere volt. Egyike a legnagyobb m. hegedűsöknek, Hubay mesterisk.-jának első, világsikert aratott növendéke. Klasszikus és romantikus művek előadásával tűnt ki. 1906-tól közeli kapcsolatban volt Bartók Bélával, aki számára írta posztumusz hegedűversenyét. Levélváltásuk fontos zenetörténeti dokumentum. — M. Kisebb hegedűdarabok. — Irod. Demény János: Bartók Béla levelei (Bp., 1948-1955).”

Ld. még: Pethő Csilla írását itt és a „Bartók szellemisége” topic 253. és 254. sz. bejegyzését.

J. Geyer Stefi.*

A csodagyermekdivat elején, vagy tizenhat évvel ezelőtt, a Vigadóban az egyetemi ifjúság valami matinéján egy bájos kis rózsaszínruhás leányka, Geyer Stefike, Bruchnak hegedűversenyét játszotta el. Gramofonlemez-produkció volt biz az, de olyan bájosan kezelte Stefi hangszerét, hogy az ember édességgel szerette volna, ezért megajándékozni.

Azóta csak ma volt alkalmunk meghallgatni Geyer Stefit. Azóta pedig-világbüszkeségünk lett. Hubaynak egyik pedagógiai diadala s mindnyájunknak öröme. Figyeltük mindig a róla szóló külföldi méltatásokat is, de amit csütörtökön a Zeneakadémiában J. Geyer Stefi művészete adott, meglepetésszerű volt.

Azt hisszük, Geyer Stefi a legnagyobb hegedűművész a nők között. Technikában, agyvelőben és érzésben egyaránt kiváló. És emellett magyar-lelkű művész is, ami nemcsak a Hubay művek előadásakor tűnt ki, hanem a Dvořak szerzemény és a Bach híres VI. szonátájának első tételében is. Dvořakban előkelően cigányos hangvételei és hangképzései voltak, a Bach-szerzeményt pedig ilyen hévvel csak magyar temperamentum bírja meg. Még Manen Joannak sem volt ebben a szerzeményben ez a szédületes tempója. Külön ki kell emelni, hogy a Dvořak emlitett szerzeménye „Poco lento” néven szerepelt a műsoron. Igen helyesen, mert ezt a csodaszép művet, amely a hegedűirodalom egyik gyönyörűsége, némely kiadásban „Humoreszk”-nek nevezik, ami tudatlanság. Egyébként a nyomtatott műsoron sok értelemzavaró sajtóhiba volt. Nem szabad ilyen könnyen bánni a nagy mesterek neveivel és műveivel. (P. V.)

NÉPSZAVA, 1916. március 3. (47. Évfolyam, 63. szám) 

*Ekkor még dr. Edwin Otto Sigismund JUNG, bécsi ügyvéd felesége volt. (megj., A.)

61 évvel ezelőtt, ezen a napon (1956.XII.12.) hunyt el a világhírű magyar hegedűművésznő GEYER STEFI.

                                                               *

Geyer Stefi, az egykori csodagyerek, nem akarja, hogy a gyermeke csodagyerek legyen
 

Beszélgetés a művésznővel a zeneszerzőkről, tanítványokról és az otthonáról 

Az utolsó hetekben valóságos népvándorlás volt Budapesten a hegedűművészekből. Minden héten két-három világnagyság játszott a pesti koncerttermeknek a pódiumain. És csodálatosképpen, a mostoha anyagi viszonyok dacára, állandóan szép házak hallgatták a nagy művészek muzsikáját. Most Geyer Stefi érkezett Budapestre, hogy, mint minden évben, az idén is fellépjen a budapesti publikum előtt.

Tizenhét esztendeje annak, hogy Geyer Stefi végleg elszakadt Budapesttől, de azért minden esztendőben visszatér egyszer és még a legcsábítóbb külföldi ajánlatok sem tudják meggátolni abban, hogy Budapest kimaradjon a műsorából.

Kedves, fekete asszony Geyer Stefi. Amint egyszerű úti-ruhájában ott ül nővérének Ferenc József-rakparti lakásán, igénytelen háziasszonynak a benyomását kelti és aki nem tudja, nem is sejtheti, hogy a világ egyik legjobb hegedűművésznőjével beszélget.
Nem tud már egészen jól magyarul; főleg olykor-olykor egy-egy szó nem jut az eszébe.

*
— «Nem szabad csodálkozni — mondotta Geyer Stefi — ha néha megakadok egy pillanatra; bizony tizenhét esztendeje már annak, hogy nem beszélek folyton magyarul. Folyton? Néha egy esztendeig sem találkozom magyar emberrel és egy esztendő után is csak félórára látogat el hozzám valamelyik idegenben szereplő magyar művész.»

— «Egész életemet utazással töltöm. Egy évben legfeljebb négy-öt hónapig vagyok odahaza. Különben minden évben koncertezem Hollandiában, Németországban, Franciaországban. Legutóbb Berlinben játszottam és most készülök Párisba.»

— «Minden műsoromon játszom moderneket is és nagyon szívesen interpretálom a magyar zeneszerzőket. Csak az a baj, hogy a magyar zeneszerzők nem nagyon írnak hegedűre kompozíciókat. Hubay és Bartók a kedvenc magyar zeneszerzőim. A külföldiek közül talán leginkább Berget szeretem.»

*

— «Ha odahaza vagyok Zürichben, akkor a tanítványaimnak szentelem minden időmet. Olyan tanítványaim vannak, akik már maguk is taníthatnak, mert a drága óráimat csak olyan tanítványoknak szánom, akikből lesz valaki.
— Az egyik tanítványom most koncertezett Amerikában, és mint írta, igen nagy sikere volt.»

*

— «Talán érdekelni fogja, hogy a hétéves gyermekem is zenész lesz. Egyformám jól játszik hegedűn és zongorán, pedig senki sem tanította. Nem akarom, hogy csodagyermek legyen belőle. Nem akarom, hogy a gyermekévei tönkremenjenek. Játsszék, mulasson, mint a többi gyerekek. Ne tegyen nekem szemrehányást, ha egyszer nagy lesz, hogy elvettük a gyermekéveit, hogy megfosztottuk attól, ami soha többé vissza nem tér.»

