Bajazzo

Ruggero Leoncavallo (1853 - 1919)

Nagyérdemű olvasóm!
Bocsánat, hogy szakcikkemmel zavarom,
én a Café Momus zenekritikusa vagyok.
A Musica aberrata rovat darabját olvashatja.
Egy újabb operát óhajtok ön elé tárni.
Ez van, tessék olvasni!

Történik Calabriában, Montalto mellett srévizavi, 1865 Nagyboldogasszony napján, olyan reggel tíz, és este nyolc között.

Mielőtt belebonyolódnánk a kesze-kusza történetbe, elárulom, hogy Canio (tenor), atyai nagyapám középső gyermekének legkissebb fiacskája volt. Az öreg Padlacsek Tóni, a nagyapám testvéröccse, kivándorolt a magyar Cinkota testvérvárosába, a Montalto melletti Calabriába, valami szerelmi bánat, vagy szecskavágó lopás miatt. A Padlacsek nevet felcserélte a Pagliacciora. Eddig az ő nevét nem tudták kiejteni, innentől meg ő volt képtelen a sajátját. Nos az öreg Canio Pagliaccio évente írogatott haza, az új hazájukban történt eseményekről beszámolandó. Utolsó levelében tesz említést a vándorcirkuszossá cseperedett Canio gyerekről. Megírta, hogy ez a gyerek egyáltalán nem való színésznek, mert ahelyett hogy exhibicionista lenne, - mint a jó édesanyja (Szlapák Mari), inkább introvertált. Nem érezte jól magát a színpadon. Szépen énekelt, az nem vitás, de a lelke mindig másfelé járt. Nagyon kedvelte az egykapus strandfocizást. Egyedül mérkőzve, órákig cselezgette önmagát. Sokszor elfelejtett hazamenni ebédezni.

Amikor egy alkalommal (Nem volt több 1892-nél, csak legfeljebb május 21-el!), midőn éppen Leoncavallo új operáját mutatták be, a Bajazzo-t, annak a végén kellett volna mondania, hogy Finita la comedia! Ehelyett ő elkezd sikongatni, hogy megölték Turiddut - vagy kit? Volt nagy röhögés, csak Ruggero akarta leharapni a fülét. Ennyit a családi legendáriumból! Nagybátyám leveleit, és szerény idevágó kutatásaim feljegyzéseit megtalálják a csongrádi Tari László-féle Kubikus Múzeum levéltárában.

Azt már Balassa Imrétől és Gál György Sándortól tudom, hogy milyen szomorú véget ért meg az atyai nagybátyám, a napról-napra öregedő komédiás. Öreg volt a lelke, öreg a teste. Csak a felesége volt fiatal. Pagliaccioné, született Colombina Nedda ragaszkodott a férjéhez, de nem nagyon. Szerette is, meg nem is. Azt nem szerette benne leginkább, hogy sok időt tölt el a kocsmában.

- Meglátod - szokta volt mondani - egyszer még májzsugorod lesz.

- Nem lehet mindenki fehérmájú - riposztozott az öreg bohóc. Csak ismertél volna strandfocista koromban, amikor egyedül rúgtam hat gólt magamnak.

Történt egyszer - vidéki haknin voltak éppen -, hogy újfent mással feküdt le a fiatal, szopránnak sem utolsó menyecske. Valami falusi madártenyésztő, vagy ilyesmi lehetett az illető csábító. Beppo, a társulat szakszervezeti bizalmija köpte be őket.

Canio tudta, hogy meg kell ölnie Neddát, mert bár sokat ivott (mint mindig), és mert a memóriája sem a régi, de jól ismerte a forgatókönyvet, hiszen ezerszer eljátszották már a darabot. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy akkor szúrja-e le, amikor a zenekar az ő, már-már önkívülivé fokozódó fájdalmát, a lelke mélyén háborgó vihart a klarinét, fagott és a mély vonósok fel s alá rohanó, szaggatott, pontozott ritmusú figurációi rajzolják, vagy egy kicsinykével később, amikor már Silvio is fenn lesz a színpadon.

- Mindegy - dünnyögte. - Az lesz a legbiztosabb, ha mindkettőt leszúrom, olyan sorrendben, ahogy elém kerülnek. Egy késnek látszó tőrrel le is döfte őket. Neddának - állítólag - ez volt az utolsó fellépése. Hátatfordított a színpadnak, fiatal szeretőjének, a férjének, na meg az életnek is. Azóta minden Bajazzo előadást ezzel a praktikus megoldással adnak elő. Minden opera körül őgyeleg néhány szoprán, akire szívesen kiosztja a direktor ezt a briliáns szerepet.