A fuvola

A fuvola (flóta) megszólalásig hasonlít az üstdobra, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy amíg az üstdobot püfölni, addig a fuvolát - az elnevezése is sugallja! – fújni kell. Jó zenei adottságokkal rendelkező fiatalok - főleg leányok - néhány év alatt megszokják, hogy csak az egyik (de melyik?) végén kell fújni. Bizonyos - főleg skót - zenekarok alkalmaznak már mindkét végén fújható változatú fuvolát, amelynek előnye, hogy egy hangszeren két személy is játszhat. Ez némi haszonnal jár, ha a masina igen magas beszerzési árára gondolunk.

A fuvolát ugyanúgy tartjuk, mint a furulyát, csak mi, zenészek helyezkedünk eltérő módon mellé, mintegy srévizavi, hogy a nem ritkán előforduló alkalmakkal, midőn a mellettünk muzsikáló hegedűs a könyökével megböki a fuvolánkat, le ne nyeljük azt. Csak olyan zenekedvelők vállalkozzanak e hangszer megszólaltatására, kiknek még megvan valamennyi (legalább tíz!) ujjuk, mivel számos lik, számtalan rafinált kallantyú, tolantyú van rajta. Ha befejeztük a zenélést, végére értünk Solvejg dalának, vagy a \"Messzi van a kicsi falum, de a tornya mégis ide látszik\" kezdetű, igen szép nótának, akkor helyezzük a hangszerünket a direkt erre a célra fabrikált ládikába (mely doboz legalább akkora legyen, mint a fuvola, mert különben nem fér bele), nehogy valaki idegen megfújja. Köszönjünk el a karmestertől, a zenekar tagjaitól, majd átmeneti kabátunk gallérját felhajtva, kalapunkat mélyen a szemünkre húzva induljunk haza a legrövidebb úton.

Otthon már ne fuvolázzunk!