— «Nekem nem szabadna azt mondanom, hogy sajnálom azokat az éveimet, amelyeket a zene vett el tőlem gyermekkoromban, mert én nem maradtam csodagyermek, hanem később is megőriztem a zenei képességeimet, de mégis azt mondom: néha nekem is hiányoznak azok a napok, amelyeket a társaim játékkal töltöttek. És nekem is megártott bizony a fiatalkoromban végzett túlságos munka, pedig igen erős fizikumom volt.»

*
— «Egy évvel ezelőtt voltam utoljára Budapesten. Történt azóta valami érdekes esemény Budapest zenei életében? Még ugyanazok a zenekritikusok?» — kérdezi Geyer Stefi, aki azután átveszi az intervjuvoló szerepét.

Egy esztendővel ezelőtt volt utoljára, de azért ismeri az összes zenekritikusokat.
Szereti őket.
Nem csoda. Nem volt soha semmi baja velük.
Jókat mond róluk.
Jókat írtak róla.
Nem erőltették meg magukat.
«Nem?»
 

Sós Endre (1905-1969), író, újságíró (megj. A.) 

AZ ÚJSÁG, 1928. november 25. (4. Évfolyam, 268. szám)

És ahogyan Németh Mária mesél életéről, pályájának kezdetéről:

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.07.18.:

„Németh Mária: az én oldalam …

A NŐI KANTOR
Zalaszentgróton születtem. Pozsonyban jártam a felsőkereskedelmi iskolába. Ekkor már megkezdődött a világégés és gyorsan be kellett fejeznem a tanulmányaimat, hogy hamarosan pénzt kereshessek. Az iskola énektanára egyúttal a pozsonyi székesegyház karnagya is volt.
Kassovits tanár úr volt az én első énekmesterem és a pozsonyi hívők tábora volt az első publikumom.
Egy úricsaládnál laktam Pozsonyban. Egy napon, amikor hazajöttem az énekóráról, behívott a háziasszonyom.
- Mária kérem, engedje meg, hogy bemutassam Grünauer zászlós urat …
Elegáns, jóképű gyerek volt a zászlós és estig csak engem nézett ...
Nehéz idők következtek, haza kellett mennem Zalaszentgrótra. A férfiak csaknem mind a háborúban voltak. Schneller esperes felkereste anyámékat. beszélgetett velük, aztán odahívtak:
— Mária, leányom, — mondta jóságosan — nagy baj van. Itt vagyunk kántor nélkül. Neked kellene énekelni helyette.
És attól kezdve női kántor énekelt a szentgróti templomban.

A PRJEPOLJAI CSATATÉREN
A pozsonyi kis zászlós halálosan belémszeretett.
— Ki tudja, mikor látnám viszont ... — mondta — esküdjünk össze.
Nagyon szomorú voltam, mert már volt egy vőlegényem, Szűcs Feri, aki hősi halált halt. Arra gondoltam, mi lesz akkor, ha őt is elviszik és ...
— Nem bánom, — válaszoltam de veled megyek, veled a frontra.
Megszerezte a dispenzációt. Feleségül vett. (Dr. Grünauer József, m. kir. kormányfőtanácsos, vezérigazgató, Németh Mária férje. A szerk.) Nem volt romantikus házasság. Olyan gyorsan ment, mint minden a háborúban. ,
— Vele mentem, mint megmondtam. Hiába sírtak a szüleim, nem tudtak lebeszélni. A vonat vitt bennünket a bolgár frontra. A férjem a haditérképészetnél teljesített szolgálatot. És én mellette, voltam — katonazubbonyban. Mint Laborfalvi Róza Jókaival... Ez volt az igazi szerelem. Amikor elcsendesedett az ágyúdörgés és néha egy-egy rövid időre elhallgattak a fegyverek, énekeltem a tiszteknek... Ott a fronton. És aztán összeomlott a bolgár front és a csapatoknak menekülni kellett. Lövés dördült a szikláról, tűz alá vették a visszavonulókat. Gépfegyver kattogott, gránát robbant. Manlicherrel a kezemben védtem én is az életemet, ötszáz kilométeres kálvária volt, de menekültünk.

A SZÉGYENTELJES PRÓBAÉNEKLÉS
A háború után, férjem beleegyezésével, folytattam énektanulmányaimat. Székelyhidy Ferencnél jelentkeztem próbaéneklésre, majd az Operaházban. Izgalomtól remegve léptem át az operaházi küszöböt. Az Operaház nézőterén már összeült a szigorú zsűri. Ott volt az intendáns, a két első karmester, két híres operaénekes és sokan mások.
— A következő! — kiáltották, úgy, mint a borbélynál, mikor hajvágásról van szó.
Verdi »Álarcosbál«-jából kellett volna egy áriát énekelnem. Úgy drukkoltam, azt hittem, hogy meghalok. Először egy hang nem jött ki a torkomon, de aztán úgy éreztem magam, mint a szentgróti kistemplomban, aprócska orgona mellett. Énekeltem. Egy ember ült a nézőtéren, aki tágra meredt szemmel nézett a színpadra és bravót kiáltott. Dr. Dalnoky Viktor volt.
— Pszt! — pisszegett valaki a zsűri tagjai közöl — jöhet a következő ...
— Alkalmas! — szóltam le szinte önkívüli állapotban a színpadról.
Nem is figyeltek rám.
— Majd értesítjük — mondták.
— Talán a kórusban lehetne! — kérdeztem remegve és sápadtan.
— Kérem, szíveskedjék elhagyni a nézőteret! — hangzott a nyers visszautasítás. És én szédülten támolyogtam ki az utcára.
A friss levegő magamhoz térített. A Hajós-utcában utánam jött Dalnoky, aki látta, hogy milyen állapotban vagyok és rámszólt:
— Ne féljen fiam, azért maga mégis tehetséges.

A KARRIER
Nem adtam fel a harcot. Az Operaházban azt mondták, hogy még a kórusban sem használhatnak. Én pedig éreztem, hogy ez csak rosszindulat lehetett. Nápolyba utaztam. Férjem előteremtette a pénzt, hogy Fernando de Lucia-nál, a híres énekmesternél tanulhassak. Mikor visszaérkeztem Budapestre, Dalnoky jelentkezett. Ő vezeti a Népoperát és felléptetne. Az Álarcosbálban.
Másnap az egész város ismert. Jött a második, a harmadik, a tízedik szerep. Egy napon Budapest leghíresebb színművésznője estélyt adott. Meghívott. A meghívott vendégek között volt Schalk Ferenc, a bécsi Operaház főzeneigazgatója. A Mányoki-úti villában elénekeltem egy áriát. Ott rögtön szerződtetett …

NEMESKOLTA
Szombathelyről néhány kilométernyire van a birtokom. Nemeskolta. Tíz esztendővel ezelőtt vásároltam. Ma Magyarország legelső telivér siementhali tehéntenyészete. Ha elfáradok a színpadon, akkor Nemeskoltára utazom. Ilyentájban kezdődik nálunk az aratás. És oda állok a dolgos munkások közé és jómagam is nekilátok a munkának ... Ez a muskátlis kis ház, Zalaszentgróton, az én igazi otthonom. Egy angyali édes kis öregasszony él benne, édesanyám …”

Dalnoky Viktor dr., „foglalkozására nézve fogorvos, hivatására nézve operaénekes“, az ESTI KURIRNAK (1828.05.09. szám, Bende László írása) az alábbi esetről a következőképpen nyilatkozott:

„…..Harmincéves működésem legjelentősebb pontjának azt nevezném, amikor
Németh Máriát, Székely Mihályt, Kőszeghy Terézt felfedeztem.

……Németh Máriával és Székely Mihállyal kalandos körülmények hoztak össze. Éppen a Városiban főrendeztem, amikor egyszerre csak berohan a színházba László Géza énektanár, lihegve a felindulástól: „Kérlek, ilyen méltánytalanságot! Két ember énekelt az Operában próbát, két ragyogó tehetség és az a zsűri, amely valószínűleg epeömlésben szenvedett, kimondta rájuk, hogy a kórusba se jók. Mit lehet ez ellen tenni?" Azonnal áthívattam a próbaéneklő férfit és nőt a Városiba, átjött Wlassics báró is, az akkori direktor és újra megpróbaénekeltettük őket. Emlékszem, az összegyűlt személyzet olyan tapsvihart rögtönzött, aminőt csak a világnagyságok szoktak kapni, forró premierestéken.

— Hallja a nép ítéletét? — fordultam Wlassicshoz.

— Hát mit csináljunk? — kérdezte tanácstalanul.

— Szerződtessük tíz évre, ötmilliárd pönáléval, mert egy év múlva úgyis mindkettő itthagyja Pestet és akkor a pönáléból szanálni lehet az egész Operát.

Wlassics nem fogadta meg tanácsomat; Németh Mária külföldre szerződött, amellett pönálét sem fizetett és az Operaházat sem szanálhatták. Székely Mihályt úgy fogták itthon, nagy szerepekkel és ... egyebekkel. Érdekes, hogy mikor Németh Máriát megkérdeztem, hogy egy esetleges második elutasítás után kísérletezett-e volna még, azt felelte:

— Eszem ágában sem lett volna. Elmentem volna akkor masamódkisasszonynak.

A lábamba állott a görcs: mi veszett volna el, ha én akkor...

Ismét felhő ül két örök mosolygó szemére és fejét lecsüggesztve, búsan hozzáteszi:
— És harminc év mindezen érdemének jutalmául — elmaradt az örökös tagságom.“

Milyen ismerős ez a történet!

MAGYARORSZÁG, 1928.01.10.:

 „Apám kívánságára előbb „tisztességes pályát“ választottam s aztán fölcsaptam komédiásnak“

Dalnoky Viktor nyilatkozik harmincesztendős
jubileumáról

(Részlet)

„…. Február elején ünnepli az Operaház Dalnoky Viktor tagságának huszonöt esztendős jubileumát. Ez az évforduló egybeesik Dalnoky színészi működésének harmincesztendős jubileumával. Dalnoky Viktor egyik legkedveltebb tagja az Operaháznak. Kollégái között csak barátai vannak és ez az oka annak, hogy ezt a jubileumot különös melegséggel készülnek megünnepelni az állam első dalszínházában. Az ünnepi előadáson a Parasztbecsület kerül színre Németh Máriával, Susanuo titka: Sándor Erzsivel és A tükör Bajor Gizivel. ………………..

Sok mindenről beszéltünk Dalnokyval és megkérdeztük, hogy milyen teljesítményére legbüszkébb e negyedszázados munkálkodás alatt?
— A magam művészi munkájáról nem beszélek, inkább azt mondom el, — és erre vagyok a legbüszkébb, — hogy Környey Bélát (ld. a 217.,218.,219. sz. bejegyzést) Székely Mihályt és Németh Máriát én vittem be az Operaházba. Ezek közül Németh Máriát és Székely Mihályt, ha szabad ezt mondanom, részben én fedeztem fel.

— Környey a Népszínházban működő Vígopera tagja volt, amikor a baritonról áttért a tenorra. Mészáros volt az Operaház igazgatója ebben, az időben. Felhívtam a figyelmét a nagytehetségű ifjú énekesre, akarta is szerződtetni Környeyt, de ragaszkodott ahhoz, hogy a művész jöjjön hozzá ajánlkozni. A nyakas Környey erre nem volt kapható, sőt azt kívánta, hagy az igazgató kérje meg őt. Úgy oldottam meg az ügyet, hogy mind a kettőt meghívtam magamhoz feketekávéra. Mikor ott voltak, rájuk zártam az ajtót és azt mondtam: »Addig innen ki nem mentek, amíg meg nem egyeztek.« Félóra múlva Környey az Operaház tagja lett.

Abban az időben, amikor a Városi Színház az Operaházé volt, a Wlassics-rezsim alatt, hozzám jött egy ismert énektanár és előadta, hogy egy szopránénekesnővel és egy basszistával szörnyű justizmord történt az Operában. Elmondta, hogy egy Németh Mária nevű operaénekesnő és egy Székely Mihály nevű basszista próbát énekelt az Operaházban és mind a kettőre azt mondták, hogy tehetségtelenek. Németh Máriát még a kórusba se akarták felvenni. Meghallgattam ezt a két fiatal énekest és arra kértem Wlassicsot, hogy hallgassák meg őket még egyszer. A báró kijelentette, hogy a próbaéneklés már megtörtént. Valósággal ki kellett erőszakolnom, hogy mégis hallgassák meg őket még egyszer a  Városi Színházban. Németh Mária rendkívül izgatottan jött el a próbaéneklésre. Tanára előtt kijelentette, hogyha most sem felel meg, akkor örökre lemond erről a pályáról.

A Tannhäuser belépőjét énekelte és a nézőtéren elhelyezkedett kollégák orkánszerű tapssal fogadták ezt a produkciót. Utána az Álarcosbál és a Sába királynője nagy áriáját, majd a Nílus áriát az Aidából adta elő Németh Mária, míg Székely Mihály a bordalt énekelte a Windsori víg nőkből. Németh Mária ezután három hét alatt betanulta az Álarcosbált és fellépett a Városi Színházban. Döntő sikere volt ennek a nagyszerű művésznőnek, aki ma Európa egyik leghíresebb énekesnője. Székely Mihály is hatalmas karriert futott be, egyik legjobban fizetett és legkitűnőbb tagja az Operaháznak. …“

Maria Nemeth; "Dich teure Halle"; Tannhäuser; Richard Wagner

Maria Nemeth; "Der Freund ist dein"; Die Königin von Saba; Karl Goldmark

Maria Nemeth sings "Ma dall`arido stelo divulsa" from Un ballo in maschera by

Giuseppe Verdi

Maria Nemeth sings "O Patria mia" from Aida by Giuseppe Verdi

NÉMETH MÁRIA operaénekes (1897-1967)

(Az énekesnő születésének és elhunytának dátumát különbözőképpen tüntetik fel az egyes lexikonok és a róla szóló írások:

Magyar Életrajzi Lexikon: 1898. március 13. - 1967. december 18.

Révai Kétkötetes Lexikona, Tolnai Új Világlexikona, és az Új Idők Lexikona szerint születésének éve: 1899.

A "Great Singers of the Past" c. honlapon ez olvasható: 1897. május 17. - 1967. december 28.)

MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 3. kötet (1930.):

„Németh Mária, (Haraszti), operaénekesnő, sz. 1898-ban, Körmenden, régi köznemesi családból. Atyja államépítészeti hivatalnok. A polgári iskolát Keszthelyen járta, a zárdában, az irgalmasrendi apácáknál, majd Pozsonyban érettségizett. Már egész kislány korában voltak sikerei. A zárdában igen kedvelték, szülővárosának intelligenciája gyönyörűséggel hallgatta, ha a vakáció hónapjaiban a templomban énekelt. A szülői azonban megtiltották, hogy akár csak ábrándozzék is arról, hogy énekesnő lesz.

Pozsonyban székesegyházi szólista volt, majd Grünauer József nevű tanártól énekleckéket vesz, ki később feleségül veszi. Budapesten Anthes György és László Géza oktatja énekre.

1922. őszén próbaéneklésre jelentkezett, az Operabázban, de mivel válasz nélkül hagyták, a Városi Színházban próbált szerencsét, ahol jún. 19-én már »Az álarcos bál« Amália szerepében debütált. További tanulmányait Stoll Gizella mellett végezte.

1923. szept. 26-án fellépett az Operaházban, ugyancsak »Az álarcos bál«-ban, utána a »Troubadour« és a »Sába királynője« Sulamith szerepében.

1924. márc. 8-án elnyerte a Rákosi Jenő-díjat. Ettől kezdve feltűnő íveléssel halad pályáján. 1924. júl. 10-én Bellini »Normá«-jának címszerepében fellépett a Városi Színházban, szept. 22-én mint a bécsi opera tagja Bécsben arat újabb diadalt a »Troubadour« Eleonórájában. Hatalmas hangja a bécsi kritika szerint is »legszebb« s a magas régiókban különös csengésével tűnt fel, nagy sikert biztosított a bemutatkozás órájában; a negyedik felvonás börtönjelenete után percekig nyílt színen tapsolták.

Ez évben a téli hónapokat Nápolyban töltötte, ahol a világhírű Fernando de Luciának tanítványa volt.

1926. aug. havában Salzburgban vendégszerepelt.

1927-től továbbra is a bécsi Opera tagja, ahova Schalk Ferenc, a bécsi állami operaház igazgatója szerződtette, miután egyik vendégszereplése alkalmával hallotta Németh Máriát Budapesten és elvitte magával Bécsbe. Nem volt könnyű dolga a magyar énekesnőnek, akinek sokat kellett tanulnia, sokat kellett dolgoznia, amíg észrevétette magát a kényes ízlésű bécsi publikummal. A bécsi Staatsoper gondoskodott tanításáról, maga Schalk vette kezébe kiművelését és a bécsi Burg egyik szárnyában kapott lakást, ahol egy főhercegi lakosztályt alakítottak át számára. Bécsben aztán egyik nagy szerepet kreálta a másik után, bemutatkozott olyanokban, amelyeket már itthon is énekelt és fellépett olyan operákban is, amelyekben előzően még nem működött közre. Sikere egyre jelentősebb lett. A legkiválóbb bécsi énekesnők sorába került.

1928. máj. havában Párizsban vendégszerepelt teljes siker mellett.

1929. márc. 6-án a svéd király a »Pro litteris et artibus« érdemrend arany keresztjével tüntette ki. — Főbb szerepei: Erzsébet (Hunyadi László), Donna Anna (Don Juan), Turandot, Aida, Norma (először: 1925. júl. 10. Városi Színház) stb.“

Fábián Imre a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1965.11.05-i számában „Gertler Endre Bartók estjé“–ről megjelentetett cikkében ezt írja:

„… A Belgiumban élő magyar művész egyike azoknak, s talán Zathureczky Ede halála óta az egyetlen, aki a hegedűre írt Bartók-kompozíciók előadási stílusát a legközvetlenebbül őrizte meg.  ….. Gertler nem nagy hegedűs-egyéniség Inkább korrekt, minden tekintetben tökéletesen megbízható művész, jó muzsikus a szó legnemesebb értelmében. Ezért kaptuk tőle a két versenyműben a legtöbbet, s emiatt tűnt a két rapszódia, mely kifejezetten a szólista egyéni varázsát igényli, kissé halványnak, szürkének.“

A korabeli magyar zenei újságokban nem ritkán jelentek meg hasonló értelmű értékelések Gerler Endre játékáról. Úgy tűnik, a művész honfitársai szigorúbban ítélték meg őt, mint külföldi közönsége. Kinek volt igaza? Ezt a szakemberek hivatottak eldönteni. Tény: Játéka mindvégig „korrekt“ volt, kerülte a túlzásokat, jó ízléssel, mértéktartóan és a zeneszerzők szándékához hűen adta elő az egyes zeneműveket.

Halála után, 1998.07.25-én a NÉPSZAVÁBAN az alábbi megemlékezés jelent meg róla:

„Elnémult egy hegedű

Háromnegyed évszázad során a világ zeneértő közönsége számára fogalommá vált a magyar hegedűsiskola, amit gyakorta neveznek egyik legjelesebb művésztanár reprezentánsa nyomán Hubay-iskolának. Most e nagy scola talán legutolsó képviselője búcsúzott el örökre közönségétől - 91 éves korában brüsszeli otthonában elhunyt a kiváló magyar hegedűművész és zenetudós, Gertler Endre.

Munkássága mind előadóművészként, mind tudósként egy teljes európai kulturális korszakot fogott át. Gertler annak ellenére, hogy mestere volt hangszerének, nem tartozott az úgynevezett briliáns virtuózok közé. Művészetére az elmélyültség, a komolyság, az esztétikai és egyben etikai tartás, mondhatnánk úgy is: a művészi igazmondás volt a jellemző. Nem véletlen, hogy sok nagyszerű kortársa mellett Bartók Béla Gertler Endrét különös megbecsüléssel illette. Mi sem jellemzi jobban kapcsolatuk komolyságát, mint hogy Gertler azon nagyon kevesek egyike volt, akiknek észrevételeit Bartók kivételes módon respektálta; például a II. Vonósnégyesben vagy egyik utolsó remekművében, a hegedűre írt Szólószonátában Gertler tanácsára, az ő elemző értelmezése alapján módosításokat hajtott végre.

Gertler Endre univerzális művész volt. Bach partitái, Beethoven hegedű-zongora szonátái, a romantikus vagy az e századi modem művek nála egyaránt szigorú pontossággal, méltósággal, elmélyült gondossággal szólaltak meg. E sorok írója életének egyik feledhetetlen élményeként őrzi annak a nyári estének emlékét, mikor abban a szerencsében részesült - végighallgathatta azt a többórás próbát, amelyen Gertler nagyszerű művész barátjával, Fischer Annival Beethoven Tavaszi szonátájának előadására készült.

Gertler Endre annak a nagy humanista szellemi tradíciónak jeles képviselője volt, amelynek hordozói a művészetet esztétikai és erkölcsi értelemben egyaránt a legnemesebb emberi képesség kinyilatkozásának tekintették. Ebben a szellemben koncertezett szinte minden világhírű karmester kortársával, Bruno Waltertól Karajanig s a nagy honfitárs-barát Solti Györgyig. Pedagógusnak legalább olyan jeles volt, mint szólistának. Tanítványai közül több mint hatvanan, köztük számos magyar szólista nyert rangos zenei versenyeken első díjat. Soha nem szakadt el hazájától. Időskorában is vállalva az ezzel járó fáradságot, a nyolcvanas évek végéig minden nyáron Bartók- szemináriumot tartott Budapesten.

Gertler Endre halálával egy nagy generáció egyik utolsó kiválóságának hangja - hegedűhangja — némult el. A sors kegyetlen játéka, hogy eltávozása majdnem napra egybeesett a magyar publikum számára drága emlékezetű, másik nagy művész halálával: a világpublikum Gertler Endrével együtt azt a karmester Lamberto Gardellit is gyászolja, aki sok kiváló olasz utódja nyomában járva művészi teljesítményének javát a budapesti Operaházban nyújtotta. Mindkettőjükre igaz Kodály Zoltán szava, amivel egykor Arturo Toscanini halálhírét fogadta: az ilyen művészek elmúlásával mindnyájan kevesebbek leszünk.

Szász István“

Egy felvétel, amelyen a művészházaspár közös játéka hallható:

Contemporary Hungarian Music: Béla Tardos - Sonata for Violin and Piano III. Presto con bravura

André Gertler & Diane Andersen

NÉPSZABADSÁG, 1960.05.20.:

„Gertler Endre és Diana Andersen szonátaestje

Gertler Endre, a világhírű magyar hegedűművész, a brüsszeli zenei főiskola professzora évtizedek óta külföldön él, kapcsolata azonban a hazai zenei élettel sohasem szakadt meg, mindig a legszorosabb maradt. Itthoni látogatásait, hangversenyeit mindenkor nagy örömmel várta a közönség. Gertler Endre az új magyar muzsikának, elsősorban Bartók Béla műveinek propagálásával is eredményes, nemes hivatást teljesít negyed évszázad óta. (A nagy magyar zeneköltő egyébként sokszor szerepelt együtt Gertlerrel, s mint szonátapartneréről is, mint hegedűszerzeményeinek hiteles közvetítőjéről is, a legelismerőbben nyilatkozott.)

Gertler Endre mostani látogatása alkalmával zenekari hangversenyen való közreműködésén kívül szonátaestjén együtt szerepelt feleségével, Diana Andersen zongoraművésznővel. A sokoldalú műsoron a barokk zenét Bach h-moll szonátája, a romantikus muzsikát César Franck A-dur szonátája, a modem zenét egy Janacek-szonáta és Bartók első szonátája képviselte.

Ezen a hangversenyen úgy éreztük, hogy Gertler Endre most van művészetének tetőfokán; játékában magas színvonalon egyaránt megvan a hangzás szépsége, a töretlenül tisztán zengő hegedűtónus, a férfias, határozott vonóvezetés és az akadályt nem ismerő technikai tudás. És mindenekelőtt: az elmélyedő, leszűrt művészi előadásmód. Gertler értelmezéseinek külön érdekessége, hogy tolmácsolásában mindig erőteljesén érvényesül saját elképzelése, komoly művészi egyénisége, anélkül, hogy felfogása ellentétbe kerülne a mű szellemével, kottájával, stílusával.

A közönség bizonnyal szép élményként őrzi majd a nehéz Bartók-szonátának világos (minden oktató célzat nélkül is), helyesen magyarázó és meggyőző előadását, valamint Janacek szonátájának hegedűszólamából a ballada meleg líráját. S Gertler Endre az egyes művészek által oly gyakran érzelgősen előadott Franck-szonáta tolmácsolásánál sem engedett sehol a dúsan áradó dallam szentimentális csábításának.

Diana Andersen fiatal, finom ízlésű zongoraművésznő, jól képzett pianista. Első budapesti bemutatkozásával rokonszenvet keltett és az est sikeréből, tapsaiból ő is bőven kivehette részét, noha meg kell állapítani, hogy inkább az alkalmazkodó kísérő, mint az egyenrangú szonátatárs szerepét töltötte be a nagyszerű hegedűművész mellett.“

Szonatina Sz. 55 (1915) - hegedűre és zongorára (Gertler Endre átdolgozása, 1931) I. Dudások

(Előzmény: 406.)

Az időrendiséget figyelmen kívül hagyva beillesztek egy interjút, amelyben Gertler Endre – egyebek között - I. Albert belga királlyal (*) való találkozásáról beszél:

AZ EST, 1934.03.03.:

„Felségednek nincs szüksége arra, hogy király legyen …”

- Az Est tudósítójától –

Gertler Endre, az ismert fiatal hegedűművész. csütörtökön hosszú távollét után hazaérkezett Budapestre. Az ifjú muzsikus állandó tartózkodási helye Brüsszel, ahol fontos zenei állást tölt be. Most, hogy szülei látogatására és néhány hangversenyre visszatért, érdekes initimitásokat mesélt el Az Est munkatársának a belga királyi udvarról, a zenét szerető és nemrég tragikus körülmények között elhunyt Albert királyról, valamint az új uralkodóról.

— Franciaországi, svájci és olaszországi hangversenykörutam után jöttem most haza - mesélte Gertler.

— Legutóbb Velencében játszottam vonósnégyesemmel, három estén át, táblás házak mellett.

 — Milyen hivatalos megbízása van Belgiumban? — kérdeztük Gertlert.

 — A belga kultuszminiszter megbízásából tagja vagyok az öttagú zeneművészeti bizottságnak, amely a brüsszeli királyi zeneakadémián működik. Decemberben az Orchestre de Musique de Chambre elnök-karnagynak választott meg.

— Albert belga király halála — folytatta Gertler — őszintén megrendítette az egész országot és engem is mélyen lesújtott. Sokszor volt abban a kitüntetésben részem, hogy az uralkodó vendégszeretetét élvezhettem. A világháború után én voltam az első magyar állampolgár, akit a lackeni kastélyban vendégül látott;

— Albert királlyal való első találkozásom felejthetetlen emlékem marad. Intim körben voltam hivatalos a felséges párnál, teára. Jelen voltak még: gróf de Grünne, és fivére, Xavier de Grünne, a belga királyné főudvarmestere, aki egyébként az alpinista klub főtitkára. Grünne állandó turista társa volt a királynak és most a szörnyű szerencsétlenség után ő vezette a mentőexpedíciót. Délután négy órától este hét óráig sokat beszélgetett velem a király. Nemcsak jóságos szívű embernek ismertem meg, hanem kiváló gondolkodónak is.

— Egy más alkalommal jelen voltam, amikor Einsteint, a világhírű fizikust is meghívták. Akkor kamarazenéztünk az udvarnál. Einstein ezt mondta:
— Felségednek nincs szüksége arra, hogy király legyen, mert mint ember is nagy...
— Akkor magyar művészekről kérdezősködött tőlem. Érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet.
— Később közvetlen egyszerűséggel mesélte el ezt a történetet:

A svájci hegyekben túrázott a királynéval. Megpihentek egy kis vendéglőben. Ebéd után felkeltek és távozni készültek. Az inkognitóban lévő uralkodót a pincér nem ismerte fel és így a feledékenységében távozni akaró királyt, aki személyesen nem igen szokott fizetni — számlája kiegyenlítésére szólította fel. A királynál nem volt svájci pénz. Belga bankjegyet ajánlott fel a pincérnek, aki a bankjegyen lévő fényképről felismerte a királyt és térdre hullott előtte.
— Most ősszel, egy katonai szemle alkalmával mint ezredes vonult el a mostani III. Lipót csapata élén a királyi palota előtt. Egy emelvényről felesége, a mostani Astrid királyné, két gyermekével és — apósával, a belga királlyal nézte a felvonulást. A trónörökösné izgatottságában a két gyermeket kézen fogva, a nép közé szaladt és az emberek közé vegyülve integetett férje felé. Ennek a jelenetnek tanúja voltam.

Gertler Endre elmondotta, hogy nemsokára Fischer Annie-val fog hangversenyezni, majd Angliába, Svédországba és Spanyolországba utazik turnéra, végül visszamegy Brüsszelbe, mert a nall-i zenei konzervatórium tiszteletbeli tanárának nevezték ki.

K. K.“

(*) I. Albert belga király (1909.12.23.-1934.02.17.), akiről Gertler Endre beszél; „a hivatalos közlemény szerint hegymászóbaleset következtében, az Ardennek hegységben található Marche-les-Dames közelében található sziklafalon vesztette életét. Halálának körülményei korántsem tisztázottak, mivel a balesetnek nem voltak szemtanúi.“

André Gertler - Discography

BARTÓK Violin Sonata No.1 | A.Gertler, E.Farnadi | vinyl 1965 ®

BARTÓK Violin Sonata No.2 | A.Gertler, E.Farnadi | vinyl 1965 ®

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.03.21.:

„GÁCH MARIANNE INTERJÚI:

AZ ÉLETMŰ IGÉZETÉBEN

A brüsszeli vonal túlsó oldalán:
GERTLER ENDRE

Gertler Endre, a hírneves hegedűművész és pedagógus, Hubay Jenő és Kodály Zoltán egykori növendéke ötvenhárom év óta él Belgiumban, világszerte koncertezik, több országban vezet mesterkurzust, és a brüsszeli Királyi Zeneakadémia meg a hannoveri Musikhochschule professzora. Bartóknak csaknem növendékkora óta szonátapartnere volt, és mindvégig jóbarátság fűzte hozzá.

Brüsszeli otthonában hívtam föl telefonon, hogy megkérdezzem, mikor ismerkedett meg Bartókkal, és milyen emlékeket őriz róla. Ezeket mondta:

— Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor Bartók zongorára komponált Szonatináját átírtam hegedűre és zongorára. Fölkerestem a Zeneakadémián, arra kértem, nézze át és közölje, egyetért-e vele. Már másnap telefonált és meghívott, játsszuk el együtt. Igen elégedett volt, és sajnálkozott, hogy miért nem írta meg ő maga rögtön hegedűre és zongorára, hiszen erdélyi népdalgyűjtő kőrútján ezt a dallamot egy falusi hegedűstől hallotta. Később, 1931-ben a Szonatinát átírta kamarazenekarra, mutatta nekem a kéziratát és elmondta, hogy megőrizte benne az én átírásomban levő változtatásokat. Az 1960-as években ellátogattam a New York-i Bartók-archívumba, és ott fölfedeztem a magam Szonatina átiratának a fotókópiáját. Ebből kiderült, hogy kéziratomat Bartók magával vitte Amerikába, s ezt különleges megtiszteltetésnek éreztem, hiszen sok fiatalkori művét odahaza hagyta.

— Életem nagy ajándékának tekintem, hogy igen sokszor együttmuzsikálhattam vele. A szonátázást otthon, vidéken kezdtük Kun Imre rendezésében. Koncertsorozatunk egyre inkább terebélyesedett, sűrűsödött, sokfelé turnéztunk. Legutoljára 1938-ban játszottunk együtt Antwerpenben és Brüsszelben, óriási sikerrel. Műsorunkon Bartók I. Rapszódiája és a II. Hegedű—zongora szonáta, majd Bartók Magyar Népdalainak egy csokra hangzott el Ország Tivadar átírásában. Én szólóztam is azon az estén, a Mikrokozmosz néhány darabját játszottam. Sajnos akkor találkoztam vele legutoljára. Hogy visszatérjek műsorunkra: Bartók szívesebben játszotta a második Hegedű—zongora szonátáját, mint az elsőt. Belső szükségletének érezte, hogy ezt a művét megírja, még a közönség értetlensége sem kedvetlenítette el. „A II. Hegedű—zongora szonáta sokkal hermetikusabb, mint az I. Szonáta, voltaképpen nem is arra való, hogy a nagyközönségnek bemutassuk, túlságosan korai még ...” Aztán megígérte, hogy legközelebb majd eljátsszuk az I. Szonátát. Igen ám, de a legközelebbi koncertjére megint csak a II. Szonátát tűzte ki. Bartók minden vonatkozásban megelőzte a maga korát. A II. Szonáta igazi sikerét nem érhette meg, a mű mondandóját csak halála után értette meg a nagyközönség.

— Hadd idézzek most föl egy őrá jellemző anekdotát. Brüsszeli koncertünkön 1938-ban a II. Szonáta óriási sikert aratott. Bartókot ez váratlanul érte, mert ennek a művének az előadása után a közönség általában gyorsan szétszéledt, taps csak gyéren hangzott föl. Bartóknak melege volt, és csak úgy, ahogy máskor is, a művész-szobában gyorsan levetette frakk-kabátját. Igen, igen, bármily hihetetlenül hangzik ma már, de hozzászokott ahhoz, hogy egyik-másik előadása után nem kellett újra kimennie a dobogóra, nem kellett megköszönnie a tapsokat. De ezúttal a közönség ujjongva ünnepelte. Hívták vissza a pódiumra. Ingujjban ment az ajtóhoz, füléhez emelte kezét, figyelt. Örült a sikernek. Felöltötte a frakk-kabátját, és kisietett a közönség elé.

— Csodálatosan zongorázott, mégsem a zongorázás volt számára a legfontosabb, hanem maga a muzsikálás. A vele való próbák már a kezdet kezdete óta felejthetetlenek számomra. S valósággal lenyűgözött azzal, hogy ő fogadott el, választott ki kamarazene partnerének, engem, a nagyjából ismeretlent, a jóformán kezdőt. Arra is emlékszem, hogy a II. Szonáta egyik állásának a tempójára nem írt pontos utalást. Én rubatónak éreztem és így játszottam el. Utána azt mondta: „Játssza el még egyszer, mutassa, hogyan csinálja ... Ez jó, és a zongoraszólamban is megoldható. Majd én is így játszom ...” Sosem volt dogmatikus.

— Az embereket olykor magára erőltetett külső ridegséggel riasztotta el. Pedig szíve mélyén semmiféle ridegség nem lakozott. Baráti körben mindig föloldódott, őszinte melegség áradt belőle. Számomra minden szava éltető volt. Még akkor is, amikor közömbös témák kerültek szóba.

— A szakma tökéletesítése nyilvánvalón a játék nélkülözhetetlen feltétele, de ez még nem tanúskodik az előadó legbenső emberi kvalitásairól. Bartók emberi nagysága, lelki gazdagsága mindig megmutatkozott a művészetében, a muzsikálásában.

— Igen örülök annak, hogy nyaranta Magyarországon rendezik meg a Bartók-szemináriumokat. Fiatal külföldi növendékeim legkiválóbbjainak mindig azt tanácsolom, látogassanak el a nyári hetekre, ismerkedjenek meg Bartók hazájával, azzal az éghajlattal, nyelvvel, szokásokkal, sőt még az ételek ízével is, amelyek arra az országra jellemzők. Ily módon még közelebb férkőznek Bartók belső világához, szándékaihoz.

— Hogy mi a Bartók-játék továbbfejlesztésének az útja? Véleményem szerint az, hogy a műveiben rejlő valamennyi lehetőséget kibontakoztassuk. Ezen munkálkodom magam is. Nemcsak a koncertjeimen, a tanításomban, hanem a Belga—Magyar Társaság elnökeként is. A Bartók-évet már 1980. december 5-én kezdtük meg, Lehel György és Kocsis Zoltán közös hangversenyével. Igen fontosnak véltem, hogy az ünnepi esten magyar művészek szerepeljenek.

— Mikor halljuk Budapesten?

— Novemberre hívtak meg. Eljátszom Bartók I. hegedűversenyét és II. Rapszódiáját. Majd egy másik estén a II. Hegedű—zongora szonátát is.“

Gertler Endre

Budapest, 1907. július 26 – Brüsszel, 1998. július 23.

Gertler Endre családjában a művészetek iránt kivételes tehetség több területen is megmutatkozott: két fivére közül Pál festőművész lett, másik testvére pedig, Gertler Viktor, a világhírű filmrendező. A legfiatalabb fiú, Endre, a zenét választja hivatásának: hegedűtanulmányait Bloch József, Studer Oszkár, majd Hubay irányításával végzi, zeneszerzést Kodály, kamarazenét Weiner osztályában tanul.

A tanulóéveket 1925. június 2-án tartott diplomahangversenye zárja le, amelyen Bach C-dúr szólószonátájának Adagio és Allegro tételét, Ernst fisz-moll hegedűversenyét és Hubay Valcer-parafrázisát játssza. Már ez előtt a koncert előtt, 1925 februárjában sor került azonban a nagyközönség előtti valódi debut-jére. Mintha a művészpálya későbbi elkötelezett irányultságát a XX. századi zene népszerűsítésére már az első bemutatkozáson előrevetítette volna a műsor: a Filharmóniai Társaság hangversenyén új svájci műveket, Hermann Suter Hegedűversenyét és Volkmar Andreae Rapszódiáját adja elő - sikerrel. „A fiatal művész abból a jólesően szerény és tárgyilagos fajtából való, amely az igazi művészet hirdetőit szolgálja. Kellemes és meleg tónusa, valamint póztalan és komoly előadása alapján szép jövőt jósolunk neki" - írta a koncert kritikusa, Jemnitz Sándor.

Mint a Hubay-iskola sok más neveltje, úgy Gertler sem itthon folytatta karrierjét. 1928-ban Brüsszelben telepedett le, ahol három évvel később megalapította, majd hamarosan világhírre emelte a nevét viselő vonósnégyest. Együttesének élén két évtizedig (1931–1951) járta a világ hangversenypódiumait, 1932 és 1936 között évente megfordultak Budapesten is – többek között Bartók vonósnégyeseivel programjukon. Egy 1934. március 7-én megtartott hangversenyük után, amelyen Mozart, Brahms és Beethoven művei mellett a IV. vonósnégyest játszották, Tóth Aladár így fogalmazott: „A Bartók művet, a Beethoven-utáni időknek ezt a leghatalmasabb és legnehezebb vonósnégyeskompozícióját szinte elképesztő technikai és muzikális fölénnyel oldották meg ezek a fiatal zenészek... A Waldbauer-kvartettet leszámítva egyetlen mai magyar kamarazeneegyüttestől sem hallottunk ilyen kiváló Bartók-interpretációt...".

Gertler személyes és művészi kapcsolata Bartókkal régebbről datálódik; először a Szonatina hegedű-zongora átírása kapcsán találkoztak, feltehetően 1926-ban (az átirat 1931 végén jelent meg). Visszaemlékezései és a lexikonok adatai kettejük közös koncertjeinek vonatkozásában ellentmondóak: tényszerűen csupán három közös fellépésük igazolható. 1937. február 22-én Pápán játszották Bartók, Bach, Mozart és Beethoven (Kreutzer-szonáta) műveit. 1938. november 8-án és 9-én Antwerpenben és Brüsszelben Bartók-műsort adtak (többek között a 2. Szonátát, a Szonatina átiratát és az 1. Rapszódiát). „Gertler (a hegedűs) jól játszott..." - írta haza elégedetten e koncertek után a zeneszerző.

Bartók zenéje az életpálya egyik központi jelentőséggel kultivált területe maradt továbbra is. Ennek az érdeklődésnek 1960 májusában Budapest köszönhet nagyjelentőségű bemutatót: a Geyer Stefi számára komponált ifjúkori Hegedűverseny első magyarországi előadását; de Párizs is Gertler játékában ismeri meg Bartók mindkét hegedűversenyét, London a Szólószonátát. Az ő nevéhez fűződik az a prágai Supraphon cég számára (amelynek exkluzív szólistája volt) készített felvételsorozat, amelyen Bartók összes hegedű-kompozícióját rögzítették (1967-ben Grand Prix de Disque-et nyert). Hanglemezfelvételei egyébként sok esetben kuriózumok: olyan ritkán játszott művek, mint Kókai és Casella versenyművei, Seiber Fantasia concertantéja, Tardos Béla Szonátája valószínűleg nem sok előadó diszkográfiájában találhatók meg.

A XX. század hegedűirodalmának számos remekművét tartotta állandóan repertoárján: 1948. október 26-án elsőként hozta el Budapestre Berg nálunk akkor még ismeretlen Hegedűversenyét. „Igen hálásak vagyunk Gertler Endrének, ennek a rendkívül intelligens és talentumos művésznek, hogy megismertetett bennünket Alban Berg Hegedűversenyével." - tolmácsolta a magyar zenei élet köszönetét Járdányi Pál.

Az előadó mellett a pedagógus is tiszteletreméltó pályát mondhat magáénak 1940-től a brüsszeli konzervatórium, 1954-59 között a kölni zeneakadémia, 1964-től a hannoveri zeneművészeti főiskola tanáraként. Gazdag tapasztalatait itthon is örömmel adta át – sok éven keresztül volt állandó vendégprofesszora a pesti, majd szombathelyi Bartók-szemináriumnak.

Szabó Balázs”

Gertler Endre

(Budapest, 1907.07.26.-Brüssel, 1998.07.23.)

„Gertler Endre hegedűművész a belga koronarend lovagja

Brüsszelben, mint ismeretes, most folyik a nagy nemzetközi hegedűhangverseny. Virovay Róbert a fiatal magyar művész be is jutott a döntőbe. Magyarországot a zsűriben Gertler Endre, a Belgiumban élő kitűnő magyar hegedűművész képviseli.
Mint most Brüsszelből jelentik, Gertler Endrét a belga király a belga koronarend lovagi jelvényével tüntette ki. Julius Hoste kultuszminiszter adta át az értékes kitüntetést a magyar művésznek. A magas kitüntetés zenei körökben, általános feltűnést keltett.“

MAGYARORSZÁG, 1937.04.02.

Köszönöm. :-)